TIMELESS ~ EXTRA ~ This time is perfect for love

– Ha most elmész, esküszöm, szakítok veled!

– Zelo… Tudod, hogy ez a küldetésem. Számomra fontos, hogy segítsek a szüleimnek, véghezvinni a ránk bízott feladatot. Nagyon aggódom értük, amit te nem érthetsz, hiszen…

– Hiszen árva vagyok, ami azt jelenti, hogy nem ismerhetem azt a fajta félelmet, amit te érzel, amikor a szüleid harcolnak. De tudod, én téged féltelek rohadtul! Egy normális kapcsolatra vágyom, hogy esténként filmet nézzünk elnyúlva az ágyon, ne pedig az ajtót kelljen bámulnom fél percenként, hogy megbizonyosodhassak arról, még mindig nem jöttél haza. Szeretlek, de remélhetőleg idővel találnék valakit, akivel élhetném az unalmas, aggodalmaktól mentes hétköznapokat…

Yongguk szeme meg sem rebben, amikor ultimátum elé állítom. Hogy is gondolhattam azt, hogy könyörögve a lábamhoz veti magát, és százszor elismétli, mennyire fontos vagyok számára, ezért teljesíti a kérésemet. Egy ideig rezzenéstelen arccal mered a semmibe, ami alatt belekapaszkodok az utolsó remény szikrába, és bár tudom, hogy feleslegesen kergetek hiú ábrándokat, továbbra is arra várok, hogy miután átgondolta a dolgokat, átölel, és a mai estét végre a karjaimban tölti. De ez a verzió csupán a képzeletemben játszódhat le, mert hirtelen megrázza a fejét, mintha most mondott volna nemet a belső monológjára, amit önmagával folytatott, majd lassú léptekkel kisétál az ajtón, ki az életemből.

Az ablakból nézem, ahogy távolodik, ahogy beszáll a kocsijába, és vissza sem pillantva tapos a gázba. Utána kéne rohannom, és az autó elé vetnem magam, hogy ezzel gátoljam meg a távozását, de az az igazság, hogy csináltam már ilyet, és simán félrerántotta a kormányt, hogy engem kikerülve folytassa az útját. Belefáradtam abba, hogy minden egyes alkalommal más trükkökhöz folyamodva próbálom meg itthon tartani nulla sikerrel. Volt, hogy direkt megégettem a kezem, hátha megsajnál, és inkább az ápolásomat választja, de se perc alatt ellátta a sérülésemet, aztán ágyba dugott, és bekapcsolta nekem a kedvenc műsoromat, csak azt képtelen felfogni, hogy nélküle nem érdekel semmi, mindent csak akkor élvezek, ha megoszthatom vele. Volt, hogy kamu indokkal kihívtam a rendőrséget, hogy a véget nem érő kérdéseikkel tartóztassák fel Yonggukot, de a zsaruk eszén is könnyedén túljárt, és amikor kedvesen felajánlotta, hogy hoz nekik egy pohár vizet, meglépett a konyha ablakon keresztül, én meg szívhattam még másfél órát a nem kívánt társaságban.

Zokogva omlok a padlóra, mivel jobbat úgysem tudok tenni. Ez az én döntésem, amit megváltoztathatnék, folytathatnánk úgy, ahogy eddig, de lassacskán tönkremegyek ettől az idegőrlő állapottól, aminek muszáj véget vetnem. Ajándékba kaptam egy második lehetőséget az élettől, eredetileg meghaltam volna, de a barátaimnak köszönhetően még mindig itt vagyok, és ezt az ajándékot nem pazarolhatom el a szenvedésre. Pár nap, esetleg hét, hónap múlva helyre jövök, és egyszer talán újra szerelmes leszek. Nem mindenki olyan szerencsés, mint Daehyun és Youngjae, akiket egymásnak teremtettek, és soha, senki másra nem tudnának ránézni. Nem tagadom, irigylem őket, amiért maguk mögött hagyták a fájdalmas múltat, amiért feladták az időutazást, illetve az időutazókra való vadászást, és értékelik a szürke hétköznapokat, amelyek nem állnak másból, mint a gyerekeik okozta káoszból vagy a munkahelyükön támadt kellemetlenségekből, amik az én problémám mellett eltörpülnek. Youngjae is félti az anyját, akárhányszor szembenéz egy időutazóval, mégsem siet a segítségére, mert ott vannak a fiai és a szerelme, akiket nem hagyhat magára egy esetleges rossz kimenetelű harc következtében. Sajnos én nem vagyok olyan fontos Yongguk számára, hogy búcsút intsen ennek a küldetés mániának, pedig az anyukája többször is mondta neki, hogy ne tartson vele, mert nem akarja, hogy a gyermekének is ilyen nehéz sorsa legyen.

– Ne bőgj itt, inkább rohanj a kórházba, hiszen hyungnak szüksége van rád! – rivall rám Youngjae a vállamat rázogatva, mire értetlenül pislogok rá a könnyeimen át. Órák óta fekszem itt, csak annyira voltam képes, hogy amikor Daewon aggódva ideszaladt hozzám, beadtam neki valami hazugságot arról, hogy nagyon fáj a lábam, ezért nem tudok vele focizni a kertben. Persze rám küldte az apját, akinek már nem volt olyan könnyű füllentenem, úgyhogy beszámoltam Daehyunnak a döntésemről, mondjuk, legalább ötször kellett belefognom, mire nagy nehezen ki tudtam nyögni. Nem láttam az arcát, mivel az enyémet a kezembe temettem, de mérges fújtatásából ítélve sejtem, mi járhatott a fejében. Egyszerű kifejezéssel élve, ki akarta nyírni Yonggukot. – Te nem is azért sírsz, ami hyunggal történt?

– Szakítottam vele…

– Hogy mit csináltál? Akkor te tehetsz az egészről! Azért sérült meg, mert nem tudott rendesen koncentrálni!

– Nem hibáztathatod Zelo-t, én is ezt tettem volna a helyében! – lép a szobába Daehyun, aki dühösen mered a párjára, holott ezelőtt sosem támadta így le. Az nem lehet, hogy Yongguknak miattam valami nagyobb baja történjen, ezek ketten meg összevesszenek! Teljesen elgyengültem, a végtagjaim elgémberedtek a hosszas kuporgás miatt, most mégis úgy ugrom talpra, mintha égetne a föld, amin eddig fetrengtem. Kirohanok a házból, remélve, hogy a legközelebbi kórházban ápolják a kedvesemet, mert nincs merszem Youngjae szemébe nézni, hogy megkérdezzem tőle, jó irányba haladok-e.

Az úton megannyi emlék villan az eszembe, melyek még sebesebb tempóra sarkallnak. A rossz periódusok ellenére csodás időszakot éltem át Yongguk mellett, amit muszáj elmondanom neki. Tudnia kell, hogy semmin sem változtatnék, annak érdekében, hogy jobban legyek, mert szeretem őt minden hibájával együtt, és meg fogok békélni a küldetésével, nem lehetek annyira önző, hogy csak magamnak akarjam, amikor az egész világnak szüksége van rá. El kell mondanom neki, hogy tegnap vásároltam egy új inget, ami ki fogja emelni a szeme színét, amikor felveszi a jövő héten esedékes tárgyalásra, meg hogy én tehetek arról, hogy Baby múltkor elkóborolt, szóval bocsánatot kell kérnie az öccsétől, amiért az ő fejét ordította le. Nekem pedig tőle kell bocsánatot kérnem, mielőtt túl késő lenne… Nem, nem gondolhatok ilyesmire, mert nem tudnám magam túltenni az elvesztésén sem pár nap, sem pár év múlva, és akkor az ajándék hirtelen a legnagyobb büntetéssé változna.

– Fel fog ébredni – simogatja a kezem Youngjae, akivel egymást támogatva virrasztunk a bátyja ágyánál három napja. Néha Daehyun is belátogat, de neki a gyerekekre kell vigyáznia, ezért inkább telefonon szokott érdeklődni Yongguk hogyléte felől, és engem annyira kínoz, hogy minden alkalommal azt a választ kell adnom, hogy a helyzet változatlan. A szerelmem két lövést kapott: egyet a hasába, egyet a mellkasába, melyek létfontosságú szerveket érintettek, és annak ellenére, hogy sikeresen eltávolították a golyókat a testéből, kómába esett. Jae-vel egy percre sem mozdultunk el mellőle, és a tragédia összekovácsolt minket, bár legbelül én is ugyanazt gondolom, mint ő, hogy ez az egész miattam történt. Hiába aggódtam halálra magam, akárhányszor Yongguk vadászni ment, mindig sértetlenül tért vissza, mert ő a legjobb, most mégis olyan sebeket szerzett, melyek az életébe is kerülhetnek.

