Ha újra az enyém lennél... - Nyolcadik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, nem hagynám, hogy egyetlen pillanatra is szomorú legyél.

Jongin

Egyszerűen imádom a reggeleket. Amíg mások nyűgösen ébrednek fel azon bosszankodva, hogy miért nincs még fél órájuk az alvásra, én alig várom, hogy beleszippantva a levegőbe megérezzem a készülő gofri édes illatát. Menten összefut a nyál a számban, ha a vanília fagyira meg az eperszemekre gondolok, amik sokkal finomabbak megosztva a felszolgálójukkal. Az a kedvenc pillanatom, amikor még csukva a szemem, de a mosolyom már elárulja, hogy fent vagyok. Ilyenkor Kyungsoo odasettenkedik az ágyhoz, és az ajkamhoz tart egy lédús epret. Jóízűen elfogyasztom, majd határozottan magamhoz húzom Soo-t, hogy neki is megmutathassam, milyen finom volt a gyümölcs.

Mindig szeretné az ágyba hozni a reggelit, de én rendre elutasítom a felajánlását. Fekve a nagyon beteg vagy a lusta emberek szoktak enni, én viszont egyik sem vagyok. Mellesleg szeretek az asztalunknál ücsörögni, ahonnan kinézve az ablakunkon kitűnő rálátást nyerek az országot körülölelő hegységre. Csak az frusztrál kicsit, hogy sosem tudom megelőzni Kyungsoo-t. Minden este eltervezem, hogy a következő napon én rukkolok elő meglepivel. Beállítom az ébresztőmet, minden alkalommal pár perccel korábbi időpontra, de nem sikerült még elég korán felkelnem ahhoz, hogy én kényeztessem őt. Lehet, hogy egyáltalán nem is alszik?

– Ha ezt így folytatod, meg fogok hízni – nyafogom teli szájjal az ízletes gofrin csámcsogva.

– Épp ez a célom. Ha kövér leszel, nem fogsz másoknak tetszeni, és akkor örökre velem maradsz. Mert nekem mindenhogy tetszenél. – Felnevetek abszurd kijelentésén. Mégis miért gondolja azt, hogy csak akkor maradnék mellette, ha hájas disznó válna belőlem? Tényleg nem szeretnék túl sok kilót felszedni, úgyhogy egy adag után megállok, és inkább áttérek a rántottára, hátha az cseppet kalória szegényebb. A lábam miatt nincs túl sok mozgásom, szóval az egészségemet sem árt szem előtt tartani, ezért is állok ellen a kísértésnek.

– Hú, ezt eléggé elsóztad! – Köhögésben török ki, mire Kyungsoo rémülten a kezembe nyom egy pohár vizet. Aggódva kérlel, hogy ne egyek tovább, csinál másikat, de én makacsul a tányérom után nyúlok. – Nincs baj a sok sóval. Azt jelenti, szerelmes vagy – vigyorgok önelégülten, ő pedig szégyenlősen elmosolyodik.

– Azt akarod mondani, hogy ha nem rontottam volna el az ételt, te nem is lettél volna tisztában az érzéseimmel? – kérdezi megjátszott sértődöttséggel a hangjában.

– Amikor nem rontod el az ételt, akkor is tudom, hogy szerelmes vagy, abból, ahogy egész szívedet beleadva készíted el.

– Hah, csak a kaja! – morogja kelletlenül. Nevetve összeborzolom a haját, és játékosan lenyalom az állán éktelenkedő csoki szósz maradékát, amitől úgy elpirul, mintha valami illetlenséget műveltem volna. Imádom, hogy ilyen kis szerény. Sokszor zavarba jön a legártatlanabb érintésektől is. Akárhányszor ránézek, ellágyul az arca, még akkor is, ha korábban például felbosszantotta az egyik kollégánk. Észrevettem, hogy másokkal vagy teljesen közömbösen viselkedik, vagy rosszallón méregeti őket, valamiért én vagyok az egyetlen, aki mosolyt képes varázsolni az arcára. És ha ő egyszer elmosolyodik, szebben ragyog a napnál, a tavasszal virágba boruló rétnél.

– A mosolyod.

– Tessék?

– Nem csak a kaja miatt tudom, hogy szeretsz. A mosolyod mindent elárul. – Kyungsoo szája a füléig szalad a megjegyzésemnek köszönhetően. Valójában az összes gesztusából az irántam táplált érzelmei sugároznak. Amikor bekeni a száját a barackos ajakbalzsamával, és utána nem adja nekem oda a tubust, hanem megcsókol, hogy e képpen hidratálja az én ajkaimat is. Amikor lemond a kedvenc krimijéről, csak hogy nézhessek egy táncos műsort, pedig őt az egyáltalán nem hozza lázba. Ahogy mindig új receptekért bújja a szakácskönyvet, hogy elkápráztathasson. Ahogy esténként bizonytalan hangon azt mondja: „holnap találkozunk”, de lerí róla, hogy egy percre sem szeretne elválni tőlem. Vajon rajtam is ilyen egyértelműen látszik, mennyire odavagyok érte?

– Nincs kedved elmenni holnap az álarcos bálra? – kérdezi hirtelen a kezemet simogatva.

– De hát te nem is szeretsz táncolni. Én meg pillanatnyilag nem tudok – húzom el csüggedten a számat, pedig nagyon szívesen részt vennék a mulatságon.

– Összebújunk az egyik sarokban, iszogatunk, nézegetjük a hömpölygő tömeget, kibeszéljük a cikis jelmezeket, és hallgatjuk a hangszórókból áradó zenét.

– Eszméletlenül jól hangzik! Akkor ez lesz az első igazi randink. De azért majd siessünk haza, mert nem hagyhatjuk ki a Hotel del Luna következő epizódját.

– Ez csak a második randink lesz, ugyanis az elsőre most fog sor kerülni.

Izgatottan ülök be Kyungsoo autójába. Több, mint egy hónapja vagyunk együtt, de ez idő alatt egyszer sem romantikáztunk a lakásomon kívül. Nem akartuk kihúzni a gyufát, hisz az úrnő egyedül Sehunnak és Baekhyunnak adott engedélyt szerelmi kapcsolat folytatására azonos neműek között. Igazából nem bántam, hogy nem járkálunk éttermekbe, mert Soo főztjénél úgysem találtunk volna jobbat. A mozik sem nagyon vonzottak, mivel otthon sokkal kényelmesebben lehet élvezni a kiválasztott filmet. Ráadásul azzal spórolunk is, ha nem nagyon mozdulunk ki, és a megtakarított pénzből például elutazhatunk két hétre egy szép tájra, ahol viszont egy percet sem töltenénk a négy fal között.

