SeXing - You Are My Angel ~ One More Day With You ~ 1/2

Yixing

– Tarthatnánk ma egy apa-lánya napot, mit szólsz? Anyád egész nap a barátnőivel fog csavarogni, úgyhogy ki se kelünk az ágyból. – javaslom Youlinak, aki annak ellenére, hogy már nyolc éves, minden reggel bemászik mellém, hogy a puszijaival ébresszen. Azt kívánom, bárcsak ezt tenné majd tíz év múlva is, de tisztában vagyok azzal, hogy előbb-utóbb a saját életét fogja élni, csak azt nem tudom, hogy akkor velem mi lesz.

– Csinálok popcornt, és beteszem a Jégvarázst, jó? – szökken fel lelkesen, és ugrándozva a konyha irányába indul. Sosem fogom megérteni, hogy mi a jó abban, ha hatszázszor nézi meg ugyanazt a mesét. Nekem speciel már a könyökömön jön ki Elza, és az erejének hála teljesen megutáltam a telet és a havat, pedig régebben bolondultam a szánkózásért. Néhányszor próbáltam új filmet ajánlani a lányomnak, de mivel folyamatos falakba ütköztem, feladtam ezt a küldetést, és beletörődtem abba, hogy valószínűleg a majdani temetésemen is a Let It Go fog szólni.

Youli imádja ezeket az alkalmakat, mert ha az anyja itt lenne, a hétvége ellenére zongora leckéket kéne vennie, vagy egy hónappal előre tanulni, én viszont bármit megengedek neki, még azt is, hogy az ágyon ugráljon, amitől Yangmi szívrohamot kapna, ha látná. Számomra Youli az egyetlen boldogságforrás az életemben, ezért minden téren a kedvében szeretnék járni, és nem érdekel, hogy ez folytonos vitákat szül az anyja és köztem. Úgysem áll másból a házasságunk, mint veszekedésből, szóval cseppet sem hat meg, ha eggyel többször esik nekem egy nap.

Igazából nem is zavar, hogy mi megy a tévében, úgyis szokás szerint más felé kalandoznak a gondolataim. Érzem a kislányom testét az enyémnek simulni, kinyitom a számat, amikor egy marék kukoricát akar beletömni, de közben a lelkem egy olyan helyre vándorol, ahol fizikailag tíz éve nem jártam már. Egy helyre, ahol életem legboldogabb szakaszát töltöttem el, ami nem tartott hosszú ideig, de azóta is abból táplálkozom, illetve a gyerekből, aki nélkül félő, hogy butaságot követtem volna el nagy bánatomban.

Miután leérettségiztem, Jejura utaztam a barátaimmal, hogy kellőképpen megünnepelhessük, hogy bekerültünk a vágyott egyetemekre. Elég felszínes volt akkoriban a gondolkodásom: az estéim abból álltak, hogy piáltam a haverokkal, gazdag kölyök lévén jobbnál jobb sportkocsikban feszítettem, és jobbnál jobb csajok landoltak a hálómban, akik sosem tudtak annyira lekötni, hogy egy-két napnál több figyelmet szenteltem volna nekik. A szüleimmel nem ápoltam szoros kapcsolatot; apám megelégedett azzal, hogy jól tanultam, és olyan pályára készültem, ami megfelelt az elvárásainak, anyám pedig képtelen volt túlnőni a világi dámák szerepén, és inkább kártyázott a barátnőivel, minthogy arról érdeklődött volna, hogy mik az álmaim. Nem mintha lettek volna álmaim akkoriban.

Mivel semmilyen problémám nem volt, azt gondoltam, ez a boldogság. A szegény srácokat a suliban mindig megalázta az én fajtám, amiből kimaradtam, ugyanakkor nem tettem semmit annak érdekében, hogy megfékezzem őket. Fura, de titkon irigykedtem a nincstelen diákokra, mert láttam, ahogy az anyukájukkal ölelkeznek, ahogy az apukájuk büszkén megveregeti a vállukat, ettől függetlenül a világért sem cseréltem volna velük. El nem tudtam képzelni, hogy mindennap ugyanazt a szegényes vacsorát egyem a penészes falak között, ahelyett, hogy puccosabbnál puccosabb éttermekben villogjak a hitelkártyámmal.

Az én családomé volt a nyaraló, amiben megszálltunk azon a nyáron. Ezen kívül még további négy weekend ház állt a tulajdonunkban más és más pontokon, ezért úgy terveztük, hogy mindet végiglátogatjuk a szünet során. A barátaim előbb hazautaztak, hogy kis időt a szüleikkel töltsenek, de én Jejun maradtam, mivel úgysem vették volna észre, ha otthon lettem volna. Őszintén szólva nem is bántam, hogy egy kicsit magamra hagytak, mert élveztem az egyedüllétet. Néha már fájt a fejem a többiek ricsajától, inni sem azért ittam, mert olyan jól esett, csak nem akartam kilógni közülük. Azon a napon ezer év után a kezembe vettem egy könyvet, kifeküdtem vele a medence mellé, és a háromnegyedét kiolvastam egy huzamban. Úgy éreztem, megszállt a béke, és fontolóra vettem, hogy nem követem a srácokat, inkább ott töltöm az egész nyarat csendesen, kivégezve azt a pár könyvet, ami még nálam volt.

Este kimentem a partra, hogy tovább folytatva a nyugodt létet ússzak egyet, a békének azonban egy-kettőre véget vetett az az elém táruló kép, amin egy fiú a mélybe akarta vetni magát egy szikláról. Ott állt a tetején, sírt, az arcát az ég felé emelte, én pedig lélegzet visszafojtva vártam, hogy mi lesz a következő lépése. Messze álltam tőle, mégis éreztem a belőle áradó fájdalmat, ami egy percre a földhöz szegezte lábaim, majd futásra késztetett, hogy megakadályozhassam, amire készül. A tenger háborgott, kész volt arra, hogy magába fogadja azt a bolyongó lelket, aki tőle várt megváltást, engem viszont egy láthatatlan erő vezérelt, melynek engedelmeskedve óvatosan mögé lopóztam, majd hátrarántottam, minek következtében egymás karjában végeztük a földön fekve.

– Eressz el! Szerinted az emberek azért akarnak öngyilkosok lenni, mert abban reménykednek, hogy jön valaki, aki megmenti őket? Ha van is ilyen, nem én vagyok az. – sziszegte, de én olyan határozottan szorítottam magamhoz, hogy még moccanni sem bírt. Látszatra erősebbnek tűnt nálam, én viszont minden energiámat bevetve harcoltam azért, hogy ne mehessen vissza előző helyére. Fogalmam sincs, miért tettem. Korábban annyi embert megvédhettem volna, akiket a szemem láttára vertek meg, és akik örültek volna annak, ha közbeavatkoztam volna, erre én pont egy olyat akartam foggal-körömmel megmenteni, aki saját önszántából kívánta eldobni az életét. Megfordult a fejemben, hogy talán rosszat cselekedtem. A halált választotta, nem lett volna jogom felülírni a döntését, hiszen az teljesen más lenne, ha például egy rá vadászó gyilkos elől mentettem volna meg.

