Ha újra az enyém lennél... - Tizennegyedik nap nélküled

Ha egyetlen percre az enyém lennél, boldogan halnék meg. 

Kyungsoo

Még mindig nem fejti ki a méreg kellőképpen a hatását. Inkább szenvednék annak a tüneteitől, minthogy Jongin elkínzott arckifejezésével szembesüljek. Már nem úgy néz rám, mint korábban. Ugyanakkor gyűlöletet sem vélek felfedezni a tekintetében, pedig esküszöm, jobban örülnék, ha utálkozó pillantásokat vetne rám a mélységesen szomorúak helyett. Meg kéne szólalnom, elmondani azt, ami a kezdetektől fogva lecsapni készülő bárdként lebegett a fejem felett, mégsem vagyok képes rá. Ha meghallja azt a rengeteg szörnyűséget, sokkal elkeseredettebb lesz. Bárcsak úgy halhatnék meg, hogy a mosolyát látom! Bárcsak puha ajkai zárnák le a szemem…

– Válaszolj már a kérdésemre! Igaz az, amit Sehun mondott? – kiált rám Jongin a könnyeivel küszködve. Az agya a tagadás fázisába lépett, de a szíve pontosan tudja, hogy nem mondhatom azt, amit hallani szeretne. Annyira össze van zavarodva, hogy ha azt kérném, szökjön el velem, megtenné, de a játék itt és most ért véget számomra. Bármelyik pillanatban meghalhatok, és ha még sikerülne is megtalálnom a méreg ellenszerét, akkor sem választanám el többé az igaz szerelmétől. Mellesleg eszem ágában sincs megkeresni azt az ellenszert. Az utolsó perceimet Jongin kezét fogva akarom tölteni, már ha nem fog rám annyira megharagudni, hogy eltaszítson magától, amit abszolút megérdemelnék.

– Sehun igazat mondd. Azért nem emlékszel rá, mert a nővérem és én töröltük az emlékeidet.

– A nővéred?

– Taeyeon. Hol is kezdjem… Taeyeon éveken át tervezgette ezt. Tébolyult módon beleszeretett Chanyeolba, és megrögzötten magához akarta láncolni. Tudta, hogy önszántából sosem fog vele lenni, ezért ki kellett találnia valamit, amivel sikert érhet el. Mindeközben megölte Baekhyun apját, hogy az övé lehessen Exoluxia trónja. Tudod, az öreg király bent égett egy tűzben. Hát az a tűz nem véletlenül keletkezett.

– Miért nem a saját országában akart uralkodni?

– Mert az az ország tulajdonképpen megszűnt létezni. Apánk annyira rossz király volt, hogy az emberek egymás után hagyták el a birodalmat. Miközben más országba vándoroltak egy szebb otthon keresésének reményében, bosszúból törtek-zúztak, gyújtogattak, így annál a helynél még egy szemétdomb is jobban fest.

– De hogy lehetsz te Taeyeon öccse? Hogy tudtál egyszerre velem lenni, és neki segíteni? Sosem láttalak titeket együtt…

– Megvannak a magam technikái. Kiskorom óta az árnyak közt bujkáltam, így megtanultam a beolvadás, az álcázás és a láthatatlanság művészetét.

– Akkor kezdd a gyerekkorodtól! – Soha senkivel nem osztottam meg annak az időszaknak az emlékeit. Nem is gyakran gondoltam rájuk, mivel túl fájdalmasak voltak. Most, a halálom kapujában állva stílszerűnek tűnik végigpörgetni életem legmeghatározóbb pillanatait. Nem akarom, hogy Jongin megsajnáljon a nyomorúságos történetem miatt. Nem akarom, hogy a sanyarú múltam mentségként szolgáljon a tetteimre, hisz mindig ott van a jó út is a rossz mellett, csak sokan helytelenül választanak. Ezért azonban senki mást nem okolhatnak magukon kívül. Egy gyerekből sem lesz gyilkos, aki az apját gyilkolni látta, csak ha benne is megvan a gyilkolás utáni vágy. Ez nem örökletes, nem neveltetés kérdése; a döntéseink, választásaink határozzák meg, kik is vagyunk valójában.

– A királyi párnak csak egy lánya született. Az apám viszont bárkit megerőszakolt, aki az útjába került. Így születtem meg én is. Az anyám gyűlölt, amiért nem elég, hogy erőszak útján fogantam, a király még fizetni sem volt hajlandó a felnevelésemért, így napi szinten bántalmazott. Az apám utált engem, amiért nem a feleségétől voltam, és utálta Taeyeont, amiért nem fiúnak született. A nővéremnek sem volt könnyű élete. Egy napon tudomást szerzett a létezésemről, és megkeresett. Azt mondta, menjek vele, ő majd elrejt a palotában, és jobb életet biztosít nekem.

Gondolkodás nélkül követtem. A pincében csinált nekem egy kis kuckót, ami nagyon tetszett. Ekkor nyolc éves voltam. Az a helyiség jelentette számomra a mindenséget, mert annak ellenére, hogy kicsi volt, Taeyeon feldíszítette, tisztán tartotta, játékokat adott, melyeket korábban nem is láttam, nemhogy használtam volna… Taeyeonra megmentőmként, istennőmként néztem fel, aki gyönyörű és kedves volt az iszákos, mocskos ruhákat viselő anyámhoz képest. Egy percig sem hiányoltam a nőt, aki megszűlt. Egy könnycseppet sem ejtettem a régi életemért. Boldogsággal töltött el, amikor a nővérem mellém ült esténként, betakargatott, és addig fogta a kezem, amíg el nem aludtam. Mesélt, énekelt, enni, inni hozott nekem, és amikor megölelt, azt kívántam, sose engedjen el. Imádtam a karjaiban lenni, imádtam az illatát, selymes hajának tapintását. És ő is szeretett engem. Csak mi ketten voltunk egymásnak, ezért Taeyeon megígérte, hogy egy napon el fogunk szökni.

A napokat a pince rejtekén töltöttem, csak az éj leple alatt lopózhattam ki, miután a palota népe nyugovóra tért. Kezdetben Taeyeon velem tartott, együtt fedeztük fel az utcákat, bohóckodtunk, nevettünk, amit szintén nagyon szerettem. Aztán ahogy nőttem, nélküle is nekivágtam a sötétségnek, és egyre messzebbre merészkedtem minden alkalommal. Néha elkötöttem egy biciklit, hogy gyorsabban haladjak, míg végül arra nem eszméltem, hogy egy másik országban vagyok. Hatalmas lépést jelentett ez annak a fiúnak, aki évek óta ki sem tette a lábát a pincéből, vagy maximum a környéken császkált kicsit.

