TaeTen - Heaven's gonna wait for us |OS|

MUSIC CHALLENGE - NCT 127: Highway to heaven

"Mert veled egy perc égig emel, hova nem kísér el más.

Ez az álmon túli álom, talán ez a mennyország."

– Te komolyan mesét olvasol? Pedig tökre úgy emlékszem, hogy tizennyolc szál gyertya volt a tortádon, de biztos elszámoltam magam. – Zavartan csapom a térdemre a kezemben tartott füzetet. Annyira belemerültem a történet boncolgatásába, hogy észre sem vettem Ten felbukkanását. Vajon mióta állhat fölém görnyedve, betekintést nyerve képzeletem világába, ahova eddig senki nem kapott bebocsátást? Nem mintha neki megengedtem volna!

– Ezt a mesét én írtam. Csak még át kell olvasnom párszor, mielőtt beadnám a meghirdetett pályázatra.

– Nagyjából ezer éve ismerlek, de fogalmam sem volt arról, hogy meséket írsz – közli kissé felháborodva, mintha egy eget verő titokról rántotta volna le a leplet.

– Meglepetésnek szántam. Akkor akartam szólni, amikor már megnyertem a pályázatot, és a könyvem a boltok polcain virít.

– Ez butaság! Kell egy lektor. Valaki, aki objektíven viszonyul a sztorihoz. – Mielőtt tiltakozhatnék, kikapja a kezemből a füzetet, és kényelmesen elhelyezkedik mellettem az ágyon. Nem tudom, mi akaszt ki jobban: az, hogy mindjárt kritizálni fogja az első mondatomat, és leszólja hosszú hónapok keserves munkáját, vagy az, hogy az idétlen kiskutyás, baba kék színű pizsamámban lát. Ez ultra gáz! Minden valamire való férfi egy szál bokszerben meg egy fekete pólóban alszik, esetleg meztelenül, de rajtam kívül lefogadom, hogy senki sem hordja az anyukájától kapott borzadályt tizennyolc évesen.

– Mellesleg mit keresel itt? – próbálom beszélgetéssel elvonni a figyelmét az írásomról, meg amúgy is érdekel, hogy kerül ide. Fél órája búcsúztunk el; azt mondta, siet haza, hogy segítsen a húgának a matek házijában, erre se szó, se beszéd, egyik percről a másikra az ágyamon terem. Más körülmények közt imádnám, hogy itt van. Ha nem ez a pizsi lenne rajtam, és ha nem az irományomat vizslatná éppen. Így viszont nem tudok örülni a jöttének.

– Hugi felhívott, hogy a pasija segít neki a leckében. Elképesztő, hogy ennyi idősen már randizik, mi meg még sehol sem tartunk. Szerinted nem kéne belehúznunk? – Nagyot nyelek, amikor rám kacsint. Hogy lehet ilyen kétértelműen fogalmazni? Mégis hogy értette a belehúzást? Egy-egy lánnyal, vagy egymással...?

Tiszta hülye vagyok! Az, hogy én belezúgtam a legjobb barátomba, nem jelenti azt, hogy ő is hasonlóképpen érez. Egyébként egyszer már próbálkoztam egy csajjal, csak annyira kiábrándító volt a szituáció, hogy inkább nem dicsekedtem róla. Semmi kedvem randizni, ha nem Ten a partnerem, úgyhogy nagy valószínűséggel örökre facér fogok maradni. Ami nem egy halálos dolog; vannak ennél sokkal rosszabb helyzetek is az életben. Például egy betegség, egy szülő elvesztése, satöbbi.

– Az a címe, hogy Út a mennyországba? Szóval ez egy felnőtteknek szóló mese. Remélem, nem gyerekeknek tervezel ilyen címmel írni. Mit szólnál ahhoz, ha én meg illusztrálnám azt, amit te megfogalmazol. Szívesen lerajzolok két embert, akik éppen a mennyország felé tartanak.

– Fogd már be! Nem erről van szó... – Érzem, hogy elpirulok, mert nekem persze rögtön az jut eszembe, milyen lenne vele a mennyország felé tartani. Már csak akkor merek rápillantani, amikor összevont szemöldökkel, enyhén csücsörítve koncentrál az első oldalon szereplő sorokra. Nézem a kezét, ahogy gondolkodás közben végigsimít a papíron, és elképzelem, milyen lenne, ha engem érintene vele. Bárcsak bátrabb lennék! Ha bevallanám neki, mit érzek iránta, lehet, hogy elküldene a fenébe, de mi van, ha jól alakulna a saját történetünk?

Erre úgysem fogok választ kapni, mivel túl gyáva vagyok. Pillanatnyilag azzal is beérném, ha nem oltaná le a mesémet, de az első oldal felénél kukacoskodni kezd, így hát gyorsan fel kell vérteznem magam a hosszas szócsatára, melyben teljes mellszélességgel kiállok a könyvem mellett. Ki más védhetné meg a gondolataimat, ha nem én?

Vitatkozunk, felemeljük a hangunkat, ő minden szóba beleköt, én hevesen érvelek, amibe hamarosan elfáradok. Ásítozva próbálok arra utalni, hogy aludni kéne, folytassuk holnap reggel a párbajt, de Ten nem hajlandó elszakadni a füzettől. Becsmérli a kézírásom, meg hogy milyen világban élek, amikor manapság már mindenki gépen pötyögi le a mondanivalóját, de ahhoz sincs erőm, hogy kinyögjem, a későbbiekben fogok billentyűzet elé ülni. Különben is, mi köze van hozzá? Olyan bosszantó tud lenni!

Hirtelen azt kívánom, bárcsak Ten az az imádnivaló fiú lehetne, akit a mesém főszereplőjének választottam. Szeretnék azon a helyen lenni, ahol tündérek táncát lehet az erdő közepén látni, az unikornisok nem csak plüss formában jelennek meg, és ahol bármi megtörténhet. Még az is, hogy Ten belém szeret...

