Mamamoo x Eric Nam - Hópehely |OS|

MUSIC CHALLENGE - Rebecca Ferguson: Glitter and Gold

– Unnie! Őszintén áruld el, kérlek, hogy létezik-e a Mikulás! – nyafogja Hwasa fejét lelógatva az emeletes ágy fenti szintjéről. Moonbyul egy „szállj már le rólam” típusú sóhajjal a másik oldalára fordul, és álmosan morogja válaszát puha takarója alól.

– A saját szemeddel is meggyőződhetsz róla. Nem is egy van! Tömegével találkozhatsz velük a plázákban.

– Azok csak olcsó utánzatok! Olyanok, mint a Michael Jackson imitátorok. Mi az igazival szeretnénk találkozni! – folytatja Wheein a megunhatatlan témát kényelmesen a vállamnak dőlve. Mielőtt Moonbyul valami nyersebb megjegyzést tehetne az előzőnél, átveszem a szót, mert nem akarom, hogy a húgaim ilyen korán elveszítsék a varázst.

– Én találkoztam az igazi Mikulással, amikor annyi idős voltam, mint most ti. Azt kértem tőle, hogy legyen egy klassz családom, imádnivaló hugicákkal, és nem sokkal később megérkeztetek. Talán holnap hozzátok is ellátogat. De ahhoz az kell, hogy most aludjatok egy nagyot, különben nem bírtok majd fennmaradni, és csalódottan fog visszaszállni a szánjára.

Wheein azon nyomban a füléig húzza takaróját, és szorosan lehunyt pillákkal úgy tesz, mintha máris aludna. Mi is egy emeletes ágyon osztozunk, viszont egyszer sem vette birtokba a felettem elhelyezkedő szintet; kérdés nélkül, magától értetődően mellém kucorodott az első naptól kezdve.

Kisvártatva meghallom Hwasa motoszkálását, ami azt jelenti, hogy fél percen belül ő is az oldalamon lesz. Először Moonbyulnál próbálkozott, de mivel nála nem járt sikerrel, azóta mellém kéredzkedik be. Nem mondom, hogy a világ legkényelmesebb pózában talál rám az álom esténként; reggelre mindenem elzsibbad, és nem kis időbe telik, mire kimegy a görcs a lábamból, mégsem bánom, hogy az egyik tökmag elölről, míg a másik hátulról simul hozzám.

Bárcsak lett volna valaki, akihez én bújhattam volna oda tizenegy évesen…

– Unnie, tudod, mit fogok kérni a Mikulástól, ha találkozok vele? – suttogja Hwasa, miközben egyik fürtömet kezdi csavargatni. Mindig úgy alszik el, hogy a hajamat birizgálja, ami nem csak őt, engem is teljesen megnyugtat.

– Egy cicát. Láttam a listátokat. Egyébként plüss cicára gondoltál, ugye?

– Dehogy! Igazira! – Jaj, ne… Ettől féltem. – Szóval azt fogom még kérni, hogy Moonbyul unnie legyen kedvesebb. Szerinted ilyen kívánságot is tud teljesíteni?

– Reméljük! – motyogom meghatottan. Nem tudom, Byul hallotta-e Hwasa szavait, de elhatározom, hogy holnap beszélek vele. Persze megértem az ő álláspontját is; nem véletlenül öltött magára tüskés kaktusz maszkot.

Talán nekem sem ártana az ő példáját követnem. Végül is, a nevelőszüleinkkel én is megtartom a tisztes távolságot, pedig már két éve velük élek. A kicsiknek viszont nem tudok ellenállni. Hogy parancsolhatnám őket vissza a saját ágyukba, amikor könyörgő tekintettel, lebiggyedő ajkakkal megjelennek előttem? Ráadásul jól esik a közelségük, és tulajdonképpen úgy viselkedek velük, mintha a lányaim lennének, mivel Kwonék a sok munka miatt alig tartózkodnak itthon.

Minden este hálát adok az égnek a húgaimért. Amíg egyedüli gyerek voltam, nem tudtam örülni annak, hogy egy kedves házaspár kihozott a nevelőotthonból. Fiatal korom ellenére tudatosan nem akartam kötődni a nénihez, nehogy végül elragadják az angyalok, mint az anyukámat, és állandóan elrejtőztem a bácsi elől, mert attól féltem, előbb-utóbb ő is olyan gonosszá fog válni, mint az apukám.

Hallgatom Moonbyul álmatlan forgolódását a velem szemben lévő ágyról, a kicsik ütemes szuszogását, ami normál esetben álomba szokott ringatni, most azonban képtelen vagyok leállítani az agyam kattogását. El kell érnem valamilyen módon, hogy az idei legyen a tesóim legszebb karácsonya. Nekem már annyi is elég, hogy ők velem vannak, de mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy továbbra is higgyenek a csodákban, mert addig jó, amíg egy gyermek szíve tiszta és ártatlan marad. Amíg nem veszik ki az áhítat a szemükből, nem tudatosul bennük, valójában milyen kegyetlen világban élnek, boldogok maradnak. Minél később nőnek fel, annál tovább élvezhetik a gondtalanság állapotát, amit csak egy romlatlan lélek tapasztalhat meg. Azt szeretném, ha még egy darabig nem pukkanna szét az őket körülölelő boldogságbuborék, hogy sokáig ne ismerkedjenek meg az aggodalom, a szenvedés fogalmával, mert attól kezdve már semmi nem lesz ugyanolyan.

– Tényleg hazaviszünk egy bolhás dögöt, csak mert Hwasa azt kérte? Én sosem kaptam meg, amit kiskoromban kértem, és szerintem te sem. Minek kényezteted el őket? Sokkal rosszabb lesz nekik szembesülni azzal, milyen szar is az élet, miután évekig babusgattad őket. Akkor lennél a segítségükre, ha felkészítenéd a lányokat arra, mi vár rájuk, ha már nem leszünk együtt. Mellesleg Kwonéknak a mi etetésünkre sincs elég pénzük, mégis mit adnának egy girhes macskának?

– Majd egeret fog, és madarakra vadászik. Ezen kívül, ha mindannyian adunk neki pár falatot a saját kajánkból, hamar tele lesz a pocakja.

