ChanHun - Somewhere Over the Rainbow 5/6

Sehun

Legalább tíz perce bámulom magam a tükörben, annyira tetszik a kép, amit mutat. Amióta itt vagyok, egyszer sem voltam arra kíváncsi, hogy nézhetek ki, mert úgyis tudtam a választ. Most azonban elégedetten mérem végig csillogó szemeim, csókoktól megduzzadt ajkaim, az emlékektől kipirult arcom, a kezeimet, amik nemrég még Chanyeolt simogatták. Egyfolytában vigyorgok, ezért nem szándékozom még egy ideig kimenni a fürdőből, hiszen ha így látna a fogva tartóm, menten rájönne, mit műveltem éjjel.

Izgatottan zakatol a szívem, amikor arra gondolok, hogy már csak pár óra, és kijutok innen. Ha Chanyeol nem lenne, nem várnám ennyire a szabadulásom időpontját. Hiába tárnák szélesre a kalitkám ajtaját, tovább gubbasztanék benne, mint az a madár, aki attól fél, olyan sokáig volt fogoly, hogy már nem tudja, hogyan kell használni a szárnyait, így inkább az általa jól ismert helyet választja. De én már semmitől sem tartok. Sebesen fogok kiröppenni innen, amint lehetőségem nyílik rá, hogy az előttem álló éveket olyan boldogan tölthessem, mint amilyennek most érzem magam. Gyáva kis verébből erős sassá változtam, aki bármire képes lenne a szabadsága érdekében.

Hideg vizet fröcskölök az arcomba, hogy kicsit lenyugodjak, mert nem zárkózhatok be ide addig, amíg meg nem érkeznek a rendőrök. Az túl feltűnő lenne. De bárhogyan is próbálom, nem sikerül kikapcsolni az agyam, ami folyamatosan azokat a képeket játssza vissza, amelyeken Chanyeol szája a testemen barangolt, amelyeken a kezem felfedezte minden rejtett porcikáját, illetve szüntelenül a sóhajai visszhangoznak a fejemben, teljesen élethűen idézem magam elé a tekintetét, amibena  szerelem és a vágy tökéletes elegyként keveredett. Érzem a szívdobogását, a leheletét a bőrömön, mintha újra átélném azokat a pillanatokat, amikor a karjaimban aludt el. Én egész éjjel le se hunytam a szemem a bennem kavargó érzések okán. Egy percet sem akartam elvesztegetni abból, hogy belemerüljek édes szuszogásába, szoros ölelésébe, ezen kívül pedig idegességgel vegyített izgalommal vártam a szabadulásomat.

Reggel még időben visszamentem a szobámba, Baekhyun pedig csatlakozott Chanyeolhoz a készülődésben. Alig bírtunk elszakadni egymástól, Baek már az irodalom könyvével csapkodta a barátját, hogy elválassza tőlem, mert nem ártott még egy párszor átolvasniuk a tételeket. Igazság szerint eléggé aggódom az érettségije miatt, mivel ha még be is magolta az anyagot, félő, hogy nem ott fog járni az esze, és úgy fog hibákat ejteni, hogy valójában tudja a helyes választ. Drukkolok, hogy minden rendben menjen, és még a pingpong labdámat is a táskájába csúsztattam, hátha szerencsét hoz neki.

– Nyugodj meg! Sehun hyung nem csinált rosszat…

Semmi kedvem itt hagyni a menedékemül szolgáló fürdőszobát, de amikor meghallom Hangyul kétségbeesett hangját, nincs más választásom. Mielőtt kilépnék az ajtón, a szokásos közömbös arckifejezésbe rendezem a vonásaimat, mely hamarosan rémültre vált, amint a szemem elé tárul életem megrontója, aki éppen a kisfiú karját szorongatja. Határozottan odamegyek hozzájuk, egy magabiztos mozdulattal lefejtem az ujjait a gyerekről, aztán elé állva próbálom felfogni az esetleges támadásokat. Fogalmam sincs, mi baja, de talán az öngyilkossági kísérletem idején láttam ennyire dühösnek utoljára évekkel ezelőtt.

– Te átkozott áruló! – sziszegi elborult tekintettel, miközben ököllel úgy szájon vág, hogy az ütés következtében hátra tántorodom. Hangyul felsikolt, amint elkap, és egy mozdulattal a földre visz, hogy ott folytathassa a verésemet. Túl ismerős a cipője, akkor is ezzel rugdosott, amikor azért büntetett, mert meg akartam halni. Ahhoz képest nem is olyan durva, úgyhogy szerintem későbbre tartogatja az erejét. Remélem, lesz benne annyi emberség, hogy nem a gyerek szeme előtt fogja csinálni.

– Mi a gond? Már a pirulák sem segítenek abban, hogy felálljon? Ezért vagy ennyire dühös? – Rejtély, hogy honnan van bátorságom ilyen pimaszul meredni egyenesen a szemébe, de a feltételezésem úgy meghökkenti, hogy leejti maga mellé a következő csapásra emelt kezét. Villantok rá egy gúnyos mosolyt, mialatt felállok, aztán lazaságot színlelve megragadom Hangyul karját, hogy a szobánkba cipelhessem, mielőtt azonban elindulhatnánk, elránt a gyerektől, és szembe fordít magával.

– Érzem rajtad a szagát. Bemocskolt téged! Hogy engedhetted ezt meg neki? Hogy fordíthattál nekem hátat, amikor mindent a lábad elé tettem, amit csak kívántál? – Az orra a bőrömet súrolja, olyan közel hajol hozzám szaglászás közben. Mi a franc történhetett? Honnan jött rá, hogy Chanyeollal voltam? Azt úgysem fogom bevenni, hogy az illata árult el, de akkor mégis mit csináltunk rosszul?

– Kiről beszélsz? Azt hiszed, hogy kihasználtam, amíg távol voltál, és elkaptam Hangyult? Ne aggódj, nem csináltam vele semmit, szűz lesz még, amikor először fogsz játszani vele. – Megmarkolja a hajam, hogy a fejemet a falba verhesse. Az első ütésnél még rosszmájúan nevetek, a másodiknál viszont szédülés fog el, melynek következtében elvesztve az egyensúlyom ismét a földre kerülök. Ezúttal nincs kedve megrugdosni, inkább talpra ránt, majd erőszakosan lehúzza a sliccem, hogy a gatyámba nyúlhasson.

– Felizgatott téged! Egy pillanat alatt elérte azt, amit én éveken keresztül nem tudtam. De miért? Sosem voltam durva veled, ugyanolyan finoman simogattalak, mint ő, te mégis elutasítottál. Gyerünk, élvezd! Addig nem eresztelek, amíg nem fogsz a gyönyörtől sikoltozni, megértetted? – Haragosan markolássza a férfiasságomat, és közben azon van, hogy gyengéd csókokat hintsen a nyakamra, de elég nehezen tudja türtőztetni magát. Olyan sokszor megpróbálta már elérni, hogy kívánjam őt, vajon miből feltételezi, hogy ma sikerrel fog járni?

Rendkívül megalázónak érzem a helyzetet, főleg azért, mert Hangyul végignézi az egészet. Hogy fordulhatott minden ilyen rosszra? Mintha csak egy perce lett volna, hogy Chanyeol érintései a csodák mezejére kalauzoltak, most meg összeszorított szájjal és visszatartott könnyekkel kell viselnem, ahogy ez a vadállat ismételten meggyaláz. Azt reméltem, az utolsó napomon már nem kerül sor ilyesmire. Nem baj, hadd csinálja csak, nemsokára úgyis őt fogják megerőszakolni a börtönben. Szeretném a képébe vágni, hogy az összes létező bűnöző közül a gyermek bántalmazókat gyűlölik a legjobban a hűvösön, és hogy gyönyörködve fogom végignézni, amikor egy többszörös gyilkosságért elítélt csávó félholtra kínozza, de ezúttal inkább hallgatok. Azért jó lenne, ha egyszer elfáradna a keze, mert arra aztán várhat, hogy a kis katonám vigyázba fogja vágni magát neki köszönhetően. Az egy dolog, ha erőszakkal közösül velem, de arról ne is álmodjon, hogy valaha élvezni fogom, amit csinál.

– Ő miben más, mint én?

– Mindenben! A cipő talpáig sem érsz fel! – Valószínűleg azért lettem egyszeriben ilyen vakmerő, mert már a szabadság kapujában állok. Mint a haldokló beteg, aki a halálos ágyán kimond mindent, ami a szívét nyomja. Érzem, hogy túl messzire megyek, amikor a lehető legtöbb nyálat gyűjtöm össze a számban, hogy istenesen pofán köphessem, de nem tudok parancsolni magamnak. A szörnyeteg először úgy meglepődik, hogy még azt is elfelejti, hogy le kéne törölnie a nedvességet az arcáról, aztán olyan mértéktelen haragra gerjed, hogy a nyakamat veszi célba, és ezúttal nem azért, hogy csókokkal borítsa be.

