Ha újra az enyém lennél... - Tizenötödik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, a Nap számunkra éjjel se menne le.

Chanyeol

Szomorkásan nézem Baekhyunt, ahogy alszik. Egy hónapja nem tudok rendesen aludni, mert állandóan arra riadok fel, él-e még a szerelmem. Hallgatom a lélegzését, vizsgálgatom a vonásait, aztán eszembe jutnak a vipera szavai, amik végképp kiverik az álmot a szememből. Hiába jöttünk el Exoluxiából, hiába lehetünk újra imádott lakásunkban, semmi sem ugyanaz, mint korábban volt. Baekhyun hiába emlékszik mindenre, teljesen kivan az átok miatt, amit a boszorkány bocsátott rá, és természetesen engem is megvisel ez az egész.

Minden reggel kiülök az ággyal szemben elhelyezkedő fotelbe, hogy onnan gyönyörködhessek benne. Nem akarok mellette maradni, mivel attól félek, bármelyik pillanatban elveszíthetem az eszem, melynek következtében elveszíteném őt is. Fizikai fájdalomként hasít belém, amikor elképzelem, milyenek voltak a normális reggeleink. Forró csókokkal ébresztettem Baeket, egy centire sem távolodtam el tőle, nemhogy több méterre, és belemerültem huncut mosolyába, szeme ragyogásába. Manapság csak megfásultan mered rám, a mosolya pedig hamis mása az eredetinek.

– Nem jössz ide? – motyogja ásítás közben rám pislogva. A hangjából kiveszett az incselkedés, gépiesen beszél, ami újabb tördöfésként éri a szívemet. Még akkor sem volt ilyen lehangolt, amikor nem emlékezett semmire. Még az is jobb volt ennél az állapotnál, amikor meg akart ölni, mert azt hitte, én nyírtam ki az apját. Az, hogy így viselkedik, nemcsak Taeyeon műve miatt van. Utálja, hogy folyton elutasítom a közeledését, hogy a legkisebb szikrát is menten eloltom, mielőtt mindent elégethetne. – Abba csak nem halnék bele, ha átölelnél.

Egy nagy sóhaj kíséretében lassan visszafekszem az ágyba. Tudom, hogy nem foszthatom meg mindentől, hisz így is nagyon nehéz neki, de nekem sem könnyű. Végig ébernek kell lennem, nehogy Baekhyun tovább merészkedjen a kelleténél, és akkor is hidegvérre lesz szükségem, ha ő meg akarná szegni a szabályt. Kettőnk helyett kell erősnek maradnom, ami iszonyat nagy meló lesz, mégis érte be kell vállalnom.

Amint megérzi a súlyom a matracon, fellelkesedve hozzám préselődik, mire megfeszül a testem. A karjait szorosan körém fonja, fejét a mellkasomba fúrja, én pedig mélyen beszívom a samponjának illatát. Egyik kezem a hajával játszadozik, míg a másik ütemesen simogatja a hátát. Igazából abban reménykedem, hogy visszaalszik, de a fohászkodásom akkor válik köddé, amikor felhúzza rajtam a pólót, majd apró csókokat hint a vállamra, kulcscsontomra, hasamra…

– Úgy hiányoztál! Olyan rég hallottam a szívverésed – jegyzi meg elragadtatva, fülét a mellkasom közepére tapasztva. Keze lejjebb csúszik a testemen, amit kisvártatva már a gatyámban érzek. Szája közben a nyakamra téved, olyan hévvel szándékozik elérni, hogy megőrjítsen, hogy majdnem sikerül neki, de az utolsó pillanatban összeszedem magam.

– Hagyd abba! – nyöszörgöm rekedten, mégis határozottan meredve a szemébe.

– Nem foglak megcsókolni. Nyaktól felfele hozzád sem fogok érni.

– Nem! Ezt nem tudhatod biztosan. Szexelhetnénk, igen, de ha a csúcsra érve nem törődve a következményekkel megcsókolnál, nem tudnék úgy ellenállni, mint most. Elmegyek futni. – Kiugrom az ágyból, és a szekrényhez robogok, hogy előrángassam belőle az edző felszerelésemet. Hallom, hogy a hátam mögött Baekhyun szipogni kezd, amitől darabokra hullok, de nem visszakozhatok. Megmarkolom a rövidnadrágot meg a felsőt, aztán a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy ott öltözhessek át.

– Futni? – nyomakszik be utánam könnyes szemmel. – Milyen szerencsés vagy, hogy te a futással vezeted le a fáradt gőzt. És én mit csináljak? Verjem ki magamnak, mint kamasz koromban rád gondolva? Tizenhat évesen még el tudtam viselni, hogy a képedet nézegetve, a párnámba suttogva a neved menjek el, de most már nem! Meddig akarsz így élni? Nem érted, hogy inkább meghalnék, minthogy soha többé az életben ne érj hozzám? Úgy lakunk együtt, mint két kibaszott testvér. Még sosem éreztelek ilyen távol magamtól, Chanyeol. Ebbe bele fogok dögleni…

Biztonságosabb lenne lelépni, de nem hagyhatom ilyen állapotban magára. A földre dobom a ruhadarabokat, aztán egy mozdulattal lerántom róla a pizsamáját. Hitetlenkedve pislog rám, nem érti, mit csinálok, hogy mi fog következni, ami elégedettséggel tölt el. A megfutamodás, vigasztalás nem jó stratégia, ha Byun Baekhyun álmaid pasija. Azzal semmire se mennék, ha letörölgetném a könnyeket az arcáról, vagy megkérném, tartson velem a ma reggeli edzésre. Ő csak akkor fog megnyugodni, ha eléri azt, amire vágyik.

