ChanHun - Somewhere Over the Rainbow 6/6

Chanyeol

– Na jó, a mai napon betelt a pohár, Park! Vagy te mész, vagy én. Bár ez a lakás az enyém, de inkább neked adom, minthogy tovább kelljen tűrnöm a fancsali képed – háborog Minseok hyung az ágyat püfölve mellettem. Jaj, ne már! Még kilenc óra sincsen, holott minimum délig szoktam aludni. Miért kellett felhúznia a redőnyt, amikor a napfény rendkívül irritál? Miért kell a fülemtől fél centire óbégatnia, amikor a hallásommal nincs semmi probléma? Baek egyszer hagy egyedül, erre a pasija kihasználja az adandó alkalmat, és rám támad, hogy ne védhessen meg. Ez nem szép dolog! – Tudod, három hónappal ezelőtt Baekhyunnal akartam összebútorozni, nem pedig Baekhyunnal és veled. De te állandóan itt vagy. Az ágyamban! Az én ágyamban, ahol időtlen idők óta nem szexeltem egy jót. Ha édes hármasra vágynék, akkor sem te lennél a harmadik fél!

– Igazad van, hyung… – ismerem el szégyellve magam. Minseok három hónapja megkérte legjobb barátomat, hogy költözzön hozzá, csakhogy ő járulékos kárként magával hozott. Az elejétől fogva tisztában voltam azzal, hogy szörnyen abnormális, hogy hárman alszunk együtt egy ágyban, de csak akkor tudtam egy-két tűnő órára lehunyni a szemem, amikor Baek egy karnyújtásnyira volt tőlem. Bár még úgy is többször felriadtam az éjszaka közepén, és ilyenkor a srácoknak végig kellett hallgatniuk a zokogásom, végig kellett nézniük a vergődésem, aztán másnap mehetett hyung kialvatlanul dolgozni. Kész csoda, hogy még mindig stabil lábakon áll a kapcsolatuk, annak dacára, amin miattam át kellett menniük. De ennek ma vége. Muszáj egyedül szembe szállnom a démonjaimmal, nem tehetem tönkre a szeretteimet, éppen elég az, hogy én egy roncs vagyok.

– Te meg mi a frászt művelsz? – érdeklődik Baekhyun, amikor arra ér haza, hogy nagyban pakolom össze a cuccaimat. – Tudtam, hogy nem szabadott volna elmennem! Kidobott téged? Akkor veled tartok! Nem bánhat így a legjobb barátommal…

– Nyugodj már meg! Mondtam, hogy magamhoz szeretném venni az öcsémet. De ő az otthonunkban szeretne lakni, és az a ház különben is háromszor nagyobb, mint ez a kéró. – Az állításaim csak félig-meddig igazak. A tesóm tényleg velem fog élni mostantól, hiszen hónapok óta erre vágyik, viszont voltam olyan pofátlan, hogy úgy terveztem, majd őt is idehozom, hogy egy nagy boldog családként élhessünk együtt. Rettegek attól a gondolattól, hogy hazamenjek. Most már nem csak a szüleim szellemei bolyonganak a falak között, hanem a szerelmemé is, amelyekkel borzasztó nehéz lesz megbékélnem.

– De mi lesz, ha elfelejted tornásztatni az ujjad, mert én nem figyelmeztetlek? Mi lesz, ha Chanyoung nem elég erős ahhoz, hogy lefogjon, amikor hánykolódás közben megsértenéd magad? És ha Minseok idegesíteni fog a hülyeségeivel, akkor kihez menekülhetek?

– Ne sírj már, tökmag! Nem a világ végére megyek, de még csak nem is egy másik városba. Ha hyung bosszant a hülyeségeivel, nyugodtan felhívhatsz, bár azt javaslom, legalább két teljes napig ki se kelljetek az ágyból. Nem veszítheted el őt, Baek! – Nem egészítem ki a mondatot olyan módon, hogy nem veszítheted el a szerelmedet, ahogy én elveszítettem az enyémet, mert akkor sose engedne el nagy sajnálatában. Megpuszilom a feje búbját, aztán lefejtem magamról féltőn ölelő karjait, és a kijárat felé veszem az irányt. Furcsa lesz nélküle, mit furcsa, borzalmas, de itt az ideje, hogy a saját lábamra álljak.

Miután ledobálom a cuccaimat otthon, rögtön indulok a buszállomásra az öcsémért. Szegény gyerek sokszor panaszkodott arról, hogy unatkozik a nagyiéknál, hogy hiányoznak neki a barátai, és legfőképpen én, de voltam olyan önző, hogy figyelmen kívül hagytam a kérlelését. Ettől kezdve senki nem fog tőle elválasztani. Elég embert kell nélkülöznöm ahhoz, hogy ne értékeljem azokat, akik még megmaradtak nekem.

Idegesen mászkálok fel-alá a tesómat keresve, de sehol nem látom, pedig már negyed órája befutott az a busz, amin lennie kellett. Felhívom a nagyit, aki igazolja, hogy feltette Chanyoungot, de ezzel csak annyit érek el, hogy őt is halálra rémítem. Rossz ötlet volt hagyni, hogy egyedül utazzon! Istenem, miért nem mentem el érte? Akkor a nagyszüleimmel is találkozhattam volna, de nem, nekem a sötét szobában kellett fetrengenem a hatalmas önsajnálatomba merülve, mint mindig, és nem törődni azokkal, akiket szeretek.

Sorra kérdezem az embereket az öcsém képét mutogatva nekik, hogy nem látták-e, de mindannyian a fejüket rázzák. Hova a fenébe tűnhetett? Nem tehetek róla, de rögtön a legrosszabb jut az eszembe. Nem, az nem történhetett meg! Pedig annyira logikus lenne. Szépen ücsörgött a buszon, a fülében bömbölt a zene, a szeme a telefonja képernyőjére tapadt, amikor egy nagybátyám féle mocsadék mellé ült. Meggyőzte őt, hogy egy korábbi megállónál szálljon le vele, és most mindenféle menő játékokkal próbálja magához édesgetni. Ha nem érek oda időben, ha nem cselekszem elég gyorsan, a testvérem arra a sorsra fog jutni, mint…

Felhívom Kyungsoo-t, odarángatok egy biztonsági őrt, és idegbeteg módjára ordibálok mindenkivel, mert senki sem töri össze magát, pedig minden perc számít. A tehetetlenségtől sírva fakadok, mert hiába üvöltözök, hiába járom le a lábam végignézve a közeli területeket, nem változik semmi, amitől egyre fájóbb emlékek törnek felszínre bennem. Nem lettem öngyilkos a szüleim halála után, ahogy azután sem, amikor a bácsikám kitépte a karjaimból az egyetlen szerelmemet, de ha az öcsémnek valami baja esik, ráadásul az én hibámból, azt már nem fogom túlélni. Annyira kicsi még, annyira ártatlan, és annyira szeretett volna velem lenni, de én ellöktem magamtól, nem vigyáztam rá…

– Hyung! – Térdre esve fogom a fejem az egyik parkban. Annyira megszédültem, hogy nem tudom eldönteni, csupán káprázik-e a szemem, amikor Chanyoungot látom felém futni, de mivel a kedvesem szellemét vélem felfedezni a nyomában, biztosra veszem, hogy csak képzelődöm. – Jól vagy, hyung? Ne aggódj, nekem nincs semmi bajom. Olyan buta voltam, hogy eltévedtem. Két megállóval korábban szálltam le, mert elfelejtettem a pontos nevet, a telefonom meg lemerült, ezért nem tudtalak felhívni. De képzeld, Sehun hyung odajött hozzám, amikor elsírtam magam, és segített eljönni ide.

A szédülésem csak fokozódik, pedig Chanyoung már szorosan átölelve tart. Nem nyitom ki a szemem, mert nem akarom látni azt, akiről ő csillogó tekintettel áradozik. Nem bírok felállni, inkább leülök a földre, és az ölembe húzom az öcsémet, hogy a közelségéből próbáljak meg erőt meríteni. Ha van benne egy kis együttérzés, elmegy, mire összeszedem magam. Ha valaha szeretett, nem kísérel meg hozzám érni, de még csak hozzám szólni sem, miután kilenc hónapon keresztül nem adott egy rohadt életjelet se magáról.

– Meghívjuk Sehun hyungot? Meg szeretném köszönni neki, hogy elhozott hozzád, és te csinálod a világ legfinomabb gofriját, szóval…

– Sajnos most nem alkalmas, talán majd legközelebb. – Helyes válasz. És mindketten tudjuk, hogy a legközelebb soha nem fog eljönni. Egész testemben reszketni kezdek, amikor meghallom a hangját. Hol voltál? Miért nem kerestél meg? Miért nem teszel arra, hogy milyen makacs vagyok, és ölelsz át végre kibaszott szorosan? Jól vagy? Mert én azóta csak egy lélegző porhüvely vagyok, mióta eltűntél az életemből…

Megragadom az öcsém kezét, és határozottan megindulok vele, a nélkül, hogy egy pillantást is vetnék felé. Chanyoung értetlenkedve kérdezgeti, hogy miért nem búcsúzhatott legalább el a megmentőjétől, de én válaszra se méltatva vonszolom végig a hazáig vezető úton. Fasza, hogy pont most döntöttem el, rendesen fogok bánni a jövőben a gyerekkel, de akkor még nem szakították fel azt a megannyi sebet, melyek nagy részét nem is a nagybátyám okozta, hanem ő.

