XiuBaek - Somewhere Over the Rainbow EXTRA

– Édesem, megmondanád, hogy mit keres Byun Baekhyun az ágyunkban? – érdeklődik Sehun, amikor reggel azzal szembesül, hogy a szerelme másik oldalán kuporgok. Olyan jó alvó, hogy nem ébredt fel a jöttömre, pedig fél órán át bömböltem a konyhában, és csak három bögre kakaó után tudtam valamennyire lenyugodni.

– Összeveszett Minseok hyunggal, vagy valami ehhez hasonló. Nézd, tudom, hogy ez fura, de nem dobhatom ki, mert én is náluk aludtam abban az időben, amikor nem voltál mellettem.

– Engem aztán nem zavar, hogy itt van, ha őt sem zavarja, hogy ezt csinálom veled. – Szorosan lehunyva tartom a szemem, hogy még véletlenül se tudjam meg, mit takar az ez szócska, de sajnos elég mocskos ahhoz a fantáziám, hogy anélkül rájöjjek, hogy látnám. Chanyeol zavartan felnevet, de az élvezetét nem tudja sokáig kacarászás mögé rejteni, így amint kicsúszik egy kósza sóhaj az ajkai közül, ingerülten kipattanok az ágyból, és rájuk csapom az ajtót.

Kicsörtetek a kapun. Valójában fogalmam sincs arról, merre visz az utam ezután, de rossz ötlet volt idejönni. Az, hogy én bármit feláldozva mindenemet odaadnám Chanyeolért, még nem jelenti azt, hogy ő is e képpen cselekedne. Sokszor éreztem úgy kiskorunkban, hogy én jobban ragaszkodom hozzá, mint ő hozzám, hogy én jobban szeretem őt, mint kéne, de sosem sikerült az érzéseimet egészséges mederbe terelni. Kezdetektől fogva csak vele akartam barátkozni. Amikor a gimiben megismerkedtünk a srácokkal, kizárólag azért viseltem el a társaságukat, mert Chanyeol barátai lettek, de én legszívesebben megmaradtam volna abban a buborékban, amiben csupán ketten fértünk el.

A többiek mindig azt mondogatták, szerelmes vagyok Chanyeolba, pedig amit iránta érzek, sokkal erősebb holmi szerelemnél. Kizárólag mellette érzem biztonságban magam, ő ismeri minden gyengeségem, mások előtt nem a valódi énemet mutatom, nélküle el vagyok veszve ebben az átkozott világban. Szívből reméltem, hogy Minseoknak ugyanígy meg fogok nyílni, hogy legalább még egy ember lesz, akivel felhőtlenül kikapcsolódhatok, de minden próbálkozásom ellenére nem változott meg a hozzáállásom. Azt még Chanyeolnak sem mertem bevallani, hogy amikor a vőlegényem átölel, konkrét fuldoklás tör rám, rögtön menekülnék előle a csodálatos múltba, amikor még nem ismertem őt, Chan nem ismerte Sehunt, ahol még minden szép és jó volt.

– Gondoltam, hogy itt vagy. Ha azt szeretnéd, hogy ne találjak rád, máskor jobb búvóhelyet keress ennél. – Megtorpanok Minseok hangját hallva. Megfordulok, ránézek, látom rajta, hogy nem dühös rám, nem vette zokon, hogy szó nélkül leléptem otthonról este. A picsába, miért kell ilyen elnézőnek lennie? Megérdemelném, hogy leordítson, elküldjön a büdös francba, de ehelyett csak szelíden mosolyog, amitől olyan ideges leszek, hogy legszívesebben felképelném. Utálom, hogy annak ellenére, hogy cseppet sem vagyok az a minta pasi, akiről álmodozott, úgy tesz, mintha teljesen normális lenne a viselkedésem.

– Már megint mit csináltál, Baek? – kérdezi ártatlanul Chanyeol, aki időközben felbukkant az oldalamon. Na persze, teljesen evidens, hogy kettőnk közül én basztam el a dolgokat. Mégis kiben merülne fel az a gondolat, hogy az a jóravaló Kim Minseok hibázott ezúttal? Még a legjobb barátom is azon a véleményen van, hogy kétségtelenül én vagyok a vétkes, ami az utolsó csepp a pohárban. Egyáltalán minek jött utánam? Élje azt a szivárványos életét a nagy szerelmével, és engem felejtsen el, ha ő is csak piszkálni tud.

– Baekhyun berágott rám, mert azt hiszi, elfelejtettem a születésnapját, pedig ez nem így van. Meglepetéssel készültem neki, amit direkt az est végére tartogattam, de azt már nem várta meg, inkább dühöngve elviharzott otthonról. – Hát hogyne, annyira azért nem vagyok felszínes, hogy egy ilyen dolog miatt akadjak ki, minden esetre jó alibiként szolgált. Chanyeol viszont jobban ismer annál, minthogy ezt bevegye, ezért fejcsóválva méreget abban a reményben, hogy elárulom az igazságot. Csak az a baj, hogy arra nem számít, hogy az igazság iszonyat kegyetlen, és amint kimondom, össze fogja törni a világ legjobb emberének a szívét.

– Nem azért léptem le, mert kiborított, hogy nem nyomtál a képembe egy tortát a Happy birthdayt énekelve. Lefeküdtem valakivel, Minseok. Egy vadidegennel, amit piszkosul élveztem. Tudod, ő nem olyan gyengéden bánt velem, mint te, vad volt, agresszív, és nekem erre volt szükségem. Ezt nem gondoltátok volna rólam, igaz? Azt hittétek, Baekhyun csak hisztizni tud, ezen kívül viszont egy angyal. Hát nem. Vége van, de ez nem a te hibád. Nekem nem való egy kapcsolat… Mindkettőnknek jobb lesz egymás nélkül…

Minseok rezzenéstelen arccal hátat fordít nekem, és lassú léptekkel a kocsijához sétál. Kicsúszik az ujjai közül a gyűrűm, amit azelőtt vettem le magamról, hogy ott hagytam volna, és fémes csilingeléssel ér földet. Amikor beül a volán mögé, a tekintete ugyanazt az ürességet hordozza magában, mint az elindulás pillanatában. Vajon sírni fog, amint eltűnik a látóteremből? Vagy olyan szinten kiöltem belőle mindent, hogy már a könnyei sem léteznek? Hirtelen a bordáimra szorítom a kezem, mivel bennem reked a levegő a testembe hasító fájdalom okán. Most tényleg elveszítettem őt. Elértem azt, amit hónapok óta nem tudtam. Nem azért csaltam meg, mert nem elégített ki, hanem azért, mert tudtam, hogy ez az egyetlen dolog, amit képtelen lesz megbocsátani nekem, ami miatt végre el fog engedni. Hiába szóltam vissza neki olykor bunkón, hiába maradt rá minden házimunka, ő csak mosolygott, így muszáj volt valami olyannal előrukkolnom, amivel letörölhettem a mosolyát…

– Te megvesztél? – Chanyeol keze már megint az arcomon csattan. Majdnem húsz éven keresztül egyszer sem ütött meg, most azonban fél éven belül másodszor fordul ellenem. Nem mintha nem érdemelném meg, ennél sokkal nagyobb, sokkal több pofont kéne adnia, mégis fáj, hogy ő sem ért meg. Bár ki a franc értené az én elcseszett logikámat?

– Tudom, hogy megkedvelted Minseokot. Nem fogok megsértődni, ha őt választod helyettem. Mivel nincsenek barátai rajtatok kívül… Nem akarom, hogy emiatt teljesen egyedül maradjon, érted? Menj utána, hadd sírjon a válladon… – mondom elcsukló hangon. Én szeretnék a vállán sírni, ugyanakkor a történtek ellenére tényleg féltem Minseokot, ezért nem bánom, ha az ő vigasztalására siet. Majd túlteszem magam ezen is valahogy, és különben sem szolgáltam rá mások sajnálatára vagy együttérzésére.

