ChanHun - Somewhere Over The Rainbow 1/6

Sehun

Sötét van. Hallom a saját, riadt lélegzetvételeimet, amik bántják a fülem a nagy csendben. Minden reggel izzadságban úszva és remegve ébredek, mégsem szoktam hozzá még öt év elteltével sem. Felülök, végigtapogatom magam mellett a jéghideg falat, majd óvatosan a padlóra csúsztatom a lábam. A kő fagyosságától egy pillanatra behúzza a görcs a talpam, de erőt veszek magamon a felálláshoz. Vakon botorkálok el az ablakig, de nem megyek neki semminek, hiszen úgy ismerem a szobát, mint a tenyeremet.

Elhúzom a függönyt, hogy végre világosság öntse el a helyiséget. Az ablakból szemkápráztató táj sejlik fel előttem. Az egész kert zöldben pompázik, a virágtenger látványával pedig sosem lehet betelni. A paletta minden színében tündöklő rózsák, tulipánok, liliomok és fréziák illata kábítóan árad be a szobámba, amint szélesre tárom az ablak szárnyait. Mélyen magamba szívom a friss levegővel keveredő bódulatot, majd tovább hordozom tekintetemet a hatalmas birtokon.

A terebélyesen ágaskodó gyümölcsfák jóleső árnyékot vetnek a teraszra, ahol nem sokára el fogom fogyasztani a reggelimet. Távolabb az úszómedence vizének felszínén csalogatóan csillan meg a nap fénye, mintha csak egy üdítő fürdőzésre hívogatna. De teniszpálya is található itt, ha jobbra nézek, háta mögött egy kis halas tóval, balra pedig a kutyaól helyezkedik el, melyben drága ebem, Vivi várja, hogy látogatást tegyek nála.

Ennyi szépséget már nem bír elviselni a szemem, inkább visszahúzom a függönyt, és újra sötétségben teszem meg az ajtóig vezető utat. Rögtön a teraszra megyek, ahol már egy gondosan megterített asztal várja, hogy magamba tömjem a sok finomságot, ami elém tárul. Vastagon megkenek egy szelet kalácsot nutellával, majd készítek egy sonkás-sajtos szendvicset, végül egy pohár joghurttal nyakon öntött mézes gabonapehely karikákat tartalmazó bögrét húzok magam elé. Lassan kanalazom a ropogós müzli szemeket, mivel már alig férnek belém. De még így sem ettem meg mindent, ami az asztalra van tornyozva, pedig a kipukkadás határán vagyok.

Egy kéz simít végig a hátamon, melynek érintésétől az egész testem megfeszül. Nem emelem fel a fejem, meredten bámulom a bögrét, és gépiesen teszem a számba a nem kívánt falatokat. Bőrömet cirógató ujjaitól úgy érzem, mindjárt visszajön mindaz, amit nemrég magamba tuszkoltam. Miért nem hagyja, hogy legalább a reggelimet nyugalomban költsem el?

– Hogy aludtál? – kérdezi nyájasan. Mindig ilyen mézes-mázasan beszél. Öt év alatt egyszer sem emelte fel a hangját, egyszer sem kiabált rám, ha „véletlenül” a zakójára borítottam a kávét, nem szidott le, amikor a kutya sáros lábnyomokat hagyott a márvány padlóján az én hibámból. Néha direkt provokáltam őt, mert azt akartam, hogy ordítson velem, naivan azt hittem, hogy ha rossz fát teszek a tűzre, elege lesz belőlem, és kidob, de bármivel is próbálkoztam, nem tudtam kihozni a sodrából.

Úgy, mint mindig, akarom válaszolni. Órákon át álmatlanul hánykolódtam, és amikor végre sikerült lehunynom a szemem, rémálmok kezdtek gyötörni, melyek reggelig nem engedtek szabadon. Eleinte azt reméltem, legalább az álmok mezején találkozhatok a szüleimmel, ott játszhatok a húgommal, de a szerencsétlenség oda is követ, így minden éjszakán az ő arcát látom magam előtt, gyűlölt érintéseit érzem a bőrömön, amíg fel nem ébredek, és meg nem tapasztalom a valóságban ezeket.

– Remekül – hazudom, mint általában. Mosolyogva leül velem szemben, és nekiáll bekebelezni azt, amit én meghagytam. Jókedvűen elmeséli, mit csinált tegnap az iskolában. Úgy csacsog, mintha teljesen normális körülmények közt élnénk együtt. Mintha nem kényszerből lennék mellette, hanem saját akaratomból, és örömmel hallgatnám végig a beszámolóját, holott már csak attól hányingerem támad, hogy gyerekek közelében van mindennap.

Kirúgom magam alól a széket, pedig még félig tele van a bögrém. Udvariasan közlöm vele, hogy lezuhanyozom, de amikor már nem lát, szélsebesen rohanni kezdek a fürdőszoba felé. Térdre esek a vécé előtt, és olyan erőteljesen tör fel belőlem az elfogyasztott reggeli, hogy alig bírom abbahagyni a hányást. Nem vagyok bulémiás, csupán arról van szó, hogy ezt a reakciót váltja ki belőlem, ha meglátom őt. Hiába eszem annyit, amennyit egy megtermett férfi, olyan vékony vagyok, mint egy nádszál, mivel nem marad meg bennem hosszútávon az étel.

Langyos vízzel öblítem ki a szám, majd az arcomba fröcskölöm, hátha megnyugszom tőle egy kicsit. Kimegyek a kertbe, hogy leüljek egy könyvvel a kezemben a virágágyás mellé. Szeretek olvasni, mert akkor a könyv elvonja a figyelmemet a saját nyomoromról, és belemerülhetek a szereplők gondtalan világába. Mindig azt képzelem, hogy én vagyok a főhős, aki megmenti a védteleneket, amikor nekem lenne szükségem arra, hogy megmentsenek. Arról ábrándozom, hogy egyszer olyan romantikus kalandokban lehet részem, mint a regényekben felvonuló alakoknak, pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy esélyem sincs arra, hogy eltaláljon Ámor nyila. Hiszen senkivel nem találkozhatok rajta kívül, ha meg valamilyen csoda folytán kiszabadulnék innen, akkor sem tudnék szerelembe esni, mert egy életre tönkretettek az itt töltött évek.

Ma valahogy ez sem nyugtat meg. Földhöz csapom a könyvet, legszívesebben kis cafatokra tépném az összes lapját. Haragomat és gyűlöletemet a regényben feltűnő emberekre vetítem ki, akik iskolába járnak, sok barátjuk van, és a legnagyobb bajuk az, hogy melyik pasival menjenek el randizni szombat este. Én már öt éve nem járok iskolába, barátaim sincsenek azóta, randin pedig sosem voltam még. És soha nem is leszek!