– Nem fordulhatsz felém, értetted? Ha megteszed, azonnal abba fogom hagyni – mondom fenyegetően, miközben betuszkolom a zuhany alá. Izgalommal a hangjában rebegi el, hogy „értettem”, majd engedelmesen a fallal szembe áll. Kinyitom a csapot, mire a meleg víz jólesően a nyakunkba zúdul. Baekhyun tudja, hogy imádom vizesnek látni, ezért esze ágában sincs a haját védeni a zubogó cseppektől. Felmorranok, amikor kinyomja felém a fenekét. Akkor már nincs kétségem a felől, hogy nem leszek képes tovább türtőztetni magam.

Végigcsókolom a tarkóját, a hátát, mialatt kezem a mellkasát, hasát, és a belső combját járja be. Hatalmas nyögés szakad ki belőle, amint a szorításom rátalál kedvenc részére, hát még akkor, amikor keményen belé hatolok. A homloka a csempének ütközik, a körmei a falat karistolják a bőröm helyett, amit szeretnék magamon érezni. Szeretném látni a vágyat az arcán. Szeretném, ha hátra fordulna, és egy vad csókban forrna össze az ajkunk, de mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen, ezért az eredeti tervnél maradva csináljuk végig.

Miután befejezzük, nem tudom, mit kéne tennem. Normális esetben szeretkezést követően hosszasan szoktunk csókolózni, így hát most tanácstalanul állok egyik lábamról a másikra. Mielőtt én tapadnék rá a szájára nem törődve a következményekkel, kihátrálok a zuhanyzóból, és sietősen visszamegyek a szobába. Épp azon gondolkozom, mégiscsak elmenjek-e futni, vagy csináljak egy finom teát, amikor Baek mellettem terem, és egy magabiztos mozdulattal az ágyra húz. Ránk teríti a takarót, kényelmesen a karomba fészkeli magát, hogy újra meghallgathassa a szívdobogásomat.

– Köszönöm! – suttogja az államra egy finom puszi kíséretében.

– Micsodát? A kókuszos sütit, amit tegnap csináltam, és amit az utolsó morzsáig felfaltál? – kérdezem játékosan a tincseit csavargatva.

– Ne is mondd! Most legalább egy hétig koplalnom kell, mert ha elhízok, nem fog rám nézni a pasim – vigyorog önelégülten. Jesszusom, mennyire hiányzott már ez a fesztelenség, a pajkosság, a közelsége… Egy hónapja úgy viselkedem vele, mint egy robot. A csóktól eltekintve még a kezét se fogtam meg, még az arcát sem pusziltam meg. Egy kemény páncélt vontam magam köré, amin életem szerelme sem tudott áthatolni. De nem büntethetem őt azért, mert egy elmebeteg nő újra a levesünkbe köpött.

– Szerintem a pasidnak akkor is tetszenél, ha olyan kövér lennél, hogy nem tudnál felkelni az ágyból. Legalább egész nap kedvére kényeztethetne.

– Valóban? – kérdezi fátyolos hangon. Felém hajol, mindketten nagyot nyelünk, ő becsukja a szemét, én pedig egy pillanatra a szájához érintem az enyémet. Ennél tovább sajnos nem mehetünk. – Annyira hiányzik a csókod… A szex isteni dolog, de…

– Tudom… tudom… – Nem akarom, hogy ismét melankolikus hangulat uralkodjon el rajta, ezért gondolok egyet, és mint kölyök korunkban, teljes erőbedobással csikizni kezdem. Baekhyun rúgkapálva próbál szabadulni, mialatt hangosan vihog, aztán a képembe nyom egy párnát, abban a reményben, hogy az visszatarthat. Legalább egy órán át párnacsatázunk, csiklandozzuk egymást, birkózunk, vagy éppen puszikkal borítjuk el a másikat, mindeközben harsányan nevetünk. Úgy érzem, a testem egy hónapig hibernálva volt, hogy ma kezdtem el újra élni. Majd’ kiugrom a bőrömből örömömben, ami azzal párosul, hogy végre ismét felébred a remény is a lelkemben. Már szinte feladtam, azt gondoltam, ezentúl ilyen nyomorult lesz az életünk, de Baek mosolya sokadjára is felszínre hozza a hitem.

– Kérlek, ne ez legyen a regényed vége – mondja Baekhyun teli szájjal. A puha szőnyegen fekszünk, pizzát tömünk magunkba, amikor átfutja a második könyvemet nagy vonalakban. Az edzés mellett az írásnak szenteltem minden időmet az utóbbi hetekben, úgyhogy már majdnem befejeztem a nagy művet. – Írd bele a ma reggeli szexjelenetünket! Azt imádni fogják az olvasók.

– Dehogy írom! Totál zavarba jönnék, ha egy író-olvasó találkozón valaki dedikáltatni akarná. Az járna a fejemben, hogy úristen, mit gondolhatott azokat a sorokat olvasva. Amúgy természetesen nem ez a vége.

– Akkor mi? Mondjon egy kis spoilert a legnagyobb rajongójának, Mr. Park!

– Baekhyun rájön, mi a megoldás, így hát boldogan élnek, amíg meg nem halnak, ami nagyon-nagyon sokára következik majd be.

– Ez badarság. Baekhyun túl buta ahhoz, hogy megtalálja a megoldás kulcsát. Chanyeol a hős, neki kell rábukkannia!

