ChanHun - Somewhere Over the Rainbow 4/6

Chanyeol

Álmatagon bambulok magam elé abban a házibuliban, amire rajtam kívül mindenki epekedve várt. Baekhyun szülei elutaztak, így szabaddá vált a kégli, ami egyet jelent a partizással, na meg azzal, hogy először jelenik meg hivatalosan Minseok hyunggal egy párként. Csak úgy sugárzik a boldogságtól, amikor az italok szervírozása közben néha odaszökken a barátjához, hogy lophasson tőle egy csókot. Itt mindenki vigyorog, mindenki a gondtalan fiatalok életét éli, kivéve engem, aki egyedül gubbasztok egy vodkával teli poharat szorongatva.

Régebben én voltam a bulik középpontjában. Szórakoztattam a népséget, vagy hangszeren játszottam nekik, vagy komplett stand up előadásokkal rukkoltam elő, de olyan egyszer sem történt, hogy magamba roskadva ücsörögtem volna egy félreeső sarokban. Nem tehetek róla, de a hangos zenétől megfájdul a fejem, az örömmámorban úszkáló párocskáktól pedig egyenesen rosszul vagyok. Mármint fantasztikus dolognak tartom, hogy a barátaim jól érzik magukat, de mit vétettem én, amiért nem követhetem a példájukat?

A suliban próbálom megjátszani magam, nem kimutatni, mennyire megviselnek az utóbbi napok, vagy ha fel is fedezik, hogy valami bajom van, ráfogom a szüleim halálára. Lelkiismeret-furdalást okoz, hogy ahelyett, hogy anyáékat gyászolnám, állandóan Sehunért aggódom. De megőrjít a tudat, ha belegondolok, most mit csinálhat vele éppen a nagybátyám. Gyűlölöm, hogy még annyit sem tehetek meg, hogy felhívjam, hogy hallhassam a hangját, vagy legalább egy nyomorult üzenetet küldhessek neki, azzal jelezve, hogy nemsokára ismét mellette leszek.

– Soo, segítenél? – nyargalok oda a barátomhoz, miután a másik barátom, nevezetesen Jongin jóvoltából, negyed órája nem tudok magamról levakarni egy idegesítő srácot. Békésen iszogattam a piámat, már kezdtem az alkohol ködének köszönhetően megfeledkezni a bánatomról, erre az a majom rám szabadította az ismerősét, hogy felvidítson, de csak azt érte el ezzel, hogy újra eszembe jutott a szomorú valóság. – Tegyünk úgy, mintha mélyen szántó beszélgetést folytatnánk, oké? Le akarom rázni azt a csávót!

– Nincs szükség tettetésre, szívesen folytatok veled mélyen szántó beszélgetést. – Amikor leülök Kyungsoo-val szembe, ráébredek, hogy hibát követtem el. Már az első percben úgy fürkész, mintha a vesémbe látna, és felveszi azt a pszichológusokra emlékeztető arckifejezést, amitől még a legeszesebb bűnözők is vallani kezdenének a börtönben. – Amióta azt javasoltam, keresd meg a kulcsot, ami a szerelmedhez vezető ajtót nyitja, semmit nem meséltél a történet alakulásáról…

Ez nem véletlen. Furcsa módon az utóbbi időben fordult a kocka. Azelőtt be nem állt a szám, miközben Soo csendben hallgatta a baromságaimat, most meg ő fecseg naphosszat a Hanával való kapcsolatáról, míg én a gondolataimba merülve várom, hogy minél gyorsabban teljenek a percek. Nem tudom, hogy az alkohol tehet-e róla, vagy az, hogy a napok múlásával egyre rosszabb idegállapotba kerülök, de kedvem támad valamilyen szinten feltárni az érzéseimet, még ha csak virágnyelven is.

– Kiskoromban nyílt egy gyönyörű virág a szomszéd kertjében. Fogalmam sincs róla, milyen fajta volt, de az biztos, hogy az illata és a pompás színei maximálisan elbűvöltek. Elhatároztam, hogy megszerzem, hogy odaadhassam az anyukámnak, ezért egyik este átszöktem a szomszédságba. Nem buktam le, viszont szörnyű dolgoknak lettem a fültanúja. Az apa alkoholista volt, aki verte a feleségét, és a gyerekét, alkalomadtán még meg is erőszakolta az asszonyt. Nagyon elszomorított, hogy annak a szép virágnak addig ilyen helyen kellett lennie, hogy olyan földbe ültették, amit vér és könnyek szennyeztek. Gondolkodás nélkül magammal vittem, de miután hozzánk került, pár napon belül elpusztult. Fel nem foghattam, hogy miért virágzott azon a borzalmas helyen, illetve miért ment tönkre nálunk, ahol szeretettel bántunk vele. Ha ott hagytam volna, talán még sokáig élhetett volna…

– Ugye tudod, hogy neked köszönhetem, hogy együtt vagyok Hanával. Jövök neked eggyel. Nézd, az apám bíró, a nagybátyám rendőr, az unokatestvérem ügyvéd… Totálisan be vagyok biztosítva, ha esetleg bankot rabolni támadna kedvem – mosolyodik el halványan, de a tekintete továbbra is komolyságot hordoz magában. Igen, Kyungsoo családja segíthetne nekünk, és azt hiszem, holnap szaván fogom majd. Bár még nem telt le a feltételként szabott két hét, ettől függetlenül elérkezett az ideje annak, hogy lépjek. Nem engedhetem, hogy Sehun még egy nappal többet töltsön azon az átkozott helyen!

Felidézem a születésnapján szerzett közös emlékeket, melynek hatására könnybe lábad a szemem. Néha sikerült teljesen kikapcsolnom az agyam, és önfeledten mókázni az ostoba kellékek segítségével, máskor azonban egy hajszál választott el attól, hogy darabokra ne szaggassam a tigris jelmezt, hogy porrá ne égessem a jósnős kendőt. Komolyan mondom, mostanság olyan tüneteket vélek felfedezni magamon, mintha bipoláris lennék. Az egyik pillanatban rózsaszínben látom a világot, a másikban meg fejbe lőném magam, ha a kezem ügyébe akadna egy pisztoly.

– Na mizu? – veszi át Jongdae Soo helyét, amikor őt elrángatja a barátnője táncolni. Szerintem Kyungsoo sokkal szívesebben folytatná a mélyen szántó beszélgetést ahelyett, hogy a táncparketten bohóckodjon, de rendes baráthoz méltóan, aki mindenben a szerelme kedvében jár, megpróbálja minél kevésbé leégetni magát. – Képzeld, ma két lánnyal is randizom egyszerre! Vagyis nem egyszerre, hanem egymás után, de akkor is király lesz! Amióta az összetört szívű fiút játszom, csak úgy ragadnak rám a nők! És ezen még tetéz, amikor elmesélem, hogy hetero létemre meleg barátaim vannak. Egyszerűen imádják, hogy ilyen elfogadó és jó fej vagyok.

– Hidd el, hogy akkor is imádnának, ha nem fényeznéd magad feleslegesen. – Csupán egy perce élvezem Jongdae felemelő társaságát, de a fejfájásom máris felerősödik. Vajon ezek most bébiszittert játszanak? Direkt váltják le egymást, hogy ne lehessek egyedül? Pedig semminek sem örülnék jobban annál, ha folytathatnám a magányos iszogatást. Ez a vibráló energia, ami a barátomból árad, a régi énemre emlékeztet, és ez elszomorít. Nem tudom, valaha érezhetem-e magam még egyszer ilyen felszabadultnak, örömtelinek…

– Hihetetlen, hogy Baek felszedte a suli legdögösebb tanárját, nem? Pedig vele talán még én is szívesen matekoztam volna. Tudod, miről fantáziáltam múltkor? Minseok hyung hátulról támadt le, én meg közben elkaptam egy szexi cicababát, így egy tökéletes szendvicsben én lehettem a szalámi.

– Miért pont a szalámi, miért nem a sajt például? – röhögök fel Jongdae buta teóriáját hallva. Pontosan erre volt szükségem. A szalámis példa képes egy pillanatra elterelni a figyelmemet a bajaimról. Konkrétan elképzelem, ahogy a haverom óriás felvágottként belibben a konyhába, hogy magát felkínálva egy zsömlét formáló fiú és lány közé ékelődjön. Nagyon beteg, de legalább hatásos.