– Valami baj van, kis herceg? – Rögtön mellettem terem, mire ijedten kapom fel a könyvet. Gyűlölöm, amikor így szólít. Azt mondja, ez a birodalom az enyém, uralkodhatok felette, kihasználhatom minden előnyét, ezen kívül pedig bármit megtesz nekem, mint egy hűséges alattvaló. Na persze, bármit, kivéve egyetlen dolgot: soha nem fog szabadon engedni.

– Csak kicsit nyugtalan vagyok ma, ezért kiesett a kezemből – kapom magam elé védekezésképpen a könyvet, mint egy erős fegyvert, melyet szorongatva megmenekülhetek tőle. Fejben végigpörgetem, miképpen mártanám a szívébe egy éles pengéhez hasonlatosan, hogyan törném át azokat a falakat, amik magasra húzva hirdetik, hogy akkor sem szökhetnék meg, ha sikerülne megölnöm a fogva tartómat.

– A nyugtalanság nem jó – jegyzi meg a fejét csóválva. Jaj ne! Már tudom, hova vezet ez a megállapítás. – Gyere, lazítanod kell egy kicsit. A béke szobában majd rád talál a felszabadító békesség. – Kézen fogva vezet arra az átkozott helyre. Bár ott legalább nem kell a közelében lennem, és rám telepszik majd a tudattalanság védő fátyla. Amikor odaérünk, egy kényelmes ágyra fektet, és néhány bíztató szót duruzsol a fülembe. Nem figyelek rá, alig várom, hogy magával ragadjon a semmi. Se rémálmok, se őrjítő gondolatok, se bensőmet marcangoló emlékek, csak az elmémet körbe burkoló csend, amit jó darabig képtelenség megszüntetni.

Amint a karomba szúrja az injekciós tűt, gyors léptekkel megérkezik hozzám a sötétség, és hamar a mélybe ránt. Órákat tölthetek ebben az állapotban, ami nem ér fel az alvással, mivel a magamhoz térést követően rettentő fáradtság kínoz. De mindig ezt csinálja velem, amikor azt veszi észre, hogy megpróbálok ellenszegülni neki. Egy időre kivon a forgalomból, hogy addig ne kelljen miattam aggódnia, és abban reménykedik, hogy miután felébredek, mindent elfelejtek, és boldogabb leszek, mint előtte voltam. De ez csak szemfényvesztés, mellyel álltatja magát, mert napról napra jobban gyűlölöm őt, és ezen semmi sem változtathat.

Órákkal később sem nyitom ki a szemem, hadd higgye azt, hogy még mindig a kúra hatása alatt vagyok. Hallom, hogy pár perc múlva megnyikordul az ajtó, és elégedetten mormol az orra alá, amikor felfedezi, hogy még alszom. Felhív valakit a telefonján, megbeszél vele egy találkozót holnapra, majd elhagyja a szobát. Felállhatnék, kimehetnék Vivihez, hisz most nem kéne az undorító pofáját bámulnom, de úgy érzem, semmihez sincs erőm. Sírni szeretnék, a könnyeim azonban évekkel ezelőtt elapadtak, így csupán mellkasomat szorongató hüppögésre futja tőlem, mialatt arra gondolok, milyen jó lenne ismét anyukám ölelésében lenni.

Eszembe jut a régi életem, és az a vidám fiú, aki egykor voltam. Kiskoromban nem szakadtak problémák a nyakamba, és minden olyan normálisnak hatott körülöttem. A szüleimmel és a kishúgommal egy szegényes kerületben laktunk, amit akkor nem tudtam értékelni. Szerettem a családomat, de utáltam azt, ahogy éltünk. Nélkülöznünk kellett, ami egyre inkább megviselt, ahogy nőttem. Ráadásul féltékenykedni kezdtem Serára, mivel kisebb volt és lány, ezért anyáék az utolsó félretett wonjaikat babákra költötték, amíg nekem be kellett érnem egy tábla csokival a hőn áhított játékok helyett.

Az iskolában nem barátkoztak velem, mivel kiközösítettek a csóróságom miatt. A szomszéd gyerekekkel viszont nagyon szerettem játszani, ők olyanok voltak számomra, mintha a testvéreim lettek volna. A suliban nem találtam a helyem, csak a tanárok kitartó segítségének köszönhettem, hogy nem szereztem rossz jegyeket. Felkaroltak, és elhatározták, hogy nem hagynak elkallódni, csak mert szegény vagyok.

Egy nap új történelem tanár került a suliba. Mindenki imádta őt, ez alól én sem képeztem kivételt. Jóképű volt, vicces, az órák végét pedig azzal zárta, hogy gitárral a kezében előadta valamelyik menő slágert. A fiúk irigykedtek rá, a lányok egytől-egyik bele voltak esve, így hamarosan a legnépszerűbb tanárrá nőtte ki magát.

Bolond módon szerelmes lettem belé. Hiába volt több osztálytársam, akik aranyos levelekkel bombáztak, amelyekben megírták, hogy mennyire cuki vagyok, meg hogy elmennék-e velük fagyizni, én csak rá tudtam gondolni. Telerajzoltam a füzetem lapjait ostoba szívecskékkel, és mindegyik közepébe a monogramját véstem. A tanár úr egyszer megállt a padom mellett, észrevette titkos firkáimat, mire fülig vörösödtem, ő azonban kedvesen elmosolyodott. Ezt követően nem mertem a szemébe nézni, csak néhány lopott pillantást engedélyeztem magamnak, miközben a gitár húrjait pengette.

Egyik délután a suli előtt ácsorogtam apára várva. Késett. Sosem szokott késni, ezért mindenféle buta gondolat fordult meg a fejemben. Nagy vívódásom közepette ő lépett oda hozzám, és azt mondta, szívesen hazavisz. Azt hittem, apának túlóráznia kell a gyárban, ezért elfogadtam a felajánlását. Legalább apa válláról is leveszem ezzel a terhet, gondoltam

Az autóban kellemes illat terjengett, és olyan jó érzés volt közel lenni hozzá. Azt mondta, ülhetek előre, pedig apa sosem engedte meg, hogy ilyet tegyek. A rádióban épp a kedvenc dalom szólt, ezért úgy éreztem magam, mint egy nagyfiú, aki beszállt a szerelme kocsijába, hogy valamilyen szuper helyre menjen vele randizni. Nagyokat nevettem a tanár úr meséin, és azt gondoltam, annyira boldog még életemben nem voltam.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy hiába adtam meg neki a címünket, amit a GPS-be is beütött, más irányba halad. Aggódni kezdtem, de nem mertem megszólalni. Egyre messzebb kerültünk az ismert utcáktól, bennem pedig egyre jobban nőtt a feszültség. Ez minden bizonnyal kiült az arcomra is, mivel hirtelenjében a tanár úr előhúzott egy injekciós tűt a kesztyűtartóból.