Addig álmélkodtam az ismeretlen helyen, amíg rám nem reggeledett. Késő volt már visszatérni a palotába, nem akartam, hogy rajtam üssenek, ezért úgy határoztam, estig abban a birodalomban fogok maradni. Élveztem, hogy bujkálás nélkül járhatok-kelhetek az emberek közt. Taeyeonon kívül hosszú ideje nem találkozhattam senkivel, mert éjszakánként nem igazán mászkált kint más. Élveztem a nap forró sugarait, melyeket régóta szintén nélkülöznöm kellett. Hangosan nevettem a semmin, csak hogy kiereszthessem a hangom, mivel a rejtőzködés miatt folyton csendben kellett lennem. őrült módjára futkároztam, megsimogattam egy kutyát, csupa olyan dolgot műveltem, amihez addig nem lehetett szerencsém. Úgy viselkedhettem, mint Tarzan, amikor először tévedt a városba.

Elhatároztam, hogy legközelebb is ellátogatok oda. Magába szippantott a normális emberi lét, úgy akartam élni, mint egy átlagos tizenhat éves srác. De ami a leginkább arra késztetett, hogy újra visszatérjek az országba, az a koronaherceg megpillantása volt. Első látásra beléd szerettem, Jongin. Te a létezésemről sem tudtál, amikor én már a közös életünkről álmodoztam. Lazán, zsebre tett kézzel álltál az utcán, és olyan megvető pillantásokkal illetted a látóteredbe tévedőket, amitől mindenki meghunyászkodva húzta be fülét-farkát. Én azonban kezdettől fogva tudtam, hogy a lenéző tekintet mögött egy magát kereső, elveszett fiú lakozik, akinek mélyen legbelül aranyból van a szíve.

Taeyeon nagyon mérges volt rám, amiért úgy eltűntem. Aggódott, teljesen kikészült, és a lelkemre kötötte, hogy többet nem csinálok ilyet, de miután megláttalak, nem volt maradásom. Vonzott a napfény, az utcán hömpölygő forgatag, de ezekről le tudtam volna mondani. Arról viszont nem, hogy téged ne lássalak még egyszer. Visszamentem hát a következő napon, és az az után lévőn, de nem mertelek megszólítani. Sokszor egy lány társaságában voltál, akiről sejtettem, hogy a jegyesed, ezért csak messziről csodáltalak, álmokat szőttem az ajkad ízéről, az érintésedről…

Egy nap a szemtanúja lettem annak, hogy omlottál össze a vasútállomáson, miután Sehun felszállt a vonatra. Akkor realizáltam, hogy nem azért nem lenne nálad esélyem, mert fiú vagyok, hanem mert szerelmes vagy egy másik fiúba. Anélkül törted össze a szívem, hogy ismertél volna. Veled együtt szenvedtem, csak amíg én utánad sírtam, te Sehun után sóvárogtál. Ez azonban nem gátolt meg abban, hogy tovább figyeljem a mindennapjaid. Ott voltam az édesapád temetésén, az esküvődön, a lányod születésénél, a királlyá koronázásodon. Ott voltam, amikor Sehun és te végre egymásra találtatok, és az azt követő években is, amiket szeretetben éltetek meg.

Úgy éreztem, többszörös személyiségzavarral küzdök. Az egyik énem örült a boldogságodnak, a másik viszont meg tudta volna ölni Sehunt, hogy a helyét átvéve végre megkaphassa, ami őt illeti. Nagyon nehezemre esett annyi időn át féken tartani a bennem tomboló vadállatot. Folyton elnyomtam magamban, megelégedtem a mosolyod látványával, de a lelkem közben azért sírt, hogy nekem miért csak ennyi jár, engem miért nem szerethet valaki teljes szívéből…

Közben Taeyeon gondoskodott arról, hogy Exoluxiában élhessünk. Ott hagytuk azt az átkozott helyet, már nem kellett bujkálnom, másokkal is beszélgethettem volna rajta kívül, de annyira megszoktam a szótlanságot és a rejtőzködést, hogy nem igazán mutatkoztam az emberek előtt. A nővérem felvázolta az emlékek törlésével kapcsolatos tervét, ami még jobban felpiszkálta a bensőmben szunnyadó szörny vágyait. Éjszakákon át hánykolódtam álmatlanul mérlegelve a lehetőségeket, próbáltam ellenállni a kísértésnek, de a fülembe suttogó kis ördög győzedelmeskedett.

Taeyeon a te emlékeidet nem akarta elvenni. Chanyeol azért kellett neki, mert elvakultan szerette, Baekhyunon bosszút akart állni, amiért Chanyeol őt szereti helyette, Sehunra a katonai tudása miatt volt szüksége, a kislányotokra pedig azért, mert neki nem lehet gyereke. Téged kihagyott volna a piszkos játszmájából, de amikor beléd botlottam a határnál, már nem volt visszaút. Azért jöttél, hogy kiszabadítsd a szeretteidet. Kétségbeesetten kerested őket, és én ahelyett, hogy segítettem volna neked, ahelyett, hogy elmondtam volna az igazságot, kimostam az agyad, mert máskülönben sosem néztél volna rám szerelmesen, sosem csókolhattalak volna meg…

Igazából nem sérült meg a lábad. Azt az emléket ültettem a fejedbe, hogy megvertek, csak hogy azzal az indokkal, hogy gyógytornász vagyok, a közeledbe férkőzhessek. Tudtál volna járni mankók nélkül, mert semmiféle fizikai sérülésed nem volt, de mivel az agyadba programoztam a fájdalmat, azt hitted, a betegséged valós. Bocsáss meg nekem, Jongin! Nem szabadott volna fájdalmat okoznom neked, sem testileg, sem lelkileg. De amikor rám néztél a ruhaüzletben… Amikor hozzám értél, amikor megcsókoltál, először éreztem azt, hogy élek. Egy árnyékként nőttem fel. Nem lehettem az apám fia, Taeyeon testvére is csak titokban, téged pedig a távolból csodálhattalak. Addig a napig nem is léteztem, amíg a szerelmed nem lettem. Persze nem ringattam magam illúziókba, tudtam, hogy az a szerelem hamis, pusztán a hazug emlékek keltették életre, de mivel többet nem kaphattam, be kellett érnem ennyivel.

– Miért vallottad ezt most be? Letagadhattad volna, elmehettünk volna innen ketten, és én lassacskán teljesen megfeledkeztem volna Sehunról. Nagyon megijesztett a kifakadásaival, a fura dolgaival. Kezdetben sajnáltam volna, hogy nem látom többé, de idővel egy elmosódott emléknél nem lett volna több. – Jongin feldúltan járkál fel-alá, miközben a haját tépve ordít egy nagyot. Azt gondoltam, nem fogja túlságosan megrázni az igazság. Legalábbis nem az a része, ami engem illet. Arra számítottam, hogy mihamarabb visszaköveteli az emlékeit, ehelyett olyanokat mond, hogy mindent hátra hagyott volna értem… Nem, nem szabad álltatnom magam! Amint hozzájut a múltja apró részleteihez, meg fog változni a véleménye. Nem engedhetem meg a még bennem élő kisfiúnak, hogy felszínre törjön, és reménykedni kezdjen. Nem állhatok neki az ellenszer keresésének, mert annak ellenére, hogy egy aljas szemétláda vagyok, mindig betartom a szavam. Megfogadtam, hogy beérem egy cseppnyi boldogsággal, hogy pár szívet megdobogtató pillanat után kitárom a kalitka ajtaját, és hagyom, hogy a madárkám visszatérjen az otthonába.