– Végre lelépett az öcséd a kávézóba. Nem ébrednél fel erre a kis időre? Amikor megjön, visszaaludhatsz, de addig rosszalkodhatnánk egy kicsit… – Letörlöm a könnyeimet, és Yongguk fölé hajolok, hogy a számat óvatosan az övére helyezhessem. Ha most kinyitja a szemét, esküszöm, több tündérmesét fogok mondani a keresztfiaimnak zombis helyett! – Gukkie… Az orvosok azt mondták, beszéljek hozzád, mert az segít. Tudod, hogy jutottam be ide? Alap esetben nem engedtek volna be, mivel nem vagyok közeli hozzátartozód, de akkor jött Youngjae, és megfenyegette a nővérkét, hogy elárulja a férjének, hogy csalja a főorvos úrral, mert amikor behozták Minjae-t a kórházba, látta, hogy a szünetükben igen csak egymásra kattantak az ügyeleti szobában. Még jó, hogy a srácok ilyen információkkal rendelkeztek, mivel én már azon gondolkodtam, hogy leütöm a csajt, hogy végre melletted lehessek, de annak biztos nem lett volna jó vége. Ti vagytok a családom, Yongguk… Azt hiszem, nélkületek valami elfajzott suhanc lennék, aki előbb-utóbb az apja mellett kötne ki a börtönben. Emlékszel, hogy kezdődött a történetünk?

Kezdettől fogva óvakodtam Yongguk hyungtól, valamiért olyan félelmetes benyomást keltett bennem, amitől összerezzentem akár egy kisegér, amikor csak rám nézett. A tekintete azt sugallta, ha nem lennél az öcsém pasijának a barátja, egy percig sem tűrnélek meg a házamban, és a szavaival egyszer sem cáfolt rá erre a feltételezésemre. A közelében szinte még levegőt sem mertem venni, pedig egy vadállat szerű Hwang mellett nőttem fel, mégsem bizonyultam túl bátornak. Azt viszont furcsálltam, hogy Daehyunnal olyan jól elnevetgél, de azt gondoltam, ez annak tudható be, hogy nagyon szereti a testvérét, és ebből következik, hogy a választottját is, amíg én csak egy járulékos kárnak számítottam.

Konkrétan halálra rémültem, amikor a fiúk kitalálták, hogy egy szobában szeretnének aludni, így én kizárásos alapon Yongguk mellé kerültem. Nem akartam ellenkezni, hiszen örültem Daehyun boldogságának, illetve hálával tartoztam azért, hogy meghúzhattam magam az otthonukban. Minden este a lehető legkésőbbi időpontig tevékenykedtem a nappaliban, a konyhában, a kertben, és csak akkor merészkedtem be a szobánkba, amikor már majd’ leragadt a szemem. Pilláimat lehunyva, számat összeszorítva, levegőt bent tartva lopakodtam el az ágyamig, aztán alig bírtam elaludni, mert attól féltem, horkolni fogok vagy ilyesmi, amivel magamra haragíthatom a tőlem nem messze szuszogó sárkányt. Ezért folyton elaludtam a suliban, a jegyeim romlani kezdtek a kialvatlanságtól, pedig valójában szerettem tanulni, csak hát úgy elég nehezen ment, hogy állandóan lecsukódtak a szemeim olvasás közben.

Amikor Daehyun és Youngjae elutaztak 2012-be, kérdés nélkül visszaköltöztem a régi szobámba, az első éjszakám mégsem telhetett el zavartalanul, pedig annyira rákészültem, hogy végre-valahára egy jót fogok aludni. Éjféltájt arra riadtam fel, hogy Yongguk fölém tornyosul, amitől kisebb fajta szívrohamot kaptam. Arra gondoltam, most, hogy nem állok többé Daehyun védelme alatt, szépen eltesz láb alól, aztán amikor Dae visszatér, azt mondja neki, hogy elütött egy autó, felfalt egy grizli, tudom is én…

A véres jelenet helyett azonban egy igazán édes tettet hajtott végre, ugyanis mellém helyezte a plüss mackómat, amit véletlenül a szobájában hagytam. Amikor kiment, magamhoz szorítottam a macit, a bundájába fúrtam az orrom, hogy beszívhassam Yongguk illatát, amit rajta hagyott, és az éjszaka fennmaradó részében azon kattogott az agyam, hogy talán rossz ötlet volt eljönnöm tőle. A szívem már nem a félelemtől dobogott oly annyira, már nem a rettegés okozott számomra álmatlan órákat, hanem az a fura érzés, amitől úgy vergődtem, mintha lázas lennék, mégsem a betegség borította lángokba a testem.

Korán kiosontam a konyhába, mert eszembe jutott, Yongguk mennyire imádta, amikor Dae reggelit készített neki, mivel a szülei már hajnalok hajnalán a laborjukban voltak. Jókedvűen előkaptam egy lábast, feltörtem pár tojást, szalonnát pirítottam, és olyan szépen terítettem meg, mintha egy királyt látnék vendégül. Elképzeltem, hogy mosolyra húzódik a szája, amikor beszöknek az illatok a szobájába, de akármilyen erősen is szuggeráltam az ajtaját, az csak nem akart kinyílni.

Azt hittem, fáradt, ezért tálcástul indultam hozzá, az ágya azonban érintetlenül röhögött a képembe. Talán valaki másnál aludt, gondoltam, amitől hullámokban tört rám a féltékenység. Legszívesebben a falhoz vágtam volna a finomságokat tartalmazó tányért, de baromira nem volt kedvem még takarítani is, ezért inkább magamba tömtem az egészet, hogy aztán suliba menet megtisztelhessem az utca kövezetét. Szerelmes voltam, csakhogy ez olyan tünetekkel járt nálam, mintha beteg lennék, ami egyáltalán nem volt ínyemre. Daehyun sosem mesélt olyasmiről, hogy csurom vizesre izzadta az ágyneműjét, mintha negyven fokos láz kínozná, vagy hogy telibe okádta Szöul egyik legszebb terét.

Minden reggel eljátszottam ezt két héten keresztül, mire beláttam, hogy Yongguk nem fog az általam készített ételből falatozni. Szörnyen magányosnak éreztem magam abban a nagy házban, ami a barátom kacaja meg a testvérek civakodása nélkül üresen kongott, ezért a napom nagy részét az iskolában töltöttem. Plusz feladatokat vállaltam be, szakkörökre jelentkeztem, amikhez egyébként nem lett volna kedvem, és egyre több havert szereztem, akik nem pótolhatták Dae hiányát, viszont legalább elütöttem az időt a társaságukban. Egyszer még házi bulit is rendeztem, de nem tudtam kellőképpen kiélvezni a helyzetet, mert végig abban bíztam, hogy Yongguk rajta kap, és jól leszid, amiért ilyet merészeltem csinálni. Persze nem a szidására vágytam leginkább, de szembe néztem volna vele, ha annak köszönhetően a közelemben tudhattam volna.

Egyik reggel nagyon jó illatokra ébredtem, ami arra engedett következtetni, hogy lejárt a fél év, és Daehyunék hazajöttek. Hirtelen azt sem tudtam, hogy milyen évszak van, örömmel robbantam ki a szobámból, és automatikusan annak a nyakába vetettem magam, aki először az utamba került, nevezetesen Yonggukéba. Őrületesen zavarba jöttem, amint ráeszméltem a bakimra, de erős karjai nem engedték, hogy hátrálni kezdjek, egy ideig magához húzva tartott. Nem tudtam mire vélni ezt a pálfordulást, de abban a pillanatban olyan boldog voltam, hogy nem is törődtem a miértekkel. Az a reggel varázslatos hangulatban telt; Yongguk többet beszélt hozzám fél óra alatt, mint az azt megelőző hosszú hónapokban összesen, érdeklődve kérdezgetett a suliról meg az árvaházban töltött éveimről, és még azt is felajánlotta, hogy aznap maradjak otthon, mert nem kell bemennie az irodába, és lógjunk együtt, amire habozás nélkül rábólintottam.