– Engedd, hogy segítsek! – kértem halkan, ám határozottan. Szerencsére megtanultam koreaiul, valamiért vonzott ez a nyelv, ezért autodidakta módon kezdtem el ismerkedni vele, aztán annyira megszerettem, hogy magántanár segítségével fejlesztettem tovább a tudásom. Akkor arra gondoltam, hogy talán mindennek oka van, és azért intézte úgy a sors, hogy megkedveljem a koreai csengését, hogy később tudjak kommunikálni egy reményvesztett sráccal, akit ez által jobb észre téríthetek.

– Segíteni? Mégis hogyan? Esetleg ki tudnád hozni a bátyámat a börtönből, akit ártatlanul csuktak le, és helyette leültetni a nevelőapámat, aki viszont rohadtul megérdemelné, mert öt éve agyba-főbe ver minket. Esetleg fel tudod támasztani az anyámat, aki pár napja halt meg súlyos betegség következtében? – A fiú megfordult, így egyenesen a szemembe mondhatta elgyötört szavait. A nagy hévben kitépte magát a szorításomból, engem pedig annyira letaglózott a mondandója, hogy egy pillanatra lefagytam, úgyhogy simán megtehette volna, amit korábban bojkottáltam, ő azonban nem mozdult, a tekintetemet állva várt a válaszomra.

– Azt hiszem, a bátyádat ki tudom hozni néhány telefon segítségével, és talán azt is elérhetjük, hogy a nevelőapád megbűnhődjön a tetteiért. Az anyukád miatt csak részvétet nyilváníthatok… Nagyon sajnálom! – Nem voltam felkészülve a következő lépésére. Arra számítottam, hogy azt mondja, úgysem tudom elképzelni, milyen kínokon megy most keresztül, ehelyett körém fonta vékonyka karjait, és a vállamba fúrva kócos fejét mindent elsöprő zokogásban tört ki. Az én testem is rázkódott a kétségbeesésétől, a szívem darabjaira hullott mérhetetlen szomorúságától, mégsem mutatkozhattam gyengének, mert akkor nem támogathattam volna teljes mellbedobással. Ütemesen simogattam a hátát, belefűztem az ujjaim kusza hajába, miközben nem értettem a saját cselekedeteimet. Egyszer láttam az unokatesómat sírni, de nem mentem oda hozzá, hogy megvigasztaljam, inkább elmenekültem, mert nem tudtam mit kezdeni az ilyesfajta érzelem kinyilvánításokkal. Egy vadidegen szenvedése pedig az én szemembe is könnyeket csalt.

– Te egy angyal vagy? – kérdezte remegő hangon. – Anya küldött, hogy vigyázz rám? – A szám szélébe haraptam, hogy megállítsam a reszketését. A közelében sem jártam egy angyalnak, valószínűleg a Mennyek birodalmába sem kaptam volna zöld utat, már ha egyáltalán létezik. Az a fiú mégis olyan rajongással kezdett rám nézni, ami a csontjaimig hatolt, és azt idézte elő bennem, hogy az elkövetkezendő időben angyalként éljek.

– Az én nevem Yixing. Tudtommal egyik angyalt sem hívják így a Bibliában. – Amikor elmosolyodott, azon kaptam magam, hogy úgy érzem, kisütött a nap a lelkemben. Mindig olyan benyomásom volt, mintha a bensőmben Londonhoz hasonlatosan folyton zuhogna az eső, állandóan fellegek borítanák az eget, így az én hangulatomat is a borongós jellemezte. Az ő mosolya rügyeket fakasztott bennem, felvirágoztatott, forróság áradt szét az ereimben általa, és a jégpáncél, amit addig védelmezőn vontam magam köré, olvadásnak indult.

– Sehun vagyok. Angyallá akartam válni, hogy az anyukám mellett lehessek, de egy önjelölt hősnek köszönhetően továbbra is gyarló embernek kell lennem. – A szavai nem voltak vádlók, inkább enyhe irónia bújt meg bennük, amit kissé vidámabban adott a tudatomra. A következő pillanatban felállt, megragadta a kezem, és szaladni kezdett. A tengerhez érve sem lassított le, így ruhástul addig gázoltunk benne, amíg a víz a mellkasunkig nem ért. Kezdetben nem tudtam, meddig mehetek el vele, nem akartam megijeszteni, hiszen olyan volt, mint egy rémült kis állat, ezért minden mozdulatomat meg kellett fontolnom. Éppen azon morfondíroztam, hogy le merjem-e fröcskölni, amikor egy nagy adag vizet locsolt az arcomba. Elnevettem magam, és prüszkölve viszonoztam a kedvességét, amit ő sem bírt kacagás nélkül hagyni. A vidámságának hangja ugyanolyan jótékony hatással volt rám, mint a mosolya, így engem is folytonos vigyorgásra bírt a jókedve.

Fényévekkel jobban éreztem magam vele bolondozva, mint a barátaimmal ivás és semmit mondó dumálás közben. Arra eszméltem, hogy én még kiskoromban sem viháncoltam így, mert nem születtek testvéreim, a szüleim meg a jó modor és az udvariasság mintaképeinek számítottak, ezért olyan családokkal jártunk össze, ahol a miénkhez hasonló rend illetve fegyelem uralkodott. Sehunnal életemben először szabad lehettem, hangosan kurjongathattam, önfeledten játszhattam, és ez a hirtelen jött boldogság totálisan elvette az eszem. Az úszóverseny, labdázás, bohóckodás után Sehun felfeküdt a víz felszínére, lehunyta a szemét, és ajkára festett halovány mosollyal élvezte a pórusaiba szivárgó napsugarakat, én meg az ő látványát.

– Én is tudok ám kínaiul egy kicsit. Na jó, csak egyetlen egy szót ismerek, de az a legfontosabb: wǒ ài nǐ. – Nagyot nyeltem, mert olyan átéléssel suttogta azt a gyönyörű kifejezést, hogy egy pillanatra elhittem, hogy hozzám címezte. Azon töprengtem, vajon mondta-e nekem valaki ezt életem során, és arra jutottam, hogy egyedül a nagymamámtól hallottam, aki öt éves koromban meghalt, úgyhogy nem sokáig élvezhettem a szeretetét. Nagy elmélkedésem közepette Sehun abbahagyta a lebegést, talpra állt, és közvetlenül előttem parkolt le. Finom kezét az arcomra simította, mélyen a szemembe nézett, kérdő tekintete arról árulkodott, hogy az engedélyemre vár. Nem rohant le, nem szorított szenvedélytől fűtve magához, mert meg kellett bizonyosodnia arról, hogy én is akarom-e, mire egy apró bólintás formájában megadtam neki a válaszom.