– Taeyeon örökre magának akarta Chanyeolt, én viszont nem szándékoztam végleg tönkretenni a kapcsolatodat Sehunnal. Csak arra vágytam, hogy néhány mosollyal, néhány csókkal engem ajándékozz meg. Chanyeol emlékeit direkt nem töröltem. Kellett valaki, aki akkor is észnél marad, ha esetleg engem túlságosan elragadnának az érzések. Ha Baekhyunt kíméltem volna meg az agymosástól, két perc alatt lebuktatott volna lázongó természetének köszönhetően. Sehun emlékeit is muszáj volt elvennem, hisz ha tudta volna, ki ő, és ki vagy te, belerondított volna a meghódításodba.

– De egy idő után elkezdtek visszatérni az emlékei…

– Arra a mai napig nem találtam magyarázatot. Senki mással nem történt ilyen, pedig rengeteg emberen végrehajtottam a procedúrát. Vagy valami beazonosíthatatlan hibát követtem el az ő esetében, vagy az elméje olyan erősen tiltakozott az ellen, hogy ne emlékezzen rád, hogy csoda történt.

– Csoda? Röhejesen hangzik ez a szó a szádból. Azt állítod, nem akartál véglegesen tönkretenni. Szerinted te jobb vagy Taeyeonnál, amiért csak két hónapot akartál velem tölteni? Hát elárulom, hogy rosszabb vagy nála! Én beléd szerettem… Tényleg szerettelek, érted? Lehet, hogy az emlékeim törlése nélkül sosem néztem volna rád, de a lényeg az, hogy amíg Sehun az első pillanattól kezdve nem volt szerelmes Baekhyunba, én szerelmes lettem beléd. Ha visszaadod a múltamat, biztos Sehunt fogom választani, de már soha semmi nem lesz ugyanaz, mint azelőtt. Folyton azon fogok kattogni, hogy mi lett volna ha…, és hiányozni fogsz, mert egy tollvonással nem lehet eltűntetni azt, amit irántad éreztem.

Megremeg a lábam, amikor Jongin mindent elsöprő sírásban tör ki. Milyen önző voltam, hogy azt feltételeztem, az emlékei visszanyerése után csak én fogok szenvedni. A szívem sebes vágtába kezd, amint felfogom, hogy a szerelme irántam igaz volt, még ha rövid ideig is tartott. Ezzel az opcióval sosem számoltam. Tudtam, hogy kedvel, hogy jól érzi magát velem, de legmerészebb álmaimban sem reméltem, hogy viszonozza az érzéseim. Talán egy újabb gonoszság részemről, hogy örülök ennek, mialatt előttem hullik darabjaira, de olyan jó még egyszer utoljára boldognak lenni. Boldoggá tesz, hogy szeretett, és ha visszamehetnék az időben, ugyanígy cselekednék, nem törődve a következményekkel. Úgy halhatok meg, hogy elmondhatom, volt egy fiú, aki egy mámorító pillanat erejéig szeretett, az a fiú, akit én egy életen át szerettem.

Mihelyst a boldogság szétárad az ereimben, a lábaim összecsuklanak alattam. Nem érzek különösebb fájdalmat, de tudom, hogy ez a vég. A szívem egyre lassabb ütemben ver, már csak akadozva jutok lélegzethez, én mégis mosolygok, mert Jongin aggódva térdel mellém. A karjába kap, szólongat, rémülten kiabál segítségért, holott én csak arra vágyom, hogy az utolsó pillanatban ne legyen rajta kívül más mellettem. Köszönöm Uram, hogy még egyszer hozzám préselődik a teste, hogy még egyszer a bőrömön érezhetem a leheletét. Ennél többet nem is kérek, esetleg még annyit, hogy valamikor, a távoli jövőben bocsásson meg nekem. De ami a legfontosabb: minden legyen ugyanolyan az életében, mint azelőtt volt. Lépjen túl az elvesztésemen, csupán néha jussak eszébe, amikor egy pillanatra felnéz az égre a lányával való játszás, vagy Sehun csókolása közben. Ilyenkor ne érezzen bűntudatot, ne érezzen megbánást, mosolyogva gondoljon vissza arra a fiúra, aki boldogan áldozott fel mindent egyetlen érintéséért.

– Mi történik, Soo? Sehun tett veled valamit?

– Dehogy… Ne hibáztasd már őt folyton! Taeyeon megmérgezett…

– Mi? És miért nem mondtad ezt el korábban? Azonnal kórházba viszlek!

– Nem kell… A halál számomra egyet jelent a megváltással…

– Ne beszélj hülyeségeket! Szeretlek… És ezt nem azért mondom, hogy halálod előtt vigaszt nyújtsak… Nem hagyhatsz itt! Téged választalak… Küzdened kell értünk! Téged választalak, hallod?

– Jongin… Elhiszem, hogy szeretsz, és ez elképesztően boldoggá tesz. Neked hála egyszer az életben igazán boldog lehettem… De te is hidd el, hogy amint visszakapod az emlékeidet, nem engem fogsz választani. Most nagyon összezavarodtál, a kétségbeesés beszél belőled, de amint kitisztul a fejed, rájössz, hogy nem ez a helyes út…

– A pokolba az emlékeimmel! Akkor soha nem akarom visszakapni őket! Ha azok a rohadt emlékek elválasztanak tőled, nem kérek belőlük! – Jongin könnyei az arcomat áztatják. Én nem tudok sírni, mivel nem vagyok szomorú. Elfogadtam a sorsom, belenyugodtam, hogy nemsokára az égből fogom követni minden lépését. Úgy képzelem, Jongin őrangyalává fogok válni, és ugyanúgy a nyomában leszek mindenhol, mint ahogy sok-sok évig voltam. Bár ha az isteni igazság szolgáltatás utolér, a pokol tüzén fogok égni az idők végezetéig. Eszembe jut, hogy nem öltem meg Taeyeont, ami egy kicsit idegessé tesz. Remélem, Sehun helyettem is cselekedni fog.

A következő pillanatban megjelenik a fent említett személy. Nem Taeyeon, hanem Sehun, aki egy injekciós tűvel rohan felénk. Mérget akar belém fecskendezni? Azzal már elkésett, hamarosan pezsgőt bonthat a halálom okán. Összekapcsolódik a tekintetünk, miközben arra gondolok, soha senki nem nézett rám ekkora gyűlölettel. A szemében megvillanó megvetés következtében leesik, hogy valójában mire készül. Nem a halálomat akarja, épp ellenkezőleg. Tisztában van azzal, hogy megkönnyebbülnék, ha meghalnék, de nem engedheti, hogy ilyen egyszerűen megússzam. Azt akarja, hogy megfizessek a tettemért, hogy életem minden egyes elkövetkezendő napján bűnhődjek azért a pár csókért, amit a szerelmétől loptam. Ez az ő bosszúja. Nem küld börtönbe, nem veteti a fejem, hanem örök emlékezésre ítél.