Az volt életem addigi legcsodásabb napja. Még az sem zavart, hogy útközben lerobbant az a tragacs, mert a szakadó esőben nem nyílt volna lehetőség arra, hogy piknikezzünk, és annak ellenére, hogy órákra a kocsiban ragadtunk, szemernyit sem unatkoztunk. Bámultam az ablaktörlő komótos járását, hallgattam a tetőn doboló esőcseppeket, amiket néha túlharsogott Yongguk nevetése, és arra gondoltam, nekem ez a tökéletes pillanat, amiben örökre bent ragadnék. Nem a homokos tengerparton a szikrázó napfényben, nem egy luxus hotel elnöki lakosztályában, hanem Bang Yongguk ócska járgányában, ami olyan pici volt, hogy a karunk akaratlanul is egymáshoz ért. Nem vittünk magunkkal mást, csupán néhány szendvicset meg két liter teát, de nekünk nem kellettek játékok vagy egyéb figyelem lekötő eszközök ahhoz, hogy jól szórakozzunk. Beszélgettünk, és akkor sem feszengtünk, amikor pár percre elhallgattunk új téma híján, mert a csend átmenetileg telepedett közénk, csak addig tartott, amíg egyikünknek eszébe nem jutott valami.

Hónapokkal korábban valódi pánik roham tört volna rám, ha egy légtérbe kényszerültem volna Yonggukkal huzamosabb ideig, de aznap nyoma sem volt annak az ijesztő figurának, aki oly sokszor rám hozta a frászt azelőtt. Amikor összeszedtem minden bátorságom, mélyen a szemébe néztem, és készen álltam arra, hogy ha törik, ha szakad, meg fogom csókolni. Mindig úgy képzeltem el, hogy ha ilyesmire kerül a sor, ő lesz a kezdeményező fél, ő fog az ülésnek préselni, hogy kiszorítva belőlem a szuszt addig csókoljon, amíg bele nem halok a gyönyörbe, de nem bírtam kivárni, hogy megtegye az első lépést. Olyan volt, mint a filmekben, amikor lassított felvételben elkezdtem felé közeledni, konkrétan hallani véltem a Több, mint testőr főcím dalát a fülemben, és tűzijáték szikrák pattogtak a szemem előtt, élethű hallucinálásomból azonban egy még élethűbb reccsenés szakított ki, ugyanis a pusztító mértékű szélnek hála a kocsi tetején landolt egy irgalmatlanul nagy faág.

Yongguk a fejéhez kapott, mintha a csattanás következtében visszatért volna a valóságba, majd intézkedni kezdett, mert hirtelenjében sürgőssé vált számára a hazamenetel. Nagyon haragudtam a szélre, de mivel abban nem tehettem kárt, elhatároztam, hogy az átkozott fán fogok bosszút állni, ami olyan béna volt, hogy nem tudta pár percig még megtartani azt a nyavalyás ágat. Yongguk sebesen átöltözött otthon, aztán rohant is, de arra nem adott magyarázatot, hogy hova. Pontot kellett tennem az ügy végére, mivel újra felütötte a bensőmben a fejét az a bizonyos zöld szemű szörnyeteg. Dühös voltam, amiért egy ilyen fantasztikus nap után képes elhúzni a szeretőjéhez, és elhatároztam, hogy jól beolvasok mindkettőnek, amint rajta kapom őket, csak azt nem tudtam eldönteni, melyikkel számoljak előbb.

Egyre idegesebb lettem, amikor észrevettem a férfit, aki nem is volt helyes, Yongguk mégis határozott léptekkel tartott felé. Magamban fortyogtam, amiért egy ilyen fazonért képes lerázni engem, és hirtelen előtört belőlem a durcás gyerek, aki már nem is akart beolvasni nekik, inkább hazament volna a maciját ölelgetni, és vizesre sírni a párnáját. Ha Yongguknak egy kigyúrt, kopasz csávó kell, ám legyen, én nem fogok az útjába állni! Csak abban reménykedtem, hogy miután megdönti, rólam fog álmodozni, rá fog ébredni arra, hogy mennyivel jobb lenne az én oldalamon elaludni…

Makacsul duzzogva megfordultam, de egy fájdalmas nyögés arra késztetett, hogy lelassítsam a lépteimet. Visszasandítva láttam, hogy Yongguk csókok helyett jókora pofonokat ad a fickónak, aki hasonló módon felelt a támadásra. Féltettem szegényt, mert a másik minimum háromszor nagyobb volt nála, így nem sok eséllyel indult a harcban. Meg kellett védenem, ami viccesen hangzik, hiszen az én alkatom egy fogpiszkálóéval vetekedett, de a szerelem elhomályosította a tudatom, a józan gondolatok csúnyán cserbenhagytak.

Egy pillanattal később a férfi már az én nyakamat szorongatta, sőt, egy csinos kés élét illesztette ijesztő pontossággal a torkomnak. Reszketni kezdtem, de nem attól szorult össze a szívem, hogy ha teszek egy rossz mozdulatot, meghalok, Yongguk haragtól villogó tekintetétől rogytak meg térdeim. Ugyanúgy nézett rám, mint régebben, sőt, még annál is mérgesebben. Nem értettem a reakcióját; miért nem örült annak, hogy az én életem került veszélybe a sajátja helyett? Kisfőnöki pozícióban állt a munkahelyén, fontos feladatot végzett el, amikor segített a szüleinek, felnevelte az öccsét, tehát rengeteg jó tettet hajtott végre, amíg jómagam egyetlen olyan dolgot sem tudtam felmutatni, amire büszke lehetnék. Én maximum Daehyunnak hiányoztam volna, de ő is hamar kiheverte volna a halálomat a családja miatt.

– Add vissza az órámat, különben egy mozdulattal elnyisszantom a kicsike nyakát! – sziszegte az idegen. Hirtelen a helyükre kerültek a kirakós darabkái, és rájöttem, hogy Yongguk abban a szent pillanatban is a küldetését teljesítette. Helyesen szólva teljesítette volna, ha nem köptem volna a levesébe. Tehát azért haragudott annyira, mert keresztbe húztam a számításait, nem az életemért aggódott, egyszerűen csak bosszantotta, hogy feltartottam a munkavégzés közben. Biztosra vettem, hogy nem fogja kiadni a kezéből az órát, és hideg vérrel végignézi a haláltusámat. Irtó dühös voltam a szélre meg arra a fára, mert nekik köszönhetően soha sem ízlelhettem meg az ajkait. Persze lehet, hogy félreértettem a gesztusait, és élből visszautasította volna a közeledésemet, de ott, a halál küszöbén állva jól esett azt hinni, hogy csupán az időjárási tényezők szóltak közbe.

– Vidd a tetves órádat! – vágta a tárgyat Yongguk az ellenségéhez. Amint megbizonyosodott arról, hogy a tag elengedett, sarkon fordult, és otthagyott a fenébe. Tudtam, hogy nem fog egy könnyen megbocsátani, de megszaporázva a lépteim követtem őt, majd a kapunk előtt megragadtam a karját, hogy magam felé fordíthassam. Megrándult a keze, mintha szívesen bemosott volna nekem egyet, de valami visszatartotta, és az arcom helyett inkább a kerítést vette célba. Én szisszentem fel, amikor a sápatag hold fénye megvilágította a kis vérpatakot, ami egyre vastagabb csíkot húzva szivárgott az ökléből, ő meg sem rezzent.

– Sajnálom, hogy megzavartam a munkádat. Tudom, mennyire fontos ez számodra, inkább hagynod kellett volna, hogy az a fickó végezzen velem…

– Idióta! Egy csomó éjszakán keresztül vadásztam erre az alakra. Alig aludtam, félholt voltam az irodában, de végre eljött a mai este, amikor sikerült elkapnom, és azt az átkozott órát a kezemben tarthattam! Tudod, hogy akartam megünnepelni ennek az ügynek a végét? Miután megszereztem volna azt a szart, hazajöttem volna, hogy a csókjaidnak köszönhetően megfeledkezzek az elmúlt időszakról. De neked hála ez az időszak nem ért véget, mert folytathatom a vadászást, ami sokkal nehezebb lesz ezután, mert már tud rólam, és… Ááááááááá!