– Azt terveztétek, hogy ma kivisz innen az unokaöcsikém? Milyen kár, hogy csak a hulládat fogja itt találni, amikor eljön érted. Meg fog szakadni a szívem Chanyeolie-ért! – Az ujjai egyre erősebben és erősebben szorítják a nyakam. Elkezdem számolni a másodperceket magamban, hátha gyorsabban telik az idő, ha előbb jutok el a tízig, de a keze még száznál sem ereszt, az én szemeim pedig fájón kigúvadnak a légszomjtól. Az nem lehet, hogy így érjen véget a történetem. Próbálok küzdeni ellene, csakhogy a kezdeti kapálózásom hamar abbamarad, hiszen a levegővel együtt az erőm is rohamosan csökken.

Nem tudom, mi tévő lehetnék, ezért Istenhez fordulok egy fohász formájában. Kiskoromban hittem a Mindenhatóban, elalvás előtt rendszerint elmormoltam egy imát, és alkalomadtán egy-egy misére is beültünk a közeli templomba. Anya gyakran hajtogatta, hogy ha eléggé hiszek, mindig lesz étel az asztalunkon, sosem fogunk megbetegedni, blablabla. De amióta itt vagyok, elvesztettem a hitem. Ha Isten létezne, nem hagyta volna, hogy az ördög csapdába csaljon; ezzel magyaráztam, hogy elfordultam tőle. Most viszont muszáj bíznom abban, hogy megment egy felettem álló erő, mert az nem lehet, hogy a dicsőség elérkezése előtt így járjak. Az nem eshet meg, hogy ennyi év szenvedés után még a rohadt happy endtől is megfosszanak. Minden valamire való film úgy végződne, hogy a hercegem kivisz innen, aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk. Egyszerűen képtelenség, hogy a romantikus történetünk ilyen drámai fordulatot vegyen!

Ha éppen nem fuldokolnék, elakadna a lélegzetem, amikor meglátom Hangyult egy pisztollyal a kezében az elrablónk háta mögött. Próbálok úrrá lenni magamon, nehogy a viselkedésemből kiderüljön, hogy észrevettem valami gyanúsat, és minden gondolatommal arra koncentrálok, hogy jó irányba vezessem a gyerek kezét. Még csak az hiányozna, hogy miközben meg akar menteni, véletlenül engem lőjön le. Borzasztóan sajnálom, amint megpillantom a könnyeket a szemében, remegő kezét, idegesen rángatózó száját. Ez a kretén idehozta őt, mindezidáig jól bánt vele, erre hirtelen azzal kellett szembesülnie, hogy ha nem cselekszik, az én sorsomra fog jutni. Tizenkét évesen mérlegelnie kellett, hogy ha nem válik gyilkossá, akkor egyszer talán őt fogják megölni, hogy ha nem teszi el láb alól azt, akit eddig bálványozott, előbb-utóbb úgy fogja zaklatni, mint engem.

Összeesem a levegőhiánytól, és tényleg már csak egy hajszál választ el attól, hogy személyesen is utána járhassak, Isten létezik-e vagy sem, amikor a vadállat keze elernyed a nyakamon. Hallom a pisztoly eldördülését, de annyira szédülök, hogy már nem látom a gyereket. Érzem, hogy Park rám esik, ahhoz azonban nincs erőm, hogy lelökjem magamról. Kétségbeesetten kapkodok levegő után, és hatalmas köhögő rohamban török ki, mivel túl mohón akarok hozzájutni. Meg szeretném dicsérni Hangyult, meg szeretném köszönni neki, hogy megmentett, csak sajnos érthetetlen krákogásnál nem telik többre tőlem pillanatnyilag.

– Nem akartam neked rosszat, hyung! Azért mondtam el, hogy tegnap este Chanyeol hyunggal játszottam, hogy meggyőzzem őt arról, hogy nem is gonosz… Ő a gonosz, hyung, ő a gonosz!

Erőt kell vennem magamon, hogy megvigasztaljam a zokogásban kitörő gyereket. Nem tudom eldönteni, én kaptam nagyobb sokkot, amikor ez a féreg először megerőszakolt, vagy ő, mihelyst lelőtte, de az kétségtelen, hogy szörnyű állapotba került. Szorosan átölelem, és vigasztalón veregetem a hátát, bár addig úgysem lesz képes megnyugodni, amíg egy karnyújtásnyira fekszik tőle az „áldozata”. Oldalra pillantva látom, hogy Park elég sok vért vesztett néhány perc leforgása alatt, ettől függetlenül még mindig köztünk van legnagyobb sajnálatomra.

– Nem a gyerek buktatott le, hanem ti saját magatokat. Chanyeol nagyon körültekintően járt el, de a legutóbbi alkalommal nem pontosan oda tette vissza a kulcsot, ahová én szoktam. Tudod, hogy milyen szemfüles vagyok. – Elképesztően nagy örömmel tölt el, hogy végignézhetem a haláltusáját. Már alig bír beszélni, alig bírja nyitva tartani a szemét, és a levegőt is egyre nehezebben veszi. Most rajta a sor, hogy fuldokoljon, és én egy másodperc erejéig sem fogom megsajnálni. Boldogabb lettem volna, ha a börtönben rohad élete végéig, ahol rosszabbnál rosszabb dolgoknak tették volna ki, de a halál is megfelelő elégtételt jelent számomra.

Hirtelen úgy érzem, ha tovább kell ezen a gyűlölt helyen maradnom, a nélkül fulladok meg, hogy valódi okom lenne rá, ezért gondolok egyet, majd megragadom a gazfickó felsőtestét, hogy a kapuhoz vonszolhassam. Intek Hangyulnak, hogy kövessen, és szerencsére Vivi is csatlakozik hozzánk, amikor észrevesz. Ráparancsolok Parkra, hogy üsse be a kódot, ami ellen eleinte ágál. Könyörög, hogy hívjak neki mentőt, különben nem enged ki innen. Megtehetném, hogy azt hazudom, szólok az orvosoknak, annak érdekében, hogy kiszabaduljak, de jól esik a pofájába mondanom, hogy itt fog megdögleni egyedül, magányosan, vérbe fagyva. Mivel kis idő elteltével sem teszi azt, amire kértem, hozzá hasonlatosan a nyaka köré fonom az ujjaim, és addig szorítom, amíg az övéi mozogni nem kezdenek. Úgy látszik, a fulladásos halál ijesztőbben hatott a golyó általinál.

– Ne haragudj, hyung, de bepisiltem – vallja be szégyenkezve Hangyul, amikor felkapom, hogy minél hamarabb eltűnhessünk innen.

– Semmi baj, kis haver. Bárcsak azt a gonosz bácsit pisilted volna le! Amúgy nagyon ügyes voltál, hallod? Egy percig se hidd azt, hogy rosszat csináltál! Megmentettél engem. Bátrabb voltál a rendőröknél, okosabb a nyomozóknál, egyszerűen hősiesen viselkedtél. Egy szuperhős vagy, Hangyul-ah, ezt sose feledd! – Pityeregve a vállamba fúrja a fejét, Vivi pedig hűségesen halad a nyomomban, mialatt kiérünk az utcára. Egy pillanatra meg kell állnom, hogy felfoghassam, én most tényleg kijutottam arról az átkozott helyről. A sok előttem magasodó fa, az ég, amire felemelem hálával teli tekintetemet cseppet sem szebb, mint a falak mögött volt, mégis úgy érzem, a Paradicsomban vagyok, holott csak egy szimpla utcán sétálok végig. Minden egyes mellettem elhaladó autóra rácsodálkozom, áhítattal figyelem a körülöttünk nyüzsgő embertömeget, mintha sosem láttam volna még ilyet, mintha a világtól elszeparáltan születtem volna. Hangyul viszont épp ellenkezőleg viselkedik: a legapróbb zajra is összerezzen, öt éves kisgyerek módjára keresi nálam a menedéket, pedig ő már egy tizenkét éves nagyfiú, egy hős, akinek semmitől sem szabadna félnie.