Nem tudom, miért mondtam igent. Sosem fantáziáltam arról, hogy egy fiúval smárolok, azt viszont nem tagadhattam, hogy egy nő sem kavarta annyira fel az érzéseimet, mint Sehun. Amint a szája gyengéden az enyémre simult, realizáltam, hogy nem az a lényeg, hogy milyen nemű az, akivel vagy, az adott egyén személyisége a fontos, meg az, hogy fel tudja-e pörgetni a szívedet. Az én szívem úgy dörömbölt abban a pillanatban, hogy szerintem Kínáig elhallatszódott, és folyamatosan azt zakatolta, hogy helyesen cselekszem. A boldogságom Sehun ajkán élt, így miután csókba hívott, végleg belém költözhetett. Egyszerre sírni, nevetni, tombolni szerettem volna a mámortól, de inkább csak hagytam, hogy addig csókoljon, amíg ránk nem esteledett. Imádtam, hogy a kezdeti lágysága szépen lassan egyre nagyobb vadságba csapott át, és neki köszönhetően akkora vágy szakította szét a testemet, amekkorát azelőtt sosem tapasztaltam.

Csurom vizesek voltunk, amikor átléptük a kis ház küszöbét. Sehun automatikusan ledobta magáról az átázott ruhákat, így anyaszült meztelenül ácsorgott a nappali közepén, amitől annyira beijedtem, hogy képtelen voltam elvánszorogni a szekrényig, hogy adjak neki száraz cuccokat. Csak néztem a testét, nem tudtam levenni a szemem tökéletes idomairól, ami sajnos látható tüneteket produkált rajtam, ezért szégyenkezve az ágyékom elé kaptam a kezem. Sehun ajkai mosolyra húzódtak, majd odasétált hozzám, és elkezdett levetkőztetni. Ellenkezhettem volna, közölhettem volna, hogy erre még nem állok készen, de annyira jól esett, ahogy az ujjai a bőrömhöz értek, hogy minden porcikám a folytatásért könyörgött a kétségeim ellenére.

– Tudnod kell valamit rólam, Yixing. Még csak tizenhat múltam, de jó pár pasi ágyát megjártam már annak érdekében, hogy pénzt szerezzek. Csórók vagyunk, valamiből ki kellett fizetnem anya gyógyszereit, és lopás közben folyton lebuktam, úgyhogy más lehetőség után kellett néznem. De te más vagy. Nem akarom, hogy azt hidd, azért fogok veled lefeküdni, mert megmentettél, mert így akarom meghálálni, hogy egy ilyen villában lehetek. Te vagy az első, akivel saját akaratomból szeretnék lenni… – Hazudnék, ha azt állítanám, nem hökkentem meg a vallomását hallva. Nem elég, hogy egy fiúval készültem ágyba bújni, még az is kiderült, hogy prostitúcióval kereste a kenyérre valót. Tudtam, hogy nem létezik közös jövő számunkra. Az apám sosem engedné, hogy beszennyezzem a hírnevét, ezen felül nem illett egy kezdő egyetemistához egy középiskolás tanuló, aki a helyzetét tekintve lehet, hogy le sem fog érettségizni. A szemében rejtőző gyengédség mégis magával ragadott, elérte, hogy arra az időre, amíg a karjaiban tartott, az egész világ létezése megszűnjön körülöttem, és kizárólag őt érezzem, őt lélegezzem be, ő pezsegjen az ereimben.

– Annyira cuki ez a jelenet, ugye, apa? – Összerezzenek, amikor meghallom a lányom hangját közvetlenül a fülem mellett. Motyogok valami válasz féleséget, ami nem tűnhet túl lelkesnek, de Youli nem bánja, ficánkolva folytatja a csevegést, még ha nem is figyelek minden szavára. Megölelem, megpuszilom a feje búbját, és ezredjére is hálát adok a létezéséért. Nem vagyok szerelmes az anyjába, soha nem voltam az, de vele kellett maradnom, mivel teherbe esett. Nem haragudtam meg, amiért a tudtomon kívül nem védekezett, örültem a kis jövevény érkezésének, mert tudtam, hogy ő lesz az egyetlen, aki értelmet adhat további életemnek, az egyetlen, aki miatt nem vágom fel az ereimet, nem veszek be egy csomó gyógyszert, vagy nem hajtok padlógázzal egy oszlopnak.

Amikor megszólal a csengő, álomittasan az ajtóhoz botorkálok. Gőzöm sincs arról, ki jöhet ilyenkor hozzánk, és kicsit mérges is vagyok, amiért megzavarják a pihengetésünket, de amint szélesre tárom a nyílászárót, akkora sokkot kapok, hogy levegőt is elfelejtek venni. Az a férfi áll tőlem egy karnyújtásnyira, akibe tíz éve szerelmes vagyok, és akivel tíz éve nem találkoztam. Megváltozott; a haját szőkére festette, felszedett néhány kilót magára, megizmosodott, a ruhái nem olyan ütött-kopottak, mint régen, az illata azonban ugyanaz, mint a boldog időkben. A sós tenger vízének illata árad belőle.

– Úristen, Oh Sehun nálunk van?! – sikkantja Youli, mialatt mellettem terem. Olyan, mintha a legszebb álmom vált volna valóra: a szerelmem és az imádott kislányom egy helyen tartózkodnak, és úgy néznek egymásra, mintha el lennének varázsolva a másik jelenlététől. – Apának van rólad egy képe. Titokban azt szokta nézegetni. De előttem nem lehetnek titkai, mert én mindent észreveszek. Én pedig a legeslegnagyobb rajongód vagyok!

Zavartan túrok a hajamba, amíg Sehun rezzenéstelen arccal hallgatja a lányom mondanivalóját. Kicsi kora óta tanítottam koreaiul Youlit, amit annyira megszeretett, hogy amikor kettesben vagyunk, csak azon a nyelven hajlandó megszólalni, így simán megérteti magát a rég nem látott vendéggel. El sem tudom képzelni, miért jött el ma hozzám. Tíz éve nem keresett meg, ahogy én sem őt, vajon mi késztethette arra, hogy ezen a napon másképpen tegyen? Rengeteg mindent felkavar bennem, nem örülök, hogy ilyen közel van hozzám, mivel beletörődtem abba, hogy ő már csak az emlékeimben élhet, hogy csak az álmaimban láthatom viszont, idővel megszoktam a hiányát, és csupán húsz órában szakadt meg a szívem huszonnégy helyett, de a felbukkanása eleven tőrként fúródik a mellkasom közepébe.

– Eljönnél velem valahova? Csak egyetlen napra. – Tétován ingatom a fejem. A hangja túl sok csodás élményt hív életre bennem, melyeknek továbbra is a felszín alá temetve kellett volna maradniuk. Mégis mire lenne jó egyetlen nap? Tegyünk úgy, mint ha mi sem történt volna, mintha nem szállt volna el tíz év, aztán holnap térjünk vissza a szürke életünkbe? Nincs joga ahhoz, hogy követ hajítson az álló vízbe, hogy a csobbanás következtében felboruljanak az addigi nyugis állapotok. Idáig sem volt könnyű esténként befeküdnöm a feleségem mellé, miközben állandóan ő járt az eszemben, de ha ma elmegyek vele, kizárt, hogy holnap folytatni tudjam azt a színjátékot, amiben élek.