– Azt aztán várhatod, hogy én bárkinek is adjak a kajámból! – Legszívesebben Moonbyul fejéhez vágnám, hogy tisztában vagyok azzal, hogy felőle éhen is halhatnánk, neki csak az a lényeg, hogy ő lakjon jól, de inkább magamba fojtom felháborodásomat. Összefacsarodott szívvel pásztázom a menhely kis lakóit, akik reménykedve arra várnak, hogy őket válasszam. Jesszusom, ez annyira nehéz! Mindet hazavinném, ha tehetném; hogy adhatnék szerető otthont egyetlen egy állatnak, miközben rengeteg társát cserben kell hagynom? Vajon a nevelőszüleink mi alapján döntöttek mellettünk? Hogy tudtak azzal a teherrel kisétálni az intézetből, hogy a többiek álmait összetörték?

– Te sosem hittél a Mikulásban? – kérdezem kissé flegmán, mialatt az összes cicát alaposan szemügyre veszem, egy égi jelre várva, hogy melyiket vigyem magammal. – Nem hiszem, hogy már hatévesen ilyen hitetlen pukkancs lettél volna.

– Ja, akkor még nem voltam ilyen, de hétévesen már igen. Tudod, mikor szűnt meg a varázs? Amikor rájöttem, hogy az apám öltözött Télapónak. Az ölébe ültetett, és én kezdetben észre sem vettem, hogy a keze egyre feljebb halad a combomon, mert azzal voltam elfoglalva, hogy csalódottan az arcát kémleltem. Egy napon tudtam meg, hogy a Mikulás nem létezik, és hogy az apám egy kibaszott szörnyeteg, érted? Úgyhogy remélem, nem haragszol meg, ha nem fogok részt venni az álom karácsonyod megszervezésében.

Hirtelen levegőt is elfelejtek venni, a szememet forró könnyek égetik, de a tekintetemet szigorúan az elhagyott állatokon tartom, hisz biztos vagyok benne, hogy Moonbyul utálná, ha miatta sírnék. A mellkasomat szorító érzés egyre erősebb lesz, amikor újra és újra felidézem megtört hangját, azokat az eltitkolt szavakat, amiket eddig még senkivel sem osztott meg. Elviselhetetlen hányinger kerít hatalmába, de azt sem engedhetem meg magamnak, hogy így könnyebbüljek meg, ezért pár mély lélegzetvétellel próbálom visszanyerni a lélekjelenlétemet. Nincs annál megrázóbb, ha valakiről, akit keménynek hittél, kiderül, hogy nem természetéből adódóan ilyen, hanem az élet tette azzá…

Úgy átölelném, a fülébe súgnám, hogy szabaduljon meg a tehertől, sírja ki magát a vállamon, de tudom, hogy elutasítana, ezért inkább a macskákról kezdek csacsogni, mire ő hálásan felnevet a sok butaságon, amit hirtelenjében összehordok. Kisvártatva meglepetten észlelem, hogy amíg én tanácstalanul bámészkodtam, Moonbyul odament egy cicához, és megbűvölten kezdett szemezni vele. De nem ám a legszebb, legkedvesebbnek tűnő példányt választotta; egy megtépázott, félreeső sarokba húzódó macsek keltette fel az érdeklődését.

Kicsit szkeptikus vagyok a döntését illetően, mert szerintem jobb lenne egy olyan cicussal hazatérni, aki vidáman játszadozik a többiekkel, nem süt a tekintetéből félelem, hisz egy hízelgős, barátságos kedvencet szeretnék ajándékozni a kicsiknek, nem egy ágy alá rejtőző állatkát. De bízom a húgom megérzésében, és meg is értem, miért éppen őt akarja kiszabadítani innen. Magára emlékezteti. A megsebzett kislányra, aki szívtelennek mutatkozik mások előtt, hogy megvédhesse önmagát a további fájdalmaktól.

Mialatt én bemegyek a plázába, hogy megvegyem Wheeinnek a Jacko lemezt, Byul gyengéden öleli át kis kandúrunk hordozóját a közeli játszótéren engem várva. Nem járok gyakran ehhez hasonló helyekre, legalábbis mostanában, de amikor alkalmam adódik rá, képtelen vagyok megállni, hogy ne ragadjak le a pompás kirakatok előtt. Ilyenkor eszembe jut, milyen érzés volt kiskoromban anyukámmal fél napon át bámészkodni, aztán egy csomó tömött szatyorral hazatérni. Maga a vásárlás nem hiányzik, nincs szükségem csupa felesleges holmira ahhoz, hogy boldog legyek, az anyuval való nézelődés azonban nagyon is.

Az egyik ruhaüzletben tökéletes ajándékot fedezek fel Moonbyulnak. Egy fekete V nyakú póló, amin flitterekből csillogó korona van kirakva, és a „Queen of the world” felirat díszeleg rajta. Tudom, hogy imádná, hogy le se venné napokig, ha megvásárolnám neki, de a zsebembe nyúlva csalódottan konstatálom, hogy minden összegyűjtött pénzem elment a Wheein által kért albumra. Akaratlanul is könnyek folynak végig az arcomon, mert bár elsősorban a csöppségek karácsonyát szerettem volna szebbé varázsolni, bármit megtennék azért, hogy örömet okozhassak neki is. Milyen kár, hogy ez leégve lehetetlen küldetésnek bizonyul.

– Hé, darling! Te sírsz? – Ijedtemben ugrok egyet, amikor meghallom az ismerős hangot a hátam mögül. Amint a vállaimon érzem meleg tenyerét, fokról fokra száll ki belőlem a feszültség, aminek határtalan boldogság veszi át a helyét. Mégis honnan tudja, hogy épp rá volt szükségem? Hogy bukkanhat fel minden alkalommal, amikor elhagy a jókedvem?

– Eric, te meg mit keresel itt? – szipogom megszorítva a kezét.

– Az unokatesóm holnap érkezik, és gondoltam, meg kéne lepnem valamivel. De ne tereld el a szót magadról! Szeretnéd azt a felsőt? Megveszem neked karácsonyra!