– Soha többé nem foglak téged látni, hyung? – kérdezi lefelé görbülő ajkakkal, amikor elbúcsúzom tőle a nevelő intézet kapujában. Ha engem valaki kimenekített volna a börtönömből, tárt karokkal rohantam volna a szüleimhez, Hangyul azonban még nagyobb sírásra zendített, amint közöltem vele, hogy visszaviszem korábbi lakhelyére. Megszakad érte a szívem, és ha nagykorú lennék, dolgoznék, satöbbi, esküszöm, most rögtön örökbe fogadnám, de először muszáj rendbe tennem a saját életemet, aztán rátérhetünk az övére.

– Ha itt hagyom neked Vivit, jobb kedved lesz kicsit? Minden héten meg fogunk látogatni Chanyeollal, jó?

– Minden héten kétszer, és hozzátok a jelmezeket is, meg Baekhyun hyungot.

– Így lesz, megígérem! Ha valaki bántani akarna, csak jusson eszedbe, hogy te egy hős vagy, és adj neki! – Az intézet telefonjáról értesítem a rendőrséget, gyorsan összefoglalva, hogy mi történt velünk, és megkérem őket, hogy menjenek ki a helyszínre. Aztán írok egy üzenetet Chanyeolnak, hogy elolvashassa a vizsgái után, majd nehéz szívvel elköszönök Hangyultól, hogy megcélozzam azt a helyet, ahol a szerelmemet fogom várni. A kapun kilépve elmorzsolok néhány könnycseppet, amikor a kisfiú már nem lát, mert előtte erősnek akartam mutatkozni. Nem ismerem túl régóta, de ez a kis idő is elég volt ahhoz, hogy egy szoros kötelék alakuljon ki köztünk. Még a végén hálásnak kell lennem Parknak, amiért bezárva tartott, különben se Chanyeollal, se a kis hősömmel nem találkozhattam volna.

Békésen ballagok a főváros utcáin, magamban pedig az ötödik pezsgőt bontom a szemétláda halálának megünneplésére. Régebben láttam olyan filmet, ahol az elrabolt fiatalok a szabadulásukat követően visszavágytak arra a helyre, ahol éveken át kínozták őket, az idő múlásával hiányolni kezdték azt az embert, akit azelőtt gyűlöltek. Teljes mértékben kizárt, hogy valaha visszakívánkozzak az undorító birtokra, hogy akár egyetlen pillanat erejéig eszembe jusson egykori tanárom. Ma van az újjászületésem napja, mostantól új élet kezdődik számomra, amiben nincs helye rossz emlékeknek, elcseszett múltnak, csak a jelen számít, és a jövő, ami hála az égnek mégiscsak boldog befejezést tartogat nekem.

– Sehun! – Ha lehetséges, Chanyeol még helyesebbnek tűnik a Han folyóval a háttérben, mint a jól megszokott falak között volt. Úgy futunk egymás karjaiba, mintha ezer éve találkoztunk volna, pedig csak pár órája váltunk el. Nem repes az örömtől, amikor szembesül azzal, hogy felrepedt a homlokom a szemöldököm felett, illetve felszakadt a szám, de engem ezek cseppet sem zavarnak, hiszen rosszabbul is járhattam volna, szerintem elég jól megúsztam ezt a menekülés dolgot. Ezerszer elismételteti velem, hogy mi történt, én pedig készségesen visszaidézek minden percet a kedvéért. Miután kissé lecsillapodik az izgatottsága, én kérdezem ki a vizsgákat illetően, mialatt kéz a kézben járjuk a partot.

Nem ráznak meg az emberek furcsálló pillantásai; hahó, én nem kis időt töltöttem a világtól elzárva, hadd bámuljanak csak, ha nincs jobb dolguk. El sem hiszem, hogy olyan hétköznapi tevékenységbe vághattam, mint a folyónál való sétálgatás. Amikor az iskolában annak idején azt mondták a nagyobbak, hogy mennek délután a párjukkal a vízpartra, mindig azt gondoltam, hogy az rémunalmas lehet. Én jobban preferáltam volna egy luxus limuzint, amiben dől a pezsgő, és süppedős, puha szőnyeg pihen a lábam alatt, most azonban messzire küldeném azt a limót, ha leparkolna mellettem, mert imádom azokat a rozoga bringákat, amiket kölcsönöztünk, és amik bármelyik pillanatban összeeshetnek alattunk.

– Menjünk haza. Biztosan fáradt vagy. Bekuckózunk egy DVD-vel meg egy adag popcornnal, és ki se tesszük a lábunkat a lakásból, amíg meg nem unjuk egymást.

– Sosem unnálak meg, és ez a terv nagyon jól hangzik, de kicsit elegem van már az otthon ülésből, úgyhogy mászkáljunk inkább még a városban, légyszi!

–  És hova szeretnél menni?

– A vidámparkba, az állatkertbe, hegyet mászni, a Namsan-toronyhoz, horgászni, fodrászhoz, hogy valami vad színre festessem a hajam, moziba, kajáldába, billiárdozni, mutasd meg, hova jársz suliba, mutass be a barátaidnak, menjünk el a szüleid sírjához, menjünk el a nagyidékhoz, és látogassuk meg az öcsédet… – Szívesen tovább sorolnám még a listát, de Chanyeol nevetve belém fojtja a szót. Nem is értem, mi a probléma az ötleteimmel.

– Hé, nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok lesz egy napra? Tengernyi idő áll még előttünk, mit szólnál ahhoz, ha ma a plázában kezdenénk, mert ott több kívánságod is teljesülhet?

Bemegyünk a közeli bevásárlóközpontba, de nem azért, hogy a ruhaboltok kirakata előtt ácsorogjunk, vagy hogy betérjünk azokra a helyekre, amik tele vannak játékokkal. Annyi ruhát meg játékot láttam az utóbbi évek során, hogy komolyan mondom, hányingerem van tőlük, a mindenféle éttermek viszont nagyon is izgatják a fantáziámat. Mindig is meg akartam kóstolni a sushit, de a szüleim nem tudták megfizetni, ezért csak nyál csorgatva bámultam, hogy mások milyen jóízűen eszik. Hamburgerből szintén betolok rögtön kettőt, mert Park sosem engedte, hogy egészségtelen kaját egyek, folyton a salátáival tömött, amiből egy életre elegem lett.

– Ha ennyit eszel, a végén elfogy a pénzem, és kénytelen leszek más módon kifizetni a számlát – vigyorog Chanyeol, aki csak csipeget az elénk tornyozott ételekből, ugyanakkor élvezettel nézi, ahogy én mindent felfalok, ami a kezem ügyébe akad. Az sem érdekel, amikor már annyira tele vagyok, hogy eggyel kijjebb kell engednem a nadrágom övét magamon, még egy szelet pizzát is el kell pusztítanom, mert barbeque ízesítésű, ami fenséges.

– Sajnálom, szívem, de gondolkodás nélkül feláldoználak a kajáért cserébe! Imádom a csókjaid, de ez a sült krumpli… Ezt semmivel sem lehet összehasonlítani!

– Mi? Legalább valami puccos kajától lennél elájulva, mint a kaviár vagy az osztriga, de egy nyavalyás sült krumpli? – Bosszúból a szájába töm egy marék krumplit, csak hogy mihamarabb eltűntethesse a rá leselkedő ellenfelet. Majdnem megfullad a nagy adagtól, vagy talán a meglepettségtől még inkább, amikor egy srác megáll mögötte, és a vállára simítja a kezét. Nem tudom, ki ez, de nem tetszik, ahogy a pasimhoz ér. Mégis mit képzel magáról? Idepofátlankodik, invitálás nélkül helyet foglal a Chanyeol mellett álló üres széken, és olyan szemeket mereszt rám, mintha én lennék a nem kívánatos harmadik a történetben.

– Úgy eszel, mintha éheztettek volna. A barátod nem tud főzni? Én isteni lasagnét tudok összerittyenteni, ráadásul a lakásom sokkal kényelmesebb, mint egy pláza. – Na ne! Ez most tényleg flörtöl Chanyeollal? Be se mutatkozott, nem is köszönt, de arra van esze, hogy rögtön az otthonába csábítgassa. Adok én neki olyan lasagnét, hogy attól örökre ki fogja verni a fejéből a páromat. És Chanyeol mégis miért mosolyog ilyen bárgyún, ahelyett, hogy közölné vele, hogy nem kíváncsi sem a főztjére, sem a kéglijére? Rossz ötlet volt idejönni! A bekuckózás következtében sem a filmbeli színészek, sem a popcornos zacskó nem kezdtek volna ki vele.