***

Riadtan pislogok, miközben próbálom kitalálni, hogy hol vagyok. Egy robbanásszerű valamit éreztem, mintha egy végtelennek tűnő szakadékba zuhantam volna, aztán meg egy karcolás nélkül egy számomra ismeretlen helyen kötöttem ki. Vagyis... Miután csillapodik a szívverésem, kitisztul a fejem, arra eszmélek, hogy ez Estrella hercegnő szobája. A szoba, amit az én fantáziám hozott létre. Ilyennek képzeltem el a helyet írás közben. Mi több... A hercegnő ruhája van rajtam!

Sikoltva a tükörhöz rohanok, de nem is kell látnom magam, mert már a belőlem kiszakadó hang elárulja, hogy ez nem én vagyok. Ez nem az én testem, hanem a mesebeli lányé, akinek annyit dolgoztam a karakterén, hogy össze sem tudnám mással keverni. A haja (ami jelenleg az én hajam) naplemente színben omlik le egészen a derekáig, finom hullámokat alkotva. A szeme olyan, mint két drágakő, és egy levakarhatatlan vigyor ül az arcán. Egy boldog Disney figura hasonmás, aki menten rázendítene egy dalra, ha nem én lennék a bőrében.

Ilyen nincsen! Ez nem létezik! Oké, azt kívántam, hogy bárcsak a kitalált világomban lehetnék, de könyörgöm, azt is kértem már, hogy legyen egy kiskutyám, de nemhogy kutyát, még egy hörcsögöt sem kaptam. Ha most azt kívánnám, én legyek Donald Trump, az is valóra válna? Na jó, inkább nem próbálom ki!

– Minden rendben, kislányom? – hallom meg az aggódó hangot az ajtó túloldaláról. Ez az apám! Mármint Estrella apja, a tekintélyt parancsoló király, akivel nem tanácsos ujjat húzni. Tudom, ez melyik jelenet. Az öreg most fogja bemutatni a férj jelölteket a hercegnőnek. Édes Istenem, még nem sikerült eldöntenem, hogy dőljek a röhögéstől vagy a hajam tépve zokogjak kétségbeesésemben.

– Minden rendben, atyám. Megyek! – A hangom úgy csilingel a pánikom ellenére, mint egy izgatott, a csalódás fogalmát nem ismerő karakteré. Így csak a mesebeli alakok képesek beszélni. Igazából tök idegesítő, és nem is értem, miért pont Estrella bőrébe kerültem. Még a föld alatt élő kis manó is szívesebben lettem volna, vagy a csüggedt szamár, aki arról álmodozik, bárcsak belőle is unikornis lehetne.

Nagyon bizarr, amikor egymás után járulnak elém a hercegek, grófok, és sokkal hosszabbnak tűnik az egész, mint ahogy leírtam. Minden percben azt lesem, mikor jön már a szegény parasztlegény, akinek még neve sincsen. A fiú, akit Tenről mintáztam, és akit a hercegnő végig csak Tízesnek szólít, mert ő a tizedik jelölt. Vajon nem volt gyanús annak a maflának, hogy a főhősömnek az ő nevét adtam?

– Ennyi volt mára – mondja elégedetten a király. De én tudom, hogy ezt csak ő gondolja így. Fél perc múlva megjelenik a szakadt ruhájú, mezítlábas, ugyanakkor ragyogó tekintetű, elképesztő kisugárzású Tízes, akinek az apuka nagyon nem örül, a hercegnő viszont annál inkább.

– Ó, micsoda szépséget álmodott meg ez a Taeyong hyung!

Hé, valami nem stimmel! Tízesnek azt kéne mondania: "Uram királyom, tudom, hogy én nem vagyok méltó a hercegkisasszony kezére, de engedje meg, hogy tegyek egy próbát!"

– Ten? – sziszegem halkan, amíg a király zavartan a fejét vakarja.

– Hyung? – kérdez vissza álmélkodva. – Hogy kerülsz te ide?

– Te hogy kerülsz erre a helyre? Ez az én mesém! Képes voltál még ide is követni?

– A franc követ téged! Azt hiszed, minden vágyam volt egy paraszt testébe kerülni? Szétment a talpam útközben, bakker!

– Szerinted ebben a ruhában jobb? Nem kapok levegőt, viszketek, és alig állok a lábamon a magas sarkú miatt...

– Leányom! Ez a fiú nem hozzád való – csattan fel a király az eredeti forgatókönyv szerint. Úgy látszik, annyira kiakasztotta az a tény, hogy egy rangon aluli srác merészkedett a közelembe, hogy nem szúrt neki szemet a gyorsan lefolytatott párbeszédünk.

– Adjunk neki egy esélyt, atyám! Ha legyőzi a sárkányt, és idehozza mind a hét fejét, tanúbizonyságot ad arról, hogy érdemes a kezemre.

– Sárkányt? Te most szívatsz? – hüledezik Ten halálra váltan.

– Pontosan – vigyorgok önelégülten. Annyiszor járt már túl az eszemen; igazán megérdemel egy kis visszavágót.

– Nézze nagyra becsült királyuram! Valójában én nem is akarom a lányát. Nem tetszik. Találok nála sokkal szebbet a falumban.

– Tessék? – kerekednek el az uralkodó szemei. Majd' szétveti a düh; attól tartok, ha Ten tovább feszíti a húrt, még a végén ráhívja a katonáit. – Hogy merészelsz így beszélni a lányomról? Most már mindenképp el kell menned a sárkányhoz! Úgysem fogod túlélni a vele való találkozást, te mihaszna!

– Kösz szépen! Tehát ki akarsz nyíratni – jegyzi meg sértődötten a barátom, amikor sikerül elérnem, hogy kettesben maradjunk.

– Tízes egy kézzel elbánt a sárkánnyal.

– De én nem ő vagyok! Nem elég megpróbáltatás az, hogy bekerültem a hülye mesédbe, ami egyébként tök gagyi, még egy sárkányt is rám szabadítasz. – Most rajtam a sor, hogy megsértődjek. Gagyinak nevezte a mesémet? Én legalább csinálok valami kreatívat ahelyett, hogy naphosszat Pokemonokra vadásznék!

– Ne találkozz a sárkánnyal. Többet ne gyere vissza, és akkor a király azt fogja hinni, meghaltál. Ennyi.

