2019. augusztus 9., péntek

Ha újra az enyém lennél... Tizenegyedik nap nélküled


Ha újra az enyém lennél, soha többé nem kételkednél a szavaimban.

Chanyeol

Egy hét telt el azóta, hogy Baekhyunnal járni kezdtünk. Elég fura ezt így kijelenteni, mert azelőtt sosem ünnepeltünk évfordulókat, hiszen mi születésünktől fogva együtt voltunk. Ő különben is azt vallotta, hogy mindennap ünnep, amit velem tölthet, ezért nem jelöltünk ki egyet sem, amin gyertyafényes vacsorára vagy romantikus hajókázásra mentünk volna. Ha kedvünk támadt a randizásra, bármikor fogtuk magunkat, és nekivágtunk.
Egy hét telt el azóta, hogy Baek és Sehun szakítottak. A mindannyiunk számára nagy jelentőséggel bíró éjszakát követően Sehun az állítólagos szülei házába költözött. Azt viszont nem kürtölték világgá, hogy már nincsenek együtt. Túl gyanús lenne, ha Taeyeon fülébe jutna a szétválásuk. Azt tanácsoltam Baekhyunnak, ha valaki a kapcsolatukról kérdezné, azzal rukkoljon elő, hogy Sehun szeretne több időt a szüleivel tölteni, de az ott alvásai csak ideiglenesek.
Egy hét telt el azóta, hogy Baekhyunnal találkoztunk. Taeyeon egyfolytában rajtam lógott, megőrjített, hogy egy percre sem tudok elszakadni tőle, de most végre ránk mosolygott a szerencse. Két teljes napra elhúzott valami szépség farmra, ahol az esküvőnkre akarja rendbe hozatni magát. Ha azt hiszi, attól jobban fog kelleni, hogy legyantázzák, arcpakolást tesznek rá, meg mit tudom én, miket művelnek az ilyen helyeken, nagyot téved. Sajnos a lelkét semmilyen kezelés nem képes szebbé varázsolni.
Egy hete csak Baek üzeneteit olvashatom, illetve néha fel is tudtam hívni pár percre, de olyankor nem igazán beszéltünk lényegre törő dolgokról, mindketten azt hajtogattuk, mennyire várjuk azt a bizonyos két napot. Az adott erőt, amikor visszagondoltam a kunyhóban töltött éjszakánkra az álarcos bál után. Nem csináltunk mást csókolózáson kívül, úgy viselkedtünk, mint tizenévesen, de ez így volt tökéletes. Nem akartam túl nyomulósnak mutatkozni, hisz Baekhyun szemszögéből akkor aludtunk együtt először, ő pedig nagy valószínűséggel nem akart ribancnak tűnni, aki első alkalommal szétteszi a lábát egy randin, úgyhogy leragadtunk a túlfűtött csókoknál. De micsoda csókok voltak azok!
– Hivatalosan is elment a boszorkány, tiszta a levegő! – rikkantja Honey a szobánkba robbanva. Kicsit féltem, hogy szomorú lesz, ha bejelentem, magára hagyom egy darabig, de mihelyst megtudta, hogy Baekhyunnal készülök romantikázni, örömmel állt a rendelkezésünkre a megszervezést illetően. Azt a feladatot kapta, hogy azon nyomban jelezze Taeyeon távozását, amint elhagyja a palota területét, hogy megragadva a hátizsákom, futólépésben a szerelmemhez eredhessek.
– Adj egy nagy puszit, hercegnőm! Ígérd meg, hogy jó kislány leszel, és ha bármi baj van, gondolkodás nélkül hívj!
– Ne aggódj, érezzétek jól magatokat! De akkor ez azt jelenti, hogy Baekhyunie oppa memóriája rendbe jött?
– Sajnos még nem, de rajta vagyok a dolgon. Viszont képzeld, e nélkül is sikerült elcsavarnom a fejét.
– Ezek szerint a ti szerelmetek erősebb az apuékénál. Apuci olyan elvarázsolva néz Kyungsoo bácsira… Lehet, hogy ha visszanyerné az emlékezetét, már az sem változtatna az érzésein. – Honey nem sír, de az a mélységes szomorúság, ami belőle árad, engem is elkeserít. Egy ő korabeli gyereknek nem szabadna ismernie ilyesfajta fájdalmat. Legnagyobb sajnálatomra nem tudok semmi okosat, semmi reménytelit mondani erre, és szégyen, nem szégyen, de gondolatban már Baekhyunnal vagyok, ezért egy ostoba „ hidd el, minden rendben lesz, mint minden mese, ez is jó véget fog érni”-nél nem futja többre tőlem.
Mielőtt izgatottan kiszaladnék az épületből, az anyukám (azaz Baekhyun nénikéje) gondjaira bízom Honeyt, és jókedvemben nem csak a keresztlányomnak adok egy nagy cuppanós puszit. Édesanyám furcsán néz rám, de azért elmosolyodik, és jó utat kívánva integet a kicsivel karöltve. A megfelelő álcázás miatt kénytelenek vagyunk megint külön menni a határig, ezért én az autómhoz sietek, míg Baekhyun Pearl hátán fogja megközelíteni a helyet. Vannak cinkosaink, akik falaznak nekünk, ha borulna a bili; nevezetesen a mama, akinek Baek elújságolta a fejleményeket, és Kyungsoo, aki kedvesen kiáll a szerelmünk mellett, de azért nem árt továbbra is óvatosnak lenni. Ami azt jelenti, hogy további fél órát kell nélkülöznöm a kedvesem jelenlétét, viszont azt már egy lábon ugrálva is kibírnám a mögöttünk álló egy héthez képest.

– Nem értem, mi ez a nagy felhajtás! – közli Baekhyun felfújt arccal, amikor megtudja, hogy repülőre fogunk ülni. – Egy hét elteltével végre újra veled lehetnék, erre szálljak fel egy gépre, amin további órákon át nem érhetek hozzád, ráadásul bármikor lezuhanhat. Ne csináld ezt! Nem akarok meghalni egy hét járás után.
– Képzeld, sikerült Taeyeon pénzéből egy magángépet rendelnem, amin akármit csinálhatunk. Szeretnélek egy különleges randira elvinni.
– Nekem tökéletesen megfelel a havas táj vagy a kis kunyhó… Egy randi miatt nem kell a világ végére menni.
– Először a hóért sem voltál oda, később pedig imádtad, úgyhogy hidd el, ezzel is így leszel. Nyugi, ha meghalunk, legalább együtt ér minket a halál – próbálok viccelődni, de Baek gyilkos pillantásából arra következtetek, hogy ezt nem tartja valami jó poénnak. Duzzogva húzódik el tőlem, holott a bejelentésem előtt még úgy csüngött rajtam, mint egy faágba kapaszkodó levél.