– Ma apa-lánya napot tartunk Youlival, szóval…

– Nem baj, apa, menj csak nyugodtan! Előtte vigyél át Yuanyuanékhoz, tudod, hogy mennyire szeretek náluk lenni. Anya sokszor eljárkál itthonról mostanság, úgyhogy tarthatunk még elég apa-lánya napot. És meg kell ígérned, Sehun oppa, hogy legközelebb megtanítod nekem az egyik koreográfiádat! – Youli több információt oszt meg egy mondat alatt, mint egy szemtanú két órás kínvallatás során. Sehun úgy dönt, hogy nem az anyós ülésen foglal helyet a kocsiban, hanem hátul, hogy megsimogathassa a lányom haját az úton. Hogy beszélgethessen vele, magához ölelhesse, mielőtt kiszáll a barátnője házánál. Összefacsarodik a szívem, ahogy nézem őket a visszapillantó tükörből. Ha Sehunnal együtt maradhattunk volna, Youli meg sem született volna, ami igen nagy veszteséget jelentene számomra, mert az életemet is odaadnám érte, annyira szeretem. Ami Sehunra is igaz. Tudom, hogy nem viselkedne ilyen szeretetteljesen egy idegen kislánnyal, de mivel én vagyok Youli apja, olyan imádattal figyeli minden mozdulatát, mintha az első pillanatától kezdve mellette lett volna.

– Minden téren rád ütött. Gyönyörű, okos, érzékeny, egy tökéletes gyerek. Bárcsak jobban megismerhetném… – mormolja Sehun, miután elindulunk a reptér felé. Ki sem kellett mondania, magamtól is rájöttem, hogy az úti cél Jeju. A kezem automatikusan az övére téved, mivel Youli távozása után előre ült, hogy felidézzük a régmúlt időket. Azon a nyáron számtalanszor kocsikáztunk céltalanul; felhangosítottuk a kedvenc zenénket, együtt énekeltünk a rádióval, és addig köröztünk a szigeten, amíg az ott nyaralók ránk nem szóltak, hogy pihenni szeretnének, nem pedig a mi harsogásunkat hallgatni. Ezennel néma csendben tesszük meg az előttünk álló utat, csak az egymásba fonódó ujjaink nem változtak.

A hallgatást a repülőn sem tudjuk megszakítani. Félszegen nézzük a másikat, mintha még mindig nem tudnánk elhinni, hogy újra együtt vagyunk, ezért inkább nem szólalunk meg, nehogy őrültnek nézzenek az utasok, hogy a semmihez beszélünk. De nagyon is tudatában vagyok annak, hogy Sehun mellettem ül, mert a combja folyamatosan az enyémnek súrlódik, és nekem már ennyi elég ahhoz, hogy hívatlan képek jelenjenek meg a fantáziámban. Ha tehetném, most azonnal magamra húznám az ülésen, és sebesre csókolnám a száját, az viszont botrányba fulladna, és nem juthatnánk el oda, ahol problémák nélkül egymáséi lehetünk.

Ahogy megérkezünk Jeju-ra, első utunk a kis házba vezet. Szívesen beülnék vele abba az étterembe, ahol megégette a száját a forró levessel, mert annyira mohó volt, aztán azt mondta nekem, hogy jó darabig nem csókolhatom meg, mert azzal fájdalmat okoznék, de amint kettesben maradtunk, a nyakamba ugrott, és nem törődve a kellemetlen érzéssel, órákon át falta az ajkaim. Sétálgathatnánk mezítláb a puha homokban, melyben megannyi lábnyomot hagytunk 2010 nyarán, amik már csak a mi emlékeinkben élnek, mert többszörösen elmosta őket a víz. Elmehetnénk hajókázni, mert Sehun romantikus oldala rajongott azért, hogy a fedélzetről nézze végig a naplementét, amíg engem ölel hátulról. Mind ezekre sort fogunk keríteni, de egyikünkben sem merült fel az a kérdés, hogy először mit kéne csinálnunk.

Amikor utoljára láttam ezt a házat, vér borította a padlóját, a saját vérem. De ez sem gátolhat meg abban, hogy amint átlépem a küszöbét, elkezdjek megszabadulni a ruháimtól. Sehun lefogja a kezem, hogy befejezhesse a vetkőztetést, mert mindig is szeretett ő lemezteleníteni. Az ujjai olyan ismerősen siklanak végig a bőrömön, mintha tegnap és tegnapelőtt is végigcsináltuk volna ezt a mozdulatsort. Hogy lehet ilyen fájóan egyben gyönyörűen természetes, amikor a végtagjaink összefonódnak? Leírhatatlanul jó érzés, amint a pulzusom olyan vad lüktetésbe kezd, amit egy ideje csak a futópadon tapasztalhattam, ahol rendre addig hajtottam magam, amíg le nem estem róla a kimerültségtől. Adrenalinra volt szükségem, azt akartam, hogy a szívem úgy verjen, hogy majd’ kiessen a helyéről, és ezt csak azzal érhettem el, ha a kényszeres sportba menekültem. Most viszont nincs fáradtság, nincs kínzó izomláz, egyedül a gyönyör hatalmasodik el rajtam, melynek minden percét mélyen az elmémbe vésem, hogy könnyebb legyen elviselni a következő tíz évet.

Nem szólunk egy szót sem, csak Sehun lihegését hallom a fülemben visszhangozni, csak az én nyögéseim sokszorozódnak meg, minden egyes érintése nyomán. Az ágyban nyikorognak a megfáradt rugók, egy kocsiból zene szűrődik be, pontosan az a dal, amit annyiszor meghallgattam, amióta elveszítettem Sehunt. It Must Have Been Love. Miután lecsillapodunk, nevetve puszilom meg Sehun vállát, majd a fürdőbe iszkolok, hogy kicsit rendbe hozhassam magam, ám a zuhany alatt sem engedi, hogy egyedül mosakodjak meg, aminek további hancúrozás lesz az eredménye. Olyan, mintha egyetlen perc sem telt volna el, amióta szétváltunk. A jejui rózsaszín köd ismét elvakít, eltompítja az agysejtjeimet, míg végül azt képzelem be, hogy az elmúlt tíz évet Csipkerózsika módra átaludtam, miközben az az illúzió kerített a hatalmába, hogy született egy lányom, megházasodtam, de valójában egy ütés következtében mély álomba szenderültem, amit most a hercegem meg tudott szüntetni, és ott folytathatjuk a közös életünket, ahol abbahagytuk

Több mint két hónapot töltöttünk együtt 2010-ben Sehunnal. Ezalatt nem csináltunk semmi extrát: fürdőztünk a tengerben, napoztunk a homokban, finomakat ettünk, hűsítő, alkoholmentes koktélokat ittunk, rengeteget beszélgettünk, és minden létező helyen, ahol módunkban állt, szeretkeztünk. Esténként kimentünk a partra, ahol gitároztam és énekeltem, amire ő táncolt. Általában bús, komor nóták jellemezték a repertoáromat, de azon a nyáron annyi szerelmes és erotikus dalt írtam, hogy simán kihozhattam volna belőle egy ütős albumot, ha lett volna hozzá merszem. A szerelmes melódiák azért kellettek, hogy azokkal bizonyítsam Sehunnak, mennyire odavagyok érte, a szexi dallamok pedig azért láttak napvilágot, hogy legyen mire csavarnia a csípőjét, ráznia a testét, amit a környéken összegyűlők szájtátva bámultak velem egyetemben.