– Ez az! Sikerült elérnem, hogy nevessen, úgyhogy virítsd a lóvét, Jongin-ah! – rikkant fel Jongdae a markát tartva a szöszi felé. Jongin elégedetten csengeti ki a megérdemelt nyereményt, amin felháborodhatnék, hiszen rám fogadtak, de kivételesen elnézem nekik.

– Nincs az az összeg, amit ne adnék meg, ha cserébe jókedvűnek láthatom Chanyeolie-t. Gyerünk, haver, most, hogy feldobták a hangulatodat, visszamehetsz Luhanhoz. Korrepetálásra szorul koreaiból, ne légy ilyen szívtelen!

– Nagyon jó tanárokat tudok neki ajánlani. Nézd, tudod, hogy van valakim… Ez olyan, mintha én akarnálak összehozni egy csajjal, miközben Heejoo-val jársz. – Jongdae csendesen lelép, hogy kivethesse hálóját a következő prédájára, Jongin viszont kényelembe helyezi magát azon a széken, ami legnagyobb sajnálatomra a jelek szerint már sosem fog üresen árválkodni.

– Ez nem ugyanaz! Én boldog vagyok Heejoo-val, de te… Egy szerelmes embernek minimum három méterrel a föld felett kéne lebegnie, amíg te olyan vagy, mint egy vámpír, aki a koporsójában kuporogva várja a naplementét. Nem vagyunk ehhez hozzászokva, érted? Eddig az aurád ragyogó aranysárga színben pompázott, és most! Sötétszürke, ember! És ez a negatív energia, ami belőled árad, áttelepszik ránk is, amitől a mi auránk szintén…

– Szürke lesz, vágom. Sajnálom! Sajnálom, amiért rossz befolyással vagyok a mindennapjaitokra. Azon leszek, hogy ez megváltozzon, de attól nem fog újra besárgulni az aurám, ha Luhannal randizom, oké? – Jongin megértően bólogat, aztán a barátnője megmenti az életemet, amikor egy szexi tánccal magára vonja a figyelmét. Észrevétlenül felállok a helyemről, és az emelet felé veszem az irányt, mert az lesz a legjobb, ha lepihenek végre. Eleve azzal kellett volna kezdenem, hogy betámadom a hálót, mert az alvás az egyetlen, ami közben nyugalomban lehetek.

Magamat nem zavartatva bemászok Baekhyun szüleinek ágyába, mint a régi, szép időkben. Amikor itt aludtam, Baek szülei folyton a kanapén vagy az ő szobájában kötöttek ki, mert mi elfoglaltuk a kényelmes franciaágyat. Örök életünkben szomszédok voltunk. Hol én aludtam ebben a házban, hol ő a miénkben, és szinte egy nap sem telt el úgy, hogy ne találkoztunk volna. Annyi emlék tör bennem felszínre a falakat mustrálva, melyek egyszerre fájnak, és egyszerre okoznak örömet.

Már elmúltam tizennyolc, simán eléldegélhetnék otthon, csakhogy anyáék halála óta képtelen vagyok bemenni abba a lakásba. A nagyi messze lakik, Baek pedig felajánlotta, hogy amíg nem leszek jobban, maradjak náluk, de nem akartam zavarni, ezért kerültem végül a nagybátyámhoz. Hogy bánom-e, hogy így alakult a sors? Őszintén szólva, nem tudom. Jobb lett volna soha nem találkozni Sehunnal? Fogalmam sincs róla. Hisz akkor nem fájna ennyire, ugyanakkor nem is repesne a szívem, amikor eszembe jutnak a csókjaink. Mert bármennyire is szörnyű ez a helyzet, ha a karjaiban vagyok, hiszek a holnapban. A múlt szenvedésein már nem tudunk változtatni, de az igenis lehetséges, hogy a jövőnk szép lesz… Ugye?

– Te meg mi a szart művelsz? – förmed rám Baekhyun, amikor egy félig üres altatós dobozzal talál az ágyon fekve. Elnehezedő szemhéjakkal pislogok fel rá, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, és olyan távolinak érzékelem a külvilágot, mintha egy tó fenekén hevernék a légszomjtól haldokolva. – Minek neked gyógyszer, he? Főleg az után, hogy ittál! Mostanában ezeken élsz? Azért vagy annyira belassulva? Normális vagy? Úgy kellett felnőnöm, hogy végignéztem, ahogy az anyám gyógyszerfüggővé válik, és nem tudtam rajta segíteni. Te nem teheted ezt velem!

– Túl… hangos… volt… a… zene… – nyöszörgöm nehezen forgó nyelvvel. Baekhyun szörnyen mérgesnek tűnik, még sosem haragudott rám, és ez a tény könnyeket csal a szemembe. Ijesztő, ahogy a mindig finom, törékeny srác, egyszeriben megragadja a felsőtestem, és a fürdőszobába vonszol, hogy az ujjai segítségével, amiket egyenesen lenyom a torkomon, megszabadítson a bevitt szerektől. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás, nem szedtem be annyit, hogy az a halálomhoz vezetne, de nem ellenkezem, mert Baek olyan kétségbeesetten küzd értem, hogy belefacsarodik a szívem.

– Soha többé nem csinálhatsz ilyet, világos voltam? Ha nem tudsz aludni, majd egész éjjel énekelek neked, dumálunk, simogatom a hátadat, mit tudom én, de meg ne tudjam, hogy még egyszer altatót veszel be! – Baekhyun könnyes szemmel magához szorít, ami végképp átszakítja bennem az utolsó gátat is, melynek köszönhetően csatlakozom hozzá a sírásban. Nem vallottam be, de rohadtul kellett, hogy újra a legjobb barátom karjaiban lehessek, abban a szobában, ahol a gyerekkorunkat töltöttük. Azt a felhőtlen időszakot, amikor még semmi nem gyötörte meg a szívemet. Amikor még a feketét is fehérnek láttam. Amikor csak át kellett mennem a szomszédba, ha látni akartam a szüleimet, és amikor még nem ismertem Sehunt…

– Még csak pár napja járunk, és te máris megcsalsz, Baekhyun-ah? – Összerezzenve húzódnék el Baektől Minseok hyung hangját hallva, de ő nem ereszt, hisz végül is nem csináltunk semmi rosszat. Amikor felpillantok hyungra, mosolyog, valamiért mégis úgy érzem, hogy nem volt alaptalan a megjegyzése.

– Jó, hogy jössz. El kell mennem pisilni, addig vigyázz rá! – Nyom egy cuppanós puszit az arcomra, aztán szájon csókolja a barátját, és már ott sincs a szobában. Rendkívül kényelmetlenül érzem magam hyung társaságában. Olyan, mintha kimondatlanul vádolna valamivel, amit el sem követtem, és ettől egyre feszültebb leszek.

– Néha az az érzésem támad, hogy Baekhyun titkon szerelmes beléd. Egyfolytában rólad beszél. Arra az időre, amíg csókolózunk, minden jó, aztán eszébe jut, hogy fel kéne hívnia, én meg órákon keresztül a csevegéseteket hallgatom… – Megszeppenve húzom ki magam, hogy határozottabbnak tűnjön a mondanivalóm. Megrémiszt az az elkeseredettség, amit a fiú szemében látok, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megváltozzon a véleménye. Hirtelen nagyon elegem lesz a viselkedésemből. A barátaim miattam nem tudnak kikapcsolódni, az, akit testvéremként szeretek, végignézte, ahogy bevettem egy marék gyógyszert, ráadásul még a kapcsolatát is veszélyeztettem azzal, hogy állandóan a lelkemet kell ápolgatnia. Esküszöm, azt már nem bírnám elviselni, ha hyung emiatt szakítana vele!

– Baekhyun életében először szerelmes. Beléd. Kérlek, nézd el neki, hogy sokat foglalkozik velem. Most elég szar perióduson megyek át, de megígérem, hogy többet nem foglak titeket zavarni! – Olyan kétségbeesetten cseng a hangom, mintha a saját kapcsolatomat akarnám megmenteni. Minseok gyengéden elmosolyodik az erőlködésemet látva, de a szemei szomorúságról tanúskodnak. Hát mégsem sikerült meggyőznöm?