– Á, valóban? Zseniális terv, mondhatom! Esetleg arra nincs ötleted, hogy juthatnánk haza? Utálom ezt a helyet! Egy jóképű hercegnek kéne lennem, aki egész nap a puccos palotájában henyél, mialatt válogatott arisztokrata hölgyek versengenek a kegyeiért, lesik minden óhaját... – Ten folytatja a siránkozást, de én leragadtam annál a pontnál, miszerint van-e ötletem arra, miként kerülünk innen haza. Őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs róla, ami kellőképp kiborít. Rá kell jönnöm a megoldásra, mielőtt a mese véget érne, mert a végén örökre itt ragadunk.

***

– Itt van királyom a sárkány mind a hét feje – mutatja büszkén Ten a szerzeményét, amiket egyenként húz elő a zsákjából. A felség értetlenkedve méregeti az elé pakolt fejeket. Valamilyen hibát keres, mert egyáltalán nincs ínyére a szegény legény győzelme. Biztos volt abban, hogy egyik jelölt sem fog helytállni, ugyanakkor drukkolt a kilenc hercegnek, hogy legalább egyikük kerüljön ki élve a csatából, de a tizedik jelentkezővel nem is számolt.

– Azt mondtad, hogy nem szép a lányom. Hogy adhatnám így neked?

– Mit szólna, atyám, ha randiznék vele, és ha szimpatikusak leszünk egymásnak, hozzámegyek.

– Randizni? – ráncolja a homlokát gondterhelten a király.

– Tudja, beülünk egy moziba egy zacskó popcornnal, de nem figyelünk a filmre, mert a kezünk sokkal többször téved más helyre a pattogatott kukoricás zacskónál. – A király egy szót sem ért Ten magyarázásából, de már csak attól méregbe gurul, amilyen stílusban előadja. Akaratomon kívül elnevetem magam a groteszk jelenetet látva, majd Ten nyomába szegődök, miután sikerül kicsit megnyugtatnom őfelségét.

– Hogy tudtad levágni a sárkány fejeit? – érdeklődöm kíváncsian utol érve őt.

– Magától adta oda nekem őket – közli lazán vállat rántva. Mivel kérdőn nézek rá, kitér a részletekre: – Volt nálam egy üveg víz. Azt mondtam neki, ha nekem adja az egyik fejét, örök élettel ajándékozom meg cserébe. Aztán mutattam neki egy képet a hercegnőről, amit gyorsan lerajzoltam a találkozásunk előtt, és azt füllentettem, a második fejéért cserébe megkapja a lányt. Aztán rengeteg aranyat ígértem neki, meg világuralmat, és amilyen ostoba, mindennek bedőlt. Az utolsó fejénél azért elkezdett gyanakodni. De akkor már olyan gyenge volt, hogy gyerekjátéknak bizonyult lekaszabolni. Mások azzal rontják el, hogy rögtön karddal esnek neki, amire természetesen védekezően reagál, de én barátságos szándékkal közelítettem meg. És mivel a hét feje ellenére agya nem nagyon lehet, könnyen kijátszottam.

Elismerően veregetem vállon. Nekem ez a forgatókönyv eszembe se jutott volna, pedig mennyivel jobb annál, hogy szimplán levágja valaki a sárkány összes fejét, mert olyan erős és bátor. Hiszen az ész sokkal fontosabb. Talán nem kellett volna eltitkolnom előle a meseírást, hanem meg kellett volna kérnem, hogy legyen társszerző.

– Most komolyan egy erdőben fogunk randizni? – kérdezi lehangoltan a földet pásztázva. Nem értem, mi a baja a természettel. Nekem sokkal nagyobb problémát jelent az, hogy csak ilyen körülmények közt randizhatok vele. Estrella hercegnőként meg Tízesként egy kitalált mesevilágban, nem pedig Taeyongként és Tenként a való életben.

– Ha hajlandó lennél felemelni a fejed, sokkal érdekesebb dolgokat láthatnál, mint egy moziban. – Gyengéden az álla alá nyúlok, hogy a mellettünk elterülő tájra vonjam a figyelmét. A fák lombjait levelek helyett vattacukor borítja, törzsükön végig gyümölcs illatú nyalókák lógnak. . Szakítok egy jókora darabot a rózsaszín felhőpamacsból, és a számba tömve élvezem, ahogy nyári harmatként olvad szét a nyelvemen. Ten is követi a példám, a fát mégsem sikerül megkopasztanunk, mert rögtön újabb és újabb vattacukrok nőnek az elfogyasztott helyében.

– Mi lesz a mese vége? A hercegnő és a szegény fiú úgy elhíznak, hogy szétpukkadnak, mint egy lufi? Vagy nem lesz már olyan ruha, ami rájuk menne, ezért egész nap meztelenül fognak mászkálni, és a látványukkal megölnek minden élőlényt, hogy csak ők ketten maradjanak a világon egymásnak? – Nevetve rázom meg a fejem, és elkapom a kezét, hogy a következő állomáshoz húzzam. Speciel az a kedvencem.

– Ez egy olyan kút, aminek ha iszol a vizéből, örökre a szerelmeddel maradsz. Estrelláék is ittak belőle, ezért nem tudta őket semmi elválasztani.

– Pfff, mekkora baromság már ez! Nem kell ahhoz semmilyen csodatévő víz, hogy senki ne válasszon el a szerelmemtől. – Ten a kútra se hederítve halad tovább. Idióta voltam, amikor azt hittem, inni fogunk belőle, és akkor majd egy csapásra szeretni fog.

Ten nem hisz a természetfeletti dolgokban. Öt éves volt, amikor az apukája Mikulásnak öltözve lepett meg minket. Én hat évesen ittam a nagyszakállú minden szavát, varázslatos pillanatnak éltem meg a vele való találkozást, amíg Ten foghegyről odavágta az apjának, hogy "Inkább segíts anyának kitakarítani a lakást." A szüleinket elkapta a röhögő görcs, bennem viszont egy világ omlott össze, amit ki sem mutathattam, mert akkor nekem is beszólt volna, és az őseink kedvét sem akartam szegni. Így már csak akkor pityeredtem el, amikor egyedül maradtam a játékaimmal.