A világ elsötétült előttem, és amikor magamhoz tértem, már ezen a helyen voltam. Nem értettem semmit, teljes zavarodottság uralta az elmémet. Gyönyörű táj terült el körülöttem, illetve egy olyan hatalmas ház magasodott velem szemben, amire mindig is vágytam. Úgy jártam végig a birtokot, mint aki egy mesébe csöppent, és valóra váltak az álmai. Minden annyira csodálatosnak tűnt, hogy csak nézni mertem őket, hozzájuk érni nem. Egy pillanatra valóban hercegnek éreztem magam, és azt gondoltam, hogy nekem ez jár. Végre ott hagyhattam a gettót, azt az életet élhettem, amit akartam. Ezenkívül nem csak a hely volt gyönyörű, hanem a ruhák is, amiket a tanár úrtól kaptam.

Egy teljes napig nem kérdeztem semmit. Nem sírtam a családom után, nem kutattam a miértekre a választ, csak megpróbáltam élvezni az ajándékokat. Csupán tizenkét éves voltam, mégis akkora mohóság és telhetetlenség jellemzett, hogy el tudott vakítani ezekkel a dolgokkal anélkül, hogy feltűnt volna a csapda. Az első éjszakámon nem gyötört semmilyen rémálom, örömmel telve süppedtem bele a pihe-puha baldachinos ágyba. Aztán reggel rávetettem magam a sok finomságra, amit elém tett, hiszen otthon nem igazán ehettem ilyen különlegességeket, olyan nagy mennyiségben meg, amit ő adott, pláne nem.

Kialudtam magam és megtömtem a pocakom, ideje volt hazamenni. Megkérdeztem tőle, hogy mikor indulunk, mire csak sajnálkozón mosolygott rám. Hiába laktam jól, hiába éreztem üdének és frissnek magam, hiába vett körül annyi játék, amennyit egész életem során nem láttam, az fogalmazódott meg bennem, hogy ha a családom nem lehet mind ennek a részese, semmit nem ér az egész.

– Sajnálom, kis herceg, de a szüleid eladtak nekem. Sokat fizettem azért, hogy velem jöhess. De így mindenki jól járt. Ők tisztességesen fel tudják nevelni a húgodat, te pedig úgy nőhetsz fel itt, mint egy igazi arisztokrata. Hiszen erre vágytál, nem igaz?

Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e neki vagy sem. Miért pont engem adtak volna el a szüleim? Bár a húgomat mindig is jobban szerették nálam. És ha ők így döntöttek, akkor miért ne élvezhettem volna azt a Paradicsomot, amivel megajándékozott a sors?

Végül hittem neki. Dühös voltam a családomra, és ez a harag tovább táplálta bennem a gazdagság utáni vágyat. Akkora szobát kaptam, ami a duplája volt a lakásunknak. Tele rakta mindenféle játékkal, amelyek irtó klassznak bizonyultak. Otthon csak egyetlen rongyos plüssöm volt, amivel nem lehetett sok mindent kezdeni. Ezekkel viszont kedvemre játszhattam, és még az ágyamba is becipeltem őket, nehogy reggelre eltűnjenek. A falakon gyönyörű tájakat ábrázoló festmények pihentek, a szőnyeg olyan vastag és puha volt, hogy besüppedt a talpam alatt, amint ráléptem. Lemezek és könyvek sokasága sorakozott a falba épített polcon, a szekrényekben pedig halomban álltak a menőbbnél menőbb ruhák. De azzal vett le végképp a lábamról, amikor egy kutyát ajándékozott nekem. Mintha olvasott volna a gondolataimban, és teljesítette volna minden kívánságomat.

Vakon szerettem, jobban, mint tanárként, jobban, mint bárkit addigi életem alatt. Sokat nevettünk, és azt sem hagyta, hogy buta maradjak, rengeteg tantárgyból tanított engem. Csodáltam őt, amiért olyan okos, amiért mindent tud, és amiért mindent megad nekem. Hónapokig meg sem fordult a fejemben, hogy miért csak a házban és a birtokon lehetünk, miért nem megyünk ki az utcára azóta, hogy elhozott otthonról. Annyira magához édesgetett, hogy ittam minden szavát, úgy bíztam benne, mint még soha senkiben.

De egy nap…

Felpattanok, mert arra a napra nem akarok emlékezni! Ahogy az utána következőkre sem. Idegesen kezdek járkálni a kertben, ami a szépsége ellenére sem tud elkápráztatni többé. Már régen levettem a rózsaszín szemüveget, amin át néhány hétig szemléltem ezt a helyet. A virágok illata fojtogat, a fák gúnyosan integetnek felém leveleikkel azt üzenve, hogy innen nincs menekvés. Szeretnék tüzet gyújtani, és végignézni, ahogy porrá ég a birodalom, de nincsenek megfelelő eszközeim hozzá. Ezért csak a szokásos mozdulat sort hajtom végre, amit a távollétében szoktam csinálni.

Először ordítok egy hatalmasat, hogy beleremegjen a ház, majd odarohanok a kapuhoz, és addig ütöm, amíg vérezni nem kezd a kezem. A kaput csak egy biztonsági kóddal lehet kinyitni, amihez ráadásul az ő ujjlenyomata szükséges. A falak olyan magasak, hogy nem látok át felettük, de amúgy sem lenne esélyem átmászni rajtuk, mivel áramot vezettek beléjük. Már öt éve nem pillanthatok a falak mögé. Csak azt látom, amit ő enged, és azt mondja, örülnöm kéne annak, hogy nem egy lyukba vagyok bezárva, hanem egy óriási birtokon élhetek. Hiszen számtalan példát ismerhetünk arra, amikor a fogvatartott egy pincében sínylődött, ahol vízen és kenyéren élt, én ehhez képest megnyertem a lottó ötöst.

De hát ez számomra nem élet! A francba, miért kellett olyan kapzsinak és elvakultnak lennem? Biztos vagyok benne, hogy nem minden tizenkét éves gyerek olyan ostoba, hogy simán elmenjen egy idegennel. Bár ő nem számított annak, de akkor is csak egy tanár volt. Hogy bízhattam meg benne? Ha szimplán elrabolt volna, akkor legalább nem kéne magam hibáztatnom a történtek miatt, így azonban kénytelen vagyok saját magamat is gyűlölni. Már tisztában vagyok azzal, hogy nem a szüleim adtak el. Hogy is tehették volna, amikor annyira szerettek? Kellettem ennek az aberrált állatnak, és én anélkül mentem el vele, hogy bármilyen kis erőfeszítést kellett volna tennie. Mert elégedetlen voltam az életemmel, nagyravágyó álmokat kergettem, melynek eredményeként követtem azt az embert, aki elszakított a szüleimtől, a húgomtól, a barátaimtól az egész világtól.