– Köszi, hogy gondoskodsz arról, hogy ne legyen teljes mértékben gondok és aggodalmak nélküli az életem. Igazad van, túl unalmas lenne, ha mindennap boldogságban úszkálnék, és az okozná a legnagyobb problémát, hogy Chanyoungnak nem lett kitűnő a bizonyítványa. – Chanyeol szorosan magához ölel, melynek hatására végleg eltörik nálam az a bizonyos mécses. Jobban értékelném, ha további pofonokkal ajándékozna meg, mert akkor nem fájt ennyire a szívem. Felhívja Jongdae-t, hogy nézzen rá Minseokra, mert ők ketten igazán jó barátok lettek, engem pedig felrángat a függőágyra, hogy a testem köré fonva erős karjait próbáljon lelket önteni belém. Az ablakra sandítva felfedezem, hogy Sehun minket figyel, de szerencsére nem látok haragot vagy sértettséget a tekintetében, kedvesen rám mosolyog, aztán udvariasan eltűnik a függöny mögött, hogy magamra hagyjon a szerelmével. – És most mondj el mindent töviről-hegyire.

– Mégis mit mondhatnék? Egy csődtömeg vagyok! Tudod, miért feküdtem le valaki mással? Mert Minseok túl tökéletes. Az életem túl tökéletes, ennek ellenére nem vagyok boldog. Nem tudom, mi van velem. Te meg Sehun olyan szerelmesen néztek egymásra, de a mi esetünkben csak Minseok nézett így rám. Pedig többet jelent számomra, mint bárki az előző pasik közül, valami mégsem stimmel velem. A szüleid halálukig rajongtak a másikért, Sehunnal a legsötétebb poklot is megjártátok, olyan szörnyűségeken mentetek keresztül, amiket az ember ép ésszel fel sem bír fogni, és még ez sem állhatott közétek. Velünk nem történt semmi megrázó, semmi tragikus, legalábbis addig, amíg én magam nem tettem róla…

– Ezzel azt akarod mondani, hogy azért dugtál félre, mert a pasid és az életed túl tökéletes? Hát ennél pocsékabb indokot még életemben nem hallottam! Szerintem attól paráztál be, hogy két hét múlva lesz az esküvő, vagyis lett volna… – Erre kár emlékeztetnie. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, milyen lelkesen készült Minseok a nagy eseményre. Minden reggel azzal keltett, hogy már csak X nap van hátra életünk legszebb pillanatáig, és sosem volt fáradt az intézésére még munka után sem. Amíg ő boldogan várakozott, az én eszem mindenféle hülyeségen járt, mert már a könyökömön jött ki a téma, így amikor a vőlegényem a vendégek listájáról beszélt, én azon a filmen agyaltam, amit előző nap néztem meg.

– Szólnál a többieknek, hogy nem lesz semmilyen esküvő? Nekem nincs erőm hozzá…

– Persze, megcsinálod a balhét, a piszkos munkát meg végezzem én. Tudod mit? Van egy ötletem. Sehun egy hétre a szüleihez utazik. Vele mentem volna, de mi lenne, ha azt az egy hetet kettesben töltenénk? Csak te meg én, úgy, mint régen.

– Nem várhatom el tőled, hogy ilyen áldozatokat hozz értem. – Ennél csodásabb ötletet már rég hallottam, mégsem lehetek olyan önző, hogy egy hétre elválasszam Sehuntól. Annyi szarságon mentek át, azóta pedig pár óránál többet nem voltak sehol egymás nélkül, és ezt nem szakíthatja meg az én nyomorom.

– Írok Jongdae-nek, hogy néhány cuccod hozza el Minseok hyungtól, és holnap megkezdjük a nosztalgikus utazásunkat. Most azonban jó néven venném, ha mást boldogítanál, mert ki kell használnom a maradék időt a pasimmal. – Vigyorogva nyom egy puszit a homlokomra, aztán fél perc múlva már színét sem látom. Megfáradt tekintetemet a szomszédos házra emelem, ami nevezetesen a szüleimé. Szeretnék újra a régi szobámban lenni, ugyanakkor anyám begyógyszerezett fejére nem vagyok kíváncsi. Biztos azért lettem ilyen elcseszett, mert a szüleim is azok. Apám folyamatosan csalta az anyámat, és amikor ez kiderült, az a drága asszony szarva arra, hogy egyébként van egy fia is, akinek szüksége lenne rá, tönkretette magát, így egyikükhöz sem fűz már szoros kötelék.

Amikor Chanyeol szülei meghaltak, mély gyász költözött a szívembe, mivel sajátomként tekintettem rájuk. Jobban hiányoznak, mint a vérszerinti szüleim, és tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, de néha azt kívánom, bárcsak ők maradtak volna életben az enyéim helyett. Mekkora lúzer vagyok! Minseoknak köszönhetően végre kirepülhettem a családinak cseppet sem nevezhető fészekből, több szeretetet kaptam tőle pár hónap alatt, mint az őseimtől húsz év során, erre én eltaszítottam magamtól. Ahelyett, hogy boldoggá tett volna a kényeztetése, a szimpla létezése, elmenekültem óvó karjai közül, mert annyira nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki kincsként bánjon velem. Azt hittem, Chanyeol az egyetlen csodálatos ember a világon, és csak akkor ébredtem rá, hogy mekkorát tévedtem, amikor már túl késő volt.

Egy pohár whiskyvel a kezemben ücsörgök abban a bárban, ami mostanság a törzshelyemmé vált. Eddig sem volt túl sok értelme az életemnek, de az utóbbi időben nem csinálok mást az iváson meg a pasizáson kívül, és az a baj, hogy egyiktől sem érzem jobban magam. A sok pia után hányok, ahogy a szexet követően is, mert mindig a végén jut el a tudatomig, hogy nem Minseokkal vagyok.

Az az egy hét Chanyeollal maga volt a mennyország, de olyan távolinak tűnik, mintha évekkel ezelőtt kerítettünk volna rá sort. Egész nap játszottunk, mindenféle dologról beszélgettünk, kivéve Minseokot, zenéltünk, hangulatos helyekre ültünk be, egyik nap még a tengerhez is elugrottunk… Az egész olyan tökéletesnek hatott, mint gyerekkorunkban. Mint amikor a nyári szünetben egyfolytában együtt lógtunk, ami alól az alvás sem képezett kivételt. Az, hogy Chanyeol megtette ezt értem, bebizonyította, hogy ugyanúgy szeret, mint én őt. Végre elpárologtak a kétségeim, a rég várt boldogság gyógyítóan hatott a lelkemre, feltöltődtem, kipihentem magam, megfeledkeztem a baljós árnyakról, és abba a hitbe ringattam magam, hogy a közös emlékekből majd sikerül erőt merítenem az elkövetkezendő időkben.

Kénytelen voltam hazaköltözni, egyszerűen nem találtam más lehetőséget. Bár gyakran vendégeskedtem Chanyeoléknál, az éjszakáikat nem akartam megkeseríteni, inkább elviseltem, hogy az én éjszakáim legyenek szörnyűek. Már csak attól rosszullét fogott el, ha anyámra néztem, hogy a beszélgetéseinket ne is említsem. Néha azt éreztem, azt sem tudja, ki vagyok, de annyira közömbössé vált számomra, hogy már nem érintett meg. Az tette fel az i-re a pontot, amikor apám meglátogatott minket, hogy közölhesse, anyám azért lett ilyen, mert kiderült, meleg vagyok. Undorodtam tőlük, ezért inkább minden este más pasi ágyában kötöttem ki, hogy még az éjszakákat se kelljen otthon töltenem.

Az egyetemen, ahova hébe-hóba bejártam, megismerkedtem egy Munkyu nevű sráccal. Vonzódott hozzám, én pedig úgy döntöttem, kipróbálok egy másik stratégiát, ami abban nyilvánult meg, hogy járni kezdtem vele. Azt már megszoktam, hogy nem vagyok boldog, úgyhogy megelégedtem annyival, hogy lett egy állandó lakhelyem, és megpróbáltam kicsit jobban koncentrálni a tanulmányaimra, hátha az el tudja vonni a figyelmemet arról, hogy állandóan olyan dolgokon agyaljak, amiket én rontottam el.