– Nehogy leszakítsd azokat a virágokat! – rivallok rá, amint a szivárványszín mezőhöz érünk. Az illatok engem is arra csábítanak, hogy letépjem az egyik gyönyörűséges virágot, de mivel ismerem a következményeket, ellenállást erőltetve magamra elhúzom onnan Tent.

– Miért? Ha leszakítok egyet, elmúlik az örök szerelem víz hatása? – néz rám gúnyosan.

– Mindegyik színnek más hatása van. Ha egy pirosat tépsz le, felébreszted a birodalom leggonoszabb boszorkányát, aki rögvest megjelenik, hogy elragadja a lelked. A kék a segítőkész tündérlányokat hívja elő, akik kihúznak a bajból, de ha nincs semmi gond, mérgesek lesznek a téves riasztásért, és rosszabbra is képesek, mint a banya. A narancssárga...

– Honnan találtál ki ennyi ökörséget? – neveti el magát, ami ismét rosszul esik. Hagynom kellett volna, hogy leszakítsa a narancssárgát, mert akkor szoborrá változott volna!

Haragosan szemezek a hátával, mialatt ő előttem baktat. Szép kis randi, mondhatom! Ahelyett, hogy a kezemet fogná, itt loholok utána, mint egy hűséges eb. Miért is szerettem belé? Ezt a kérdést elég gyakran teszem fel magamnak, de választ még sosem tudtam rá adni. Néha olyan elviselhetetlen, hogy legszívesebben hetekig nem szólnék hozzá, de ha hetekig nem szólnék hozzá, a hiánya lenne elviselhetetlen, úgyhogy ez egy ördögi kör.

Ten és én születésünktől fogva barátok vagyunk. Tulajdonképpen az apukáink voltak világra szóló cimborák, és mivel a két család minden hétvégén összejárt, eleinte esélyünk sem nyílt arra, hogy elkerüljük egymást.

A szüleink elmesélése alapján kezdetben rajongtam a kisbaba Tenért, és fordítva. Aztán három-négy évesen bekövetkezett a dac korszak, amikor minden létező dolgot egymáshoz vágtunk, minden létező dolgot el akartunk venni a másiktól, és utálkozva vonultunk a szoba két sarkába, hogy inkább magunkban játszunk.

Az elkövetkezendő évek boldogságban teltek. Egy iskolába jártunk, ahol folyton együtt lógtunk, ha lehetőségünk volt rá, megosztoztunk a játékainkon, sőt, inkább lemondtunk egy-egy darabról a másik javára. A suliban ritkán voltunk kettesben; általában egy kis csapatot alkotva bandáztunk, de mindig érezni lehetett, hogy Ten és én másképp viszonyulunk egymáshoz, mint a többiekhez.

Aztán a gimi kezdetén beütött a krach. Már nem emlékszem, ki kezdte a balhét, de mindketten sárosak voltunk abban, hogy a végén megszakítottuk a kapcsolatot. Ő is más srácokkal kezdett haverkodni, és én is. Nekem nem tetszettek az ő újdonsült barátai, neki nem jött be az én brancsom. Egyszer megpróbáltuk összehozni a két csapatot, de katasztrófába torkollott a kísérlet, továbbá azt vágtuk a másik fejéhez, hogy nincs szükségünk egymásra, miért kéne csak azért barátkoznunk, mert a szüleink jóban vannak. Kifakadva elkiabáltam, mit utálok benne, elsorolta, ő mit utál bennem, és nagy csapkodás után, melynek következtében majdnem kiszakadt az ajtó a helyéből, elváltak útjaink.

Több mint kilenc hónapon át nem beszéltünk, nem találkoztunk. Annyira haragudtam rá, hogy nem is hiányzott. Valójában nem is gondoltam rá. A szívem legrejtettebb dobozkájába zártam, aminek a kulcsát jó messzire hajítottam, hogy még véletlenül se szabadulhassanak ki belőle a közös emlékeink. A doboz fedele csak akkor rándult meg, amikor apáék megkérdezték, nem tartok-e velük Ten családjához, de mindig szerveztem arra az időre valamilyen programot magamnak, hogy eltompítsam a szívem szavát nevének említése hallatán.

Amikor elérkezett a karácsony, ébredés után magától nyílt ki a dobozkám. Felszínre törtek bennem az emlékek, és iszonyatosan éreztem magam, amiért akkor először nem töltöttük együtt a neves eseményt. A szülinapomat, az ő szülinapját sikerült túlélnem, de a karácsony nagy különlegességgel bírt számunkra. A többi ünnep nem igazán hozta lázba Tent, arra viszont gyermeki lelkesedéssel készült minden évben.

Féltem megtenni az első lépést. Mi van, ha elment síelni az új barátaival? Nem bírtam volna ki egy visszautasító üzenetet, miszerint "bocs, de ma nem tudok veled összefutni", ezért csak egyszerűen megírtam neki, hogy boldog karácsonyt.

Nagyon bénának találtam ezt a kurta megfogalmazást, és az órák múlásával egyre borzalmasabban éreztem magam, amiért nem jött válasz. Mégis mibe kerülne visszaírni, hogy neked is? Vagy otthon hagyta a telefonját, és csak este fogja észrevenni, amikor hazatér a sípályáról?

Késő estére járt az idő; az ágyamban szenvedtem a legrosszabb karácsonyomat gyászolva, amikor egy csattanás ütötte meg a fülemet. Először nem vettem róla tudomást, a párnámba temetve arcom sajnáltam magam tovább, de a meg nem szűnő, ablakomnak csapódó hógolyók cselekvésre késztettek. Úgy véltem, a környékbeli suhancok csintalankodnak, ezért felbőszülten léptem az ablakhoz, de az indulatom azon nyomban elpárolgott, amint megláttam őt.