Úgy gondoltam, itt az idő, most vagy soha. Meg kellett tennem azt, ami miatt a torkomban dobogott a szívem, amiért úgy remegett a lábam, hogy összecsuklottam volna, ha nem vetettem volna magam Yongguk nyakába. Tudtam, hogy kockázatos dologra vállalkozom, hiszen úgy feldühítettem, hogy nem számíthattam egyhamar megbocsátásra, de úgy éreztem, ha nem cselekszem rögtön, többé nem lesz merszem ilyesmihez folyamodni. Hevesen hozzápréselődtem, ami elsőre meglepte, de a következő pillanatban ő is körém fonta erőtől duzzadó karjait, és birtoklón vette át az irányítást a csók terén.

Nem finomkodott, durván az alsóajkamba harapott, oly annyira, hogy még a vér is kiserkent belőle, de nem hagyott időt arra, hogy a fájdalommal foglalkozzak, számba nyomuló nyelve minden más zavaró tényezőről elvonta a figyelmemet. Felnyögtem az intenzív érzettől, mire Yongguk egy elégedett morgással fejezte ki tetszését, majd keményen a fenekembe markolt, és akkor már tudtam, hogy azon az éjszakán nem csak csókolózni fogunk. Letépte rólam a pólómat, berángatott a szobájába, és az ágyára lökött. A tekintetében továbbra sem véltem felfedezni egy csepp gyengédséget sem, ezért nem tudtam elképzelni, mire készül. Nem lepett volna meg, ha előkapott volna egy ostort, hogy jól ellása a bajom, amiért az óra kicsúszott a kezei közül, és bevallom, reszketni kezdtem a gondolatra. Iszonyatosan kívántam őt, de nem ebben a formában; nekem az a Yongguk kellett, akivel a zuhogó esőben nevetgéltem a kocsiban, nem pedig az, aki röhögve nézte a szenvedésemet, amikor először idepottyantam.

Nem mertem ellenkezni. Attól féltem, ha szólásra nyitom a számat, rontok a helyzetemen, ezért némán tűrtem, hogy megszabadítson az összes ruhámtól, miközben ahol ért, harapdált, erősen szorongatott, amitől egyre jobban befeszültem. Ő nem vetkőzött le, csak letolta a nadrágját a térdéig, engem pedig négykézláb pózba rendezett. Annyira remegett mindenem, hogy azt gondoltam, nem sokáig fogom úgy kibírni, de tartottam magam, amíg tudtam. A világ legszánalmasabb alakjának számítottam, mert annál még az is jobb lett volna, hogy az erőszakolt meg, akit szerettem, ha egy vadidegen rángatott volna be egy sötét sikátorba. De erre Yongguk ágyában került sor, az ő illata kúszott az orromba a párnájából, amire ráharaptam, amikor egy mozdulattal belém hatolt.

Szánalmas. Más szóval nem tudtam jellemezni magam, hiszen először egy nővel kellett lefeküdnöm, hogy aztán kirabolhassam, majd az a férfi alázott meg, akibe hülye fejjel beleszerettem. Yongguk szapora lélegzetvétele arról tanúskodott, hogy igazán élvezi, amit csinál, amíg én próbáltam elfojtani a torkomból feltörő sikolyokat a számba tömött ágyneművel. A fizikai fájdalmat azonban messze túlszárnyalta a szívem és a lelkem sajgása, melyek szinte kiszakadtak belőlem a gyötrődés során.

Yongguk teste hirtelen megmerevedett, majd a lehető legóvatosabban pózt váltott. Magára húzta megkínzott testem, és gyengéd mozdulatokkal kezdett simogatni. Az arcát a tarkómba fúrta, reszketeg csókokat hintett rá, miközben egyre hulló könnyei áztatták a bőröm. Addig nem sírtam, ahhoz nem volt erőm, de a váratlan változás az én szemembe is könnyeket csalt. A keze már nem durván, hanem finoman és érzékien ért hozzám, a szája puhán simult a nyakamra, az arcomra, majd oldalra fordítottam a fejem, hogy egy véget nem érő csókban forrhasson össze az ajkunk. A sietős kapkodás lassú élvezetbe ment át, és a nyögéseim már a gyönyörnek voltak köszönhetőek. Yongguk engedte, hogy olyan ütemben ringassam a csípőmet, ahogy jól esik, de az tett a legboldogabbá, hogy éreztem, ugyanakkora örömet tudok neki okozni, amilyet ő nekem.

Mámorosan vigyorogtam, amikor Yongguk felállt mellőlem. Utána akartam kapni, hogy visszahúzzam, de inkább hagytam, mert úgy gondoltam, egy gyors zuhany után úgyis újra a karjaimba zárhatom. Végigsimítottam a számon, amin percekkel később is éreztem lágy csókjait, a testemen, ami mindenhol az ő ujjlenyomatát hordozta, majd vinnyogva öleltem át a kispárnáját. Annyira jó lett volna átnyargalni Daehyun szobájába, és órákon át csacsogni neki arról, hogy mit érzek, vagy legalább felhívni telefonon, de egyiket sem tehettem meg, így jobb híján kerestem egy papír fecnit, és teleírtam azzal a gyönyörűséggel, ami repülésre késztetett, amitől az egész világ urának képzeltem magam.

Yongguk túl sokáig maradt távol. Azt terveztem, ha még mindig a zuhany alatt áztatja magát, beosonok mellé, hogy megmoshassam a hátát, de amint kiléptem a szobából, észrevettem, hogy a nappaliban álló asztalkánál üldögél. Mögé lopóztam, a vállára helyeztem a kezem, a teste azonban szörnyen be volt feszülve, ridegen állta az érintésemet. Nem nézett fel a papírból, amire körmölt, nem reagált a cirógatásomra, szoborrá dermedve bámult a semmibe, miközben robot módjára írt. Gépiesen jegyezte le a szavakat, mintha a gondolatai teljesen másfelé kalandoztak volna, és a keze csak azért mozgott, mert az lett beleprogramozva. Megszólítottam, nem felelt, megpusziltam az arcát, meg sem rezzent, mire a szívem ismét törésnek indult.

Átlestem a válla felett, hogy elolvassam, miket ír, de a jegyzetének semmi értelme nem volt. Nem állt össze egy épkézláb mondat, csak egymás utánban odavetett szavak hevertek a lapon, melyek hatalmas mértékű fájdalmat hordoztak magukban. Csak annyit fogtam fel az egészből, hogy neki fáj, hogy belém szeretett, és hibának tartja, ami köztünk történt. Egy-két szó az agyamba égett, sokáig képtelen voltam száműzni magamból őket, mert totálisan letaglózott, hogy az a csoda, amitől én szárnyra kaptam, ami nekem a mindenséget jelentette, őt a pokol mélyére taszította. Nem hagytam ott rögvest, csendben vártam a háttérben, hátha megint változás következik be, mint szex közben. Abban reménykedtem, hogy miután elmúlik a sokkhatás, felemeli a fejét, rám mosolyog, és minden ott folytatódik, ahol fél órája véget ért, de a percek egyre csak teltek, ő pedig nem jött ki abból a szívfacsaró állapotból, amibe miattam került.

Halkan elhagytam a házat, bár akármilyen nagy zajt csaphattam volna, Yongguk úgysem tartott volna vissza. A csuklómra csatoltam az órámat, de mielőtt elmenekülhettem volna abból az időből, teljesítenem kellett azt a küldetést, amit az én jóvoltamból bukott el. Ezek a kütyük képesek egymásra hangolódni, szóval ha az a marha megkért volna, hogy segítsek neki, megspórolhatta volna a megannyi ébren töltött éjszakát. Abban az évben Szöulban csak egyetlen másik órát jelzett ki az enyém, így egyszerűen felkerestem azt a címet, ami a kijelzőn villogott. Mivel tolvaj vér csörgedezett az ereimben, könnyűszerrel bejutottam a házba, és még széfek feltörésével sem kellett bajlódnom, ugyanis a tulajdonos az ebédlő asztalon hagyta az eszközt, ahonnan gyerekjáték volt elemelni, amíg ő békésen szunyókált a hálószobájában.