Munkyu mindenhova velem jött. Ott volt Kyungsoo-ék babájának keresztelőjén, ahol akaratlanul végig azon morfondíroztam, hogy Minseok karjában eszméletlen cukin mutatna egy gyerek. Ott volt Jonginék esküvőjén, amin nem tudtam kellőképpen az ifjú párra figyelni, mert a mi lefújt lagzink lebegett a szemem előtt. Mellettem volt, amikor magas lázzal nyomtam az ágyat, mialatt csak arra tudtam gondolni, hogy sosem fogok meggyógyulni, ha nem Minseok simítja a homlokomra a borogatást, ha nem ő fogja a kezem, többé lábra sem leszek képes állni. Akkor először nem Chanyeolt akartam kétségbeesetten felhívni, hogy rohanjon hozzám. Akkor tudatosult bennem végleg, hogy mekkora hibát követtem el, és hogy mennyire hiányzik Minseok.

Most itt ülök, és az a legnagyobb dilemmám, hogy kérjek-e még egy pohárral, amíg a barátom édesdeden alszik valószínűleg rólam álmodva. Munkyu teljesen más, mint Minseok, bár hozzáfoghatót úgysem találnék még egyszer. Rendetlen, csúnyán beszél, olyan vicceken nevet, amiket én nem értek, olyan kajákat szeret, melyekre én rá se néznék, de az a legnagyobb probléma vele, hogy ő nem Kim Minseok. Ennek ellenére három és fél hónapja járunk együtt. A híres Byun logika azon alapszik, hogy még véletlenül se azzal élj, akibe szerelmes vagy, inkább bútorozz össze egy fickóval, aki semmit nem jelent neked. Szerintem ezt senki ne akarja megérteni, hisz én magam sem tudom megfejteni a miérteket.

– Minnie… – Először azt hiszem, hogy csak a részegség miatt képzelődöm, de amikor megérzem a kezét a karomon, biztosra veszem, hogy nem a túlzott alkohol mennyiség űz belőlem tréfát. Olyan rég láttam már kedves arcát, erre most, hogy végre itt áll előttem, minden tök homályos, és még arra sem vagyok képes, hogy a szemébe nézzek. Muszáj közelebb hajolnom hozzá, hogy mélyen magamba szívhassam az illatát, hisz az az illat bármilyen italnál jobban megrészegít. Amikor hátralép, pánikolva a keze után kapok, mert miután újra belemerülhettem az érintésébe, többé sosem akarom elengedni.

– Hallottam, hogy új kapcsolatod van. Ennek igazán örülök. Remélem, ő szerencsésebb lesz, mint én…

– Minnie… Én… Téged szeretlek! Nagyon… – A szerelmi vallomás pedig a következőképpen zajlik Byun módra. Miután alig forgó nyelvvel kinyögöm, amit akarok, telibe hányom az asztalt, mert már arra sincs időm, hogy félre forduljak. A pincérek felháborodottan tessékelnek ki a helyiségből, egy csomó pénzzel leszednek kártérítés gyanánt, ami baromira nem érdekel, attól viszont rettegek, hogy Minseok kapva az alkalmon faképnél fog hagyni. A vesztesek királyának kéne engem koronázni, amiért ilyenek történnek velem, amikor végre feltárom az érzéseimet a szerelmem előtt.

– Milyen ironikus, hogy ezt korábban sosem mondtad. És miután megcsaltál, miközben egy másik férfihez tartozol, simán bevallod. – Annyira szeretnék hozzá érni, csakhogy visszatart a tudat, hogy bármelyik pillanatban újra látogatást tehet nálam róka koma. Szerencsétlenül ácsorgok a hűvös tavaszi szellőben, és próbálom kitalálni az alkohol tompa ködétől bódultan, hogy miként tudnám magam mellett tartani. Istenem, nem akartam ilyen megtörtnek látni. Ő, aki mindig jókedvű, optimista volt, akinek egy rossz hír sem tudta elvenni derűs hangulatát, most hitehagyottan mered a semmibe, és valószínűleg csak azért nem hagy egyedül, mert túl jó ember ahhoz, hogy kitegye az utálatos exét az éjszaka veszélyeinek.

– Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet kérnem, de… Haza mehetnénk… mármint… hozzád…? El szeretném hozni azt a plüss elefántot, amit tőled kaptam. – Elég átlátszó indok, de egyelőre nem futja többre. Minseok mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy elefánt a porcelán boltban, mert amit ő hosszú órák keserves munkájával szépen összerakott, kitakarított, én egy perc alatt le tudtam rombolni. Az első közös karácsonyunkon egy plüss ormányost csempészett a fa alá, aminek úgy örültem, mintha minimum gyémántból lett volna. Eleinte magamhoz ölelve aludtam, aztán pár hónap múlva ugyanolyan jelentéktelenné vált számomra, mint az, akitől kaptam.

A második karácsonyt egyedül töltöttem. Persze átmentem Chanyeolékhoz, végiglátogattam a többieket, de este magányosan bámultam a fa helyét, miközben anyám zokogását hallgattam. Kiskoromtól fogva attól féltem, hogy az ő sorsára jutok. Mindvégig harcoltam az ellen, hogy egy megkeseredett, magába forduló nyomorult váljon belőlem, mégis sikerült a nyomdokaiba lépnem. Csak a gyógyszerek terén nem követtem, mert az ő példájából ítélve azok úgysem segítettek volna semmin. Éles tőrként fúródott a mellkasom közepébe, hogy amíg az összes barátom felhőtlenül élvezte az ünnepeket, én nem tehettem mást, minthogy azon rimánkodtam, hogy a következő karácsonyom újra szép legyen.

Nem akarok olyan lenni, mint az anyám! Sosem tudott továbblépni, sosem tudta helyrehozni az életét, épp ezért nem vagyok képes sajnálni őt. Lehet, hogy az emberek örökölnek valamilyen rossz genetikát a szüleiktől, lehet, hogy ennek köszönhetően vagyok depresszióra hajlamos, de hiszek abban, hogy vissza fogok találni a fényre, ha megvan hozzá a kellő motivációs erőm. Az, hogy anyám nem lelt rá a boldogsága forrására, nem jelenti azt, hogy én sem találhatom meg. Hiszen én már egy jó ideje rábukkantam, csak voltam olyan hülye, hogy aztán el is veszítettem, amin változtatni fogok. Sok zsákot elkerüli az a szerencse, hogy találkozzon élete foltjával, és ha megtörténik a csoda, a folt nem vándorolhat ostoba módon egy másik zsákra.

Elképesztően hiányzott ez a lakás. Régebben Chanyeolék házát tartottam az otthonomnak, de most, hogy újra benyithatok az ajtón, végigsimíthatok a falakat díszítő festményeken, felidézhetem azt a rengeteg szép emléket, melyek ezen falak közt születtek, ráébredek, hogy itt akarok élni, megöregedni, aztán amikor eljön az ideje, meghalni. Vagyis maga a hely felőlem változhat, a lényeg az, hogy Minseok hajtsa mellettem esténként álomra a fejét.

– Mit művelsz, Baekhyun? – kérdezi elakadó lélegzettel, amikor finoman a szájára helyezem az enyémet. – Most éppen velem akarod megcsalni a párodat?

– Ő nem a párom! Két fél egy egészet alkot, de mi nem passzolunk egymáshoz. Minnie… – Nem sokáig tud ellenállni a csábításnak. Mohón az ajkaimra mar, mihelyst újra megközelítem, és vad szenvedéllyel lök a mögöttem húzódó falnak. Talán szégyelli, amiért ilyen könnyedén beadta a derekát annak a mocskos árulónak, aki megannyi fájdalmat okozott neki, de jelenleg a vágy felülkerekedik az ész érveken, és mindent elsöpörve gyűr maga alá minket.