Azért elkerekednek a szemei, és a szája is egy nagy „o”-t formál, amikor beszállunk a luxus járgányba. Kedvére való az a sok étel meg ital, ami csak arra vár, hogy elfogyasszuk, a kényelmes fotel, amiben úgy fest, mint egy trónján terpeszkedő uraság, a személyzet tagjai, akik minden óhaját lesik. Ám amint megkezdjük a felszállást, az ámulat helyét átveszi az iszony, és egyik kezével görcsösen szorongatva a karfát, másikat a szájára tapasztva igyekszik túlélni az emelkedést. Szívesen a képébe vágnám, hogy kölcsön kenyér visszajár, ugyanis az első repülésünknél én paráztam ennyire, amíg ő teljes nyugalomban élvezte az utat.
– Hé, egész úton csukott szemmel, összekuporodva akarsz maradni? Vess már egy pillantást a felhőkre!
– Fotózd le, aztán ha földet érünk, megnézem – nyöszörgi arcát a tenyerébe temetve. Nem azért fizettem ki egy vagyont, hogy ilyen durcásan viselkedjen. Másra is fordíthattam volna azt a pénzt, csakhogy én neki akartam kedveskedni. Odapréselődök mellé, mivel ezen az ülőalkalmatosságon simán elférünk ketten is, ha nem fetrengésre használja, és egy határozott mozdulattal megfogom mindkét kezét. Felpattan a szemhéja, de csak azért, hogy tiltakozását kifejezve meredhessen rám, én azonban nem hőkölök hátra, a szájára helyezem az enyémet. Érzem rajta a dacos ellenállást, izmait megfeszítve próbál távol tartani magától. Esze ágában sincs visszacsókolni, végül, amikor lassan végignyalok rajta, egy reszketeg sóhaj kíséretében résnyire nyitja ajkait, amit kihasználva nyelvem utat tör magának a folytatáshoz.
– Még sosem csókolóztunk a felhők felett – jegyzem meg örömittasan fejét az ablak felé fordítva, hogy ne csak engem, a látványt is élvezze. Baekhyunnal szerettünk utazgatni. Jártunk már San Francisco-ban, hogy a Golden Gate hídon sétálgassunk kéz a kézben, Rómában, ahol részegen annyi érmét dobtunk a Trevi-kútba, aminek az összegéből majdnem állhattunk volna egy következő utat, Acapulco-ban, melynek partján szintén nem túl szomjasan, egymásnak estünk a csillagok fényében. Józanul sosem lettem volna olyan gátlástalan, hogy erre sor kerüljön, de némi tequila, megfűszerezve Baekhyun ellenállhatatlanul huncut mosolyával bármilyen tiltott dologra rá tudna venni. Egy szóval imádtunk utazni, imádtuk nagy kanállal habzsolni az életet, új és merész tevékenységekbe vágni, de a repülőn való csókolózás nem számíthatott ezek közé a velünk együtt utazók miatt.
– Remélem, a következő ördögi terved nem az lesz, hogy a felhők felett után jöjjön a víz alatti smárolás. – Attól függetlenül, hogy fejcsóválva meresztgeti rám a szemét, elégedetten kémleli a mellettünk húzódó fellegeket. Ha tudná, hogy a víz alatti smacizáson már túl vagyunk! Nem tartott sokáig, és élvezetes sem volt, de a poén kedvéért kipróbáltuk egyszer. Kicsit megint elszomorít, hogy ő nem emlékszik arra, amire én. Mit ér az a sok élmény, ha nincs kivel megosztoznom az emlékeken? Van megannyi fotó az otthoni gépünkön, ami igazolja, de egyetlen kép sem tudja visszaadni azt az érzést, ami a személyes tapasztalatszerzéshez fűződik. Először az volt a tervem, hogy hazaviszem Baekhyunt, hátha kivált belőle valamit az ismerős környezet, de elég macerás lenne a szomszédoknak való magyarázkodás, ezért elvetettem az ötletet.
Így hát egy közeli településen szállunk le. Nem terveztem túl hosszúra a repülést, hogy minél többet lehessünk az ominózus helyen, ezért nem akartam messzire menni. Baek értetlenkedve vonja fel a szemöldökét a bár előtt, ahova kormányzom őt. Joggal teszi fel a kérdést, hogy csupán emiatt utaztunk ennyit, de egy exoluxiai klubban nem jelenhettünk volna meg együtt, én viszont ragaszkodom ahhoz, hogy újra zongora mögé üljön.
– Azt szeretném, ha énekelnél nekem – közlöm vele kérlelőn, mire háborgó pillantást lövell felém.
– Most komolyan azért jöttünk el ilyen távolságba, hogy énekeljek? De hát én nem is tudok énekelni! A zongorázásról nem is beszélve. Micsoda pocsék randi ez…
– Lehurrogtad a havat, a repülést, a végén mégis mindkettőt imádtad. Kérlek, tégy egy próbát a kedvemért! Szerintem újra beléd zúgnék, ha nekem küldenél egy dalt. – Baekhyun fújtatva megindul a zongora felé. Ezek szerint a legnagyobb motivációt az jelenti számára, hogy még jobban fogom szeretni, amit nagyon édesnek találok. Látom, hogy mond valamit az éppen játszó zenésznek, aki kis tétovázás után átadja a helyét. Mosolyogva leülök a legközelebbi asztalhoz, és kíváncsian várom, mi fog történni, amint a billentyűk fölé helyezi a kezét.
Azt gondolom, a zongorázást ugyanúgy nem lehet elfelejteni, mint az úszást vagy a biciklizést, melyet Baekhyun tökéletes játéka hamarosan igazol is. Talán nem emlékszik arra, amikor megtanulta ennek a dalnak a kottáját, de a tudatalattija minden hangot előhoz, ahogy belekezd. Rögvest elönt a libabőr, amint felcsendül gyönyörű hangja. Kicsit önzésből választottam ezt a helyet, mert annyira hiányzott már az éneklése, az, hogy a dallamoknak köszönhetően visszarepüljek abba az időbe, amikor minden estén őt hallgatva ücsörögtem a lakásunk közelében lévő bárban.
Baekhyun a Csillag születik betétdalát, az I’ll Never Love Againt adja elő teljesen átszellemülve. Mindketten imádtuk a filmet, legalábbis a végéig. Én már kábé a tizenötödik percben tudtam, hogy nem lesz itt happy end, de Baek megrögzött romantikus lélekként az utolsó pillanatig bízott a jó befejezésben. Akárhányszor részegen látta Bradleyt, morogva tette közzé kommentárjait, ami miatt folyton lepisszegték a mellette ülők a moziban. Többször a fülembe súgta, hogy utálja ezt a fazont, Gaga sokkal jobbat érdemelne nála; úgy beleélte magát a történet alakulásába, mintha az a valóságon alapult volna.