De azért mégiscsak gyorsabban ver a szívem, minél közelebb érünk ahhoz a bizonyos helyhez. Tízkor kezdődik az első órám az iskolában, és Kyungsoo-nak sem kell előbb munkába állnia, így kihasználva a felszabadult időt, meglepetést szervezett nekem. Hát nem édes? Egyszerűen mindig boldoggá tesz engem. Akkor is boldog vagyok, amikor a szünetekben direkt úgy intézi a dolgát, hogy összefusson velem a folyosón. Természetesen tiszteljük a munkahelyünket, nem rontunk be felhevülve a szertárba, hogy egymásnak esve csillapítsuk a vágyainkat. De olyan jó érzéssel tölt el a találkozás, látni a mosolyát, ami kizárólag nekem szól, váltani egy cinkos pillantást, melyről rajtunk kívül senki más nem tudja, hogy mit jelent. Akárhányszor rám villantja elbűvölt tekintetét, erőt ad, olyankor nem érzem azt az önbizalom hiányt, ami valószínűleg a sérülésemtől függetlenül is kínozna.

– Felülünk az óriáskerékre? – lelkendezek, amint a szemem elé tárul a környezet. Zárójelben jegyezném meg, hogy abban az esetben is fel lennék villanyozva, ha horgászni vinne, holott rendkívül unalmas tevékenységnek tartom. Akkor is örvendeznék, ha billiárdozni mennénk, pedig szörnyen béna vagyok az ilyen játékokban. De vele minden jó, ettől függetlenül ezt a választást kifejezetten értékelem. Kellőképpen romantikus. A magasban foghatom Kyungsoo kezét, nem egy dákót kell szorongatnom helyette. Ezen kívül sosem óriáskerekeztem még, hiába egy elég triviális tevékenység.

– Tudod, a filmjelenetekben általában az óriáskerék olyan helyszíneknek ad otthont, mint az első csók – jegyzi meg Kyungsoo egy halvány mosollyal.

– De mi azon már túl vagyunk – mondom vigyorogva, mialatt összefűzöm az ujjainkat.

– Akkor valami más fog történni. Talán nem csak a kajám és a mosolyom miatt fogod tudni, mit érzek irántad, mert a füledbe súgom azt a bűvös szót, amíg a kilátásban gyönyörködsz.

Jólesően megborzongok, amikor Kyungsoo lehelete a fülcimpámat csiklandozza. Úgy teszek, mintha nagyon érdekelne az alattunk elterülő város forgataga, pedig szívesebben vesznék el a vonalai tanulmányozásában. A csodálatos táj mellett az emberek viselkedése is felkelti a figyelmemet. Egy anyuka éppen a gyerekét szidja le, egy lány felpofozza a barátját, egy kutya szófogadatlanul rángatja a gazdáját… Még csak reggel van, mégis mindenki elégedetlen, káosz uralja az utcákat, ahelyett, hogy beszélgetve meginnának egy napindító kávét. Milyen szerencsés vagyok, hogy én nem tartozom közéjük! Itt fent teljes béke honol, és a barátom vállára hajtva a fejem, boldogság árad szét az ereimben.

– Itt kéne maradnunk örökre – motyogom a szájára. Jelenleg nem érdekel, ki mit fog szólni, muszáj megcsókolnom őt. Különben sem nyaljuk-faljuk egymást, csak egy kábé egy másodpercig tartó szájra puszi volt (esetleg két másodpercig tartó), de ennyit remélem, megengedhetünk magunknak.

– Én nem hiszek az örökké tartó boldogságban. A mostban hiszek, a pillanat varázsában. És nem számít, mi lesz egy hónap vagy egy év múlva, mert volt egy tűnő pillanat, amikor teljes mértékben boldog lehettem. Sokaknak még egyetlen pillanat sem adatik a boldogságból…

– Én is boldog vagyok! – szakítom félbe gyorsan. Kivételesen nem értek egyet a nézeteivel. Én igen is hiszek az örökkön-örökké fogalmában. Tudom, hogy egy hónap, egy év, vagy ötven múlva is ezen az óriáskeréken fogunk ülni, miután befaltam a nekem készített isteni gofrit, miután megízleltem a barackos ajakbalzsamát. Mások szeretik a változatosságot, így a barackos ízű ajakbalzsamot epresre cserélnék, gofri helyett fánkot reggeliznének, és minimum három alkalom után megunnák az óriáskereket, de nekem tökéletes lenne, ha ezt a pár teendőt élvezhetném életem végéig.

Amikor földet érünk, olyan klisés dolgokat művelünk, mint vattacukor evés és Kyungsoo nyer nekem egy plüss mackót, aminek úgy örülök, hogy egész visszaúton azt ölelgetem. A házam elé érve megsajdul a szívem. Eddig szerettem az otthonomat. Most is szeretem, csak egy rossz érzés kerített a hatalmába. Változás szelét érzem a levegőben, pedig mint mondtam, utálom a változásokat. Az ágyamra helyezem a macit, majd lehúzom magam mellé Soo-t, és hosszú perceken át csókolom. Félek bemenni az iskolába, félek elszakadni tőle, mert mi van, ha olyasmire kerül a sor, melynek eredményeként többé már semmi nem lesz ugyanaz? Bárcsak megállíthattam volna az időt ott fent a magasban, és akkor életünk végéig egy boldogság buborékban lebeghettünk volna együtt. Mit ér egyetlen pillanatnyi boldogság, ha azt rengeteg szomorúsággal teli követ? Kyungsoo-t szorosan ölelve megfogadom, hogy ezernyi boldog pillanatot fogok még neki szerezni, és bebizonyítom, hogy igenis létezik az örökkön-örökké.

Idegesen kémlelem az előttem elterülő tájat. Hogy fordulhatott minden ilyen rosszra egyik percről a másikra? Reggel még Kyungsoo édes dúdolására ébredtem, most meg halálra izgulom magam az egyik tanítványomért, akinek nyoma veszett. A barátomnak hála megkaptam a rajztanári állást a helyi iskolában, de le merem fogadni, hogy azon nyomban kicsapnak, mihelyst szembesülnek azzal, mekkora hibát vétettem. Nagyon szeretem a munkámat, a gyerekekkel való foglalkozás közben nem érzem úgy, hogy egy kripli vagyok, ahogy azonban a mellékelt ábra mutatja, nem sokáig büszkélkedhetek ezzel a pozícióval.