Megérdemlem a szenvedést, hisz csak magamnak köszönhetem azt, amibe kerültem. Szerencsétlen szüleimért azonban megszakad a szívem, akik a mai napig sirathatnak engem. Vajon azt hiszik, hogy meghaltam? Vagy amikor megtudták, hogy a tanár úr is eltűnt a környékről, gyanakodni kezdtek rá? Vajon keresnek még, vagy már belenyugodtak a ténybe, hogy örökre elveszítettek?

Reményvesztetten roskadok le a kapu előtt, és a földet kaparom kínomban. Újra megfordul a fejemben az öngyilkosság ötlete, de mi van, ha megint nem sikerül. Egyszer megpróbálkoztam vele, de nem haltam meg. Helyette akkora verést kaptam, hogy eltört két bordám. Olyan mérgesnek még sosem láttam őt. Általában a tenyerén hordozott, de akkor előtört belőle a valódi énje. Azt mondta, ne merészeljem még egyszer elhagyni, mert ő az egyetlen, aki elveheti az életemet, ha úgy tartja kedve.

Másnap, miközben összeverve hevertem az ágyon, sűrű bocsánatkérések közepette fogadkozott, hogy soha többet nem fog megütni, megölni meg főleg nem. Hiszen én vagyok a kis hercege, akire mindennél nagyobb szüksége van. Gyűlölöm, akárhányszor ezt a jelzőt aggatja rám. Bár sokszor tényleg egy elátkozott mesébe képzelem magam. Olyan vagyok, mint Aranyhaj, akit egy toronyba zárva tartott a gonosz boszorkány azzal a különbséggel, hogy engem nem fog megmenteni semmilyen hős lovag. Mit nem adnék azért, ha egy boszorkány tartana fogságban, az legalább nem művelne olyan szörnyűségeket velem, mint amilyeneket ő csinál.

Zongoraszóra ébredek. Mi a fene folyik itt? A béke szobában fekszem, nem a sajátomban, és mindenütt sötétség honol. Ilyen gyakran nem szokott idehozni. Visszagondolva nem is tettem semmi olyat, amiért le kellett volna nyugtatnia, mégis újra itt kötöttem ki. Biztosan nem akarta, hogy észrevegyem, hogy sántikál valamiben, ezért tett el láb alól.

A lágy dallamok reménnyel töltenek el. Olyan régen hallottam már ilyesfajta muzsikát, hogy forróság önt el a billentyűk vad játékától. Hol lelassul, hol felgyorsul, amibe teljesen beleveszek. Ő nem játszhat, mert egy hozzá hasonló szörnyeteg képtelen lenne olyan csodálatos dologra, mint a zongorázás. A hangszerrel finoman kell bánni, az ő keze viszont csak fájdalmat tud okozni. Tehát valaki más van itt!

De hát ide senki sem jöhet. Évek óta csak mi ketten vagyunk, miért változtatott volna ezen? Lehet, hogy én már nem vagyok neki elég, ezért hozott egy másik gyereket? Szerencsétlen! Biztos olyan kicsi még, mint amekkora én voltam, amikor elrabolt. Nem, nem rabolt el, én jöttem vele! Vajon ez a kisfiú is olyan buta volt, mint én? Vagy őt erőszakkal cipelte magával?

Talán egy óra telhet el, mire elhallgat a zongora. Muszáj beszélnünk! Fel kell készítenem a sok szörnyűségre, ami ettől kezdve vár rá. De legalább neki nem kell egyedül szembenéznie a borzalmakkal. Itt leszek én, hogy megvigasztaljam, amikor az az állat először fog „játszani” vele. Mindig ott leszek neki, mintha a bátyja lennék, fogom majd a kezét minden egyes játék után.

És végre én sem leszek olyan magányos! Lesz, akinek a vállán kisírhatom magam, lesz egy sorstársam, akivel együtt szenvedhetek majd. De hogy örülhetek ennek? Hiszen még valakit elszakított a családjától, még valakinek tönkreteszi az életét! És én annak örülök, hogy ezután nem leszek egyedül? Mindig is tudtam, hogy egy gyűlöletre méltó, szánalmas ember vagyok.

Figyelmeztetnem kell, mielőtt a szörnyeteg hazaér. Függetlenül attól, hogy örülök-e az ittlétének, a baj már megtörtént, amin semmi nem fog változtatni. Ha sírok az ártatlansága miatt, az sem, és ha nevetek, mert végre lesz társaságom, az sem. Az ajtóhoz rohanok, hogy minél előbb láthassam őt, de be van zárva. Odasietek az ablakhoz, azon meg le van húzva a redőny, amit csak ő tud irányítani kintről.

Szóval bezárt ide. Még arról is gondoskodott, hogy az ablakon se tudjak kimászni. Átkozott féreg! De miért nem akarja, hogy találkozzak vele? Biztosan el szeretné kerülni, hogy megijesszem őt a felkészítő beszédemmel. De én ezt nem hagyhatom! Ha előre szólok, talán nem fogja akkora arcul csapásként érni a dolog, mint az én esetemben. Ha elmondom neki, micsoda szörnyeteg ez az ember, nem fog beleszeretni pár hét erejéig sem. Mert az az állat nem érdemli meg, hogy szeressék. Nyilván azért hozta ide, mert én már régóta gyűlölöm, és arra vágyik, hogy újra akkora ragyogással nézzen rá, mint amekkorát az én szememben látott, amikor idekerültem. De nem fogom megengedni, hogy bárki ekkora örömben részesítse!

Odamegyek a falhoz, és felemelem a kezem. Kicsit hezitálok, mert mi van, ha mégis ő van a túloldalon? De akkor miért zárt volna be? Biztos vagyok benne, hogy egy idegen rejtőzik a másik szobában. Óvatosan koppantok egyet a falon. Olyan halkra sikeredik, hogy kétlem, hogy észlelné. Megismétlem, ezúttal hangosabban. Semmi válasz. Egyre hangosabban és hangosabban kopogtatok, majd annyira elvesztem az uralmamat a cselekedeteim felett, hogy mindkét tenyeremmel kezdem csapkodni. Aztán ököllel sózok rá egy-kettőt, amit már muszáj lesz meghallania. Hallania kell!

Amikor óvatos léptek ütik meg a fülem, abbahagyom a kétségbeesett dörömbölést. Egyenesen az ajtómhoz tartanak, ahol minden valószínűséggel megáll valaki. Ismét a nyílászárót célzom meg, és olyan izgatottan várom, hogy megszólaljon az idegen a másik oldalon, hogy majdnem összeesek a feszültségtől. Öt éve ebben az ingerszegény környezetben élek. Hosszú idő óta az a legnagyobb durranás számomra, ha egy általam nem ismert madárfaj egyik példánya téved a kertbe, vagy ha sikerül egy új trükköt megtanítanom Vivinek, de most egy hús-vér ember áll nem messze tőlem, akitől csak egy nyavalyás fadarab választ el, ami gyors lüktetésre bírja megfáradt szívemet.