És amikor nem fordultak jobbra a dolgok, magából kifakadva a mosdóba rohant. Nagyot sóhajtva követtem őt, de elég zabos voltam, mert napok óta arra vártam, hogy a hangszórókból, jó minőségben hallhassam az utolsó számot, erre az ő zokogását kellett hallgatnom a vécéből. Ott álltam a csap alá tartva a kezem, és közben Baekhyunt szidtam magamban. Mégis mit sirat azon a csávón, akit két órán keresztül masszívan utált? Örülnie kéne annak, hogy Gaga találhat majd nála sokkal jobbat, ha letelik a gyász időszaka.
Két nappal később Baek elénekelte nekem címezve azt a dalt, amiről lemaradtam kis kirohanása miatt. Titokban megtanulta a kottáját, a szövegét, pedig azelőtt sosem vállalt be angol nyelvű számokat, mert bénának tartotta a kiejtését. Az akcentusán tényleg lehetett volna még csiszolni, de ez cseppet sem rontott csodálatos előadás módján. Sokkal lenyűgözőbben prezentálta Lady Gagánál. Egyszerre mosolyogtam, és könnyeztem, árasztott el a boldogság, és facsarta mérhetetlen fájdalom a szívem. Tudtam, hogy azért gyűlölte a film főszereplőjét, mert magára emlékeztette. Bár ő nem viselkedett annyira szélsőségesen, sokszor kiakasztott, ettől függetlenül úgy szerettem, amilyen. Nem akartam, hogy azt gondolja, jobbat érdemlek nála, csak azt akartam, hogy olyan őrülten szeressen, mint addig.
Egy nap leforgása alatt írtam neki egy dalt. Rég csináltam ehhez hasonlót, legutóbb kissrác korunkban rukkoltam elő ilyen ajándékkal. A ritmus nem lett kellően lágy, a rímek nem mindenhol passzoltak, távolról sem lehetett volna tökéletes szerzeménynek nevezni, de minden szó, minden hang a szívem legmélyéről jött. A következő estén a gitárommal egyetemben átvettem Baekhyun helyét, mielőtt vége lett volna a műsorának. Meglepődve nézett rám, korábban maximum otthon hallott énekelni, mert nem szerettem a közönséget, de érte képes voltam szembeszállni a legfélelmetesebb démonjaimmal is. És bizony minden fáradozást megért az a szerelmes és boldog tekintet, amit a dalért cserébe kaptam.
Ez a bár nem a mi szokásos kis helyünk, sosem jártunk még itt, hirtelen a város neve sem ugrik be. Baekhyun nem emlékszik a múltunkra, azt hiszi, csak most kezdtünk el randizgatni. Egy dolog azonban nem változott: ugyanolyan szerelmesen énekel nekem, mint régen, ami ugyanúgy meghat, boldoggá tesz, könnyekre fakaszt, fülig érő mosolyt csal ki belőlem. E mellett annak is örülök, hogy végre láncok nélkül látom szárnyalni. Amióta Exoluxiába cipeltek minket, folytonos feszültség, a helyes út ideges keresése jellemezte, de ebben a pár percben testestül-lelkestül átadja magát a zenének, hagyja, hogy beszivárogjon a bőre alá, a csontjáig hatoljon, eggyé váljon vele, amitől úgy ragyog, mint annak idején.
– Te jó ég, ez mennyei volt! Hálás vagyok neked, amiért egy újabb életre szóló élményt adtál. Hihetetlen vagy! Mintha jobban ismernél, mint én saját magamat – lelkendezik Baekhyun egy kihalt kis utcában a kezemet szorongatva. A random fellépésének köszönhetően ezerrel pörög, nem tud egyhelyben maradni, most is éppen egyik lábáról a másikra áll izgatottságában. Szemei gyermeki csillogást hordoznak magukban, úgy néz rám, mintha valami istenség lennék, aki a természetfeletti képességeivel olvas a gondolataiban, amikor csak arról van szó, hogy volt rá több, mint negyed évszázadom, hogy megismerjem.
– Mi jár annak, aki ismételten egy remek helyre hozott el téged? – Fintorogva legyint egyet, majd incselkedve egy röpke pillanatra a számhoz érinti az övét, aztán olyan nagy hévvel lép hátra, mintha megégettem volna.
– Már megkaptad az ajándékodat. Szemtanúja lehettél a sztárvilág legújabb, egyben legfényesebb csillagának megszületésének. Érezd megtiszteltetve magad!
– De egy ilyen fényes csillag mellé kell egy menedzser is. Ne is fáraszd magad a kérdés feltevésével, elvállalom. Viszont a munkámnak elég magas ára van, mivel én vagyok a legjobb a szakmában. Száz naponta.
– Száz mi? Won? Azt röhögve kicsengetem. De még a dollárt is.
– Csók. – Baekhyun a szemét forgatva, felháborodást színlelve el akar lökni magától, de én határozottan megragadom a csípőjét, hogy megakadályozzam a felesleges beszédben. – Oké, mivel a jóvoltadból megismerkedhettem a világ legjobb tevékenységével, megkapod a jussod.
– A világ legjobb tevékenysége alatt ugye a velem való csókolózást érted?
– Ahhh, bocsánat! A világ második legjobb tevékenységével, ami az éneklés, mert az első természetesen ez… – Nevetve megcsókol, mialatt rendkívül nagy öröm száll meg. A körülöttünk lévő helyiségekből kiáramlik a zene, a többféle szólam keveredik az utcán sétálgató emberek keltette zajjal, mi mégis olyan békésen állunk ott egymásba feledkezve, mintha senkinek nem szúrna szemet két csókolózó férfi. Mintha az Exoluxiába való visszatérés csupán egy rossz rémálom lett volna, de igazából a soron következő utunkon viháncolnánk Baekhyunnal. Nem akarom, hogy ez az éjszaka véget érjen. Az ostoba megrögzöttségnek köszönhetően egyfolytában attól rettegek, hogy bármelyik pillanatban tovatűnhet a varázslat, ezért nem tudok száz százalékosan a lényegre koncentrálni, ami elég bosszantó. – Mit szólnál, ha egész éjjel ezt csinálnánk? A három legjobb dolgot: ide-oda repkednénk a magán repcsivel, közben felváltva énekelnék neked, és csókolóznánk.
– Azt mondanám, hogy ennél tökéletesebb ötletet még sosem hallottam.