Kezdetben minden szép és jó. Minseok sóvárgó csókokkal halmoz el, miközben én sírva fakadok a boldogságtól, mert nem hittem volna, hogy még egyszer valaha a bőrömön érezhetem forró leheletét. Ijedten nyöszörgök az engem ostromló gyönyörtől, nem akarom, hogy hamarosan véget érjen, mivel mélyen a bensőmben érzem, hogy ha elillan az élvezet, akkor a boldogságunknak is búcsút mondhatok. Azon vagyok, hogy minél inkább késleltessem az elkerülhetetlent. Próbálok lassú ütemet diktálni, csitítani Minseokot, amikor túl nagy hévre kapcsolna, és elsősorban szeretném elraktározni magamban a gyorsan múló pillanatokat, hogy legyen mire emlékeznem a következő egyedül töltött karácsonyokon.

Ám a vég előbb jön el, mint vártam volna. Azt hittem, szex után fog ráeszmélni, milyen hülyeséget követett el, de az elméje az élvezettől függetlenül egykettőre kitisztul, és már csak arra leszek figyelmes, hogy bármiféle előkészítés nélkül durván belém hatol. Ezúttal nem borítja csókokkal a testem, nem kényeztetésre használja gyengéd ujjait, inkább keményen a hajamba markol, hogy magához rántva a nyakamba mélyeszthesse fogait. A nagy lökések következtében a fejem a falnak csapódik, de annak dacára, hogy a fizikai fájdalom elviselhetetlenül hasogat, a darabokra hulló szívem sajgása sokkal jobban zavar.

Tisztában vagyok azzal, miért csinálja ezt velem. Azt hazudtam, hogy a kemény szex miatt csaltam meg, ezért egy olyan vadállattá alakult, akire elvileg vágyom. Régen sokszor arra gondoltam, milyen jó lenne, ha kicsit megváltozna, ha nem lenne mindig annyira kedves, annyira megbocsátó, hát tessék, megkaptam. Csak az a baj, hogy most meg mindenemet odaadnám a régi Minseokért. Nem érdekel, hogy megaláz, hogy a tette miatt végleg a pokolban érzem magam, még az sem, hogy miután kielégül, szenvtelenül kihúzódik belőlem, és nem foglalkozva azzal, hogy nekem nem volt jó, hozzám vágja a ruháimat meg az elefántot, és közli, hogy kívül tágasabb. Nem érdekel, hogy csak a bosszúja eszközeként használt, aztán kapcarongyként dobott el, hogy sárba tiporta a becsületemet, megrontotta azt az egykori tiszta szerelmet, amit irántam táplált, mert pontosan tudom, hogy neki ugyanannyira fáj, mint nekem. Ha holnap, egy hét múlva, egy év múlva megjelenne, és azt mondaná, hogy borítsunk fátylat a múltra, szó nélkül beleegyeznék.

– Meg fogom ölni! – Amikor a kertben ücsörögve meghallom Chanyeol üvöltését, anélkül tudom, hogy kire céloz, hogy megnevezné. Direkt nem árultam el neki semmit a tegnap estéről. Idejöttem, nem akartam őket zavarni, ezért csak álldogáltam az esőben a házuk falát bámulva, mert abban reménykedtem, hogy az is elég lesz ahhoz, hogy összeszedjem magam, ha a legjobb barátom közelében lehetek. Mindig is azt képzeltem, hogy Chanyeolban akkora energiák dolgoznak, hogy ha egy részét átadná másoknak, akkor is több életkedv maradna benne, mint sokunkban.

Sehun azonban rám talált. Sosem szerettem kimutatni a gyengeségemet, Chanyeolon kívül senkinek sem fedtem fel esendő énem, de abban a pillanatban képtelen voltam megjátszani magam. Sehun és én nem lettünk puszi pajtások. Ha Chan nem kötne minket össze, valószínűleg két szót sem váltanánk egymással, tegnap este viszont megmentett az összeomlástól, amikor szorosan átölelt. Elmeséltem neki a történteket, melynek köszönhetően kicsit megkönnyebbültem, de megkértem, hogy ne árulja el a kedvesének, mivel úgyis annyit aggódott miattam mostanság. Ezek szerint valahogy mégis kitudódott a dolog, ami azt jelenti, hogy alig bírjuk ketten visszatartani a barátomat attól, hogy kirohanjon a házból.

– Nyugodj meg egy kicsit! Nézd… Tudom, hogy most még mérgesebb leszel, de vissza akarom szerezni Minseokot.

– Mi van? – Kitépi a karját a szorításomból, és tajtékozva csap ököllel az asztalra. Ez az egész helyzet olyan rossz, mégis örülök annak, hogy ennyire félt, hogy ennek hatására érezhetem óvó törődését. Tisztában vagyok azzal, hogy kényes témaként érinti az erőszak, de az én olvasatomban teljesen más az, amit a nagybátyja csinált Sehunnal. Minseok szeret engem, és az már az én szegénységi bizonyítványom, hogy csak akkor jöttem rá, hogy én is szeretem őt, miután megcsaltam, miután ő semmibe vett engem. – Ezt nem fogom hagyni, értetted? Ha kell, megkötözlek a pincében, és ott foglak tartani életed végéig.

– Köszi, Sehun!

– Nem Sehun árulta el, hanem az a vadállat. Felhívott, hogy megkérdezze, hogy érzed magad, aztán meg öt percig bőgött, de engem ezzel nem tud meghatni. – Nagyot dobban a szívem, amikor értesülök arról, hogy Minseok a hogylétem felől érdeklődött. A fenébe, legszívesebben most rögtön rohannék hozzá, de Chanyeol úgy méreget, mint egy felbőszült pitbull, aki azon nyomban rád vetné magát, ha tennél egy lépést. Szerencsémre az öccse elhívja, hogy segítsen neki a leckéjében, de Sehun lelkére köti, hogy ne merjen elengedni, mert azt sosem bocsátaná meg neki, és hát egy ilyen kijelentéssel nehéz lenne szembe szállni.

– Idefigyelj, Byun! Segíteni fogok neked, de Chan erre nem jöhet rá. Fél óra múlva elviszi a tesóját fociedzésre. Majd azt hazudom, hogy leütöttél, és megszöktél. Ehhez persze előtte valóban le kell ütnöd, mert különben nem lenne hiteles az előadás.

– Szóval engem utáljon helyetted, igazán kedves vagy.

– Én megengedem, hogy fejbe vágj, hogy megkereshesd a pasid, most mit rinyálsz? Mellesleg nehogy azt hidd, hogy csupa szívjóságból teszem. Egyszerűen nem akarom, hogy újabb éjszakákra foglald el az ágyunk háromnegyedét, mialatt úgy horkolsz, hogy nem csak a szerelmi életemet, hanem az alvásomat is sutba vágod.

– Sehun… Eddig még nem mondtam, de szívből örülök annak, hogy Chanyeol rád talált – súgom ellágyulva, és a keze után nyúlok, amit háborogva húz vissza. Mindig is féltékeny voltam a Chanyeollal való kapcsolatára. Nem azért, mert Sehun helyében akartam lenni, hanem azért, mert én is olyan nagy boldogságra vágytam, amilyen az övék. Nem tudom, miért zárkóztam el előle, ahelyett, hogy görcsösen kapaszkodtam volna belé, de az biztos, hogy megtanultam a leckét. Nem fogom ugyanazt a hibát kétszer elkövetni, hisz most sem a mások iránti vágy térített rossz útra, a bizonytalan, nem tudja, hogy mit akar Baekhyunnal pedig sikerült leszámolnom.