– Van ott valaki?

De hiszen ez egy velem egykorú vagy egy-két évvel idősebb fiú hangja! Minek hozott ide még egy korombeli srácot? Csalódottság önt el, ezzel nincs kedvem beszélgetni. Gyűlölöm a férfiakat, hiszen mind egyformák. Lehet, hogy találkozott egy olyan elvetemült alakkal, mint ő, és ezután ketten fognak kínozni. Milyen ostoba vagyok! Hogy adhattam fel magam egy újabb gonosztevőnek? Hogy lehetek akkora marha, hogy ismét belesétálok a már jól ismert csapdába? Sosem fogok tanulni a saját hibáimból?

– Tudom, hogy ott vagy. Nem hinném, hogy szellemek kopácsoltak az előbb. Miért nem válaszolsz? – Olyan lágy a hangja. Még fiatal, talán nem annyira gonosz… Hirtelen lenyomja a kilincset, de az ajtó neki sem engedelmeskedik. – Bezártak téged oda? Jól vagy? Talán rosszul lettél, és azért nem felelsz? Kérlek, mondj valamit!

Annyira kétségbeesettnek tűnik. Aggódik értem, pedig nem is ismer. Meg kéne bíznom benne. A fogva tartómnál úgysem lehet rosszabb. Kockáztatnom kell, mert végre van valaki, akivel beszélgethetek. Na és ha az ő kémje? Mi van, ha ez az egész egy próbatétel, ami arról szól, hogy kíváncsi rá, mennyit mondok el egy idegennek, akit ő küldött rám? Ki tudja, mit tesz velem, amennyiben nem állom ki a próbát.

Aki nem mer, az nem is nyerhet. Ha ez csapda, akkor jöjjön, aminek jönnie kell, de ha nem az, akkor nem hagyhatom veszni. Nagy levegőt veszek, és halkan megszólalok:

– Sehunnak hívnak… – A fiú megkér, hogy beszéljek hangosabban, mert semmit sem hall a motyogásomból, ezért megismétlem a nevemet. Annyira régen mondtam már ki, hogy idegennek cseng a saját számból, mintha nem is hozzám tartozna. A hangom rekedtes, és félelemmel van átitatva. Ezen nem ártana változtatnom, ha nem szándékozom rögtön a frászt hozni rá. Vajon mi járhat a fejében? Mit gondol, ki vagyok, és ő ki egyáltalán?

  – Az én nevem Chanyeol, a tulaj unokaöccse vagyok.

Jaj ne! Egy családból való vele. Az ő testében is az a romlott vér csörgedezik. Most még túl fiatal, de ha megnő, ő is olyan szörnyeteggé fog válni, mint a nagybátyja. Hallgatok. Nem mondok többet. Mégis mi a fenéért hozta ide az unokaöccsét? Nem gondolta, hogy ez az egész túl veszélyes, főleg úgy, ha nem is figyelmeztet előre? Minden esetre nincs félnivalója, mert az fix, hogy én nem állok szóba még egy Parkkal. Lehet, hogy rég beavatta a mocskos titkaiba, csak eljátssza, hogy mit sem sejt, hogy aztán jót röhöghessen rajtam. 

– És te ki vagy? Kérlek, bízz bennem. Nem foglak bántani.

Nem foglak bántani! Az az állat is ezt mondta, amikor először… Könnyek gyűlnek a szemembe, amiket hagyok végigcsorogni az arcomon. Miért kellett ennek a fiúnak most megjelennie? Azt akarom, hogy menjen el! Tűnjön már el! Úgysem segíthet rajtam. Rajtam senki nem segíthet. Harcban állok magammal, mert az egyik felem bízni akar benne, a másik viszont pontosan tudja, hogy nem szabadna elgyengülnöm, ami teljesen összezavar.

– A szüleim két hete haltak meg egy autó balesetben – kezdi. Abban reménykedik, ha ő elmondja nekem a saját történetét, majd én is megnyílok előtte. –Én szintén a kocsiban ültem, mégis túléltem a karambolt. Nagyon hiányoznak… Azóta az jár a fejemben, hogy bárcsak én is meghaltam volna. A kisöcsém a nagyszüleimhez került vidékre, de engem a nagybátyámnál helyeztek el, mert néhány hét múlva érettségizek, így nem lenne szerencsés ebben a periódusban iskolát váltani. Alig ismerem őt, nem igazán tartottuk vele a kapcsolatot. Évekkel ezelőtt ideköltözött Szöulba, de egyszer sem hívott meg magához. Most azonban nem volt más választása. Azt mondta, az elkövetkezendő hetekre itt maradhatok, aztán az egyetem idejére kollégiumba dug, amit nem bánok. Annyira bizarr ez a hely. Feláll a szőr a hátamon tőle.

– Sajnálom a szüleidet – suttogom. Tiszta szívemből együtt érzek vele. Szerencsétlen kölyök! Egy napon veszítette el az apukáját és az anyukáját, a nyakán az érettségi, ami önmagában is egy feszült időszakot jelent, ráadásképpen egy szemétládával kell laknia. Bárcsak tudnék segíteni neki! De hogyan tehetném, amikor még magamon sem tudok?

Azzal egyébként meglep, hogy Szöulban vagyunk. Mivel a nagybátyja elaltatott az idevezető út alatt, fogalmam sem volt arról, mekkora távot tettünk meg Busanból, a szülővárosomból, ezért viszonyítási alapom sincsen az otthonomhoz képest. Így aztán végképp nem tudtak megtalálni a szüleim. Még ha kerestek is egy ideig, nem mehettek sokra, hiszen honnan találták volna ki, melyik térségben tűntem el.

– Most te jössz. Kérlek, áruld el, miért vagy oda bezárva. – Olyan jó lenne valakinek kiönteni a szívemet. Órákon át sírni a vállán, érezni vigasztalóan ölelő karjait magam körül. De mivel ez úgysem lehetséges, hazudni fogok. Nem azért, mert nem bízom meg ebben a fiúban, hanem azért, hogy megóvjam a további sérülésektől. Épp elég teher számára, hogy elvesztette a szüleit, eszem ágában sincs rázúdítani, hogy egyébként a nagybátyád, akivel pár hetet együtt kell töltened, egy szörnyeteg, aki azért zárt be ide, nehogy eláruljam ezt róla.