Annyi idő után végre csodálatos napot töltünk együtt Baekkel. Társasozunk, kártyázunk, megnézünk egy vígjátékot, sőt, este még a bárba is elmegyünk, ahol ezer éve nem jártunk. A kedvesem szebben és szerelmesebben énekel, mint valaha, én pedig pironkodva bár, de egy sarokba húzódva megírom a reggeli szexjelenetünket. Ha ezt elolvassa, úgy be fog indulni, hogy egy következő összebújás lesz belőle. Végezetül éjszaka sok beszélgetés után egymás karjában nyom el minket az álom. Eddig kihúzódtam az ágy szélére, majdnem leestem, olyan kétségbeesetten akartam magam távol tartani tőle, most azonban pont az ellenkezője történik. Kétségbeesetten ölelem magamhoz, mert soha többé nem akarom elengedni. Nem tudom elhinni, hogy egyszer sem riadok fel, hogy végigalszom az éjszakát. Mi több, álmodom is. A borzalmas incidens óta nem álmodtam. Ráadásul duplán örülök ennek, ugyanis álmomban Baekhyunnal csókolózom. Ilyen egy tökéletes nap!

– Drágám, ébredj! Rájöttem! Igazad volt, tényleg én találtam meg a megoldás kulcsát. – Álmosan dörzsölgetem a szemem, miközben próbálom összerakni a fejemben Baekhyun szavait. Régóta nem aludtam át az éjszakát, mindig én keltem fel előbb mostanság, erre amikor végre bunda módjára alszom, rám ugrik, mint Tigris Micimackóra, és fület sértően harsog. Nem nyitom ki a szemem, megkísérlek a fejemre húzva a takarót a másik oldalamra fordulni, mire kérlelőn kezd rázogatni. – Figyelj rám, ez most nagyon fontos. Megvilágosodtam!

– Rájöttél, hogy a világoskék ing jobban áll a méregzöldnél? – nyöszörgöm az arcomat a párnámba temetve.

– Dehogy! Különben is nekem minden jól áll. Az átokról van szó. – Hirtelen szertefoszlik az álmosság, úgy pattanok fel, mintha tűvel szurkálnák a fenekemet, és érdeklődve függesztem a tekintetem Baekre. – Amikor magamhoz tértem, vizet kértem tőled. Honnan hoztál?

– Én… Ki akartam menni a konyhába, de megpillantottam egy üveget az asztalon, azt adtam oda.

– Hát ez az! Biztos vagyok benne, hogy Taeyeon a vízbe kevert valamit. Kyungsoo hagyta nyitva a labor ajtaját, ő tette az orrunk elé a lemezeket meg a használati utasítást, de miután a boszorkány rajta kapott minket a kis háznál, utolsó elemként odacsempészte a vizes palackot. Nincs rá más magyarázat, Chan! Gyere, hadd bizonyítsam be!

– Hé, lassan a testtel! – kiáltok rá feltartott kézzel, amikor örömében meg akarna csókolni. Logikus, amit mond, mégsem lehetünk száz százalékig biztosak benne. Irtó boldoggá tenne, ha igaza lenne, de mielőtt lerohanna, ki kell derítenünk, valóban helyes-e a feltevése. – Nézd, nem szeretnék kockáztatni. Amilyen elvetemült az a liba, simán előfordulhat, hogy már az emlékeid törlésénél végrehajtott rajtad valami kúrát, melynek következtében rossz hatással van rád a csókom. Ne aggódj, már ki is rajzolódott egy terv a fejemben. Elmegyek Exoluxiába, és beadok egy sztorit Taeyeonnak. Amilyen meggondolatlan, le fogja leplezni saját magát.

– Oké, de én is megyek. Amint fény derül az igazságra, rögtön meg akarlak csókolni!

Szülőhazám határához érve, elfog a rosszullét. Hogy utálhattam meg ennyire azt a helyet, amihez oly sok szép emlék fűz? Baekhyun mindig menekülni akart innen, de én csak az ő kedvéért mentem bele a költözésbe. Most viszont semmi pénzért nem laknék itt újra. Taeyeon kiölte belőlem azt a szeretetet, amit a saját országom iránt éreztem. Ha a tájra nézek, már nem az jut először eszembe, milyen jókat mókáztunk Baekkel kiskorunkban, hanem az, hogy ezen a földön mennyi keserűség ért minket és a barátainkat.

Szigorúan megtiltom Baekhyunnak, hogy utánam jöjjön a börtönbe. Félt engem, attól tart, a banya csinál velem valamit, és soha többé nem fogok onnan visszatérni, de elmagyarázom neki, hogy Taeyeon nem láthatja meg őt, különben lőttek a tervemnek. Nagyon nehezen enged el. Úgy szorít magához, mintha utoljára tehetné, pedig ha minden jól megy, nemsokára újra együtt lehetünk mindenféle szétválasztó tényező nélkül.

Amint belépek a börtönbe, eszembe jut, hogy egy éjszakát Baekhyunnak is itt kellett töltenie. Forrong bennem a düh, ha arra gondolok, hogy rettegett a sötétben, hogy fázott a hideg falak közt. Vajon Taeyeon félt egy percig is, mióta itt van? Erősen kétlem. Biztos minden idejét a szökése megtervezésére fordítja. Még az a szerencse, hogy senkit nem tud lefizetni, ugyanis az ország összes lakója, köztük az őrök is teljes szívükből gyűlölik őt. Magától pedig sosem fog innen kiszabadulni, ugyanis direkt ő tervezett szuper biztos cellákat a menekülni kívánó rabok számára.

Taeyeon közömbös arccal mered rám, amikor meglát. Nem csillan fel a remény a szemében, hogy azért jöttem, mert meggondoltam magam; annyira nem ostoba, hogy azt higgye, egy cseppnyi esélye is lehet nálam. Mivel nincs, akit jobban megvetnék nála, nem nehéz megjátszanom magam előtte. Az utálat alapból tükröződik a tekintetemben, így már csak azon van a sor, hogy a kamu részt is hitelesen adagoljam be neki.