Kilenc hónapja nem tudok semmit Sehunról. A tragédia napjáról is csak halvány emlékfoszlányaim vannak, bár azok épp elégnek bizonyultak ahhoz, hogy megkeserítsék a mindennapjaim. Azt még fel tudom idézni, amikor a nagybátyám levágta az ujjam. Éjszakánként újraélem a fájdalmat, látom a kéjt az arcán, amit könnyek mögé próbált rejteni, hallom, ahogy az inak feladva a harcot elszakadnak, és érzem, átkozottul élethűen érzem, ahogy a fűrész a csontomig hatol. Szerencsére az égiek megkegyelmezve nekem hagyták, hogy elájuljak a sokktól, így nem tudom, hogy mi következett ezután.

Egy kórházban tértem magamhoz. A kezemre pillantva láttam, hogy az ujjam a helyén van, bár az orvosok közölték, hogy többé már sosem lesz száz százalékos a működése. Amikor kinyitottam a szemem, mindenki ott volt az ágyam mellett: Baekhyun a kezemet szorongatta, Minseok az ő vállát simogatta, Jongin és Heejoo összeborulva csendesen sírdogáltak, Kyungsoo épp az apjával beszélt valamit telefonon az üggyel kapcsolatban, miközben Hana ölelésébe simult, Jongdae pedig próbált úgy tenni, mintha a helyzet magaslatán lenne, de ha senki nem nézett rá, az ő arcát is könnyek szántották végig. Mindenki velem volt, csak Sehun nem, és ettől a ténytől ismét ordítanom kellett.

Napokig nem voltam képes kommunikálni. Ha nem álltam nyugtatók hatása alatt, beszéd helyett csak üvölteni tudtam, amivel a frászt hoztam a barátaimra. Baekhyun viszont velem ordított. Amíg a többiek némán sírtak, amiért ez történt velem, Baek talán még engem is túlszárnyalt a hangosságot illetően. Az orvosok messziről elkerülték a kórtermemet, az arra tévedő betegek felgyorsították a lépteiket, mert azt hitték, megfertőzhetem őket az őrületemmel, ha sokáig tartózkodnak a közelemben.

Amikor kiért a rendőrség, egyedül engem találtak a helyszínen. Több teóriám is volt arra, hogy Sehunnal mi történhetett. Első ötletként az fogalmazódott meg bennem, hogy a nagybátyám megölte, majd elszökött, és amilyen aberrált, azon sem lepődtem volna meg, ha együtt élt volna a holttestével. De azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy Sehunt életben hagyta, csak elmenekült vele onnan, hisz azt a helyet már ismerték a zsaruk. Bár az egész házat vér borította, a kocsija pedig ott parkolt a helyén, mégsem tudtam mivel magyarázni az eltűnésüket.

Azt kívánom, bárcsak Sehun tényleg halott vagy fogoly lett volna ez idő alatt. Egyszerűen ezt könnyebb lenne elfogadnom annál, hogy kilenc hónapon keresztül élt és virult, de nem jelentkezett nálam. Én egyfolytában utána kutattam, amint erőm lett hozzá. A napjaim nem álltak másból, mint a keresésből: vagy a netet bújtam, vagy az utcákat jártam, sikertelenül. Ő viszont tudta, hol találhat. Ismerte a házam, a számom, Baekhyun otthonát, mégsem bukkant fel, és ezen a tényen képtelen vagyok túltenni magam. Bolond lennék, amiért nem vetem magam szerelmesen a karjaiba? Bolond lennék, amiért nem bocsátok meg neki mindent, feledve a múltat? Hisz a sértettségem, a csalódottságom ellenére semmire nem vágyom jobban, minthogy újra mellettem legyen.

– Beszéljünk, mint férfi a férfival! – ül le velem szemben másnap komoly ábrázattal az öcsém. Egész éjszaka nem aludtam, mert attól féltem, hogy ha egy percre is lehunynám a szemem, megjelennének a rémálmaim, melyekkel nem akartam még Chanyoungot is terhelni. – Iszonyat szarul festesz, bátyó!

– Hé, vigyázz a szádra! Kitől tanultál meg csúnyán beszélni, csak nem a nagyitól?

– Majd egyszer elmesélem neked, milyen cifra káromkodásokat hallottam falun, de most ne tereld el a szót, kérlek! Tudod, anya egyszer azt mondta nekem, hogy ha te meg én magunkra maradnánk, akkor vigyázzak rád, mert amíg téged az érzékeny művész lelkeddel áldottak meg, addig engem a bölcs gondolkodással, ami sokszor jól jöhet. Az egy dolog, hogy kisebb vagyok nálad, de anya azt szerette volna, hogy alkalomadtán hallgass rám. Jelen állás szerint azt tanácsolnám neked, hogy hagy fel a makacsságoddal, és mondd meg Sehun hyungnak, hogy szereted.

– Tessék?

– Ugyan már, most min lepődtél meg ennyire? Azon, hogy rájöttem, a pasik tetszenek, vagy azon, hogy tudok arról, hogy mit érzel Sehun hyung iránt? Az elsőt nem volt nehéz felfedeznem. Születésemtől fogva Byun Baekhyun a szomszédom, ami azt jelenti, hogy láttam már egy s mást, szóval nem jövök zavarba a témától. Ami meg hyungot illeti… Már akkor gyanakodtam, amikor megemlítettem neki a neved, aztán te is megerősítettél azzal, ahogyan rá néztél. Ember, ott helyben leteperted volna, azt viszont sajnos nem sikerült megfejtenem, hogy vajon miért nem tetted meg.

– Leteperni? Mégis miket néznek a mai tizenkét évesek a tévében?

– Semmivel sem rosszabbat, mint amiket te néztél Baek hyunggal. – Chanyoung pár pillanatra csendben marad, ami azt sejteti, hogy nem véletlen iktat be egy kis hatásszünetet. Eddig is olyan dolgokat mondott, amitől majd’ leesett az állam, de a továbbiakra tartogatja a bombát, amit a kellő időben könyörtelenül le is fog dobni. – Nem értem, miért nem vagytok együtt, ha szeretitek egymást. Tudod, miért nem voltam annyira szomorú, amikor anya és apa egyszerre haltak meg? Mert nem tudtak volna a másik nélkül élni. Mindig is büszke voltam arra, hogy az én szüleim húsz év elteltével is ilyen szerelmesek, amíg az osztálytársaimé sorra váltak el. Ha te is így szereted Sehunt, mi tart vissza attól, hogy vele legyél? Haza akartam költözni a tesómhoz, aki mindig megnevettetett, akiért a barátaim jobban odavoltak, mint a saját bátyjukért, de te nem az az ember vagy, és ez elszomorít.

– Te biztos, hogy tizenkét éves vagy? Egy éve még azon bőgtél, hogy a Mikulás nem létezik, most meg szinte lekörözöd Kyungsoo-t az okoskodásban.

– Egy év alatt rengeteg dolog történik. Például lett egy barátnőm, tudtad? És most távkapcsolatban kell élnünk, mert ő vidéken maradt, de szerencsére csak pár hónapot kell kibírnunk egymás nélkül, mert aztán ők is Szöulba költöznek. Nehéz lesz ez az időszak, tele megpróbáltatásokkal, kísértéssel, de mivel szeretem, és ő is szeret, túl fogjuk vészelni.

– Ez tutira nem a kisöcsém! Valami bölcs filozófus lelke megszállta a tested! Ki vagy te? Szókratész, esetleg Platón? – Két okból kapom el, és birkózom le a földre. Egyrészt ugyanúgy szeretnék vele mókázni, mint azelőtt, másrészt jó lenne véget vetni ennek a témának, mert ha tovább folytatjuk, esküszöm, elsírom magam előtte, ami nem lenne előnyös számomra, mert sosem fejezné be a szónoklatát. Nem mondom, hogy nincs igaza, csak sajnos én nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megfogadjam a tanácsát. A csengő megszólalása félbeszakítja a bolondozásunkat, pedig igazán jól esett valami olyan dolgot csinálni, amit a normális emberek szoktak. Biztosan Baekhyun jön ellenőrizni, hogy túléltem-e az első nélküle töltött éjszakát, bár Chanyoung bűnbánó tekintetéből ítélve másról van szó.

– Hyung, ne legyél rám dühös, légyszi! Sehun hyung megadta a telefonszámát, hogy ha esetleg megint eltévednék, nyugodtan szóljak neki, és hát… Idehívtam őt. Ráadásul… ráadásul azt hazudtam, hogy beszélni szeretnél vele… Nem bánom, ha emiatt szobafogságot kapok, vagy ilyesmi, csak béküljetek ki, jó? Most átmegyek Jiminhez, aztán majd jövök!