Ott állt a megszokott sapkájában, csibészes mosollyal, ragyogó szemekkel, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy hónapok óta nem találkoztunk. Félredobtam minden kételyemet, gondolkodás nélkül kimásztam a kertbe, és kitárt karjaiba rohantam. Összegabalyodva a hóban landoltunk; és szégyen, nem szégyen, úgy bőgtem, mint egy csecsemő. Azért az ő arcán is legördült egy-két könnycsepp, pedig azelőtt még sosem láttam sírni. Bár nem hagyta, hogy sokáig tartson a szomorkodásunk, a következő pillanatban már nevetgélve vívtunk egy hatalmas nagy hócsatát.

Akkor ébredtem rá, hogy beleszerettem.

***

– Hé! – kiált fel Ten, amikor a hátának ütközök. Annyira belemerültem az emlékek tengerébe, hogy észre sem vettem, hogy megállt. – De szép tó! Megmártózhatok benne, vagy esetleg rám fog támadni a Loch Ness-i szörny?

Megelégelve a folytonos ugratását, mindenféle figyelmeztetés nélkül a vízbe lököm. De nem vagyok az a fajta, aki a partról nézi kárörvendve a másik pancsolását, úgyhogy máris követem őt a hullámokba. Ez bezzeg kedvére való! Az érdekesebbnél érdekesebb helyszínek, mint a tündérek lakhelye, a koboldok mulatsága mellett szemrebbenés nélkül elhaladt, egy ilyen mindennapi tevékenység viszont tetszik neki.

– Szerinted egy hercegnőnek szabad így viselkednie? – kérdezi pajkosan az arcomba fröcskölve egy jó adag vizet. Milyen rég játszottunk ehhez hasonlóan együtt! Kiskorunkban minden nyáron családostul ellátogattunk a tengerhez legalább két hétre, mialatt minket végig ki se lehetett robbantani a vízből. – Mondtam már, hogy jól áll neked ez a haj?

– De ez nem is az én hajam. Honnan tudod, hogy néznék ki vele? – mondom kissé elpirulva. Ten közelebb jön hozzám, és az ujjai közé fog néhány selymes hajfürtöt. Meglep az érintése, hisz normál esetben maximum játékosan összeborzolja a hajam, de most olyan meghitten simogatja a tincseket.

– Betéve ismerem minden vonásodat. Nem esik nehezemre elképzelni téged ezzel a hajszínnel. – Ujjai lassan az arcomra vándorolnak, amitől a szívem elfelejti, hogy azt a célt szolgálja, hogy dobogjon. Visszafojtott lélegzettel várom a következő lépését, miközben beleveszek az engem fürkésző szempárba.

Nem ringathatom hiú ábrándokba magam. Ten nem engem lát, hanem egy szép lányt. Neki szólnak a bókjai, az ő bőrét cirógatja. Ha Lee Taeyongként állnék előtte, nem ekképpen cselekedne. Érzem a mozdulataiból, hogy meg akar csókolni. Én azonban nem akarom, hogy egy hamis testben kapjam meg életem első csókját. Inkább sose történjen meg, mint ilyen körülmények között.

– Nézd! Ott úszkálnak a sellők! – húzódom el tőle az említett vízi lények felé bökve. Ten csalódottnak tűnik. A hableányok ugyanúgy nem érdeklik, mint más sem elképzelt birodalmamban, és még a velem való ficánkolástól is elment a kedve. Épp kifele tart a tóból, amikor az egyik lány sebesen a nyomába szegődik, majd búgó hangjával magára vonja a figyelmét. Ajaj, tudom, hogy ennek mi lesz a vége!

– Mi járatban, jóképű idegen? – duruzsolja a sellő alig pár centire Ten fülétől. A barátom először lefagy a páratlan szépség láttán, aztán meg úgy vigyorog, mintha beszívott volna.

– Kincset keresni jöttem erre a vidékre, és meg is találtam. – Ten nem tudja levenni a szemét a majdnem meztelen lényről, akit méteres haján kívül nem igazán takar más, én pedig a felsőtestére tapadt pólóról nem vagyok képes elfordítani a tekintetem. Én hülye, miért nem használtam ki előbb a kínálkozó alkalmat?

– Gyere velem! A víz alatti palotámban megmutatom, milyen kincseket rejtek még magamban...

Ten a szuka felé nyújtja a kezét, de mielőtt az megfoghatná, hogy magával rántsa a végzetébe, megragadom a karját, és minden erőmet bevetve a partra cibálom. Nincs könnyű dolgom, mivel folyamatosan vissza akar menni a sellőhöz, de az elszántságom meghozza a várt hatást.

– Miért választottál el tőle? Mekkora lett volna már, ha Arielle-lel veszítettem volna el a szüzességemet – morogja kelletlenül elhúzódva tőlem.

– Kicsit sem zavart volna a hal farka szex közben? Hogy úgy vonaglott volna, mint valami partra vetett ponty? – Ten elneveti magát, és a karomra csap. – Egyébként csak, hogy tudd, a sellők azért csábítják el az embereket, legyen az férfi vagy nő, hogy megkaparinthassák a lábukat. Miután megkapják, amire vágynak, ott hagynak megrohadni, ők pedig boldogan élnek a megszerzett végtagokkal.

Biztosra veszem, hogy Ten megint arra gondol, micsoda bolond mesét hoztam össze, de kivételesen nem szól egy szót sem. Ezúttal békésen sétálgatunk, végre rácsodálkozik a körülöttünk lévő tájra, és érdeklődve kérdezgeti, hogy mi mit jelent. Amikor előadom neki a törpe és az óriás szívszorító tiltott szerelmét, elérzékenyülve a kezem után nyúl, amit szerintem tudat alatt tesz. Persze eszem ágában sincs felvilágosítani arról, hogy az ujjaimat szorongatja éppen, nehogy tovatűnjön a varázs.

– Ten, be ne menj oda! – kiáltok rá, amikor felcsillan a szeme a mézeskalács házikót megpillantva. Nem meglepő, hogy nem hallgat rám, én viszont nem hagyhatom magára, ezért annak ellenére vele tartok, hogy tudom, mi vár ránk odabent.

– Meg kell mentenünk Jancsit és Juliskát – magyarázza tettetett komolysággal a gyerekeket keresve. Helyettük azonban a banya bukkan fel, amint észleli a jelenlétünket, aki rögtön célba veszi Tent. A barátom rémülten hátrálni kezd, azt hiszi, vacsorát akar belőle csinálni a boszorkány, ez a példány viszont másképp szeretné felfalni a házába tévedő friss husikát.