– Öhm… Sehun, Luhan, Luhan, Sehun… Jól nézel ki, Lu. Mármint… Szép napunk van, ugye? – Miért van zavarban? Miért nem küldi már el lasagnét főzni valaki másnak? Szörnyű, hogy a szabadságom első óráiban már meg kell ismerkednem a féltékenységgel. Az izoláltság legalább arra jó volt, hogy megóvott az ilyesfajta ostoba érzelmektől. Mindig is ki voltam akadva azokra a hisztérikákra, akik már attól kiborultak, ha valaki a barátjukra merészelt nézni, erre ugyanúgy bevágom a durcát. Ez hihetetlen, még az étvágyam is elment! Ég veled zsírban tocsogó krumpli, félig megégetett szélű pizza, odaadlak titeket Luhannak, ha már annyira itt akar lenni köztünk.

– Szívem, le fogjuk késni a vetítést, ha nem indulunk. Te nyugodtan edd meg ezeket, igazán ízletesek – villantok egy hamis mosolyt Luhanra, aztán megragadom Chanyeol kezét, és gyors léptekkel odébb állok. – Látod, mennyire odavagyok érted? Nem kell feláldoznod a tested, hogy kifizethesd a számlát, szegény srác majd megteszi helyettünk.

– Basszus, az ki is ment a fejemből! Milyen gonosz vagy!

– És féltékeny. Mégis ki volt ez?

– Ezek szerint mégsem a sült krumplit választod helyettem? Pedig olyan csábosan kínálgatták maguk neked. Jaj, ne csináld már! Csak azért nem akartam lerázni ezt a fiút, mert múltkor elég bunkón viselkedtem vele, és nem akartam még egyszer az lenni. Gyerünk, ha azt szeretnéd, hogy kvittek legyünk, nyugodtan kezdj el bájologni valakivel, és én majd megmutatom, hogy kell helyén kezelni a féltékenységet.

– Jelenleg nincs a közelben senki, aki alkalmas lenne erre a feladatra, de ne aggódj, megkapod még a magadét. Viszont tessék, húzd fel ezt a gyűrűt az ujjadra! Ez majd elriasztja a Luhan-féléket a közeledből. – Nem valószínű, hogy egy bizsu ékszer, ami még gyerekesen is néz ki, bárkit képes lenne távol tartani Chanyeoltól, mindenesetre szófogadóan engedelmeskedik a kérésemnek. Még csak két egyforma darabot sem sikerül találnom a néni előtt elhelyezkedő dobozban, aki ezeket a vackokat árulja, ennek ellenére jobb kedvem lesz, miután magamra erőltetem a nevetséges karikát.

A plázában tényleg egy egész napot el lehet pocsékolni. Bemegyünk az alsó szinten található fodrászatba, és megkérem az ott tartózkodó srácot, aki nem mellesleg tök meleg, hogy fesse szivárvány színűre a hajamat. Itt a remek alkalom, hogy visszavágjak Chanyeolnak a flörtölést illetően, de hát az a helyzet, hogy öt perc után hülyét kapok a fejemen ügyködő fiútól, úgyhogy inkább várok még kicsit ezzel. Aztán beülünk egy moziba, ahol sikeresen kiválasztjuk a legszarabb filmet, pedig kábé fél órát tanakodtunk azon, hogy melyik legyen. Nem mintha valamelyikünket annyira érdekelné, hogy mi folyik éppen a filmvásznon, olyan dolgokat csinálunk, mint bármelyik fiatal pár, ha mozizni támad kedve: kis tapizás a sötétben, smaci, miközben mindenki nagyban a képernyőt bámulja, meg ehhez hasonló finomságok, kivéve a filmnézés. Ezt követően pedig billiárdozunk, bowlingozunk, és én még beugranék a következő játékterembe is, csakhogy Chanyeolnak már nagyon fogyóban van a pénze.

Amikor úgy érzem, mára elég lesz ennyi, hazaindulunk, de egy hangulatos bár, amiből csalogató melódiák hallatszódnak ki, nem hagyja, hogy betérés nélkül tovább menjek. Tetszik, hogy élő zene van, bár a gitáron játszó fiú meg sem közelíti Chanyeolt a tehetségét illetően. A kedvesem szerencsére elfelejti, hogy nemrég alkoholtilalmat vezetett be, amiért még nem töltöttem be a tizennyolcat, és nem szól rám, amint belehúzok a koktéljába. Egy ilyen löttyben úgyis több a más összetevő, mint az alkohol, úgyhogy nem kell attól tartania, hogy lerészegedve az asztal tetején fogok táncolni. Mondjuk, kár volt megkóstolnom, mivel félő, hogy ezzel is úgy fogok járni, mint az étellel. Túlságosan ízlik, simán megbírnék inni még tíz pohárral, de annyi már kétségtelenül megártana, meg hát amúgy sem lenne rá pénzünk.

– Igazán örülnék annak, ha énekelnél nekem. Ez a gyerek untat, mutasd meg a közönségnek, hogy csinálja ezt egy vérbeli profi! – Chanyeol kezdetben ellenáll a kérésemnek. Szerintem lámpalázas, ha több ember előtt kell fellépnie, de jó lenne, ha ezt leküzdené magában, mert a világnak szüksége van egy olyan előadóra, mint ő. Kis győzködést követően egy nagy sóhaj kíséretében odamegy az énekeshez, hogy kölcsönkérje a gitárját, de elveszti minden magabiztosságát, amikor a kezébe fogja a hangszert. Teljesen másképp fest, mint az a Chanyeol, aki rock zenészeket megszégyenítő show-val kápráztatott el, ezért paradicsomok meg tojások jelennek meg lelki szemeim előtt, amiket az itt ülők fognak neki hajigálni, ha nem csinál gyorsan valamit. Vagy ezek hiányában csupán kifütyülik, amitől még inkább inába szállna a bátorsága, és soha többet nem tudnám rávenni ilyesmire.

Erőt adva mosolygok rá, mélyen a szemébe nézek, és telepatikus úton megpróbálom a tudtára adni, hogy ő a legszuperebb, így nincs mitől tartania. Egy pillanatra lehunyja a pilláit, mély levegőt vesz, aztán játszani kezd. Először nem sokban üt el az előtte játszó sráctól, de a második dalnál már majdnem azt a szintet hozza, amire vágyom, a harmadiknál meg konkrétan túlszárnyalja az elvárásaimat. Az emberek, akik az elődje produkciója alatt csak ettek, vagy egymással beszélgettek, most leteszik a pálcikájukat, felfüggesztik a csacsogásukat, hogy minden figyelmüket Chanyeolra fordíthassák. A bárokban fellépő zenészeknek az a dolguk, hogy aláfestő muzsikát szolgáltassanak az oda betévedők számára, de ő felülírja a szabályokat, és eléri, hogy az összes szempár rászegeződjön.

A számok közti kis szünetben hallom, hogy a közönség arról sutyorog, milyen jól tették, hogy ma erre a helyre esett a választásuk. Chanyeol úgy belejött a zenélésbe, hogy szerintem egész éjszakára itt ragadtunk, amit cseppet sem bánok, mert imádom az egészet. Tegnap még egy beteg állat fogságában sínylődtem, azt gondolva, hogy sosem lesz akkora kegyben részem, hogy kijussak onnan, ma meg egy bárban ülök, koktélt szürcsölgetve, és hallgatva a világ legelképesztőbb pasiját, aki ráadásképp az enyém. Hiába néznek rá nagy boci szemekkel a helyiségben lévő lányok, hiába akarja levetkőztetni őt néhány srác a tekintetével, ő csak engem lát, csak nekem énekel. Szerintem fogalma sincs róla, hogy mennyien el vannak ájulva tőle, mert mindenkit kizárt a tudatából, és rajtam kívül mást nem vesz figyelembe.

Hirtelenjében olyan dolog történik, amire kicsit sem számítottam. Leül mellém egy fiú, és érdeklődve fordul felém. Őt nem az előadás izgatja, hanem én, amire nem készültem fel. Nem vagyok elragadtatva attól, hogy megzavarja a szórakozásomat, ugyanakkor eszembe jut, hogy tartozom még egy féltékennyé tevéssel Chanyeolnak, ezért visszamosolygok az idegenre, majd fesztelen társalgást kezdeményezek vele, ami már egy perc után szemet szúr a kedvesemnek.

Hallom, hogy rossz akkordokat fog le, amikor felfedezi, hogy már nem őt nézem csillogó szemekkel. Hallom, hogy elrontja a szöveget, amint a kezem az idegen kezére téved. Tudom, hogy gonosz vagyok, amiért tönkreteszem a fellépését, de sajnos eléggé tetszik, hogy igenis életre tudom kelteni benne azt a bizonyos zöld szemű szörnyet, annak ellenére, hogy nagy szájjal azt állította, hogy ő aztán megmutatja nekem, hogy kell helyén kezelni a féltékenységet. Attól viszont kicsit megijedek, hogy a pasi túl komolyan veszi a dolgot. A következő pillanatban felém hajol, én pedig szeretnék elhúzódni tőle, mert smárolásról szó sem volt, viszont olyan rámenősnek bizonyul, hogy nem látok kiutat előle.