– Kérlek, ne élj vissza azzal, hogy tegnap nagy bánatodban megsajnáltalak. Ha most zokogva a nyakamba borulsz, és ezután cuki Girls' Generationös dalokat akarsz velem kézen fogva énekelni egy virágos mezőn szaladgálva, előbb foglak levinni a pincébe Chanyeolnál. – Kirobban belőlem a nevetés, amit egy jó ideig nem bírok abbahagyni. Nem akarom leütni Sehunt, az olyan barbár módszer lenne, inkább kivárom, míg Chan elnézőbb lesz. Talán Minseoknak sem árt pár nap, mialatt feldolgozhatja magában, amit tett, mert ha most állítanék haza, biztosan nem reagálna túl jól. Bár valószínűleg Sehun jobban szeretne egy hatalmas púppal a fején ájultan heverni, minthogy tovább megtűrjön itt, de majd a megnyugtatásaképpen alszom a kanapén.

Egy hónapja megint középiskolás lettem, legalábbis egyetlen tantárgy erejéig. Azt találtam ki, hogy meguntam a választott szakomat az egyetemen, és ezentúl testneveléssel kapcsolatos dolgokat szeretnék tanulni, amihez emelt szintű érettségi szükséges tesiből, ezért szorgosan látogatom egykori sulimat a felkészülés végett. Valójában persze csak azért futkosom nap, mint nap az utált köröket, hogy ily módon Minseok közelében lehessek.

Akárhányszor csengettem nála, amint felfedezte, hogy én állok az ajtaja előtt, úgy tett, mintha nem lenne otthon. Voltam annyira elvetemült, hogy a ház előtti padon töltöttem az éjszakát, hogy megrohamozhassam, amikor reggel az autójához megy, de először egy kutya hozta rám a frászt, amitől világgá szaladtam, mielőtt véghez vihettem volna zseniális tervemet, másodszor a csövesek kergettek el, mert szerintük túl jól szituáltnak nézek ki ahhoz, hogy a helyüket foglaljam, végül pedig Minseok olyan gyorsan beugrott a kocsijába, miután észrevette, hogy a nyomába szegődtem, hogy még kettőt pislogni sem maradt időm. Holott azon az estén direkt úgy közelítettem meg a parkot, hogy előtte napokig nem fürödtem, nem mostam hajat, bemocskoltam egy-két ruhadarabot, hogy ne szúrjak szemet a hajléktalanoknak, de hiába. Bár talán jobb is, hogy nem azzal az undorító külsővel környékeztem meg, mert nem csodálkoztam volna azon, ha végleg kiábrándult volna belőlem.

Chanyeol nem nézte jó szemmel az erőfeszítéseimet, Sehun meg teljesen kiakadt a belőlem áradó szagok miatt, így mielőtt betelt volna az a bizonyos pohár, előrukkoltam legújabb ötletemmel. Másképp egyszerűen nem tudtam a szerelmem közelébe férkőzni, de a munkahelyén nem menekülhetett messzire tőlem. Tisztán emlékszem, milyen arcot vágott, amikor először meglátott. A tekintete egyszerre árulkodott méltatlankodásról és elismerésről, amiért olyan keményen küzdök, hogy még az sem riaszt vissza az elhatározásomtól, hogy áldiáknak adjam ki magam.

 A jég azonban nem olvadt fel egyik napról a másikra. Persze fel voltam rá készülve, hogy nem fogja az első órát követően a karjaimba vetni magát, de azért örültem volna valami jelnek, ami arra utal, hogy hamarosan újra hazamehetek vele a munkaidő lejárta után. De a várva várt jel sehogy se akart megérkezni. Azt kívántam, bárcsak olyan vágyakozva nézne rám, mint annak idején, amikor elfutottam előtte, ehelyett mindenfelé nézett, csak rám nem. Ezer fekvőtámaszt is megcsináltam volna, ha közben a testemet stírölte volna, de az őt mardosó szégyen nem engedte, hogy azt tegye, amit valójában szeretne.

– Tudtátok, hogy Baekhyun hyung csak azért jár be az óráinkra, hogy visszahódítsa a tanár urat?

– Hát miatta én is megbuknék párszor.

– Na jó, de ez azért elég szánalmas. Ha normál úton nem tudja visszaszerezni, akkor szerintem feleslegesen pedálozik.

– Srácok! Nem gondoljátok, hogy egy sajnálatra méltó embernek inkább segítenetek kéne, ahelyett, hogy kigúnyoljátok?

– Még a mi segítségünkre is szükséged van? Lúzer! – Milyen szemtelenek a mai fiatalok! Egyáltalán nem ismerik a tisztelet fogalmát? A mi időnkben rá se mertünk nézni az idősebbekre, nemhogy így beszélni velük. Oké, én sem vagyok szent, de azért mindennek van határa. Attól függetlenül, hogy feláll a szőr a hátamon ezektől a pimasz kölyköktől, muszáj rávennem őket arra, hogy a kezemre játszanak, mert gáz vagy sem, úgy tűnik, egyedül nem fogok boldogulni. – Alkut ajánlok nektek. Ha segítetek, ráveszem a tanár urat, hogy mindannyian kitűnővel zárjátok az évet, ami nem fog rosszul jönni legalább egy tantárgyból.

– Plusz, ha sikerrel járunk, meghívsz minket a lakásotokba, hogy egy hatalmas bulival ünnepelhessük meg, hogy újra együtt vagytok. – Telhetetlen pisisek! Nem szabadna lepaktálnom az ördög ivadékaival, de mi tévő lehetnék? Viszont amellett, hogy nagyszájúak, elszántak is, ami a javamra válik, mert egy kis kupaktanácsot követően már el is indulnak végrehajtani a hadműveletet. Hiába tagadják, tetszik nekik, hogy a közreműködésüknek köszönhetően két szerelmes egymásra találhat, hisz annak ellenére, hogy nagymenőnek mutatják magukat, akiket kicsit sem érdekel a romantika, titkon ők is egy hasonló tündérmese szerű sztorira vágynak.

Minseok ugyanúgy lép be a terembe, mint az előző napokban, hetekben. Ahelyett, hogy energikusan és lelkesen kezdene bele az órába, lehorgasztott fejjel kullog el a terem másik végébe, hogy a lehető legmesszebb kerülhessen tőlem. Gépiesen sorolja el, mit csináljanak a fiúk, mire az egyikük szólásra jelentkezik, melynek hatására vad lüktetésbe kezd a szívem. Nem lesz ennek jó vége, kár volt a gyerekeket is belerángatnom. Meg kellett volna elégednem annyival, hogy mindennap láthatom, a közelében lehetek, mert sajnos úgy tűnik, ennél több nem adatott számomra. Felesleges tovább próbálkoznom, hiszen ha ez idő alatt nem enyhült meg magával és velem szemben, akkor bárhogy trükközhetünk, ezután sem fog.

– Kim tanár úr! Szeretnénk kihívni önt egy focimeccsre. Maga lesz az egyik csapat kapusa, Baekhyun hyung pedig a másiké. Ha hyung csapata lő egy gólt, meg kell hallgatnia tőle egy vallomást. Ha Kim tanár úr játékosai szereznek találatot, maga mondhat bármit hyungnak. Ha hyung csapata nyer, elmegy vele randizni. Ha a tanár úrék győznek, Baekhyun hyung nem zaklatja többet, kivéve persze ha magának tetszik a zaklatása.

Minseok jól focizik, ellentétben velem. Én a labdát maximum arra használtam, hogy eldobjam a szomszéd kutyájának, amíg ő bekerülhetett volna az egyik profi csapatba, de inkább a tanárkodást választotta. Józanésszel belegondolva semmi esélyem sincs ellene, de bízom a szövetségeseimben, akik felvértezve magukat az élet-halálra menő csatára, melegítenek a terem szélén. Velem lesznek az aranylábú ifjak, míg Minseoknak az én szintemen lévő játékosok maradtak, így biztosra vehetjük a sikert, bár ha a szerelmem nem bólint rá a meccsre, akkor hiába minden harci szellem.

– Legyen.