Másnap délelőtt le sem lehet vakarni a vigyort az arcomról, amikor beszállok a kocsimba. Egy kis időre ismét nélkülöznöm kell Baek társaságát, mert úgy döntöttünk, jobb lesz, ha pár órára felbukkanok a palotában. Túl gyanús lenne, ha két teljes napot egyikünket sem látnák. De este már a kunyhóban leszünk, és ettől a gondolattól folyamatosan mosolyognom kell. Ő ott fog várni rám, én pedig nagy valószínűséggel nem bírok majd órákat itt dekkolni, megmutatom magam Taeyeon néhány csatlósának, aztán amilyen gyorsan lehet, kereket oldok.
Az elmúlt éjszaka tényleg tökéletes volt. A repülés számomra nem sokat nyomott a latba, a földön ugyanolyan eszméletlenül éreztem volna magam. Tulajdonképpen Baek mellett mindig a fellegek közt járok, szóval nem igazán számít, hogy fizikailag is ott vagyunk-e. A hangja most is a fülemben cseng, csillogó szemeinek látványát képtelenség lenne elfelejteni. Kezdetnek megivott egy pohár pezsgőt, aztán elénekelt egy dalt, végezetül megtalálta a számat. Szerencsére rám sokkal több időt fordított, mint a korábbi cselekedeteire. A csók után megismételte még párszor a szenthármas sorozatot, amíg az ölemben, vállamra hajtva a fejét el nem bóbiskolt. Annak ellenére, hogy én egy szemhunyást sem aludtam, olyan friss vagyok, mintha több energiaitalt és kávét magamba öntöttem volna, pedig csak Baekhyun szerelme sodort ebbe az állapotba.
Amikor a szobámba érve megpillantom Sehunt a földön kuporogni, egyből levágom, mi a helyzet. Rohama van, és én vagyok az egyetlen, akihez ilyenkor fordulhat. A bálon történő jelmez cserénk óta nem találkoztam vele. Már azt hittem, abbamaradt nála a jelenség, de a tekintetét uraló gyötrelemből egyértelművé válik, hogy jelenleg éppen tudatában van az igazságnak.
– Tudod, mit csinálok mostanság? – kérdezi szenvedő hangszínen. Odamegyek hozzá, hogy hűvös kezemmel kissé lehűtsem égő homlokát, majd egy pohár vizet szuszakolok belé, annak ellenére, hogy nem akar inni. – Jegyzeteket készítek magamnak az ébrenlét pillanataiban. Így neveztem el azt az állapotot, amikor rendben van a memóriám. Beállítok egy emlékeztetőt, és amint a mosott agyú énem észleli a jelzést, megnézi az irományt. Ez olyan kibaszott Ötven első randi feelingű cucc.
– És hogy reagál a mosott agyú éned ezekre a jegyzetekre?
– Először természetes reakcióként a tagadás fázisa lép elő. Azt gondolom, sokat ittam, és marhaságokat hordtam össze, de ahogy elkezdek a sorok között olvasni, elhiszem az állítást. Így persze még nehezebb az egész. Eddig legalább csak pár percre szenvedtem a történtek miatt, most meg egész nap mardos a tudat. És az a legrosszabb, hogy Jongin nem igazán hisz nekem.
– Micsoda? Te elmondtad Jonginnak? – csattanok fel idegesen. Valamiért én az elejétől fogva nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy Baekhyun nyakába zúdítsam a tényeket. Attól féltem, sült bolondnak nézne, aki mindenféle baromságot összehord, csak hogy a közelébe férkőzhessen, amiért soha többé nem fog velem szóba állni. Vagy ami még ennél is rosszabb lenne, ha elhinné, és amint tudomást szerezne róla, Taeyeon életére törne. Ő mindig is fejjel ment a falnak, előbb cselekszik a gondolkodásnál. Hiába mondanám neki, hogy nem szabad felfednünk magunkat senki előtt. Ha nekem nehezen megy a színjátszás, ő egy percig sem venné fontolóra a következményeket.
– Mert ha te látnád valakivel szerelmesen enyelegni Baekhyunt, nem ugyanígy tennél? Egyszerűen megőrjített a tudat, hogy Jongin Kyungsoo-val van. Már rájöttem, hogy semmi értelme nem volt annak, hogy beszámoltam neki az igazságról, na mindegy.
– Baek azt mondta, látott titeket összebújva táncolni az álarcos bálon.
– Ez igaz, régóta az volt a legcsodálatosabb estém. Sokáig maradtunk együtt, és az elválásunk után azt írta, négy százalék előnyöm van Kyungsoo-hoz képest, egy hete mégsem keres. Szerelmes abba az idiótába, és lehet, hogy tetszem neki, de ez még nem elég ahhoz, hogy engem válasszon. El tudod ezt képzelni? Borzalmas dolgokon mentünk át, évekig szenvedtünk egymás nélkül, mégis sikerült megtalálnunk a boldog befejezést. Legalábbis azt hittük. Amíg egy átkozott napon arra nem ébredtem, hogy életem szerelme egy idegen férfira néz úgy, ahogy korábban rám nézett, Taeyeon azt állítja, hogy a lányunk az ő lánya, én meg a te pasiddal járok. Hát nem kész agyrém? Szerintem Baekhyun hányingert kapna, ha realizálná, hányszor smárolt velem.
– Ezzel ne poénkodj, mert a végén még egy monoklit kapsz! Tudod, milyen borzalmas volt nekem titeket együtt látni? A legjobb barátomat életem szerelmével… Még ha csak egy elmebeteg játszma része is.
– De ahogy elnézem, köztetek minden a régi. Mármint Baekhyun nem emlékszik semmire, de legalább szeret. El sem hinnéd, mit nem adnék, ha Jonginnal ez történne. Nem érdekelne, hogy nem emlékszik az esküvőnkre, a megkoronázásomra, az első csókunkra, csak még egyszer szorítson úgy magához, mintha én lennék az egyetlen számára.
– Bárcsak ez az egész az én történetem része lenne. Tudod, Baek folyton azzal nyaggatott, hogy írjak folytatást az Én és a Hercegemnek, de egy regény összehozása után teljesen leblokkolt az agyam. Bárcsak lenne egy varázstollam, és minden valóra válna, amit leírnék vele. De annyival is beérném, ha megtalálnám az ellenszert erre a kurva emlékezet vesztésre. Szerinted egyáltalán létezik ilyen, vagy hiába is keresem?
– Fogalmam sincs. Azt sem értem, te hogy emlékezhetsz mindenre, és hogy miért pont nekem vannak ilyen éber állapotaim. De most már én is segíthetek ebben. Beleírom a jegyzeteimbe, hogy a legfontosabb küldetés, hogy megtaláljuk az ellenszert, és a hülye kardozás helyett arra fogom fordítani az energiámat.