– Chanyoung-ah! – Összerezzen, amikor félúton megállítom. Félve fordul felém, kemény hangszínem okán nyilván azt feltételezi, hogy le fogom szidni, de ehelyett odamegyek hozzá, és szorosan átölelem. – Figyelj oda, melyik megállónál szállsz le a buszról. És ha bármi probléma van, hívj! Ne állj szóba idegenekkel, értetted? De olyanokkal se menj el sehova, akiket ismersz, például egy tanároddal…

Chanyoung bőszen bólogatva szaporázza meg a lépteit, miközben én idegesen tördelem a kezem. Nem vagyok még felkészülve arra, hogy újra lássam őt. Nem tudom, mit mondjak neki, holott az öcsém azt állította, beszélgetni akarok vele. Egyből rá fog jönni, amint megpillant, hogy a kölyök hazudott, amit csalódásként fog megélni. Pedig azt szeretném, hogy itt legyen, de mi lesz, ha lefagyok a közelében, ha a múltunk nem engedi majd, hogy felszabaduljak, mert a szemébe nézve egyfolytában azokat a szörnyűségeket fogom látni, amiken átmentünk?

Úgy érzem, pánikrohamom van, amikor az öcsém kinyitja az ajtót. Szédülök, folyik rólam a víz, alig kapok levegőt, és moccanni sem bírok, holott illő lenne a vendégem elé menni. Földbe gyökerezett lábakkal nézem, ahogy Sehun felém sétál, és várakozón fürkészi a tekintetemet, amiből pillanatnyilag csak zavartságot és kétségbeesést olvashat ki. Hallom, hogy kattan a zár Chanyoung távozása után, majd nagyot nyelve teszek egy apró lépést Sehun irányába.

Kezdetben hosszasan nézzük egymást, aztán hirtelen egyszerre mozdulunk a másik felé. Szavak nélkül is tudjuk, mire van szükségünk, sőt, a beszéd valószínűleg csak rontana a helyzeten, ezért hagyjuk, hogy a vágy átvegye felettünk a hatalmat. Nem én kezdeményezem a csókot, de nem is ő, egy időben fonódnak egymás köré a karjaink, ugyanabban a várva várt pillanatban ér össze a szánk. Az első alkalommal a lehető legfinomabban bántam vele, egy cseppet sem akartam erőszakosnak tűnni, most viszont képtelen vagyok visszafogni magam, ami róla is elmondható.

A csók hevében nekilök az asztalnak, amiről csörömpölve esnek le a bögrék, melyekből a reggeli kakaónkat fogyasztottuk a tesómmal. A szívem fájó lüktetésbe kezd, mivel még nem tudja elhinni, hogy ez az egész tényleg megtörténik. Baromság, de néha a háta mögé sandítok, mert attól rettegek, bármikor megjelenhet a nagybátyám, hisz oly sokszor szakadt ránk a Pokol a csodás perceket követően. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy huzamosabb ideig boldog legyek. Pedig nekem nem elég egy-két óra, de még egy hét sem. Ha ezúttal nem lehetek életem végéig Sehunnal, inkább hagyjuk az egészet, mert utána még jobban fog fájni.

Sehun kapkodva esik az ingemnek, melynek következtében az első két gomb a kezében marad, mire nevetésben törünk ki. A jókedvünk tovább fokozódik, amikor le akarom húzni a sliccét, de mindezt olyan mohón teszem, hogy letépem a cipzárja húzókáját. Rájövök, hogy a vele való nevetés legalább ugyanannyira hiányzott, mint a csókjai, mint ő maga, ezért nem bánom, hogy közben összekoccannak a fogaink, mert persze a csókolózást még arra az időre sem szakítjuk meg, amíg kacagunk. Nem így képzeltem el az első együttlétünket. Minimum húsz szál gyertyát gyújtottam volna meg, egy halom rózsaszirommal borítottam volna be az ágyat, és mindenféle agyoncsépelt klisés dolgot műveltem volna, ahogy azt ilyenkor szokás. Ehhez képest a félhomály helyett ezerrel ömlenek be a napsugarak az ablakon, az ágyig meg el sem jutunk, mert az túl messze van. Ezen kívül még a romantikus hangulatot is sikerült megölnünk azzal, hogy minden próbálkozásunk ellenére sem tudjuk abbahagyni a röhögést. Azt kell, hogy mondjam, maximálisan hozzuk a formánkat.

Mindig is utáltam a nappalinkban helyet foglaló kanapét, mert elég rossz emlékek fűznek hozzá. Chanyoung jó párszor összepisilte kiskorában, meg le is hányta, úgyhogy alapból messzire elkerültem, ha tehettem. Azon feküdtem magas lázzal, amikor már arra sem volt erőm, hogy megmásszam a lépcsőket a szobámig a szalagavatóm estéjén, így lemaradtam róla. És azon ücsörögtünk apával, mielőtt elindultunk volna arra a végzetes útra, ami az életüket követelte. Emlékszem, éppen azt ecsetelte nekem, hogy ott fogantam meg, ezért ki ne merészeljem dobatni anyával, hiszen ez felértékeli a viseltes darabot. A haláluk után elhatároztam, hogy megszabadulok tőle, de azt hiszem, mostantól a kedvenc helyemmé fog válni a házban.

Az utóbbi hónapokban Baekhyun folyamatosan össze akart hozni valakivel egy éjszaka erejéig. Azt vallotta, hogy a szexhez nem szükséges szerelmesnek lennem a másik félbe, feszültség levezetőnek viszont kitűnő megoldásként szolgálna, ami igaz lehet egy ép ember esetében, de ha egy olyan összetört lelkűt veszünk számításba, mint én, az már más tészta. Egyik este mégis meghajlottam az akarata előtt, mert belefáradtam abba, hogy folyton emiatt rágja a fülem. Randiztam egy sráccal, akiről már az első találka alkalmával kiderült, hogy tökéletes: kedves, helyes, nem nyomulós, humoros… Egyszerűen minden megvolt benne, amire valaki vágyhat.

Inni kezdtem, hátha attól könnyebben feloldódok, de egy idő után annyira belejöttem a vedelésbe, hogy teljesen kiütöttem magam. Úgy aludtam el, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, és amikor reggel felébredtem, a kedves srác mosolyával találtam először szemben magam. Nem zavarta, hogy az éjszaka folyamán nem került sor arra, amiért jöttem, szívesen bepótolta volna reggel, én azonban képtelen voltam megtenni. A mosolya kijózanított, annak köszönhetően ráébredtem, hogy én kizárólag Sehun mosolyát szeretném reggelente látni, és ha ez nem adatik meg nekem, akkor inkább maradok az emlékeimbe, meg az álmaimba merülve.

Akkor először, és minden bizonnyal utoljára hazudtam Baeknek életem során. Azt mondtam neki, hogy egy orbitálisat szexeltem, amitől tényleg jobban érzem kicsit magam. Úgysem értette volna meg az álláspontomat. Lehurrogott volna, amiért remeteségbe kényszerítem magam ennyire fiatalon, de nem tehetek róla, én ilyen vagyok. Szerintem anyáéktól örökölhettem, mert ők még a gimiben jöttek össze, és addig rajongtak egymásért, amíg nem szenvedtünk balesetet. Illetve azt remélem, hogy most is együtt vannak valahol, és türelmesen várnak minket, hogy egy napon bemutathassam nekik, akit annyira szeretek, ahogy ők szerették egymást. Lehet, hogy manapság már nem lézeng sok hozzám hasonló menthetetlenül romantikus lélek a világban, de én igenis hiszek a sírig tartó hűségben, ezért abban a pillanatban búcsút intettem a megbántottságomnak, amikor Sehun átlépte a házam küszöbét. Mert ez a hely, csak akkor lehet az otthonom, ha ő is benne van, én csak akkor lehetek önmagam, ha egy életre az oldalamon tudhatom őt.

– Bocsáss meg, szerelmem! – leheli a vállamra, miközben egy apró könnycsepp indul útnak az arcán. Meztelenül fekszünk egymásba gabalyodva a kanapén, ahol percekkel ezelőtt még nevettünk, szeretkeztünk, meghaltunk és újjászülettünk. Nem fogom megengedni, hogy a múlt árnyai tönkretegyék ezt a boldogságot. Lehet, hogy régen egy hullámvasút volt az életünk. Hogy minden egyes nevetésért száz további könnyel fizettünk, de ennek már vége. A szájára tapasztom az enyémet, hogy ily módon hallgattassam el, és az ajkaira suttogom azt a szót, ami rajtunk kívül másnak semmit nem jelent, én mégis sokkal többre tartom egy sima szeretleknél.