A fiúk velem egyetemben örömkiáltásban törnek ki, de az a legjobb, hogy Minseok szája szegletében is megjelenik egy halvány mosoly. Ó, basszus, hagyjuk a francba ezt a marhaságot, és zárkózzunk be most rögtön a szertárba! Nem leszek képes koncentrálni, ha ilyen cukin ott áll tőlem pár méterre. Nem bírom kivárni az első gólt, azonnal el akarom neki mondani, milyen érzések kavarognak bennem, de muszáj lecsillapodnom kicsit, mert nála a lépésről lépésre való haladás a nyerő, azzal semmire sem mennék, ha ajtóstul rontanék a házba.

Johnny olyan szép gólt fejel a tizennyolcadik percben, hogy ez alapján simán beválogathatnák a nemzeti tizenegybe. Most vagy ennyire motiválja az az év végi ötös, vagy az hajtja, hogy bulizhat egy jót az én kontómra. A fiúk akkora ünneplést csapnak, mintha a VB döntő mérkőzésén lennénk éppen, de amikor a vallomás részre kerül a sor, elcsendesednek, és komoly arckifejezéssel figyelik Minseok vonásainak rezzenéseit.

– Emlékszel az első találkozásunkra? Amíg a többiek szorgosan edzettek, én egy szelet pizzát majszoltam a lábamat lógatva. Nem szóltál rám, nem büntettél meg, de az óra végén bejelentetted, hogy a következő alkalommal meghívod az egész osztályt egy óriás pizzára, amit nekem guggolások végzése közben kell végignéznem. Amikor kéjesen tömted magadba a Hawaiit, mialatt én majd’ belehaltam az erőfeszítésbe, tudatosult bennem, hogy te vagy álmaim pasija. Szeretlek!

A srácok fele újabb csatakiáltásban tör ki, néhányan pedig a szemüket törölgetik a meghatottságtól. Vagy talán csak az jutott eszükbe, hogy mennyivel jobb lenne most egy gőzölgő pizza felett ülni, ahelyett, hogy nemsokára a matek órán fognak szenvedni. Esküszöm, ha Minseokkal újra együtt leszünk, csupa finomságot fogok rendelni arra a bulira. Elérzékenyülök, amikor arra leszek figyelmes, hogy ezek a srácok úgy küzdenek, mintha az életük múlna a meccsen. Nem bánják, ha párszor elesnek, és fájó sebeket szereznek, olyan komolyan veszik a tétet, hogy büszkén nevezhetem őket a társaimnak. Amikor visszajöttem Minseok miatt, csak semmirekellő taknyosoknak tartottam őket, elfeledve, hogy egykoron én is olyan voltam, mint ők, ha nem rosszabb. Mostanra kivívták maguknak a tiszteletemet, és az jár a fejemben, hogy szívesen lógnék velük, pedig anno még a saját barátaimra sem voltam sokszor kíváncsi, kivéve Chanyeolt. A Minseokkal való szakításom ideje alatt felnőttem, jobb ember lettem, alkalmazkodóbb, elfogadóbb, de azért jó lenne már újra vele lenni, hogy bebizonyíthassam neki, tényleg megváltoztam.

– Miután járni kezdtünk, nem kivételeztél velem, sőt! Mindig többet kellett dolgoznom másoknál, amit kezdetben nem értettem. Aztán azt mondtad, hogy alapból tetszettem neked, de azt szeretnéd, ha a mozgás által egészségesebb életmódom lenne, illetve hogy még feszesebb idomokkal rendelkezzek. Amikor berángattál a szertárba, azt hittem, végre lesz valami akció, végre valóra válhatnak a fantáziáim, de te csak egy edzéstervet meg egy étrendet nyomtál a kezembe, majd mosolyogva továbbálltál. Akkor jöttem rá, hogy nagy bajba kerültem, mert még nyolcvan évesen is kénytelen leszek fekvőtámaszokkal nyitni a napot. De ez sem tántoríthatott el attól, hogy szeresselek!

Tény, hogy a másik csapat játékosai bénábbak, Minho-nak mégis sikerül a kapumba varázsolni a labdát. A levegő megfagy egy pillanatra. Mindenki dermedten várja, hogy Minseok mit fog mondani, szinte hallani vélem riadt szívem dobogását, ami azért könyörög, hogy ne vágjon hozzám túl fájó szavakat. Jó lett volna, ha nem hagyjuk érvényesülni az ellenfelet, de a meccs végéhez közeledve egyre fáradok, és különben is csoda, hogy eddig jól védtem.

– Lett egy cicám. Tudom, hogy utálod a macskákat, de ha vissza akarsz költözni, fel kell készülnöd. Egyébként olyan, mint te. Kicsiként hányatott sorsa volt, így amikor magamhoz vettem, nem tudott mit kezdeni a törődéssel, a szeretettel, ezért pár hét múlva elkóborolt. Azt gondoltam, biztos velem van a baj, amiért mindenki elhagy, de napokkal később megjelent az ablakpárkányomon… Amint feldolgozta magában, hogy ő is szeret, visszajött, és nagyon remélem, hogy soha többé nem fog megszökni…

– Minnie… Soha többé nem fogok elmenekülni… Soha! – A játékszabályok alapján nem lett volna szabad megszólalnom a legközelebbi szerzett gólunkig, de nem tudtam megállni. Az is nagyon nehéz, hogy ne hagyjam ott a helyem, de a srácok rám pirítanak, hogy most már bírjam ki azt a hátralévő negyed órát, és tisztességesen zárjuk az egyezséget. Csak az a baj, hogy mivel túlságosan úrrá lettek rajtam az érzelmek, nem igazán tudok a továbbiakban összpontosítani, így a következő találat is Minseokék csapatát illeti. Nem tetszik ez a döntetlen állás, főleg, hogy mi vezettünk kettő-nullra. Nyilván nem az eredmény miatt fog végül randizni velem, de azért kedvezőbb lenne, ha minket illetne a diadal.

– Elfogadtam egy állásajánlatot Afrikában, ami egy évre szól. Hátrányos helyzetű gyerekeket fogok tanítani, de nem kérhetem tőled, hogy miattam felrúgd az életed, itt hagyd Chanyeolt… Ahogy azt sem, hogy ilyen sok időt várj rám.

– Egy napot sem várnék rád, mert nem kérdés, hogy veled megyek. Szerintem nekem is van érzékem a kölykökhöz, és különben is muszáj csinálnunk néhány menő selcát, hogy lepipáljuk Chanék Eiffel-tornyos képeit.

Alig bírom ki az elkövetkezendő pár percet. Normál esetben már rég tennék a szabályokra, és odarohannék hozzá, de a kitartásommal is azt szeretném igazolni, hogy már nem vagyok az a szeszélyes kisfiú, aki mindig azt csinálja, amihez éppen kedve van. Nem sikerül három-kettőre változtatnunk az eredményt, de talán így igazságosabb is, mert semmiben nem akarok felette állni. Mostantól egyenrangú félként fogunk együtt élni, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy kiveszem a részem a házimunkából, mint ő, ugyanannyi kényeztetést fogok neki adni, mint amennyit én kaptam tőle.

– Hol szeretnél randizni? – suttogja az ajkamra, amikor már csak ketten vagyunk a tornateremben. Miután a srácok kiőrjöngték magukat, és hatszázszor a lelkünkre kötötték a bulit meg az ötöst, kegyesen magunkra hagytak minket. Meg sem várva, hogy az ajtó becsukódjon mögöttük, Minseok karjába omlottam, mert ha egy perccel tovább kellett volna nélkülöznöm a csókját, abba tutira belepusztultam volna.

– Otthon. – Nevetve végigcsókolja az arcom egyszerű válaszom hallatán, majd merészen a fenekemre csúsztatja a kezét, hogy határozottan belemarkolhasson. A szájába nyögök az intenzív érzet hatására, és boldogan konstatálom, hogy már nem hozza zavarba a téma. Tudom, hogy egy jó ideje nem a megcsalásom miatt tartotta tőlem a távolságot, hanem azért, mert saját magának nem tudta megbocsátani azt az ominózus éjszakát. De az, hogy az ajkai mohón a nyakamra vándorolnak, az ujjai pedig az övemet markolásszák, arról tanúskodnak, hogy legnagyobb örömömre sikeresen túllépett a történteken.