Örökre így akartam élni. Készen álltam arra, hogy ne menjek egyetemre, mert ráébredtem, hogy sokkal szívesebben foglalkoznék a zenével, minthogy jogot tanuljak. Készen álltam arra, hogy a kis ház ne csak a nyaralóm legyen, hanem ott éljek Sehunnal, akiből csodás táncművész lehetett volna. Boldog voltam és szerelmes, amit semmi pénzért nem adtam volna. Lemondtam volna a nevemről, a vagyonomról, ha cserébe megkaphattam volna ezt az életet…

– Ez a medence még mindig nagyon menő! – kiáltja Sehun, amikor meztelenül belevetődünk. Nem hoztam magammal fürdőgatyát, de azt hiszem, nincs is szükségünk rá. Sehun a medence peremének támasztja a fejét, és arcát a nap felé tartva élvezi a fényét, mint régen. Megcsókolom lehunyt szemhéjait, majd apró puszikkal borítom be az orcáit. Képtelenség, hogy én holnap elmenjek innen. Legalább egy hét kell egy nap helyett, vagy inkább egy hónap, egy év, mielőtt visszatérnék a mások által normálisnak mondott életemhez. Ha nem lenne Youli, gondolkodás nélkül Sehunnal maradnék. Bár ha nem lenne a lányom, akkor valószínűleg már én sem lennék.

Újra hiszek a csodák létezésében, amikor Sehun táncra perdül a homokban. Megtaláltam a poros gitáromat az egyik sarokban, melyet hosszas felhangolást követően használhatóvá tudtam tenni, és megpróbáltam felidézni néhány dallamot, amit annak idején játszottam neki. Egyszer csak kitépi a kezemből a hangszert, a földre hajítja, és magával húz, hogy összesimulva folytathassuk a táncot. A csillagok már feljöttek, a fényük beragyogja Sehun angyali arcát, és amikor megpillantok egyet, ami lehullik közülük, azt kívánom, hogy ez az éjszaka sose érjen véget. Egész nap olyan dolgokról beszélgettünk, ami egyikünknek sem okozott fájdalmat: vígjátékokról, amiken nagyokat nevettünk, a legújabb számokról, amik elnyerték a tetszésünket, vicces szituációkról, amiket az ismerőseink generáltak, és gondosan ügyeltünk arra, hogy elkerüljük a kényes témákat. De én beszélni szeretnék a rossz dolgokról is. Tudnom kell, hogy miként szabadult meg a velejéig gonosz mostohaapjától, hogyan dolgozta fel az anyukája iránt érzett gyászát, hogyan sikerült talpra állnia az elvesztésem után.

Az, hogy Sehun az ölelésemben alszik el, felér azzal a csodával, mint amikor először tartottam a karomban a lányomat. Az én szememre nem jön álom, egyfolytában azon kattog az agyam, hogy mi tévő legyek. Direkt el akartam ezt kerülni; azért nem találkoztam Sehunnal, mert nem akartam Túl a barátságonosat játszani. Az csak még nagyobb szenvedéssel járt volna, ha egy évben egyszer találkoztunk volna, mert az biztos, hogy én minden egyes hazatérésnél belehaltam volna az újabb és újabb veszteségbe. Most, hogy Sehun eljött hozzám, két út áll előttem. Holnap hazamegyek, és úgy élem tovább az életem, mint azelőtt, csak még nyomorúságosabb emberként, vagy felrúgok mindent magam körül, és végre nem félek boldognak lenni.

A falon lévő óra ketyegéséből hallom, hogy a hajnal egyre közeleg. Olyan szorosan fonom a karjaim Sehun teste köré, mintha attól tartanék, hogy egy gonosz szellem bármelyik pillanatban elszakíthatja tőlem. A felkelő nap sugarai számomra egyet jelentenek az átokkal, mert azok fogják elragadni, kivéve, ha össze nem gyűjtöm a bátorságom addigra. A lányom mindig szeretne engem. Akkor is, ha tolvaj lennék, akkor is, ha nem az anyja oldalán találnám meg a boldogságot. És Yangmi is megérdemli azt, hogy meglelje a boldogságot valaki más mellett. Miután elszakítottak Sehuntól, az első lányhoz menekültem, aki az utamba akadt. Arra használtam, hogy elűzze a bánatomat, ami valamelyest meg is valósult, amikor megajándékozott egy gyermekkel. Ő belém szeretett, erősen dolgozott azon, hogy viszonozzam az érzéseit, de mivel sosem voltam képes ezt megtenni, el kell engednem, hogy mástól kaphassa meg azt a szeretetet, amit teljes mértékben megérdemel.

Felnőtt vagyok, erős, bátor, eltökélt, nem az a rémült kisfiú, akit meg tudott félemlíteni az apja. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor az az állat elszakított Sehuntól. Póló nélkül, egy szál alsógatyában flangáltam a házban, arra várva, hogy a szerelmem visszajöjjön a boltból. Mindig együtt mentünk mindenhová, de akkor egyszer azt mondta, maradjak otthon, mert előző este megrándult a lábam, és azt akarta, hogy pihentessem.

Amikor kinyílt az ajtó, örömtől repesve rohantam oda, tojva a fájós lábamra, Sehun helyett azonban az apámba botlottam. Amint a kezére pillantottam, ami csupa vér volt, a szívemhez kapva majdnem összeestem, mire gúnyos vigyorral az arcán közölte, hogy ne aggódjak, még nem ölte meg azt a köcsögöt. Fel sem tudtam lélegezni, mert a következő pillanatban az ökle a számba vágódott. Az ütés következtében búcsút inthettem az egyik fogamnak, de ez még csak az előjáték részét képezte. Addig vert, amíg a földre nem kerültem, ahol rugdosni kezdett. Amikor Sehun arról mesélt nekem, miként szokta bántalmazni a mostohája, hálát adtam az égnek, amiért az én apám soha életében nem emelt rám kezet, de azon az estén bepótolta a lemaradását.

Ha erre gondolok, még ma is a számban érzem a vér jellegzetes ízét, az orromban ott van fémes szaga, és hallom apám ordítását, hogy egyre csak azt ismételgeti, ha nem megyek vele haza, nem felejtem el azt a szemetet, puszta kézzel fog végezni vele. Tudtam, hogy már Sehunt is helyben hagyta, és rettegtem attól, hogy egy kietlen utcán haldoklik éppen. Megesküdtem neki, hogy soha többé nem fogok találkozni Sehunnal, ha mentőt hív hozzá, és fizeti a kórházi ellátását, amíg fel nem épül. Biztos voltam benne, hogy ha engedelmeskedem, állja a szavát, ezért hagytam, hogy felsegítsen a magán gépére, ahol az utolsó könnyemet is elsírtam. Két bordám eltört, a lábamat megszámlálhatatlan zúzódás borította, de a szívem sajgása, a lelkem összeroppanása sokkal nagyobb fájdalmat okozott a fizikainál.