Az igazgató kifejezetten örült annak, hogy engem alkalmazhat. Azt mondta, jár néhány sérült diák az osztályokba, akiket nem igazán tudnak hova tenni a többiek. Megkért, hogy minden óra elején beszéljek az elfogadásról, arról, hogy élem a mindennapjaimat két mankó társaságában, egyfajta kimondatlan érzékenyítést csempészve a művészet mellé. A kicsik sokkal jobban kezelték a jelenlétem, mint vártam. Őszintén szólva nagyon izgultam az első reggelen, ha Kyungsoo nem lett volna mellettem, a bejáratig sem jutottam volna el, és nem a rossz lábaim, hanem a pattanásig feszült idegeim miatt.

Ám pozitív csalódás ért. Az egyik kislány rögtön felugrott, hogy kihúzza nekem a tanári asztalnál lévő széket, többen odaszaladtak a szekrényekhez, hogy rendelkezésemre bocsássák a kért színű zsírkrétákat, és egyikük sem meredt rám furcsa szemmel, maximum kíváncsian. Próbáltam lazára venni a figurát. Néha úgy tettem, mintha menten orra esnék, csak hogy hülye fejek vágásával nevettethessem meg őket, máskor kölcsönadtam nekik a segédeszközeimet, hogy engem leutánozva cammoghassanak végig a folyosón. Sosem sértődtem meg ezen, mert azt állították, nem gúnyolásból teszik, menőnek tartják a mankókat, és a fiúk konkrétan azért villogtak velük, mert azt remélték, hogy azok segítségével elnyerhetik a kiszemelt lány szívét, míg a csajok azért pózoltak kezükben a botjaimmal, mert abban bíztak, azzal felhívják magukra a figyelmemet.

Egyetlen kislány volt, aki nem vett részt egyik játékban sem. Kezdetben azt gondoltam, Haneul hercegnő inkább a saját rangjához méltó kölykök társaságára vágyik, nem szeretne vegyülni a pornéppel, de az idő múlásával egyértelművé vált, hogy ennél sokkal többről van szó. Nem szólt senkihez, némán figyelte minden mozdulatom, áhítattal hallgatta a szavaimat, bármekkora sületlenséget is hordtam össze. Nem értettem, miért vagyok kiváltságos személy, hisz a többi tanárt pillantásra se méltatta, ezen kívül letaglózott az a szomorúság, ami belőle áradt. Lassacskán arra lettem figyelmes, hogy csak hozzá beszélek, csak őt próbálom lenyűgözni a kitalált lényekkel, amiket papírra firkantottam.

Eldöntöttem, hogy utána járok, mi okozza távolság tartó viselkedését. A kollégák egyöntetűen pszichológushoz akarták küldeni, de én a zsigereimben éreztem, hogy nem ez a megoldás. Sok dili doki a rajzolás segítségével fejti meg, mi nyomja kis páciense lelkét, ezért elkezdtem Haneul munkáira koncentrálni, ami elég váratlan eredményt hozott. Minden órán más koncepciót találtam ki: rajzoljátok le, mi tesz titeket boldoggá, minek örülnétek, hova és kivel mennétek el szívesen, mit szeretnétek ajándékba kapni… Amíg az összes gyerek macikat, rózsaszín elefántokat, meg vattacukorral teli tengereket vésett a lapjára, ő ugyanazt a képet festette le újra és újra. Középen egy kislány, akinek mindkét oldalán egy-egy férfi áll, és fogják a kezét.

Amikor megkérdeztem tőle, kiket ábrázol a képe, azt felelte, őt és az apukáit. Addig még egyszer sem láttam mosolyogni, de ahogy ezt kimondta, felragyogott az arca. A három figura mindig ugyanott volt, mindig ugyanazt viselték, és ami a legfontosabb, mindig ugyanakkora szeretettel néztek egymásra. Tehát Haneult ők tették boldoggá, velük szeretett volna arra a helyre menni, amit a rajz ábrázolt. Sajnos nem tudtam, kik állnak mellette, ahogy azt sem, hol van az a hely, ahova szívesen elmenne, így tanácstalanul törtem a fejem a következő lépésen.

A következő lépésre ma kerítettem sort. Kiötlöttem, hogy órák után kihozom őt a szabadba, hogy csak mi ketten legyünk, hátha nekem könnyebben megnyílik. Látszólag nagyon örült a közös programnak. Lelkendezve indult el a füzetével meg a ceruzáival, és hangosan kacagott, amikor egy anime karakter hangján kezdtem beszélni. Ellágyult, amint végigsimítottam selymes haján, közelebb húzódott hozzám, ami ismeretlen boldogsággal töltött el. Aztán nem tudom, mi történt pontosan. Kyungsoo felhívott, miközben Haneul folytatta a rajzolást. Egy percre nem figyeltem oda, mert állandóan megszállta az agyam a rózsaszín köd, ahányszor a barátom bársonyos baritonját hallgattam. Elképzeltem, hogy ott ül ő is mellettünk, mivel az lett volna igazán fantasztikus érzés, ha mindkettőjüket az oldalamon tudhatom, de mire visszafordultam a kislány felé, már csak hűlt helyét találtam.

Mégis mi tévő lehetnék most? Kyungsoo segítségét nem kérhetem, mert egy héten kétszer nem a suliban dolgozik, azoknak a gyerekeknek látogat el az otthonába, akik olyan szinten mozgásképtelenek, hogy magántanulóként folytatják tanulmányaikat. Rendkívül becsülöm őt a kemény munkájáért, hogy egy-két órát is képes utazni azért, hogy gyógytornában részesíthesse némelyik gyerkőcöt, és nem lenne fair tőlem, ha félbeszakítanám e nemes cselekedet végzése közben. Chanyeol herceg továbbra is kedvesen viselkedik velem, de hogy kérhetném meg az úrnő vőlegényét, hogy ilyesmire pazarolja értékes idejét? Ráadásul a herceg imádja azt a kislányt, úgyhogy lehet, ha megtudná, szem elől tévesztettem Haneult, már nem kedvelne annyira. Így hát kizárásos alapon egyetlen személyt riaszthatok, még ha nem is örülök annak, hogy az ő támogatására leszek utalva.