Ten egyre kétségbeesettebben óbégat, amikor az egyik szoba ajtaja bezárul kettőjük mögött. Engem szid, amiért a gyönyörű sellőtől elszakítottam, ugyanakkor a vas orrú bábának hagyom, hogy letámadja. Amikor már úgy érzem, eleget szívattam, rájuk törve Ten felé veszem az irányt.

– Mit tettél? – vinnyogok hüledezve, amikor felfedezem a boszorka padlón heverő élettelen testét. – Megölted őt? Ezzel megváltoztattad a történetemet!

– Az undorító bibircsókja hozzáért az arcomhoz. Nem bírtam volna elviselni, ha más helyen is hozzám ért volna. Miattad lettem gyilkos! – Olyan feldúltan kiabál, mintha tényleg kinyírt volna valakit, holott csak egy mesefigura életét ontotta ki. Én inkább azon aggódom, milyen hatással lesz ez a nem várt fordulat a történet végének szempontjából.

– Nem tudom, mi lesz a következő lépés, ugyanis a boszorkány ölte meg Tízest az eredeti forgatókönyv szerint.

– Tessék? Te kivégezted a karakteremet? – Most még jobban háborog, mint előbb. Dühösen rúg egyet a banyába, aztán szemrehányóan, karba font kézzel megáll előttem, mintha a kiskutyája elvesztése száradna a lelkemen.

– Azért lett a címe Út a mennyországba, mert Tízest megöli a boszi, amibe Estrella nem tud belenyugodni. Megkéri az egyik tündért, hogy juttassa el arra a helyre, ahol újra találkozhat a szerelmével, így kerül ő is a mennyországba a fiú mellé, ahol örökkön-örökké együtt maradnak.

– Borzalom! Ha ezzel megnyered azt a pályázatot, egy éven keresztül, minden héten kitakarítom a szobádat. – Megsértődhetnék, amiért ismét pocskondiázza az írásom, de a takarítás okán szaván fogom majd. Igazán jó büntetés lenne számára a sok negatív megjegyzés miatt.

– Nézd, muszáj rájönnünk, hogy juthatunk haza, mert gondolom, te sem szeretnél itt ragadni. – Vállat ránt, mintha neki tök mindegy lenne a végkifejlet, pedig eddig tudtommal utálta ezt a helyet.

Eszembe jut valaki, aki a segítségünkre lehet. Bár igen kis szerepet adtam neki a mesémben, csak említés szintjén jelent meg, remélem, most hasznunkra válhat. Hiszen ha Ten is meg tudta változtatni az eseményeket, én is belenyúlhatok a dolgok alakulásába.

Hármat tapsolok, megpördülök a tengelyem körül, és azt kiáltom: "YangYang, gyere elő!" Ten úgy néz rám, mintha megőrültem volna, aztán meg a fura kis lény megjelenésekor csóválja a fejét, mert nem hisz abban, hogy pont ő húzhat ki minket a bajból.

– Miért nem egy varázslót hívtál? Miben tudna a hasznunkra lenni ez az öklömnyi valami? – fintorog a száját húzva, mire a manó vérig sértve felfújja az arcát.

– Nem elég, hogy felkeltettetek pompás, hosszan tartó álmomból, még a megfelelő bánásmódot sem érdemlem ki?

– Bocsáss meg neki, kérlek! Nagyon ideges. Mi csak haza szeretnénk jutni, és szerintem te vagy a tökéletes segítő ebben. – YangYang vonásai megenyhülnek dicsérő szavaim hallatán. Félrebillenti zöld sipkáját, és fejét vakarva, erősen gondolkozik azon, milyen megoldással rukkolhatna elő. Mindeközben Ten levágódik az egyik karosszékbe, tör egy nagy darab mézeskalácsot a falból, és jóízű falatozásba kezd. Keresztbe tett lábakkal bámészkodik a házban, mintha fikarcnyi reményt se fűzne ahhoz, hogy sikeresen sülhet el a manó szólítása.

– Azzal próbálkoztatok már, hogy "mindenütt jó, de legjobb otthon"? – kérdezi lelkesen ugrándozva YangYang. Ő azt hiszi, a kezünkbe adta a megoldás kulcsát, amíg Ten grimaszolva rázza meg felé az öklét.

– Lehet, hogy a hercegnőt összekevered Dorottyval, de én ki vagyok szerinted? A Madárijesztő? – A manó nem érti, Ten mire célozgat, ezért megbántottan a sarokba vonul. Mérgesen intek Tennek, hogy hallgasson végre el, mielőtt elüldözné egyetlen reménységünket, de ő csak lefitymálón ölti rám a nyelvét.

– És az igaz szerelem csókja? – próbálkozik tovább a manó.

– Az csak akkor működhetne, ha valamelyikünk aludna... – A meglátásom ismét elszomorítja YangYangot, pedig minden ötletét olyan vidáman adja a tudtunkra, de legalább Tennek sikerült csendben maradnia.

– A varázsszőnyeget nemrég elvitte egy csávó. Ha tudtam volna, hogy így jártok, nem engedtem volna – jegyzi meg bánatosan YangYang, akin látszik, hogy nagyon szeretné bebizonyítani, mire képes, de egyelőre nem megy neki.

Kint már sötétségbe borult a birodalom, és mi még mindig nem jutottunk semmire. Ezernyi ötlet hangzott el, amiket a végén már ki is próbáltam, hátha véletlenül beválnak, de a mellékelt ábra szerint továbbra is itt vagyunk. Ten teljesen kivonta magát a kísérletezgetés alól; most konkrétan majdnem alszik a rengeteg magába tömött mézeskalácstól. Kiskorunkban is folyton felzabálta az összes édességet, amit talált, aztán meg sem bírt mozdulni, úgy fájt a hasa.

– Megvan! – visítja boldogan YangYang, aki olyan izgatottan pattan fel, hogy még a sipkája is leesik a fejéről. Az igazat megvallva kezdek átállni a sötét oldalra, mert annyi próbálkozás után már én sem tudok hinni a megmenekülésünkben. – Minek következtében kerültetek ide?