– Irigyellek titeket. Engem elhagytak a barátaim, amikor megtudták, hogy meleg vagyok, újakat meg nem akartam szerezni, mert féltem az elutasítástól. Szerelmi kapcsolatba sem szándékoztam bonyolódni, de Baek az első pillantásával elvette az eszem. Ő az egyetlen, akit hosszú idő óta közel engedtem magamhoz. – Szóval ezért viselkedik általában bunkón az emberekkel. Lerí róla, hogy egy angyal, mégis ördögnek tetteti magát, immár érthető okokból. Kerüli a tekintetem, mereven a padlót bámulja, mintha szégyellné, amit bevallott nekem, pedig attól csak még inkább felnézek rá, hogy Baekhyun miatt képes volt megnyílni a félelmei ellenére.

– Mától fogva nem csak párkapcsolatod van, hanem barátaid is. Ezt nyugodtan kijelenthetem a srácok nevében is. Viszont Jongdae-vel vigyázz, mert néha elég fura megjegyzései vannak, és szívesen lenne szalámi egy olyan szendvicsben, amiben te vagy az egyik fél zsömle. – Hyung kezdetben értetlenkedve mered rám, aztán feledve a komorságot elneveti magát, mi több, most rajta a sor, hogy jól megölelgessen. El sem hiszem, hogy Baek meg én felnőttünk. Nemrég még az volt a legnagyobb szórakozásunk, hogy egymásra lövöldöztünk egy számítógépes játékban, most meg mindketten hulla szerelmesek vagyunk.

– Még csak pár napja járunk, és te máris megcsalsz, Minseok-ah? Ráadásul a legjobb barátommal? Szégyentelenek! Melyiket fojtsam meg előbb? – ront ránk legjobb barátom, mire mindhárman nevetésben törünk ki. Baek közli, hogy vége a bulinak, ezért mindenkit hazaküldött, Minseoknak pedig dolgoznia kell másnap, ezért ő is hamar elbúcsúzik. Melegséggel tölt el az a szeretetteljes tekintet, ahogy egymásra néznek. Sehun is így nézett rám, miután megcsókolt… Istenem, mi lehet most vele? Minden egyes alkalommal attól rettegek, amikor eljövök a nagybátyámtól, hogy legközelebb holtan fogom őt otthon találni.

– Segíts, Baek! Kyungsoo családja tele van szakemberekkel, de nélküled nem fog menni… Annyira félek! – Amikor kiskorunkban valamilyen rossz hírt szándékoztam közölni vele, addig húztam magamon a takarót, hogy csak az orromtól felfelé volt látható az arcom. Amint abba a pózba helyezkedem, Baek arca elfelhősödik, és ő is leutánozva a mozdulataimat az orráig bebugyolálja magát. Gyerekként azt hittem, hogy a takaró alatt nem érhet baj, hogy az majd tompítja a kellemetlen érzéseket, csakhogy ekkora gyötrelemmel még sosem álltam szemben.

– Mondd, hogy nem vagy halálos beteg… Bár azon Soo családja nem tudna segíteni… – Hiába is találgatna, nem fejtené meg a bennem gyökeret vert bánat miértjét. Benyúl a takaróm alá, hogy megfoghassa a kezem, aztán az arckifejezéséből ítélve arra vár, hogy végre kinyögjek valamit. Újra gyereknek érzem magam a kezét szorongatva, pedig akkor az volt a legrosszabb vallomásom számára, hogy az öcsém lehúzta az aranyhalat a vécén, amit együtt nevelgettünk hónapok óta.

– Sehun tizenkét éves volt, amikor a nagybátyám elrabolta őt. Azóta… Öt éve… Vagyis csak négy, mert az első alkalomra a tizenharmadik születésnapján került sor…

– Jézusom! – Hála az égnek, hogy ennyiből felfogta, hogy mire célozgatok, mert képtelen lettem volna szavakba önteni a szörnyű igazságot. Baekhyun ledobja magáról a takarót, elengedi a kezem, és feldúltan ököllel az éjjeliszekrényre csap, melynek következtében szanaszét repülnek a rajta helyet foglaló tárgyak. – Miért nem árultad el eddig? Az istenit, mi mindent elmondunk egymásnak! Amíg te szenvedtél, én boldogságban fürdőztem…

– Pont azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy te is szenvedj.

– Megtiltom, hogy visszamenj oda, értetted? Nem engedlek el innen, ha kell, be is zárlak.

– Ki kell hoznom onnan Sehunt. Érts meg, szeretem őt… – Baek ideges mászkálásba kezd a szobában. Ahelyett, hogy visszatenné a helyére a levert holmikat, beléjük rúg, így néhány begurul az ágy alá, egy-kettő pedig feladva a kitartását összetörik. Talán fél óra is beletelik, mire lenyugszik, és nagyot sóhajtva visszafekszik mellém az ágyra. Továbbra sem tud ellazulni, dühösen fészkelődik, a körmét rágja, ütemtelenül dobol a lábával, lehajítja magáról a takarót, majd visszahúzza.

– Akkor veled megyek.

– Mi van? Szó sem lehet róla!

– Ebben az esetben magunkra zárom az ajtót, és lenyelem a kulcsot. Ugye tudod, hogy képes vagyok rá? – A franc essen ebbe az önfejű kölyökbe! Szerintem még egy óriási lakatot is lenyelne, hogy visszatartson, ha nem viszem magammal. Kár volt beszélnem neki a bajomról, mert ezek után a vécére sem fog kiengedni felügyelet nélkül, nehogy az ablakon át szökjek meg. Beletörődőn felsóhajtok, majd a kezére simítok, hátha attól megnyugszik kicsit. Látom rajta, hogy megpróbálja visszatartani a könnyeit, mindent megtesz annak érdekében, hogy erősnek mutatkozzon előttem, de valójában eléggé megrázták a hallottak. Ez már csak így működik köztünk. Ha fáj a szívem, az övé is sajog, ha boldog, én is annak érzem magam. Mintha ikertestvérek lennénk, csak nem egy anyától, és pár hónap különbséggel.

– Hé, miért nem válaszolsz végre a lovagodnak? – kérdezem, amikor sokadjára riaszt fel a telefonja pittyegése a szendergésemből. A vállára hajtva a fejem pihenek, bár úgy érzem, aludni nem leszek képes az altató hiánya miatt. Elég durva, hogy ennyire rákaptam pár nap leforgása alatt, de Baeknek igaza van, sürgősen le kell állnom vele, különben rossz vége lesz. Ráadásul az is feszültté tesz, ahogy idegesen mered a plafonra, úgyhogy egy időre búcsút inthetek az álom manónak.

– Te fontosabb vagy.

– Ne beszélj már hülyeségeket! Én vagyok a legjobb barátod, de ő meg a szerelmed, úgyhogy neki legalább ugyanolyan fontosnak kell lennie számodra. Szereted őt? – Baekhyun egy pillanatra lehunyja a szemét, és ábrándos arckifejezést vág, amiből szavak nélkül is pontosan tudom a választ. Átnyúlok fölötte, megkaparintom a mobilját, és nem elolvasva hyung előző üzeneteit, bepötyögöm azt a bűvös szót egy csomó felkiáltójel társaságában. Miután elküldöm, hosszú percekig nem jön válasz, amitől megrémülök. Tudom, hogy Minseok viszonozza az érzéseit, ettől függetlenül az sosem jelent jót, ha egy ilyen vallomásra nem reagálnak rögtön.

– Baszki! Hát ezért nem akartam elolvasni az üzeneteit. Most vehetek egy hideg zuhanyt, ha csak nem akarod a kezedbe venni a dolgot… – Baek rám kacsint, amint végez az SMS-ek pásztázásával, majd sóhajtozva a fürdő felé veszi az irányt. Amikor magára csapja az ajtót, megérkezik a válasz, ami az általam leírt szóra reflektál, és nem tudom megállni, hogy ne lessem meg, mit tartalmaz.