– Shhhhhhh… Nem számít, hogy mi történt. Inkább arról beszéljünk, hogy tetszik-e az a szín, amilyenre a falakat festettem! – A remény mindig is ott élt valahol a szívem mélyén, és tudat alatt hittem abban, hogy újra találkozni fogunk, ezért jobb napjaimon, amikor nem nyomtam depressziótól haldokolva az ágyat, szivárványszínűre pingáltam az egész házat. Mások biztosan megveszekedett bolondnak tartanának, hisz első ránézésre elég kaotikusan nézhet ki, de mivel számunkra elég nagy jelentéssel bír, nem igazán izgat, ha ki fognak röhögni a vendégeink, amint szembesülnek vele. Az ágyban keseregve csak a rossz emlékek törtek bennem felszínre, de az ecsettel a kezemben fel tudtam idézni minden csodát, amit Sehuntól kaptam, és ez adott erőt ahhoz, hogy ne menjek ideje korán a szüleim után.

– Gyönyörű! Imádom! Ettől függetlenül el kell mondanom, hogy miért nem kerestelek meg előbb. Az éremnek két oldala van, és én már ismerem a te verziódat, mert Baekhyun elmesélte…

– Micsoda? Mikor beszéltél Baekhyunnal?

– Tegnap, miután elvitted az öcsédet a parkból. Elmentem a házukhoz, de az anyukája azt mondta, már elköltözött, ezért megadta a számát, aztán egy kávézóban találkoztunk.

– Lefogadom, hogy sok hülyeséget összehordott, ne higgy neki! – Nem örülök, hogy találkoztak, mert ismerem Baeket, ezért biztosra veszem, hogy jól kiszínezte a történetet, rátett minimum hat lapáttal, és úgy adta elő, hogy a hollywoodi forgatókönyv írók sírva könyörögnének a kéziratért, hogy filmet csinálhassanak belőle. Valószínűleg az általa vázolt verzióban kétszer felvágtam az ereim, egyszer le akartam ugrani egy hídról, esetleg még egy pisztolyt is beszereztem magamnak, de ő minden alkalommal ott volt, és megmentette az életemet, nem úgy, mint Sehun. Meg fogom ölni, ha az ostobaságaival felesleges fájdalmat okozott neki!

– Miután a nagybátyád levágta az ujjad… – A szeme könnybe lábad, a szava elakad, így nem tudja rögtön folytatni a mondanivalóját. Gyengéden rámosolygok, megsimogatom az arcát, majd megmutatom neki a kezem, hogy meggyőződhessen arról, semmi baja nincsen.

– Megműtötték, visszatették a helyére. Nem tudom behajlítani, és még azt sem érzékelem, ha például megégetem, de gyűrűt azért lehet húzni rá – jegyzem meg kuncogva, a nagybátyám azon kijelentésére utalva, hogy esküvőről úgysem álmodozhatok. Sehun óvatosan felemeli a kezem, mintha attól félne, hogy leesik az ujjam, ha hozzáér, és a száját az ominózus pontra szorítja. Végigcsókolja, forró könnyeket hullat rá, miközben én vigasztalón a haját simogatom. Egyszer majd elmondom neki, hogy mind a tíz ujjamat odaadtam volna a boldogságunkért cserébe, ha a szükség úgy kívánta volna.

– Miután levágta az ujjad, szerencsére elvesztetted az eszméleted, így nem kellett tovább érezned azt a borzalmas fájdalmat. Nem sikerült lelőnöm őt, mert az a pisztoly csak egy töltetlen csali volt, viszont ezután közölte, hogy engem mégsem öl meg, örökre vele kell maradnom, amit nem bírtam volna elviselni. Ráadásul meg akart csókolni, amitől annyira kiborultam, hogy a mérhetetlen gyűlölet és harag újult erővel vértezett fel, aminek köszönhetően lefegyvereztem. Megkötöztem, hogy azt tehessem vele, amit ő tett veled. Levágtam az egyik ujját, vagy többet, már nem is emlékszem rá, annyira nem voltam magamnál…

Sehun alig mer rám nézni, mivel attól tart, ki fogok belőle ábrándulni a hallottak alapján. Még mit nem! Remélem, a továbbiakban kiderül, hogy minél gyötrelmesebb módszereket vetett be a kinyírásához. Mielőtt folytathatná, lágy csókba hívom, hogy kicsit lenyugodjon, melynek hatására sikerül újra ellazulnia, és amikor megszólal, már nem csuklik el a hangja, nem reszket a szája széle a felidézett képek láttán.

– Rengeteg golyót eresztettem bele különböző helyeken. Aztán a kapuhoz vonszoltam, hogy az ujjlenyomata felhasználásával kijuthassak. Elindultam, hogy segítséget szerezzek, de annyira kába voltam, hogy nem vettem észre a felém száguldó autót. Azt hittem, meghalok, és minden addigi erőfeszítésem hiábavaló volt, de kis idő elteltével egy kórházban tértem magamhoz.

Több mint két hetet töltöttem az intenzíven, miután két teljes napon keresztül élet-halál között lebegtem. Az orvosok keményen küzdöttek az életemért, egyszer újra is kellett éleszteniük. Az a nő, aki elütött, a rokonomnak adta ki magát, ezért nem tartóztatták le. Amint visszanyertem az eszméletemet, alkut ajánlott, mi szerint ő nem mondja el senkinek, milyen brutális módon végeztem Parkkal, sőt, eltűnteti a holttestét, ami nem sokkal messzebb hevert tőlem a baleset idején, ha én cserébe nem árulom el, hogy ő csapott el.

Nem a nő volt a hibás, én nem figyeltem az orrom elé. Nem akartam, hogy miattam éveket töltsön rács mögött, különben is megmentett, így tartottam a számat. Ezt követően a pszichiátriára kerültem. Egyfolytában őt láttam magam előtt, azt képzeltem, hogy üldözőbe vesz, úgyhogy rátámadtam a körülöttem lévőkre. Mindenkiben az ő vonásait véltem felfedezni, ezért kényszerzubbonyt helyeztek rám, mert a nélkül rögtön fojtogatni kezdtem, aki a közelembe merészkedett.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az a nő, aki a gondviselőmnek adta ki magát, pszichológus, és valamiért úgy érezte, hogy fel kell karolnia engem, így rengeteget beszélgetett velem, amiről kezdetben azt hittem, nem lesz semmi értelme, az idő múlásával mégis jobban lettem. Sojin olyan volt számomra, mint egy angyal, mert a diliház után hazavitt magához, és tovább támogatta a gyógyulásom. Otthon elmesélte, hogy a nagybátyád házának környékén van a munkahelye, így a rendőröktől értesült arról, hogy pedofília miatt körözik. A húga szintén egy pedofil állat áldozatává vált, mi több, őt meg is ölték, ezért döntött úgy, hogy segíteni fog nekem. Amikor elütött, összerakta a fejében a képet, és minden erejével azon volt, hogy én ne jussak arra a sorsra, mint a testvére.

Hónapokon át nem mertem kilépni a házából. Úgy viselkedtem, mint egy agorafóbiás, aki sosem megy el otthonról, mert retteg a kint léttől. További hosszadalmas munkába telt, amíg elmerészkedtem az első utcasarokig, ami nem kevés rohammal járt. Közben állandóan rád gondoltam, Chanyeol. Te voltál az első gondolatom, miután magamhoz tértem az intenzíven, amikor tehetetlenül vergődtem az idegszanatóriumban, vagy mialatt azon küzdöttem, hogy egy további lépéssel többet tegyek meg az ajtótól. Azért nem kerestelek meg, mert nem akartam, hogy a tanúja legyél ennek a fájó folyamatnak. Tudom, legalább egy üzenetet írhattam volna, hogy kérlek, várj rám, és ha jobban leszek, elmegyek hozzád, de nem tudtam, hogy valaha meg fogok-e gyógyulni, azt pedig nem akartam, hogy egy roncsot kelljen ápolnod életed végéig. Ez nagyon önző döntés volt részemről, mert tudom, hogy te bármi áron mellettem lettél volna, de…

– Felejtsük el! Ne rágódj emiatt, kérlek! – Amikor megint megkörnyékezi a sírás, még szorosabban ölelem magamhoz, mialatt próbálok úrrá lenni a saját érzelmeimen, mert szívem szerint legalább fél napot bőgnék a hallottaknak köszönhetően, de ha belekezdenék, ő is csatlakozna hozzám, amit nem szeretnék. Ezentúl csak mosolyogni akarom látni. Beleőrülök a gondolatba, hogy mekkora szenvedésen ment át. Én ehhez képest vígan vakációztam a barátaim társaságában, annak viszont örülök, hogy az a hölgy ott volt neki, mert segítség nélkül képtelen lett volna talpra állni. Ha Sojin nincs, többé nem tarthattam volna a karjaimban.