– Azt kívántam, hogy bárcsak ezen a helyen lehetnék. És, hogy bárcsak Ten lehetne a mesém főszereplője...

– Ennyi? Ne hallgass el egy apró részletet sem, mert lehet, hogy az lesz a titok nyitja – vált komoly hangszínre a manó. Eszembe jut, hogy arra is gondoltam, Ten belém szerethetne itt, de az biztos, hogy ezt nem fogom előtte kimondani. YangYang kérdőn néz rám, érzi, hogy valamit magamban tartok, és időközben Ten is kinyitotta a szemét kíváncsiságában.

– Mi van már? Nem kívánhattál olyan szörnyűségeset. El kell árulnod, különben soha nem jutok el arra a meghallgatásra, amire évek óta készülök. – Ten minden vágya, hogy idol váljon belőle. Nagyon keményen készült rá, mindig is irigyeltem a benne lakozó kitartást, elszántságot, ezért nem hagyhatom, hogy miattam törjön össze az álma. Az én ostoba kívánságomnak köszönhetően vagyunk most itt, tartozom neki annyival, hogy helyre hozzam a hibámat, még ha többé a szemébe sem fogok tudni nézni a vallomásomat követően.

– Azt kívántam, hogy... – Mély levegőt veszek, és szorosan lehunyom pilláimat. Képtelen vagyok szembesülni a reakciójával, éppen elég lesz hallani a felmordulását. – ... hogy Ten szeressen belém...

– De hát én már szerettelek, te buta!

***

Zavartan pislogva kapkodom a fejem, hogy minél előbb kiderítsem, hova kerültem már megint. Ten üvölt mellettem, ami elég idegesítő, de legalább azt jelenti, hogy együtt vagyunk. Hamar megfejtem, hogy a szobámban fekszem; ugyanabban a nevetséges pizsamában, ugyanolyan pózban, mint amiben az utazásunk előtt voltam.

Sikerült! Haza értünk.

Ten egy karnyújtásnyira tőlem hadonászik a füzettel, ami a mesémet tartalmazza. Miután ülő helyzetbe tornássza magát, a földre hajítja az irományomat, mint valami szemetet, és feldúltan a hajába túr. Arca pirospozsgás, mintha zavarban lenne, tekintetét hol rám kapja, hol a padlóra fordítja a száját harapdálva.

Te jóságos ég! Mielőtt elfogott volna az a fura robbanásszerű érzés, Ten azt mondta, ő is szeret engem... Mindenre számítottam ezt kivéve! Most, hogy erre is emlékszem, én is kellőképp zavarba jövök. Nem bírok a szemébe nézni, legszívesebben kifutnék a világból, de amikor felállnék, hogy legalább a fürdőbe hadd meneküljek be, ujjai szorosan a csuklóm köré fonódnak.

– Rémálmom volt! Vagyis nem minden részét nevezném rémesnek... A meséd szereplőivé váltunk. Te a hercegnővé, én Tízessé, és le kellett fejeznem egy sárkányt. Nem is egyszer. Meg találkoztam egy sellővel, aki meg akart fosztani a lábaimtól, és egy boszorkánnyal, aki letepert volna, ha nem öltem volna meg... És az a kis izé... manó vagy micsoda... Azt mondta, áruld el, mit kívántál, hátha az lesz a hazajutásunk kulcsa, és akkor... – Ten hirtelen abbahagyja a heves gesztikulálást. Valószínűleg most ért el ő is a vallomásos részhez fejben. Elrántja a kezét az enyémről, majd bűntudatos ábrázattal arrébb húzódik.

Tényleg csak álom lett volna? De hogy álmodhatja két ember ugyanazt? Nem mintha az logikusabb lenne, hogy a mesekönyvem szippantott magába. Akármi is volt ez, végre kiderült, mit érzünk egymás iránt. Ha nem keveredünk bele, talán még hosszú évekig elfojtottuk volna a szerelmünket. Bár most is csak hallgatunk feszengve, ahelyett, hogy ott folytatnánk, ahol az álmunk, mesebeli utazgatásunk véget ért.

– Csak azt bánom, hogy... – Ten szégyenlősen lehunyja pilláit, és a takarómat öleli magához védekezésképpen. Bárcsak annak a takarónak a helyében lehetnék! – ... hogy nem csókoltalak meg... – fejezi be a mondatot olyan halkan, hogy alig lehet kivenni a szavait.

– Egy igazi csók sokkal jobb, mint egy álombeli, nem gondolod? – mosolygok rá félszegen.

– Az nem lenne helyes... – Még görcsösebben szorongatja a takarót, kicsire összehúzva magát

– Azért, mert fiú vagyok? Vagy azért, mert a legjobb barátod?

– Nem, dehogy! – kapja rám indulatosan a tekintetét. – Azért, mert a hyungom vagy… – Ó, csak ennyi? Bezzeg, ha piszkálni támad kedve, nem tartja szem előtt, hogy idősebb vagyok nála. Mindenesetre ezzel könnyedén meg fogok birkózni. Ha a nemem vagy a barátságunk lett volna a gond, az keményebb dió lett volna.

– Az rendben lenne, ha hyung csókolna meg téged? – Ten először pipacspiros lesz, majd fokozatosan falfehérré válik az arca. Tétovázva morzsolgatja a fegyverként magánál tartott takaró egyik csücskét, mialatt alig mer levegőt venni. Miért pont most ilyen visszafogott? Az a Ten, akit én ismerek, ajtóstul rontana a házba, vagy ablakokat törne be, hogy elérje, amit szeretne.

– Ühm… – dünnyögi alig hallhatóan, mire diadalittas mosolyra szalad a szám.

Határozottan elkobzom tőle a takarót, és a szoba másik felébe dobom, hogy még véletlenül se kerüljön újra közénk. Izgatottságtól hideg kezére helyezem az enyémet, majd lassan felfelé araszolok a karján, hátha ellazul, mire nagyobb lépést tennék. Közben folyamatosan próbálom vele tartani a szemkontaktust, ami igen nehéz, mert mindenhova néz, csak rám nem.