Arra a fájdalomra gondolok, amit akkor éreztem, amikor azt hittem, Baekhyun meghalt a csatában, ahova az apja küldte. Aztán arra, mennyire kétségbeestem, miután egy teljes napon át mozdulatlanul feküdt, mint egy halott az állítólagos csókomnak köszönhetően. Felelevenítem az éjszakákat, amiket rettegésben töltöttem, Baek szomorú arckifejezését, mely a folytonos elutasításom révén jött létre. Ezek mind segítenek abban, hogy tökéletes lehessen a színjátékom.

– Megölted őt, szuka! A szerelmem miattad halt meg… – A hangom nem több alig hallható suttogásnál, a gyűlölet mégis színtisztán sugárzik belőle, mértéktelen gyötrelemmel, reményvesztettséggel keveredve. Egyenesen a szemébe nézek, mialatt megjelennek az első könnycseppek az arcomon. Az ujjaim a rácsokra fonódnak, amiket olyan erősen szorítok, hogy szerintem nyomot fognak hagyni a bőrömön. A vonásaim eltorzulnak, úgy vicsorítok, mint egy bosszúra szomjazó farkas, akinek az egész falkáját legyilkolták. – Baekhyun ma reggel öngyilkos lett. Nem bírta tovább, hogy nem csókolhat meg, nem bírt tovább egy kibaszott testvérként élni mellettem. Annyira bánom, hogy nem csókoltam meg még egyszer. Egy hónapja azért könyörgött, hadd érezze utoljára az ajkaimat az övén, és én nem teljesítettem a kívánságát. Pedig inkább a búcsú csókunk következtében kellett volna meghalnia, minthogy felvágja az ereit egy csomó gyógyszer társaságában. Biztosra ment, úgyhogy az orvosok már nem tudták megmenteni…

Taeyeon kezdetben rezzenéstelenül pásztázza a földet. Talán azt mérlegeli magában, higgyen-e nekem, vagy sem, de véleményem szerint ennél meggyőzőbb előadást egy hivatásos színész sem tudott volna nyújtani. Azért imádkozom, hogy mondjon már valamit, ami Baekhyun feltételezését igazolja, a másodpercek múlásával azonban egyre reménytelenebbnek érzem a helyzetet. Azon agyalok, mit kéne még tennem ahhoz, hogy kinyissa a száját, és amikor épp arra készülök, hogy magamból kikelve, őrült módjára összevisszaságokat ordibáljak a rácsokat csapkodva, felemeli a fejét, majd gúnyos, egyben diadalittas mosolyt villant rám.

– Tényleg megölte magát? Ez annyira jellemző a kis Baekhyunra. Te a végsőkig küzdöttél volna érte, nem érdekelt volna, ha csak a kezét foghattad volna meg az elkövetkezendő években, de ő mindig a könnyebbik utat választja. Milyen kár, hogy nem jöttetek rá a titok nyitjára.

– Miről beszélsz? – hebegem játszva a zavarodottat. Most nem hallgathat el, muszáj folytatnia. Ha kell, addig fogok itt állni, amíg ki nem nyögi az igazságot. Nem megyek el a biztonságunkat jelentő információ nélkül.

– Sajnos azt nem tudtam elérni, hogy a csókodtól legyen rosszul. Bárcsak olyan okos lennék, hogy ilyen szert tudnék előállítani. Csak a vízbe kevertem egy tetszhalott állapotot előidéző port. Attól tartottam, nem fogod elvenni az asztalról az üveget, és füstbe megy a tervem, de szerencsére minden a lehető legjobban alakult. El sem hiszem, hogy az a barom ilyen könnyedén feladta! Le mertem volna fogadni, hogy nem fogja kibírni smárolás nélkül, rád mászik, és mivel nem lesz semmi baja, kitaláljátok, hogy mit is műveltem, erre megölte magát. Hát ez zseniális!

A hiéna nevetésétől visszhangzik a börtön. Nem leplezi többé az örömét, gátlástalanul a pofámba röhög, de igazság szerint én sem játszom meg magam tovább. Megtudtam, amit akartam, úgyhogy semmi értelme a színlelésnek. Elégedett mosolyra húzom a számat, előkapom a zsebemből a mobilom, és írok egy üzenetet Baekhyunnak, melynek eredményeként fél percen belül mellettem terem. Átkarolva a vállam csúfondárosan Taeyeonra vigyorog, aki összezavarodva méregeti a kedvesemet. Nem esik le neki rögtön, hogy átvertük, megdörzsöli a szemét, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy nem csak egy jelenést lát.

– Azt reméled, szellem vagyok? Ha az lennék, örök életedben kísértenélek, de nem erről van szó. Kurvára élek! Csak tudni akartuk, hogy mi a megoldás, és te készségesen elárultad nekünk. Köszönjük, drága Taeyeon-ah!

A nő őrjöngésben tör ki. Mivel semmit nem tud a falhoz csapkodni dühében, jobb híján az öklét vágja párszor a falba üvöltve. Én csak csendben élvezem a látványt, Baekhyun viszont hangosan nevet, ami még inkább felbőszíti a megtébolyult bestiát. Minél elégedettebben nevet, Taeyeon annál nagyobb tombolást produkál, mintha versenyeznének, ki tud zajosabb lenni. A lárma hamarosan felhívja az őrök figyelmét, akik futólépésben közelítik meg a helyiséget. Nem is baj, hogy idejöttek, ugyanis van egy tervem, melynek a megvalósításához szükségem lesz rájuk.