Amikor hazatértem, Yongguk úgy ült a helyén, mintha csupán egy perccel korábban távoztam volna. Az ágyára helyeztem az órát mintegy búcsú ajándékként, aztán gondolkodás nélkül előre utaztam pár évet az időben. Nem szívtam magamba még egyszer az illatát, nem simítottam végig utoljára a takaróján, minél hamarabb meg akartam szabadulni az emlékétől, csak az sajnos lehetetlennek bizonyult. A szerelem számomra nem jelentett jobbat, mint a rák, mert miután a bőröm alá fészkelte magát, rágni kezdte a bensőmet, felemésztett minden jót, és pusztulásnak indította a lényemet. Egy különbség mégis volt a rákhoz képest, mert annak jó esetben gyógyulás lett a vége, rossz esetben pedig halál. A szerelem betegségemmel kapcsolatban viszont gyógyulásról szó sem lehetett, a halál meg maximum öngyilkosság formájában köszönhetett volna rám, de ahhoz túl gyáva voltam.

Céltalanul utazgattam egyik évről a másikra, és mindig a szeretteim megfigyelése jelentette a csúcspontot. Nyomon követtem, miként kezdett el kosarazni Daewon, és ott voltam minden fontosabb meccsén, hogy az árnyékok rejtekéből drukkolhassak neki. Láttam, amikor a srácok örökbe fogadták Minjae-t, és nagyon elkeserített, hogy én egyetlen alkalommal sem tarthattam a karjaimban, csak az ablakon át való bámészkodás jutott nekem. Amikor Youngjae-t felvették az egyetemre, majdnem odarohantam hozzá, hogy lepacsizzak vele, és ahányszor Daehyunt szomorúnak láttam Jae kísérletezése miatt, rögtön tovább kellett állnom, mert különben nem tudtam volna türtőztetni magam, hogy ne nyugtassam meg.

Yonggukot szándékosan elkerültem. Nem érdekelt, kivel vigasztalódik, ahogy az sem, hogy miként teszi tönkre magát. Valószínűbbnek találtam azt az opciót, hogy bánkódik utánam, de ez nem volt elég ahhoz, hogy újrakezdjem vele. A jövőképekből kiderült, hogy Daehyun meg fog menekülni a szernek köszönhetően, amit Youngjae feltalált, és amiből én is ihatnék, de úgy, ahogy van, elutasítottam ezt a lehetőséget. Hosszú éveket kellett még várnom a huszonötödik szülinapomig, de végre lett egy célom, amibe kapaszkodhattam, végre jelentkezett a megváltó halál, melynek ízére oly régóta vágytam.

Néha muszáj volt visszatérnem abba az időbe, ahonnan elmenekültem, mert nem akartam, hogy Daehyun gyanút fogjon. Gyűlöltem színészkedni, gyűlöltem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de a legjobban azt gyűlöltem, hogy nem tudtam semmit leolvasni Yongguk arcáról. Mivel a szüleik időközben kiköltöztek a házból, megkaptam a szobájukat, ahova gyakran elvonultam a leghelyesebb osztálytársaimmal, csak hogy Bang uraságot bosszantsam, ezzel viszont nem mentem sokra, mert szinte levegőnek nézett. Direkt hangosan nevettem másokkal, bunkón viselkedtem, amikor rám köszönt, de amikor leült a testvérével csevegni, az ajtóra tapasztottam a fülem, hogy hallhassam imádott hangját, és könnyes szemmel lestem utána az ablakon keresztül, amikor elhagyta a házat, mert túl sértett voltam ahhoz, hogy megkérjem, beszéljük meg a kettőnk dolgát.

Egyik utazásom során teljesen véletlenül egy temetésen találtam magam. Halálra rémültem, mert Daehyun úgy sírt, hogy élből azt feltételeztem, a szerelme vagy az egyik gyereke fekszik a koporsóban, de amint körülnéztem, mindannyiukat megtaláltam a gyászolók sorában. A számra kellett szorítanom a kezem, amikor az ötlött az eszembe, hogy Yongguk halt meg, nehogy felordítsak, a térdeimnek azonban nem tudtam parancsolni, így rongybabaként estem össze. Hányingerem támadt, nem tudtam nyitva tartani a szemem, ezért csak a fájdalmas jajveszékelések jutottak el a tudatomig, amiből kivált egy hang, amit ezer közül is felismertem volna.

Yongguk egyre csak az én nevemet üvöltötte, amit képtelen voltam elviselni, úgyhogy a fülemre tapasztottam a kezem. Hiába voltam kellő távolságban tőle, a reményvesztettsége a csontjaimba kúszott, a fájdalma összeszorította a mellkasomat, amitől nem kaptam levegőt. Akkor tudatosult bennem végleg, hogy Yongguk tényleg szerelmes belém, csak van valami nyomós oka annak, hogy miért nem akar velem lenni. Abban a pillanatban rosszabbul éreztem magam, mint valaha, hiszen az önzőségemből kifolyólag okoztam szenvedést a családomnak, de a kezemben tartottam a megoldás kulcsát, amivel azt a borzalmat semmissé tehettem. Nem hagyhattam, hogy ez történjen velük, vissza kellett mennem, élnem kellett, és szeretnem Yonggukot, még ha nehéz diónak is bizonyult rávenni arra, hogy járjunk.

– Ne sírj, kérlek! Rossz döntést hoztam, de jóvá teszem! – Yongguk megtántorodott, amikor odaléptem hozzá. Szörnyű érzés volt lenézni a koporsóra, amiben az élettelen énem pihent, ezért inkább gyorsan visszakaptam a tekintetem a kedvesemre, aki úgy meredt rám, mintha szellemet látna. Daehyun tért magához először, odarohant hozzám, és olyan szorosan ölelt át, hogy majdnem a halott Zelo mellett kötöttem ki. Mindenféle baromnak elmondott, miközben össze-vissza csókolgatta az arcom, aztán odalökött Yongguknak, aki elvesztve az egyensúlyát a földön landolt volna, de féltőn a teste köré fontam a karom, ő meg a vállamba temette az arcát, hogy az ingemre hullassa további könnyeit.

– Miattam hoztad meg ezt a rossz döntést. Azért, mert azon az éjszakán…

– Shhhh, szeretlek! Minden rendben lesz, oké? – Megcsókoltam, ott, mindenki szeme láttára, és nagyon nehezemre esett elengedni, hiszen épp akkor tette meg az első lépést az összeomlás széléről. Szerettem volna a kezét fogva segíteni neki a többi lépés megtételében, vele tartani az egész úton, de nekem egy másik Yongguk szívét kellett meggyógyítanom ahhoz, hogy minden a normális kerékvágásba kerüljön a jövőben is, ezért könnyes búcsút vettem tőle, hogy újraírhassam kettőnk történetét. A legszomorúbb drámából egy tündérmesét kellett varázsolnom, egy romantikától és cukormáztól csöpögő történetet, amiben maximum örömünkben sírhatunk.

– Zelo! Úristen, visszajöttél? Daehyunék már tegnap megérkeztek, és nem tudtam neki mit válaszolni arra a kérdésre, hogy hol vagy. Azt hazudtam, az egyik osztálytársadnál alszol… Mi a baj? Miért nem nyitod ki a szemed? Ne csináld ezt velem! Dae megölne, ha meghalnál… De nem csak azért nem akarlak elveszíteni… Szeretlek! Tudom, hogy baromi rossz vagyok az érzelmek kinyilvánítása terén, de beléd estem, mint egy ostoba tini, és nagyon hiányoztál… – Yongguk kétségbeesetten rázogatott, amíg én azért küzdöttem, hogy minél hamarabb magamhoz térjek, mert nem akartam, hogy olyan rémült legyen, de szörnyen nehéz kijönni abból az állapotból, ami a visszatérést követően szokott a hatalmába keríteni. Amint gyűjtöttem egy kis erőt, megszólaltam, a szememet viszont csukva tartottam, így vakon nyúltam a keze után, hogy azzal is biztosítsam arról, életben vagyok.