– Bocsika, átvennéd a helyem? – jelenik meg Chanyeol baljósló árnyakkal az arcán. Úgy markolássza azt a gitárt, mintha bármelyik pillanatban fejbe akarná vágni vele a gyereket, amire azért remélem, hogy nem fog sor kerülni. – Nagyon elfáradt a kezem, de valakinek muszáj játszania, hogy ne unatkozzon a közönség. Na menj, és vedd birtokba a színpadot, imádni fogod a reflektorfényt!

Szerencséje a srácnak, hogy elindul, amíg szép szóval kéri, mert ha még tovább hezitált volna, nem kérdéses, hogy Chanyeol rugdosta volna el a színpadnak nem nevezhető helyig. Szerintem szerencsétlen nem is tud gitározni, de úgy megijedt az őt fenyegető veszélytől, hogy menten rákezdett valami borzalmas nyekergésre. Chanyeol rosszallón megcsóválja a fejét, aztán a fülembe súgja, hogy feltűnésmentesen, lazán sétálva kövessem az ajtóig, majd odaérve kezdjek el futni. Hirtelen nem is tudom, mi elől kell elmenekülnünk, talán meglátott valakit, akivel rosszban van, és péppé akarja verni, de ahogy a hűvös kinti levegő megcsapja az arcom, leesik a tantusz.

– Fizetés nélkül léptünk le? Szegény pincérek!

– Mert Luhan nem volt szegény, amikor neki kellett fizetnie helyettünk? Különben is, vegyük úgy, hogy a felemelő előadásom volt a fizetség.

Amikor Chanyeolék házához érünk, úgy érzem, mintha egy szentélybe lépnék be. Lenyűgözőnek tartom azt a helyet, ahol a szerelmem felnőtt, ezért lábujjhegyen járom végig a szobákat, nem érek hozzá semmihez, csak messziről csodálom azokat a tárgyakat, amik az élete részét képezik. Valami megmagyarázhatatlan béke uralja az otthonát, ami lassan átveszi felettem a hatalmat. Elbűvöl az anyukája parfümjének illata, ami még ott lebeg a falak közt, a hűtőre illesztett rajzok, melyek az öccse furán kinéző figuráit ábrázolják, a bútorok, amiket Chan meg az apukája együtt raktak össze, és az egyiknek ferdén van feltéve az ajtaja, a másik billeg, mert hiányzik egy lába, mégis bájosabbak bárminél.

– A szüleim halála óta nem jártam itt. Neked köszönhetem, hogy újra itthon lehetek – suttogja, amikor birtokba vesszük a házuk legmenőbb helyét, nevezetesen a kertben lévő függőágyat. Chanyeol szerint attól még, mert jól néz ki, nem olyan kényelmes, hogy benne is aludjunk, de mivel nem szándékozom még jó darabig aludni, elégedetten foglalom el az ágy egyik felét.

– Szerinted ez a valóság? – kérdezem csukott szemmel, amint az ujjai végigsiklanak a karomon, a szája pedig valahol a kulcscsontom környékén tévelyeg. – Néha attól félek, hogy mindjárt felébredek, és rájövök, hogy ezt az egészet csak álmodtam. Félek elaludni, nehogy reggel azon az undorító helyen virradjon rám a nap… Au, ezt meg miért kaptam? – jajdulok fel háborogva, amikor egy jókorát csíp a fenekembe.

– Hogy tudd, ez nem egy álom. Meg azért, mert jó a segged! – Vihogva csapok a kezére, aztán határozottan magamhoz húzom, hogy egy szenvedélyes csókkal köszönhessem meg neki, hogy létezik. Ha ő nem lenne, még mindig magányosan tengődnék a birtokon, vagy ha ki is szabadultam volna, nélküle nem érezném magam ilyen biztonságban. Régebben azt hittem, ha egyszer valami csoda folytán sikerül megszöknöm, állandóan a nyomomban lesznek a múlt rémei. Hogy nem tudok majd enni, mert azt gondolom, ő hozta nekem az ételt, ehhez képest egy családnak való mennyiséget fogyasztottam el. Hogy nem fogok tudni senkit közel engedni magamhoz, mivel mindenkiben őt fogom látni, de Chanyeol mellett egyetlen percre sem jutnak eszembe az utóbbi évek történései. Csak arra gondolok, hogy mi lesz holnap, meg az után, és a szivárványra, amihez éppen most érkeztünk el.

Egy hete tartózkodom a Paradicsomban. Egy hete ébredek úgy mindennap, hogy Chanyeol arcát látom meg először, az ő csókjait érzem magamon a finoman cirógató napsugarak társaságában. Egyetlen tényező mégis beárnyékolja az együtt töltött csodás napokat. Rossz híreket kaptunk a rendőröktől, mi szerint Chanyeol nagybátyja eltűnt, mire kiértek. Szerintem volt még annyi ereje, hogy értesítse valamelyik hozzá hasonlóan beteg barátját, így meg sem halt, hanem valamelyik jó nevű kórházban lábadozik. Ez rettenetesen megrémít, még ha nem is mutatom ki az idő nagy részében. Továbbá sokszor kellett vallomást tennem az őrsön, amit feleslegesnek véltem, hiszen elsőre elmondtam mindent, amit tudtam, és ezzel csak értékes perceket vettek el tőlünk.

Ma azonban Tokióba utazunk, hogy ott húzzuk meg magunkat, amíg Park szabad lábon van. Sajnos a szüleimhez nem mehetünk, mivel azt a helyet túlságosan is jól ismeri, és szerencsére Chanyeol egyik rokona a Japán fővárosban lakik, így az tökéletes búvóhelyként fog szolgálni nekünk. Ott nem fogok minden éjjel arra felriadni, hogy azt képzelem, belopózott a szobába, és a megfelelő pillanatra vár, amikor újra fojtogatni kezdhet. Ott végre fellélegezhetek, ráadásul a rendőrök sem fognak tovább zaklatni olyan kérdésekkel, amiket már százszor megválaszoltam.

– Hadd segítsek a bőröndök cipelésében. – Szoborrá dermedek, amikor a reptéren haladva meghallom a hangját. Először azt feltételezem, csak képzelődöm, hiszen az utóbbi napokban gyakran kísértett, de az túl élethű, ahogy a kezét a vállamra simítja. Chanyeol, aki pár lépéssel lehagyott, hátra fordul, és éktelen haragra gerjed, amint szembe néz a gonosszal. A férfi napszemüveget visel, baseball sapkát, maszkot, ami egy gyanútlan járókelő számára nem azt sejteti, hogy rejtőzködik, hanem csak azt, hogy vigyáz az egészségére.

Chanyeol a biztonságiakért akar kiáltani, de a nagybátyja előhúz egy pisztolyt, amit olyan ügyesen el tud takarni, hogy rajtunk kívül ne lássa más. Felszólít, hogy feltűnésmentesen szálljunk be a kocsijába, és kénytelenek vagyunk engedelmeskedni a parancsának, ugyanis végig sakkban tart a fegyverével. Okos húzásként lecserélte a saját autóját, így nem fog szemet szúrni a zsaruknak, ha ezt látják gurulni az utakon. Ahhoz képest, hogy egy hete majdnem meghalt, elég jó színben van, ami még nagyobb félelemmel tölt el. Egy sérült emberrel talán el tudnánk bánni, de mennyi esélyünk lehet az erőtől duzzadó szörnyeteg ellen.

– Üdvözöllek titeket a mesteri játékomban. Az az igazság, hogy ami eddig történt, precíz pontossággal meg volt rendezve. Naivan azt hittétek, hogy egy vihar visszatarthat attól, hogy hazamenjek? Nem, csupán arról volt szó, hogy meg akartam lesni, miket csináltok ti ketten. Miután rájöttem, hogy találkozgattok, meg kellett bizonyosodnom arról, milyen kapcsolat fűz titeket egymáshoz. Rejtett kamerákat szereltem fel, és végignéztem, ahogy enyelegtetek. Undorító volt! Aztán pedig… Tényleg azt hitted, hogy nem tudtalak volna megfojtani? Dehogyisnem! Csak játszani támadt kedvem, ezért nem végeztem veled ott helyben. Mindent előre kitaláltam. Golyóálló mellényt vettem fel, és olyan helyre raktam a pisztolyt, ahol Hangyul biztosan megtalálja. Persze kockázatos volt, mert ha fejbe lőtt volna, akkor rögtön kinyiffantam volna, de bíztam a szerencsémben, ami eddig még sosem került el. Hagytam, hogy kisétáljatok, hagytam, hogy belekóstolj a boldogságba, hogy utána elvigyelek a pokol legsötétebb bugyraiba. Ne mondjátok, hogy nem vagyok jó fej. Kaptatok tőlem egy hét boldogságot, ahelyett, hogy az első adandó alkalommal a másvilágra küldtelek volna. Hálásnak kell lennetek nekem ezért.