Mindketten összerezzenünk, amikor éktelen csörömpölés támad a folyosón. A következő pillanatban egy holtsápadt Baekhyun ront be a szobába, aki mögött hangos csattanással zárul az ajtó. Nem kell közölnie, hogy mindent hallott, a földre hullott poharak, és dühtől szikrázó tekintete pont elég bizonyíték. Idegesen a hajamba túrok, kissé túl nagyot harapok az alsóajkamba, aztán megpróbálom megfogni a kezét, de könnyes szemmel eltaszít magától. Mi a francot csináljak most? Sehunnak igaza van: nem számít, Baekhyun emlékszik-e vagy sem, a lényeg, hogy végre újra az enyém lett, újra a karjaimban tarthattam, aminek most egy másodperc töredéke alatt búcsút mondhatok. Nem élném túl, ha még egyszer elveszíteném!
– Mit keresel te itt? Abban maradtunk, hogy a kunyhóban fogsz várni rám…
– Tényleg ezzel merészelsz előhozakodni azok után, amik kiderültek? Képzeld el, arra gondoltam, megleplek. Képzeld el, azt a kis időt sem szerettem volna elpazarolni, ezért kitaláltam, hogy azzal az indokkal, hogy felhozom az ebédedet, bejuthatok a szobádba, de amikor meghallottam Sehun hangját, megálltam hallgatózni. Először azt hittem, megcsalsz vele. Ez vicces, nem? Azt hittem, az exem és az, akivel jelenleg járok, együtt szórakoznak, de ennél még rosszabb történt…
– Baekhyun…
– Menj ki innen, Chanyeol! Sehunnal akarok beszélni.
– Nézd, meg tudom magyarázni…
– Csakhogy én nem vagyok rá kíváncsi. Először azt hittem, te vagy az ősellenségem, aztán azt mondtad, hasonlítok a szerelmedre, ezért tetszem neked, majd azt, hogy az a srác nem is létezik, csak azért találtad ki, hogy rajta keresztül érhess el a szívemig. Amit meg most hallottam szavakba sem tudom önteni, annyira összezavarodott minden a fejemben. Már nem tudom, ki vagy te, és hogy mit hihetek el neked. Mi van, ha újabb hazugsággal állsz elő? Menj el a kunyhóhoz, ahogy megbeszéltük. Kifaggatom Sehunt, mérlegelem a hallottakat, és eldöntöm, utánad megyek-e vagy sem.
Szörnyen nehezemre esik nem adni neki egy búcsú csókot, nem ölelni át még egyszer, hisz ki tudja, lesz-e még rá lehetőségem? De mivel tökéletesen ismerem őt, tudom, hogy csak jobban magamra haragítanám, ha most ilyesmivel próbálkoznék. Segítséget kérve Sehunra sandítok, miközben azon rimánkodom, nehogy azelőtt visszakerüljön az agymosott állapotba, mielőtt mindent tisztázna Baekhyunnal. Nem is tartom fel tovább őket, gyorsan a szobán kívül termek, ahol összeszedem a törött poharak darabkáit, pedig szívem szerint Baekhez hasonlatosan kihallgatnám a bent folyó csevejt.
Több, mint egy óra, mire a kunyhóba érek, annak ellenére, hogy direkt lassan haladtam. A következő harminc perc még idegörlőbb, hisz a vezetés legalább valamilyen szinten elvonta a figyelmemet, a kis ház csendes magánya azonban teljesen felemészt. Számtalanszor előveszem a telefonom, hogy írjak Baekhyunnak, de sosem jutok el addig, mert félek a válaszától. Felhívhatnám Sehunt is, de valószínűleg mostanság tér magához az ébrenlét utáni sokkból, úgyhogy őt nem szívesen zavarnám. Így is el tudom képzelni, hogy letámadta szegényt az én kis harcias cicám. Milyen édesen festett abban az összetákolt jelmezben!
Eljön az a pont, amikor már nem figyelem az idő múlását. Nem pillantok percenként az órámra, csak a lassan alábukó nap jelzi, hogy hamarosan sötétségbe fog burkolózni a körülöttem elterülő táj. Ha Baekhyun megbocsátott volna, már itt lenne. A lehető leggyorsabban vágtatott volna ide, Pearl alig bírta volna szusszal az iramot. Felhagytam az ablakon való kinézegetéssel, a fülemet sem hegyezem már, hátha lódobogás hangzik fel a távolból. Összeroskadva fekszem a toldozott-foldozott matracon, ami sokkal kényelmesebbnek tűnt, amikor Baek mellettem volt rajta. Átok-e vagy áldás az emlékezés? Ha nem emlékeznék rá, nem fájna annyira, igaz?
Nincs értelme tovább várni, meghoztam a döntést. Az emlékezésvesztés ellenszerét ugyan nem találtam meg, azzal viszont nagyon is tisztában vagyok, hol őrzik azt a gépezetet, amivel kimossák az emberek agyát. Valamiért elsőre nem sikerült jó munkát végezniük rajtam, és ha másodjára sem járnék sikerrel, addig próbálkoznék, amíg el nem jönne végre a várva várt tudattalanság. Nem számít, ha a végére csak egy üres zokni fog maradni a fejemben agy helyett, muszáj mindent törölnöm belőle.
Nem akarom többé hallani a kicsi Baek panaszkodását, aki azt sivítja: „Mama, Chanyeol már megint beleharapott a fülembe!” Mellesleg én puszilgatni akartam, de mivel azt nem szabadott egy másik fiúval, valahogy muszáj volt a közelébe kerülnöm.
Nem akarom többé látni a tizenhat éves Baekhyunt, aki mezítláb rohant felém a homokban, kipirult arccal, szél tépte hajjal, hogy elújságolhassa nekem, az apja egy hétre a szomszédos országba utazik, így kénytelen leszek őt elviselni napi huszonnégy órában. Azon a héten egyik nap sem mentem be a suliba, pedig sokra tartottam a tanulást, de nála fontosabb nem létezett ezen a világon. Naphosszat a tóparton lógtunk, ahol sosem untam meg vízbe áztatott lábában gyönyörködni. Egyszer kibicsaklott a bokája, aminek gonosz módon nagyon örültem. Végre nem csak nézhettem, az ölembe vehettem pici lábfejét, hogy finom mozdulatokkal kimasszírozzam belőle a rossz érzést. A végén már belezsibbadt a kezem a sok simogatásba, de semmi pénzért nem hagytam volna abba. Még akkor is nyomkodtam puha ujjacskáit, amikor elérte az álom, és angyali mosollyal az arcán szenderedett el.