– Két kérdésem van: Honnan tudod a számom? És miért hívtál fel, amikor kerek-perec közöltem, nem vagyok rád kíváncsi? – esik nekem Sehun abban a minutumban, ahogy megérkezik. Morcos ábrázatát látva azonnal megbánom, hogy szóltam neki. Hogy lehetek ilyen magatehetetlen? Nem is csoda, ha ki fog cikizni, joggal fogja a fejemhez vágni, hogy egyedül még vécére sem tudok elmenni. Egy csődtömeg vagyok! Arra az időre, amikor Kyungsoo ajkai barangolnak az arcomon, illetve miközben a gyerekek jókedvű zsivaját hallgatom, megfeledkezem arról, hogy micsoda veszteség ért pár szemétláda bandita miatt. De amint szembesülök Sehun lekicsinylő tekintetével, elfelhősödik a szemem, a torkom elviselhetetlenül kapar, a megfelelő szavak pedig nem találnak a nyelvem hegyére, akármilyen nagy erővel is keresem őket. – Ugye nem fogod elsírni magad? Értsd meg, hogy én fontos munkát végzek. Nincs időm arra, hogy a picsogásoddal törődjek.

– Haneul eltűnt… – bököm ki nagy nehezen, kerülve mindkét kérdését. Hogy honnan tudom a számát? Kölcsönadta a telefonját, amikor az ostoba barátja a garázsban hagyott a mankóim nélkül, és én voltam olyan hülye, hogy elmentettem az elérhetőségét. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de akkor az volt a benyomásom kedvesnek tűnő gesztusa okán, hogy baj esetén fordulhatok hozzá. Azt sem értem, mi a problémája velem. Nem tehetek a garázsos incidensről, ahogy arról sem, hogy ráestem abban az árokban. Sőt, hálával tartozhatna nekem, amiért az életemet kockáztatva követtem őt, és hogy ennek köszönhetően Kyungsoo megmentette.

– Micsoda? Hogy tűnhetett el csak úgy hirtelen az iskola udvaráról? Itt rajzolgattatok, és a következő pillanatban köddé vált? Mert ez esetben az ufókat tudom maximum gyanúsítani, de ellenük sajnos még az én kardom sem használ.

– Beszéltem Kyungsoo-val telefonon, és…

– Á, így már minden világos! A kis barátoddal enyelegtél a telefonban, amitől szegény gyereknek felfordult a gyomra, és inkább lelépett, minthogy tovább hallgatta volna. Teljes mértékben meg tudom érteni. Én is hasonlóképpen cselekedtem volna.

– Na jó, menj vissza a kardodhoz, semmi értelme nem volt annak, hogy idehívtalak – csattanok fel indulatosan. Attól még nem fog Haneul előkerülni, mert engem sérteget. Ő biztos jobban érzi magát, ha másokat csesztethet, de nekem marhára nincs kedvem ezt szó nélkül tűrni. Ha tehetném, simán faképnél hagynám, hadd főjön tovább a saját levében, csak az a baj, hogy fél perc alatt utolérne, ezért nem is fárasztom magam a próbálkozással.

– Megkedveltem azt a kislányt. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha valami baja történne, és neked sem.

– Nekem általában azt sem bocsátod meg, hogy levegőt veszek, úgyhogy már hozzászoktam. – Sehun válaszra nyitja a száját, de egy újabb epés megjegyzés helyett inkább mégsem szólal meg. Komolyan mondom, többet rá sem fogok nézni, mert attól, ahogy engem vizslat, görcsbe rándul a gyomrom. A pillantásától megsemmisülök, egy bolhának érzem magam, akinek nem szabadott volna világra jönnie. Ilyen erős kisebbségi komplexust kizárólag ő képes kiváltani belőlem. Pedig egyszer nem ilyen szemeket meresztett rám. Egyszer akkora szerelmet véltem felfedezni a tekintetében, amitől egy másodpercre elvesztettem a fejem, de az a jelenet olyan hihetetlennek tűnik, hogy nem lepne meg, ha csak álmodtam volna. – Hé, várj már meg!

– Ha a te tempódban fogunk haladni, holnapra sem találjuk meg a kicsit – förmed rám vissza se fordulva. Méterekkel előttem baktat, mialatt én próbálom minden erőmet beleadni a sietésbe, de sérült lábaim nem sokáig bírják az iramot, melynek következtében összecsuklanak alattam, én pedig egy nyekkenés kíséretében a földön landolok. – Ezt azért csináltad, hogy kénytelen legyek megállni, felsegítselek, aztán csigaként vánszorogva folytassuk kettecskén az utat?

– Hozzám ne érj! Menj, keresd meg a hercegnőt, addig én elücsörgök itt. – Sehun figyelmen kívül hagyva a kérésemet, mogorván visszacsörtet, hogy egy nyers mozdulattal talpra rántson. Fujtatva körülnéz, mintha megoldást keresne a gyorsabb haladásra, majd megállapodik a szeme egy közelben parkoló robogón. – Felejtsd el, hogy felszállok arra! Nem tudnám hova rakni a mankóimat, és sejtem, hogy vezetsz, én viszont meg szeretném élni a ma estét.

– Miért, mi lesz ma este? A kis barátoddal nagypapisan főzőcskéztek egyet, megnézitek a Szerelmünk lapjait, aztán te bekucorodsz a takaród alá, amíg ő a kanapén hajtja álomra a fejét?

– Ja, mert a te programod biztos sokkal izgalmasabb az enyémnél. Egész éjjel nem alszotok Baekhyunnal. Magadévá teszed a zuhany alatt, a konyhapulton, a falnak támaszkodva, egy szóval mindenhol, miközben azon gondolkodsz, milyen jó lesz másnap lekaszabolni valaki fejét a kardoddal. – Sehun mereven a cipőjére szegezi a tekintetét, amiből arra következtetek, hogy csak a szája nagy, vagyis cseppet sem érdekesebb az élete akárki másénál. Amikor együtt látom Baekhyunnal, nem lengi körül őket meghittség, tulajdonképpen olyan benyomást keltenek, mintha idegenek lennének. Lefogadom, hogy minden este tévét néznek, esetleg két szót váltanak egymással, és még véletlenül sem bújnak össze a takaró alatt, ahogy mi szoktunk Kyungsoo-val.

– Ezzel az ostoba vagdalkozással újabb értékes perceket vesztegettünk el, amiket Haneul keresésére fordíthattunk volna.

– Te kezdted.