– Egyébként ő is szeret! Uh, meg hozzátett még egy olyan mondatot is, amit nem kellett volna elolvasnom! – Mosolyogva dobom le a telefont, és visszabújok a takaró alá. Igazság szerint kicsit megkönnyebbültem, hogy elmondhattam Baekhyunnak, mi bánt egy ideje. Továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy velem jöjjön, ugyanakkor örülök, hogy többé nem kell egyedül átlépnem annak a gyűlölt háznak a küszöbét. Végül még az előtt sikerül elaludnom, hogy besüppedne mellettem a matrac, és arról álmodom, hogy Sehun meg én kéz a kézben sétálgatunk a naplementében a tengerparton. Tudom, hogy ez baromi nagy közhely, de annyira szeretném, hogy egyszer valóra váljon!

– Édesem, ma kiviszlek innen! – újságolom nagy örömmel Sehunnak, miután kinyitom az ajtaját. Baek az én szobámban rejtőzött el, mert nem akartam ráijeszteni a kedvesemre a jelenlétével, de mindenképpen be fogom őket mutatni egymásnak. Azt adtuk be a nagybátyámnak, hogy Baekhyunék házában tűz ütött ki, ezért nem mehetnek haza egy darabig, és ő megengedte, hogy nálunk lakjon, természetesen azokkal a feltételekkel, amik rám is vonatkoznak. A barátom kevésbé tudta leplezni az érzelmeit, mint én, ezért nem sokon múlt, hogy nem köpte szembe azt a mocskot.

– Te meg miről beszélsz? – kérdezi Sehun zaklatottan, miközben becsapja maga mögött az ajtót. Valamiért olyan érzésem támad, hogy nem akarja, hogy bemenjek… Mi a fenét rejtegethet? Ezenkívül rosszabbul fest, mint bármikor. Szerintem egész éjjel nem aludt, a szemei be vannak dagadva, és hulla sápadtan támaszkodik a ház falának, mintha nehezére esne megállnia a saját lábán. Közömbösen mered rám, ridegség lengi körül, amitől egyre nagyobb pánik kerít a hatalmába.

– Tudom, hogy még nem járt le a két hét, de nem bírom ezt tovább. Kyungsoo barátomnak vannak kapcsolatai a rendőrségen, akiket most riasztani fogok. Kitaláltam, hogy helikopterrel kéne leszállniuk az udvaron, hogy ne menjen azzal az idő, hogy a biztonsági rendszer kiiktatásán kelljen agyalniuk. – Sehun ajkai gúnyos vigyorra húzódnak, melynek köszönhetően furcsa grimaszba torzul az egész arca. Nem értem, mi történik. Teljesen úgy tesz, mintha egy senki lennék számára. Mintha nem tegnap szorított volna olyan erősen magához, hogy szinte még most is érzem a karját a testem körül. Sosem láttam még ilyennek. Volt már riadt, kétségbeesett, édes, mókás, szerelmes, de egyszer sem nézett át rajtam eddig.

– Nem akarok innen elmenni. Tényleg elhitted, hogy beléd szerettem? Ugyan már, olyan naiv vagy! Csak játszottam veled. Kellék voltál ahhoz, hogy összehasonlítsam, milyen egy kölyökkel lenni egy férfivel szemben, de meg kell, hogy mondjam, hogy az utóbbi nyert. A csókodnak köszönhetően ráébredtem, hogy nekem a nagybátyád kell. Amúgy te még azt sem tudod, hogy nem ő rabolt el engem, önszántamból jöttem el otthonról. Utáltam csóró lenni, és ő mindent megadott nekem, amire vágytam. Mindent, érted? Ha elhagynám, mehetnék vissza a gettóba, ami rohadtul nincs ínyemre. Nem tagadom, hogy vonzódtam hozzád, de gondolj bele, az én helyzetemben te is bárkire rácuppantál volna, ha annyi évet magányosan töltöttél volna. Sajnálom, de biztos találsz majd valakit, aki megérdemli, hogy szeresd…

– Kimosták az agyad? Vagy most éppen figyel valahonnan, és azért mondasz ilyeneket? – Megragadom a karját, és ingerülten magamhoz rántom. Túlságosan erősen szorítom, látom az arcán, hogy fájdalmat okozok neki, de nem érdekel, mert ő is azt okozott nekem, amikor kimondta az előbbi szörnyűségeket. – Tényleg nem szeretsz? Nekem rohadtul nem úgy tűnt, amikor tegnap megremegett a kezed, miközben engem simogattál. A szavaid hazudhatnak, de a tested, a reakcióid nem.

Megcsókolom. Nem lök el magától, inkább szorosabban ölel, és olyan hevesen csap le a szájával az enyémre, hogy majdnem a földön kötünk ki. Ettől függetlenül rossz érzés hatalmasodik el rajtam. Azt hiszem, ez a búcsú csókja, és a felismeréstől annyira összeomlok, hogy végül én taszítom el, mert nekem nem kell a búcsúja. Ha nem akar velem lenni, akkor soha többet ne érjen hozzám, ne hitesse el egy perc erejéig sem, hogy reménykedhetek még.

– Ne szólj a barátodnak, se a rendőrségnek, mert mindent tagadni fogok. A testemen nincsenek sérülés nyomok, úgyhogy nem tudod bizonyítani, hogy engem itt bántalmaznak. Felejts el, Chanyeol! – Mielőtt bármit is mondhatnék, faképnél hagy, és elsétál a kis tó irányába. Nem megy vissza a szobájába, nem kéri meg, hogy zárjam be, csak peckesen elvonul egyetlen pillantás nélkül, amit utoljára a válla felett vetne rám. Utána mehetnék, megnézhetném, hogy mi rejlik az ajtó mögött, ehelyett azonban magamba zuhanva tántorgok vissza a saját részlegemre. Nincs kedvem Baekhyun kifakadásához, ami elkerülhetetlen lesz, ha ilyen állapotban lát, de inkább az ő papolását hallgatom, minthogy Sehun szeme láttára hulljak darabjaimra. Nem adhatom meg neki azt az elégtételt, hogy a padlón fekve lásson. Eszembe jut az a történet, amit Kyungsoo-nak meséltem. Sehun tényleg olyan, mint az a virág, hiába vinném el innen, nem érezné jobban magát, ami szörnyen elkeserít.

Amint belépek az ajtón, összeesek, és a földre rogyva zokogásban török ki. Baekhyun rögvest odarohan hozzám, és aggódva kérdezgeti, hogy mi a bajom. Arra gyanakszik, hogy a nagybátyám jött vissza, és ő bántott, de rajtam senki nem lenne képes akkora sebet ejteni, mint Sehun. Felőlem aztán félholtra is verhetne a bácsikám, akkor sem fájna annyira, mint ahogyan most fáj. Valahol legbelül érzem, hogy valami nem stimmel, nyomós oka van annak, hogy ilyen dolgokat vágott a fejemhez, de nincs erőm ahhoz, hogy kiderítsem, mi lapul a hamis szavak mögött. Egy harcos vagyok, nem olyan könnyű átgázolni rajtam, de az utóbbi hetek történései akkora teherként szakadtak rám, hogy már nem tudok felállni a súlyuk alatt.

– Majd én kiderítem, mi a fene folyik itt. Felhívlak, így mindent hallhatsz, amit beszélünk, mert folyamatosan vonalban leszünk. – Mielőtt ellenkezhetnék, a kezembe nyomja a telefonomat, aztán kivágtat a szobámból. Lövésem sincs, mire készül, de az eltökéltségéből ítélve nem számítok semmi jóra. Odalopakodom az ablakomhoz, hogy ne csak halljam, hanem lássam is az eseményeket, és aggódva kapkodom a levegőt, amikor meglátom, hogy Baekhyun már Sehun háta mögött áll.

Olyan izgatottan szorongatom a mobilomat, mintha egy akció dús filmet néznék. Csakhogy nem tudom eldönteni, Baekhyun a hős megmentő vagy a rosszfiú bőrébe fog-e bújni. Mindenesetre főszereplőnk, Sehun szeme a kétszeresére tágul, amikor megfordulva egy idegennel találja szembe magát. Találgatni kezdek, ahogy a moziban is szoktam, hogy mi lesz a következő lépés, de Baek annyira kiszámíthatatlan, hogy az ő fejébe képtelen vagyok belelátni, ellentétben sok forgatókönyv íróéval.