Nem akarok többé emlékezni a mozdulataira, gesztusaira, a reakcióira, amiket mind betéve ismerek. El kell felejtenem figyelem felkeltő torokköszörülését, amire akkor került sor, amikor túl hosszasan merültem bele a könyvírásba. Nem volt neki elég, hogy az egyik asztalnál ülve hallgatom, miközben dolgozom, arra vágyott, hogy nézzek a szemébe, mert állítása szerint akkor szebben énekelt. Szerintem csak szimplán imádta, ha csodálom, és én készségesen feláldoztam az értékes perceket a kedvéért, még két nappal a leadási határidőm előtt is. Inkább nem aludtam, és addig fejeztem be, amíg ő békésen szundikált az oldalamon.
Ki kell vernem a fejemből spicces nevetését, amit akkor vett elő, amikor néha nem engedelmeskedtem a szeszélyeinek. Olyankor azt hajtogatta: „Elég volt az írásból mára. Ha folytatod, én tovább iszok, és tudod, hogy annak nem feltétlenül lesz jó vége.” Miután erre sem reagáltam, tántorogva megközelített egy kiszemelt alakot a bárban, hogy a vele való flörtöléssel csikarja ki belőlem a távozást. Sosem vette figyelembe, hogy néz ki a prédája, simán odament a legcsúnyább példányhoz is, aztán a dolgok komolyra fordulása előtt mindig visszavonulót fújt. Édesen rám mosolyogva, ártatlanul, ma született aranyos kiscica ábrázattal közölte, hogy fáj a feje, ezért muszáj sürgősen hazamennünk, és rettenetesen sajnálja, hogy félbe kell szakítania az alkotásomat.
El kell felejtenem az érintését, amitől bármilyen helyzetben más bolygóra kerültem. Egyszer totál zabos voltam rá, amiért összetörte az anyukámtól kapott bögrémet. Nem hozhattam el sok dolgot otthonról, ezért is tartottam akkora becsben. Annak a bögrének mama illata volt, öt évesen is abból ittam, így régi jó barátként tekintettem rá, erre őfelsége egy legyintéssel, és egy „nyugi, majd veszek neked másikat” megjegyzéssel lezártnak vélte az ügyet. Kiabálni kezdtem vele, még a bűbájos mosolyával sem tudott megpuhítani, még a mézes-mázas szavaival sem vett le a lábamról, amikor azonban egy pillanat erejéig a karomhoz ért, egy csapásra elszállt minden haragom. Ezt követően az összes vitánknál megsimogatott, mert kiszagolta, hogy bármit tesz, a hipnotikus ujjainak köszönhetően megbocsátok neki.
El kell felejtenem a csókja ízét, a kedvenc parfümjének illatát, melyek úgy belém ivódtak, hogy egy hónapon át moshatnák az agyam eredménytelenül. De meg kell próbálnom, mert ha csak egy fél napra gondtalan, emlékek nélküli zombi lehetek, hatalmas megkönnyebbülést fogok érezni. Tudom, hogy ott van Haneul, akinek megígértem, hogy a családja újra együtt lesz, Sehun, akinek minél előbb megoldást kéne találnom a fájdalmas migrénjeire, de van az a pont, amikor már nem vagy képes mások bajával foglalkozni, egyszerűen nem tudod többé az ő jólétüket a magadé elé helyezni. A pont, amikor nem lehetsz mártír a továbbiakban, és az sem számít, hogy ha a szerelmed örökre egy elátkozott mesében fog ragadni ennek következtében.
– Te meg hova készülsz? – Baekhyun vádló hangja, az, hogy itt van, még ha késve is érkezett, normál esetben kijózanítana, ez az elhatározás azonban olyan mélyre ágyazta magát bennem, hogy gépiesen elmegyek mellette, mintha észre sem venném, hogy előttem áll. – Hé, agyadra ment a sok hazudozás, és elvette a hallásod meg a látásod?
– Sajnos túl jól hallok, és túl élesen látok. Mindent hallok és látok, ami kettőnkkel történt, de ennek véget kell vetnem. Fáj emlékeznem rád, ezért elérem, hogy sikerüljön elfelejtenem téged.
– Á, valóban? Nekem meg fáj, hogy nem emlékszem rád! Megtiltom, hogy egyedül hagyj ebben a pokolban, megértetted? – Baekhyun megragadja a karom, ami azt jelenti, hogy az érintése eredményeként rögtön búcsút mondhatok szilárd elhatározásomnak. Nem beszélve arról, hogy mire feleszmélek, már a matracon fekszem, és ezúttal nem egyedül szomorkodva. Baekhyun súlya a rongyos fekhelybe présel, szenvedélye megrészegít, hirtelen azt is elfelejtem, hova indultam előbb. Sietősen dobálja le magáról a ruhákat, amíg én mámorosan figyelem, ahogy mindentől megszabadul. Nincs erőm megmoccanni, nincs merszem megérinteni, nehogy eltűnjön a varázs tetteim hatására, ezért csak áhítattal bámulom, aztán szó nélkül tűröm, hogy engem is levetkőztessen. – A francba! Nem vagyok rá képes. Kívánlak, meg akarom adni neked, amit megérdemelsz, hiszen ezer éve együtt vagyunk, nem kéne gondot okoznia a szexnek. De a fejem úgy zsong, hogy menten megőrülök!
– Nyugodj meg! Nem sietünk sehova. Például elmondhatnád, miért hitted el, amit hallottál. Hogyhogy nem tartasz bolondnak? – Valójában nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne vessem rá magam. Annyi idő után itt fekszik meztelenül a karjaimban, de nem tehetek semmit addig, amíg teljesen nem biztos az érzéseiben. Bár az tény, hogy már az is sokkal több annál, amit vártam, hogy a hajammal babrálva bújik hozzám. Ne legyél telhetetlen, Park Chanyeol!
– Ha egyenesen nekem mondtad volna, talán nem így reagáltam volna. De miért beszéltetek volna erről Sehunnal, ha nem lenne igaz? Mellesleg mindig is furcsálltam, hogy semmit nem érzek iránta, hiába őrizgetek közös emlékeket rólunk. Hozzád viszont a hamis emlékek ellenére is kötött valami nagyon erős vonzalom. Mindezekhez hozzáadtam Sehun beszámolóját, és némi vacillálás után úgy döntöttem, ennél az álvilágnál sokkal valósabb az, amiben beléd vagyok szerelmes. Sajnálom, hogy ilyen sokáig várattalak. Csak gyűlölöm azt, hogy semmire nem emlékszem abból a csodából, amit együtt éltünk át.