– Hogy ez milyen óvodás szöveg! Jó, hogy nem szaladsz sírva anyukádhoz, hogy beárulj. Ja, egyrészt nem tudsz szaladni, másrészt az anyukád elég messze lakik tőled. Van egyáltalán anyukád? Jézusom, remélem, nem vagy árva, mert akkor mindjárt sírva fakadsz itt nekem a szemétkedésem miatt. – Magam sem értem, miért, de felnevetek Sehun hülyeségein. Végre sikerült meglepnem őt, hisz arra számított, hogy rosszul fognak esni a szavai, ehelyett jóízű kacagásom visszhangzik az iskola kertjében. Szerintem most konkrétan bolondnak tart, de a béna, szerencsétlen, bőgőmasina jelzők után felőlem már akármit rám aggathat. Egyszeriben odarángat az iskola bejáratához, és közli, hogy tiszta hülye vagyok, amiért magamtól nem jutott eszembe először a suliban keresni. Szerinte egyértelmű, hogy nem járhat messze, mi több, szinte biztos abban, hogy visszament az épületbe, úgyhogy ahelyett, hogy pánikolva felkutatnánk a környéket, itt kell körülnéznünk.

Felmegyünk a rajzterembe, hátha ott találjuk meg, ahol a legutolsó órája volt. Sehun némán lépked mellettem, de látom rajta, hogy nincs ínyére a lassú haladás. A lépcső a legrizikósabb. Annál általában segítenek a kollégáim, vagy a nagyobb gyerekek, de Isten őrizz, hogy megkérjem, támogasson fel az első emeletre. Még szerencse, hogy nem magasabbra kell felmásznom! Amíg más nevetve maga mögé utasít akár egy hegyet is, nekem nagy nehézséget jelent felcaplatni tizenhat lépcsőfokon. Pontosan ennyi van, megszámoltam. A kilencediknél már úgy éreztem, Sehun mindjárt letaszít, ha nem húzok bele, a tizenharmadiknál feladva le akartam ülni, a tizenötödiknél viszont sikerült feltornásznom magam az utolsóra, ráadásul egy könnycseppet sem ejtettem, pedig nagyon mardosták a szemem.

Elsőnek Sehun lép a rajzterembe. Éppen visszafordulna, hogy közölje, nincs bent senki, amikor valaki meglök, minek hatására muszáj megkapaszkodnom a karjában, hogy el ne vágódjak. Szemét forgatva néz rám, én meg bocsánatkérően rá, és ezt az apró pillanatot kihasználva az a bizonyos valaki ránk zárja az ajtót. Haneul a tettes. Ez abból derül ki, hogy kedvesen csicseregve megjegyzi, hogy ne aggódjunk, egy óra múlva ki fog minket engedni. Addig is jó lenne, ha nem marakodnánk, hanem élveznénk egymás társaságát. Ez most komoly? Ha tehetem, nagy ívben elkerülöm Oh Sehunt, erre a sors folyton úgy intézi, hogy ne legyen választásom. Mit akarhat ezzel üzenni az univerzum? Soha többé nem fogok vele együtt bemenni egy olyan helyiségbe, aminek ajtaja van, mert a karmám rögtön lecsap az adandó lehetőségre.

– A picsába! A kocsiban maradt a telefonom. Mondd, hogy kivételesen nálad van a tiéd! – kiált rám bosszankodva Sehun. Hála az égnek a mobilom a zsebemben lapul. Leülök az egyik padnál lévő székre, mert el kell engednem a mankóimat, ha érte akarok nyúlni, de riadtan konstatálom, hogy hűlt helyét találom a készüléknek. A zsebem üresen tátong. Haneul! Nem elég, hogy belökött a terembe, ránk zárta az ajtót, még azt is elintézte, hogy ne tudjuk felvenni a kapcsolatot a külvilággal.

– Nem kell elkezdened felsorolni, mekkora lúzer meg balfasz vagyok. Azt hiszem, a kislány ellopta a telefonomat.

– Szövetkeztetek? Felbérelted, hogy bezárjon ide, hogy kínozhass?

– Mégis mivel kínozhatnálak? Nyugi, rád sem fogok nézni ebben az egy órában. Hidd el, én is szívesebben lennék mással összezárva helyetted.

– Igazán? Mondj pár alternatívát! Várj, kitalálom! Taemin, vagy Wonshik, vagy Munkyu. Vagy minddel egyszerre, hogy nyomjatok egy fogyi orgiát. – Taemin rosszul lát, Wonshik rosszul hall, Munkyu meg autista. Gratulálok, Oh Sehun, bunkóságból jeles! Most komolyan azt hiszi magáról, hogy vicces, ha ilyen szövegeket nyomat? Mondjuk, az agyatlan pasija biztos jókat mulat ezeken a poénokon. Mellesleg az a három srác különb bármelyik ép embernél, főleg nála.

– Megmondanád, miért viselkedsz ilyen bunkón velem? Oké, ne legyünk barátok, ahogy múltkor kértem, de azért mindennek van határa. Ha másképp nem tudsz hozzám szólni, inkább egyáltalán ne beszélgessünk – hadarom el egy szuszra, ami bánt egy ideje. Azt elfogadom, hogy Sehun nem az a jópofizós fajta, akinek mindenkihez van egy kedves szava, viszont biztos vagyok benne, hogy másokkal nem ilyen lekezelően viselkedik. Szeretném tudni, mivel vívtam ki ezt a stílust, miért vagyok a begyében kezdetektől fogva, mert én semmit nem tettem, amivel magamra haragítottam volna.

– Azért, mert tetszel! Most örülsz? Ezt akartad hallani? Azt akartad, hogy jól beégessem magam? Azért viselkedem olyan nyersen, mert neked pasid van, és mellesleg nekem is, de ő sosem ébresztett bennem akkora vágyat, mint te. Te viszont fülig belehabarodtál a kis barátodba, szóval semmi esélyem nincsen, ami frusztrál. – Köpni-nyelni nem tudok Sehun vallomását hallva. Le mertem volna fogadni, hogy azzal fog előhozakodni, hogy idegesíti a nyavalygásom, az, hogy miattam lassabban kell haladnia, hogy jobban tenném, ha ki sem mozdulnék otthonról, mert csak hátráltatok másokat. Arra legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy vonzódik hozzám. És még ő óvodásozott le engem! Úgy tesz, mint egy éretlen kisfiú, aki képtelen kifejezni az érzéseit, ezért húzkodja annak a lánynak a haját, akibe szerelmes.