– Kérlek, Sehun, ne tedd ezt… Nem tudok nélküle élni…

– Pedig kénytelen leszel! Amíg Jongin és én mindennap szeretkezni fogunk, te újra és újra bele fogsz halni a hiányába, hogy másnap újra és újra ismét meghalhass. – Sehun hezitálás nélkül a karomba döfi a tűt. Nem tudom, hogy talált rá az ellenszerre, de ő a legjobb katona, úgyhogy biztos megvannak a maga módszerei. A hatás olyan gyors, hogy még én is meglepetten pislogok. Fél perc múlva helyreáll a légzésem, a szívem megfelelő ritmusban dobog, legalábbis addig, amíg nem konstatálom, hogy még ha nem is halok meg, számomra akkor is itt a vég. Jongin pillanatokon belül elmegy a szerelmével, amit rosszabb lesz végignéznem bármilyen kínok közt történő halálnál. – Gyerünk, drágám, visszakapod az emlékeidet, aztán örökre itt hagyjuk ezt a lepraterepet!

– Még nem… Nem fejeztem be a beszélgetést Kyungsoo-val – mondja határozatlanul, szemlesütve Jongin. Sehun mély levegőt vesz, próbálja palástolni az érzelmeit, de lerí róla, hogy majd’ felrobban. Megragadja a kedvese csuklóját, magához rántja, és kényszeríti, hogy rá nézzen.

– Annak ellenére is mellette maradsz, hogy megtudtad, milyen aljas dolgokat művelt? Hát tudod mit? Ha most rögtön nem jössz velem, elfelejthetsz. Ha most ismét elutasítasz, az azt jelenti, őt választod.

– Utálom, hogy zsarolgatsz! Miért vagy ilyen erőszakos? Miért kényszerítesz, amikor én csak szépen le szeretnék zárni egy fejezetet?

– Mert ez a féreg nem érdemel meg semmiféle szép lezárást. Ezen kívül az időhúzásod egyet jelent azzal, hogy már nem szeretsz eléggé. Nekem nem kell a szíved fele, ha nem lehet az egész az enyém, akkor nyugodtan neki adhatod! – Sehun mélységes csalódottsággal a szemében elereszti Jongin karját, aki megmakacsolva magát mered a földre. Amikor Sehun elindul, aggódva kérlelem Jongint, hogy rohanjon utána, ne legyen bolond, nem veszítheti el azt a férfit, akit neki rendelt a sors, de ő csak kővé dermedve áll karba tett kezekkel.

– Miért csinálod ezt? Sosem fogod megbocsátani magadnak, ha elhagy. Nézd, muszáj visszakapnod az emlékeidet, még ha nem is akarod. Ha nem Sehun miatt, a lányodért muszáj, érted? És ott van az anyukád. Jongin, te imádtad az anyukádat, és ő is téged. Tudod, mekkora fájdalmat érezhet most? Engem sose szeretett az anyám, soha nem érezhettem egy pici test ölelő karjait, aki csak bennem bízhat, akinek én vagyok a legnagyobb szuperhős. Nem dobhatsz el mindent miattam…

– Tudom. Ma este visszaadhatod az emlékeimet. De az addig lévő pár órát nem tölthetnénk úgy, mintha mi sem történt volna? Utoljára hadd legyen minden úgy, ahogy régen…

Nem értem, Jongin hogy ragaszkodhat hozzám a történtek dacára, de nem állok ellen a kérésének. Az elkövetkezendő órákban nem igazán szólunk egymáshoz, csak kéz a kézben járjuk végig azokat a helyeket, ahol együtt megfordultunk a kapcsolatunk alatt. Néha felnevet egy-egy emlék felbukkanásakor, én pedig folyamatosan elveszek a vonásai tanulmányozásában, az illatában, édes hangjában, hogy legyen mit felidéznem a jövőben. Mélyen magamba vésem az összes apró mozzanatot, a hozzá való közeledéstől viszont szigorúan tartózkodom. Nincs jogom megérinteni ott, ahol szeretném, nincs jogom megcsókolni, hisz tulajdonképpen soha nem is volt. Amikor a tónál ücsörögve a vállamra hajtja a fejét, lemerevedve hagyom, hogy átkaroljon; már nem vagyok képes felszabadultan élvezni a jóleső gesztust.

Nincs óránk, ezért a lemenő nap sugarai jelzik, hogy lassan itt az idő. Minél sötétebb lesz, a szívem annál jobban sajog. Hogy fogom túlélni, ha nem úgy néz majd rám, mint eddig? Százszor könnyebb lett volna meghalni, mint szembesülni azzal, Jongin hogyan fog reagálni az emlékei visszatérése után. Persze valójában megérdemlem a szenvedést, sőt, ennél sokkal rosszabb dolgok járnának nekem, úgyhogy nem szabadna panaszkodnom.

Amikor már a csillagok is elfoglalják a helyüket a hold körül, besétálunk abba a helyiségbe, ahol a gépezet található. Minden lépésnél úgy érzem, mintha az akasztófa irányába mennék. Egyszerre szeretnék túlesni az egészen, és megállítani az időt, hogy Jongin érzései változatlanok maradhassanak. Vajon a következő életemben szerencsésebb leszek? Az újjászületésem után megtalálhatom azt a személyt, aki úgy fog szeretni, mint én őt, vagy ugyanez a reménytelenség fog várni rám? Amilyen peches vagyok, Jongin lesz a bárány, míg én a farkas, és annak ellenére, hogy sosem bántanám, mivel szeretném, nem közelíthetném meg, hisz rettegne tőlem.

– Kérhetek még valamit utoljára? – szólal meg a kezeit tördelve. Eleinte nem mer a szemembe nézni, idegesen áll egyik lábáról a másikra, az alsóajkát harapdálva. Természetesen bármit kérne, teljesíteném. Ennyivel tartozom neki. Vajon mire gondolhat? Hogy utoljára nézzük meg a kedvenc sorozatát közösen? Vagy, hogy segítsek elmagyarázni a lányának, hogy mindig is nagyon szerette őt, csak miattam veszítette el egy kis időre az apukáját? Vagy, hogy… – Csókolj meg!

Mi? Erre aztán még véletlenül sem számítottam! Hogy szerethetné megcsókolni azt az embert, aki mindent tönkretett körülötte? Ahelyett, hogy minél előbb emlékezni akarna a múltjára, hogy szaladhasson a szeretteihez, ilyen ostobaságokra fecsérli az idejét. Újabb boldogság hullám önt el, amikor rám emeli vágyakozó tekintetét. Jongin tényleg belém szeretett, ami kis vigaszt nyújt haldokló szívemnek. Oly sokszor álmodoztam arról az utóbbi években, hogy egyszer viszonozni fogja az érzéseimet, de nem hittem abban, hogy ez igazából meg fog történni. Megelégedtem annyival, hogy elképzeltem, miként fonódnak körém a karjai, hogyan suttog szerelmes szavakat a fülembe, azt azonban nem reméltem, hogy az álmom valóra fog válni.