– Ismered a Notre Dame-i toronyőrt? Hát én olyan torzszülött vagyok, mint Quasimodo. A nagybátyád az apám. Sosem beszélt rólam másoknak, mert szégyelli, hogy ilyen ronda gyereket sikerült összehoznia. Itt tart engem, nehogy frászt hozzak az emberekre. Tudod, egyszer megpróbált kiengedni, de egy néni szívrohamot kapott, amint megpillantott, úgyhogy inkább nem kockáztatta meg újra. A táplálkozásom sem egyszerű eset. Általában ha a kertben vagyok, kitekerem a madarak nyakát, szőröstül-bőröstül felfalom az idetévedő mókusokat, ami hidd el nekem, nem szép látvány. És amikor kimentem, rögtön rávetettem magam egy kiskutyára, akit úgy kellett kiszabadítani a karmaim közül, szóval az a helyes, ha itt maradok.

Chanyeol elneveti magát a sok sületlenséget hallva, amiket összehordok. Nagy részét biztosan nem hiszi el, de remélem, nem kezd el azon agyalni, mi lehet az itt tartózkodásom valódi oka. Örülök, hogy jobb kedvre derítettem, és az igazat megvallva, én is klasszabbul érzem magam, mióta az ajtóm előtt áll. Már csak attól mosolyognom kell, hogy önfeledt kacagását hallgatom, pedig az idejét sem tudom annak, mikor görbült utoljára felfelé a szám.

– Hogy nézel ki pontosan? – kíváncsiskodik incselkedő hangon. Szerintem az a célja, hogy még több badarságot fecsegjek neki, hogy újra megnevettessem, én pedig mindenre hajlandó vagyok, annak érdekében, hogy ismét nevetni halljam, ezért a legnagyobb baromságokkal hozakodok elő.

– Kezdjük azzal, hogy a bal szemem helyén található a jobb fülem, a jobb fülem helyén pedig a bal szemem. Eddig világos? A kezemen nincsenek ujjak, viszont a fejem tetejéből kinőtt pár. A szám meg a hasam közepén van, így ha enni akarok, nem lehet rajtam felső, ami igen rémisztő látványt nyújt, mert a mellbimbóim folyton leugrálnak a helyükről, és általában pont azt veszik célba, aki éppen bámulja őket.

– Basszus, az ugráló mellbimbók a fétisem! Te vagy az ideálom, de komolyan. Nem is értem, mit szégyell rajtad a bácsikám, tök szexi lehetsz. – Immár én is hangosan nevetek Chanyeollal. Úgy érzem magam, mintha egy mesevilágba kerültem volna. Annyira boldoggá tesz, hogy beszélgethetek vele, hogy menten elsírom magam. Egy normális fiatal nem értené, miért jelent nekem annyit, hogy egy ajtón keresztül társaloghatok valakivel, de számomra százszor többet ér, mintha kint úszkálnék a medencében, vagy ha a pompás fák árnyékában hűsölnék.

– Igazából egy elég ritka betegségben szenvedek, melynek következtében nem hagyhatom el a szobámat. Mármint elhagyhatnám, de akkor benne van a pakliban, hogy megfertőzhetnélek téged, azt pedig nem szeretném. Az orvosok szerint néhány héten belül túl leszek rajta. – Muszáj előrukkolnom valami hihető történettel, mert a butaságok jók egy ideig a figyelem elterelésre, de előbb-utóbb úgyis továbbfaggatózna az igazság után. Azzal sajnos nem szolgálhatok neki, de épp elég az, ha én ismerem a cudar valóságot. Nemsokára itt van az érettségije, majd azt fogja hinni, hogy akkor gyógyultam meg, miután elköltözött innen. Nekem pedig lesz pár csodás hetem, amíg az ajtón át cseveghetek vele.

–  Szóval ilyen karantén féleségben vagy? Milyen kár. Szívesen csekkolnám a rusnya képedet.

– Meghiszem azt! Várj egy percet! – Odarohanok az asztalhoz, papírt és ceruzát veszek elő, és lerajzolom azt a fura lényt, aminek eddig csak szavakkal ábrázoltam magam. Nem lesz tökéletes a művem, mert gyorsan túl akarok esni rajta, hogy újra beszélgethessünk, így miután összecsapok valami hasonlót, visszamegyek az ajtóhoz, és kicsúsztatom a lapot az alatta húzódó résen át.

– Asszem, látnom sem kell téged, máris beléd szerettem. Akkor én meg küldök neked egy képet magamról. – Izgatottan várom, hogy az ígért fotó felbukkanjon az én térfelemen. Amikor megérkezik, odatartom a kis lámpám fényéhez, hogy alaposan szemügyre vehessem a rajta látható alakot. Nagy megkönnyebbülésemre egy cseppet sem hasonlít a nagybátyára. Igazság szerint nem olyan gyönyörű, mint ő, de ez nem baj, mert a túlzott szépséget én a mértéktelen gonoszsággal tudom összepárosítani. A haja göndör, kuszán meredezik a szélrózsa minden irányába, mintha az ébredés pillanatában lőtték volna a képet. A mosolya elképesztő, a szeme huncutul csillog, a tekintete olyan érzést kölcsönöz, mintha éppen engem nézne, és azt üzenné a pillantásával, hogy eléggé tetszik neki, amit lát. Egyszerűen tökéletlenül tökéletes, ami érthetetlen módon heves dobogásra készteti a szívemet.

–  Milyen egoista ember lehetsz te! Mégis ki tartogat a zsebében egy képet saját magáról?

– Muszáj. Azzal nincsenek megelégedve a hódolóim, ha csak egy darab fecnire firkantom rá a telefonszámom.

– És nekem miért nem adtad meg? – Kezdek veszélyes vizekre evezni. Megtehetném, hogy felhívom őt, amikor már nem lesz itt, hogy legalább telefonon beszélgethessünk, de annak mi értelme lenne? Ha sikerülne is lenyúlnom néhányszor életem megrontójának mobilját, nem lenne szép magamba bolondítani Chanyeolt, hisz folytatásról szó sem lehet. Jobb lesz neki, ha pár hét múlva elfelejti ezt az egészet, még ha az én emlékeimben örök életre meg is fog maradni. Amikor diktálni kezdi a számát, egy ideig hezitálok, de végül mégis lejegyzem. Úgysem fogom tárcsázni, de legalább még egy dolgot tudhatok róla.

– Nemsokára hazaér, igaz? – kérdezi a nagybátyjára célozva. Hát igen, minden hétköznap reggel fél nyolckor indul el az iskolába tanítani, és kivétel nélkül pontban ötre itthon van. Még szerencse, hogy masszív kényszeresség jellemzi őt, mert ennek köszönhetően sosem megy el később, és sosem jön meg előbb a megszokottnál, mint egy autista, aki foggal-körömmel ragaszkodik a mindennapi rutinhoz.