Lövésem sincs, hogy kéne reagálnom erre. Ha ismét indokolatlanul letámadott volna, dacosan válaszolhatnék valamit védekezésképpen, de ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni. A mondandója alatt egyenesen a szemembe nézett, kivételesen én voltam az kettőnk közül, aki előbb félrefordította a fejét. Kényelmetlenül érzem magam, de nincs lehetőségem a menekülésre. Már megint csapdába estem, egy légtérbe kényszerítve azzal, akivel akkor nem volt ennyire kínos az együttlét, amikor még azt hittem, utál.

Úgy fixírozom a padlót, mintha a világ legérdekesebb képregényét festették volna rá. Sehun kétségtelenül nagyon jó pasi, ezen nincs mit vitatni, és talán a modorán is tudna csiszolni, ha más lenne a felállás. Ha nem ismerném Kyungsoo-t, esetleg lehetne esélye nálam, de mivel az én szívem már foglalt, nincs mit mérlegelni. Egyszerűen nem vetődik fel bennem az a lehetőség, hogy elhagynám a párom miatta. Soo egy angyal; bolond lennék kockára tenni a kapcsolatunkat egy srácért, akire cseppet sem illik a fent említett jelző.

– Szerintem Baekhyun sokkal jobb parti nálam – nevetek fel zavartan egy kis szünet beállása után, így leplezve a kellemetlen érzetet. – Ő vicces, amíg én folyton csak nyafogok, nem igaz? És van két szép, jól működő lába. Nem hiszem, hogy a katonaság mellett lenne időd engem ápolgatni. Továbbá nem szereted az unalmas estéket, amiken csak főzőcskézek, és bugyuta filmeket nézek, szóval nem is értem, mi tetszik rajtam.

Arra eszmélek, hogy kis monológom alatt Sehun összeesett, és most a földön vonaglik a fájdalomtól. Odasietek hozzá, márha esetemben lehet sietésről beszélni, aggódva mellé ülök, majd legalább ötször megkérdezem, hogy jól van-e, holott egyértelműen látszik, hogy pocsékul érzi magát. Ugyanilyen állapotban találtam rá a minap a szobájában. Vajon mi lehet ez? Többnek tűnik egy sima migrénnél. Amikor elkezdődik, kábé azt sem tudja, hol van, mit csinált előtte, aztán lassacskán kitisztul a tekintete, viszont a fájdalma még nagyobbnak hat, amint realizálja a történteket.

– Jongin… – Jaj, ne! Ismét úgy néz rám, mint azon a napon. Mintha én lennék élete szerelme, mintha rajtam kívül nem létezne más ezen a bolygón számára. Mi a franc ez? Egy epilepsziás roham, melynek mellékhatásaként azt hallucinálja, hogy ő meg én egy párt alkotunk? Közelebb húzódik hozzám, lassan felemeli reszkető kezét, ami végül az arcomon állapodik meg. Borzongás fut át a testemen érintése nyomán, a bőröm felforrósodik a pillantásától, ami egyszerre hordoz magában kiolthatatlan vágyat, hegyeket megmozgató szerelmet, és temérdek szomorúságot. Képtelenség, hogy ezeket mind én okoztam! Rám vágyna ilyen hévvel? Engem szeretne teljes szívéből? De ami a legmegrázóbb, hogy miattam ennyire reményvesztett? – Kérlek, ne lökj el magadtól… Csókolj meg!

Riadtan kezdek hátrálni, amikor a keze a derekamra vándorol. Szerencsétlenségemre a falnak ütközik a hátam, Sehun pedig szenvedve bár, de kisvártatva négykézláb utolér. Minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy a mellettem álló asztalba kapaszkodva felálljak, mert azt gondolom, ő nem fog tudni felegyenesedni ilyen állapotban, de legnagyobb meglepetésemre hamarosan fölém tornyosul. Kétségbeesetten vergődöm az asztal lábát markolászva. Nem tudom, mit tehetnék, hisz egyrészt be vagyunk zárva, másrészt úgysem jutnék messzire a sérült lábaim miatt.

Sehun egy zombira emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy ő nem a véremre szomjazik, hanem a csókomra. A tekintete elborult, mindkét keze ökölbe szorul az őt kínzó fájdalomtól, de semmi sem szabhat gátat neki abban, hogy engem megszerezzen. Jézusom, most végem. Teljesen ki vagyok neki szolgáltatva, azt csinál velem, amit csak akar, mert nem vagyok képes megvédeni magam. Könnyek gyűlnek a szememben, nem akarom, hogy bemocskolja azt a tiszta szerelmet, amit Kyungsoo iránt érzek. Miért pont én kellek neki? Azt hittem, a hozzám hasonló lúzerekre rá sem néznek a hozzá hasonló fasza csávók…

– Jongin, te tényleg félsz tőlem? Ordibálj velem, üss meg, de nem bírom elviselni, hogy egész testedben remegsz a rettegéstől. Ez annyira szürreális! Eddig a gyönyörtől remegtél így, amikor a nevemet kiáltozva szétkarmoltad a hátam, most meg rám se mersz nézni… – Sehun arca megannyi érzést tükröz. A szerelmes pillantások először csalódottba mennek át, aztán elkeseredett dühbe, ami az előzőeknél is ijesztőbb. Az asztalra támaszkodva állok, egy kicsit magabiztosabbnak érzem magam így, mint a földön kuporogva. A tekintetemet görcsösen fogódzkodó kezemre szegezem, mert nem akarok többet ránézni. Attól tartok, megőrült, hisz olyan dolgokat emlegetett fel, amik meg sem történtek, és egy őrült Sehuntól még jobban félek.

A következő pillanatban durván kigombolja az ingemet, és végigsimít csupasszá vált mellkasomon. Nem fáj, amit csinál, az ujjai a lehető leggyengédebben barangolnak a felsőtestemen, az viszont fáj, hogy mindezt a beleegyezésem nélkül teszi. Nem tudok ellenállni, nem tudom ellökni magamtól, mert ha elengedném az asztalt, hogy behúzzak neki egyet, a lábaim rögtön összecsuklanának alattam. Legyen átkozott, amiért kihasználja a tehetetlenségemet. Mérges vagyok rá, annyira mérges, hogy majdnem sikerül szemet hunynom a tény felett, hogy milyen jól esik az érintése. Szinte elhagyja egy elégedett sóhaj a számat, de szerencsére még időben észbe kapok, és nagyon remélem, hogy az arcomról sem lehet leolvasni, amit valójában érzek.