Az apám fél éve meghalt. Ha még élne, talán nem is merném megtenni azt, amire készülök. A temetésére kizárólag azért mentem el, mert Youlit imádta, és el kellett őt kísérnem, de a következő éjszakán egyedül újra ellátogattam a sírhoz. Leköptem, megtapostam a szépen elhelyezett virágokat, aztán hangosan a semmibe kiáltva közöltem vele, hogy örök életemre gyűlölni fogom, és hogy remélem, hogy a Pokolban rohad. Miatta lettem Sanghaj egyik legnagyobb cégének a feje, amiből dőlt a lé, de amiért sosem voltam hálás, mert egy percét sem élveztem a munkámnak. Megfosztott az álmaimtól, tönkretett, és annak ellenére, hogy a filmekben mindig azt látni, hogy az emberek megbocsátanak a másiknak a halálos ágyukon, én egy csepp együttérzést sem tanúsítottam iránta, hisz ő sem tette, amikor vérben úszva feküdtem a lába előtt.

Kimaradtam az egyetem első heteiből, mert fel kellett épülnöm. Apám azt hazudta anyámnak, hogy verekedésbe keveredtem az utcán, és ennyivel el volt intézve minden. Egyszer majdnem elárultam anyámnak, hogy a drágalátos férje művelte ezt velem, de amint belefogtam volna a vallomásba, kijelentette, hogy indulnia kell a fodrászához, és akkor sem kérdezett rá, hogy mit akartam neki mondani, amikor hazaért, ezért befogtam a szám. Isteni áldásként tekintettem a kollégiumra, mert ott végre nem kellett naphosszat életem megrontóinak képét bámulnom, és még az idegesítő szobatársamat is százszor jobban elviseltem, mint a szüleimet.

Yangmival a könyvtárban ismerkedtem meg. Csendes, okos lánynak tűnt, barátnak tökéletes lett volna, de az egyre több találkozónk alkalmával kiderült, hogy ő sokkal inkább a barátnőm akar lenni. Állítása szerint vonzotta az a mély szomorúság, amit a szememben látott, és elhatározta, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ragyogóvá varázsolja a tekintetemet. Egy tizennyolc éves álmodozó még reménykedik, de ha most megkérdezné valaki a feleségemet, hogy megbánta-e, hogy rám startolt, gondolkodás nélkül igen lenne a válasza. Évek múltán sem tud mosolyt csalni az arcomra, viszont mindig hálás leszek neki, hiszen egy olyan kincset kaptam tőle, ami átsegített a legnehezebb viharokon is.

Sehunból időközben híres táncos és koreográfus lett. Öröm könnyek szöktek a szemembe, amikor először megpillantottam róla egy cikket az újságban. Megszállottként vártam, hogy elkezdődjenek a klipjei a tévében, minden őt ábrázoló képet leszedtem a netről, amiket gondosan egy mappában őrizgettem a gépen. A sors furcsa fintora, hogy Youli is imád táncolni, és amint megismerkedett a YouTube használatával, az első, aki nagy kedvencévé vált, Sehun lett. Óriási büszkeség töltött el, amiért a szakadt, bántalmazott kisfiú szédítő popsztárrá avanzsált, ugyanakkor egy csepp irigység is eluralkodott rajtam, miközben az unalmas, szürke irodában lenyűgöző felemelkedését figyeltem. Bár annak dacára, hogy sikerült elnyernie milliók rajongását, az arca mindig komor volt, és én pontosan tudtam, hogy ez minek köszönhető.

Amikor reggel nem találom magam mellett Sehunt az ágyban, nem ijedek meg, mert biztosra veszem, hogy régi szokásához híven reggelit ment készíteni. Illetve készíttetni. Annak idején minden reggel fenséges lakomára ébredtem, szinte már az illatokkal jól laktam, amint kinyitottam a szemem. Egyszer aztán korábban keltem fel, mint általában, és lefüleltem Sehunt, aki a szomszéd nénivel csináltatta meg a kaját, amit később úgy tálalt nekem, mintha az ő érdeme lenne. Evés közben megjegyeztem, hogy remélem, csókért nem fog a szomszédságba járni, mire pimaszul közölte, hogy a három év korkülönbség sem kevés, de a harmincnál még mindig jobb.

Kilesve az ablakon megállapítom, hogy már nem az az idős néni lakik a mellettünk álló házban, hanem agyonvakolt cicababák, akik maximum felfalnák Sehunt reggelire, minthogy készítsenek neki. Elindulok hát, hogy megkeressem, és egyre nagyobb aggodalom kerít hatalmába, amikor sem a konyhában, sem a fürdőben nem találom. Azzal a kéréssel keresett meg, hogy csak egy napot adjak neki; lehetséges lenne, hogy ő véresen komolyan gondolta ezt, és ahogy beköszöntött a reggel, elment? A fenébe, hosszú ideig nem tudtam elaludni, hajnal felé nyomott el az álom, de ha tudtam volna, hogy mire készül, magamba diktáltam volna egy liter kávét. Nem hagyhatott úgy itt, hogy meg sem kérdezte, én mit akarok. Vagy annyira tartott volna az elutasításomtól, hogy inkább nem is próbálkozott?

– Hát itt vagy? Te jó ég, én annyira megijedtem! Azt hittem, elmentél. Sehun, elválok Yangmitól, most már semmi nem állhat közénk. Sajnálom, hogy anno nem harcoltam értünk az apámmal, de mindent jóvá fogok tenni. Fiatalok vagyunk, még a harmadik ikszet sem léptem át, temérdek idő áll előttünk. Szeretlek! Nem egyetlen napot akarok veled eltölteni, hanem egy életet… – A teraszon találok rá Sehunra, aki egy széken üldögél összegörnyedve. Nem értem, miért nem néz fel, miért nem fordul felém, amikor épp most vallottam szerelmet. Mindig is bántott, hogy azon a nyáron egyszer sem mondtam neki, hogy szeretem. Reméltem, hogy a nélkül is tudja, de ezentúl folyamatosan ezt fogom ismételgetni, hogy ezzel is boldoggá tegyem.

Térdre esek, amikor rájövök, hogy Sehun alig van magánál. Rám emeli ködfátylas tekintetét, és miután felfogja, hogy ott vagyok közvetlenül előtte, előre dől, hogy a karjaimban landolhasson. Leülök a hideg kőre, őt pedig az ölembe vonom. Nem értek semmit, de egy szót sem kell mondania, mert kezd kikristályosodni előttem, hogy miért csak egy napot akart. Ha jobban belegondolok, eszembe villan néhány kép, amiken felszisszenve a fejéhez kap, vagy úgy megszédül, hogy meg kell kapaszkodnia, de ezeket az árulkodó jeleket én az alkohol hatásának tulajdonítottam be.

– Nagyon beteg vagyok, Yixing. Ez halálos kór, nem gyógyítható. Talán genetikailag örököltem az anyámtól…

– Hallgass! Már hogy lennél beteg? Édesem, el fogok válni a feleségemtől, hallottad? Együtt fogunk élni itt, Jejun, és mindennap azt fogjuk csinálni, amit azon a nyáron. – Sehun halványan elmosolyodik, míg az én szememből záporozni kezdenek a könnyek. Nem, ezt egyszerűen nem tehetik velem! Nem vehetik el őt tőlem, amikor végre kiállnék a szerelmünkért. Bárkin átgázolnék, bárkit a földbe tipornék, ha annak fejében Sehun mellettem maradhatna, de a kibaszott halál ellen nincs esélyem!