– Az összes álmodat valóra fogom váltani, drágám. Mit szólnál, ha mindjárt a szertárossal kezdenénk? – Nyöszörögve bólintok, és a karjába csimpaszkodva követem, mert ha elengedném, félő, hogy nem tudnék megállni remegő lábaimon. Minseok keze is reszket, amikor kulcsra zárja az ajtót, de kapkodva végez vele, hogy aztán minden figyelmét nekem szentelhesse. A ruháink gyorsabban hullanak le rólunk, mint a háztetőt ostromló esőcseppek, így hamarosan egyetlen bosszantó textildarab sem áll közénk.

– El kell mondanom valamit… Úgy szeretlek, mint ahogy a napfény… a szél… A fenébe, Chanyeol olyan szépen megfogalmazta, és én egész éjjel ezt a pár mondatot tanultam, erre elfelejtettem! – Minseok a kulcscsontomba kuncog, miközben a kezei egyre veszélyesebb helyeken kalandoznak. Valószínűleg ez nagyban közrejátszott abban, hogy minden gondolat kitörlődjön a fejemből, de mielőtt még végképp elveszteném az eszem, muszáj legalább Byun módra tudatnom vele, hogy mit érzek iránta. – Hadd mondjam el a saját nyelvemen: kurvára hiányoztál, kibaszottul szeretlek, és imádom, hogy ugráló kötelek, hullahopp karikák és medicin labdák társaságában fogunk szexelni!

– Tudod, Baekhyun, az volt életem legszebb éve, amikor Afrikában tartózkodtál. Nem akartok esetleg visszamenni? – morog Sehun, miközben a nyakkendőjét próbálom megkötni több-kevesebb sikerrel. Nem értem, mi a baja. Régebben én sem rajongtam az esküvő ötletéért, de mára átestem a ló túloldalára, és akkora volumenű összejövetelt szerveztem, hogy azt még a brit trónörökös is megirigyelhetné. Ráadásul ki se kell mozdulnia a szivárványos házából, mert a ceremónia itt lesz megtartva, mivel ehhez a helyhez mindannyiunkat szép emlékek fűznek. Csak a lépcsőn kell majd levonulnia, így meg lesz kímélve a dugóban való idegeskedéstől, attól, hogy nem érkezik meg a vőlegény, hiszen tudja, hogy ott van a másik szobában. – Kiborító, hogy Chanyeol nélkül még férjhez sem tudsz menni! Hogy bírtál ki egy teljes évet nélküle?

– Úgy, hogy naponta minimum két órát skypeoltunk, amíg te suliban voltál. Amúgy áruld már el, hogy mi a problémád az esküvőkkel? Az embereknek általában ez a legszebb nap az életükben, te nem álmodoztál róla kiskorodban?

– Ilyesmiről a lányok és a te fajtád szokott álmodozni. – Ha nem lenne egy csomó melóm a csini pofija elkészítésében, a képébe másznék a megjegyzése hallatán, ebben az esetben viszont csak kényszeredetten vigyorgok rá. Ünneprontó majom! Vajon túl késő figyelmeztetni Chant, hogy keressen magának egy kevésbé savanyú alakot? Bár jobban belegondolva, megértem a viszolygását. Abban az időszakban, amikor én a lagzimról álmodoztam, ő a pokol fenekén sínylődött, ahol nyilván nem volt ereje ilyesmire gondolni. Akkor meg miért nem értékeli sokkal fokozottabban azt, hogy túlélte a lehetetlent, és most összekötheti az életét a szerelmével?

– Hé, te meg mit keresel itt? – háborgok, amikor Chanyeol kopogás nélkül belép az ajtón. – Nem láthatod a menyasszonyt az esküvő előtt!

– Menyasszony a nénikéd! – lök félre Sehun, hogy a vőlegénye oltalmat nyújtó karjába szaladhasson. – Borzalom ez a csillámpóni style! Nem szökhetnénk meg? Nem a házassággal van bajom, menjünk el a tengerpartra, ahol csak mi ketten lehetnénk. Rám jön a viszketés, ha arra gondolok, hogy mindenki engem fog bámulni az igen kimondása közben…

– De hát négyünk közül csak a te szüleid vannak jelen. Nem hagyhatod őket cserben. – Sehun kelletlenül elhúzza a száját, aztán beletörődve a sorsába lerogy az ágyra. Azt hiszem, Jongdae egy elég szép összeget fog elbukni, ugyanis ő arra fogadott, hogy én fogok megfutamodni, ezzel szemben Jongin arra tette meg tétjeit, hogy Chanyeol marad egyedül az oltárnál. Tulajdonképpen nekem kapóra jön, hogy végre egyszer nem rám osztották a hisztis picsa szerepét. – Ha nem bánod, egy percre elrabolnám Baekhyunt, addig nyugodj meg, oké?

– Mégis mi van? – kérdezem megszeppenve legjobb barátomat, amikor csendesen megáll a folyosó közepén. – Jesszusom, már megint mit csináltam? Vagy nem azért nézel így rám? Chanyeolie, nehogy most akarj nekem szerelmet vallani! Túl késő, drága. Egy éve talán még megingatott volna egy ilyen bejelentés, de ma… Gondold el, ez dupla tragédia lenne, mert két vőlegény is hoppon maradna! Jaj, nehogy azt mondd, hogy velem szeretnél megszökni Sehun helyett! Uramisten, mit tegyek? Ha veled megyek, összetörünk két csodás szívet, de ha elutasítom az ajánlatodat, lehet, hogy tíz év múlva ráébredek, hogy minket Isten is egymásnak teremtett, és csak vergődünk a kapcsolatunkban, miközben titokban te utánam sóvárogsz, én meg utánad… De pillanatnyilag szerelmes vagyok Minseokba, és Sehunt is bírom, még ha nem is akar velem girl group táncokat nyomatni, és…

– Minden elismerésem Minseok hyungé, aki ennyi ostoba szövegelés ellenére még mindig veled van. Ha hosszú távon meg akarod tartani, egy-két mondatnál ne mondj többet egy nap! Csak ezt akartam neked odaadni. – Lepillantok az apró színes kavicsra, amit a kezében szorongat. Hat évesek voltunk, amikor a tengerparton gyűjtöttük ezeket egymásnak az összetartozásunk jelképeként. Pár éve elhagytam az enyémet, ami eléggé lelombozott, de ezek szerint Chanyeol megtalálta valahol, vagy képes volt addig keresgélni a megannyi kő között, amíg egy ugyanolyat nem talált. – Örök hűséget nem csak a szerelemben lehet fogadni. Sosem fogom megszegni az ígéretem. Akkor is melletted leszek, ha hyung megunja a folytonos locsogásod, és kiteszi a szűröd néhány napra, hogy fellélegezhessen. Akkor is melletted leszek, ha engem még nála is jobban idegesítesz, mert amíg Sehun életem szerelme, addig te vagy a lelkem másik fele. Természetesen a rosszabbik, de ez mellékes…

– Ki a fene bérelt fel arra, hogy elkenődjön a sminkem? Másfél órán át szenvedtem vele, hogy tökéletesen álljon, és te másfél perc alatt tökéletesen tönkretetted… – Zokogva borulunk egymás nyakába, hogy ne csak az arcom bánja kis monológját, hanem az inge is. Elveszem tőle a kavicsot, és olyan erősen szorongatom, hogy nem lepődnék meg, ha összemorzsolnám. Ezért inkább a zsebembe csúsztatom, ott talán kevesebb bántódása esik, és szemügyre veszem az ujjamon csillogó gyűrűt, amit szintén ő mentett meg. A szakításunk napján Minseok elejtette, én meg nem voltam abban az állapotban, hogy az ékszerrel törődtem volna, de Chan felvette, és amint lecsillapodtak a kedélyek, visszaadta nekem. Ezek csupán tárgyak, mégis többet jelentenek számomra, mint anyám hamis ölelései. Hogy fáj-e, hogy nem jött ma el? Cseppet sem. Ne legyen valaki csak azért az oldalamon, mert ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben. – Lépjetek le Sehunnal! Ne kényszerítsünk rá olyan dolgot, amit nem szeretne. Majd én elszórakoztatom a szüleit, ne aggódj! Nem tudom olyan szépen megfogalmazni az érzéseimet, mint te, de… Vén korodban is melletted leszek, és én foglak ápolni, hogy ne Sehunnak kelljen kiürítenie a kacsádat, meg ilyesmi, mert az olyan lehangolóan tud hatni a szerelmi életre. Na menj!