– Te meg ki a franc vagy? – hallatszik Sehun meghökkent hangja a vonal túl oldaláról. Sajnálom, amiért Baekhyun csak a szimpla megjelenésével így összezavarja, előre félek attól, hogy mi fog történni akkor, ha megszólal. Bár meg sem érdemli, hogy megessen a szívem rajta, csakhogy én mindennek ellenére ugyanúgy szeretem, mint tegnap.

– Nagyon úgy tűnik, hogy mától a fogoly társad leszek. Az a pacák az öcsém osztályfőnöke. Gyanússá vált nekem, ahogy méregette, ezért mielőtt őt hozhatta volna magával, felajánlkoztam helyette. Talán nem vagyok olyan hamvas, mint egy tízéves, de a különleges képességeimmel egyből sikerült levennem a lábáról a suli mosdójában, úgyhogy belement a cserébe. – Nincs tökéletes rálátásom a srácokra, de a nélkül is biztos vagyok benne, hogy Sehun kételkedik az új jövevény szavaiban. Ettől függetlenül Baekhyun csodálatra méltó, amiért néhány perc leforgása alatt összerittyentett egy ilyen sztorit. – Örülnék, ha mondanál pár infót róla. Mekkora szerszámmal rendelkezik? Remélem, nem túl kicsivel, mert akkor rám jönne a röhögő görcs, amivel tutira felbosszantanám, ugyanakkor túl nagy se legyen, mert nem szeretem, ha valaki túlszárnyalja a méreteimet. Az árt az önbecsülésemnek.

– Nem azt mondtad, hogy letesztelt? – Hát igen, Sehunnak helyén van az esze, Baek meg hiába tesz le jó alapokat, ha később annyira bepörög, hogy elfelejti, hogy mit állított egy perccel korábban.

– Igaz, csak akkor annyira a kistestvérem megmentése lebegett a szemem előtt, hogy nem is figyeltem a részletekre. Amúgy még szerencse, hogy volt egy rakat síkosító a táskámban. Szívesen adok belőle kölcsön, ha gondolod. Sőt, van jobb ötletem! Most azonnal hasznát vehetnénk. Biztos szívesebben lennél egy korod beli sráccal, mint azzal a vénséggel.

– Köszi, de nem vagyok tőled túlságosan elragadtatva.

– Ej, milyen válogatós itt valaki! Azt gondolná az ember, hogy bárkire rámozdulsz, aki idetéved annyi év egyedüllét után. De megértelek, semmit sem tudsz még rólam. Majd meglátod, hogy egy óra múlva könyörögni fogsz azért, hogy velem lehess.

Baekhyun mindenféle kitalált dolgot hord össze az elkövetkezendő időben. Úgy folynak belőle a hazugságok, mintha megnyomtak volna rajta egy gombot, és csak akkor hallgatna el, ha kikapcsolnák. Szinte levegővétel nélkül hadar, nem hagyja, hogy Sehun reagáljon egy-egy szösszenetére, nem mintha szegénykém közbe akarna szólni. Már negyed óra elteltével teljesen ki van akadva, valamiért mégsem hagyja magára a barátomat. Baekhyun pedig kifejezetten élvezi ezt a helyzetet, mert amikor a haveri társaságunkban fog bele a sületlenségeibe, pár perc múlva leinti valaki, így nem tudja kibontakoztatni a tehetségét.

– Letelt az egy óra! – kiáltja egyszer csak Sehun, éppen egy Baek által izgalmasnak titulált történet közepébe vágva. Az igazat megvallva én már bealudtam, de az az édes hang visszahozott a jelenbe, pedig elég szépeket álmodtam éppen.

–   Ezt meg honnan veszed, nincs is órád.

–   Magamban számoltam a perceket.

– És nem is vagy kíváncsi a történet végére? Most megsértettél! Na mindegy, egy csókkal kiengesztelhetsz.

– Mi? Felejtsd el! Alapból nem voltál túl szimpi, de a szájmenésed után legszívesebben felkötném magam arra a fára. Szerintem Park szívességet tett a környezetednek azzal, hogy idehozott. Csak ezzel engem szívat. Nem elég, hogy őt el kell viselnem, még tőled sem lesz nyugtom. – Csúnya fellegek gyülekeznek a fiúk feje felett, sőt, hamarosan az eső is elered, ez azonban nem tántoríthatja el Baeket attól, hogy tovább nyomuljon Sehunra, annak érdekében, hogy kiderítse a velem való viselkedése miértjét.

– Ezt kikérem magamnak! De ha annyira rosszul vagy a beszédemtől, gyere, hadd bizonyítsam be, hogy másra jobban tudom használni a számat. – Baekhyun közelebb hajol Sehunhoz, aki rémülten kezd hátrálni tőle. A barátom nem adja fel, határozott léptekkel követi a fiút, aztán a kezei közé fogja az arcát, míg végül már csak egy hajszál választja el a szájukat egymástól. Vajon Baek tényleg képes lenne megcsókolni, vagy az utolsó pillanatban eszébe jut, hogy már van udvarlója, akit nem kéne átejtenie, csak azért, hogy ily módon próbáljon meg segíteni nekem. És Sehun vajon képes lenne rá? – Ha egyszer megízleled Byun Baekhyun csókját, a rabjává fogsz válni.

– Kicsit emlékeztetsz valakire, de ő sokkal csodálatosabb nálad. – Nagyot dobban a szívem, amikor Sehun hangja suttogássá szelídül a meghatottságtól. Való igaz, hogy Baekkel hasonlítunk egymásra, azért vagyunk olyan jó barátok, mert ugyanazok a dolgok érdekelnek, ugyanúgy viselkedünk, gondolkodunk. Remélem, most nem fogja elszúrni, és kiszedi Sehunból, mi a fenéért utasított el, annak ellenére, hogy szeret.

– A fogva tartónkra célzol? Csak nem Stockholm-szindrómás lettél? – Addig meresztem a szemem, amíg ki nem tudom venni Sehun reakcióját az előző kérdés hallatán. Az arca merő undort tükröz, úgyhogy mondhat bármit, egyértelmű, hogy a válasza nem.

– Dehogy! Ő még nálad is rosszabb.

– Ezt bóknak veszem. Akkor? Ki a szerencsés? Igazán mesélhetnél te is valamit! Feláldoztam magam a kistestvéremért, még ennek fényében sem tudsz bízni bennem?, Tökre be vagyok ám tojva. Csak a folytonos beszéddel próbálom leplezni, mennyire félek valójában. – Baekhyunt Oscarra kéne jelölni, mert hitelesebb alakítást nyújt, mint sok olyan sztár, akik megkapják az elismerést jelképező szobrocskát. Pár perce még lelkesen gesztikulálva magyarázott, most meg egy szenvedő fiatal karakterébe helyezkedett, akit jócskán megtaposott az élet. A hangja meggyötört, a könnyei úgy hullanak, mintha hagymát pucolna éppen. Komolyan mondom, el fogom vinni egy castingra, úgysem tudta még eddig eldönteni, hogy mi legyen, ha nagy lesz.

–  Azt sem tudom, hol kezdjem. Nehéz beszélni róla.

– De az világosan látszik rajtad, hogy megtörtént a ding! És a ding csak egyszer jön el egy szörny, akarom mondani egy ember életében. Chanyeol a te dinged. – Vissza kell tartanom a nevetést, hogy bele ne hallatszódjon a telefonba. Baekhyun imádja a Hotel Transylvaniát. Minden Halloweenkor beöltözik valamelyik szereplőnek, tavaly konkrétan Mavisen volt a sor. Amikor eszembe jut, hogy illegette magát a menőbbnél menőbb álarcok mögé rejtőző pasik előtt, még nagyobb jókedv uralkodik el rajtam.

–   Egy szót sem értek abból, amit zagyválsz, de honnan ismered Chanyeolt?