Amikor ujjaim az arcára tévednek, lágyan kényszerítem arra, hogy összekapcsolódjon a tekintetünk, de pár másodperc elteltével inkább becsukja a szemét, ami végül is kapóra jön. Olyan közel hajolok hozzá, hogy kapkodó lélegzete már az államat csiklandozza. Érzem, hogy egyszerre szeretne elmenekülni, és birtokba venni azt, ami már rég az övé, de én csak egy utat hagyok neki.

Reszketeg sóhaj szakad ki mindkettőnkből, amikor összeér a szánk. Eddig nagy legény voltam, de most muszáj kicsit lelassítanom, hogy felfogjam, ez valóban megtörténik. Nem csöppentünk bele egy mesébe, nem álmodunk, tényleg Ten ajkai remegnek az enyéim alatt. Tarkójára csúsztatva kezem közelebb húzom magamhoz, és gyengéden végignyalok az alsó ajkán, amitől megfeszülnek az izmai, ugyanakkor egy halk nyöszörgést is kiváltok belőle.

Ten szája olyan, mint a méz. Kiskoromban rettegtem a méhektől, ezért sokáig nem voltam hajlandó mézet enni; hiába hajtogatták a szüleim, hogy az milyen egészséges és még finom is. Aztán egyszer megerőltettem magam, megkóstoltam, és annyira ízlett, hogy rosszullétig faltam az édes nedűt. Ez lesz a következő függőségem, azzal a különbséggel, hogy Ten csókjától sosem leszek rosszul.

Meglepetten észlelem, hogy vágytól felhevülve beszívja az alsó ajkam. Egyik kezét a hátamra csúsztatja, másikat pedig a hajamba vezeti, miközben valami mást is érzek feléledni. Amint Ten is realizálja a történteket, rémülten elenged, és puskagolyó sebességgel pattan fel az ágyról. Ki akar rohanni a szobámból, de az ajtóban megtorpan. Valószínűleg az anyával való találkozást még kínosabbnak találná, ezért tehetetlenül toporog, homlokát a falnak támasztva.

– Hé, nekem is van olyanom, és nekem is ugyanúgy reagál, ha…

– Hyung! Szerinted az segít, ha ilyeneket mondasz? – néz rám könnybe lábadt szemekkel a válla felett. Arckifejezése emlékeztet a kicsi Tenére, aki nagyon félt a viharban, de mindent megtett azért, hogy ezt eltitkolja. Amikor dörögni, villámlani kezdett, áradt a pórusaiból a félelem, mégis végig adta a nagyfiút. Ilyenkor azt hazudtam, hogy én félek a vihartól, és szükségem van arra, hogy szorosan összebújva aludjunk, holott csak az ő félelmeit akartam elűzni.

– Te nem szoktál megfutamodni. Sőt, imádod a kihívásokat, szembe menni az akadályokkal... Pont tőlem menekülnél el? – Úgy döntök, nem fogom őt ostromolni. Visszadőlök a párnámra, és kivárom, amíg óvatosan megfordul, kimért léptekkel az ágyhoz sétál, majd tisztes távolságban helyet foglal. 

– Mit fognak szólni apáék? Ők is gyerekkoruk óta elválaszthatatlan barátok, de megházasodtak, gyerekeik lettek… Én nem bírnám ki, ha apa… – mondja elcsukló hangon. Mindenféle hátsó szándék nélkül szüntetem meg a közénk ékelődő távolságot, hogy szorosan magamhoz ölelhessem. Orromat kócos tincseibe fúrom, és mélyen beszívom ismerős illatát. Tíz éve is ezzel a samponnal mosta az anyukája a haját. Tíz éve is így kapaszkodott belém, amikor elvesztette kedvenc játékát… – De nélküled sem bírnám ki.

– Minden rendben lesz. Apukád imád téged – suttogom a szájára, miután egy lágy csókban részesített. Végre elengedi magát, mosolyogva simul a karomba, és apránként fedezi fel a szám, az arcom, a nyakam… Egyrészt megőrjít ez a lassú tempó, másrészt viszont imádom, hogy ilyen meghitten becézzük egymást a vadulás helyett. Azért remélem, egyszer arra is sor fog kerülni!

– Hányast kapok tízből? – mormolja huncutul, félrebillentett fejjel. Kezd visszatérni a valódi énje. Mióta az eszemet tudom, folyton azt kérdezgeti tőlem, hányast érdemel a táncára, a rajzára, az undi sütijére. És én még az undi sütijére is tízest adtam. Nem a beceneve miatt, hanem mert én még azt is imádtam, amitől másoknak hányingere támadt.

– Azért továbbra is a hyungod vagyok. Ha sokat szemtelenkedsz, csóktilalmat fogok bevezetni.

– Biztos vagy te abban? Fogadjunk, hogy nem bírnád ki a csókjaim nélkül!

– Az a baj, hogy túl jól ismersz – kuncogok a kulcscsontjába. Itt az ideje visszavennem az arcából, és sikerül is belefojtanom a szót, amikor az ujjaim a pólója alá furakodnak. Örömmel konstatálom, hogy ezúttal nem húzódik el; lehunyt szemmel élvezi a kényeztetésemet.

– Lenne egy kérésem – jelenti ki magabiztosan a szemembe nézve. Fogalmam sincs, mire gondol, de bármilyen kérését szó nélkül teljesíteném! – Változtasd meg a mese végét! Vagyis először találjon egymásra a törpe meg az óriás, aztán pedig Estrella és Tízes ne haljanak meg. Hidd el, nem csak halálunk után kerülhetünk a mennyországba. Szeretnéd, hogy bebizonyítsam?

Képtelen vagyok megszólalni. Akkora vágy gyúl a pillantásaiban, hogy azzal egy egész erdőt lángra tudna lobbantani. Hát még engem! Nincs időm válaszolni, mert arra eszmélek, hogy megcsókol, de olyan istenigazából. A súlya a matracba présel, a nyelve kíméletlenül barangol a számban, és én semmi másra nem tudok gondolni azon kívül, hogy ott állunk a mennyek kapujában. Megérkeztünk!