– Ezt azonnal hagyd abba! – sziszegem, amikor az övemtől is megszabadít.

– Jogom van hozzá! Jogomban áll itt helyben a mennyekbe repíteni. Értetted? – Nem telik bele sok idő, a farmerem a bokámnál landol. Kimondhatatlanul félek attól, mi fog most történni. Félek a fájdalomtól, amit okozni fog a durvaságával, miközben megerőszakol, mert nyilván erre készül. Nem akarom, hogy bennem legyen, hogy hozzám érjen, hogy egy levegőt szívjon velem, mégsem tehetek semmit, melynek tudatában mélyről feltörő zokogás kezdi rázni a testem.

Amikor alábbhagy a hisztériám, dühösen észlelem, hogy a testem nem ért egyet felháborodott kirohanásommal. Már nem a félelemtől remegek, hanem Sehun puha ajkaitól, melyek a combom belsején kalandoznak. Az ujjaitól, amik alsónadrágon keresztül simogatnak. Oké, ez cseppet sem hasonlít az erőszakhoz, szemmel láthatóan azon ügyködik, hogy nekem okozzon örömet, de mennyivel jobb ez annál, mintha keményen bánna velem? Nem adtam rá engedélyt, úgyhogy lehet bármilyen gyengéd, nem számít.

– Mondd csak, amikor az a majom hozzád ér, akkor is elakad a lélegzeted? Akkor is ilyen hevesen ver a szíved? – Sehun hirtelenjében feláll, visszahúzza a nadrágomat, és a mellkasom közepére helyezi a kezét. Tényleg rohadt gyorsan dobog, de ez csak az idegesség miatt van, ugye? Sehun közelebb hajol hozzám, olyan közel, hogy a szánkat egyetlen centiméter választja el egymástól. – Nem foglak megcsókolni, édesem. Nem foglak megcsókolni, amíg nem akarod. De meglátod, eljön az a nap, amikor könyörögni fogsz a csókomért. Könyörögni fogsz a bocsánatomért.

Az biztos, hogy én nem vagyok komplett. Miért érzek fizikai fájdalmat, miután Sehun elhátrál tőlem? Miért kívánom azt, bárcsak ne fújt volna visszavonulót, és folytatta volna, amibe belekezdett? Pár perce még bármit megtettem volna azért, hogy abbahagyja, most meg itt sóvárgok a közelsége után. Lehet, hogy átragadt rám az elmebaja? Na jó, ez csak vágy, csak szexuális vonzalom, aminek semmi köze a szeretethez. Kit érdekel, mit vált ki belőlem Sehun, ha ott van Kyungsoo, akibe szerelmes vagyok?

Sehun visszaül a földre, ahol felhúzott térdeire támasztja az állát. Hosszan kifújom a bennem rekedt levegőt, és megkönnyebbülten helyet foglalok az asztal mellett elhelyezett széken. A csendet semmi más nem töri meg a falra szerelt öreg órán kívül, melynek hangos ketyegése az őrületbe kerget. Azt jelzi, hogy egyre több percet töltök Kyungsoo-tól távol. Esküszöm, venni fogok még két telefont, hogy soha többet ne kerüljek ilyen szituációba. Titkon Sehunra sandítok, aki lehunyt szemmel dörzsölgeti a halántékát. Miért kell ilyen szívdöglesztőnek lennie? Á, ki a francot izgat? Minél helyesebb egy srác, annál bunkóbb, ami azt jelenti, hogy ő extrán faragatlan. Az én Kyungsoo-mnál elbűvölőbb nincs ezen a világon.

– Ha a lányunknak valami baja esik, amiért azzal a nyomorulttal enyelegtél, esküszöm, megölöm őt! – Összerezzenek, amikor Sehun hirtelen megszólal. Nem beszél hangosan, a nagy csendben mégis fület sértőnek tűnik a hangja. Összevont szemöldökkel, vékony vonallá préselt szájjal mered rám, fenyegetően, mintha egy alattomos terrorista lennék. De nem ez aggaszt a legjobban, hanem az, amit mond. A lányunk? Még külön-külön sincs gyerekünk, nemhogy együtt. Milyen abszurd kijelentés ez!

– Nem szeretnélek megbántani, de szerintem orvosi segítségre lenne szükséged. Tudom, hogy az ilyen nagy macsók, mint te, utálják a pszichológusokat, de hidd el, nem leszel attól kevésbé férfias, ha teszel egy próbát…

– Bolondnak nézel? Rég volt már ilyen tiszta az elmém. Hadd meséljem el az életedet, Kim Jongin.

Olyan érzésem támad Sehun beszámolója alatt, mintha kábítószer hatása alatt lenne. Azt állítja, tíz éve ismerjük egymást. Én voltam a szomszédos ország koronahercege, míg ő a legjobb katonánk. Kezdetben utáltuk a másikat, aztán találkozott egy Kai nevű valakivel, aki én voltam, és aki prostituáltként dolgozott titokban. Egy csomó badarságot hord össze, majd rátér arra a részre, amikor királlyá koronáztak, és elvettem valami Krystalt. Megszületett a lányunk, Haneul, de nem tudtam elfelejteni Sehunt, ahogy ő sem engem, ezért továbbra is találkozgattunk, és amikor ezt Krystal megtudta, autóbalesetet szenvedett, amiben meghalt. Satöbbi, satöbbi. Amint túltettem magam a halálán, megkértem Sehunt, hogy legyen a királyom, blablabla… Azóta nagy boldogságban éldegéltünk hármasban a gyerekkel, amíg bele nem kerültünk Taeyeon mocskos játékába.

– Szerinted miért zárt be ide minket Haneul? Ez nem egy egyszerű gyermeki csíny. Azt szeretné, ha te meg én újra együtt lennénk. Ha a családunk újra egyesülne.

– És még engem gyanúsítottál azzal, hogy szövetkeztem a kislánnyal. Megkérted, hogy zárjon be ide, hogy teletömhesd a fejem ezzel a baromsággal? Nézd, Sehun, annyi helyes pasi szaladgál a világban. Ha nem érzed jól magad Baekhyunnal, szakíts vele, és keress valaki mást, de fejezd be az én ostromlásomat, rendben? Én boldog vagyok Kyungsoo-val. És igazán előállhattál volna egy hihetőbb mesével, ugyanis az agyammal nincsen baj. Nem vagyok annyira hülye, hogy egy ilyen sztorit benyaljak.