– Igazából nem nekem lenne, hanem Moonbyulnak… – Eric lágyan elmosolyodik, és úgy ingatja a fejét, mintha azt mondaná magában: tudhattam volna, hogy már megint nem magadra gondolsz.

– Ajánlok valamit. Megveszem a felsőt, cserébe te segítesz választani valami tuti csajos dolgot az unokatesómnak, mert egyedül biztosan nem mennék semmire. – Hálásan csúsztatom a kezébe az enyémet, hogy így induljunk körülnézni a kicsinek nem mondható boltban. Eric családja elég gazdag, csakhogy sosem akartam, hogy azt higgye, azért vagyok vele, mert a pénzére és a tőle kapott ajándékokra pályázom. Kényelmetlenül érint, hogy helyettem kell fizetnie, de amint lesz rá módom, visszaadom neki az összeget. Pár perc után találok megfelelő ajándékot az unokatestvérének, mégsem hívom fel rá a figyelmét, mivel egy kicsit még a megvásárlásra váró termékek közt szeretnék andalogni vele. – Hányas lett a legutóbbi dogád?

– Ötös! Köszönhetően a világ legédesebb tanárának… – Ahogy a „legédesebb” jelző elhagyja a számat, fülig vörösödöm, ezért egy próbababa mögé próbálok elbújni. Nevetve végigsimít felforrósodott arcomon, én pedig majdnem elájulok, amikor a mellettünk elsuhanó lányok feltűnést nem kerülve összesúgnak tovább haladva. Tudom, hogy féltékenyek, amiért Eric nem rájuk néz elragadtatva, ugyanakkor nem értik, miért pont egy magam fajta csajjal kavar egy olyan srác, mint ő. Általában otthon szoktunk találkozni, így nem vagyok hozzászokva a megvető pillantásokhoz, amik Ericet teljesen hidegen hagyják, csak nekem esnek rosszul.

– Van egy ötletem, hogy mivel fizetheted vissza azt a felsőt. – A lábaim vészesen megremegnek, amikor közelebb hajol hozzám, fülem mögé igazítva egy kósza tincset. Huncutul rám kacsint, nyelvével megnedvesíti kiszáradt ajkait, amitől kis híján felsikkantok gyönyörömben. Biztosra veszem, hogy azt fogja mondani: rengeteg csókot kérek a pólóért cserébe. Már el is képzelem, hogy fog ez hangozni azon a szexi hangján, mire mosolyogva megszólal: – Egy csomó ötössel!

Hihetetlen, hogy sosem képes elvonatkoztatni a tanulástól. Bár nem panaszkodhatom, mert annak segítségével találtunk egymásra, ugyanis Eric az Államokból visszatérve angol leckéket kezdett adni nekem. Csapnivalóan pocsék voltam a nyelvek terén, miután azonban megtudtam, hogy a szomszédunkban lakó, minden lány álma fiú tökéletesen beszél angolul, hirtelen rendkívül fontosnak találtam, hogy javítanom kéne a jegyeimen.

Addig nem is érdekeltek a pasik. A suliban egy csomó hülye gyerekkel voltam körülvéve, akik éretlenebbül viselkedtek az óvodásoknál, amiben semmi szimpatikus nem volt. Ericet viszont a mesebeli herceghez hasonlítottam, aki kastély helyett a szomszéd házban élt, ezért reggelente láthattam, ahogy vidáman egyetemre indul, délutánonként hallhattam bársonyos hangját, mert mindig mondott néhány kedves szót, ha találkoztunk. És én direkt úgy szerveztem az időmet, hogy egészen véletlenül összefussak vele.

Eric a szememben nem egy ostoba kamasz volt, hanem ellentétben az osztálytársaimmal egy igazi férfi. Lenyűgözött, hogy egyetemre jár, hogy a középiskolás éveit Amerikában töltötte, és amikor angolul beszélt, örömtáncot tudtam volna lejteni, pedig eleinte egy szót sem értettem a mondanivalójából.

Kitűnő alibiként szolgáltak a borzalmas jegyeim. Azokra hivatkozva egy napon megkérdeztem, nem korrepetálna-e. Heteken át készültem arra, hogy feltegyem azt a bizonyos kérdést. Ezer módon próbáltam el, de mindegyiket cikinek tartottam. Féltem az elutasítástól, de legfőképpen azért éreztem kínosnak a dolgot, mert a nevelőszüleim nem engedhették meg maguknak a magánórák finanszírozását. Azonban minden aggodalmam szertefoszlott, amint Eric a lehengerlő mosolyával közölte, hogy úgysem árt neki gyakorolni az angolt, mert itthon nem nagyon van rá lehetősége. Állítása szerint én ugyanúgy segítettem neki, ahogy ő nekem, hiszen nélkülem még a végén elfelejtette volna a nyelvet.

Kezdetben csak ámuldozva hallgattam őt, nem tudtam másra koncentrálni a jelenlétén kívül. Idővel realizáltam, hogy ha jó jegyeket szerzek, azzal elkápráztatom, ezért kénytelen voltam a tananyagra is figyelni. Érdekesen magyarázott, mellette tényleg úgy éreztem, hogy hasznos lenne több energiát fektetnem az angolba, és az iránta tanúsított rajongásomnak gyorsan meg lett az eredménye négyesek, majd ötösök képében.

Egy napsütötte délután tíz fordítandó mondatot vésett fel a füzetembe. Írás közben néha lopva felpillantottam rá, és csodálkozva konstatáltam, hogy kissé idegesnek tűnik. Nem értettem, miért, elhatároztam, hogy amint vége az órának, kifaggatom. Szöget ütött a fejemben, hogy biztos egy lány van a dologban. Unottan, keserű szájízzel körmöltem a szavakat; úgy a felénél legszívesebben már sírtam volna frusztráltságomban, de szerencsére végül eljutottam az utolsó mondatig, ami a következő volt: „Would you like to go date with me?”

A mostani, a vásárlás után a sokadik randink. Mániám, hogy a sült krumplimat belemártogatom a fagyiba, amit Eric általában fintorogva néz végig, most viszont kikapja a kezemből a csoki öntetes vaníliában tocsogó krumplit, és a szájába tömi. Hangosan felnevetek, amint közli, hogy az ételek terén minősíthetetlen az ízlésem, de legalább a pasik tekintetében páratlan.