Reszketeg lábakkal szelem át a köztünk húzódó távolságot. Végigsimítok gyönyörű arcán, mélyen a szemébe nézek, aztán nyomok egy puszit az állára. Mindkét orcáján végighúzom a számat, így letörölve az időközben kicsorduló könnyeit. Mintha kést forgatnának a szívemben, amikor sírni látom az elvesztésem miatt. Sosem gondoltam volna, hogy az ő részéről is ilyen fájdalmas lesz a búcsú. Azt hittem, megvetően fog rám tekinteni, mihelyst kiderül az igazság, erre a karjaim közt omlik össze. Bárcsak átvállalhatnám minden szenvedését! Nem érdekel, mekkora gyötrelem ér engem, de őt meg akarom óvni ettől a kíntól. Hagyom, hogy csillapodjon a rátörő zokogás, miközben én egy könnycseppet sem ejtek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak neki azzal, hogy sírva fakadok. Lesz rá elég alkalmam, amikor majd egyedül maradok.

Óvatosan helyezem az ajkaim az övéire. Még mindig arra várok, hogy meggondolja magát, hogy amint rájön, mekkora baromságra készül, ellök, de épp az ellenkezője történik. Mihelyst megérzi a számat, nem tétlenkedik sokáig, zihálva keresi a nyelvemet a sajátjával. A rám szabadított szenvedélytől megfeledkezem arról, hogy hol is vagyunk éppen, mire fog sor kerülni nemsokára, és átadom magam annak a mámorító boldogságnak, amit csak mellette élhetek át. Jongin felnyög, amikor megérzi hozzápréselődő, feltámadt vágyam bizonyítékát. Megmarkolja az ingem gombjait, hogy leszaggassa rólam, mohón tapad a nyakamra, amíg a keze egyre lejjebb és lejjebb kalandozik a testemen. Ez a csók nem hasonlít egy búcsú csókhoz. Nem gyengéd, nem beletörődő, teljesen felőrli az idegeimet az a kétségbeesett éhség, amit Jongin irántam tanúsít.

– Kérlek ne! Így is rengeteg mindent fogsz megbánni… – suttogom rekedten, amikor az övemet szeretné kikapcsolni. Figyelmen kívül hagyva a kérésemet, lehúzza a sliccem, amíg én tiltakozva próbálok meg kibontakozni az öleléséből. Iszonyú nagy önkontrollra van szükségem ahhoz, hogy ne használjam ki a kínálkozó alkalmat. Hiszen holnap Jongin már úgysem lesz velem, mit számít egy gyors menet, ha a végén nem engem fog választani? Ha a szeretet teljes csókok felett szemet tud hunyni Sehun, akkor ezt is meg fogja neki bocsátani…

Az érzéseimet megerőszakolva szakítom el magam Jongintól. Annak ellenére, hogy alacsonyabb vagyok nála, a több erő bennem lakozik, ugyanis évek óta az emberek elkapására edzettem a testem. Odaviszem a géphez, és lelököm rá. Szerencse, hogy van rajta egy szíj, így annak használatával biztosítom a mozdulatlanságát. Általában nem szoktuk alkalmazni, mert eszméletlenül kerülnek ide a „páciensek”, de ha minden cérna szakadna alapon szereltük fel. Jongin kitartóan rúgkapál, azt hajtogatja, hogy nem akarja visszakapni az emlékeit, nem akarja beárnyékolni az irántam táplált érzéseit, de én figyelmen kívül hagyom a könyörgését. Elszökhetnék vele, új életet kezdhetnék, hogy végre én is boldog és gondtalan legyek. Csupán annyit kéne tennem, hogy újra törlöm Jongin azon emlékeit, amik az utóbbi egy napban keletkeztek. Vagy a biztonság kedvéért az összes többit is, ami Sehunhoz fűződik.

Megnyomok egy gombot, melynek hatására Jongin azonnal mély álomba merül. Éber állapotban elég veszélyes lenne végrehajtani a procedúrát. Kicsit nézem, ahogy a vonásai elrendeződnek, a légzése lelassul, aztán folytatom a műveletet, mielőtt meggondolhatnám magam. Nem engedhetek a kísértésnek. Az eredeti tervhez kell tartanom magam, akármilyen vonzó is az a gondolat, hogy vele maradjak, míg meg nem halunk.

Szúró fájdalom nyilall a szívembe, amikor végignézem, hogy minden emlék egyenként visszakerül a helyére a lemezről. Miután Jongin és én először csókolóztunk, bejöttem a raktárba, és órákon át tartottam a kezemben az emlékeit őrző CD-t. El akartam égetni, megsemmisíteni, hogy soha ne jusson hozzá, de a mélyen bennem lakozó jóság szerencsére mindig felülkerekedett a romlott énemen ezekben a kényes helyzetekben. Van az a mondás, hogy ha szeretsz valakit, el kell engedned, amit nagyon nehezemre esik megtenni, mégis tudom, hogy neki így lesz jobb. Még ha én örök életemben szenvedni is fogok, az ő érdekeit kell előtérbe helyeznem. Mert ha szeretsz valakit, az ő boldogsága fontosabb lesz a sajátodnál.

Amint Jongin magához tér, rögvest Sehunt kezdi szólongatni. Még nincs teljesen tudatánál, csukott szemmel, a levegőt markolászva könyörög a szerelmének, hogy ne hagyja el, bocsásson meg neki, amitől sokadjára törik szilánkosra a szívem. Tisztában voltam vele, hogy ez lesz, felkészültem rá, élesben megtapasztalni mégis sokkal letaglózóbb. Mielőtt ténylegesen felébredne, elhatározom, hogy megkeresem a kedvesét. Ideküldöm, és én már nem is jövök vissza. A nagy egymásra találást nem bírnám ki. Ahogy azt sem, hogy Jongin megvető pillantásokat lövelljen felém. Lehet, hogy gyávaság megfutamodni a megérdemelt rám váró csapások elől, de elég büntetésnek tartom azt, hogy soha többé nem lehetek vele, úgyhogy nem szégyellem a viselkedésemet.

Bolond módjára futkosok fel-alá Sehunt keresve, de sehol sem találom. Mindenkitől megkérdezem, akivel találkozom, hogy tudják-e, merre lehet, viszont senki nem szolgál hasznos információval. Olyan, mintha nyom nélkül felszívódott volna. Hova a francba mehetett? Pont most, amikor visszakerülnek a dolgok a helyes kerékvágásba. Ugye nem adta fel? Nem adhatta fel! Hogy állhatnék Jongin szeme elé az igaz szerelme nélkül?

– Chanyeol, nem láttad Sehunt? – szaladok oda lélekszakadva Chanyeolhoz, abban a reményben, hogy ő biztosan képben van Sehun hollétével kapcsolatban. Meglep az arcomba csapódó ököl. Főleg, hogy az ütés még kétszer megismétlődik. Nem mintha nem érteném meg a dühét. Nem mintha védekeznék. Legszívesebben arra bíztatnám, hogy üssön még. Addig üssön, amíg a keze bírja. Sokkal inkább választanám a fizikai fájdalmat a szívem sajgásánál.