– Szeretnél kézzel fogható bizonyítékot? Van egy tetkó a csípődön. Egy S és egy j egybe fonódva, cseresznyevirágszirmokkal díszítve, alatta egy apró szívvel, felette egy koronával. És nem, nem azért tetováltattad magadra az SJ-t, mert Super Junior fan vagy! Tessék, rajtam megtalálható ugyanaz az ábra! – Sehun dühösen letépi magáról a nadrágját, hogy feltárhassa előttem az említett szimbólumot. Csak azért sem fogom megmutatni neki, hogy az én testemen nincsen semmi. Biztos feltűnt volna zuhanyzás közben. Ennek a csávónak teljesen elmentek otthonról. Lehet, hogy az S az ő nevének a kezdőbetűje, de J-vel számos keresztnév kezdődik az enyémen kívül. Ez semmit sem bizonyít. Mikor telik már le az az átkozott egy óra? Hálát adok az égnek, amiért Haneul csak ennyi időt szabott ki, más különben totál becsavarodnék. De nehogy elfeledkezzen arról, hogy itt hagyott minket!

Abban a pillanatban, amikor Sehun felhúzza a nadrágját, egy újabb fájdalmas fejfájó roham tör rá, amit gyötrelmes kiáltás követ. Ez legutóbb is így volt, viszont most hosszabbnak tűnt az a periódus, amit „bedrogozott” állapotban töltött. Majdnem felborítja Haneult, amikor kinyitja a kalitkánk ajtaját. Úgy elviharzik, hogy vissza sem pillant, hogy az elbúcsúzást már ne is említsem. Nem vagyok biztos benne, de szerintem kiesett a memóriájából az az időszak, amelyben az állítólagos életünkről beszélt, és az az utolsó emléke, hogy bevallja, tetszem neki. Biztos szégyelli, hogy elszólta magát, mivel visszautasítottam. Sértheti az egóját, hogy nem omlottam rögvest a karjaiba, hogy nem adtam ki Kyungsoo útját, amint rám villantotta azt a szexi nézését.

A kislány szája lefelé görbül, amint rájön, hogy nem sikerült az összeboronálási folyamat. Annyira kimerítettek a történtek, hogy nincs erőm a lelkét ápolni, inkább visszakísérem a palotába, én pedig hazafelé veszem az irányt. Majd egyszer elbeszélgetek komolyabban vele, de pillanatnyilag nem vágyom másra, csak hogy bedőljek az ágyba, és Kyungsoo simogatására aludjak el. Boldogság jár át, amikor megpillantom a kapuban rám váró alakját. ha tudnék futni, sebesen a karjaiba rohannék, így azonban nem tehetek többet a vigyorogva araszolásnál.

Az esténk ugyanúgy telik, mint az eddigiek: Kyungsoo az unszolásomra nem megy haza, nálam tölti az éjszakát. Annak ellenére, hogy hivatalosan nem költözött hozzám, mindig elérem, hogy itt aludjon. Ami tényleg konkrét alvást jelent. Hirtelen ötlettől vezérelve elhatározom, hogy megváltoztatom a további forgatókönyvet. Ma nem csak összebújva tévézés lesz a menüpont, nem vagyok olyan kiszámítható és unalmas, amilyennek egyesek gondolnak.

Az isteni vacsora után, amin természetesen nem említem meg a Sehunnal átélt perceket, a gyógytornán a sor. Végig beszélgetünk, nevetgélünk, mint általában, a befejezést azonban különlegesre szánom. Máskor is volt már, hogy az „edzés” forró csókokba torkollott, de jelenleg annál is többet szeretnék. Magamhoz húzom hát Kyungsoo-t, szorosan átölelem, és hagyom, hogy a testem beszéljen helyettem.

Érzem Soo-n, hogy vágyik rám, ezen a téren nem mutatkozik se félénknek, se szégyenlősnek, én viszont képtelen vagyok a megfelelő állapotba kerülni. Minden idegszálammal Kyungsoo finom tapintású bőrére koncentrálok, csakhogy az utolsó pillanatban aljas módon az elmémbe férkőzik Sehun arca, ami oly sok különböző érzelemről tanúskodott. Hallom a szavait, melyekkel meg akart győzni az általa vélt igazságról, érzem a kezét, azt az átkozott kezet, ami fel tudott izgatni, ellentétben a barátoméval. Mégis hogy lehetek ekkora balek? Tényleg arra vágyom, aki szinte idegen számomra, az édes, odaadó kedvesem helyett?

Szégyenkezve lesütöm a szemem, és azt hazudom Kyungsoo-nak, hogy nagyon fáj a lábam, ezért inkább el kéne halasztanunk a dolgot. Remek, eddig még soha nem hazudtam neki! Ő megértően rám mosolyog, én pedig magamba roskadva a fürdőbe iszkolok, mert a szemébe sem tudok nézni ezek után. Nagyon boldog heteket tudhatok magam mögött Kyungsoo-val az oldalamon. A sérülésem ellenére lett munkám, amit szeretek, és egy barátom, akit szintén. Miért kellett ebbe belerondítani?

Nagy nehezen betornászom magam a kádba. Még jó, hogy nem zuhanyzóm van, mert akkor sokkal bonyolultabb lenne a fürdés. Akaratlanul is eszembe jut, amit Sehun művelt velem az iskolában, erre az a szemét farkam rögtön reagál. Pár perccel ezelőtt bezzeg nem volt nagy legény! De nem sokáig virgonckodik, ugyanis megakad a szemem a csípőmön, amin egy eddig fel nem fedezett tetoválás ékeskedik. Nem szoktam magam nézegetni meztelenül, örülök, ha túlélem nagyobb fájdalom nélkül a tusolást, ezért nem vettem észre. Az ábra pontosan megegyezik azzal, ami Sehunon látható: egy egymásba fonódó S és J cseresznyevirágszirmokkal díszítve, alatta apró szív, felette korona. Lelki szemeim előtt megjelennek Haneul rajzai, és az, hogy milyen szomorú volt, amikor nem sikerült összehoznia Sehunnal. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy ez életem legkaotikusabb napja! Nem értek semmit, elegem van mindenből, és kivételesen egyedül akarok maradni, senkit nem szeretnék a közelemben tudni, de hogy kivitelezhetném ezt? Bárcsak ki se tettem volna egész nap a lábam itthonról!