Nem akarom túl sokáig húzni az időt, mert Moonbyul be fog gurulni, hogy miattam órákig kell fagyoskodnia kint. Pedig szívem szerint maradnék még, de nem szúrhatok ki a testvéremmel. A semmiből váratlanul egy tökéletesnek látszó ötlet rajzolódik ki a fejemben. Majdnem felkiáltok izgatottságomban, amit a barátom értetlenkedve szemlél. Felpattanok, vigyorogva egyik lábamról a másikra állok, majd hangot adok a gondolatnak, mielőtt elválnának útjaink:

– Öltözz be ma este Mikulásnak!

– Solar, szívem! Adj nekem egy fakanalat, kérlek! – Felvillanyozva húzom ki a fiókot, hogy kivehessem az eszközt, amire Kwon asszonynak szüksége van. Amikor átnyújtom neki, melegen rámosolygok, amin szemmel láthatóan meglepődik, mert elég ritkán szoktam megajándékozni ilyesmivel. De a mai nap annyira más. Örömmel tölt el, hogy Hwasa lábujjhegyen állva fürkészi az utcákat az ablak előtt, hogy Wheein felspannolva rohangál a házban, hogy Moonblyul elrejtőzve vigyáz a cicára, és, hogy az imádnivaló barátom nemsokára megérkezik Télapó jelmezben. Alig várom, hogy láthassam!

– Miért döntöttetek a nevelőszülőség mellett? Mármint az örökbefogadás sokkal jobb opció, nem? – teszem fel félszegen a kérdést, ami azóta foglalkoztat, hogy idekerültem. Mostanáig nem mertem előrukkolni vele, mi több, eddig jóformán hozzá sem szóltam a nevelőanyámhoz; talán a karácsony szellemének köszönhető, hogy ma feladom a makacs hallgatást, amit iránta szoktam tanúsítani. Az asszony szemei ismét elkerekednek a csodálkozástól, hiszen valószínűleg elkönyvelte magában, hogy ebben az életben már nem fog egy értelmes beszélgetést lebonyolítani velem, melynek okán kicsit megsajnálom. Otthont adott nekem, élelemmel, ruhával lát el, tőlem meg semmit nem kapott cserébe…

– Évekig nem sikerült teherbe esnem. Aztán két baba is jött volna egymás után, de a harmadik hónap előtt elvetéltem. Nagyon belefáradtam ebbe az egészbe. Kislányként elterveztem, hogy nagy családom lesz, sok gyerekkel, de az élet közbeszólt. Egy nap betértem abba a nevelőotthonba, ahol éltél. Sosem fogom elfelejteni, milyen bánatos tekintettel meredtél magad elé. A gondozók elmesélték a történetedet, ami után képtelen voltam megszabadulni a gondolattól, hogy segítsek neked. A férjem egy kisbabát akart. Egy pici gyereket, akinek még nem kellett átmennie annyi szörnyű dolgon, akit a saját képünkre formálhattunk volna. De babákat rengetegen örökbe fogadnak, ellentétben az elhagyott kamaszlányokkal, akiknek szintén szükségük lenne egy szerető családra.

– Sokkal jobban jártatok volna a babákkal, mint Moonbyullal meg velem – jegyzem meg halkan, görcsösen a csokoládé masszát kevergetve.

– Engem már attól is boldogság jár át, ha hallak nevetni, amikor átjössz Erictől. Vagy amikor Moonbyul Eminemet utánozva rappel.

– Na, az tényleg halál vicces! – kacagok fel magam elé képzelve a látványt. Egyszer csak elönt a végtelen hála, az eddig elfojtott szeretet a nő iránt, akitől új életet kaptam. Mögé lépve átkarolom, nyakába fúrom a fejem, és mélyen beszívom az illatát, ami az általa készített finom étel, illetve a virágos testápolójának keveréke. Egy anya illata. Arra már nem emlékszem, az édesanyámé milyen volt, mert túl korán ragadta el tőlem a halál. De biztos vagyok benne, hogy az égből lenézve örül az egymásra találásunknak, és némán megígérem neki, hogy ezután jó lánya leszek a nevelőimnek.

Két órával később a ház ura is megérkezik, aki éhesen veti rá magát felesége főztjére. Még nincs itt a vacsora ideje, de mivel szegény hajnal óta dolgozott, mindenki megérti, ha többször fog enni az ételből. Egyet vesz a Mikulásnak készített muffinjaimból, amit élvezettel pusztít el az utolsó morzsáig. Megfogadom, hogy legközelebb az egész tepsi süteményt neki fogom adni, mert megérdemli, hogy felé is kinyilvánítsam a köszönetemet. Az sajnos még nem megy, hogy őt is átöleljem, de szívből remélem, hogy hamarosan arra is sor kerülhet.

– Hihetetlenül jó híreim vannak! – szólal meg a nevelőapánk, miután jól lakott. Széles mosolya a lelkemig hatol. Egyik felem annyira szeretne hozzábújni, a másik viszont megtartja a három méter távolságot a benne élő rossz emlékek hatására. – Képzeljétek, először kaptam egy kis év végi prémiumot, amiből elmehetünk jövőre nyaralni. De ennél van egy sokkal fantasztikusabb bejelentenivalóm is. Megkaptuk az engedélyt, hogy örökbe fogadhatjuk Moonbyult. A szülei végérvényesen lemondtak róla.

Moonbyul akkorát sikít örömében, hogy beleremegnek a karácsonyfa díszei. Odarohan a férfihez, és gondolkodás nélkül a karjába veti magát. Egy normál gyerek nem értheti, miért tesz minket boldoggá, hogy többé nem tartanak ránk igényt a szüleink. De egy normál gyereket nem vernek agyba-főbe, nem molesztálják őket, nem éheznek napokig, nem kényszerülnek koldulásra, lopásra, és így tovább.