– Park mondta, hogy van egy unokaöccse, akit Chanyeolnak hívnak. Nem kell Einstein leszármazottjának lennem ahhoz, hogy kitaláljam, róla van szó, hiszen mással nem találkozhattál. Na és milyen? Van olyan jó pasi, mint Taylor Lautner? Ja, bocs, fogalmad sincs arról, hogy mi az az Alkonyat.

–  Képzeld, olvastam a könyvet. Tisztára odavoltam a vámpír srácért.

– Jesszusom, ne legyél már ennyire ízlésficamos! Ha láttad volna a filmet, tutira nem ez lenne a véleményed. Nincs is jobb egy félmeztelen farkas ivadéknál! – Baek keresni akar egy képet a telefonján, hogy megmutathassa Sehunnak, kiről is beszél, de még időben realizálja, hogy vonalban vagyok, ezért gyorsan más alternatíva után néz. Előveszi a pénztárcáját, ami tele van sztárok képeivel, még csoda, hogy a pénznek marad benne hely, és kis keresgélést követően rátalál a fent említett színészre.

– Nem rossz, de Chanyeol nyomába sem érhet. – Sehun a zsebébe csúsztatja a kezét, hogy előhúzhassa belőle az engem ábrázoló fotót, amit még az első találkozásunkkor adtam neki. Rejtély, hogy a nagybátyám hogy nem fedezte fel még eddig, de olyan jó érzéssel tölt el az, hogy mindig magánál hordja a képemet, hogy megint elérzékenyülök.

– Cukiiiiiiiii! – vinnyog Baek, amint meglát, mert tisztában van azzal, hogy utálom, ha cukinak merészel nevezni. – Szívesen megismerném. Csak vigyázz, le ne csapjam végül a kezedről!

– Szakítottam vele, legalábbis azt hiszem – jegyzi meg Sehun szomorúan, mire Baekhyun érdeklődve felkapja a fejét.

–  Miért?

– Az a barom megfenyegetett. Azt mondta, szabadon enged, de nem szólhatok senkinek arról, amit velem tett, mert akkor a húgom arra a sorsra fog jutni, mint én. Nem érdekel, mit csinál velem, de őt meg kell védenem. Chanyeol hívni akarta a rendőrséget, én meg úgy megijedtem, hogy inkább eltaszítottam magamtól…

Sehun mond még valamit, de már nem hallom, mivel az asztalon hagyva a telefont kirohanok a kertbe. Nem tudom, Baek mikor tervezte leleplezni magát, de én egy perccel sem tudok tovább várni, miután megtudtam az igazat. Átvágok a szépen gondozott virágágyáson, hogy lerövidítsem az utat, és cseppet sem izgatom magam amiatt, hogy összetaposok néhány szerencsétlenül járt példányt. Ezt az egész helyet tönkre kéne tenni, bár persze nem az itt lévő élőlények tehetnek a gazdájuk kegyetlenségéről, de akkor is elképesztően nagy késztetést érzek arra, hogy porig égessem ezt a kócerájt, amikor a nagybátyám itthon tartózkodik.

– Sehun! Tudom, hogy utálni fogsz, amiért csapdába csaltalak, de ő itt a legjobb barátom, Baekhyun, és a telefonja segítségével mindent hallottam, amit mondtál.

– Chanyeol másik fele? – néz értetlenül Sehun az előtte álló fiúra, felidézve azt a jelzőt, amit a minap mondtam neki.

– Igazán örvendek, Chanyeol dingje. – Baekhyun vigyorogva rázza meg Sehun kezét, aki továbbra is zavartan mered hol rám, hol a barátomra. Baek dióhéjban összefoglalja, hogy miként került ide, aztán udvariasan közli, hogy sürgősen meg kell látogatnia a mellékhelyiséget, de még a világ leghülyébb emberének is leesne, hogy csak kettesben akar minket hagyni.

– Kérlek, ne lökj el magadtól! Együtt mindent meg fogunk oldani, rendben? Szeretlek! – Egy lépést teszek Sehun felé, holott szívem szerint azonnal jó erősen a karomba zárnám, csakhogy továbbra is kételkedést látok a szemében. Hogyan tudnám visszavarázsolni azt a szerelmet a tekintetébe, ahogyan eddig nézett rám?

– Szivárvány! Mi lenne, ha ezzel a szóval helyettesítenénk azt, hogy szeretlek? A nagybátyád folyton azt mondogatta nekem, ezért kiábrándultam abból a kifejezésből, pedig ezt érzem irántad, nagyon is, csak nem bírom kimondani, érted?

– Nagyon szivárvány! – Sehun elmosolyodik, mire nem tudom tovább türtőztetni magam, ezért átölelem. Szerencsére ő nem elégszik meg ennyivel, szája azon nyomban az enyémet keresi, és amikor rátalál, megkönnyebbülve merül bele a csodálatos érzetekbe. Te jó ég, alig másfél órát vergődtem kétségek közt, ami igen rövid időnek mondható, mégis megőrültem volna, ha úgy dönt, a továbbiakban is távol tartja magát tőlem.

– Van még egy gond. A nagybátyád idehozott egy kisfiút, aki rajong érte, tőled meg fél, mivel azt adta be neki, hogy azért kell bezárva lennünk, mert veszélyes vagy. Nem hagyhatom itt. – Mértéktelen haragra gerjedek, amikor meghallom, hogy az a gerinctelen féreg még egy gyereket megkaparintott. Hirtelen a csendes esőből akkora vihar kerekedik, mintha az én dühöm keltette volna életre. Volt már ilyenre példa, bár ez a korábbinál is komolyabbnak látszik. Muszáj beszaladnunk a házba, ha nem akarjuk, hogy belénk csapjon egy villám, vagy hogy ránk zuhanjon egy hajladozó fa. Drukkolok a természetnek, hogy tegyen minél nagyobb kárt a bácsikám birodalmában, ugyanakkor szétvet az ideg, amiért pont most kellett ennek bekövetkeznie, mert ilyen időben nem lehet végrehajtani a helikopteres tervet.

– Képzeld, most hívott a nagybátyám, hogy nem tud hazajönni éjszakára a vihar tombolása miatt. Még épphogy tudott figyelmeztetni, mert már a térerő is elment. Ma nem tudlak kivinni innen, de legalább egész éjjel veled lehetek. Sehun… Erről még nem beszéltünk, de ugye megengeded, hogy holnap szóljak a rendőrségnek? A húgodat is meg tudják védeni.

– Jó, de van egy feltételem. – Már megint a feltételek! Miért nem képes elsőre rábólintani a kéréseimre? Kész szerencse, hogy a csókolózást nem szabja feltételekhez! – Holnap lesz az érettségid. Szépen elmész, kitűnőre vizsgázol mindenből, aztán visszajössz a rendőrökkel.

– Mindenből kitűnőre? Zseni vagyok, nem varázsló. – Megígérem neki, hogy megcsinálom a vizsgákat, és csak utána fogok intézkedni. Magamhoz húzom, mert egy centiméter távolságot sem vagyok hajlandó elviselni köztünk, de amikor belemelegednénk egy újabb csókba, egy ismeretlen hang riadt sikoltozására leszünk figyelmesek.

– Nagyon félek a vihartól! De tőle még jobban félek! – sír a kisfiú az ajtóban toporogva. Hát ez hihetetlen! Még sosem váltottam ki ilyen reakciót egy gyerekből. Engem imádnak a kölykök. Rengeteget szoktam bohóckodni az öcsém barátaival, konkrétan sokszor inkább engem nyúznak, minthogy a tesómmal játszanának, ezért mindig ki is akad rám. Erre azt kell megélnem, hogy egy törpe fél tőlem. Tőlem, aki még a legyet is kitessékeli az ablakon, ahelyett, hogy leütné!

– Gyere ide, Hangyul-ah! Tudod, hyung azért mondta Chanyeolra, hogy veszélyes, mert tigris jelmezben látta, és a tigrisek ugyebár nagyon félelmetesek. De ő a világ legszelídebb tigrise, nem igaz, Chan? – Veszem a lapot, és miközben a kissrác Sehun oltalmat nyújtó karjaiba menekül, előkaparom a múltkor használt jelmezt az ágyam alól. Sőt, még egy Zsebibabás is lapul mellette, mert amikor a boltban jártam, arra gondoltam, odaadom majd ajándékba az öcsémnek. Biztos nem fogja bánni, ha előtte valaki más magára ölti egy játék erejéig.