– És most honnan tudtad, hogy hol vagyunk? – kérdezi Chanyeol idegtől remegő hangon. Egymás kezét szorongatjuk a hátsó ülésen, amíg Park vigyorogva vezet a végzetünk felé. Megpróbáltam kivetni magam a kocsiból, nem törődve azzal, hogy összetörhet az egész testem, de ugyanolyan biztonsági zár akadályozott meg ebben, ami az átkozott házából sem eresztett ki éveken keresztül. Előle nincs menekvés! Úgy játszadozik velünk, mint a marionett bábúkkal, és a játéknak csak akkor lehet vége, olyan formában fejeződhet be, ahogy ő akarja. Mi nem nyerhetünk. Egy-két szeletet kaphatunk csupán a hatalmas tortából, de az egész sosem lehet a miénk. A mai nap lesz az utolsó számunkra, egy csepp kétségem sincs e felől. Kár energiát fektetni a szökésbe, inkább arra fordítom a figyelmemet, hogy minél tovább érezhessem a szerelmemet. Beletörődtem a sorsomba, amit akárhogyan erőlködnék, úgysem tudnék megváltoztatni.

– Van egy nyomkövető applikáció, amit aktiváltam a telefonodon. Általában aggódó szülők használják, hogy mindig tudják, merre jár a csemetéjük, de ilyen rossz nagyfiúk szemmel tartására is tökéletes, mint amilyen te vagy. – Chanyeol teljes erejéből a földhöz vágja a mobilját, és látom rajta, hogy magát hibáztatja, amiért nem semmisítette meg korábban. El szeretném magyarázni neki, hogy nincs értelme a múlton rágódni, attól nem fognak jobbra fordulni a dolgok. Ráadásul lefogadom, hogy ha nem ezen a módon, más eszközök, kapcsolatok útján lelt volna a nyomunkra, úgyhogy nem éri meg ezen mérgelődni. Szomorú, hogy Isten, Buddha, Allah, akárki az ilyen szörnyetegeket támogatja a jó emberekkel szemben. Vajon mit ártott két fiatal srác, akik még alig éltek az univerzumnak?

Nem hiszem el, hogy újra azon a helyen vagyok, ahonnan egy hete sikerült kiszabadulnom. A francba, porrá kellett volna égetnem, a tűztől aztán nem védte volna meg egy golyóálló mellény se! Egy dolog nyugtat, hogy legalább Hangyul nincs már itt, ahogy a kiskutyám sem. Könyörgöm, nehogy levadássza azt a drága gyereket, miután végez velünk! Chanyeol folyamatosan ellenáll, miközben befelé terel minket, láthatóan azon kattog az agya, hogy kerekedhetnénk felül az elrablónkon, én viszont belenyugodva az elkerülhetetlenbe bandukolok vissza a jól ismert falak közé.

– Te beteg állat! Talán jobb is, hogy apám meghalt, mert különben a fájdalomba és a szégyenbe halna bele, amiért egy ilyen elfajzott korcs lett a testvéréből. – Mivel a nappali a legtágasabb helyiség a házon belül, Park ott kötöz meg minket. Érdekes módon a szánkat nem tapasztja be, mintha élvezetét lelné az unokaöccse nem szűnő szidalmaiban. Az meg úgysem érne semmit, ha kiabálni kezdenénk, hisz akkora a birtok, hogy nem hallatszódna ki a hangunk, akármilyen hangosak is lennénk. Vajon mit fog velünk tenni? Nem reménykedem gyors halálban, mivel ez a görény imád játszani. Fel kell készülnöm a legrosszabbra, csak az a baj, hogy Chan nem tart velem ebben. A szemében még mindig ott ragyog az eltökéltség, pedig jobb lenne, ha nem a derült égből érnék majd a szörnyű csapások.

– Nem tagadom, hogy beteg vagyok, tudom én jól. És? A beteg emberek nem érdemlik meg a boldogságot? Egy rákos, egy fogyatékos élhet boldogan, szerethetik, de nekem magányosan kéne megdöglenem, igaz? Ti el sem tudjátok képzelni, mennyit szenvedtem emiatt. Amikor felfedeztem, hogy beteg vagyok, meg akartam szabadulni a gonosztól. Arra kértem Istent, hogy védjen meg, amit évekig meg is tett, de aztán az utamba sodorta Sehunt. Addig is rengeteg gyerekkel találkoztam a tanárságnak köszönhetően, de tudtam uralkodni magamon, amíg meg nem láttam őt. Olyan gyönyörű volt, és olyan szerelmesen nézett rám… Te tehetsz mindenről! Ha te nem kísértesz meg, nem hívod fel a figyelmemet magadra, most nem kéne megölnöm a saját unokaöcsémet. Te vagy a szörnyeteg, nem én!

– Akkor csak engem ölj meg, Chanyeolt engedd szabadon! Nem fog köpni senkinek, elmegy külföldre, és soha többé nem fog a dolgaidba avatkozni… – A kedvesem felháborodva rázza a fejét a kérésem hallatán. Tudom, hogy inkább meghalna velem, minthogy tovább éljen nélkülem, mégis meg kellett próbálkoznom ezzel, hátha legalább ő megúszhatja. Én egy szó nélkül feláldoznám magam érte, boldog lennék, ha évek múltán, amikor képes lenne túllépni a történteken, új életet kezdene, és újra szerelembe esne valakivel. De nem úgy tűnik, mintha Park hajlandóságot mutatna az alkudozásra.

– Sajnálom, de már az elején szeretném leszögezni, hogy nemsokára mindketten meg fogtok halni. Csak előtte még fizetnetek kell azért, amit velem tettetek. Sehun elárult, pedig nálam jobban soha nem szerette senki, Chanyeol meg visszaélt azzal, hogy enni adtam neki, itt lakhatott, támogattam őt… Mondd csak, hogy merészelted elvenni a szerelmemet? Nem tanították meg neked azt az alapszabályt, hogy házi nyúlra nem lövünk? Mondjuk, a látottak alapján van még hova fejlődnöd. Ahelyett, hogy elkaptad volna, és jól a magadévá tetted volna, csak matattál a takaró alatt, hát milyen férfi vagy te? Szeretnéd, hogy megmutassam, hogy csinálja ezt egy igazi férfi?

Chanyeol tombolni kezd, amikor a nagybátyja odalép hozzám, és határozott mozdulatokkal megsimogatja a combomat. A rohadt életbe, nem érdekel, hogy mit tesz velem, de ha ezt a barátomnak végig kell néznie, bele fog pusztulni. Kicsit meglazítja a kötelet, hogy le tudja húzni rólam a nadrágot, és tessék! Most bezzeg nem szorul az ajzószerek segítségére, jól láthatóan dudorodik a farmere, amint megpillantja a bokszeremet.

– Hagyd abba! Tégy bennem kárt, csonkíts meg, akassz fel, mit tudom én, de ezt azonnal fejezd be! – üvölti Chanyeol a tehetetlenségtől vergődve. Azt gondolom, nem fog engedelmeskedni a kérésének, hiszen mindig a saját feje után megy, de meglepő módon visszahúzza a nadrágomat, majd gonoszul csillogó szemmel az unokaöccsére néz. Jaj ne! Attól meg én fogok megőrülni, ha vele tesz valami szörnyűséget!

– Hmmm… Csonkítás… Nem próbáltam még, de sosem késő elkezdeni. Melyik testrészed legyen az? Szerencséd, hogy nem közösültél az én hercegemmel, mert akkor kénytelen lennék a legnemesebb tagodtól megszabadítani. A kezed viszont… Az ujjacskáid nagyon rosszul viselkedtek. Milyen kár ezekért a zongorista ujjakért! De talán nem fog gondot okozni, ha megválsz az egyiktől. Szerinted melyik legyen az? Egy orvosos sorozatban azt hallottam, hogy a hüvelykujjnak jelentős szerepe van az egész kéz mozgatásában, ezért azt nem fogom bántani? Most mondd, hogy nem vagyok nagylelkű! Mit szólnál a gyűrűsujjhoz? Azzal a gyűrűvel már úgysem tudsz mit kezdeni, hiszen esküvőről nem is álmodozhatsz. Legyen a gyűrűsujjad!