– Sajnálom… Nem volt jogom ahhoz, hogy feltépjem a sebeidet. Rossz ötlet volt eljönni hozzád. Olyan hülye vagyok… De nem akartam egyedül meghalni egy rideg kórház, rideg falai közt…

– Ne beszélj butaságokat! Te nem hibáztál… Te sosem követtél el hibát… – Az emberek miért magukat sajnálják, amikor egy szerettük haldoklik? Hiszen ők tovább élnek, még ha egy földi pokol is lesz az elkövetkezendő életük. Nem sírhatok Sehun előtt, nem mutathatom ki, hogy belül én is haldoklom, mert neki most arra van szüksége, hogy támogassam, hogy elkísérjem azon az úton, amitől iszonyatosan fél. Hogy jobb lett volna-e, ha nem éreztem volna még egyszer utoljára a csókjait, nem vesztem el volna az érintéseiben? Nem. Szörnyen haragudtam volna rá, ha a hírekből kellett volna értesülnöm a halálhíréről.

– Kiviszel a partra? Látni szeretném a tengert, érezni a homokot… – Sehun magasabb nálam, de bármit kérne, teljesíteném, akkor is, ha nehezen megoldható. A hátamon cipelem el a vízig, bár útközben néha meg kell állnom lerakni őt, hogy erőt gyűjtsek. Ez a mi gyászmenetünk. Olyan kedves helyek mellett haladunk el, ahol annyi boldog pillanatot éltünk meg, most azonban egyik virág sem tűnik színpompásnak, egyik gyümölcsöt sem látom pirosnak vagy sárgának, minden feketébe burkolózva hirdeti a halál közeledtét.

– Nem fogom kibírni nélküled… – suttogom, mialatt félresöpröm a homlokába hullott izzadt hajtincseket. Utálok búcsúzkodni. Youli tavaly ment el először több napos osztály kirándulásra, és szó szerint kiborultam, amikor a busz után integetve tudatosult bennem, hogy egy ideig nem fogom őt látni. Ráadásul ez most teljesen más, hisz ez a búcsú örökre szól. Hiába választottak el tíz éve Sehuntól, mélyen bennem mindig ott élt a remény, hogy egyszer újra láthatom, de vele együtt az az átkozott remény is meg fog halni.

– Ki kell bírnod a lányod miatt, drágám. Tudod, fordított esetben nekem nem lenne kiért élnem, de neked ott van az a tündéri kislányod, akit nem hagyhatsz cserben… – Youli imádná Sehunt. Természetesen nem smárolnám le előtte, amíg nem lenne nagyobb, csak annyit mondanék neki, hogy jó barátok vagyunk, és azért válok el az anyukájától, mert már nem szeretem. Ez majdnem igaz, csak annyi benne a hazugság, hogy sosem szerettem őt. A lányunk szomorú, amikor veszekszünk, és van annyira okos, hogy megértse, nekünk jobb lesz külön. Sehun megtaníthatná táncolni, az órák után pedig elmehetnénk közösen fagyizni, vagy a vidámparkba, az állatkertbe…

– Figyelj, ha valamilyen hiba folytán az apám a Mennyországba került, addig rugdosd, amíg a Pokolban nem fog kikötni, oké? És küldj nekem jeleket! De ne olyat, hogy lefújja a szél a sapkát a fejemről, mert az túl véletlenszerű, valami ütősebb kell. Idézz elő a harmincöt fokos nyárban egy hóesést, akkor tudni fogom, hogy ott vagy velem… – Sehun aprót bólint, és utolsó erejével magához húz. A szám gyengéden simogatja az övét, nem szeretnék túl heves lenni, de kis idő múltán a mozdulatai kétségbe esettekké válnak, így akaratomon kívül bedurvulok. Látszik rajta, hogy nagy fájdalmak gyötrik, ezért azt kívánom, hogy legalább egyetlen pillanatra meg tudjam szüntetni a kínjait. Nem csókolhatom úgy, mint egy haldoklót, mint egy törékeny porcelán babát, ami szétesik attól, ha ránézek. Sehun arra vágyik, hogy az utolsó csókunk olyan legyen, mint az összes előző: szerelemmel teli, boldog, gyönyörű…

– Szóval rugdaljam ki az apádat a neki szánt helyről, és generáljak hóvihart a nyár kellős közepén. Ennyi szabályszegés miatt a végén én fogok Pokolra jutni. – A hangja alig több halk suttogásnál, a keze egyre gyengébben szorítja az enyémet. A szemei félig le vannak csukva, mert még az is fájdalmakhoz vezet, ha nyitva tartja őket, mégsem akarja teljesen behunyni, hogy az utolsó pillanatig láthasson engem. Az izmai elernyednek, a fejét már magától nem lenne képes megtartani, de én itt vagyok neki, hogy erős bástyaként biztosítsam a támogatásomról, miközben belül talán nagyobb szenvedésen megyek át, mint ő.

– Ígérd meg nekem, hogy várni fogsz rám! Ha Heath Ledgerrel talállak, amikor megérkezek, esküszöm, kinyírlak, Oh Sehun! – Muszáj nevetnem, mert ha nem tenném, patakokban folynának a könnyeim. Egy külső szemlélő bolondnak nézne minket, amiért egy ilyen helyzetben dőlünk a röhögéstől, de magasról teszek mindenki véleményére. Az egyetlen, aki számít, bármelyik pillanatban itt hagyhat, és akkor majd úgyis annyit fogok bőgni, hogy a könnycseppjeimből még egy tenger létre fog jönni.

– Hát jó, de ha Ricky Martin előbb halna meg, mint te, kapok elhajlási engedélyt? – Hihetetlenül hálás vagyok Sehunnak, amiért csak arra kér, hogy a lányom miatt küzdjek, arra viszont nem, hogy más mellett találjam meg a boldogságot. Egyszer sem csaltam meg a feleségem, és nem azért, mert féltem apámtól, hisz egy-egy éjszakát nem fedezett volna fel, egyszerűen az én figyelmemet senki sem tudta felkelteni, legyen az férfi vagy nő, és ez a jövőben is így lesz. A szívemet Jejun hagytam tíz évvel ezelőtt, most pedig Sehun mellé fogom temetni, mivel azt szeretné, ha abban a földben nyugodhatna, ahol mindig boldog volt.

– Bocsáss meg nekem, Sehun! – könyörgöm elfúló hangon, amikor már azt képzelem, nem is hall. Gyengén ver a szíve, amire a fejemet helyeztem, de olyan, mintha messze járna, kis idő elteltével mégis megszólal:

– Te is tudod, hogy nem ez a megfelelő szó, én nem ezt akarom hallani…

– Szeretlek! – Sehun utolsó szívdobbanásáig ismételgetem ezt, mintha azzal, hogy most százszor elhajtom, bepótolhatnám azt a sok évet, amikor nem mondtam. Amíg lélegzik, minden erőmmel azon vagyok, hogy visszatartsam az engem fojtogató könnyeket, de amint végleg elcsendesedik, én ordítani kezdek. Nem érdekel, ha a korai óra ellenére felverem a sziget népességét, muszáj kiadnom magamból, ami nagyjából egy órája gyülemlik bennem, illetve az azt megelőző idők csalódottságát.