– Baekhyun tegnap óta eszméletlenül hever. Mit művelt vele az az elmebeteg nővéred? Te biztosan tudod, mert veled mindent megoszt.

– Esküszöm, hogy nem árulta el. Már nem bízik bennem. Ellene fordultam, Chanyeol. A te emlékezetedet sosem módosítottam, hogy bármilyen felmerülő baj esetén legyen valaki, aki nem felejtette el a múltját. És én hagytam nyitva a raktár ajtaját, hogy Baekhyun visszaállíthassa az emlékeit…

– Most meg kéne, hogy tapsoljalak? Meg kéne köszönnöm a nagylelkű cselekedeteidet? Mire megyünk azzal, hogy Baekhyun már emlékszik, ha soha többé nem élhetünk egy párként? Mit ér az, hogy visszaadtad Jongin emlékeit, ha Sehun örökre elment?

– Micsoda? Hogy érted azt, hogy elment?

– Mégis mit gondoltál? Ugyanolyan elfajzott szörnyeteg vagy, mint a nővéred. Nem érdekel, milyen kis kapukat hagytál nekünk, semmivel sem vagy jobb nála. Elszakítottál egy apát a lányától, egy férfit a társától, egy uralkodót a népétől. Nem vagy több egy szánalmas féregnél, akit el kéne taposni. Most boldog vagy? Megérte az a pár hét, amit egy életnyi szenvedés követ?

Chanyeol hirtelen elhallgat, és a fülét hegyezve a palota irányába szalad. Azt hiszem, Baekhyun felébredt. Mintha az ő elfojtott hangja okán hagyott volna faképnél. Mindegy, úgysem lett volna értelme a további vitának. Tény, hogy kibaszottul elszúrtam, de semmin se fog változtatni, ha minden szemétnek elmond. Tudom én, hogy az vagyok. Egyszeriben mélységes szomorúság száll meg, és nem csak Jongin elvesztése miatt. Soha nem voltak szerető szüleim, akik melegséggel, kedvességgel halmoztak volna el. Soha nem lesznek barátaim, akik tűzbe tennék értem a kezüket. Valaha volt egy nővérem, de már ő sincs nekem, és Jongin is csak múló ideig lehetett az enyém. Teljesen egyedül maradtam. Nincs senki, aki a tetteim után szóba állna velem. Az egész ország gyűlölni fog. De sebaj, remélhetőleg gyorsan végezni fognak velem, és akkor nem tart már sokáig a gyötrődésem.

A laborba visszaérve Jongint ülő pozícióban találom az ágyon. Összeroskadva bámul maga elé, mintha anélkül tudná, hogy rossz hírekkel szolgálok, hogy kimondanám. Amikor meghallja a neszezésem, rám emeli csalódott tekintetét, ami azt tükrözi, hogy nem engem várt. Mögém pillant, hátha felfedezi Sehunt, de kiábrándultan konstatálja, hogy egyedül érkeztem. Nemrég még felhevülten bújt hozzám, most meg úgy méreget, mint egy idegent. Vagyis nem, sajnos pontosan tisztában van azzal, hogy ki vagyok.

– Hol van Sehun? – kérdezi megfásult arckifejezéssel. Úgy odamennék hozzá! Átölelném, és biztosítanám arról, hogy minden rendben lesz, de ez elég ostobán hangozna pont az én számból. Gyerekkoromban mindig arról álmodoztam, hogy hős leszek. Megmentem a világot, melynek következtében az apám elismer fiaként, az anyám megbánja, ahogy viselkedett velem, mindenki tisztelni és szeretni fog, és a nép engem választ meg következő uralkodójának. Ehelyett én lettem a fő gonosz a történetben. Az ellenség, akitől az emberek félnek, messziről elkerülik, vagy bármit megtennének annak érdekében, hogy megfizessen a bűneiért.

Nem vagyok félkegyelmű. Tudtam, hogy ez lesz a vége, amikor engedtem a kísértésnek Jonginnal kapcsolatban, csak azt nem tudtam, hogy ennyire fog fájni. Azt gondoltam, eléggé megedzett már ahhoz az élet, hogy ne omoljak össze egy kis veszteségtől, hisz egy csomó dolgot elveszítettem már, azt hittem, a szívem túl kemény ahhoz, hogy összetörjön. Az alap tervem az volt, hogy miután Jongin visszatér Sehunhoz, én visszatérek az unalmas hétköznapokhoz, jelenleg azonban abban sem vagyok biztos, hogy levegőt képes leszek-e venni, ha elmegy innen.

– Chanyeol azt mondta, Sehun elment. De nyilván csak gondolkodnia kell egy kicsit. Egy-két nap múlva lenyugszik, és visszajön hozzád.

– Te nem ismered Sehunt. Rohadtul elbánt vele az élet. Én voltam az egyetlen, akiben megbízott, erre most én is elárultam. Ezt nem lesz képes megbocsátani nekem. – Akkor több közös van bennem és Sehunban, mint gondoltam. Velem is rohadtul elbánt az élet, és én is csak Jonginban bízom. A különbség az, hogy ez senkit nem hat meg. Nem hiszem, hogy Sehun olyan bolond lenne, hogy eldobná magától azt a csodálatos életet, amit a családjával élt. Lehet, hogy nem egy-két napba fog telni, mire megbékél, de előbb-utóbb úgyis visszatalál a szerelme szívéhez vezető útra. Amíg nekem nincs esélyem több ösvény közül választani. Egyetlen egy maradt számomra, a jól kitaposott, megszokott ösvény, amit magány övez, ahol nem terem boldogság, mert örökös bánat uralja.

Jongin bizonytalanul feláll, és ingatag lábakon a kijárat felé indul, miközben a lánya nevét ismételgeti. Még pihennie kéne, az emlékek visszaadása az elvesztésüknél is jobban megterheli a szervezetet, de megértem, hogy nem várhat tovább. Magához kell ölelnie a gyermekét, amitől oly sokáig megfosztottam, ezért meg sem próbálom maradásra bírni. Árnyékként követem, mint régen, mivel aggódom érte. Ha összeesne a gyengeségtől, rögtön mellette teremhetnék, hogy segítsek neki. Titkon abban reménykedem, szüksége lesz a támogatásomra, hogy még egyszer utoljára a közelében lehessek.

Természetesen nem csak azért szegődtem a nyomába, mert féltem az egészségét, muszáj őt látnom, amíg még lehet. Bármelyik pillanatban visszatérhet az országába, és akkor már nem figyelhetem tovább. Megfogadtam, hogy nem fogok többet a palotája körül ólálkodni, hogy egy-egy jelenetet elcsíphessek a mindennapjaiból. Nem kukkolhatom, mint régen, hisz most már tisztában van a létezésemmel. Szörnyű lenne, ha egyszer rajta kapna, és feltépném a sebeit a jelenlétemmel. Annak idején volt, hogy találkozott a tekintetünk az ilyen alkalmaknál, de akkor azt hihette, hogy egy vagyok a sok lakos közül, akivel néha összefut az utcán. Tehát ki kell használnom az utolsó perceket, amiket Exoluxiában tölt.