Miután felvázolom az ötletem a négy marcona fickónak, bemennek Taeyeon cellájába, és egy mozdulattal altatót fecskendeznek belé. A nő fél percen belül eszméletlenül esik össze, mi pedig az általa létrehozott laborba cipeljük. Nem vagyok hajlandó tovább félni. Hiába van börtönben Taeyeon, ha nem cselekednénk, egész életemben azon aggódnék, vajon sikerült-e kiszabadulnia, vajon mikor fog újra ránk törni… Tehát ennek megelőzéseképpen minden egyes emlékét kitörlöm, ami velünk kapcsolatos.

– Milyen hamis emlékeket ültetsz a fejébe? – érdeklődik Baekhyun, amikor a kezembe veszek egy üres lemezt. Nem tudtuk, hogy lehet új képeket juttatni valaki agyába, ezért felhívtam Jongint, aki ugyanezt csinálta Kyungsoo-val. Hazudnék, ha azt mondanám, nem haragszom Taeyeon öcsikéjére, de az az igazság, hogy ha ő nem lenne, akkor sok mindent nem tehettünk volna meg.

– Megölte a családját. A férje megcsalta a húgával, ezért elborult az elméje, és mindkettővel végzett. Azóta nagy bűntudat gyötri minden egyes napon, mert a testvérét szerette a legjobban a világon, és vele csak hirtelen felindulásból végzett.

– Ez nem elég. Véletlenül a lányát is megölte. A kicsi még csak öt éves volt, és Taeyeon rajongásig imádta. Ő volt a mindene. Amikor el akarta tüntetni a férje és a húga holttestét, olyan idegállapotban volt, hogy nem vette észre a gyereket, és elütötte kifele menet a garázsból.

– Ez túl kegyetlen! – csóválom meg a fejem, de Baek figyelembe se véve a szavaimat beprogramozza a gépezetbe.

– Ő sem kímélt minket. Egy egész országgal kegyetlen volt. Nem elég, hogy haláláig börtönben lesz, életfogytig tartó szenvedést érdemel. Mellesleg van még egy dolog, amit meg kell tennem.

– Ugye nem akarsz savat önteni az arcába, hogy örökre csúf legyen?

– Milyen jó ötlet! De sajnos nincs nálam sav. Egy ollót viszont hoztam. Azt mondtad, Taeyeon akár egy órán át is képes fésülködni, hogy a legjobban a haját szereti magán. Konkrétan megnyugvással tölti el, ha birizgálhatja selymes tincseit. Na, ennek most véget vetünk. – Baekhyun felemeli a nő fejét, és élvezettel nézi az egymás után földre hulló fürtöket. Nem elég, hogy jó rövidre vágja a haját, még össze-vissza is áll az egész, hiszen nem egy fodrász kezei közé került. Baek mindenesetre elégedett a munkájával, így ünneplés gyanánt odajön hozzám, hogy egy hosszas csókot nyomhasson a számra. – Nagyon szívesen ledugnám a nyelvem a torkodon előtte, de már úgysem emlékszik ránk. Kár, hogy nem tettem meg korábban.

– Így is épp eléggé elbántunk vele. Gondolni sem akarok rá többet!

Taeyeon a börtönben tér magához. Nem szívesen kockáztattuk volna meg, hogy a laborban ébredjen fel, bár úgyis ártalmatlan lesz ezentúl. Amikor kinyitja a szemét, mélységes fájdalmat vélek felfedezni benne, lemondást, beletörődést, megbánást. Ez persze nem nekünk szól, hanem a kreált élete szereplőinek, de a lényeg, hogy méltón meg fog bűnhődni a tetteiért. Az igazi Taeyeon tekintetében egy csepp lelkiismeret-furdalást sem láttam, amint közöltem vele, hogy Baek meghalt, sőt! Ebből tudom biztosan, hogy sikeresen végrehajtottuk rajta a procedúrát. Na meg abból is, hogy rémülten azt kérdezgeti, kik vagyunk, amikor Baekhyun fenyegetően bök rá az ollójával. Az arcára kiülő rettegést nem lehet megjátszani; tényleg nem tudja, mit akarunk tőle, miért nem hagyjuk nyugalomban szenvedni a vállára nehezedő súly alatt.

Végezetül rituálé szerűen felgyújtjuk a labort a gépezettel és a Taeyeon valódi emlékeit tartalmazó CD-vel együtt. Soha többé nem kerülhet sor agymosásra, még véletlenül sem következhet be, hogy a gonosz némber egy jóakarója felbukkan a semmiből, hogy visszaállítsa a memóriáját, melynek hatására bosszúszomjasabb lenne, mint valaha. A lángok megnyugtatnak, rendezett életünk első állomását jelképezik, ezért mélyen elraktározom magamban a látványt.

Negyed órával később már Baekhyun régi szobájának ágyán heverészünk. Azt mondta, még egyszer látni akarja a helyet, ahol felnőtt, mert aztán soha többet nem szándékozik visszatérni ide. Kivételesen egyetértek vele. Ezúttal én sem kívánkozok vissza még egy röpke látogatás kedvéért sem. A szobában minden úgy van, ahogy Baek hagyta; ezek szerint ezt a részleget nem érte el a tűz, amiben az apja meghalt. Mondjuk, én nem sok figyelmet fordítok a berendezésre, inkább azt nézem, ahogy ő végighordozza a pillantását a gyerekkorára emlékeztető tárgyakon.

– Ha tudnád, mennyit álmodoztam rólad ezen az ágyon fetrengve – jegyzi meg ábrándosan felém fordulva. Óvatosan megérinti az arcom, végighúzza finom ujját a szám vonalán, és úgy elmélyed a tekintetemben, mintha én lennék az egyetlen a földön, akit láthat.