– Kérlek, ne mondd el neki, hogy beszélgettünk. Nem akarja, hogy bárki tudomást szerezzen a zabigyerekéről. Kicsit őrült, tudod… – Kurtán felnevetek, hogy azzal leplezzem az idegességemet. Ha Chanyeol azt hiszi, csak túlzok a nagybátyától való félelmemmel kapcsolatban, aggodalmak nélkül közölheti vele a tényeket, ezért muszáj hangsúlyoznom a dolog komolyságát valahogy.

– Megígérem, hogy nem mondok neki semmit. És holnap is eljövök hozzád.

– De neked is suliba kell menned…

– Ne is törődj vele! Nem csak jóképű vagyok, hanem zseni is. Felesleges bejárnom az órákra, mert az egész fizikakönyv a fejemben van a többivel egyetemben.

– Ne reménykedj abban, hogy hagylak majd lazsálni. Ki foglak kérdezni, mert én is egy zseni vagyok ám, úgyhogy kösd fel a gatyádat!

– Ajaj, lehet, hogy vissza kéne vennem az arcoskodásból – kuncog vidáman. Nem akarom, hogy elmenjen! Annyira rettegek attól, hogy ha most itt hagy, soha többé nem fog visszajönni. Miután hallottam a hangját, a nevetését, van egy képem róla, hogy élhetnék úgy, hogy nem találkozunk többé? Nem értem, mi van velem. Ez lenne a szerelem? Mégis honnan tudhatnám, ha eddig sosem tapasztaltam? Nem volt arra lehetőségem, hogy stíröljem az osztálytársaimat, hogy bálványozzam a posztereken lévő alakokat a szobám falán. Egyetlen alkalommal éreztem valami beteges megszállottságot egy patkány iránt, amiért azóta is gyűlölöm magam. De mi van, ha csak azért kapaszkodom ilyen görcsösen Chanyeolba, mert ő az első, akivel hosszú évek óta kommunikálhatok? Lehet, hogy ha egy lány jött volna helyette, iránta ugyanígy éreznék. Lehet, hogy a kétfogú néni is ezt váltaná ki belőlem, aki régen a szomszédunk volt, ha ennyi idő elteltével beszélgethetnék vele.

– Akkor nemsokára találkozunk…

– A szivárványon túl.

– Tessék?

– Amikor bevallottam az anyukámnak, hogy meleg vagyok, átölelt, és azt mondta, őt ez természetesen nem zavarja, de attól fél, hogy a társadalom miként fog velem bánni emiatt. Mesélt egy helyről, ami a szivárványon túl található, ahol mindenki egyformán szép, egészséges, gazdag, és azt szeret, akit csak akar. Megkérdeztem tőle, hogy tudnék rátalálni az odavezető útra, mire az volt a válasza, hogy magamtól kell felfedeznem, ebben ő nem segíthet…

– Találkozunk a szivárványon túl, Chanyeol! – suttogom a hideg ajtót simogatva. Elképzelem, hogy az ő kezén siklanak végig az ujjaim, hogy letörölhetem az arcát végigszántó könnyeket, melyek az anyukája emlékére jelentek meg. Ezennel nyíltan kimondta, hogy a fiúkhoz vonzódik. Én tizenkét éves koromban éreztem először és utoljára vonzalmat valaki iránt, aki nevezetesen a nagybátyja volt, úgyhogy feltételezem, én is meleg vagyok, bár sosem tűnődtem ezen. Akkor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy ilyesmivel bélyegezzem meg magam, utána pedig még akkor sem ábrándoztam szerelemről, amikor belemélyültem a regényeimbe. Egyformán tekintettem a női és férfi karakterekre, bármelyikkel szívesen jártam volna, mert az egyet jelentett volna a normális élettel.

Chanyeol valami ijesztő dolgot művel velem. Még több órával a távozása után is úgy vigyorgok, mint egy félkegyelmű, és egyfolytában csak az ő hangja visszhangzik a fejemben. Gyakran nézegetem a képét, bár az a legveszélyesebb, mert ha az a szemétláda pont akkor lép be, nekem végem, de a hallásom elég kifinomult, úgyhogy már messziről meghallanám a lépteit. Az örömmámor mellett viszont aggódom is miatta. Ha egyszer véletlenül lebuknánk, nem érdekelne, mi történne velem, de azt nem akarom, hogy neki baja essen. Ezzel azonban ráérek később foglalkozni, most egy darabig bele szeretném élni magam a gondtalan tini srác szerepébe, aki a fellegek felett jár a tudattól, hogy megismerkedett egy irtó cuki fiúval.

A kertben a fogva tartóm éppen azt magyarázza, hogy a következő pár hétben be leszek zárva, mert vendége van. Illetve amikor az a bizonyos személy elmegy iskolába vagy máshova, mint például most, arra az időre kijöhetek. Megkér, hogy legyek türelmes, és hogy meg ne próbáljak kimerészkedni a szobámból, amíg ő nem utasít rá. Nem ellenkezek vele, mivel folyamatosan azon jár az eszem, hogy a gazember távollétekor újra beszélgethetek Chanyeollal. Nem számít, ha többé nem léphetek ki a szabadba, ha az ő hangját hallhatom, szívesen a sötétségbe burkolózva maradok életem végéig.

– Tudom, hogy ez még rosszabb lesz neked, kis herceg, de kérlek, bírd ki. Szegény fiúnak most haltak meg a szülei, nem hagyhatom magára. De neked tilos találkoznod vele, megértetted? Ha rájövök, hogy megszegted a szabályt, akkor…

– Ne aggódj! Miért akarnék bárkit is látni? Úgyse vihet ki innen, akkor meg mi értelme lenne? Tudod, hogy már semmi nem érdekel – közlöm vele szenvtelenül, mire szomorúan néz rám. Ő tényleg nem érti, miért nem vagyok boldog, amikor semmi gonoszságot nem művelt velem. Neki ez teljesen normális, és ha valaki szembesítené a bűneivel, fel sem fogná, hogy mi a probléma azzal, amit tesz. Beteg az elméje, képtelen különbséget tenni jó és rossz között, de ez nem mentheti fel a gyűlöletem alól.

– Nem szeretem, ha ilyennek látlak. Hát nem kaptál meg tőlem mindent? Nem erről az életről álmodoztál? – Ezzel a megállapítással mindig az elevenembe talál. Hiszen ha nem lettem volna olyan mohó, olyan naiv, most is a családom társaságát élvezhetném. Hányszor kívántam azt magamban morogva a buszon nyomorogva, hogy bárcsak kiderülne, hogy valamilyen tévedésnek köszönhetően elcseréltek a kórházban a születésem után, és valójában egy milliomos család csemetéje vagyok. Elképzeltem, hogy egyszer eljön értem a dúsgazdag apám, a puccos ruhákba öltözött anyám, akikkel gondolkodás nélkül elmentem volna a villájukba, otthagyva azokat, akik szeretetben és békességben neveltek fel.