Az egyik húgom álma valóra vált, neki nem kell többé attól rettegnie, mi van, ha egy nap megjelennek a szülei, hogy magukkal vigyék. Bárcsak mindannyian ilyen szép ajándékot kaphatnánk karácsonyra! Most azonban beérem Byul örömével. Nagyon szeretnék csatlakozni az ölelkező kis családhoz, ezért egyre közelebb araszolok a nevelőapámhoz. A belőle áradó dohány és alkohol szag fejbe vág, a földhöz szegez; kis időbe telik, mire meggyőzöm magam arról, hogy ő csupán egy pohárka bort ivott meg evés után, nem pedig több üvegnyit. Hogy ő csak azért szív el pár cigarettát, hogy e képpen vezesse le a munkájával járó feszültséget, nem azért, hogy az égő csikket a karomhoz nyomja örök bélyegként. A keze gyengéden fog megérinteni, ha hagyom, nem fogok miatta törött bordákkal kórházba kerülni…

– Apa… – suttogom alig hallhatóan, amikor a karjai szorosan reszkető testem köré zárulnak. Nem áll szándékomban elvenni Moonbyul pillanatát, de ez az apró szócska úgy marja a torkom, hogy felrobbannék, ha nem ejthetném ki. Ez az első gyönyörű karácsonyom. Byul és én már tavaly is itt voltunk, de akkor még mindketten megközelíthetetlenként viselkedtünk a nevelőinkkel. Azért is örültem, hogy a kicsik idekerültek idén januárban, mert ők legalább ki tudták fejezni az érzéseiket feléjük. Azt gondoltam, a kishúgaim szeretete elég lesz számukra, de örömtől ragyogó tekintetük elárulja, hogy ránk ugyanannyira szükségük van. És akármennyire is tagadtam eddig, nekem is szükségem van rájuk.

Wheein és Hwasa puskagolyók módjára száguldanak az ajtóhoz, amikor kopogtatás hallatszik kintről. Még szerencse, hogy részt vettek a nagy családi összeborulásban, különben kiszúrhatták volna, hogy a Mikulás rénszarvas húzta szán helyett a szomszéd házból jön át. Meglátva Ericet úgy elcsodálkozom, hogy még a szám is tátva marad. Szinte meg sem ismerném, ha nem tudnám, hogy ő rejtőzik a maskara alatt, olyan jó munkát végzett.

A kicsik áhítattal néznek fel rá; látszik rajtuk, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy nem az igazi Télapó látogatott el hozzájuk. Amikor Wheein megszólal, még a hangja is remeg a csodálattól, Hwasa pedig alig mer közelebb menni, hiába hívja kedvesen a nagyszakállú.

Az ajándékoknak rendkívül örülnek, csak szegény cica ül riadtan, mozdulatlanul egy helyben, mintha attól félne, bármelyik pillanatban felfalhatja valaki. A lányok közösen, és külön-külön is készítenek képet a Mikulással, még Moonbyul is mellé áll pózolni az újonnan kapott felsőjében, aztán Eric udvariasan bejelenti, hogy muszáj távoznia, hisz rengeteg gyerek várja még. Hwasa felettébb csendes, nem csicsereg úgy, mint általában, de a végén azért a Télapó lelkére köti, hogy jövőre is jöjjön el hozzánk, különben meg fogja kérdőjelezni a létezését.

Miután mindenki bemegy a házba, hogy a csomagoknak szentelhesse figyelmét, halkan Eric nyomába szegődök, majd a házunk előtt elkapom a karját. Sikerül megijesztenem, azt hiszi, a gyerekek buktatták le, és cukin a szívéhez kapva hálát ad az égnek, amiért csak én vagyok.

– Nekem nem hozott semmit a Mikulás? – érdeklődöm játékosan a szakállát babrálva. Olyan röhejesen fest ebben a cuccban, csak a szeme csillogása árulja el, ki ő valójában.

– Jobban belegondolva van valamim számodra. De előbb meg kell tudnom, hogy jó kislány voltál-e.

– Kérdezd meg a barátomat – felelek kihívóan. Sötét van, csak a felettünk terpeszkedő telihold meg az utcai lámpák fénye szolgáltat egy kis világosságot, azt azonban egyértelműen látom, hogy milyen szemeket mereszt rám. A hó nagy pelyhekben hullik körülöttünk, a házakból mézeskalács illata árad szét a levegőben, és én nem tudok másra gondolni, csak hogy ez a tökéletes pillanat az első csókomhoz.

Szerencsére ezúttal Eric sincs más nevezőn. A földre dobja piros kesztyűit, hogy felmelegedett kezét az arcomra helyezhesse. A szívem össze-vissza ver, amint egyre közelebb érnek az ajkai az enyémhez. Annyit álmodoztam már erről, most mégis inamba száll a bátorság; szeretnék a nappaliban viháncolni a tesóimmal, mert az egy ismerős terület, a csókolózásról viszont semmit nem tudok. Láttam filmeken, képeken, de mi van, ha Eric pont azért fog kiábrándulni belőlem, mert bénán csinálom? Eddig nem sikerült elijesztenem magam mellől, de…

Forogni kezd velem a világ, amikor a száját a számon érzem. Mivel időközben becsuktam a szemem, ráadásul még el is kalandoztam, nem voltam felkészülve a „támadásra”. Csak az a nagy probléma, hogy mielőtt észhez térhetnék, és elkezdhetném élvezni a dolgot, már be is fejeződik. Miért volt ennyire rövid? Jesszusom, elfelejtettem fogat mosni! Biztos szörnyű a leheletem, vagy az új samponom illata nem jön be neki? Jaj, cseresznye ízű ajakbalzsamot kentem fel, de nem tudom, szereti-e a cseresznyét! A barack a kedvenc gyümölcse, én hülye, miért nem azt használtam?

Pánikom közepette ismét Ericre nézek, és abszurd látványától váratlanul hatalmas röhögő görcs tör rám. Már csak ez hiányzott! A lehető legkínosabb percekben tud elkapni a nevetés. Egyszer Wheein közölte, hogy elveszett a kedvenc babája, ami nagyon elszomorította, de olyan vicces fejet vágott közben, hogy nem bírtam uralkodni magamon. Aztán meg Hwasa első kettesét találtam mulatságosnak. Valami biztos nincs rendben a fejemben!