– És miről álmodoztál pontosan? – kíváncsiskodom egyik fürtjével játszva.

– Az első csókunkról. Számtalan helyszínen, pózban elképzeltem, csak az érzés volt mindig ugyanaz. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, akárhányszor eszembe jutott. Azt hiszem, tizenkét éves lehettem, amikor először gondoltam arra, milyen lehet csókolózni valakivel. Egy romantikus filmet néztem, ami eléggé felcsigázta a fantáziámat, de én nem egy szép lányt láttam magam előtt, hanem téged. Abban az idétlen Pókemberes jelmezedben voltál, és azt mondtad, a világot nem áll módodban megmenteni, az én életemet azonban megmentheted egy csókkal.

– Jesszusom, az a jelmez tényleg nagyon idétlen volt! A szövegem viszont tutira menőbb lett volna ennél. Csakhogy én akkoriban nem is mertem ilyesmire gondolni. Kisebb koromban bátrabb voltam, de a mama belém plántálta a félelmét, így még a fejemben is tabuként kezeltem a témát. Azt sem engedtem meg magamnak, hogy álmodozzak rólad.

– Én is féltem. Főleg azután, hogy az apám az ágyamban talált téged. Persze csak aludtunk, de én már akkor arról fantáziáltam, mi lenne, ha felébrednél, és felém fordulnál. Azon drukkoltam, hogy riadj fel az éjszaka közepén, mert akkor lett volna okom a vigasztalásodra, de mivel olyan mélyen aludtál, mint egy medve, engem is elnyomott az álom.

– Már akkor meg akartál csókolni? Uram atyám, én azon az éjszakán hatalmas csoki tortáról meg fagylalt hegyekről álmodtam.

– A félelem hallgatásra késztetett, cselekvőképtelenné tett, pedig sokszor nagyon nehéz volt visszafognom magam. Az eltiltásunk idején azt ötlöttem ki, hogy ha magasabb leszek nálad a tizenötödik szülinapomon, az egy jel, és akkor mindent bevallok neked. Nőttem is az évek alatt, de sajnos te is.

– Akkor ezért vágtál olyan elkámpicsorodott arcot, mikor megláttál? Én meg azt hittem, gyerekesnek találtad azt a sok lufit, amit neked vettem. Amúgy meg én örülök, hogy nem nőttél nagyobbra. Ilyen picin tetszel. – Baekhyun rám ölti a nyelvét, mire megszüntetem a köztünk húzódó távolságot, és mielőtt visszahúzhatná a helyére, megkaparintom. Baek erősen magához szorít, annyi idő után végre újra minden olyan, mint azelőtt volt, ami hatalmas megkönnyebbülés formájában szakad ki belőlünk.

– Te mikor kezdtél el rólam álmodozni? – kérdezi csibészesen, de az ajkaimtól nem igazán szakad el beszéd közben.

– Valójában születésemtől fogva…

– Ne vetíts! Pontos dátumot akarok hallani!

– Tizennégy éves korunkban. Amikor Pearl megsérült.

– Mi? Pont akkor? De hát azon az estén úgy néztem ki, mint a nagyanyám.

– Byun nagyi? Ő elég dögös milf volt. A srácok az osztályomból folyton az ablakánál ólálkodtak, amikor látogatóba érkezett hozzátok. – Baekhyun nevetve a vállamba bokszol, de nem tart túl sokáig a jókedve.

– Szóval három évet pazaroltunk el… – állapítja meg lebiggyesztett szájjal az első csókunkra célozva, ami a tizenhetedik szülinapján csattant el.

– Semmiről sem maradtunk le. Szerintem azóta bőven bepótoltuk az elpocsékolt időt. És barátként mindig ott lehettünk egymásnak, a legsötétebb órákban is. – Baek arca ellágyul, én pedig újra megcsókolom, hogy az elmúlt egy hónap elvesztegetett perceit is behozzuk. Úgy tűnik, neki is elege lett a beszédből, mert ezúttal csak annyira húzódik el, hogy egyetlen mondat után ismét hozzám simulhasson.

– Ma egész este csak csókolózni fogunk!

– Na, ne mondd! Szerintem tíz perc múlva más lesz a véleményed.

– Nem! Nem vagyok nimfomán. – Kuncognom kell az ellenkezésén. Ahogy azon is, hogy pár perc elteltével érzem rajta, milyen nehezen tudja megállni, hogy a keze a hajamban maradjon, hogy egy kósza nyögés se szakadjon fel a torkából. Ráadásul én gonosz módon nem kímélem őt. Az én kezeim jócskán lejjebb járnak a hajánál, és a nyögésekkel sem fukarkodom, amik mindig még jobban beindítják őt. – Kegyetlen vagy, Park Chanyeol!

– Te meg kanos.

– Az egy dolog. A farkamnak nem tudok parancsolni, de attól még nem adom meg magam. – Nem igazán értem, mire fel ez a nagy „önmegtartóztatás”, én mindenesetre tovább próbálkozom. Mérgében lefogja a kezem, de igazából arra sincs szükségem ahhoz, hogy megőrjítsem. Elég a csípőm mozgatása, és máris kipréselek belőle egy halk nyüszítést. – Mondd, hogy letelt a tíz perc!

– Még csak nyolc körül járunk. – Baekhyun egy morgás kíséretében feladja az eltökélt ellenállósdit. Úgy érzem, mintha az idő megállna, a Föld megszűnne tovább forogni egy darabig. Mintha nem hunynának ki a napsugarak, szorgosan bevilágítják kis lakásunkat még bőven éjfél után is. Vagy ez a túlzott fény csak a boldogságom következtében jött létre? Süt a nap vagy sem, sokáig leszünk fent, hogy mindent bepótoljunk.