– De milyen áron kaptam meg? Hagyjuk inkább a témát! Felesleges róla beszélni. – Nem haragszik meg, amiért nem értékelem az erőfeszítéseit. Odajön hozzám, és hátulról megölel. Megdermedek, szeretnék a föld alá süllyedni. Lejjebb húzza az ingemet, hogy megcsókolhassa a tarkómat. Már tudom, mi jön. Ki akarja használni Chanyeol távollétét.

– Az enyém vagy, Sehun, csak az enyém! – lihegi a fülembe, majd megfogja a kezem, és a szobám felé kezd húzni. Nem ellenkezek, nincs értelme. Próbáltam már rúgni, harapni, de annak az lett a következménye, hogy még jobban feltüzeltem őt. Az univerzumnak mindig meg kell tartania az egyensúlyt: ma kaptam tőle egy csodás ajándékot Chanyeol személyében, ezért fizetnem kell. Egyszerűen nem élvezhetem az élet örömeit, amikor egy önző, senki mással nem törődő kölyök vagyok. Undorodom magamtól, hiszen nem egyszer gondoltam arra, hogy bárcsak a kislányokra bukna ez a szemétláda, mert akkor a húgomat hozta volna ide helyettem. Feláldoztam volna azt az imádnivaló teremtést, csakhogy mentsem a bőröm. Bár Serának sokkal több esze van annál, minthogy belesétáljon egy gaztevő csapdájába.

Eszembe jut az első alkalom, amitől olyan mértékű fájdalom hatol a csontjaimba, hogy nem bírok tovább állva maradni, így az ágyra zuhanok. A tizenharmadik születésnapomon történt. Addig csak levett a lábamról, ajándékokkal látott el, és elérte, hogy boldognak érezzem magam. Akkor valóban azt hittem, hogy az vagyok, de mekkorát tévedtem!

Amikor megláttam a tortát, nevettem, ahogy az új ruha láttán is, ami nagyon menőnek tűnt. Megkért, hogy hadd adja rám a ruhát, ami ellen nem tiltakoztam. Levette rólam azt, ami rajtam volt, vártam, hogy feladja a másikat, ehelyett továbbment, és az alsónadrágomtól is megszabadított. Nem tudtam mire vélni ezt, teljesen megszeppenve, kiszolgáltatottan álltam előtte meztelenül. Perceken át csodálta a testem, én pedig nem mertem megmozdulni a tekintete okán. Halálra rémültem attól a fura tűztől, amit a szemében láttam megcsillanni, de a menekülésre esélyem sem volt. Ezután ő is levetkőzött, majd az ölébe ültetett…

– Nem foglak bántani – súgta a fülembe, de akkor már nem hittem neki. Akkor szállt fel a rózsaszín köd a szememről, ami azóta se jött vissza.

Gyűlöllek te vadállat, annyira gyűlöllek!

Mire gondolataim visszatérnek a jelenbe, már pucéran fekszem az ágyon, ő fölém tornyosul, majd rám nehezedik. Valami nem stimmel, mert néhány perc után arra kér, hogy üssem meg. Amikor nem teszek semmit, megragadja a hajam, és parancsba adja, hogy álljak ellen neki, próbáljam megvédeni magam. Hát jó, ő akarta!

Addig mocorgok, amíg ki nem mászok alóla, majd belerúgok a térdébe. Elkap, és magához szorít, mire megharapom a vállát. A fájdalom miatt elenged egy pillanatra, én pedig ököllel a hasába vágok. Végre kiadhatom magamból a gyűlöletet, amit iránta érzek. Ő maga szólított fel rá, úgyhogy nem büntethet meg érte. Meggörnyedve fogja a hasát, ezért visszavonulót fújok.

– Üss még, gyerünk! Erősebben, ne hagyd abba! – Mi a franc baja lehet ennek? Megint elkap, le akar teperni, mire a hajába markolok, és teljes erőből meghúzom. Aztán orrba fejelem, ezért dühösen elkapja a kezem, amit a hátam mögé csavar. – A picsába! – üvölti tajtékozva. – Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat. – Ezt inkább csak magának mondja, a hangja megtört, és… Jesszusom, egy könnycsepp buggyan ki a szeméből!

A fejemben lassan összeállnak a kirakós darabjai. Azért akarta, hogy álljak ellen neki, mert régen az még jobban beindította. Most viszont ettől sem jött lázba. Szeretnék hangosan és jó hosszan nevetni rajta, de inkább magamban ünnepelek. A rohadéknak csak addig kellettem, amíg kisfiú voltam, de lassan nagykorú leszek. Már nem izgatja fel a látványom! Soha többé nem fog hozzám érni!

De vajon mi vár rám ezután? Abbahagyom az ujjongást, mert rájövök, hogy a történtek ellenére nem fog elküldeni. Mi lesz a sorsom, megöl? Biztosra veszem, hogy inkább látna holtan, minthogy szabadon engedjen. Nem tudom, örüljek-e vagy sem. Hiszen évekig azt gondoltam, ennél még a halál is jobb. Igen! Végre eljött az én időm. Mosolyogni fogok, amikor a fejembe ereszti a megváltást jelentő golyót. Legjobb lenne, ha most azonnal túlesnénk rajta.

Amikor ránézek, már fel van öltözve, éppen az én ruháimat hajítja felém. Szó nélkül magamra kapkodom őket, és közben arra várok, hogy mondjon valamit, de nem teszi. Némán elindul az ajtó felé, de amint odaér, megtorpan, és a válla fölött rám néz. Ez az! Most fogja kimondani a halálos ítéletemet. Hallgatom!

– Ne feledd, mit mondtam! Nem jöhetsz ki a szobádból, amíg én engedélyt nem adok rá.

Ez most mit jelent? Ma van a szerencsenapom? beszélgethettem egy velem egykorú sráccal, a kínzómnak nem állt fel, és még az életemet sem veszi el mérgében. Nem mintha úgy örülnék annak, hogy itt élek, ha többet nem erőszakol meg, de mégiscsak komfortosabb lesz, mint ezelőtt. Akkora vidámság lesz rajtam úrrá, hogy percekig tartó nevetésben török ki. Nem lehetek túl hangos, mert a végén tényleg magamra haragítom, ezért a párnámba fojtom a jókedvem hangjait. Felpattanok az ágy tetejére, hogy egy kis ugrándozással is kifejezzem az örömömet, majd álmodozón kifekszem, és a következő találkámra gondolok Chanyeollal. Kihúzom a képét a zsebemből, és vigyorogva nyomok egy puszit az arcára.

– Találkozunk a szivárványon túl!