– Az a pár óra azon az átkozott napon sokkal jobban megviselt, mint az azt megelőző öt év. Idegösszeomlást kaptam, összeroppantam, mégis volt kiút számomra a legnagyobb sötétségből is. Tudtad, hogy Baekhyun feltöltötte a netre azokat a dalokat, amiket játszottál? Sojin megtalálta őket, és egyik alkalommal, amikor az ajtóban toporogtam pánikolva, mivel nem bírtam átlépni a küszöböt, lejátszotta nekem az egyiket. A játékod erőt adott, és minél tovább hallgattam, annál több lépést voltam képes megtenni. Amint olyan messzire jutottam, ahova már nem ért el a zongora hangja, megjelentek rajtam a roham tünetei. Ezért Sojin rámásolta a telefonjára a darabokat, és attól kezdve úgy indultam el otthonról, hogy a te zenéd szólt a fülemben, így idővel egyre hosszabb utakat tettem meg.

Az egyik ilyen sétám alkalmával találkoztam a testvéreddel. Azt hittem, elájulok, amikor kimondta a neved, meg ahogy rám nézett… Annyira hasonlítotok! A pánik kezdett elhatalmasodni felettem. Már a telefonomért nyúltam, hogy riasszam Sojint, de az a gyerek… Olyan csodálatos, mint te. Bátorított, nem ijedt meg a reakciómtól, hanem felnőtteket megszégyenítő módon megvárta, amíg összeszedtem magam. Annak ellenére, hogy meg volt rémülve, mert eltévedt, még ő segített nekem, ezért nem hagyhattam cserben.

– Én pedig elutasítóan viselkedtem veled…

– Ugyan már! Ez teljesen érthető volt. Köszönöm, hogy meggondoltad magad. – Bűntudat mar belém, mivel nem is arról van szó, amit hisz, bár előbb-utóbb nyilván felolvadt volna a szívemet fogva tartó jégpáncél. Végighúzom az ujjaim a gerincén, a szám célba veszi szépséges arcát, majd egyre lejjebb haladva a testén, újabb és újabb gyönyöröket hívok életre benne. El kell feledtetnem vele azt a szomorú időszakot, de legnagyobb sajnálatomra az emlékeit nem tudom kitörölni. Szívesen átvenném tőle minden fájdalmát, mivel azonban ez nem áll módomban, egész elkövetkezendő életem során azon leszek, hogy őt boldoggá tegyem.

– Kimondhatatlanul hálás vagyok annak a Sojinnak. De remélem, nem fogja bánni, hogy mától itt laksz a mi közös otthonunkban.

– A mi közös otthonunk… Olyan kényelmetlen ez nekem. Miből fogunk megélni? Még a középiskolát sem fejeztem be, nem értek semmihez…

– El sem tudod képzelni, mennyit ért az a nyomorult birtok, és az eladásából származó teljes összeg engem meg az öcsémet illet. Nem gondolod, hogy rohadtul megérdemeljük, hogy magunkra költsük annak a görénynek a lóvéját kárpótlásképpen? Különben is, az a lényeg, hogy végre együtt vagyunk, és már semmi nem állhat közénk. Te nem élnél velem boldogan, akkor is, ha éheznénk?

– Nem! – Elnevetem magam nagyfokú őszinteségén, ahogy gondolkodás nélkül tiltakozni kezd. Kár aggódnia, legalábbis én már nem teszem, amióta megejtettük a komoly elbeszélgetésünket Chanyounggal. A húszat sem töltöttem be, ami azt jelenti, hogy legalább még hatvan esztendő áll előttem, ami sokkal, de sokkal több annál az egy évnél, amit kínok közt vészeltem túl. Rengeteg lehetőség tárul elénk az egyetemtől kezdve, a munkán át, addig, hogy pár hónapig még csak a lábunkat lógatjuk, és minden percünket egymásnak szenteljük.

Amikor a csengő ismételten megszólal, ingerülten fújtatok egyet. Esküszöm, le fogom szereltetni, csak az a baj, hogy az én barátaim előtt nincs lehetetlen, úgyhogy valamilyen módon biztosan bejutnának. Hiába játszanánk el, hogy nem vagyunk itthon, addig vernék az ajtót, míg feladva a tettetést szélesre tárnánk, hogy elkerüljük az idegbajt. Így hát a csodálatos, kettesben való lustálkodás helyett gyorsan magunkra kapkodjuk a ruháinkat, majd morcos képpel beengedem őket.

– Ööööö… Szeretnétek, hogy elmenjünk? – kérdezi vigyorogva Baekhyun, amint meglátja zilált külsőnket.

–  Nem.

– Igen! – Előbbi választ Sehun adja édesen mosolyogva, utóbbit pedig én egy gyilkos tekintet kíséretében. Minseok hyung udvariasan félrelök, és megcélozza a kanapét, hogy a nemrégiben szerzett boldog perceket messzire száműzve elterpeszkedhessen rajta.

– Idefigyelj, Park! Három hónapon keresztül elviseltem, hogy nulla-huszonnégyben a lakásomban legyél, nehogy már te ne bírj ki pár órát a társaságunkban. – Pár óra? Jelenleg pár perctől is falnak mennék, de Sehun nyugtatgatása miatt esetleg megpróbálok uralkodni magamon. Oly sok időt volt egyedül, vagy csak egy-egy ember fordult meg körülötte. Nyilván szeretne egy kicsit belekóstolni abba, hogy milyen egy igazi csapat részének lenni.

– Krm, én nem a ti térfeleteken játszom, de lehetne arról szó, hogy Sehun felvegyen valami olyan nadrágot, amivel nincs probléma? Kicsit zavarba ejtő a látvány, és ha akarok, ha nem, egyfolytában oda kell néznem – céloz Jongin a cipzárra, amit még félig sem tudott felhúzni. Sehun szégyenlősen megindul a lépcső felé, hogy keressen valamit a cuccaim közt, mire az összes szempár rászegeződik. Úgy méregetik, mintha azt akarnák megfejteni, minden rendben van-e vele. Mintha egy árucikk lenne, amit ellenőriznek, mielőtt megvásárolnák.

– Szerintem mostantól neked kéne fogva tartanod, mert ha ezekkel a testi adottságokkal kilép az utcára, még a végén megint el fogja rabolni valaki… – Adok egy tockost Baeknek a beszólásáért, és csak reménykedni tudok abban, hogy Sehun már elég messze jár ahhoz, hogy ne hallja. Szeretnék utána menni, megmutatni neki a szobám, segíteni a megfelelő darab kiválasztásában, de a barátom elkapja a csuklóm, hogy a konyhába rángathasson. – Gyerünk, szolgáljuk ki a vendégeket!

– Milyen vendégeket? Akarod mondani azokat a hívatlan személyeket, akik a jelenlétükkel megzavarták az idillünket? – A morgásom ellenére előveszek néhány poharat, de a hűtőt kinyitva azzal kell szembesülnöm, hogy egy doboz üdítőn kívül semmi más nincs itthon. Szar ügy, elégedjenek meg ennyivel, végül is, senki nem várta őket.

– Ne aggódj, majd rendelünk pizzát – ajánlja Baek, amikor észreveszi, hogy egy kicsit kényelmetlenül érzem magam a kialakult helyzettől. – Egyébként jól vagy? – Az arca egyszeriben komolyra vált, egy időre félreteszi bolondos énjét, mert valóban kíváncsi arra, hogy mi van velem.

– Kitűnően voltam, amíg nem pofátlankodtatok ide. Na mindegy. És nektek milyen volt az első közös éjszakátok nélkülem? Hiányoztam?

– Minseokie azért olyan virgonc, mert nekem köszönhetően egész éjjel nem aludt. Azt gondolná az ember, hogy emiatt másnap tök kimerült lesz, de úgy felpörgettem, hogy képtelen leállni.

– Mármint nekem köszönhetően. Ha én nem lépek le, még mindig a babusgatásommal lennél elfoglalva. Az meg mi? – Elkerekedett szemekkel ragadom meg a kezét, amikor felfedezem a karikát, ami a gyűrűsujján díszeleg. Szóval hyung azért akarta pont tegnap, hogy lelépjek, mert erre készült. Azt hiszem, jó társ lesz belőle. Ha nem ijesztették el az utóbbi hónapok eseményei, akkor már semmi nem fogja.

– Húzz bele, haver! Mi mindent együtt szoktunk csinálni, na jó, kivéve egy-két dolgot, szóval házasodni is veled szeretnék!

– Micsoda? Vele szeretnél összeházasodni? Mindig is gyanúsak voltatok! – toppan be Jongdae a konyhába. – Jia már szomjan hal, úgyhogy ezt kiviszem neki, ha nem haragszotok – vesz el a pultról egy poharat vigyorogva.

– Ki az a Jia? – kérdezem értetlenkedve meredve hol rá, hol Baekre.

– A lány, akivel két és fél hónapja járok. Nem vagyok meglepődve azon, hogy nem sokat fogtál fel abból, amit meséltem neked a látogatásaim alkalmával. – Lelkiismeret-furdalásom támad, amiért ennyire nem figyeltem oda a szeretteimre az elmúlt időszakban. Annak viszont szívből örülök, hogy nem csak én találtam meg a boldogságom, hanem ők is. A jövőben nem fogom elhanyagolni egyiküket sem. Néhány napig szeretnék minden percben Sehunnal kettesben lenni, de utána a bandánk olyan lesz, mint régen, vagyis még annál is jobb, mert kibővült, és remélhetőleg az a lány semmiben nem hasonlít arra a viperára, akibe Jongdae hosszú időn át bele volt zúgva.