– Felesleges ennyire aggódnod, csillagom! – mondja a mama Baekhyun nyakkendőjét igazgatva. A történtek után Baek ragaszkodott hozzá, hogy anyukám velünk tartson Szöulba, és szerencsére ezúttal beleegyezett a költözésbe. Én már évekkel ezelőtt azt szerettem volna, hogy jöjjön velünk, de nem szívesen hagyta volna el a hazáját. Taeyeon húzása viszont kellőképpen kiábrándította őt is, így örömmel vette birtokba a három emelettel a miénk alatt elhelyezkedő lakást. Imádom, hogy nem kell többé a telefonomért nyúlni, ha beszélgetni támad kedvem vele; csak belebújok a papucsomba, és lecsattogok hozzá, hogy egy forró tea mellett elmeséljem a nap történéseit.

– És ha az utolsó pillanatban meggondolják magukat? – kérdezi Baekhyun remegő hangon. Ő talán még nálam is többet lóg a mamánál. Egyszer rajta kaptam, hogy úgy kucorodott be mellé, fejét az ölébe hajtva, mint gyerekkorunkban, anyukám pedig a haját simogatva mesélt neki, hogy megnyugtassa.

Baek mostanában az örökbefogadás miatt stresszelt. Nekem az Exoluxiában töltött hetek alatt is sikerült felvennem a kapcsolatot Choi kisasszonnyal, melynek során biztosítottam arról, hogy kis távollétünk dacára nem tettünk le az örökbe fogadási szándékunkról. Sajnos a gondozónő azt nem tudta megakadályozni, hogy mások ne látogassák Youngjunt a távollétünk során, a kisfiú azonban könnyűszerrel elérte, hogy senki ne akarja magával vinni. A kisasszony beszámolója szerint mindenkit megharapott, megrúgott, aki megközelítette, így a gyerekre vágyó párok sorra másik lurkó után néztek a vele való találkozást követően. Kicsit féltem attól, hogy irántunk is megváltoztak az érzései, hogy azért lett ilyen kis vadóc, mert csalódott bennünk, de amikor újra látott minket, ragyogó arccal szaladt a karjainkba. Az a nevelők véleménye, hogy fiatal kora ellenére van annyi esze, hogy szándékosan hárította el az idegenek közeledését, hogy a végén mi lehessünk a szülei.

– Choi kisasszony teljes erőbedobással mellettünk áll. Ezen kívül ott van az intézmény vezetője is. Nem lesz semmi baj. – Odalépek Baekhez, szájon puszilom, beletúrok a hajába, aztán magamhoz vonom, hátha az ölelésem lelassítja idegesen vergődő szívét. A gyerekotthon igazgatója kezdetben ellenezte, hogy két férfi fogadjon örökbe egy gyereket. Choi kisasszony viszont halált megvető bátorsággal megkérdezte tőle, hogy mi lesz, ha egyszer majd a fia is az örökbefogadást választja, ugyanis kiderült, hogy az idősödő úr legkisebb gyermeke is meleg. Miután alaposan megfontolta az öreg az érveket, arra a döntésre jutott, hogy nekünk ítéli Youngjunt. Még viccelődött is azzal kapcsolatban, hogy nélkülünk az a kölyök olyan, mint egy ördögfióka, de a mi társaságunkban angyallá változik, és a földnek több angyalra van szüksége, mint ördögre, tehát egyértelmű, hogy minket illet.

Mindig elcsodálkozok, amikor megszeppentnek, visszahúzódónak látom Baekhyunt. Az utóbbi pár napban alig tudtam lecsillapítani, most, az indulás előtt pedig tetőfokára hág a benne lévő feszültség. Eleinte nem akart gyereket, nem akarta, hogy egy harmadik fél „pofátlankodjon” a kapcsolatunkba, konkrétan rosszul érezte magát egy kisember mellett, mára mégis megfordult az a bizonyos kocka. Elbűvölten áradozott minden alkalommal a mamának, amikor hazajöttünk a nevelőotthonból, úgy berendezte a gyerekszobát, hogy azt sok anyuka megirigyelné, és még a főzés terén is fejlesztette magát, mert azt mondta, nem rendelhetünk folyton kaját a közeli étteremből. Mindketten lelkesen készültünk az érkezésére, illetve én jelenleg is nagyon lelkes vagyok, ellentétben vele.

– Drágaságaim, mintha tegnap lett volna, hogy megszülettetek – kezdi anyukám átkarolva a vállainkat. – Boldog vagyok, hogy tanúja lehettem annak, mennyire szerettétek egymást az első pillanattól fogva. Imádnivaló kisfiúk voltatok, és csodálatos felnőtt férfi lett belőletek. Nagyon különleges az, amit az égtől kaptatok. Egy életre szóló társat, barátot, szerelmet, aki bármi történjék, mellettetek lesz a végsőkig. Boldoggá tesz, hogy része lehetek az életeteknek, hogy része lehetek ennek a csodának. A kicsi fiaim felnőttek, apák lesznek, ami rendkívül büszkévé tesz. Kiskorotokban sokat aggódtam a jövőtök miatt. Most kijelenthetem, hogy cseppet sem aggódom értetek, mert tudom, hogy minden akadályt le tudtok győzni. És ne feledjétek, hogy én mindig itt leszek. Ha elfáradtok, tanácsra van szükségetek, vagy csak kettesben szeretnétek lenni, hozzátok le nekem azt a kis angyalt, hisz ezer éve nem babáztam már. Nagyon szeretlek titeket!