Mély lélegzetet véve lesétálok a lépcsőn. Egy pillanatra rám tör a kényszeresség, hogy visszarohanjak a szobába, és újabb másfél órát pazaroljak el a külsőm rendbe hozatalára, de végül magabiztosan tovább lépkedek. Kit érdekel, hogy festek, amikor az egyik csodálatos ember karjaiból a másikéba igyekszem éppen? Mindig is úgy terveztem, hogy Chanyeol mellettem fog feszíteni ezen a fontos eseményen, mégsem esem kétségbe, amiért ez nem így alakult, mert ő mindig velem lesz, akármerre is sodorjon minket a szél. Meghallom a vendégek izgatott moraját, amint megreccsennek a lépcsőfokok a talpam alatt, az ablakon kilesve pedig a fehérbe burkolózott táj képe sejlik fel előttem. Hat nap múlva karácsony, amit már nem kell egyedül átvészelnem.

– Minden oké? – kérdezi kissé aggódva Minseok, amikor meglátja kisírt szemeim. Nevetségesen mutathatok a szétfolyt sminkkel, azt sem tudom, minek kentem egyáltalán magamra, de mihelyst elegáns és kifinomult vőlegényemre emelem a tekintetem, minden ilyesfajta problémáról megfeledkezem. Olyan, mintha egy mesébe csöppentem volna. Lassú léptekkel közeledek felé, hogy minél hosszabb ideig élvezhessem elképesztő látványát, és ahogy rám mosolyog várakozás közben egy valódi herceg testesül meg benne. Megszorítom a kezét, jelezvén, hogy nincsen semmi baj, aztán egy apró csókot lehelek az ajkaira. Tudom, hogy elvileg csak az igen kimondása után csókolhatnám meg, de attól még, mert felnőttem, néhány szabályszegés belefér a mindennapokba.

– Jongin-ah, a tanúm felszívódott, szóval légyszi… – súgom oda a barátomnak, aki büszkén karolja át várandós feleségét. A hirtelen felszínre törő érzelmeknek köszönhetően jól megszorongatom őt, mire értetlenkedve pislog rám. A gimi alatt mindig kívülállóként tengődtem a bandánkban. Chan ugyanolyan jól elszórakozott a többiekkel, mint velem, amihez én csak muszájból vágtam jó képet. Afrikában azonban realizáltam, hogy hiányoznak Kyungsoo nyugodt, bölcs megjegyzései, a Jongdae-vel való marakodásaink, amiknek elsősorban a hasonló személyiségünk szolgált alapul, és Jongin kedvessége, aki mindig a szárnyai alá vett, amikor Chanyeol beteg volt, én pedig egyedül éreztem magam nélküle.

Ezen a szertartáson nincs pap, de még csak egy anyakönyvvezető sem, mégis nagyobb értéke van bármelyik legális esküvőnél. A vendégek nem azért jöttek el, hogy le tudják a kötelező köröket, vagy hogy megtömhessék a hasukat, ők a családunk, na meg Minseok tanítványai, akik teljes szívükből visszavárták kedvenc tanárukat az afrikai útról. Fogadalmakkal szintén nem bajlódunk, egyszerűen csak leülök a zongorához, és minden szerelmemet beleadom a dalba, ami őszintébben szól bármelyik jól átgondolt eskütételnél.

– Drágaságaim, hazudhatnám azt, hogy ég a ház, vagy hogy rettenetes szédülés fogott el, ezért le kell pihennem, de nem fogok szenteskedni. Imádlak titeket, nyugodtan élvezzétek tovább a partit, de én most elrabolom a férjem, hogy már a délután közepén elkezdhessük a nászéjszakánkat – kacsintok a meghívottakra. Minseok kissé elpirul, ugyanakkor nem visszakozik, megfogja a kezem, hogy gyors léptekkel az autójánál teremjünk.

– Ha nem lennének bent Sehun szülei, itt helyben belevágnék a nászéjszakába – vigyorog csibészesen, miközben becsatolja az övemet, és nyom egy puszit az orrom hegyére. Régebben sosem használtam a biztonsági övet, olyan kényelmetlennek tartottam. Ha rajtam múlna, most sem foglalkoznék vele, de a drágám úgy félt, hogy szóba sem jöhetnek az ilyen kihágások. Én meg imádom, ahogy gondoskodik rólam. Már csak azért sem ellenkezem, mert addig is magamon érzem a kezét, a tekintetét, ami vezetés közben nem fordulhat elő, mert nem kockáztatna meg egy balesetet azzal, hogy az autópályán rám figyel.

– Bár van még idő karácsonyig, nem bírok addig várni az ajándékoddal!

– Ez meg mi? – vizsgálgatja a papírdarabot, amit a kezébe nyomtam.

– Már tudom, mit szeretnék csinálni. Éveken át csak csapongtam, nem találtam a helyem, de az afrikai út rávilágított, hogy mivel kéne foglalkoznom. Gondolkodtam az örökbe fogadáson, de ha magunkhoz vennénk egy-két gyereket, attól még egy csomó egyedül maradna. Így hát azt találtam ki, hogy nyissunk egy árvaházat, ahol sok-sok porontyról gondoskodhatunk. Annak az intézetnek a vezetője, amiben Hangyul nevelkedett, mindenben a segítségünkre lesz. Emellett persze taníthatnál a gimiben, de délutánonként az ott lakó gyerekeknek tarthatnál sportfoglalkozásokat, én meg zenélgetnék velük, ezen kívül pedig szimplán boldoggá tennénk a gyerekkorukat. És olyan srácokkal is szeretnék foglalkozni, akiknek bár vannak szüleik, elhanyagolják őket, ezért önbizalom hiányosak, kishitűek lesznek.

– Te jó ég, hol van az a bohém fiú, aki elrabolta a szívem? Iszonyatosan büszke vagyok rád, Baekhyun, és örülök, hogy a részese lehettem önmagad megtalálásának.

– Azért nem kell aggódnia, tanár úr! Bármikor vevő vagyok egy kis huncutkodásra a szertárban. Tudom, hogy imádja, ha magamra öltöm azt a szexi egyenruhát. – A szerelmem nevetések és fejcsóválások közepette indítja be a motort. A sűrűn hulló hópelyhektől néha ki sem látunk az ablakon, ami megállásra késztet minket, de én ezt nem bánom, mert nincs is romantikusabb egy ilyen környezetben való összebújásnál. Úgy tűnik, sokára fogunk hazaérni, pedig nem lakunk messze Chanyeoléktól, de a havazásnak hála Minseok nem tehet mást, minthogy beleveszik forró csókjaimba. Kint olyan hideg van, hogy még a fűtés sem elegendő ahhoz, hogy átmelegedjen az autó, de a szerelmünk lángja elég erős egymás felmelegítéséhez. Teljesen mindegy, hogy egy civilizálatlan társadalomban vagy fagyos fővárosunk egyik kihalt utcáján ölel át, mert ha ő velem van, előbb-utóbb a legsötétebb éjszakából is verőfényes napsütés kerekedik. Neki köszönhetően már nem azzal vagyok elfoglalva, hogy visszavágyom a gyerekkor önfeledt perceibe, a jövő sokkal jobban vonz, mint azelőtt, főleg azért, mert a múltamban nem szerepelt, az elkövetkezendő években viszont le se fog tudni vakarni magáról.