A palotához érve dermesztő látvány fogad. A nép körülvette Taeyeont, hogy megbosszulják, amit velük tett, aki pajzsként tartja maga előtt Haneult. Azt hajtogatja, hogy nem szakíthatják el tőle a lányát, de nyilvánvaló, hogy csak e képpen akarja menteni a bőrét a támadások elől. Úgymond túszul ejtette a kislányt, és amíg nem ereszti el, senki nem meri lelőni, vagy bármilyen fegyverrel nekimenni. Nem hiszem el, hogy szegény Jonginnak még ezt is végig kell néznie. Hát nem szenvedett már eleget miattam? Ha a gyereknek baja esik, én esküszöm, nem állok jót magamért. Rossz dolgokat követtem el életem során, de embert még sosem öltem, a saját nővéremmel azonban készen állok végezni, ha bántani merészeli a hercegnőt.

Jongin könyörgőn szól Taeyeonhoz. Haneul tekintete a helyzet ellenére felragyog, amikor eljut a tudatáig, hogy az apukája végre emlékszik rá. Milyen szomorú lesz, ha megtudja, hogy a dolgok valójában még mindig nem rendeződtek el, mivel Sehun elment. Vajon az elmebeteg nővéremnek mik a további tervei? Nem állhat a végtelenségig maga elé tartva a gyereket, viszont a nép úgy közrefogja, hogy esélye sincs elmenekülni. Abban reménykedik, hogy ők adják fel előbb? Ez teljességgel lehetetlen, hiszen nem lesz olyan pillanat, mely során a több száz emberből mind egyszerre fáradna ki. Ráadásképpen itt vagyok én, aki a legeltökéltebb azon a téren, hogy megfizettesse vele szörnyű tetteit.

Egy egész órán át megy a huzavona. A nép fenyegetőzik, Jongin szép szavakkal kérlel, Taeyeon viszont hajthatatlan. Egy óra elteltével sokallok be végleg, ami abban nyilvánul meg, hogy miközben a nővérem felháborodva vitatkozik egy fickóval, hátulról megragadom egyik kezemmel a karját, míg a másikkal egy kést szorítok egyenesen a torkához. Tudja, hogy képes lennék egy szempillantás alatt elvágni a nyakát, ezért mindenféle felesleges kört mellőzve a földre ejti Haneult. Azt sziszegi, most már engedjem el, hisz nem bántotta a gyereket, de nekem eszem ágában sincs követni a parancsát. Lefogom, amíg valaki megbilincseli, és csak akkor nyugszom meg, amikor az általa létrehozott szuper cellák rácsai mögött látom. Nem hat meg az átkozódása, ahogy az a tény sem, hogy ő volt az egyetlen, aki gondoskodott rólam gyerekkoromban. Örüljön, hogy a nép nem a vérét követelte, bár az életfogytiglannál még a halál is kedvezőbb opció lenne számára.

Természetesen nem reméltem azt, hogy én ép bőrrel megúszhatom a történteket. Duplán haragszom Sehunra, amiért megmentette az életemet, mert nem elég, hogy Jongin után fogok sóvárogni életem hátralévő részében, mindezt a sitten tehetem meg. Nem állok ellen, amikor néhány önjelölt igazság szolgáltató egy másik cella irányába kezd tuszkolni. Nem tiltakozok, nem keresek indokokat, pontosan tudom, hol a helyem a társadalomban. Visszafordulva egy utolsó pillantást vetek Jonginra, aki a könnyeivel küszködve emeli rám kimerült tekintetét. Sajnálom, hogy nem bizonyosodhatok meg arról, hogy minden rendbe jött Sehun és közte, de mostantól azért fogok imádkozni, hogy ez így legyen.

– Emberek! Hallgassatok meg, mielőtt elítélnétek Kyungsoo-t – hallom meg egyszeriben Jongin határozott hangját. Az egyik őr istenesen pofán vág, de miután elégedetten a képembe vigyorog, nem lökdös tovább, a beszélő irányába fordulva kezd fülelni. Lopva én is Jonginra pillantok. Minden bizonnyal most láthatom őt utoljára, magamba kell szívnom a látványát, hogy segítsen túlélni a rám váró poklot. – Kyungsoo ugyanolyan áldozat, mint mi. Taeyeon azt programozta bele, hogy legyen gonosz, teljesítse a parancsait. Őt is manipulálta. Csak azért követte el az ellene szóló vádakat, mert módosítva lett a memóriája. Ha visszakapja a valódi emlékeit, újra az az ártatlan fiú lesz, aki a procedúra előtt volt. Nézzetek mélyen a szívetekbe! Az emlékezetvesztés idején ti is csináltatok olyan dolgokat, amit egyébként nem tettetek volna, igaz? Ezzel az erővel elég sokan kerülhetnénk börtönbe. A cella helyett ahhoz a géphez vigyétek őt, melynek segítségével újra régi önmaga lehet.

Először le merném fogadni, hogy ki fogják röhögni Jongint, esetleg az ostoba megjegyzése miatt őt is hűvösre juttatják, de meglepetésemre halk moraj fut át a tömegen, és mire feleszmélek, a karomat szorongatók már a másik irányba taszigálnak. Jongin a nép élén halad, biztosítja őket arról, hogy ő maga fogja végrehajtani a procedúrát. Képtelen vagyok visszatartani a szememben gyülekező könnyeket. Nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára, de sok-sok évvel ezelőtt lehetett. Az viszont teljesen felkavarja az érzéseimet, hogy Jongin annak ellenére védelmez továbbra is, hogy megtudta mindazt a szörnyűséget, ami a lelkemen szárad.

– Új életet kezdhetsz. Amikor kimegyünk innen, úgy teszel majd, mintha egy egyszerű munkás fia lennél, akinek meghaltak a szülei egy balesetben. Nincsenek rokonai, mégis jól érzi magát a bőrében, mert gyógytornászként segíthet jobbá tenni az emberek mindennapjait. Szereti az állását az iskolában, bár sokszor álmodozott arról, hogy ő lesz Exoluxia királya. Tudja, hogy jó uralkodó válna belőle, csak sosem mert lépni…

– Nem fogok úgy tenni, mintha erre emlékeznék. Tényleg erre fogok emlékezni.

– Tessék?