Oké. Baekhyun feszültségét felváltja a mindent elsöprő zokogás, amit én sem tudok visszatartani. Úgy sírunk a mama vállán, mint amikor kiskorunkban megsérültünk, vagy nem kaptunk fagyit. Nem lehetek elég hálás neki, amiért felnevelt, támogatott, segített, amiért egyedülálló anyaként tökéletesen megállta a helyét. Sosem hiányzott az apám, arra viszont most döbbenek rá, hogy mennyire szükségem lett volna az anyukámra az elmúlt években. Biztos, hogy többé nem fogom elengedni magam mellől! Teljes szívemből szeretem kis családomat: őt, az én egyetlen Baekhyunomat, és a fiunkat. Remélem, egyszer majd Youngjun is olyan büszke lesz ránk, mint amilyen én vagyok a világ legcsodásabb édesanyjára.

– Aludhat ma este köztünk Youngjunie? – kérdezi Baek felvillanyozódva az anyós ülésen terpeszkedve.

– De hiszen ott van az ultra menő autós ágya – jegyzem meg játszva a felháborodottat.

– Akkor hagyjuk őt választani. Kíváncsi leszek, hogy az ultra menő autós ágyában fog-e kikötni, vagy mellettünk. Annyira boldog vagyok, Chan! Az édesanyám meghalt születésemkor, később a bátyám és az apám is, de ott van a mama, akinél fantasztikusabbat álmodni se tudnék. Te pedig egy személyben vagy a testvérem, a barátom, a szerelmem… De ezen nincs mit ragozni, hisz úgyis tudod, mennyire szeretlek.

– Nyugodtan ragozd csak tovább! – mondom félrebillentett fejjel, mire elneveti magát.

– Nincs még egy hozzád fogható férfi a föld kerekén, Park Chanyeol! Leszámítva persze engem, de hát magamba mégse lehetek szerelmes, az még tőlem is túlzás lenne. Asszem, jól kicsesztünk a világ meleg pasijaival, mert a két legtökéletesebb egymásra talált.

– Hogy lehet az, hogy az én fényezésemből valahogy mindig a tiédnél lyukadunk ki? – bököm meg nevetve a karját.

– Most nem ez a lényeg, hadd fejezzem be. Szóval itt van a mama, te, és Youngjun is. Úgy vagyok a kicsivel, mint veled. Senki másba nem tudnék beleszeretni rajtad kívül, és senki másnak nem tudnék az apukája lenni, csak neki. Mondtam már, hogy baromira hasonlít rád? Szerintem pont ezért rabolta el a szívemet. Már most sokkal magasabb a vele egykorú gyerekeknél, a hangja is mélyebb, a mosolya olyan sugárzó, mint a tiéd, sőt, még a füleit is tőled örökölte. Véletlenül nem álltál össze egy görbe este ereéig egy tizenéves pincérnővel?

– Még hogy tizenéves pincérnő! Egy érett, okos üzletasszony volt, aki nemcsak a tárgyaláshoz értett. Meg akartam vele szökni. Csakhogy nem lett volna szívem megbántani téged, ezért inkább melletted maradtam, de a mai napig állandóan rá gondolok. – Baekhyun fintorogva vihog, én pedig igazán örülök annak, hogy végre fesztelenül poénkodva tehetjük meg a fennmaradó utat. 

Amikor megérkezünk, Youngjun már a kapuban áll Choi kisasszony kezét szorongatva. Amint meglát minket, elengedi, hogy amilyen gyorsan csak tud, felénk rohanhasson. Baekhyun felkapja, mire lövök róluk egy képet. Egyszerűen tökéletes a pillanat, amit sikerül megörökítenem, úgyhogy rögtön be is állítom háttérképnek. Youngjun csokitól maszatos kis száját Baek arcához nyomja, amíg a szerelmem felhőtlenül boldogan mosolyog. Ilyen jó fotót nem lehet csinálni, ha a szereplők szépen beállnak, és rákészülnek a vaku villanásra, csupán a véletlen szülhet ehhez hasonlót.

Miután Youngjun engem is szoros ölelésbe von, elbúcsúzunk az otthontól, és elindulunk a saját otthonunk felé. Baekhyun ezúttal a hátsó ülésre mászik be a kicsi mellé, hogy egész úton puszilgathassa, játszhasson vele. Azért természetesen nem hagynak ki a buliból, folyamatosan beszélnek hozzám, nevettetnek, Baek a karomat simogatja. Eszméletlenül boldognak érzem magam. Biztosra veszem, hogy ha Youngjun végül az ultra menő autós ágyát is fogja választani, az éjszaka közepén valamelyikünk át fog hozzá osonni, hogy közénk csempéssze.

Egyébként szerintem meg Baekhyunra hasonlít a fiunk. Ő is addig hisztizik, amíg nem kapja meg, amit akar, és olyan cuki, duzzogó fejet vág, ha megsértődik, mint a másik apukája. Vagy csak arról van szó, hogy a szülők mindig a párjuk vonásait, gesztusait látják bele a gyerekeikbe. Arra gondolok, hogy az első esti mesém a kicsi számára a saját történetünk lesz, amiben kalandból sosem volt hiány. Persze a durvább részletekkel eszem ágában sincs rémisztgetni.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két kisfiú, akik a rajongásig imádták egymást. Nincs olyan mese, ami nem az „egyszer volt, hol nem volt” kifejezéssel kezdődne, ugye? Befejezésként viszont nem a szokásos frázist fogom használni. „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Ennél sokkal szebb utolsó mondattal fogok pontot tenni a történetünk végére: „Boldogan éltek az örökkévalóságon át, és még azon is túl.”