– Ne óbégass annyira, légyszi, mert szétmegy a fejem! – Yongguk összerezzent a hangom hallatán, mintha valóban azt hitte volna, hogy meghaltam. Óvatosan ráhunyorítottam, majd ülő helyzetbe tornásztam magam, hogy hozzá bújhassak, pedig nagy kínokkal járt minden egyes mozdulat. – Most mi van? Ölelj már át? Vagy csak addig nagy a szád, amíg azt feltételezed, hogy nem hallom? Ó, basszus, asszem, szívrohamom van! Menten feldobom a talpam, de ha még egyszer azt mondanád, hogy szeretsz, szerintem rögtön jobban lennék. Tegyünk egy próbát! – Yongguk elmosolyodott, és végre a számra szorította az övét. Az érintéseinek köszönhetően gyorsan erőre kaptam, így hanyatt döntve a szőnyegen fölé kerekedtem. Kis idő elteltével elhúzódott tőlem, és magára öltötte azt a távolság tartó maszkot, amit az első együttlétünk után, csak szerencsére ezúttal nem zuhant olyan mélyre, úgyhogy meg tudta velem osztani legféltettebb gondolatait:

– Ez nem jó ötlet! Én… depressziós vagyok, és nem akarlak ezzel terhelni téged. Talán azért alakult ki ez nálam, mert kiskorom óta gondoskodnom kellett az öcsémről, folyton aggódtam a szüleim miatt, és ilyen formában mutatkozott meg az, hogy mindenből elegem lett. Amikor rám tör, nem tudok semmit tenni ellene, hiába harcolok vért izzadva. Miután szeretkeztünk, bekattantam, mert annyira ijesztően hatott rám az az érzés, amit addig még senki iránt nem éreztem. Tudtam, hogy ott vagy mögöttem, hogy azt akarod, bújjak melléd vissza az ágyba, de egyszerűen nem ment. Lehetetlen ezt érthetően elmagyarázni annak, aki soha nem tapasztalt ilyet, de leginkább a fuldokláshoz hasonlítanám. Mintha egy láthatatlan erő magához láncolva húzna le a víz alá, egyre mélyebbre, amitől nem tudsz visszajönni a felszínre… Ezért nem közeledtem hozzád többet, azt reméltem, el fogsz felejteni, találsz egy korban hozzád illő srácot, aki nem küzd a démonjaival, csak a bulizással meg veled törődik…

– Ott leszek, ha a víz alá merülsz, hogy a felszínre húzzalak. Egy kapcsolat arról szól, hogy elfogadjuk a másik problémáját, átsegítsük a nehéz időszakon, és nem kell engem féltened, eléggé megedzett már az élet. Ha rosszul érzed magad, az ajtó túl oldalán maradok, amíg el nem múlik. De ha megengeded, szívesen depizek veled. Egyik este gyertyafényes vacsorázunk, a következőn pedig kéz a kézben depizünk, hát nem romcsi? Egyébként, csak hogy tudd, én meg nagyon nyűgös vagyok, ha nem sikerül valami a suliban, ha nem nyerek egy játékban, szóval szerintem a hisztit cseppet sem könnyebb elviselni, mint a depressziót. Amúgy mivel én egy valódi angyal vagyok, szerintem be fognak ijedni tőlem a démonjaid, aztán örökre itt hagynak téged. És mi az, hogy egy korombeli sráccal jöjjek össze, nagyapó? Alig várom, hogy kivehető műfogsorod legyen, mert akkor…

–  Jaj, hallgass már el, te bolond! Annyira szeretlek!

– Látod, Bang Yongguk, mennyire fejlődőképes vagy? Már haldokolnom sem kell ahhoz, hogy kimondd, szeretsz, úgyhogy jó úton haladunk. Hidd el, jobb leszek az összes antidepresszánsnál együttvéve! Légy a függőm, hadd legyek a gyógyszered, a drogod! – Újra meg újra hangosan felnevetett, a cuki fejeken, amiket vágtam, aminél szebb hangot még életemben nem hallottam. Megfogadtam, hogy mindennap egy csomószor meg fogom nevettetni, mert elepedtem azért a boldogságért, amit a szemében láttam felcsillanni. Megtehettem volna, hogy kitörlöm a fájó időszakot az emlékei közül, ahogy Daehyun csinálta néhányszor Youngjae-vel, de nem akartam megfosztani a kellemetlen részektől sem, mert a fájdalom építi és formálja az embert, arra ugyanakkora szükségünk van, mint az örömre ahhoz, hogy azokká váljunk, akik vagyunk. A szenvedéstől erősebbek leszünk, jobban értékeljük a vidám pillanatokat egy szomorú periódus után. Ettől függetlenül elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a rossz dolgokat megpróbáljam minimálisra csökkenteni.

– Miért jöttél vissza? Komolyan azt hittem, hogy nem látlak többé…

– Mert részt vettem a saját temetésemen… – Nem akartam titkolózni Yongguk előtt, még akkor sem, ha az igazság lemosta azt az édes mosolyt az arcáról. Gyengéd csókba hívtam, hogy enyhítsem a bánatát, aztán nyomatékosan biztosítottam arról, hogy nem kell aggódnia azért, hogy ismét rossz véget ér a történetünk. Továbbra sem akartam, hogy elfelejtse a múltunkat, akármilyen balszerencsésen is indult, de azt garantálhattam neki, hogy a jövőnket meseszépre tervezem.

Megkértem Yonggukot, hogy fél órán belül készüljön el, mert eljött az ideje egy normális randinak. Öt perc sem kellett ahhoz, hogy indulásra kész legyen, de én azért tollászkodtam egy kicsit a tükör előtt, hogy büszke lehessen rám azon a helyen, ahova vittem. Mivel nálunk javában tombolt a tél, az órám után nyúltam, és meg sem álltunk a leggyönyörűbb tengerpartig, ami Ibizán helyezkedett el. Mint mondtam, nekem nem számít a helyszín, ha Yongguk velem van, de azért rendkívül jó érzéssel töltött el, amikor nem csak az ujjai, hanem a nap forró sugarai is cirógatták a bőröm. Ázsiában valószínűleg nem lett volna olyan merész, mint egy másik kontinens másik idejében, ott viszont nem érdekelték a bámészkodó tekintetek, zavartalanul kiélvezte, hogy végre mellette vagyok, és bármikor, bárhol hozzám érhet.

– Azt nézd! Azon a fickón időutazó óra van! – Felháborodva bontakoztam ki Yongguk öleléséből, amikor felhívta a figyelmemet arra a dologra, amire a legkevésbé sem voltam kíváncsi. Eltökélt tekintetéből felfogtam, hogy ez a kis incidens véget vetett a gyönyörű pillanatoknak, mert nem folytathatja úgy az enyelgést, hogy ott van tőle pár méterre a zsákmánya. Komolyan, olyan volt, mint egy hímoroszlán, aki faképnél hagyja a nőstényt, amint kiszagolja a közelben bujkáló áldozatát. Mégis hogy izgathatja jobban az a nyavalyás óra, mint én, morogtam, majd a fejembe vettem, hogy én fogom megszerezni a tárgyat, és nem is akárhogy.

Lazán odasétáltam a fickóhoz, a kezemet a derekára csúsztattam, és táncolni kezdtem vele. A vérem pezsgett a latin ritmusoktól, de persze sokkal élvezetesebb volt Yonggukkal ropni, mégis úgy tettem, mintha jól érezném magam, hogy amint végleg elcsavarom a srác fejét, könnyedén megszerezhessem azt, amiért megkörnyékeztem. Hangosan nevetgéltem rajta, bár egy szót sem értettem abból, amit mondott; egyfolytában azt hajtogatta, hogy „me gustas tanto”, amire én helyeslőn bólogattam. Kérdezett valamit, én azt feleltem, „sí”, mivel ez volt az egyetlen kifejezés, amit ismertem, majd arra eszméltem, hogy vészesen közel került a szája az enyémhez. Aztán meg arra, hogy Yongguk egy hatalmasat húzott be neki.

– Olyan vagy, mint egy barbár ősember. Miért akarsz mindent ököllel megoldani? Már épp azon voltam, hogy humánus módon tegyek szert az órára, erre te, bum, leütötted!

– Te meg olyan vagy, mint egy lotyó, aki csak azért szédíti el a másikat, hogy kirabolhassa.