– Nem tudom eldönteni, hogy pozitívumként vagy negatívumként vegyem ezt a nevetést. Bár még mindig jobb, ha nevetsz a csókomtól, mintha sírnál – állapítja meg Eric mosolyogva.

– Ne haragudj, de borzalmasan nézel ki! – folytatom az idétlen vihogást összegörnyedve.

– Ha tovább szemtelenkedsz, a Mikulás jövőre virgácsot fog neked hozni. You have to forget his soft lips! – Kuncogva megrángatom a szakállát, ami majdnem leesik a helyéről. Alig tudom átölelni, annyira kitömte magát a ruha alatt, ráadásul nem is érzem a teste melegét a közénk ékelődő anyagoktól. A műszakáll szúrja az arcom, és a sapkája is idegesít, mert nem túrhatok a hajába, amit úgy szeretek. Igazság szerint utálom ezt a Mikulás jelmezt. Mármint nagyon örülök, hogy boldogságot okozott vele a kicsiknek, de a szerelmes perceink rovására megy.

– Ezt az ajándékot csak karácsonykor kaphatom meg? Egy évet kell várnom a következőre? – Próbálok csábos hangon búgni, ahogy a modellek szoktak, mellé érzékien megrebegtetem a szempilláimat. Legalábbis úgy vélem, így kell ezt csinálni, de valószínűleg csak leégetem magam. Ezúttal én nyomom a szájára az enyémet, mert egy magabiztos nagylánynak szeretnék tűnni, pedig igazából megint egy hajszál választ el attól, hogy felmondják a lábaim a szolgálatot. Remegés fut át a testemen, amikor Eric nyelve lassan végigsiklik az alsóajkamon. Előbb még vacogtam a hidegtől, most meg egyszeriben elviselhetetlen forróság söpör át rajtam. Közelebb húzom magamhoz, résnyire nyitva ajkaim hagyom, hogy elmélyítse a csókot. Az ujjai vadul a hajamba kapnak, érzem, hogy kezdi elveszteni az eszét, ami cseppet sincs ellenemre. Ő az első fiú, akit ilyen közel engedek magamhoz. Az első szerelmem, akivel még ezernyi első alkalmat meg akarok élni.

– Úristen! Solar unnie csókolózik a Mikulással! – hallom meg Wheein visítását, mire azon nyomban szétrebbenünk Erickel. A kishúgaim szemrehányóan merednek rám, míg Moonbyul kárörvendve integet nekem. Ezt aztán jól megcsináltam! Egész nap azon voltam, hogy a kicsik ne veszítsék el a varázst, erre pont én rontom el?

– Hogy tehetted ezt Eric oppával? Megcsaltad őt! – kiáltja Hwasa csípőre tett kézzel, csücsörítve, villámokat szóró szemekkel. Imádják Ericet. Olyan, mintha a bátyjuk lenne, ezért ilyen dühösek. A határán vagyok annak, hogy ne kapjon el ismét egy röhögő roham, de kellő komolysággal kell kezelnem a helyzetet, ha nem akarom, hogy ne higgyenek többé a Mikulásban. Mellesleg egy kicsit én is haragszom rájuk. Muszáj volt félbeszakítaniuk azt a fantasztikus csókot?

– Mekkora egy céda vagy te! – rivall rám Moonbyul megjátszott sértődöttséggel. – Elhappoltad előlem Ericet, de neked ez sem volt elég, a Mikulásra is kivetetted a hálódat! Hát nem szégyelled magad? – Most már tényleg alig bírom visszatartani a nevetést. Az utcabeli családok kicsődülnek házaikból a nagy zajra, ami egyet jelent azzal, hogy a gyerekek megrohamozzák Ericet, amint észreveszik. Uram atyám, hogy fog kimászni ebből a slamasztikából? Hiszen számukra semmilyen ajándéka nincsen…

Amikor leülünk vacsorázni, eszembe jut, hogy Eric egyedül van otthon, ugyanis a szülei még a karácsony estét is a munkatársaikkal töltik. Nem törődve a következményekkel írok neki egy üzenetet, hogy jöjjön át, szeretettel várjuk, és előre felkészülök a lányok pufogására, akik másfél óra elteltével sem szólnak hozzám. Nem hiszem el, hogy ennyire berágtak rám, amikor velem szoktak aludni, én vagyok az, aki mindig mindent megtesz értük, és ez a hála. Azon sem lepődnék meg, ha a ma éjszakát először itt tartózkodásuk óta egyedül tölteném.

– Képzeld, itt járt nálunk a Mikulás – meséli Moonbyul nagy beleéléssel a történteket Ericnek, amint elfoglalja a helyét az asztalnál. Egy gyilkos pillantást vetek Byulra, ugyanis a kicsik már akkor kényelmetlenül fészkelődtek, amikor Eric megjelent, a megjegyzését követően pedig konkrétan abbahagyják az evést, csak zavartan piszkálják az előttük lévő ételt. Látom rajtuk, hogy bármikor megszólalhatnak, és a sejtésem be is igazolódik, mihelyst Wheein kinyitja a száját:

– Sajnálom, unnie! Mi szeretünk téged, de nem hagyhatjuk, hogy oppa vak maradjon a szerelemtől. Fel kell nyitnunk a szemét.

– Ne köntörfalazz ennyit! – vág közbe Hwasa. – Oppa, Solar unnie csókolózott a Mikulással. Megcsalt téged! Már nem is szeretem a Télapót. Kiderült, hogy tényleg létezik, de inkább ne lenne, mert nem akarom, hogy szétválasszon titeket.

– Dehogyisnem! Solaré lehet a vén trotty apóka, majd én megvigasztalom Ericet – villantja a legszebb mosolyát Moonbyul a barátomra. Tudom, hogy csak szórakozik, de nem esik jól, hogy minden alkalmat kihasznál a szívatásomra.

– Be kell vallanom valamit – köszörüli meg a torkát Eric. Jaj ne! Ha elárulja, hogy ő öltözött be Mikulásnak, oda a varázs. Inkább utáljanak meg a kicsik, minthogy egy ilyen baklövés miatt kelljen búcsút inteniük gyermeki énjüknek. – Valójában én vagyok a Mikulás.