Nem telik kis időbe, mire a gyerek egyáltalán rám mer nézni. Sosem próbáltam még ilyen nagy erőfeszítések árán jó fejnek mutatkozni, és egyre frusztrálóbb, hogy bármit csinálhatok, nem nyűgözöm le. Kezdek kifogyni az ötletekből, ráadásul annak ellenére, hogy bolondulok a lurkókért, perpillanat szívesebben lennék kettesben Sehunnal. A hosszantartó győzködés eredményeként, Hangyul belebújik a jelmezbe, bár először csupán félénk lépéseket tesz a nyomomban. Egyszer csak megbotlik, mielőtt azonban elesne, elkapom, és a magasba emelem, mint egy trófeát. Eleinte moccanni sem mer, bent tartja a levegőt, de minél tovább ölelem magamhoz, annál jobban megbízik bennem.

A végén olyan közös ugrándozást rendezünk, hogy a nagy hévben leverünk pár dolgot, amik szerencsére épségben megússzák, mert nem lenne jó, ha emiatt buknánk le a nagybátyám előtt. Hangyul alig akar elengedni, sikerült hamar kivernem a fejéből a beletáplált ostobaságokat, de amikor Baekhyun megjegyzi, hogy szeretne egy maratoni játék csatát vívni, ujjongva odaszökken hozzá, mivel a virtuális világ még vonzóbb számára. A kenguru jelmezt azért magán hagyja, és mosolyogva integet nekünk, mielőtt eltűnnének Sehun szobájának ajtaja mögött.

– Még jó, hogy itt van a barátod, mert ha nem lenne bébicsőszünk, egész éjjel a nyakunkon lógna az a rosszcsont. – Sehun meggyújt pár gyertyát, ugyanis időközben az áram is elment. Mondjuk, én nem bánom, mert a redőnyöket rázó szél ellenére nagyon romantikusnak találom a hirtelen beállt hangulatot. Annyira szép, ahogy a fény az arcára esik, kiemelve elbűvölő mosolyát, ami azóta nem hervadt le, amióta kibékültünk.

– Mi lenne, ha valóra váltanánk egy következő tételt a listádról? Még sosem jártál Párizsban, igaz? Pillanatnyilag ehhez nincsenek eszközeim, de bízzuk magunkat a fantáziánkra. Csukd be a szemed, és gondold azt, hogy most éppen a szerelem városában sétálgatunk az egyik gyönyörűen kivilágított sugárúton.

– Nem a divat városa? Pedig én azért szeretnék odamenni, hogy betérhessek az összes puccos boltba. Kövess! – Szerintem csak ugrat, bár azt meg kell hagyni, hogy rajong a márkás cuccokért, de azért remélem, hogy ha egyszer ténylegesen eljutunk Franciaországba, nem a shoppingolással fogja elütni az időt. A kérésemnek megfelelően lehunyja a szemét, és ámuldozva kapkodja a levegőt, mintha megtalálta volna álmai öltözékét.

– Ugye tudod, hogy egy ilyen hosszadalmas bevásárló túra után vigaszdíj jár szegény pasidnak? Fizess az eladónak, aztán meg nekem! – Mivel én is becsuktam a szemem, meglepetésként ér, amikor hűvös ujjai a pólóm alá csusszannak. Menten libabőrös leszek, ahogy a hasamat cirógatja, de legnagyobb sajnálatomra túl korán abbahagyja a kényeztetésemet.

– Azt hittem, a próbafülke jó búvóhely, de nézd, van ott egy kamera! El kell tűnnünk innen! Menjünk az Eiffel-toronyhoz, mást úgyse nagyon ismerek Párizsban. – Ha most tényleg ott lennénk, száz százalék, hogy lebeszélném a rengeteg lépcső megmászásáról, de a képzeletbeli kirándulásunkba egye fene, belefér. Ha valaki látna minket, totál hibbantnak tartana, ugyanis az ülő pozíciónk ellenére úgy teszünk, mintha egy lépcsőn haladnánk felfelé, mialatt hangosan lihegünk a fáradtságtól, ami a megpróbáltatásnak köszönhető. Sehun olyanokat mond, hogy „Bírd ki, már nincs sok hátra!”, mire én kifulladva azt válaszolom, hogy „Még egy fok, és esküszöm, meghalok!” Mindezt halálosan nagy komolysággal, pedig mi általában folyton röhögünk, ha együtt vagyunk.

– Basszus! Megmasszírozhatnád a lábam, mert iszonyatosan begörcsölt! – Lehetséges, hogy annyira beleéltem magam a lépcsőzésbe, hogy az okoz ilyen tüneteket? Mindenesetre kapóra jött, mert sokkal kellemesebb Sehun finom ujjait a talpamon érezni, minthogy ülve meneteljek egy elképzelt cél felé. Csak az a baj, hogy a keze kis idő után rakoncátlanul centiről, centire araszolni kezd a vádlimon felfelé. Nem arról van szó, hogy nem esik jól, amit csinál, épp ellenkezőleg. Azt kívánom, hogy még feljebb vándoroljon a combomon, de annyira szkeptikusan állok a szexuális töltetű dolgokhoz, hogy inkább bohócot csinálva magamból felugrok, mielőtt még láthatóbb jeleket produkálhatnék. – Irány a Szajna! Hajókázhatnánk egyet.

– Remek ötlet! Nézd, mennyi dögös életmentő sorakozik arra várva, hogy a karjaiba kaphasson, és szájon át lélegeztethessen!

– Minek pazarolnád az időt holmi ócska utánzatokra, amikor itt van neked az eredeti, a hamisíthatatlan adu ász szerény személyem képviseletében?

– Nem lehetsz ilyen önző! Éveket töltöttem elzárva a külvilágtól. Szükségem van a szórakozásra. De miután kibuliztam magam, visszatérek hozzád, ugye elnézed ezt nekem? – Csábosan szuggerál a tekintetével, amitől rögtön perzselni kezd a bőröm. Hozzám sem kell érnie, máris lángokban áll az egész testem, úgyhogy lehet, hogy ki kéne mennem a szakadó esőbe, nehogy végleg elégjek. Amikor érzékien az ajkamra tapad, a csókja arról árulkodik, hogy senkit nem akar rajtam kívül, még azt az izomkolosszus, napbarnított szépfiút sem, aki egyfolytában őt stíröli.

Naplemente, vörös bor kortyolgatása a fedélzeten, Sehun szája a nyakamon… Na ezekből csak az utolsó valóságos, ráadásul az olyan szinten megzavarja az agyamat, hogy még képzelegni is elfelejtek. Eltűnik az áttetsző óceán víze, meg az a luxus hajó, ami felőlem aztán jéghegynek is ütközhet, mert mi már nem vagyunk rajta. A sötétbe borult szobámban vagyunk, amit csupán néhány szál gyertya világít meg, illetve a villámok, melyek olyan élesek, hogy a fényük áthatol a redőny rései között. A mennydörgés, az ablakpárkányt ostromló jégeső hangjai ijesztően is hathatnának, de én csak az ő suttogását hallom visszhangozni a fülemben, és hogy azt sorolja fel, hova kéne még elmennünk.

– Madame Tussaud panoptikuma? De hát az Londonban van – korholom le felháborodva, de igazából ismét csak menekülni akarok, így jó ürügyként szolgál, hogy butaságokat beszél.

– Ne nézz hülyének, tudom! De teleportálhatnánk Londonba, mivel a Louvre sokkal uncsibb. – Lebiggyesztett ajakkal várja, hogy rábólintsak a teleportálás ötletére, mire mosolyogva eleget teszek a kérésének. És láss csodát! A következő pillanatban az angol múzeum szobrai előtt állunk. Sok képet láttam már erről a helyről, úgyhogy nem esik nehezemre elképzelni, hogy Sehun kezet fog Brad Pittel, vagy Johnny Depp mellett pózol.

– Hé, itt van a leghíresebb szobrot megihlető sztár teljes életnagyságban!