Elborzadva kapkodom a levegőt tébolyult hangszíne hallatán. Ez az ember idáig „csak” a beteg élvezeteinek kielégítésére használt, ettől függetlenül azonban sosem fedeztem fel benne az őrület jeleit. Legalábbis eddig, mert most minden arról árulkodik, hogy végképp elment az esze: a tekintete ide-oda cikázik, képtelen egyetlen pontra fókuszálni, az arcizmai rángatóznak, a nevetésétől pedig megfagy a vér az ereimben. Így egy zavarodott elméjű személy nevet, ami azt jelenti, hogy még nagyobb veszélyben vagyunk. A gonoszságnál, a kegyetlenségnél egyedül az elmebaj a rémisztőbb. A gonoszokat talán rá lehet venni arra, hogy megváltoztassák az álláspontjukat, de az ellen semmi esély, aki megbolondult.

– Könyörgöm ne! Figyelj rám, Chanyeol! Én már ezerszer átéltem ezt, plusz egy alkalom nem oszt, nem szoroz. Hagyd, hogy megdugjon, ne legyél hülye!

– A gyűrűsujj kitűnő választás – közli Chanyeol rekedtes hangon, magabiztosan a pszichopata szemébe nézve. Mégis mi szükség van erre? Loccsantsa már ki az agyunkat, és legyen vége ennek az egésznek! Csupán attól szaltózni kezd a gyomrom, ha beszélnek róla, mi lesz később? Nem, erre egyszerűen nem kerülhet sor! Ekkora embertelenség még annak sem jár, aki több bűnt követett el élete során, Chan meg aztán kurvára nem érdemli meg!

– Miért csinálod ezt? – suttogom zokogva, amikor Park kimegy a fészerbe a fűrészért. Szeretném még egyszer utoljára magamhoz szorítani őt, de túl messze vagyunk egymástól, a végtagjaink pedig gúzsba kötve tiltakoznak a szabadulás ellen. Csak annyi maradt nekünk, hogy a tekintetünkkel mondjuk el egymásnak, mit érzünk a másik iránt. Vagyis örülnék neki, ha ezt üzenhetném a pillantásaimmal, de jelenleg annyira kikészültem, hogy nem lehet túl szép látvány az a fej, amit vágok. Chanyeol azonban gyengéden néz rám, amitől még több könny kel versenyre az arcomon. Milyen mázlisták ezek a cseppek! Nekik nem kell velem meghalniuk, még azelőtt elhagyják a hajó fedélzetét, hogy elsüllyedne. Bárcsak követhetném a  példájukat!

– Nyugodj le egy kicsit, jó? Ahhoz, hogy túléljük ezt a poklot, hideg vérre van szükségünk. Láttam, hogy miután meglazította a köteledet, nem rögzítette olyan pontosan vissza, mint ahogyan eredetileg volt. Amíg velem lesz elfoglalva, szabadítsd ki magad, aztán kapd fel azt a pisztolyt az asztalról, és lődd le! Értetted? És mindenképp a fejét vedd célba, mert lehet, hogy megint golyóálló mellényt visel. Meg tudod csinálni, szerelmem. Szivárvány!

– Szivárvány…

Épp ki akarnám oldozni a kötelet, hogy megakadályozhassam a tragédiát, de Park pont abban a pillanatban tér vissza, amikor cselekedhetnék. A fűrészre nézve leküzdhetetlen hányinger tör rám, ezért oldalra fordítom a fejem, hogy minden valószínűséggel nem az egyetlen adagot kiadhassam magamból. Amint Chanyeolra sandítok, érthetetlen békét vélek felfedezni az arcán. Hogy a fenébe nem tükröz rettegést a tekintete? Hogy tudja rezzenéstelen vonásokkal szemlélni, ahogy a nagybátyja őrjítően lassan előkészíti a terepet? Engem az ájulás kerülget, és minden egyes perccel rosszabbul leszek, amivel közelebb érünk a borzalom bekövetkeztéhez.

– Miért voltál ilyen rossz, Chanyeol-ah? Nézd, miattad mit kell tennem! De gyors leszek, ígérem! Drága fiam, már nem kell sokat várnod, és újra a szüleiddel lehetsz. Segítek neked, hogy ismét mellettük lehess, rendben? – Park sírva fakad, amikor bekapcsolja a fűrészt. Rögtön elfordulok tőlük, mert ha egy percig is nézném a folyamatot, meg sem kéne ölnie, itt helyben szörnyet halnék. Nem mintha hallgatni jobb lenne. A fűrész visító hangja annyira bántja a fülem, hogy legszívesebben betapasztanám, ha nem lenne lekötve a kezem. Basszus, majdnem elfelejtettem, hogy nem ártana elkezdenem a menekülést…

Chanyeol kezdetben hősiesen tűr, egy hangot sem hallat, de eljön az a pillanat, amikor már ő sem bírja tovább, hiába akar megkímélni. Az észveszejtő fájdalom átveszi az irányítást az önuralom felett, melynek eredményeként szívet szaggató ordításba kezd. A kezem erőtlenül hullik le a testem mellé, képtelen vagyok úgy koncentrálni, hogy ezt hallom. Azt hiszem, jó úton haladok a felé, hogy én is megbolonduljak. Annyira átérzem a szerelmem gyötrődését, hogy esküszöm, akkora fájdalom nyilall belém, hogy lélegezni is alig bírok, nemhogy megmozdulni.

Nem tehetem ezt! Nem hagyhatom cserben Chanyeolt. Még ha az én nyomorúságos életem nem is izgat, érte össze kell szednem minden erőmet, és bevetni magam az ellenséggel szembe, ahelyett, hogy hitehagyottan feküdnék a harcmezőn. Mégis milyen katona hagyja, hogy kivégezzék a társát, miközben ő csinálhatna valamit, hogy megmentse? Gyorsan előhívom az emlékeim közül anya hangját, ahogy éppen a kedvenc altatómat dúdolja, és megpróbálom úgy felhangosítani a fejemben, hogy elnyomja a körülöttem lévő zajokat. Lelki szemeim előtt megjelenik kedves arca, puha tincsei, melyeket oly sokszor csavargattam, amikor a karjában tartott, és ez erőt ad a folytatáshoz. Nem fogok meghalni, mert újra látnom kell őt, újra át kell ölelnem…

Szerencsémre Park teljesen bele van merülve a „munkába”, mialatt egyfolytában arra kéri az unokaöccsét, hogy bocsásson meg neki. Túlságosan a történtek hatása alá került, így nem veszi észre, amikor kiszabadulok a kötél fogságából, ahogy azt sem, amikor lábujjhegyen odaosonok a pisztolyért. Azt viszont már észleli, hogy magamból kikelve bömbölök, amint realizálom, hogy a fegyver nincs megtöltve, és csalódottan a padlóra hajítom. Egy megveszekedett idióta vagyok, hiszen attól még, hogy nem tudtam lelőni, legalább leüthettem volna, de hát persze ennyi eszem nem volt. Az idegeimet cafatokra marcangolta az az irtózatos duett, mely a fűrész vijjogásának és Chanyeol ordításának köszönhetően jött létre, ami sejtéseim szerint jó darabig az agyam toplistájának élén lesz, mert folyamatosan újra meg újra fogja játszani.

– Még mindig nem tanultátok meg a játékszabályokat? Mikor fogjátok már megérteni, hogy minden kiskapu, ami felsejlik előttetek, valójában egy csapda? Szerintetek nem direkt hagytam lazán a kötelet? Nem direkt tettem az orrotok elé egy pisztolyt? Annyit viszont sikerült elérnetek, hogy még dühösebb legyek, úgyhogy most meg fogom mutatni, melyikben van golyó.

Hát jó. Legalább ott hagyta Chanyeolt, hogy engem vegyen üldözőbe. Bár sajnos elég későn, ugyanis egyre nagyobb vértócsát látok összegyűlni mellette. Amikor a pillantásom a földön heverő ujjra téved, a nélkül csuklik össze a térdem, hogy rám lőttek volna. Nem mintha ennyivel beérné a szörnyeteg. Fölém tornyosulva a mellkasomnak szegez egy másik pisztolyt, de a ravasz meghúzása után nem történik semmi. Ezt még párszor eljátssza, nem is értem, hogy lehet ennyi fegyver a birtokában, és egyértelműen lerí róla, hogy élvezi a helyzetet. Imádja, hogy minden alkalommal összerezzenek, amikor azt hiszem, belém fog fúródni egy golyó, izgalommal tölti el a reményvesztettség, amit az arcomról olvas le.