– Meg kell értened, hogy nem tudok tovább élni nélküled. Nem tudom úgy folytatni ezt a nyomorúságos életet, hogy minden nap, minden órájában rád gondolok. Egy megoldás létezik a problémámra. Ha kitörlöm a veled kapcsolatos emlékeket a fejemből, tiszta lappal kezdhetem az egészet. Nem egy beteg nő beteg öccse leszek, nem egy házas ember után sóvárgó nyomorult, hanem az egyszerű munkás fia, aki szereti az állását, és arról álmodozik, hogy király lehessen. Kérlek, támogass a döntésemben, és segíts megvalósítani! Muszáj elfelejtenem téged, Kim Jongin…

Jongin ajka megremeg. Reszketeg sóhaja, szomorú tekintete arról árulkodik, hogy számára ugyanolyan fájdalmas a kérésem, mint számomra. Csak ketten vagyunk a kis helyiségben, ahol akadozó lélegzetvételén kívül nem lehet mást hallani. Bár ha jobban koncentrálnék, heves szívdobogásomat is hallhatnám, ami az ellen tiltakozik, amire készülök. Néha beszűrődik egy-egy szófoszlány a kint várakozó emberek beszélgetéséből. Úgy őriznek, mintha elszökhetnék, pedig nincs más vágyam, csak abbahagyni végre a menekülést, és egy gondtalan, boldog életet élni. De lehet-e boldog életem Jongin nélkül? Mi van, ha annak dacára sem fogok nyugalomra lelni, hogy elfelejtem őt? Talán örökre egy mellkasomban tátongó hatalmas űrrel kell léteznem, aminek az emlékeim nélkül nem is fogom érteni a miértjét.

– Tudnod kell, hogy megbocsátottam, és hogy hiányozni fogsz… Azt kívánom, hogy találkozz valakivel, aki úgy fog szeretni, ahogy te szerettél engem… Megérdemled, Kyungsoo… Sajnálom, hogy én nem lehetek az, aki mindent megad neked… – Már mindketten sírunk. Mindketten esetlenül indulunk meg a másik felé. Én semmit nem merek tenni, hisz semmihez nincs jogom, de nem állok ellen, amikor Jongin erőtlen karja a testem köré fonódik. Szorosan magamhoz ölelem, lehunyt szemmel beszívom édes illatát, az arcomat a hajába temetem, ő viszont egy idő után kicsit elhúzódik tőlem, de csak azért, hogy forró ajkát a számra tapaszthassa. Nem bonyolódunk bele vad csókcsatákba; néhány pillanatot követően már vége is a múló varázsnak.

Folyamatosan azon jár az agyam, hogy minden apró érintést meg kell jegyeznem. Egyszerűen nem tudatosult még bennem, hogy hamarosan semmi nem fog maradni a kettőnk kapcsolatából. Legalábbis nekem nem. Jongin vajon miért nem akar elfelejteni engem? Nem lenne könnyebb úgy folytatnia, hogy megszűnne a létezésem számára? Bár Sehun még akkor is emlékezne. Szegény kis Haneul szintén. Szóval csak én vagyok olyan szerencsés, hogy mindent a nulláról kezdhetek. Persze, ha ez szerencsének nevezhető. Lehet, hogy rosszabb lesz az emlékek nélküli világ a Jongin után vágyakozásnál. Ezt nem tudhatom előre.

Jongin megkérdezi, hogy készen állok-e, amire nem létezik helyes válasz. Hogy is állhatnék készen arra, hogy elfelejtsem életem legszebb időszakát? Hogy ne emlékezzek többé a legfontosabb emberre, aki körül eddig az egész világom forgott? Rohadtul nem állok készen rá, ettől függetlenül határozottságot mímelve a gépezethez sétálok, majd belehelyezkedem. Próbálok mosolyogni, hogy Jongin arca se legyen olyan elgyötört, aztán szorosan behunyom a szemem, és még egyszer utoljára végigpörgetem a közös emlékeinket. Mint egy haldokló, aki előtt lepereg az élete a halálos ágyán, azzal a különbséggel, hogy az én filmem kizárólag Kim Jonginra fókuszál. Nincs helye benne a gyerekkornak, barátoknak, ellenségeknek, csak azt látom, amit vele éltem át, csak az ő nevetését hallom, az ő érintését érzem a bőrömön. Mielőtt álomtalan álomba merülnék, megérzem hideg kezének szorítását az enyémen, és utolsó gondolatommal azt kívánom, legyen nagyon boldog a családjával.

*******************************************

– Mi történt velem? Miért fáj így a fejem?

– Elájultál, és beütötted a fejed. Már összeesve találtam rád az utcán. Gondoltam, addig veled maradok, amíg magadhoz nem térsz.

– És te ki vagy? Ismerjük egymást? Ha nem csal az emlékezetem, még sosem találkoztam veled.

– A nevem Kim Jongin. A szomszédos birodalom királya vagyok. Csak átutazóban érintettem Exoluxia területét, nemsokára sietek is haza.

– Egy valódi király áll közvetlenül előttem? Hű, most le kéne borulnom előtted, vagy ilyesmi? Nem tűnsz olyan királyosnak. Mármint egy uralkodóról nagy szakáll, kopaszodó fej, sörhas jut eszembe, nem pedig egy görög félisten. Mármint… Jesszusom, mindenféle ostobaságot hordok össze az agyrázkódásomnak köszönhetően! Ne haragudj, amiért tiszteletlen voltam! Vagy inkább magáznom kéne, igaz?

– Még véletlenül se magázz! Akkor kopaszodó, sörhasú fószernek érezném magam.

– Egyébként én is szívesen lennék király. Csak nincs meg hozzá a nemesi származásom.

– Ne add fel az álmaid! Exoluxia uralkodó nélkül maradt. A népnek szüksége lesz egy vezetőre, és szerintem neked jelentkezned kéne a posztra. Királyi kisugárzásod van. Valami tekintélyt parancsoló légkör leng körül.

– Azt hiszem, megfogadom a tanácsod. Te nem pályázol arra, hogy ezt az országot is az uralmad alá vedd?

– Dehogy! Épp elég elfoglaltságot jelent a sajátom is. Néha alig jut időm a lányomra és a páromra.

– Ó, micsoda szerencsés fickó vagy te! Király vagy, ráadásul helyes király, és a boldog család sem hiányzik a képből. Teljesen tökéletes az életed, nem igaz? Nincs egy aprócska folt sem, ami beárnyékolná az idilledet. Ööööööö… Miért sírsz, Jongin? Valami rosszat mondtam? Úristen, lehet, hogy a lányod beteg, vagy…

– Semmi baj. Nehéz időszak áll mögöttem, de remélem, mostantól minden rendbe jön.

– Drukkolni fogok! Bár nem ismerlek, érzem, hogy jó ember vagy. És a jó emberek jó életet érdemelnek.

– Én is minden jót kívánok neked, Kyungsoo! Kívánom, hogy légy nagyon boldog…

– Honnan tudod a nevem?

– Amikor… amikor elájultál… az egyik szomszédod épp arra járt, és a neveden szólongatott. Nekem most már mennem kell. Ugye jól vagy? Nincs szükséged további segítségre?

– Jól vagyok. Ne aggódj miattam! És végre hagyd abba az egerek itatását! Egyszer talán a véletlen újra összehoz majd minket, és hidd el, akkor mindkettőnk élete boldog lesz. Kérlek, mosolyogj rám búcsúzóul! Nem egy szomorú képet akarok megőrizni rólad.

– Örülök, hogy megismerkedtünk, Kyungsoo! Sok szerencsét!

– Ég veled, Kim Jongin!