– Szép kis páros vagyunk, mondhatom! Valld be, hogy hiányzott a bunyó, és sokkal jobban tetszett a verekedős rész a randinál. Untad a tengerparti salsázást, mi?

– Semmi sem tetszik jobban annál, hogy velem vagy, de én ismerek egy százszor izgalmasabb salsa koreográfiát, amit vízszintesben szoktak csinálni.

– Á, szóval nem véletlen, hogy egy hotel felé tartunk éppen. De hát olyan romantikus volt a csillagos égbolt alatt ölelkezni…

– Gondoskodni fogok arról, hogy a négy fal között is csillagokat láss. – Yongguk megállt, mélyen a szemembe nézett, amikor ezt mondta azon az állatian szexi, búgó hangján, rám kacsintott, fél oldalas mosolyra húzta a száját, szóval mindent megtett annak érdekében, hogy a lábai előtt végezzem, ami egyáltalán nem esett nehezemre. Imádtam, amikor flörtölt velem, beleborzongtam a gondolatba, hogy a szállodai szoba plafonján sokkal ragyogóbb csillagokat fogok felfedezni neki köszönhetően, mégis futásnak eredtem az ellenkező irányba, mert tudtam, hogy szereti, ha meg kell küzdenie azért, amire vágyik. Amikor utolért, ledöntött a puha homokra, így ott csókolta vörösre az ajkaimat, majd ismét futásnak iramodtunk, immár egymás kezét fogva, hogy minél hamarabb abban a bizonyos hotelszobában lehessünk.

– Azt hittem, sikerül tündérmesévé változtatnom a drámánkat, erre tessék! Yongguk több mint egy hete nem ébred fel, hiába idézem fel napról napra a közös emlékeinket, hiába beszélek hozzá, nem segít ez semmin. És még a gyűrűmet is elhagytam! A nagymamája gyűrűjét! Mennyire csalódhatott bennem, amikor észrevette, hogy nincs az ujjamon. – Youngjae megelégelve a panaszáradatomat a kabát zsebébe nyúl, ami Yongguké, de amióta a bátyja idekerült, nem hajlandó mást viselni. Nem ez volt a kedvesemen, amikor megsérült, az vérben úszott, miután levették róla, és órákon át kellett sikálnom, mert tudtam, hogy imádja azt a dzsekit, viszont soha többé nem hordaná, ha egy aprócska folt is maradna az anyagon. Azt reméltem, abban fog munkába menni másnap, de a kórházat azóta sem hagyhatta el.

– Végig nála volt – közli Youngjae, amikor egy fáradt mosoly kíséretében a magasba emeli az ékszert, amit a vőlegényem magánál rejtegetett. – Azt mondta, idegesíti, hogy folyton leveszed, ezért egyszer elkobozta, amint letetted az éjjeli szekrényedre, mert abban bízott, hogy ha hiányolod egy kicsit, többet nem akarsz majd megválni tőle.

– A fenébe, nekem meg akkora lelkiismeret-furdalásom volt emiatt! Azért szabadultam meg tőle olyan gyakran, mert szorította az ujjamat, de soha többé nem fogom levenni!

– A megtréfálásod mellett a méretedre igazíttatta a gyűrűt… – Mindkettőnk szemében újabb könnycseppek jelennek meg arra a gondolatra, hogy Yongguk még akkor is figyelmes volt, amikor meg akarta leckéztetni az embert. Mindketten rengeteget köszönhettünk neki, hiszen ő jelentette rém rendetlen kis családunk védőbástyáját; a nagybácsi, akihez akkor is fordulhattak a kölykök, ha a szüleik ellenezték a „vérfertőző viszonyukat”, a báty, aki a sok vita ellenére mindig féltett kincsként tekintett a testvérére, és a nagy Ő, aki sosem okozott csalódást, én mégis annyi mindent vetettem a szemére, ami miatt végül itt kötött ki…

– Jól van, bőgő masinák, majd én felébresztem legkedvesebb hyungomat! – robban be a kávézó ajtaján Daehyun, de a kijelentésére csak egy szemforgatással felelünk. Határozott léptekkel a kórterem irányába nyargal, mire követjük, hogy a közelben letáborozva Yongguk segítségére tudjunk sietni, ha Dae esetleg túl drasztikus módszereket alkalmazva akarná visszahozni közénk.

Wonnie és Minnie azon nyomban rám csimpaszkodnak, ahogy a folyosóra lépek, és kisvártatva Woohee is csatlakozik hozzájuk a nyúzásomban. Bora együtt érzően pillant rám, hiszen tudja, mi a dörgés, mert pár hónapja a férje feküdt kórházban egy autó baleset következtében, de szerencsére tünetmentesen felgyógyult. A gyerekek egyre csak azt kérdezgetik, hogy mikor megyek már haza, mivel ahhoz vannak szokva, hogy mindennap velük vagyok, illetve minduntalan be akarnak menni Yonggukhoz, de a szüleik úgy döntöttek, nem tenne jót nekik, ha gépekhez kötve látnák. Ők a családom, és egytől egyig imádom mindannyiukat, de ha a szerelmem nem fog felébredni, magányosabb leszek annál, mint amikor az árvaházban éltem.

– Bemehetsz, magánál van – közli Daehyun váll rándítva, majd lehámozza rólam a fiait, és olyan lazán viselkedik, mintha mi sem történt volna.

– Tessék? – pislogok rá értetlenkedve. Napok óta azzal kínzom magam, hogy olyan gondolatok járnak a fejemben, melyekben az orvos bejelenti, hogy elérkezett az a pillanat, amikor el kell engednünk Yonggukot, mert agy halottá nyilvánították, mert már csak a gépek tartják életben, és azok nélkül soha többé nem tudna lélegezni, létezni, ezért jobb lesz neki, ha megkönnyebbülhet. Egy hete ülök Yongguk ágya mellett a kezét fogva, addig beszéltem hozzá, amíg ki nem száradt a torkom, a fáradtságtól már azt sem tudtam, miről hadoválok, de csak mondtam és mondtam, hátha felébred a hangomra, erre megjelenik SuperDae, megszólal, hogy kelj fel és járj, mire AZ ÉN PASIM felkel és jár.

– Zelo, nehogy azt mondd nekem, hogy a váratlan hírtől most te fogsz ágynak esni, mert nálad lehet, hogy nem fog bejönni az a trükköm, amit hyungnál alkalmaztam.

– Mit csináltál? – kérdezem kábán, miközben lefagyva üldögélek a helyemen továbbra is.

– Azt mondtam neki, hogy a képébe nyomom a farkam, és amikor nem reagált erre, elkezdtem kigombolni a sliccem, mire annyira megijedt, hogy magához tért. Ennyi. Na jó, nem. Azt mondtam neki, hogy balesetet szenvedtél, az intenzíven haldokolsz, és ha nem ébred fel, nem búcsúzhat el tőled. Hogy nem jutott korábban eszembe ez a zseniális ötlet?

– Szívtelen! – vágom hátba, aztán gyors léptekkel a kórterem felé veszem az irányt.

– Mégis ez vált be, szóval minimum egy hétig a rabszolgám leszel! Az első kívánságom az, hogy vegyél nekem olyan menő cipőt, ami a lábadon van! Ne hőzöngj, lesznek ennél durvább kívánságaim is. – Mielőtt bemehetnék az ajtón, bemutatok Daehyunnak, aztán félretolom Youngjae-t, aki megelőzve engem Yongguk ágyánál lelkendezik, és kitessékelem a folyosóra, mert muszáj pár percet kettesben töltenem a drágámmal.

– Dae egy vadállat! Azt hittem, meghalok, amikor közölte velem azt a kamu hírt, ehelyett viszont magamhoz tértem. Egy vadállat bőrébe bújt zseni – vigyorog Yongguk, mintha nem is a kórházban lennénk, ahol napokig élet-halál közt lebegett, hanem otthon, egy kiadós alvás után ébredt volna fel. Megpaskolja az ágy szélét, mivel vele ellentétben én még nem vagyok teljesen eszemnél. Olyan hihetetlen, hogy itt kacsintgat rám, amikor öt perce még szorosan le volt hunyva a szeme.