– Ne félj, kis herceg, téged sose bántanálak. Chanyeolie mindjárt csatlakozik a szüleihez, és akkor újra kettesben lehetünk. Csak te meg én, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Veszek neked egy gyémántgyűrűt e helyett a kacat helyett. – Szabaddá teszi a kezeit, hogy megsimogathassa az arcom. Közel hajol hozzám, olyan közel, hogy a szája az enyémet súrolja. Meg akar csókolni. Meg fog csókolni, ha nem teszek valamit. Nem engedhetem, hogy az utolsó szent dolgot is elvegye tőlem, amim megmaradt. Számos testrészemet birtokolhatta, de az ajkaim egyedül Chanyeolhoz tartoznak, ezért iszonyatos dühbe gurulok, amikor azon mesterkedik, hogy az egyetlen általa érintetlen területben is kárt tegyen.

– Csak akkor csókolhatsz meg, miután meghaltam, világos? És inkább ölj meg, minthogy még egy perccel többet kelljen a társaságodat élveznem. De tudod mit? Van egy zseniális ötletem, hidd el, tetszeni fog. Én öllek meg téged!

Először az alsóajkába harapok, de olyan erősen, hogy vérezni kezdjen. Aztán keményen az ágyékába térdelek, mire vonyítva szorítja a kezét a fájó pontra. Ezt kihasználva fogom a kötelet, ami előbb még azt a célt szolgálta, hogy engem kényszerítsen mozdulatlanságba, és a támadóm ellen fordítom. Magam sem tudom, hogy táltosodtam meg hirtelen, honnan nyertem annyi erőt, hogy felül kerekedjek rajta, de most vétek lenne leállnom. Amikor megbizonyosodom arról, hogy precíz munkát végeztem, elégedetten mérem végig a helyemen fekvő alakot. A kezem már nem remeg, a félelem, ami eddig a testemet uralta, óriási haraggá alakult át, ami a továbbiakban abban nyilvánul meg, hogy felkapom a fűrészt, hogy ezúttal azon használhassam, aki valóban rászolgált.

– Ismered azt a mondást, hogy szemet szemért, ujjat ujjért? Nem? Hadd prezentáljam, mire gondolok. Nyugi, a szemedet épen hagyom. Igazán nagylelkű vagyok, ugye? De sajnos azt nem garantálhatom, hogy sikerülni fog-e egyetlen ujjadat levágni, elég ügyetlennek érzem magam ebben. Mit mondtál? Hogy a hüvelykujj felel nagy részt a kéz mozgatásáért? Mivel úgyse lesz szükséged többé a kezedre, kezdjük azzal!

Kicsit megijeszt, hogy extázisba esek, amikor a gép először ér csontot. Talán én sem vagyok jobb ember nála, amiért ilyesmire vetemedtem, ráadásul kellemes borzongást vált ki belőlem, ahogy a tehetetlenségtől vergődik, de muszáj elraktároznom magamban az ő üvöltését, hogy inkább ez visszhangozzon a fejemben Chanyeolé helyett. Nem tagadom, hogy orgazmus közeli állapotok uralkodnak el rajtam a gyötrelmét látva, ettől függetlenül nem tartok olyasmitől, hogy ezek után annyira rákapok a kínzás ízére, hogy hetente ezt fogom tenni valakivel. Bár elég csábítónak tűnik az összes pedofil ilyesfajta szenvedtetése. A sorozatgyilkosok miért mindig ártatlan nőket vesznek célba, amikor a társadalom alja népét kéne kiirtaniuk.

– Nézzük, melyikben van golyó a kettő közül – emelem magasba azt a két pisztolyt, amiket még nem szegezett rám. – Abban bízol, hogy nem merem megtenni, igaz? Nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát. De úgy tudom, szeretsz játszadozni. Jó hírem van, én is. Játsszunk hát! – Mivel a bal kezemben lévő fegyver szintén üres volt, rátérek az utolsóra. A kárörvendő gúny hullámokban borít el, mihelyst az első töltény telibe találja a démon lába közét, hisz az az artikulálatlan kiáltás, ami az ő torkából szakad fel, a legszebb dallam a füleimnek. – Ezt azért kaptad, mert éveken keresztül meggyaláztál. Mit szeretnél mondani? Hogy fáj? Képzeld, nekem is fájt! – A következő golyó egyenesen a kézfejébe fúródik. Elképesztő, milyen pontosan célzok, pedig még céllövöldében sem próbáltam. Lenyűgöz az ügyességem, kedvem lenne örvendezve megtapsolni magam, de tartozom még egy-két lövéssel a szörnyetegnek. – Ezt azért kaptad, mert megkínoztad a szerelmemet. Szeretem őt, hallod? Miután megdöglesz, a sírodon fogunk táncolni.

Életemben először látom Parkon, hogy feladta. Eddig mindig előrukkolt az újabbnál újabb trükkjeivel, de ezúttal nem menekülhet, és ezt ő is pontosan tudja. Leállhatnék, riaszthatnám a rendőröket, hogy mindent normális keretek között intézzünk el, de nem vagyok képes rá. Addig nem nyugodhatok, amíg a szemem előtt nem leheli ki a lelkét. Ha börtönbe is csuknák, folyton azon aggódnék, mikor fog megszökni, mivel simán kinézem belőle, hogy bármilyen szigorúan őrzött területről meglépne. Kizárólag a halála védhet meg tőle. Nehéz lenne azt állítani, hogy önvédelemből cselekszem, mert a tettem sokkal inkább emlékeztet egy durva kivégzésre, de az ésszerű gondolatoknak már rég búcsút intettem, úgyhogy ismét meghúzom a ravaszt.

Kap még egyet a hasába Hangyul miatt, egyet a mellkasa közepébe csak úgy, mert kibaszottul élvezem egyre elhaló nyöszörgését, a következő, egyben legdicsőségesebb golyót pedig megkönnyebbülten eresztem a fejébe. Azt hiszem, sikerült átruháznia rám a tébolyát, mert ha józan lennék, nem cselekedtem volna így, nem lövöldöznék rá még akkor is, amikor már egy ideje meghalt. De muszáj biztosra mennem. Amilyen eszes, lepaktál a Sátánnal, és újult erővel ellenem fordítja a fegyvert, úgyhogy ki kell ürítenem a tárat a biztonság kedvéért.

– Sikerült, szerelmem! Mehetünk a szivárványon túlra, már senki sem állíthat meg minket.

Annyira elborult az agyam, hogy Chanyeolról időközben meg is feledkeztem. Amikor észbe kapok, pánikolva realizálom, hogy ájultan hever a földön, és a vérzés természetesen továbbra sem állt el. Szerencsére találok egy elsősegély dobozt a fürdő egyik szekrényében, így be tudom kötni a kezét, aztán erősen átölelem. Egyetlen percre sem akarom egyedül hagyni, de muszáj segítséget hívnom. Kirohanok az udvarra, megkeresem a telefonját az autóban, és amikor elkeseredetten konstatálom, hogy nem működik, mérgemben a ház falához vágom.

Nincs más választásom, felnyalábolom a vérben tocsogó Parkot, és a kapuhoz vonszolom, hogy az ép kezét használva beüthessem a kódot. Megjegyeztema számokat, amikor múltkor előttem pötyögte be, így fél perc múlva már az utcán vagyok. Lehajítom a porba a testnek már nem nevezhető roncsot, és abba az irányba indulok, amerre a legutóbbi alkalomnál is. Szívből remélem, hogy a környékbeli kutyák tovább fogják cincálni a hátra hagyott tetemet, mert még egy tisztességes temetés sem jár ennek az aljadéknak.

A bűnösök azonban nem maradhatnak büntetlenül, és én sajnos nemrégiben azzá váltam. Miközben a kimerültségtől, a sokkhatástól kábultan kóválygok az úttesten, megjelenik egy kocsi a semmiből, ami fékezés nélkül átgázol rajtam. Nem hibáztatok senkit, ez így igazságos. Ha a törvénynek megfelelően értesítettem volna a zsarukat, egy rendőrautóban hagytam volna el a helyszínt, amivel elkerülhettem volna ezt a balesetet. Milyen ironikus, hogy Park Sungyeonnak ezúttal nem sikerült megsebeznie, de amikor végre megízlelhetném a szabadság édes esszenciáját, a halál eljön értem, hogy magával vigyen, és átadjon neki, hogy az örökkévalóságban is mellette legyek. Előle nincs menekvés. Hamarosan találkozunk a Pokolban, ahol az idők végezetéig gyakorolhatja a bosszúállás fogalmát, amiért szembe mertem szállni vele.