Kiskoromban sokáig könyörögtem egy kutyáért, de folyamatosan a szüleim merev ellenállásába ütköztem. Egy nap találkoztam egy kóbor kis állattal az utcán, és becsempésztem a házunkba. Nem mertem elmondani, hogy mit tettem, a szobámba zárva tartottam, de mivel nem tudtam megfelelően ellátni ilyen körülmények között a szükségleteit, egy héten belül meghalt. Őt is azért vesztettem el, mint Sehunt; mert a szüleim szívtelenek voltak, én pedig gyáva. Miért gyűlöl engem ennyire az a drágalátos Mindenható? Mégis mit vétettem ellene? Ha a lányom nem lenne, tennék arról, hogy a színe elé járulhassak, és akkor jól elküldhetném a büdös francba.

Belegázolok a tengerbe, és olyan mélyre hatolok benne, ahol már nem ér le a lábam. Tudok úszni, de egy darabig fuldoklásba kényszerítem magam, annyira jó lenne, ha hagyhatnám megtelni a tüdőmet vízzel, de amikor minden izmom görcsbe rándul a levegőhiánytól, szembe szállva a vágyaimmal a felszínre kell jönnöm, mert minimum ezer Jégvarázs nézés vár még rám a lányom oldalán. A fülemben visszhangzik Sehun hangja, amikor kitépett szívvel a part felé veszem az irányt. Azt mondta, Youli mellett a helyem a diplomaosztója és az esküvője idején. Vagy abban az esetben is, ha úgy dönt, nem megy egyetemre, és nem akarja egy darab papírral igazolni a szerelmét valaki iránt.

Bízhatok abban az ostoba mondásban, hogy az idő minden sebre gyógyír? Képes leszek még valaha szívből nevetni az én kicsikémmel? Egy valamit tudok biztosan: el fogok válni Yangmitól. Mondhatnánk, hogy immár semmi értelme, de azt szeretném, ha legalább ő kapna egy esélyt az újrakezdéshez. Azt nem adhatom meg neki, amire ő vágyik; nem szerethetem viszont, de drukkolni fogok, hogy egy sokkal jobb férfira leljen nálam. A másik dolog, amit hirtelenjében elhatároztam, hogy kilépek a cégtől. Azt még nem találtam ki, hogy mivel fogok ez után foglalkozni, az viszont fix, hogy be nem teszem többet a lábam apám játszóterére.

Megrökönyödve fedezem fel a szomszéd nénit Sehun holtteste mellett. Szóval még él, azok a fruskák biztosan az unokái voltak. Ez igazságtalanság! Ez az öregasszony szerintem hatvan évvel öregebb a szerelmemnél, alig bír menni, a bőre krétafehér, a halál mégsem őt ragadta el. Miért nem élhetünk egy olyan világban, ahol senki nem hal meg, mielőtt be nem tölti a nyolcvanat? Sehunnak nehéz élete volt, és ahelyett, hogy jóra fordulhatott volna a sorsa, egy undorító betegség maga alá gyűrte. Milyen Isten az, aki megteremti az embereket, majd rákossá tesz egy kétévest, vagy autó elé vet egy terhes kismamát?

– Tudtad, hogy ez a fiú minden egyes nyáron visszatért ide az elmúlt tíz évben? Fel-alá járkált a parton, felmászott a sziklára, mert abban reménykedett, hogy megjelensz, és lerántod onnan, mint az első alkalommal. Minden júniusban reménytől csillogó tekintettel érkezett, és minden augusztusban könnyes szemmel távozott. Várt rád, még nyolc, kilenc év elteltével is várt rád, de te nem jöttél. Ezen a nyáron észrevettem, hogy nagyon rosszul van. Arra bíztattam, hogy keressen meg, holott haragudtam rád, amiért így cserben hagytad.

– Hallgasson! – sziszegem Sehun fölé görnyedve. Megmarkolom az ásót, amit az öregasszony hozott, és minden dühömet, fájdalmamat beleadom a gödör kiásásába, a néni szavaitól mégsem tudok szabadulni. Nemrég tudni akartam Sehun rossz időszakairól is, de perpillanat legszívesebben a fülembe szórnám a homokot, hogy ne halljam a kínzó igazságot. Yangmi Jejura akart nászútra menni sok ázsiai párhoz hasonlatosan. Azt mondtam, mindig is szerettem volna látni Velencét, pedig valójában én is erre a szigetre vágytam, csak nem a várandós feleségem oldalán. Azt reméltem, Sehun kihasználja a hírnevét, és a háttér táncosai gyűrűjében szépen, lassan megfeledkezik rólam. Egy kellemes nyári emlék akartam maradni, egy első szerelem, amit általában több követ, az imáim azonban nem hallgattattak meg. Nem mintha ezen meg lennék lepve, hisz ha létezik is az a bizonyos Úristen, engem átkozottul gyűlölhet.

– Hiszel te az angyalokban, fiam? – kérdezi halkan a néni, amikor felemelem Sehun testét, hogy a gödörbe helyezhessem.

– Én semmiben nem hiszek ezen az elcseszett világon! – Darabokra hullok, miközben egyre több homokot lapátolok a szerelmem testére. Fél távon megállok, tébolyultan esek a tíz körmömmel a földnek, hogy eltávolítsam Sehunról, mert még egyszer utoljára látni akarom az arcát. Megcsókolom; az ajkai jéghidegek és porszemek pihennek rajtuk, melyek cseppet sem riasztanak vissza. Legszívesebben odakiáltanék a vén banyának, hogy fogja meg azt az ásót, és fejezze be a munkát, de úgy, hogy én is kerüljek föld alá, amikor megcsörren a telefonom. A kijelzőn a kislányom neve villog, úgyhogy felveszem, mert nem tudom elképzelni, mi történhetett hajnali fél hatkor. Elmondja, hogy rosszat álmodott, arról szólt, hogy meghalok, amitől vigasztalhatatlan sírásban tört ki. Megígérem neki, hogy amint tudok, ott leszek mellette, majd gyorsan túlesek a temetésen.

Egyetlen virágot sem rakok a sírra, nem állítok fejfát, és kereszteket sem vetek az üdvösségét kérve. Lefekszem a földre, pont oda, ahol Sehun teste pihen a mélyben, és adok még magamnak pár percet, hogy észhez térjek, mielőtt elindulnék. Hallom, hogy a néni motyog valamit az orra alatt, ezért felé fordulok, de csak annyit látok, hogy a színtiszta levegővel társalog. Őrültnek nyilvánítom, nem is csoda, hiszen olyan öreg már, és azt kívánom, hogy bárcsak én is az lehetnék. Ha hiányozna egy-két kerekem, azt gondolnám, hogy Sehun csak egy világ körüli turnéra utazott, és ha végez vele, repülni fog hozzám. De legnagyobb sajnálatomra nagyon is tisztában vagyok a történtekkel, aminek az árnyai még akkor sem akarnak elhalványulni, amikor újra a karomban tartom a lányomat.