A ház, ami sokáig magányosan állt, pár óra leforgása alatt megtelt élettel. Az eddig tiszta földet már morzsák borítják, pizzás dobozok, meg egy-két sörös üveg, mert Jongdae nem bírta megállni, hogy ne szaladjon el venni némi piát. Amíg távol volt, feltérképeztem a barátnőjét, és megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy a haverom ízlése sokat fejlődött hála az égnek. Nemrég még csak Jongin büszkélkedhetett párral, mostanra pedig mindannyiunk szerelembe esett, ami egyúttal azt is jelenti, hogy felnőttünk. Legalábbis részben, mert a gyerek énünk sosem fog minket elhagyni, amíg ilyen bolond barátokkal vagyunk körülvéve. De amellett, hogy néha úgy érzem, nincs ki mind a négy kerekük, tudom, hogy bármiben számíthatok rájuk, amit legjobban a kórházi tartózkodásom igazolt. Sehunban az a nő tartotta a lelket, akiről mesélt, bennem meg ők, nélkülük nem biztos, hogy most itt lennék. Még ha nem is figyeltem mindig oda rájuk, irtó sokat segített az, hogy mellettem voltak, és nem engedték el a kezem.

– Játsszunk! – rikkantja Jongin a földön elterülve. Mivel a kanapén nem férünk el mindannyian, főleg úgy, hogy Minseok hyung kibérelte, és csak a vőlegényének engedte meg, hogy helyet foglaljon mellette, néhányan a padlóra szorultunk, amíg mások a konyhából kihozott székeket vették birtokba. Én a falnak dőlve támasztom a hátam, míg Sehun a vállamra hajtva a fejét csendesen követi az eseményeket. Nem igazán szólt hozzá az eddigi témákhoz, valószínűleg zavarban van a hirtelen támadt „tömegtől”, de azért fel-felnevet a srácok baromságain. Nem is csodálom, hogy elsőre ijesztően hatnak ezek a majmok, a lányok kedves kérdéseire viszont készségesen válaszol, úgyhogy még szerencse, hogy ők is itt vannak. – Lássuk, ki ismeri a legjobban a párját, meg a vele kapcsolatos dolgokat!

– Ez nem ér, te és Heejoo jártok a legrégebben, a legtöbb esélyetek nektek van a nyerésre! – háborog Jongdae, mellesleg nem jogtalanul.

– Én már az első néhány hétben mindent tudtam az én gyönyörűségemről, úgyhogy ne bújjatok ki a feladat alól! – Jongin nagyon magabiztosnak tűnik, de kíváncsi lennék, hogy a gyakorlatban mit produkálna, ezért én igennel szavazok a játékra. Amíg rám nem kerül a sor, azon fogok agyalni, hogy olyan kérdést találjak ki, amire tutira nem tudja a választ. Egyébként nekünk nincs sok félnivalónk, mert annak ellenére, hogy nem állt túl sok idő a rendelkezésünkre Sehunnal, minden egyes percet arra használtunk, hogy a lehető legjobban megismerhessük egymást. – Kezdem! Baek, nevezd meg azt a pontot Minseok hyungon, amihez ha hozzáérsz, teljesen elveszti az eszét.

– Mondjam vagy mutassam? – vihog pimaszul Baekhyun. Hát igen, ez neki túl magas labda. Ha Kyungsoo-nak tennének fel egy ilyen kérdést, pironkodva a fürdőbe menekülne, ahonnan addig nem jönne ki, amíg bele nem ununk a várakozásba, és tovább nem megyünk a következő kérdésre.

– Ne feledjétek, hogy én elsősorban továbbra is a tanárotok vagyok, ami azt jelenti, hogy ha nem ugrunk át gyorsan a következő kérdésre, rommá foglak szívatni titeket a legközelebbi tesi órán! – csattan fel Minseok hyung, aki szemmel láthatóan valami piszkos dolgot rejteget, ami még jobban felcsigázza a társaságot.

– Chan és én már elballagtunk, a többieket meg nyugodtan szívathatod – közli Baek, és már épp azon van, hogy a következő mondatával jól lejárassa a párját, amikor az határozottan a fülébe súg valamit, amitől megváltozik a véleménye, és úgy dönt, a sírba viszi a titkot.

– Ne már! Azt gondoltam volna, hogy ti nem lesztek ilyen unalmasak – panaszkodik Jongin, aztán Jiához fordul, azt remélve, hogy ő majd feldobja a hangulatot. Szerintem most másnak kéne kérdést feltennie, de nem akarom elvenni a kedvét, úgyhogy nem szólok rá. – Hány csajt húzott meg a pasid, mielőtt megismert?

– Kettőt!

– Rossz válasz! Szerintem azt szorozd be tízzel, vagy inkább hússzal – kurjantja Baekhyun, miközben belőlem is kibukik a nevetés. Jongdae olyan komolyan űzte az ipart, miután csalódott plátói nagy szerelmében, hogy kizártnak tartom, hogy csak két lányt cipelt volna ágyba, amikor kábé napi szinten randizott, és volt, hogy egy este nem is egy csajjal.

– Jól tudja. Attól függetlenül, hogy sokat csajoztam, csak két alkalommal sikerült eljutnunk az ágyig.

– Itt nem az volt a kérdés, hogy hányszor csináltad ágyban, a kocsi hátsó ülése is beleszámít. Amúgy a szalámis dolgot kipróbáltad? – Végre valamivel sikerült szorult helyzetbe hoznom az egyik szájhőst. Olyan zavarba jön, hogy félrenyel, melynek következtében egy percekig tartó fuldokló roham tör rá. Közben a többiek egyfolytában azzal csesztetnek, hogy áruljam el, mire célozgattam, de csak Sehunnak súgom meg, aki jót kacag rajta, Jongdae meg még rosszabbul van, amiért plusz egy ember tudomást szerzett a perverz ábrándjairól.

– Hana! Kyungsoo és te lefeküdtetek már? Vagy erre még olyan másfél év múlva fogtok sort keríteni? – érdeklődik Jongdae, miután visszatér közénk. Mondjuk, azt nem értem, hogy ennek mi köze a játékhoz, ugyanis olyan kérdést kéne megfogalmazni, amire válaszolva kiderül, hogy az ember mennyit tud a másikról, de szerintem csak bosszút akar állni Soo-n, mert ő is kinevette, pedig általában tartózkodik az ilyesfajta megnyilvánulásoktól.

– Képzeljétek, már túl vagyunk rajta egy ideje. Sőt, bizonyítékom is van erre. – Mindenki szájtátva várja, hogy Hana mit fog elővenni a táskájából, csak szegény Kyungsoo feszeng kényelmetlenül a székén. Amikor a lány egy ultrahang felvétellel rukkol elő, a játék félbeszakad egy időre, hogy sorra gratulálni tudjunk nekik. Baek, Jongdae és Jongin egyből lerohanják a kispapát az olyan megjegyzésekkel, hogy „te vagy a mi bajnokunk, elsőre célba ért a találatod”, meg ehhez hasonló marhaságok. Én kimenekítem a konyhába azzal az ürüggyel, hogy hozunk még innivalót, mire hálásan pislog rám a pultra támaszkodva.

– Eszeveszettül félek, haver! Nemrég még ahhoz se volt merszem, hogy megfogjam egy lány kezét, most meg egy gyerekről kell majd gondoskodnom…

–  Sosem leszel egyedül. Ha bármi van, csak hívj, és megyünk!

– Téged lehet, hogy felhívnálak, de a többieket? Felejtős! – Nevetve összeborzolom a haját, aztán szorosan magamhoz ölelem. Tehát tényleg felnőttünk. Nemsokára Chanyeol bácsi leszek, aki mindent meg fog adni annak a kis jövevénynek. Elhiszem, hogy Soo meg van rémülve, hiszen még csak most fogják befejezni a középsulit, de az a baba egy valódi szerelemgyerek, ezért szívből örülök annak, hogy megtartották. És tényleg úgy gondolom, hogy ha mi segíteni fogunk nekik, a félelem előbb-utóbb hatalmas boldogsággá fog alakulni.

– Jongin-ah, mondd meg Heejoo harmadik cicájának a nevét. – Visszatérve a nappaliba, megtalálom a tökéletes kérdést. Heejoo-nak tizenhárom macskája volt eddigi élete során, és nem egyszer elsorolta már melyik, mikor született, hogy hívták őket, képeket mutogatott róluk, satöbbi. Jongin viszont utálja a témát, ha a kis dögök szóba kerülnek, menekül, pedig a barátnője olyan áhítattal tud beszélni a felemlegetésükkor, mintha a gyerekeiről lenne szó.

– Mókuska? – böki ki alig hallhatóan, remegő hangon. Lerí róla, hogy érzi a végzetét, tisztában van vele, hogy rossz választ adott, és lélekben már előre felkészül a legrosszabbra.

– Mókuska a negyedik cicám neve volt! – kiáltja hisztérikusan a lány. Hát, én azért adnék egy fél pontot Jonginnak, mert azt hittem, egyetlen névre sem fog emlékezni, ehhez képest majdnem jól tippelt. Heejoo kivonul az udvarra, mire a barátja szemrehányóan néz rám, hisz nekem köszönhetően fog most ki tudja, meddig pufogni.

– Sehun-ah, miért üldögélsz ilyen csendesen? – Amikor Baekhyun Sehunhoz fordul, érzem a hangján, hogy valami rosszban sántikál. Mindannyian olyan kérdést tettünk fel, ami kényelmetlenül érintette a másikat, de nem akarom, hogy ő is áldozat legyen. Figyelmeztető pillantásokat lövellek Baek felé, ennek ellenére nem nyugszik, és egy hamis mosollyal az arcán megszólal: – Mi Chan nagybátyának a keresztneve? Nekem mindig csak a görényként, a patkányként emlegette, kíváncsi vagyok, hogy te tudod-e, hogy hívták.

Gondolkodás nélkül lendül a kezem, ami a legjobb barátom arcába csapódik. Nem értem, mire volt ez jó. Mindenkivel megegyeztem, hogy soha nem fogja szóba hozni a nagybátyámat Sehun előtt, erre pont ő szegi meg az ígéretét. Hálával tartozom neki, amiért befogadott, ezúttal viszont túl messzire ment. Meglepve pislog rám az állát fogdosva, aztán feldúltan kirohan, de nekem eszem ágában sincs utána menni. Szépen gondoskodott arról, hogy a bulinak csúnya vége legyen, pedig ahhoz képest, hogy eleinte nem rajongtam azért, hogy ránk törtek, idővel igazán kellemesen éreztem magam. Egészen addig, amíg el nem rontotta a jókedvemet.

– Hé! Baekhyun csak haragszik rám, amiért hónapokig nem jelentkeztem, és ezért rossz állapotban voltál. – Amikor a többiek veszik a lapot, hogy itt már nem lesz jobb a hangulat, elköszönnek tőlünk, és csendesen magunkra hagynak minket. Sehun odajön hozzám, megsimogatja az arcom, nyugtatni próbál, mivel látja rajtam, hogy felzaklatott, ami történt. – Ugye tudod, hogy még mindig a teraszon ácsorog, és arra vár, hogy kibéküljetek?

– Arra ugyan várhat! Mégis milyen jogon haragszik rád? – Ötpercnyi zsörtölődést követően, Sehun rávesz, hogy Baekhyun után menjek. Ahogy kilépek az ajtón, könny áztatta arcával találom szemben magam, ami automatikusan arra késztet, hogy ölelésre tárjam a karom. Azt hiszem, ő még nincs megbarátkozva a felnőtt lét gondolatával. Tegnap este hirtelen szakadt rá, hogy ott hagytam, hogy a barátja megkérte a kezét, hogy mostantól tényleg egy párként fognak együtt élni, ami megijesztette. És ha Baekhyun fél, akkor támad. Ezért viselkedett úgy Sehunnal. Meg azért, mert attól tart, ezentúl nem fogok vele törődni, holott erről szó sincs.

– Ne aggódj, ki fogom rá szabni a megfelelő büntetést – közli Minseok megpaskolva Baek vállát, ezzel jelezve, hogy ideje indulniuk. Felnevetek hyung megjegyzésén, mire a barátom fellélegzik, és nagy nehezen elenged. Majd megérti, hogy ettől kezdve az életünk nem lesz rosszabb, nem lesz rémisztőbb, mint kiskorunkban volt, csak más lesz, de attól még, mert valami más, tartogathat sok csodálatos dolgot számunkra.

– Forduljunk vissza! Én erre nem vagyok képes… – esik pánikba Sehun az anyós ülésen. Épp a szülei háza felé tartunk, amire nem kis időbe telt rábeszélnem, de úgy tűnik, még így sem tudtam teljesen meggyőzni. Megkértem, hogy előbb hívja fel őket, hogy fel tudjanak készülni, amire nemet mondott, azt viszont nem fogom megengedni, hogy nem messze a céltól megfutamodjon. Elhiszem, hogy ideges, én is az lennék a helyében, de annak kell a szeme előtt lebegnie, hogy milyen boldogok lesznek, miután túllépnek a kezdeti sokkon.

– Nem fordulhattok vissza! Megígérted, hogy lesz egy családom – szólal meg Hangyul a hátunk mögül. A kisfiú sem volt valami fényes állapotban, amikor meglátogattuk őt. Sehun azt mondta neki, hogy hetente kétszer el fogunk hozzá menni, ehelyett majdnem egy évet kellett várnia. Időközben már feladta a reményt, azt gondolta, nem fog minket látni többé, érthető módon mérges volt ránk, de amint újra találkoztunk, elpárolgott az addigi haragja, és izgatottan hallgatta végig Sehun ötletét.

A kedvesem olyan ideges, hogy két oldalról kell támogatnunk kiszállás után, hogy össze ne essen. Hangyul megfogja az egyik kezét, én pedig a hátára csúsztatom a tenyerem, és finoman simogatva próbálom a bejárat felé terelgetni. A lépcsőház koszos, a ház falai omladoznak, gondolom, még rosszabb állapotban van, mint évekkel ezelőtt volt. A levegőben dohszag terjeng, az ajtók olyan rossz minőségűek, hogy minden kihallatszik rajtuk: egy anyuka hangja, aki éppen a gyerekével veszekszik, illetve valakik nagyon jól érezhetik magukat a nyögésekből ítélve a harmadikon.

Amikor Sehun megáll az ajtajuk előtt, már én is rendesen izzadok az idegességtől. Annyira sajnálom őt, de muszáj végigmennie ezen, ráadásul ez hol van attól, amit mi átéltünk ezelőtt. Minél tovább várunk arra, hogy kinyissák, Sehun annál inkább hátrál, így az ajtó nyitásának pillanatában épp a harmadik lépcsőfokról fordul vissza. Az anyukája elájul, miután összenéznek, az apukája üveges tekintettel mered maga elé, egyedül a húga tartja meg a józanságát, és odarohanva a bátyához berángatja a lakásba.

Elképesztően kellemetlen percek következnek. A helyiség olyan kicsi, hogy ha még akarnék, se tudnék elvonulni, így egymás hegyén-hátán várakozunk csendbe burkolózva arra, hogy az anyuka magához térjen. Sehun odamegy hozzá, a karjába veszi, de amint visszanyeri az eszméletét, egyszerűen nem hisz a szemének, így nem sokon múlik, hogy megint visszaessen az előző állapotába. A fia nyakába borulva zokog, ami érthető, az apja reakciója azonban aggaszt. Továbbra sem megy oda hozzá, sőt, rá se néz, ami eléggé irritál, de egyelőre szó nélkül hagyom.

Az anyukája még nem képes arra, hogy kérdéseket tegyen fel, ezért Sera faggatja Sehunt, aki eléggé lekurtítva adja elő a sztorit. Csak annyit mond, hogy a történelem tanára rabolta el, és éveken át fogva tartotta. Arról egy szót sem ejt, hogy miket művelt vele ez idő alatt, azt a témát meg főleg kerüli, hogy mi történt azon a bizonyos napon, illetve azt követően. Nem akar nekik még több fájdalmat okozni, bár a húga szemén látom, hogy pontosan tudja, ez a kíméletes verzió volt.

– És kit tisztelhetünk ebben a két fiatalemberben? – szipogja az anyukája, amikor harmadik nekifutásra sikerül megszólalnia.

– Ő itt Hangyul. A tanár úr őt is elrabolta. Nincsenek szülei, nevelőintézetben nőtt fel, és minden vágya, hogy egy család részesévé válhasson. Arra gondoltam, hogy mivel nagyjából annyi idős, mint amennyi én voltam az eltűnésemkor, örökbe fogadhatnátok. Ez nem kárpótolna titeket semmiért, de jót tehetnétek ezzel a kis angyallal. Nem kell, hogy most döntsetek, nyugodtan beszéljétek át. Az otthon igazgatója nagyon megkedvelt, ezért megengedte, hogy pár napra elhozhassam, így meg tudtok ismerkedni egymással. Ő pedig… – Mielőtt Sehun rám térhetne, átveszem tőle a szót. Nem akarom még azzal is sokkolni a szüleit, hogy összejött az elmebeteg gyerekrabló unokaöccsével, ami egyben azt is jelenti, hogy sosem lesz menyasszonya, felesége, amiről kezdettől fogva álmodoztak.

–  Jó barátok vagyunk. Elhoztam őket, mert én tudok vezetni, de majd megtanítom Sehunt is.

– Ő életem szerelme. – Sehun nem törődve a kis füllentésemmel mellém áll, és megfogja a kezem. Jesszusom, ez a kifejezés irtózatosan tetszik, de muszáj rögtön ilyen nagy szavakkal dobálóznia? Szegény szülei ennyi bombát már nem fognak kibírni egy nap alatt. Ahogy sejtettem, az apja a bejelentést követően felpattan a helyéről, és kiviharzik a lakásból. Valami azt súgja, hogy utána kell mennem, ezért elnézést kérve a nyomába eredek. Menet közben még hallom, ahogy a húga elismerően megjegyzi, remek ízlése van, az anyukája pedig megint sírva fakad, de azt nem tudom, pontosan miért.

A férfi nem jut túl messzire, a ház előtti padra roskad, ahol zokogásban tör ki. Talán azért menekült el a családja elől, mert nem akarta, hogy lássák a könnyeit, holott nincs azokkal semmi baj. Szerintem az sokkal rosszabb, ha úgy tesz, mintha hidegen hagynák a történtek. Leülök mellé, és addig várok, amíg nem csillapodik a kiborulása, és magától el nem árulja az érzéseit.

– Egy apának az a feladata, hogy megóvja a gyermekeit, de én elbuktam ebben. Mindig Serát féltettem, azt hittem, neki fog baja esni, mivel lány, és Sehun egyébként is olyan talpra esett volt. Aztán egyik nap későn mentem az iskolába, mert bent tartottak a munkahelyemen, és a kisfiamnak már csak a hűlt helyét találtam. Minden pillanatban ő járt a fejemben: ha ettünk, arra gondoltam, vajon kap-e enni, ha lefeküdtem, azon járt az eszem, hogy képes-e aludni egy idegen helyen… Én… Egy ideje már elvesztettem a reményt… Erre most megjelent, de nem bírtam átölelni, mert annyira gyűlölöm magam. Jobb apát érdemelt volna nálam…

– Még nem késő. Menjünk vissza, és tegye meg. Tudja, az én apukám már nem él, pedig én bármire hajlandó lennék annak érdekében, hogy újra megölelhessem. Menjen! – Sehun apukája feláll, de mielőtt visszatérhetne a családjához, engem von egy csontropogtató ölelésbe. Annyira meglepődöm, hogy először azt sem tudom, mi tévő legyek, de aztán én is erősen megszorongatom őt.

– Köszönöm, hogy helyettem is vigyáztál a kisfiamra.

– Ebbe az iskolába jártam. Ez az a hely, ahol akkor álltam, amikor odahívott a kocsijához, és azt mondta, menjek vele. – A nagy családi egymásra találás után Sehun anyukája főzött nekünk, és mindannyian együtt ültük körbe a kis asztalt, hogy elfogyaszthassuk a finomságokat, amiket készített. Aztán a szülei lepihentek; talán könnyebb lesz megemészteniük a történteket, ha alszanak rá egy kicsit. Sera pedig vicces videókat kezdett mutogatni Hangyulnak, amit kihasználva mi elszöktünk otthonról. Őszintén szólva, nem arra számítottam, hogy Sehun ide fog hozni. Azt hittem, romantikázunk egyet, kéz a kézben sétálgatunk, meg ilyesmi, de ez a helyszín cseppet sem tűnik romantikusnak.

– Bárcsak ne szálltál volna be az autójába – mondom lehangoltan a földet pásztázva.

– Tudom, ez furcsán fog hangozni, és a családomnak nem is mondanám, de újra beszállnék abba az autóba, mert az azt jelentené, hogy egyszer meg fogok ismerkedni veled.

– Sehun…

– Túl messze laktunk egymástól, esélyünk se lett volna arra, hogy találkozzunk. Ahhoz, hogy mi ketten együtt lehessünk, a nagybátyádnak el kellett rabolnia, a szüleidnek meg kellett halnia, hogy hozzá kerülj, és végezetül gyilkossá kellett válnom. Rohadt igazságtalan az élet, de ha csak így kaphattalak meg, akkor nem bánom.

Egy jobb világban nem kellenének gyerekmolesztáló nagybácsik és halott szülők ahhoz, hogy rátaláljak az igaz szerelemre. De teljesen felesleges azon lamentálni, hogy mit kellett volna elkerülni a múltban ahhoz, hogy egyikünk családja se hulljon szét. Nem tudom, hogy a sorsnak mi célja volt azzal, hogy ilyen kemény akadályokon keresztül juthattunk csak el egymáshoz, de az biztos, hogy semmi sincs ok nélkül. Az, hogy ennyi megpróbáltatás után újra Sehunnal lehetek, számomra azt feltételezi, hogy mostantól már semmi nem választhat el minket. Hiszen minden vita, minden hétköznapi probléma el fog törpülni a múltban szerzett sebek mellett.

– Van egy meglepetésem számodra, csukd be a szemed! – nyúlok a zsebembe az ott lapuló repülőjegyekért. A szüleivel töltött napok után elviszem Párizsba, mert ettől kezdve minden álmát valóra fogom váltani. Csak szegény öcsémet sajnálom, hisz újabb időszakot kell nélkülem lennie, de most úgyis elvan a rég nem látott barátaival, ráadásul Jiminhez olyan erős kapcsolat fűzi, mint engem Baekhyunhoz, szóval vele bármeddig jól érezné magát.

– Remélem, nem akarod megkérni a kezem! Mert ma még nemet mondanék. Egy lépcsőfokot sem szeretnék kihagyni a kapcsolati létrából. Először járjunk, aztán majd egy-két év múlva visszatérhetünk a kérdésre.

– Hú, mázli, hogy otthon felejtettem a gyűrűket – vigyorgok, miközben a kezébe nyomom a jegyeket. Örülök, hogy sikerült meglepnem, mert látom az arckifejezésén, hogy erre nem számított. Amikor megtudtam, hogy egyetlen élő rokonként a nagybátyám hagyatéka rám és Chanyoungra száll, először el akartam utasítani. Nem kellett a mocskos vagyona, hisz vér és szenny tapadt hozzá, aztán rájöttem, hogy hülye lennék, ha nem használnám ki az előnyét. Ha nem fogadtam volna el, nem utazhatnánk el két hétre külföldre, nem vehettem volna egy szuper járgányt, amiket abszolút megérdemlünk. Az örökségével nem tudom eltörölni a múlt gyötrelmes periódusát, a jelenünket viszont szebbé teheti, ezért az utolsó wonig el fogjuk költeni. Nagyon hangzatos mondásnak számít, hogy a pénz nem boldogít, de valljuk be, jó az, hogy ha van. – Elmegyünk Párizsba álmaink útjára, hogy ne csak a képzeletünkben tegyük meg.

– Szóval az esküvő előtt megyünk nászútra, értem én. Imádom az olyan dolgokat, amik elütnek az átlagostól! – Meghatottan a nyakamba ugrik, és máris belevág az utunk tervezgetésébe. Csillogó íriszekkel vázolja fel, hogy mit kell mindenképpen magunkkal vinnünk, milyen kajákat kell megkóstolnunk, milyen nevezetességek előtt fog megcsókolni. Engem legjobban az utolsó téma hoz lázba, mert csigát aztán akkor sem ennék, ha fizetnének érte. Az ínyenc falatok kipróbálását meghagyom inkább neki. Elhatározom, hogy amint hazaérünk, felütök egy szótárat, hogy megnézhessem, hogy mondják franciául a szivárványt. Sőt, a lehető legtöbb nyelven meg fogom tanulni, mert szerintem ez a világ legszebb szava.

– Esik az eső és süt a nap egyszerre, mond ez neked valamit? – ujjongok az égre emelve boldogságtól ragyogó tekintetemet. Szeretnék hinni abban, hogy ezt a jelet anya küldte nekem. Egyszer régen azt mondta, hogy a szivárványon túl mindannyian együtt lehetünk, boldogan, szeretetben, békében. Sajnos ő meg apa nincsenek itt, de remélhetőleg velük egy másik helyen fogok találkozni, ha eljön az ideje. De elérkeztem a szivárványhoz, és ha egyszer megtaláltam, az biztos, hogy többet el nem hagyom.

– Ja. Perceken belül bőrig fogunk ázni, ha nem sietünk haza. – Sehun elkapja a kezem, és futólépésben indulunk meg az otthona felé, ami bár kicsi, de pár napot itt fogunk tölteni, és gyakori vendégeknek fogunk számítani az elkövetkezendő időben. A ránk hulló eső elmossa a múlt sérelmeit, csak fakó emlékképek maradnak helyettük, amiket próbálunk minél kevesebbszer felszínre hozni ezután. Az arcunkat cirógató lágy sugarak reményt adnak a jövőre nézve, mert azt szimbolizálják, hogy a legkeményebb viharok után is újra felkel a nap. A fejünk felett húzódó szivárvány pedig a mi szerelmünk jelképe. Egy olyan szerelemé, ami a legsötétebb helyen született meg, mégis képes volt kivirágozni, túlélni a lehetetlent, és hinni a holnap mennyországában akkor is, ha a ma még a pokolban játszódik.