– Legjobb lenne kidobni Daehyunt a házból. Szörnyen rossz példát mutat a kicsiknek, és az öcséd is egy felelősségteljesebb párt érdemel nála – mosolygok vissza rá, amint egy kicsit feloldódok. Olyan óvatosan simítok végig az arcán, mintha attól félnék, hogy az érintésem nyomán megint mély álomba szenderül, de Yongguk nem tűri sokáig a finomkodásomat, lehúz magához, hogy bebizonyítsa, még mindig olyan szenvedélyesen szeret, mint eddig.

– Feküdj ide mellém! Ne aggódj, ha bejönne a nővérke, csak felemlegetjük a dokival való viszonyát. – Tétovázva helyezkedek az ágyra, de nem azért, mert a személyzet véleményétől tartok, hanem azért, mert félek, hogy fájdalmat fogok okozni Yongguknak. Értem én, hogy ő most nagy legénynek érzi magát, de mi van, ha ez átmeneti állapot, ami egy rossz mozdulattól ismét romlásnak indulhat? – Látom, meglett a gyűrűd. Hol találtad meg?

– Képzeld, valaki ellopta tőlem! Én meg azt hittem, elveszítettem. Remélem, a tolvaj kamatostul vissza fogja fizetni a bűntudatom árát!

– Veszek minden ujjadra egy gyűrűt kárpótlás gyanánt, mit szólsz?

– Azt, hogy az túl buzis lenne – fintorgok ütésre emelve a kezem, hogy meglegyintsem, de útközben megállok, hiszen egy játékos csapás sem tenne jót ebben a helyzetben. – Becserélném a tíz gyűrűt ezer csókra. Vagyis ezt az egyet megtartom, egye fene!

– Milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen olcsón megúszom! Hé, mik azok a csillagok? – Elpirulok, amikor bevallom, hogy elloptam az egyik kislány játék teknősét, ami csillagokat vetít a plafonra. Szeretjük a csillagokat. Yongguk egyszer azt mesélte, hogy az anyukája felnézett az égre, mielőtt megismerte a szerelmét, és azt olvasta ki a fénylő kis égitestből, hogy másnap meg fogja találni élete párját. Szintén a csillagok sugallták neki, hogy gyermeket vár, ahogy azt is, hogy el fogja nyerni a férje bocsánatát, annak ellenére, hogy félrelépett. Én semmit nem láttam bennük, de boldogsággal járt át, amikor Yongguk olyanokat suttogott a fülembe, hogy a csillagok szerint azért születtem, hogy boldoggá tegyem, és hogy a csillagokban meg van írva, hogy minket egymásnak teremtettek. Azt gondoltam, ha idevarázsolom az égboltot, hamarabb ki fogja nyitni a szemét, hogy lássa, de egy életre megjegyzem, hogy ha esetleg újra kómába esne, hogy azzal kell riogatni, hogy valami baj történt velem.

– Mi ez a lista? – bökök a papírdarabra, ami az ágya melletti szekrénykén pihen.

– Á, még régebben megkértem Youngjae-t, hogy írjon össze pár becenevet, ahogy hívhatnálak, és ezek szerint végre megcsinálta. Mit szólnál a nyuszibogárhoz? Vagy az angyalbögyörőhöz?

– Szerintem Youngjae-t is dobjuk ki a listájával együtt!

– És a csillagvirág? Szeretjük a csillagokat meg a virágokat is, ez tökéletes!

– Ha már muszáj becenév, nem lehetnék egyszerűen csak „kicsim”?

– Az elég hülyén hangozna egy 190 centis pasi esetében.

– Én szeretem, ahogy hívnak, nem maradhatnánk annál? Tulajdonképpen az is becenévnek számít.

– Bébibogyó?

– Mi a fene ütött beléd? Kérem vissza az öklét használó, morcos Yonggukot, mert inkább depizek veled egy egész héten keresztül, minthogy így szólíts!

– Cicmarek?

– Na jó, amint feloldoz Dae hyung a rabszolgaság alól, megkérem, hogy ő is csináljon egy listát, és tudod, hogy ő nem ismer tréfát, komolyan fogja venni a rábízott feladatot.

– Oké, hagyjuk! Én is szeretem azt, hogy Zelo. Egyébként ezek a csillagok nem olyan fényesek, mint amilyeneket én tudok láttatni veled. – Yongguk nem elégszik meg a visszafogott csókokkal, a keze vándorútra indul a takaró alatt. A szám hiába ellenkezik, ha a testem rögtön reagál az ingerlésére, amitől még inkább megjön a kedve. – Nyugi, ha az orvosok rosszalkodhatnak, a betegeknek is jár egy kis móka! – Felhajtja a pólómat, elidőzik a mellkasomon és a hasamon, de természetesen nem áll meg a végső állomás előtt, ami feszült lüktetésre késztet odalent.

– Kérlek ne! Annyira aggódom, hogy szétnyílhat a sebed, vagy ilyesmi… – Csalódás villan a tekintetében, de engedelmeskedve a kérésemnek jófiú üzemmódra vált, és beletörődik abba, hogy egy darabig még csak derék felett érhet hozzám.

– Mondanom kell valamit. – Ha egy ember úgy kezdi a gondolatmenetét, hogy „mondanom kell valamit”, az sosem jelent jót, úgyhogy előre felkészülök a legrosszabbra. Bejelenti, hogy elmegy egy évre külföldre dolgozni? Kibírom! Vagy azt, hogy egy héten hat éjszakán fog vadászni három helyett? Üsse kavics! Bármiről legyen szó, elfogadom, mert szeretem. A szeretet pedig az elfogadás szinonimája. – Nem leszek többé controller. Éppen megmondtam anyunak a döntésemet, és azon voltam, hogy felhívjam Borát, hogy a mi esküvőnkön is vállalja a pap szerepét, amikor rám lőttek. Bora azzal fárasztott, hogy piros virágok legyenek, vagy rózsaszínűek, és ezen a baromságon annyira eltöprengtem, hogy elkerülte a figyelmemet az a szemét… A másik dolog pedig az, hogy azt szeretném, hogy dolgozz a mi cégünknél. Akkor még többet lehetnénk együtt, és irtó nagy szükségem lenne egy szexi titkárra, aki minden téren megfelel az elvárásaimnak. De előtte elutazunk egy jó hosszú nászútra…

– Elutazunk? De hát már nincs meg az órám!

– Egyetlenem, hallottál már a repülőről? Esetleg a hajóról? – Égő fejjel fúrom az arcom a vállába, ami rázkódik a rátörő nevetéstől. Mekkora lúzer vagyok, amiért ennyire futotta tőlem, amikor annyi szépet mondott nekem! Biztos vagyok benne, hogy még egy ember nem létezik a Föld kerekén, akivel egy kórházban jól érezném magam, de a Yonggukból áradó hit még a Poklot is Mennyországgá változtatná. Hisz bennünk, hisz a jövőnk csodás alakulásában, és ez messzire száműzi azt a megannyi kérdő mondatot, melyek eddig a gondolataimban kavarogtak. A helyüket átveszi az a kép, amin egy hajó fedélzetén gyönyörködünk a naplementében, majd egy másik, ahol nagyban pötyögöm a billentyűzeten, amit diktál, aztán arra leszek figyelmes, hogy lassan feláll a helyéről, kulcsra zárja az irodája ajtaját, és halkan megjegyzi, hogy másra is használhatnám a kezem, mint gépelésre.

– Az „egyetlenem” tetszik. Nagyon is tetszik. Így becézhetsz! – Yongguk elég éber, mivel unja az állandó fekvést, én viszont eszméletlen álmos vagyok a sok átvirrasztott éjszaka után. Hallom, hogy elkezdi tervezni az utunkat, és nagyon hitelesen hümmögök, de a fáradtság átveszi felettem a hatalmat, így nem sokkal később már a hiteles hümmögésre sem telik tőlem. Mielőtt a mélybe húzna a megváltó alvás, az a gondolat fészkeli be magát a tudatomba, hogy ezentúl nem arra fogok gyúrni, hogy egy tündérmesében éljek, egy huszadrangú romantikus történettel is beérem, amiben nincsenek nagy csodák, nem szövi át varázslat minden napját, de tele van szeretettel. Egy valamiről azonban nem vagyok hajlandó lemondani: a really very happy endről!