– Szeretnéd, hogy meséljek? Tudom, az nem ugyanaz, de a semminél mégis több. – Felemelem a kezem, hogy óvatosan letöröljem az arcán végigszántó könnyeket. Bármit megtennék, hogy enyhítsek a fájdalmán. Gyanítom, néhány közös sztori nem lesz nagy segítség. Meghat, ahogy a nyakamba fúrja a fejét, ahogy szorosan magához ölel mindenféle szexuális töltet nélkül. Ahhoz képest, hogy meztelenek vagyunk, én is el tudok vonatkoztatni az erotikától. Egyszerűen élvezem, hogy a ruhák nem állnak közénk, csak mi ketten vagyunk lelkileg, testileg lecsupaszítva egymás előtt. – Vagy inkább aludnál egy jót?
– Aludni? Még mit nem! Egyetlen percet sem fogok ilyen felesleges tevékenységre pocsékolni, amikor végre felébredtem. Egész éjszaka mesélj nekem, Chanyeol! Meséld el mindenből az első és az utolsó alkalmat, és az összes többit, ami köztük volt, kérlek!
– Ahhoz kevés lesz egy éjszaka – nevetek fel őszintén, és megpuszilom a homlokát.
– Akkor ma mindenből csak az elsőt meséld el, és legközelebb jöhet a többi, jó? Első szavad?
– Maci.
– Maci? Azt hittem, Baek, vagy imádlak Baek, bár az már két szó lenne, esetleg őrületesen szerelmes vagyok beléd, elvehetem a cumidat?
– Volt egy macid, amit nagyon akartam. Direkt megtanultam a szót, hogy egész nap azt hajtogathassam, hátha meggyőzlek, de nem adtad nekem. Inkább mindenhova magaddal cipelted, hogy még véletlenül se szerezhessem meg. Évek múlva egy egész maci hadsereget kaptam tőled szülinapomra kárpótlásképpen, élen azzal, amelyik folyton veled volt. Amikor megöleltem a plüsst, és mélyen beszívtam az illatod, rájöttem, hogy nem is azért szerettem volna megkapni, mert olyan cuki, hanem mert rád emlékeztetett. Mindennap elvittem a suliba, és titokban azt szagolgattam a szünetekben, hogy enyhüljön a hiányod. Ezt még sosem mondtam el neked. Valószínűleg kinevettél volna a nyálasságom miatt.
– Ez imádnivaló… – leheli a számra. Látom a szemében, hogy komolyan gondolja, hogy nem tart egy baleknek, amiért még tizenhat évesen is a tőle kapott mackót szaglásztam szünetben, ahelyett, hogy a barátaimmal lógtam volna. – A fenébe! Én nem tudom, mi volt az első szavam. Nem tudom, minek segítségével bírtam ki, amíg te suliban voltál. Semmit sem tudok…
– A te első szavad a baba volt – mondom gyorsan, hátha még időben sikerül megálljt parancsolnom a könnyeinek.
– Baba? Lányoknak való játékokkal játszottam? – kérdezi felháborodva. Most legalább megfeledkezik a sírásról egy ideig.
– Én voltam az élő babád. A mama szerint elég nyugtalanul viselkedtél csecsemőként, de amikor a hasához bújtál, és érezted, hogy rugdosok, mindig jókedved lett. Miután megszülettem, órákat töltöttél azzal, hogy csak néztél engem. A sulis időszakot meg úgy bírtad ki, hogy amikor csak tehetted, rajzoltál. Meg kell jegyeznem, pocsék festő vagy, ugyanakkor a legédesebb, mert mindig kettőnket ábrázoltad. Chanyeol és Baekhyun kézen fogva a tengerparton, mochit majszolva, kergetőzve, táncolva… Egyszer találtam egy képet, amit nem akartál megmutatni, ezért eldugtad előlem. Csókolóztunk rajta. Persze letagadtad, azt mondtad, ezek nem mi vagyunk, csak két alak, de én egész éjjel nem tudtam aludni, mert az a kép járt a fejemben.
Órák múlva azon kapom magam, hogy már a szám is kiszáradt, annyit beszéltem, de nincs, ami befejezésre bírna. Hogy gondolhattam egy percig is, hogy ki akarom törölni az emlékezetemből, a szívemből ezeket a csodás pillanatokat? Baekhyun hol nagyokat kacag béna történeteinken, hol a sírás határán állva pislog a rázósabb részeknél. Először csak a szép dolgokról akartam neki beszámolni, de közben rájöttem, hogy a szomorúak ugyanúgy az életünk részei, azok nélkül nem szeretnénk ennyire egymást.
Az egész éjszakát különös meghittség lengi körül. Néha percekre felfüggesztem a sztorizást egy hosszúra nyúlt csók kedvéért, máskor azért akad el a szavam, mert Baekhyun ujjai olyan helyekre tévednek, hogy nehéz magamba fojtani a jóleső sóhajokat. Én nem igazán merészkedek kényes területekre. Beérem a haja és az arca simogatásával, csak egyszer mélyesztem a hátába a körmeim, amikor túl hevesen feszül a csípőmnek, mialatt a nyakamat karcolják fogai.
– Mi a helyzet az első szeretkezésünkkel? Itt történt meg? – kérdezi elfúló hangon. Nem tudok azonnal válaszolni, mély levegőt kell vennem, hogy lecsillapodjak. A szex témát nem véletlenül kerültem el messzire. Ugyanis azt csinálni szokás, nem pedig beszélni róla. Nem nézek rá, feszélyez a kérdés, ő azonban finoman megfogja az állam, hogy szemkontaktusra kényszerítsen. Puhán megcsókol, keze a combomra vándorol, amitől újra ájulás közeli állapotba kerülök.
– Nem… Egy hotelben volt.
– Ennyi? Hol vannak a részletek? Hallani akarom!
– Semmi extra. Este rosszul lettél, ezért nem került rá sor. Elaludtunk, és az éjszaka közepén arra eszméltem, hogy rám másztál.
– Szeretnéd, ha most is rád másznék? Mutasd meg, pontosan mit csináltunk, mert túl szegényes a fantáziám. – Nagyot nyelek, amikor ismételten rám fekszik. Órákkal ezelőtt még bizonytalan volt, ezúttal viszont azt a vad vágyat látom a szemében, amit minden szeretkezésünk alkalmával. Még mindig olyan hihetetlen ez az egész számomra, hogy csak megbénulva heverek alatta a cselekvés helyett. Ez tényleg a valóság? Nemrég még meg akart ölni, aztán azt hittem, örökre elveszítem, amiért elhallgattam előle az igazat, erre most itt van, úgy csókol, hogy abba mindjárt belehalok, és arra vár, hogy ne csupán szavakkal idézzem fel az emlékeinket. Hogy tagadhatnám ezt meg tőle, amikor eddig annyi könnyet hullatott? Ráfér már egy kis boldogság, arról nem beszélve, hogy felrobbanok, ha tovább játszom a tehetetlen balféket.