– Hol? – néz körül Sehun, és homlokráncolva eltöpreng azon, kire célozhatok.

– Itt áll közvetlenül előtted. – Fintorogva megcsóválja a fejét, de azért nem hagy ki egy lehetőséget sem arra, hogy megcsókoljon. A levegő újra felizzik körülöttünk, amikor a testünk összepréselődik, és akkor ráébredek, hogy ma este nem lesz menekvésem. Késleltethetem az elkerülhetetlent, azt viszont nem fogom elérni, hogy Sehun meggondolja magát, amitől eléggé pánikba esem, csak nem mutatom ki.

– Csak azért nem ellenkezem, mert tudom, hogy nagy sztár lesz belőled. És akkor majd én is híres lehetek, mert el fogom árulni ország-világnak, hogy én voltam Park Chanyeol első szerelme.

– Az egyetlen – javítom ki komoly hangszínre váltva. Ezzel a megállapítással sikerült zavarba hoznom, ami abban nyilvánul meg, hogy ezúttal nem én menekülök el, hanem ő. Kibontakozik a karjaimból, és szégyenlősen az ellenkező irányba fordul. Miután kicsit összeszedi magát, mutogatni kezd, hogy felhívja a figyelmemet a következő látnivalóra. – Itt van a versailles-i kastély. Szerinted jó király lenne belőlem?

– Hát persze. És én lehetnék az ágyasod. A rabszolgád, aki mindent megtesz, amit csak parancsolsz neki.

– Ez nagyszerűen hangzik! Mit szólnál ahhoz, ha azt adnám parancsba, hogy örök életemre maradj mellettem?

– Mivel te vagy az uralkodó, ha tetszik, ha nem, teljesíteni fogom a rendeletet. Örökre az öné vagyok, felség, azt csinál velem, amit csak akar. – Sehun hangosan felkacag, amikor a lábai elé vetem magam hűséges alattvalóhoz híven. Ahogy ott térdelek, olyan képek villannak az agyamba, amiknek nagyon nem kéne, ezért inkább felpattanok, és megcsókolom, mert a deréktól felfelé elhelyezkedő terület még mindig sokkal biztonságosabb számomra.

– Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy a királyság nagyon unalmas, ezért úgy döntöttem, hogy inkább egy ledér táncos leszek a Moulin Rouge-ban. – Sehun bekapcsolja a laptopomat, és kikeresi a Lady Marmalade zenéjét rajta. Azt mondja, helyezzem magam kényelembe, mert én fogom egy emberként megszemélyesíteni a száj tátva bámuló közönséget, amíg ő lesz a hely üdvöskéje. Igazából nem tudom, mire számítsak, mert még sosem láttam őt táncolni, de amikor belekezd, leesik az állam.

Én sok éves képzések segítségével jutottam el arra a szintre a hangszerek terén, ahol most vagyok, de az ő esetében a zsigereiben rejlik a tánc. A mozgásán látszik, hogy nem olyan kifinomult, mint a profik, mégis letaglóz az a nyers erő, amivel uralja a képzeletében megjelenő színpadot. Nem csinál akrobatikus mutatványokat, nem talál ki számomra ismeretlen lépéseket, elég egyszerű műveleteket hajt végre, de én ezektől is kész vagyok, úgyhogy nem is akarom, hogy még jobb legyen, mert akkor félő, hogy megállna a szívem.

Sehun szexi oldalát eddig nem ismertem, de ma este hirtelenjében rám zúdult, amivel jelenleg még nem tudok mit kezdeni. Mindig egy ártatlan, bántalmazott fiúként tekintettem rá, akinek törődésre, védelemre van szüksége, erre most itt vonaglik előttem, amitől eszméletlenül kívánatos lesz, mégis inkább elfordítom a fejem, amikor már túl kihívónak tűnik, amit művel. Flörtöl velem, azt akarja, hogy menjek oda hozzá, és tépjem le róla a ruhát, amit normál esetben meg is tennék, de a háttere, a ház, amiben vagyunk, a székhez láncolnak, és nem engednek cselekedni.

– Nem vagy megelégedve a produkciómmal, szépfiú? Inkább egy öl táncot szeretnél? – Sehun az ölembe helyezkedve folytatja a csípője ringatását, miközben úgy néz rám, mint a kígyó, mielőtt felfalná az áldozatát. Szeretném élvezni, de folyamatosan azon kattog az agyam, hogy talán a bácsikámmal is ezt tette korábban, és emiatt mindentől elmegy a kedvem. Amikor észreveszi, hogy mereven állom a csókjait viszonzás nélkül, lemászik rólam, és más eszközöket próbál bevetni a célja eléréséhez. Hagyom, hogy levegye a pólómat, pedig a testem görcsösen feszeng a továbbiak ellen. Megpróbálok úgy tenni, mintha tetszene a szituáció, de amikor a mellkasom környékét fedezi fel a szájával, némán elhullatok néhány könnycseppet, hisz úgysem láthatja.

– Vele is ezt csináltad? – bukik ki belőlem rekedten a kérdés, mire szomorúsággal teli tekintettel néz fel rám.

– Soha nem csókoltam meg. Sehol. És meg sem érintettem. Mindig ő volt az, aki simogatott, akinek a csókjait még most is magamon érzem, és te ahelyett, hogy a tieiddel lemosnád rólam őket, mindent elrontasz! Én csak örömet akartam szerezni a szerelmemnek, amit még soha nem tettem ezelőtt, mivel most vagyok életemben először szerelmes. Azt hittem, egyszer végre én is élvezhetem, de ezek szerint nekem ennyi se jár! – Feldúltan felpattan mellőlem, de nem hagyom, hogy messzire jusson, a fürdő felé félúton elkapom, és az ágyamhoz viszem. Leveszem róla az összes ruháját, majd a nélkül, hogy ránéznék, lefektetem, betakarom, aztán én is bebújok a takaró alá.

– Ma nem fogunk mindent megtenni, oké? Kicsit gyors a tempód, tudod? Én még… soha nem voltam együtt senkivel, ami elég ciki tizenkilenc éves létemre. Biztos ügyetlen leszek…

– Még hogy ciki, hogy én leszek neked az első? El sem tudod képzelni, mit meg nem tennék azért, hogy nekem te legyél az. – A kijelentése újabb könnyeket csal a szemembe, de erőt veszek magamon, és nem hagyom, hogy végigcsorogjanak az arcomon. Kezdetben szorosan magamhoz ölelem a takaró alatt, miközben mély lélegzeteket véve próbálom lenyugtatni magam. Sehun velem akar lenni, nem kényszerítettem semmire, kíván engem, nem fogok vele erőszakoskodni, csak olyat fogok tenni, amit szeretne, ami jól esik neki…

Folyamatosan ezt a mantrát ismételgetem magamban, mert attól félek, ha abbahagynám, nem tudnám folytatni, amibe belevágtam. Csókokkal borítom be teste minden egyes négyzetcentiméterét, miközben az ő ujjai rajtam kalandoznak. Buta voltam, amikor azt feltételeztem, ügyetlen leszek, mert minden ösztönösen jön, amikor elérkezik az ideje. Sehun elégedett sóhajai lassanként áthatolnak azon az elmémet borító ködön, ami eddig nem hagyta, hogy azt tegyem, amit a szívem diktál, melynek eredményeként egyre merészebbé válok.

Természetesen Sehun keze előbb téved arra a helyre, amire eddig még gondolni sem akartam, mint az enyém. Itt lenne az ideje feladni a gyáva nyúl státuszt, és igazi férfiként viselkedni, mert a végén még ki fog ábrándulni belőlem. Azt mondta, ne bánjak vele úgy, ahogy egy törékeny porcelánbabával szoktak, amit minden gesztusával alá is támaszt. Mégis ki vagyok én, ha nem az az ember, aki valóra váltja az álmait, aki bármit megtenne a boldogsága érdekében? Amikor egy újabb hatalmas dörgés rázza meg a házat, elhatározom, hogy kiűzöm a viharba a félelmeimet, hadd vigye magával őket jó messzire, és végre teljes mértékben átadom magam annak a földöntúli mámornak, amit Sehun nélkül nem tapasztalhattam volna meg.