– Tessék? – kiáltják kórusban a lányok, miközben én is ugyanezt a kérdést teszem fel magamban. Eric nem azt mondta, hogy Télapónak öltöztem, mert Solar megkért rá, hanem azt, hogy ő a Mikulás. Mi lesz ebből?

– Meg kell ígérnetek, hogy ezt a titkot soha, senkinek nem áruljátok el! Eddig csak Solar tudta, de megbízom bennetek annyira, hogy veletek is megosszam. Szóval én vagyok a Mikulás. Évközben normál srácként élek, de karácsonykor meglengetem a varázspálcám, és magamra öltöm a Télapó gúnyát.

– A Mikulásnak van varázspálcája? – ragadja meg a lényeget Wheein döbbenten.

– Persze! Szerintetek miért nem láttok az év többi napján Télapóként? Mert azt csinálom, mint mindenki más, hisz elég unalmas lenne háromszázhatvannégy napig lábat lógatva várni a karácsonyt.

– És mi van Rudolffal? – teszi fel a keresztkérdést Hwasa. Eric egy pillanatra kiesik a szerepjátékból. Lerí róla, hogy fogalma sincs arról, ki az a Rudolf, ezért jelzésképpen a kanapén kuporgó rénszarvas plüss felé biccentek.

– Rudolf az év többi napján Casper. Amíg én normál fiúként mutatkozok, ha nincs karácsony, ő kutyaként.

– Én azt hittem, az Északi-sarkon élsz, ahol egy nagy gyárban manók készítik el a játékokat – folytatja Hwasa a faggatózást.

– Az csak legenda. Mármint a gyár tele manókkal valóban ott található, de mivel modern világot élünk, a manók elhozzák nekem a játékokat, hogy kézbesíthessem őket. Ó, most is beszökött utánam egy virgonc kis manó! Ott ül a válladon, Wheein.

– Hol? Én nem látom!

– Mert őket csak én láthatom. De édes! Kaptál tőle egy puszit.

Eric teljesen leveszi a lábukról a lányokat. Lefogadom, ha én álltam volna elő ezzel a mesével, nem hitték volna el. De az ő szavait isszák. Még azt is elhiszik, hogy azért nem árulhattam el nekik, hogy ki a Mikulás, mert akkor gonosz kobolddá váltam volna. Komoly ígéretet tesznek arra, hogy ők sem fogják tovább adni másnak ezt az információt, mert nem szeretnének koboldok lenni, és megtiszteltetésnek tartják, hogy csak mi ismerhetjük a nagy titkot.

Mindenki hangosan nevet valami butaságon, amikor megrezzen a telefonom. Gőzöm sincs arról, ki kereshet ilyenkor, hisz az összes szerettem körülöttem van. Arra tippelek, hogy valamelyik idióta osztálytársam lehet, azt gondolván, hogy egy szép karácsonyi verssel elnyerheti a szívem, de a képernyőre sandítva sokkal rosszabb fogad. Egy olyan hír, amitől mindennap rettegtem, ami miatt mindennap imádkoztam, hogy sose kapjam meg.

Nem sokon múlik, hogy nem ejtem el a telefonomat, hogy nem sírom el magam ott helyben. Nyugalmat erőltetve a vonásaimra azt hazudom, hogy kimegyek a garázsba a szüleim ajándékáért, és amint kiérek az ajtón, megállíthatatlanul kezdenek potyogni a könnyeim. Abban reménykedem, hogy sírhatok egy kiadósat, de amikor meglátom őt a kapu előtt, rájövök, hogy már ennyi sem adatott nekem.

– Kislányom! Hát ennyire meghatott, hogy újra találkozhatsz az apukáddal? – Durván ellököm a kezét, amikor át akar ölelni. Értetlenkedve mered rám, mintha nem értené, miért undorodom tőle, mintha ő nem vett volna részt abban a rémálomban, amit én vele éltem át.

– Minek vagy itt? Miért akarod újra tönkretenni az életemet?

– Te meg miről beszélsz? Minden gyerek arról álmodik, hogy a szülei rendbe jöjjenek, és újra együtt lehessenek…

– Tévedsz! Minden nevelőintézetbe került gyerek arról álmodik, hogy a szüleik, akik pokollá tették az életüket, lemondjanak róluk, hogy örökbe lehessen őket fogadni. – Akkora fájdalom hasít a mellkasomba, hogy alig kapok levegőt. Miért teszi ezt velem a sors? Mert mindig meg kell lennie az egyensúlynak? Moonbyul ma csodás híreket kapott, erre én itt állok, szemben azzal az emberrel, akit soha többé nem akartam látni. Miért kellett belerondítania az első boldog karácsonyomba is? Miért nem tudott egy-két nappal később jönni?

– Yongsun-ah…

– Ne hívj így! Az én nevem Solar. Yongsun meghalt. Az apja ölte meg. – Fájdalom jeleit vélem felfedezni az arcán, ami mérhetetlen örömmel tölt el. Ez semmi ahhoz képest, amekkora fájdalmat ő okozott nekem. Még ott vannak a hegek a testemen, amik az ő kéz lenyomatai. Tisztán hallom, ahogy azt ordítja, bárcsak én haltam volna meg az anyukám helyett. Érzem a csontomig hatoló hideget, a mardosó éhséget, a leírhatatlan félelmet, melyek a sötét pincében voltak társaim, amíg két napra bezárt oda. Mégis mit hiányoltam volna egy ilyen szörnyetegen?

– Bocsáss meg! Borzalmasan bántam veled. Képtelen voltam feldolgozni anyád elvesztését, az alkoholba menekültem, ami viszont vadállattá változtatott. De kemény küzdelem áll mögöttem. Éveken át azért harcoltam, hogy meggyógyuljak, hogy jó apád lehessek. Csak miattad nem dobtam el magamtól az életemet… – Tudom én, hogy gonosz vagyok, amikor azt gondolom, bárcsak ne gyógyult volna meg, bárcsak eldobta volna az életét, de semmivel sem képes rávenni, hogy megbocsássak neki. Eleve kitörölném az összes létező szótárból a bocsánat szócskát. Mégis mi értelme? Összeversz valakit, majdnem holtan kerül a kórházba miattad, és utána azt hiszed, egy átkozott bocsánatkéréssel minden el van intézve? Egyetlen ostoba kifejezéssel szeretnének az emberek tiszta lapot kezdeni?

– Itt akarok maradni! Ha egy kicsit is számítok neked, lemondasz rólam.

– Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Jóvá akarom tenni a bűneimet.

– Hát nem érted? Úgy teheted őket jóvá, ha eltűnsz az életemből. Ha hagyod, hogy boldogan éljek a családommal.

– Itt? De hát ez nem is egy ház, hanem egy romhalmaz. Otthon a szobád nagyobb ennél a putrinál. És hogy nézel ki? Nem hiányoznak a márkás ruhák, az ékszerek, az elit iskola, ahova jártál? Nem gondolhatod komolyan, hogy ezt választanád a hercegnői élet helyett.

– Mégis melyik hercegnő köt ki az intenzíven? Mit érnek a márkás ruhák meg az ékszerek, amikor a pincébe zárva vannak rajtad? Ők a szüleim, világos? Van három húgom, egy barátom, és minden körülmények között őket választanám.

– Te megzavarodtál! Az anyád meghalt, az apád én vagyok, testvéreid nincsenek. Hogy nevezheted ezeket a családodnak? És mi az, hogy barátod van? Még csak tizenöt éves vagy. Megtiltom, hogy még egyszer találkozz vele.

– Te semmit nem tilthatsz meg nekem!

– Ezúttal te tévedsz. A jog mellettem áll. Ha én azt mondom, velem jössz, meg kell tenned, még ha nem is akarod. Gyerünk! Megengedem, hogy elbúcsúzz tőlük, aztán irány haza! – Most jobban gyűlölöm őt, mint amikor szinte agyonvert. Megijedek saját magamtól, mert olyan elképzelések jelennek meg a fejemben, hogy mennyire kár, hogy nincs nálam egy kés, amit gondolkodás nélkül a szívébe döfhetnék…

Odalépek az ablakhoz, és a könnyeimen át belesek a nappaliba. Moonbyul a tükörben méregeti magát a tőlem kapott felsőjében, és kezéből mikrofont formálva adja elő az egyik rap számot. A szüleim kézen fogva nézik, ahogy Ericet a földön fekve csikizik a kicsik. Olyan érzésem támad, mintha már el is felejtettek volna engem. Nem is keresnek, hogy mit csinálok ennyi ideig a garázsban? Egy halk nyüszítés hagyja el a számat arra a gondolatra, hogy én már csak egy szemlélődő vagyok; a színész, aki mindent megtett volna azért, hogy beválogassák szereplőnek a filmbe, de neki csak az jutott, hogy beüljön a moziba, és végignézze, miből maradt ki.

Bemegyek a garázsba egy darab papírért meg tollért, hogy itt hagyhassak nekik egy levelet. Képtelen lennék elbúcsúzni tőlük. Képtelen lennék a szemükbe mondani mindazt a hazugságot, amit a lapra zokogva vések le. Írás közben arról győzködöm magam, hogy számukra nem lesz olyan fájdalmas az elvesztésem, mint nekem az övék. Moonbyul végre megnyugodott az örökbe fogadás miatt, ezért meg fog változni, kedves lesz a kicsikkel. Wheein és Hwasa ezután vele fognak aludni, nem fogják érezni a hiányomat. A szüleim már túl vannak két saját gyermek elvesztésén. Túl fogják vészelni az én távozásomat is. Eric szintén. Még olyan fiatal, találni fog néhány lányt, akikkel vigasztalódhat, aztán egy nap találkozik majd az igazival, aki a világ legszerencsésebb nője lesz, a gyerekei pedig a legszerencsésebb lurkók, mert egyértelmű, hogy Ericből csodás apa fog válni. És én is nagyon mázlista voltam, amiért ő lehetett az első szerelmem.

A levélben azt írom, repesek a boldogságtól, amiért újra apukámmal lehetek, miközben egy hang folyamatosan azt ordítja bennem, hogy tépjem cafatokra a papírt, és fogalmazzam meg a valódi érzéseimet. Csupa üres szó, klisés búcsúzkodás, az egyetlen igaz mondat a végén található, mi szerint örökre a szívemben fognak élni.

A kocsi ablakán át az éjszakában kavargó hópelyheket bámulom. Sajnálom ezeket a ragyogó pihéket, mert nemsokára az én sorsomra fognak jutni. Most még vidáman kergetik társaikat, nem is gondolják, hogy előbb-utóbb mocskos latyakként fogják végezni. A hópelyhek olyanok, mint mi. Egyesek szerencsések, mert az érintetlen hegytetőn érnek földet, ahol békésen alkothatnak takarót a testvéreikhez, barátaikhoz bújva, mások azonban egy hógolyó részeként csapódnak a ház oldalához, csizmák tapossák kíméletlenül őket, hólapát kínozza kicsiny lényüket.

Nem lehetek én is hópehely! Most még csak a levegőben szállok céltalanul, de velük ellentétben beleavatkozhatok a sorsom alakulásába. Rendszeresen el fogok szökni, még ha órákat is kell utaznom azért, hogy láthassam a családomat. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ne szakadjunk el egymástól. A viselkedésemmel előbb-utóbb el fogom érni, hogy apám sírva könyörögjön azért, hogy elmenjek tőle. Ráadásul két hónap múlva tizenhat leszek, két év múlva pedig nagykorú. Akkor aztán már nem uralkodhat felettem senki.

Megpuszilom a karkötőt, melyből mindannyian egyformát kaptunk a szüleinktől, egyfajta összetartozást szimbolizáló jelképként a húgaimmal, és megszorítom Eric nyakláncát, majd behunyom a szemem, mert egyelőre csak az emlékeimből meg az álmokból meríthetek erőt ahhoz, hogy visszataláljak a boldogság oly nehezen fellelhető ösvényére. Arra az ösvényre, ami hozzájuk vezet.