– Készülj fel, mert lehet, hogy nem emlékszel az első és az utolsó, meg az összes többi együttlétünkre, de garantálom, hogy ennek minden másodpercére fogsz! – Baekhyun lélegzete elakad, amikor egy határozott mozdulattal legurítom magamról, hogy én kerekedjek fölé. Minden gyengepontját ismerem, pontosan tudom, mitől indul be, mivel lehet totálisan elvenni az eszét, ezért sorra látogatom kedvenc területeit. Belenyalok a fülébe, mire meglepetten nyög fel. Nem gondolta volna, hogy egy ilyen jelentéktelen testrész is képes izgalmat kiváltani az emberből. Mélyen megszívom a nyakát, és nem érdekel, mekkora foltot fogok rajta hagyni, majd azt hiszik, Sehun tette. A mellbimbóinál időzök a legtöbbet. Amíg az egyiket szívogatom, a másikat kicsit megcsavarom, ami újabb meghökkent kiáltást csal ki belőle. Most rajta a sor, hogy ne moccanjon, mert annyira letaglózzák az izgató érzetek, hogy még ha akarna, se tudna.
A köldökét se hagyom ki, bár akkor már olyan türelmetlenül fészkelődik alattam, hogy attól félek, idő előtt elmegy. Miközben végigcsókolom a combja belsejét, a kezemmel határozottan megragadom ágaskodó férfiasságát, mire suttogva arra kér, hogy ne várassam tovább, mert nem bírja. Némi előkészítést követően mögé fekszem, mert a kis kifli, nagy kifli a kedvenc póza, aztán a lehető leggyengédebben belé hatolok. Próbálom késleltetni a végét, hogy minél tovább tartson, de Baekhyun kíméletlen csípőmozgása nem hagy túl sok időt. Amikor már mindketten a csúcs közelében vagyunk, hátrafordul, vadul csillogó tekintetét az enyémbe mélyeszti, majd olyan heves csókba hív, melynek következtében atomjaimra hullok.
– Hé, most meg mit művelsz? Meghúzol, aztán mint aki jól végezte dolgát, lelépsz? Még jó, hogy pénzt nem adsz a szolgáltatásaimért cserébe! – háborog Baek, amikor a pólóm után nyúlok. Ő is tudja, hogy muszáj indulnunk, ennek ellenére úgy tapad rám, mintha sziámi ikrek módjára összenőttünk volna. Annyira örülök, hogy így ragaszkodik hozzám, és természetesen nekem is rohadt nehéz lesz az elválás, de muszáj megőriznünk a hideg vérünket, ha újra az otthonunkban szeretnénk ébredni.
– Taeyeon nemsokára megérkezik…
– Ne már! Akkor mostantól azt fogjuk csinálni, hogy jobb esetben hetente egyszer találkozunk egy gyors menetre, és kész? Én nem tudok így élni, Chanyeol! Lehet, hogy te mesterien színlelsz a ribanc társaságában, de én képtelen vagyok úgy tenni, mintha oda meg vissza lennék Sehunért, sajnálom. Nem csak néha-néha akarlak szeretni, hanem mindig. Szeretlek, érted? Nagyon szeretlek!
– Tessék? – Visszafojtott lélegzettel meredek Baekhyunra. Tényleg jól hallottam, amit mondott, vagy csak a boldogság késztet képzelődésre? A „szeretlek” pusztán egy egyszerű kifejezés, önmagában nem ér sokat. De az a lágyság, amit Baek szemében látok, ahogy kiejti azt az egyszerű szót, szárnyakkal vértez fel, úgy érzem tőle, mintha enyém lenne az egész világ.
– Mi van, megsüketültél az orgazmus következtében? Nem számít, hogy emlékszem-e vagy sem, te vagy az egyetlen, akit szeretni tudok. Száz hamis emlék sem választhat el tőled. És te nem mondasz semmit? Mondjuk, az egyértelmű, hogy szereted a világ legelképesztőbb, legszexisebb, legimádnivalóbb emberét…
– Úgy hiányoztál, te kis egomán! – Felkapom Baekhyunt, és addig forgok vele körbe-körbe, amíg szédülten vissza nem esünk a matracra. Mindketten eszelősen nevetünk, csókolózunk, és egy-kettőre újra a földön találom a ruháimat. Oké, plusz fél órába remélhetőleg nem fogunk belehalni. Az univerzum nem utálhat annyira, hogy egy ilyen csodálatos éjszaka után egy elmebajos némber áldozatai legyünk. Baekhyun nem mondja ki gyakran az „sz” betűs szót, mert annak a híve, hogy ezerféle hatásosabb módon ki tudja fejezni, mit érez irántam. Ezért duplán örülök, amikor elhagyja a száját, főleg mostani helyzetünket tekintve. Remélem, így, hogy ő meg Sehun is besegítenek az ellenszer kutatásába, hamarabb pontot tehetünk az ügy végére, és nemsokára kis lakásunk kanapéján gabalyodhatunk egymásba. Addig is minden percét kiélvezem a mának, mert végre megint olyan boldog vagyok, amilyen már rég nem voltam.
– Szép vagyok?
– Te mindig szép vagy, nővérem.
– Te pedig mindig tudod, mit szeretnék hallani. Jobb vagy, mint az a tükör a Hófehérkében. Na és, minden rendben volt itthon a távollétem alatt?
– Természetesen.
– Chanyeol mit csinált?
– Egész nap a gyerekkel játszott, aztán találkozott Baekhyunnal.
– Micsoda?
– Nyugi, csak azért találkozott vele, hogy megkérje, nyergelje fel neki az egyik lovat.
– Már a frászt hoztad rám!
– Nincs okod a pánikra. Folyton rólad beszél.
– Tényleg? Jaj, el sem hiszed, milyen csodás éjszakáink vannak!
– Kímélj meg a részletektől!
– Ne legyél már ilyen prűd! Annyit álmodoztam arról, hogy milyen lesz Chanyeol szeretőjének lenni, de minden képzelgésemet felülmúlja. Egy ász az ágyban!
– Az öcséd vagyok, nem pedig a legjobb barátnőd. Nem érdekel a szexuális életed!
– Engem viszont érdekel a tiéd. Mi van Minjivel? Lefeküdtetek már? Bár ő inkább „megvárom az esküvőt, és majd a nászéjszakán” típus, nem? Vedd el gyorsan, hogy ne kelljen sokat várnod. Mit szólnál, ha dupla esküvőt tartanánk?
– Nem akarok belerondítani a nagy pillanatodba. Az a nap szóljon csak rólad.
– Te kis önfeláldozó! Jól van, akkor legyen egy nappal az én esküvőm után. Nem fogadok el semmilyen kifogást! Köszönök Chanyeolnak, aztán elviszem Minjit menyasszonyi ruha nézőbe. Ő lesz a világ második legszebb menyasszonya!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése