Ha újra az enyém lennél... - Első nap nélküled

Az Én és a Hercegem + a Love me like you do 2. évada! Aki nem olvasta a két említett ficit, annak javaslom, előbb azon legyen túl:-)

Ha újra az enyém lennél, hagynám, hogy kékre festesd a falakat.

Baekhyun

– Exoluxia valóban létezik, vagy egy kitalált hely? Esetleg ez a csodálatos történet igazságon alapul, vagy csak a fantáziájának szüleménye? – lépek ki az újságírók és a rajongók takarásából. Chanyeol zavartan pislog, amint meglát. Azt beszéltük meg, hogy a közeli kávézóban találkozunk a könyvbemutatója után, de nem hagyhattam ki a nagy eseményt. Hogy őszinte legyek, megtiltotta, hogy eljöjjek, mivel sejtette, hogy bajt fogok keverni, amit ezennel meg is erősítek kotnyeles kíváncsiskodásommal. A többiek furcsán méregetnek, hisz ez a felvetés egyikük fejében sem fordult meg, én viszont pont azért rukkoltam ezzel elő, mert már nagyon untam az egymás utánban feltett klisés, agyon csépelt kérdéseket, és úgy gondoltam, itt az ideje feldobni a délutánt.

Szemmel láthatóan Chanyeol nincs elragadtatva a közbeszólásomtól. Szerintem nem is igazán a kérdés zavarja, mert arra simán rávághatná, hogy a sztorija csupán fikció, egyszerűen a jelenlétemmel nincs kibékülve. Mégis hogy lehet olyan önző, hogy nem akarja megosztani velem élete egyik legfontosabb pillanatát? Ha nem kötötte volna ki, hogy maradjak távol, esküszöm, jófiú módjára ültem volna végig a rendezvényt, így azonban csak azért is szemtelen leszek, hogy eképpen állhassak rajta bosszút. Tudom, gyerekesen viselkedem, de akkor sem égettem le nyilvánosan, úgyhogy legalább rám mosolyoghatna, ahelyett, hogy úgy bámul, mintha nem ismerne újszülött kora óta.

– Mint a legtöbb romantikus regény, ez is az írója fantáziavilágának hatására jött létre. Véleményem szerint a valóságban nem léteznek olyan mindent elsöprő szerelmek, amit a főszereplőim átéltek, ilyen erős érzelmek csak a képzeletünkben születnek meg. – Chanyeol halványan elmosolyodik, amikor szembesül haragos arckifejezésemmel. Idegesít, hogy letagadja az igazságot, még akkor is, ha tudom, az emberek bolondnak néznék, ha egyenes választ adott volna. Ők nem ismerik a szülőhazánkat, azt hiszik, ilyen birodalmak a mesékben léteznek, holott nem messze helyezkedik el Szöultól, csak jól el van rejtve a nem kívánatos betolakodók elől. Kiborít, hogy egy mondattal kijelenti, ez az egész az írói elméjének köszönhető, mert ettől úgy érzem, hátat fordít a múltunknak, néhány jelentéktelen szóval elárulja azt a hatalmas szerelmet, ami évekkel később is összeláncol minket.

– Akkor Baekhyun herceg sem egy húsvér emberről lett mintázva? A szereplői annyira hitelesek, hogy le mertem volna fogadni, hogy a herceg karakterét élete szerelme ihlette. Azt akarja mondani, hogy magányosan a négy fal között írta meg ezt a csodát, és senkinek nem adta oda, hogy néhány csókot követően kijavítsa a hibáit?

– A szerkesztőm javította a hibáimat, de vele nem szoktam csókolózni, mert egy három gyerekes, férjezett asszony. – A közönség egyöntetűen felnevet, pedig Chanyeolból süt a feszültség. Most azt hiszi, jó fej? Miért akarja egy olyan író látszatát kelteni, aki csendesen ücsörög otthon, még egy macskája sincsen, és csak akkor érzi jól magát, ha belemenekülhet a képzeletében megalkotott kis világba? Ilyenből olyan sok van már. Százszor érdekesebb lenne az igazság. Nem azt mondom, hogy nyíltan beszéljen Exoluxiáról, de az igenis fáj, hogy a kapcsolatunknak hátat fordít. Mégis mitől jobb egy szingli meleg író, mint egy foglalt? Mert a szexuális beállítottságát nem tagadhatja le, miután írt egy fiú szerelmes egy másik fiúba regényt.

Elhallgatok. Chanyeol megnyugodhat, nem fogom több hülyeségemmel zaklatni. Hagyom, hogy az egyik unalmas blog író feltegye a még unalmasabb kérdését, és miközben az ostoba lányok izgatottan várnak a válaszra, feltűnésmentesen kioldalgok a teremből. Senki nem veszi észre a távozásomat, kivéve Chanyeolt, aki még egyszer utoljára küld felém egy bocsánatkérő pillantást, amiről tudomást sem véve folytatom az utam. Lehet, hogy szokás szerint bolhából elefántot csinálok, de végül is ezt szerette volna, nem? Hogy ne legyek ott a könyvbemutatón, hát most engedelmeskedem a kérésének.

Én bíztattam Chanyeolt, hogy vesse papírra a történetünket. Sosem hitt abban, hogy sikerrel járhat, sokat bizonytalankodott az írás terén, de a kitartó noszogatásomnak hála végül megszületett a remekmű. Amíg én zongoráztam és énekeltem egy bárban, ő minden este leült ugyanahhoz az asztalhoz, hogy egy pohár ital mellett nekilásson a munkának. Imádtam ezt az időszakot. Azt csinálhattam, amit szeretek, miközben nézhettem álmaim pasiját, aki a szerelmünk történetét örökítette meg. Imádtam, amikor ihlet híján pár percre felfüggesztette a gépelést, és rám emelve gyönyörű tekintetét belefeledkezett a dalaimba. Minden egyes sort neki címeztem. Azért énekeltem, hogy kellemes aláfestő zenét szolgáltassak az alkotáshoz, illetve, hogy tudjon lazítani a sok pötyögés után.

Amikor végeztünk, hazamentünk, és másnap az ágyban heverészve javítottam ki az elírásait. Néha kiakadtam azon, ahogy ábrázolt engem, és azt akartam, hogy törölje az adott jelenetet, de pár átolvasást követően bele kellett törődnöm, hogy tényleg ilyen nehéz eset vagyok. A könyv rávilágított, hogy Chanyeolnak nincs könnyű dolga mellettem, hogy túl tökéletes egy magam fajta hangulatemberhez, amitől szomorúság öntött el. Amint észlelte, hogy a búslakodás miatt megszakítottam a lektorálást, szorosan átölelt, és közölte, hogy ne változzak meg, mert unalmas lenne az élet a napi minimum egy zsörtölődésem nélkül. Szerintem ez sokkal szívhez szólóbb, minthogy előadja a nagy, megközelíthetetlen írót, aki a szerkesztőjén kívül senkivel nem tartja a kapcsolatot.

Nem megyek el a megbeszélt találkozónkra. Elmúlt este hét, Chanyeol már biztosan ott van, de a büszkeségem nem engedheti, hogy én is megjelenjek. Tudom, hogy felesleges adnom a durcást, mert a haragom úgyis köddé fog válni, amint újra megpillantom, de a szeszélyes herceg, aki mindig ellentmond mindenkinek, nem hagyja, hogy az egyetemet végzett, bárzongorista, hétköznapi életet élő Baekhyun helyesen cselekedjen. Amióta az eszemet tudom, ilyen életről álmodoztam. Suliba járni normál emberek közé, dolgozni, bulizni, és igen, azt is én akartam, hogy Chanyeolnak legyen egy best-sellere, most mégsem érzem magam elégedettnek.

A talpam alatt ropogó hó emlékeztet arra, hogy mindennek ellenére sokkal jobban szeretek itt élni, mint Exoluxiában. Nem baj, ha néha vitatkozunk, nem értünk egyet, hisz nem létezik olyan pár, akik soha ne rúgnák össze a port. Még az olyan elképesztő erejű szerelmekben is vannak zsákutcák, mint amilyen a miénk, mert túl egyszerű és egyhangú lenne, ha mindig ugyanabba az irányba akarnánk menni mindketten. De ettől függetlenül továbbra is ő az én egyetlenem. Abban a pillanatban is ő volt, amikor pufogva kivonultam a könyvbemutatóról, és akkor is az lesz, amikor dühöngve a fejemhez fogja vágni, hogy elrontottam élete nagy eseményét.

Végignézek a kivilágított kirakatokon. Nemsokára karácsony, de én még nem tudom, mit adjak Chanyeolnak ajándékba. Tudom, hogy mindene megvan, hogy ha rákérdeznék, hogy mit szeretne, azt válaszolná, hogy semmire sincs szüksége rajtam kívül, de egy nem várt meglepetés a fa alá csempészve mindig gyermeki mosolyt csal az arcára. Eddig sikerült kitalálnom valami frappánsat az utolsó pillanatban, volt, hogy szenteste szaladtam el a boltba nagy megvilágosodásomban, és nagyon remélem, hogy ezúttal sem fogok csalódást okozni magamnak. Channak nem számítana, ha csak forró csókokkal borítanám el, de engem zavarna, ha még ezen a téren sem tudnék rendes barát lenni.

Úgy bámészkodom, hogy nem veszem észre az utamat keresztező fiút, akinek kilököm a szatyrát a kezéből, amikor neki ütközöm. Sűrű bocsánatkérések közepette lehajolok, hogy felvegyem a szívecskés ajándékzacskót, amiből az Én és a Hercegem túlságosan ismerős borítója kandikál ki. Ezt is én terveztem meg. Heteken át agyaltunk azon, milyen kép illene leginkább a történethez, félresöpörtük megannyi grafikus munkáját, mert úgy éreztük, nem adják vissza a könyvben szereplő érzéseket, aztán egy napon hajnali fél ötkor ujjongva ugrottam ki az ágyból, azzal a bizonyos heuréka feelinggel. Chanyeol rémülten kapott utánam, mert azt hitte, ég a ház, vagy hogy fáj valamim, azért rohanok minden magyarázat nélkül a konyhába, de nekem csak az asztalon pihenő laptop kellett. Nem volt eget rengetően zseniális ötlet, a szerelmem mégis elbűvölten tanulmányozta, mihelyst megmutattam neki. Egy árnyékba burkolózott alak, aki engem jelképez, a földre hajítja a koronáját, amíg a másik kezével a szívéhez szorít egy KitKatet. A hangsúly a csokin van, aminek a nevét ki kellett takarnunk, különben úgy tűnt volna, hogy reklámozzuk.

– Remek ajándék – vigyorgok a zavarban ácsorgó fiúra, aki a szavaim hallatán megkönnyebbülten kifújja a levegőt. Amikor újra a földre nézek, felfedezem, hogy egy kis doboz is kiesett a fehér hótakaróra, amit villámgyorsan visszajuttatok a tulajdonosához.

– Nem tudom, miről szólhat ez a könyv, de a barátom teljesen rá van kattanva, amióta elolvasta a tartalmát. Már pár sor után is isteníti ezt a Parkot, és reméli, hogy sok hasonló történettel fogja ellátni a meleg társadalmat. Én meg azt remélem, hogy nem fog annyira belemerülni a fantáziavilágba, hogy az egyszerű és hétköznapi kézkérésem ne tetsszen neki.

– Szívből örülök annak, hogy egy vérbeli meleg pasi fogja olvasni, mert eddig csak tini lányok kezében láttam. Chan is odalesz a hírtől, ha elmesélem neki!

– Chan? Ilyen jól ismered őt? Barátok vagytok? – néz rám elkerekedő szemekkel a srác. Hihetetlen, milyen jó kisugárzása van. Sok korombelivel találkoztam az egyetemen, a bárban, de huzamosabb ideig egyikük sem tudta lekötni a figyelmemet. Bár csupán két perce diskurálunk, érzem, hogy őt be tudnám engedni a szívembe, és ez kiváltságos dolog, mert az én szívem elég kicsi ám. Eddig csak Chanyeolnak, Jonginnak, Chanyeol anyukájának és Jongin kislányának nyitottam meg, és persze a gyönyörűséges lovacskámnak.

– A vőlegényem. – Sosem neveztem még Chanyeolt így. Valójában el sem jegyeztük egymást, csak az ujjára húztam egy gyűrűt, mert tudtam, hogy neki ez sokat jelent. Engem sosem érdekeltek a papírok, sem a szimbolikus hatással bíró ékszerek, számomra a csókjaival, az érintéseivel bizonyította be legjobban az elkötelezettségét. De most olyan jól esik ennek a szónak az íze a nyelvemen. Ráadásul ez a srác házasodni készül, szóval miért ne támogathatnám azzal, hogy megmutatom, nem ő az egyetlen meleg, aki ilyesmire adja a fejét. Magamat is meglepem, amiért ennyire jótékony hangulatba kerültem; valamit biztosan tud ez a gyerek, ha képes előcsalogatni belőlem a nagyon mélyen bennem lakozó kedves énemet.

– Azta! Yixing el lesz ragadtatva, ha megtudja, hogy az újdonsült kedvenc írójának vőlegényével találkoztam, miután megvettem a könyvet. Micsoda véletlen! Nem dedikálnád? Szerintem nagyon örülne neki.

– Még sosem dedikáltam, és igazán hízelgő az ajánlat, de mit szólnál ahhoz, ha maga Chanyeol írna bele pár sort? Hozzunk össze egy dupla randit! – Amint elhagyja a „dupla randi” kifejezés a számat, én is meghökkenek a közvetlenségem miatt. Azért remélem, hogy nem fog pszichopatának gondolni, amiért ismeretlenként így lerohantam, de tényleg érzek valami pozitív rezgést kettőnk közt. Szerencsére nem hagy faképnél, mosolyogva felém nyújtja a telefonját, hogy írjam be a számom, aztán megcsörget, hogy én is el tudjam menteni az övét. Megbeszéljük, hogy miután egyeztetünk a párjainkkal, rácsörgünk egymásra, hogy kinek, mikor lenne jó a találka, aztán jókedvűen haza indulok.

A lakásunkhoz közeledve azonban egyre jobban inamba száll a bátorság. Az ablakunkra pillantva látom, hogy ég a villany, és amikor számot cseréltünk Jongdae-vel, tizenkét nem fogadott hívással szembesültem, úgyhogy Chanyeol biztos pipa rám, mellesleg jogosan. Hagyom, hogy a hópelyhek megtapadjanak a hajamban; egy újabb dolog, amivel felbosszantanám, mert utálja, ha nem veszek sapkát. Rajzolok egy béna szívet a frissen hullott hóba, lefotózom, elküldöm neki, hátha megenyhítem vele, mire felérek. Legszívesebben lehívnám, mert rajongok a havazásért, és ilyenkor rögtön kedvem támad a szánkózáshoz, korizáshoz, meg mindenhez, amire Exoluxiában nem volt lehetőségem, hisz ott sosincs igazi tél.

Mosolyra húzódik a szám, amikor belépek az otthonunkba. Akárhányszor stresszes voltam a tanulásnak köszönhetően, vagy felidegesített egy részeg fazon a bárban, hazaérve felvillanyozódtam, mert minden egyes szegletét imádom ennek a lakásnak. Ezernyi emlék rohamoz meg, miközben leveszem a cipőmet. Ránézek a kanapéra, ahol először szeretkeztünk a beköltözésünk után. Nem hoztunk magunkkal semmit, nem álltak halomban a dobozok az előszobában, melyekből ki kellett volna pakolni, ezért abban állapodtunk meg, hogy egy gyors körülnézést követően elmegyünk shoppingolni. Chanyeol leült, hogy alaposan átgondolja, mire van első körben feltétlenül szükségünk, de a második tétel lejegyzése közben kikaptam a tollat a kezéből, és a lehető legtávolabbi sarokba hajítottam el. Chan mérgesen ráncolta a szemöldökét, de amint az ölébe helyezkedtem, egyből megfeledkezett a fontos teendőinkről.

Chanyeol most is azon a kanapén ül. Hallja, hogy megérkeztem, mert szokásomhoz híven nagy zajt csapok, de nem néz felém, sőt, a köszönésemet sem viszonozza. Odabaktatok a ruhásszekrényhez, és a farmeremet a földre dobva kezdek a mackónadrágom után kutatni. Direkt elhúzom a keresgélést, mert abban reménykedem, hogy Chan végigméri meztelen lábaim, de hiába minden szexi pucsítás, rám se hederít. Meggondolom magam, és hagyva a melegítőt egy szál bokszerben mászok az ölébe. Átölelem, úgy csimpaszkodom a nyakába, mint egy kis majom, de nagyon úgy fest, ezúttal nem fogom olyan könnyedén elcsábítani, mint annak idején.

– Sajnálom, édes, egy barom vagyok! Nem kellett volna megzavarnom a könyvbemutatót. – Végigcsókolom az álla vonalát, a hajába túrok, és magam felé fordítva a fejét kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. A tekintetéből süt a csalódottság, amitől görcsbe rándul a gyomrom. Bevallom, sokszor tettem rossz fát a tűzre, de sosem láttam még ennyire lemondónak. Dühbe gurult, haragudott rám, de ez a szomorú pillantás a szívemig hatol. Lefagyok tőle, nem tudom, mit kéne mondanom, mit kéne tennem, hogy megbocsásson.

– Órákra eltűntél. Nem jöttél el a kávézóba, és hiába hívtalak, nem vetted fel. Tudod, mit éltem át? Azt hittem, nagy feldúltságodban besétáltál egy száguldó autó elé. Tényleg egy barom vagy! Oké, utálj, amiért nem hívtalak el arra a rohadt bemutatóra, de hogy ne vedd fel a telefont… – Összehúzom magam, és azt kívánom, bárcsak elnyelne a föld. Megbánom, hogy nem vettem nadrágot, mert nem tartom helyénvalónak az alsógatyában való ücsörgést, mialatt Chanyeol feltárja előttem legféltettebb érzéseit. Gyűlölöm a viselkedésem, az ostoba gyerekességem, amitől huszonöt évesen sem tudok szabadulni. Chanyeol a poklok poklát járta meg, amikor évekkel ezelőtt megjátszottam a halálomat. Szükség volt arra a lépésre, hogy megmeneküljek apám és a trón elől, ettől függetlenül a szerelmem szívét darabokra törtem. Az utóbbi órákban ugyanazon mehetett keresztül, mint akkor. Nem is a bemutató miatt orrolt meg rám, hanem azért, mert nem adtam életjelet magamról, így semmi jogom a békülésre várni.

Megpróbálok felállni, hogy megszégyenülve a fürdőbe kulloghassak, de megakadályoz benne, és határozottan magához húz. Olyan szorosan tart, hogy érzem a szívverését a mellkasomon, ami egyre erősebben lüktet, minél feljebb simogatja a combom. Egyszer sem fordult elő, hogy ne kívántam volna meg, de most annyira kiábrándultam magamból, hogy másra sem tudok gondolni, minthogy rendre csalódást okozok annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretek. Mit tehetnék annak érdekében, hogy megváltozzak? Tudom, hogy Chanyeol még azt is képes lenne megbocsátani nekem, ha gyilkossági kísérletet követnék el az anyja ellen, amivel nem élhetek vissza. Nem használhatom ki, nem csinálhatok mindenféle szarságot azzal a címszóval, hogy úgyis el fogja nekem nézni.

– Tudod, mit mondtam az olvasóimnak, miután kiviharzottál a bemutatóról? Megkérdeztem tőlük, hogy nem emlékeztet titeket valakire ez a makacs srác, mire egytől egyig azt válaszolták, hogy tiszta Baekhyun herceg. Én pedig megkértem őket, hogy néha mormoljanak el egy imát értem, hogy kibírjam a hátralévő hatvan évet annak a kis méregzsáknak az oldalán. – Chanyeol mosolyogva az orromhoz dörgöli az övét, majd puhatolózva kér bebocsátást nyelvével a számba. Nem tudok a csókra koncentrálni a szememet mardosó könnyektől. Már megint megbocsátott, és én megint nem érdemeltem meg. Azon húztam fel magam, hogy titkolja a kapcsolatunkat, de végül mégis lerántotta róla a leplet, én viszont ahelyett, hogy megünnepeltem volna vele a sikerét, duzzogva mászkáltam a városban, mint egy hülye kamaszgyerek, aki nem akar engedelmeskedni a szüleinek. – Hé, tudom, hogy imádod a békülős szexet, úgyhogy ne kéresd magad! Ráadásul ennyi jár nekem a sok idegeskedés után.

Gondterhelten hagyom, hogy lehámozza rólam a pólót és a bokszert. A zoknival már nem is bajlódik, nekem meg még ahhoz sincs erőm, hogy lerúgjam magamról, úgyhogy bármilyen hülyén is mutat, rajtam marad. Nézem, ahogy vetkőzik, de továbbra sem jövök lázba, ami aggasztó, mert nálam nagyobb szex mániás a földön nincsen. Eleinte nagyon féltem tőle, folyton kibúvókat kerestem, jól megvárakoztattam szegénykémet, mire beadtam a derekam, de az első alkalmat követően csillapíthatatlan vágy kerített a hatalmába. Ez olyan volt, mint a musicalek. Sokáig messziről kerültem a zenés darabokat, mert úgy gondoltam, azok csak lányoknak valóak, de egyszer Chan kapott két jegyet az egyik csoporttársától, és mivel nem szeretem elpazarolni az ingyen szerzett dolgokat, elmentem vele az Ének az esőben című műre. Attól kezdve havonta látogatunk el a színházakba, annyira magával ragadott az egész atmoszférája.

Kisvártatva meztelenül fekszik alattam, mire eszembe jut az első alkalom, amikor ruha nélkül láttam. Tizenkét évesek voltunk, és én szokás szerint leszöktem a cselédek részlegére, mint minden este. Senkit nem találtam a szobában; gondoltam, az anyukája még főz, Chan pedig a lovakat etetheti, ezért bementem a fürdőszobájukba, hogy gyorsan lezuhanyozhassak, mielőtt megérkeznek. Tévedtem, mert Chan ott állt ádámkosztümben, épp a törölközőért nyúlt, amikor megpillantottuk egymást. Elvörösödött, és fennhangon azt visította, hogy takarodjak ki onnan, legalább fürdés közben ne zargassam, ha már az ágyát folyton elfoglalom. Égő orcákkal rohantam vissza a hercegi lakosztályba, és a fejemre húzva a takarót próbáltam lenyugtatni a szívem heves dobogását, illetve a kapkodó lélegzetemet. Azon az éjszakán nem mentem vissza hozzájuk, pedig sosem tudtam elaludni a Mama meséi nélkül. Akkor azonban más miatt nem jött álom a szememre.

Tizenhat éves voltam, amikor az apám a kezembe nyomta a szekrénye mélyén őrizgetett magazinjait. Megelégelte, hogy egyik hercegkisasszony iránt sem mutatok érdeklődést, és úgy vélte, azzal előre lépést érhet el nálam, ha beindítja a fantáziámat néhány pucér nő képével. Rá sem sandítva a fotókra megkérdeztem tőle, hogy szabad-e egy királynak ilyesmiket nézegetnie, mire azt felelte, hogy egy királynak mindent szabad. Ezen felbátorodva közöltem vele, hogy ha király leszek, Chanyeol lesz a párom, mert nála nincsen szebb a világon, majd hozzátettem, hogy ugyebár egy királynak mindent szabad, mire úgy szájon vágott, hogy napokig felrepedt ajkakkal járkáltam. Drága apám azt hitte, kinövöm azt a szerinte beteg érzést, amit Chanyeol iránt tápláltam, esetleg jobb híján kiveri belőlem, ám végül ő halt meg, mi pedig boldogan élünk messze a borzalmas palotájától.

– Exoluxiában állandóan attól rettegtem, hogy nem leszel az enyém. Biztos voltam benne, hogy apám örökre el fog minket választani, és olyan megkeseredett sorsra jutok, mint ő. Az álmaim mégis valóra váltak. Az enyém vagy, de talán jobban jártál volna, ha valóban meghaltam volna abban a csatában, és te továbblépve találtál volna magadnak egy normális párt… – Amint végigcsorognak az első könnycseppek az arcomon, Chanyeol erőszakosan betapasztja a szám az övével, ezzel jelezve, hogy nem kíváncsi a badarságaimra. Miután finom ujjaival szárazra törli az arcom, az előzőnél lágyabb csókba hív, hogy addig kényeztesse a nyelvével az enyémet, amíg ki nem űzi az összes vészjósló gondolatot a fejemből. Nem fecsérli arra az időt, hogy ezredjére is elmondja, a defektességemmel együtt én vagyok élete értelme, inkább a cselekedeteivel igazolja, hogy örök időkre hozzám bilincselte magát, mert pontosan tudja, hogy nekem ez többet ér bármelyik szónál.

A csók közben szorosan ölel, még a lábait is a derekam köré kulcsolja, nehogy maradjon köztünk egy cseppnyi távolság. A férfiassága a hasamnak préselődik, és én már csak attól el tudnék menni, hogy érzem a forróságát, hogy egyre keményebb a csípőm ringatásának köszönhetően. Kéjesen a combja belsejéhez dörgölöm magam, és a szájába nyögök, amikor megérzem a fenekembe markoló ujjait. Megragadom a kezét, hogy két ujját benyálazzam, majd sóvárogva visszalököm a hátsómra. Chanyeol belevigyorog a csókba, aztán hogy húzza az agyam, kis köröket ír le a bejáratom peremén. Elfúló hangon kezdek könyörögni megváltásért, mire komolyan a szemembe néz, és azt mondja, csak akkor megy tovább, ha megígérem, hogy többet nem becsülöm le magam. Nem hinném, hogy ilyen felfokozott állapotban releváns döntést tudnék hozni, amivel ő is tisztában van, mégis engedelmeskedik a kérésemnek, miután magabiztosan bólintok egyet.

Egész életemben csak Chanyeollal voltam. Mások huszonöt évesen minimum két számjegyű mennyiséggel büszkélkedhetnek, de én sosem tartottam cikinek, hogy egyedül neki adtam oda magam, mi több, egyedül vele csókolóztam. Imádom, hogy ismerem minden rezdülését, és egyáltalán nem találom unalmasnak, hogy előre tudom, mi lesz a következő lépése. Ő is tudja, hogy amikor morogva belém mártja az ujját, az alsóajkába fogom mélyeszteni a fogam, mégsem húzódik el, hogy megóvja magát egy újabb kis sebtől. Tudom, hogy pár percnyi vonaglás után megfordít, hogy a kedvenc pózába igazgathasson, mi szerint hátulról ölel át, hogy az ágyékára ereszkedhessek, mert imádja, ha a kezembe véve az irányítást, a csípőm mozgatásával kergetem az őrületbe.

Tudom, hogy egy ideig hagyja, hogy úgy tekergőzzek rajta, ahogy kedvem tartja, aztán amikor már teljesen elveszti a fejét, egyik kezével megragadja a csípőmet, a másikkal a farkam, hogy határozott lökéseivel hamar a mennybe juttasson mindkettőnket. Tudom, hogy mielőtt a csúcsra érnénk, azt akarja, hogy megcsókoljam, ezért kapkodva hátra fordítom a fejem, és egy sürgető csókban részesítem. A nyelvem olyan sebesen jár ki-be a szájába, mint ahogy az ő döfései érik a testem, így a megszokott kórusban felhangzó kiáltásunk következik, végezetül fáradtan, de boldogan hanyatlunk vissza a párnára.

– Kezdjük újra – suttogom megfordulva az ajkára, mint mindig, amit Chanyeol a jól ismert nevetésével nyugtáz. Ismét megcsókolom, mert belőle sosem elég. Ilyenkor lustán, puhán simul rá az ajkam az övére, amíg az ujjai jó hosszan elidőznek a tincseim közt. Annyiszor végigcsináltuk már, mégsem fogom megunni. Ez olyan, mint amikor egy énekes sokadjára énekli el ugyanazt a dalt, de az ezredik alkalommal is akkora elánnal adja elő, mint először. Chanyeol az én kedvenc dalom, amit életem végéig fogok énekelni. Az egyetemen azt mesélte az egyik srác, hogy megcsalta a barátnőjét, mert már nem kívánta meg, amikor mellé feküdt az ágyban, nem járta át borzongás, amikor megcsókolta, amit én el sem tudok képzelni. Már csak a gondolatától is hányingerem támad, hogy más érintene meg, más lehelete csiklandozná a bőrömet. Egyszerűen nem létezik olyan, hogy Chanyeol és Baekhyun ne szeresse egymást. Ez olyan magától értetődő tény, minthogy a születésnapom május hatodikára esik minden évben.

– Tudod, mit mondanak? Hogy egy embernek három dolgot kell teljesítenie élete során: egy könyvet írni, egy fát ültetni… Emlékszel a miénkre? – Hát persze, hogy emlékszem. Jongintól egy diót kaptam a hetedik szülinapomra, amiért jól leszidtam, mondván, hogy egy hercegnek sokkal kifinomultabb ajándékot kell adnia egy másik hercegnek. Aztán rájöttem, hogy még csak öt éves, ráadásul nagyszerű célra tudtam felhasználni azt a kis csekélységet.

A palota egész udvara tele volt ültetve fákkal, csak Chanyeolék ablaka alatt tátongott sivárság, ami nagyon bosszantott. Lelkesen mutattam meg neki a diót, és elmondtam a tervem, melynek eredményeként ástunk egy gödröt, és együtt belehelyeztük a diót. Évről évre izgatottan vártuk, hogy növekedjen a fa, gondosan locsoltuk, ápoltuk, és egy csomót beszéltünk hozzá. Chanyeol azt mondta, túl lassan nő, úgyhogy biztos olyan törpe marad, mint amilyen én vagyok, ennek ellenére nemsokára nála is magasabb lett. Arra viszont még várnunk kellett, hogy termést is hozzon, mert elég lustának bizonyult ezen a téren. De nem bántam, mert akármilyen nyomi is volt, sok szép emlékem fűződött hozzá. Például Chanyeol a tövében fogta meg először a kezem. Szerintem nem volt tudatában annak, hogy mit csinál, ezért levegőt is alig mertem venni, nehogy túl korán realizálja a tettét, így hamarosan egy fuldokló roham tört rám, aminek köszönhetően persze, hogy eltávolodott tőlem. Sajnos a kis fánk nem lett hosszú életű, mert mielőtt megteremhetett volna rajta az első dió, apám kivágatta. Mindent el akart venni, ami fontos volt nekem, de szerencsére Chanyeol életét nem sikerült megkaparintania.

– …És csinálni egy gyereket – teszi hozzá a harmadik elmaradhatatlan dolgot.

– Szívem, sajnos a biológia még nem tette lehetővé, hogy egy férfi teherbe essen, pedig esküszöm, örömmel szülnék neked egy kis Chanyeolt. – Kurtán felnevet, de a hangja nem cseng túl vidáman. Hát újra a gyerek témánál lyukadtunk ki. Ez az egyik, amin sokat szoktunk vitatkozni. Chanyeol imádja a kölyköket. Olyan Jonginék lányának, mint a harmadik apukája, amíg nekem évekbe telt, hogy legalább arra hajlandó legyek, hogy az ölembe vegyem. Mostanra igazán megkedveltem a kiscsajt, de az teljesen más lenne, ha mindennap a nyakunkon lógna egy lurkó. Szeretem azt, hogy kettesben vagyunk, szeretem, hogy meztelenül, egymásba gabalyodva alhatunk el, hogy reggel ne kelljen megint a vetkőzéssel bíbelődni. Egy gyerek öt percenként ránk rúgná az ajtót, és jó esetben havi kettőre csökkentené a heti sok szexet.

– Megfontolom a gyerek kérdést, ha te megfontolod a könyv folytatását – hozakodok elő egy olyan területtel, ami számára kényes.

– Basszus, mintha én tehetnék arról, hogy nem tudok kitalált történetet írni. Megálmodhatnék valami frankó kis folytatást a regénynek, de az nem lenne olyan jó, mint az elődje. – Mindenki azzal rágja Chanyeol fülét, hogy csináljon trilógiát a herceges sztoriból, mert kár lenne egy könyv után veszni hagyni, de azt állítja, képtelen fikciókban gondolkozni, ő csak abból kerekített egy kötetet, ami valójában megtörtént vele. Szépen tud fogalmazni, a fantáziája viszont nem elég szárnyaló ahhoz, hogy nem létező eseményeket találjon ki.

– Pedig a meleg társadalomnak szüksége van ilyen olvasmányokra. Képzeld, találkoztam egy… – Mielőtt befejezhetném a mondatot, Chan hangos szuszogásba kezd. A drágám már el is aludt, annyira kimerítette a mai nap. Óvatosan magunkra húzom a takarót, legördülök mellé, és az oldalamra fekve simulok hozzá, fejemet a karjának döntve. Nekem sem kell sok ahhoz, hogy elragadjon az álom, ami elég furcsára sikeredik. Álmomban egy apró cipőcske fogad, amikor hazatérek Chanyeol hatalmas csukája mellett, és valamiért tetszik a látvány. Beljebb haladva mindenütt kisméretű cuccokat látok: pólókat, nadrágokat, zoknikat, és rengeteg játékot. Először azt hiszem, Haneulé, de rá ezek kicsik lennének, ráadásul fiú holmikról van szó. A konyha felé indulok, ahonnan vidám gyerek zsivaj szűrődik ki, és elmosolyodom, amikor Chanyeolt fülig maszatosnak látom, ugyanakkor nagyon boldognak. És amikor a kisfiú a nyakamba ugrik, én is nagyon boldog leszek, még ha nem is olyan fogadtatásban van részem, mint azelőtt.

Reggel nem arra ébredek, amire szeretnék. Normál esetben Chan merevedésének hozzám préselődésére nyílik ki a szemem, most azonban a telefonom idegesítő vijjogása riaszt fel. Amikor felnézek, meglepve látom, hogy Chan dühösen vizslatja a készülékem kijelzőjét. El sem tudom képzelni, ki hívhat ilyen korán, és hogy miért akadt ki annyira a kedvesem, hogy még azt sem engedi, hogy felvegyem. A megkérdezésem nélkül kinyomja a hívást, majd tajtékozva csapja le az asztalra a mobilom.

– Ki a franc az a Jongdae?

– Hát… Tudod, arra gondoltam, hogy ha neked szükséged van egy kis löketre az ihlet miatt, tartsunk egy pár hónapos szünetet. Az idő alatt randizgathatnánk másokkal, és akkor le tudnád írni, hogy mindegyik pasi helyes volt meg édes, de végül visszajöttél hozzám, ahogy én is hozzád, mert… – Chanyeol villámokat szóró tekintetéből úgy ítélem, jobban járok, ha befogom. Mégis mi a baja? Tudnia kéne, hogy csak vicceltem. Nem ismer eléggé? Dehogynem! Akkor meg miért nem mosolyodik el, ahogy annak lennie kell?

– Szóval erről van szó? Nem azért szívódtál fel tegnap, mert a városban akartál mászkálni, hanem hogy enyeleghess Jongdae-vel. – Úgy ejti ki a nevét, mintha egy fertőző betegség lenne. Nem is ismeri, mégis undor jelenik meg az arcán, ha eszébe jut. Jesszusom, sosem láttam még ilyen féltékenynek. Ha a bárban egy srác érdeklődve nézett rám, küldött felé egy figyelmeztető pillantást, de nem üvöltözött megvadult oroszlán módjára. A féltékenykedés amúgy is inkább az én reszortom.

– Mi lenne, ha csinálnék neked egy teát, amit az ágyba visszabújva fogyasztanál el? Te is tudod, hogy csak ugrattalak. Jongdae-vel a tegnapi sétálgatásom során találkoztam. Megvette a könyvedet, mert azt fogja karácsonyra adni a párjának. Szimpi volt, és…

– Szimpi? Az egyetemről ismerünk egy csomó srácot, mégsem mentetted el egyiknek sem a telefonszámát. Csak az én számom van a névjegyzékedben meg Jonginé, ennyi. Ja, bocs, most már Jongdae-é is.

– Nemhogy inkább örülnél annak, hogy elkezdtem szocializálódni. Este el akartam mesélni, hogyan ismerkedtünk meg, de elaludtál. Édesem… – Amikor rájövök, hogy a szép szavak itt már nem segítenek, kikászálódok az ágyból, és magamra kapom a tegnapi cuccaimat. Chanyeol már az ajtóban áll, egy szempillantás alatt felvette a cipőjét meg a kabátját, és indulásra készen a kilincsre helyezi a kezét. – Hova mész?

– Keresek valakit, akiből ihletet meríthetek a következő regényem megírásához.

– Mondtam, hogy csak vicceltem.

– Nem érdekel, ebből elég! Mindig az van, amit te akarsz. Szívem, írjál egy könyvet, mert az olyan menő lenne – nyávogja engem utánozva. – És mi értelme volt megírnom? A kiadó értelemszerűen új regényeket vár tőlem, de nekem semmi nem jut az eszembe, mert nem is vagyok igazi író. Te hajszoltál ebbe bele, és emiatt tiszta feszültségben élek. Neked nem kell gyerek, és ha Baekhyunnak nem kell valami, akkor Chanyeolnak sem lehet. Még a kibaszott falak színeit is utálom! Én kékre akartam festetni, de te elkezdted, hogy légyszi, légyszi, hadd legyen barack színű, és a falak barack színűek lettek. Megfulladok melletted, Baekhyun. Nem bírom tovább! Bárcsak soha ne ismertelek volna meg!

Lélegzet visszafojtva nézem, ahogy becsapódik mögötte az ajtó. A csapódás hangját nem is hallom, mert egyre csak az utolsó mondata visszhangzik a fejemben: „Bárcsak soha ne ismertelek volna meg…” A szavai jobban fájnak, mintha megütött volna. Sírni szeretnék, de képtelen vagyok felfogni, hogy ez tényleg megtörtént, így csak némán, mozdulatlanul bámulok magam elé. Tudom, hogy Chanyeol nem húzná fel magát egy rohadt barack színű fal miatt. Az, hogy ezt is a fejemhez vágta, azt jelenti, tényleg nagy a baj. Az utóbbi időben sokat vitáztunk a különböző nézőpontjaink okán, de abba bele sem gondoltam, hogy mennyi mindenről mondott le a javamra. Egy önző dög vagyok, egy percig sem kéne csodálkoznom azon, hogy végül feladta.

Amikor újra megcsörren a telefonom, odarohanok az asztalhoz, mert azt hiszem, ő hív, de újfent Jongdae keres. Ezúttal felveszem, és hanyatt dobva magam az ágyon mindent elmesélek neki. Szegény magát hibáztatja, mert az ő hívása robbantotta fel a bombát, de valójában ez már hónapok óta érlelődött, úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor sokall be. Jongdae nem igazán tudja, mit tanácsoljon. Még csak kilenc hónapja jár Yixinggel, de úgy érzi, megtalálta a nagy betűs szerelmet, ezért is kérte meg a kezét. Kezdetben nem mer a tegnap estéről beszélni, engem viszont nem zavar, ha mások boldogságáról hallok. Legalább addig sem gondolok a nyomoromra, bár a beszámolója alatt egyfolytában az ajtót lesem, fülelek, hátha meghallom a kulcsa csörgését, de sajnos nem történik semmi.

Amikor bontjuk a vonalat, elborzadva realizálom, hogy három és fél órát beszélgettünk. Kicsit aggaszt Jongdae telefonszámlája, de ami annál is kiborítóbb, hogy Chanyeol ennyi idő alatt nem jött haza. Megpróbálom felhívni, de a hangpostája jelentkezik. Mindegy, nem róhatom ezt fel neki, hiszen tegnap én is ugyanígy eltűntem. Csakhogy én azért nem olyan állapotban léptem le, mint ő. Belehalok, ha a haragja annyira elvakítja, hogy balesetet szenved. Még arra a gondolatra sem lábad könnybe a szemem, hogy egy oszlopnak csapódhatott az autójával. Ha sírnék, azzal azt igazolnám, hogy tönkrement a kapcsolatunk, de nem vagyok hajlandó ezt beismerni. Chan vissza fog jönni, és mint mindig, most is ráébred, hogy akármilyen vadbarom is vagyok, nem tud nélkülem élni.

Egy kis házimunkával próbálom elütni az időt, amiről hamar kiderül, hogy kár volt belekezdenem. A vasalóval lyukat égetek Chanyeol kedvenc ingébe, a felmosó vödröt felrúgom figyelmetlenségemben, így az egész konyha úszik a vízben. A főzésnek már neki sem látok, mert nem kell jósnak lennem, hogy tudjam, az eleve halálra van ítélve, így az ágynemű lecserélése után, amikor is a kezemben marad néhány gomb a párnahuzatokról, felfüggesztem a nagy takarítást. Már délután négy óra, de Chanyeolnak még mindig semmi híre. Ha egy perccel tovább kéne maradnom a lakásban, totál becsavarodnék, ezért felöltözök, és sietős léptekkel megindulok a busz irányába. Utálom a tömegközlekedést, de Chan nem enged vezetni, mert azt állítja, ön és közveszélyes vagyok az utakon, úgyhogy néha napján a tele zsúfolt járművekre kényszerülök. Bár egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt erre példa, mert mi mindenhova együtt szoktunk menni…

Egyszer sem léptem át egyedül a nevelőotthon küszöbét, ellentétben Chanyeollal. Egy éve hetente kétszer ellátogatott ide, amíg engem csak alkalomadtán tudott rábeszélni arra, hogy vele tartsak. Még a gondozók is furcsa szemmel méregetnek, mert nem tudják hova tenni, mit keresek itt, de nem törődve azzal, hogy összesúgnak a hátam mögött, céltudatosan haladok egy bizonyos szoba felé.

– Baebae! – rohan a karjaimba egy göndör hajú csöppség. Most először ölelem őt szorosan magamhoz. Ha el is kísértem Chanyeolt, leültem az egyik sarokba, és a telefonomat nyomkodtam, amíg a kicsivel játszott. Amikor a kisfiú odaszaladt hozzám, hogy mutasson valamit, futólag megsimogattam a fejét, de ennyiben ki is merült a vele való foglalkozásom. Ennek ellenére megszeretett. Engem Baebae-nek hív, Chanyeolt pedig Chachának, mert még csak három éves, és így könnyebb neki, mintha a teljes nevünket mondaná ki.

Egy évvel ezelőtt kezdett Chanyeol tudatosan nyaggatni a gyerek témával. Azelőtt is tisztában voltam azzal, hogy imádja a kölyköket, mert Jonginék lányától sem lehetett elválasztani, amikor meglátogattuk őket, de az örökbe fogadás, mint lehetséges opció tavaly karácsonykor kezdte őt foglalkoztatni. Képes volt beöltözni Mikulásnak, rám meg egy krampusz jelmezt erőltetett, hogy ily módon tegyük szebbé az árva gyerekek ünnepét. Le sem vette a szemét róluk, mialatt én azon fantáziáltam, vajon mit tenne a Télapó a krampusszal, ha rosszaságon kapná. Hát igen, sekélyességből kitűnőre vizsgáznék, az tuti.

Volt egy kisfiú, aki nem mert odamenni hozzá. A többiek körülötte zsongtak, de Youngjun a sarokban gubbasztva, lehorgasztott fejjel követte figyelemmel az eseményeket. Miután a srácok elrohantak a játékaikkal a kezükben, Chan odalopakodott a gyerekhez, és neki adta a legtöbb ajándékot. Attól fogva teljesen odavannak egymásért. És amilyen seggfej vagyok, irigykedtem a kicsire, amikor Chanyeol vele foglalkozott, és nem velem.

– Ez én vagyok, ez te vagy, az meg Chacha – mutogat a képen lévő alakokra, amit ő rajzolt. Őszintén szólva fel nem ismerném, hogy ki kicsoda, mégis olyan szépnek találom az ábrát, hogy ki fogom otthon rakni a hűtőre. – Hol van Chacha? – Amikor csillogó szemekkel Chanyeolt keresi, akaratomon kívül felszínre törnek a könnyeim. Bárcsak tudnám a kérdésére a választ!

– Youngjun-ah, szeretnél Chachával és velem lakni?

– Ti is itt fogtok lakni?

– Nem. Szeretnél velünk hazajönni? Ott csak mi hárman lennénk. – A kisfiút nagy gondolkodásba ejti az ajánlatom. Látszik rajta, hogy fiatal kora ellenére felfogja, miről van szó, és megfontolja a kérdést. Végül mosolyogva mégis igent válaszol, mire hevesen dobogó szívvel ismét magamhoz szorítom. Ki kell találnom, milyen színű legyen a gyerek szoba. Vagyis nem, majd Chanyeol eldönti. És rengeteg vagány ruhát kell neki vennünk, a legmenőbb játékokat, a legérdekesebb könyveket, mert az én fiam mindenből a legjobbat érdemli.

Túlcsordulnak bennem az érzelmek, amikor fiamként gondolok Youngjunra. Amíg vele játszok, egyrészt megfeledkezek a bánatomról, másrészt újra gyereknek érzem magam. Engem sosem szeretett az apám. Kiskoromban azért, mert szerinte én voltam a hibás anyám haláláért, aki a születésemkor vesztette életét, majd a bátyám közvetve szintén miattam halt meg, felnőttként pedig azt gyűlölte bennem, hogy folyton lázadtam, és nem engedelmeskedtem a parancsainak. Ha Exoluxiában lennének árvaházak, biztosan rögtön bedugott volna egybe. És mivel az apám sosem bánt jól velem, a földön hasalva a legók közt megesküszöm, hogy én leszek a világ leggondoskodóbb apukája. Persze csak Chanyeol után, mert őt úgysem tudnám felülmúlni.

Előkapom a telefonom, és lefotózom magunkat, hogy el tudjam küldeni Chanyeolnak. Ezen kívül beállítom háttérképnek. Miután Youngjunt lefektetem, betakargatom, fogom a kezét, amíg el nem alszik, írok egy üzenetet is neki. El sem hinné, hogy milyen jól éreztem magam ezzel a kis rosszcsonttal. És tudnia kell, hogy nem azért támadt fel az érdeklődésem iránta, mert vissza akarom őt szerezni. Egyszerűen csak mostanra értem meg az apa szerepre. Eddig még én is gyerek voltam, de abban a pillanatban felnőttem, amikor búcsúcsók nélkül kirohant az ajtón.

Szerelmem, kérlek, adj valami életjelet magadról! Tudom, hogy helytelenül viselkedtem tegnap, de már kilenc órája annak, hogy elmentél. Évek óta nem töltöttünk két-három óránál többet külön egy huzamban. Szeretném, ha örökbe fogadnánk Youngjunt. Nem azért, hogy hirtelenjében a kedvedben járjak, hanem azért, hogy olyan apukák lehessünk, amilyen nekünk sose volt. Mondd, hogy nincs vége! Esküszöm, hazamegyek, és kékre festem az összes falat. Csak annyit írj, hogy jól vagy-e… Örökkön-örökké!

Tanácstalanul lézengek a nevelőotthon folyosóján. Most, hogy Youngjun elaludt, már nincs maradásom, a többi gyerek nem érdekel. Ha Chanyeol eljött volna, hozzájuk is lenne pár kedves szava, de nekem minden téren megvan az az egy, akit szeretek, és mások bármit csinálhatnak, nem keltik fel a figyelmemet. Mielőtt leléphetnék, Choi kisasszony bájos hangja üti meg a fülem. Megfordulva azzal a barátságos arccal találom szemben magam, amihez már oly sokszor volt szerencsém itt tartózkodásaim során. Hosszú haját lazán copfba fogva viseli, a szemüveg sem hiányozhat pisze orráról, ahogy a foltok sem a ruhájáról, amik a gyerkőcöknek köszönhetően kerültek oda. Kedvelem ezt a nőt. Rajta kívül csak olyan lányokat látni errefelé, akik agyon vannak sminkelve, fél óránként szöknek be a mosdóba, hogy megigazíthassák a hajukat, és ha még rosszul is látnak, véletlenül se vennének fel szemüveget, mert azt nem tartják elég trendinek, foltok pedig nem tarkítják a csini blúzukat, mivel csak kellő távolságból figyelik a kicsiket.

– Hol hagyta a kedvenc írómat? Csak nem a második kéziratán dolgozik? Ugye megint én leszek az első, aki kap egy tiszteletpéldányt? – kérdezi lelkesen. A viselkedését is kedvelem. Néha olyan, mint egy csacska tizenhat éves, aki megpuszilja a falát borító posztereken lévő sztárokat, de ha munkáról van szó, keményebben végzi a feladatát bármelyik férfinál.

– Ma lazítani támadt kedve. Nélkülem. – Nem tehetek róla, de az utolsó szónál elcsuklik a hangom. A nő rám villantja bátorító mosolyát, sőt, még a vállamat is megveregeti, mintha ezer éves cimborák lennénk.

– Ne aggódjon! Az én barátom heti rendszerességgel lóg nélkülem. A pasiknak olykor ki kell szellőztetniük a fejüket távol tőlünk. – Ez úgy hangzott, mintha engem is a nők táborába sorolna, amit mástól sértésnek vennék, de neki elnézem.

– Örökbe szeretnénk fogadni Youngjunt – mondom halkan, de annál határozottabban. Choi kisasszony szeme felragyog, és látom rajta, hogy csak egy hajszál választja el attól, hogy ugrándozva felsikkantson.

– Rég hallottam már ilyen jó hírt! Nagyon reméltem, hogy így fognak dönteni. Tudja, a normál párok… Jaj, ne haragudjon, hogy ezt mondtam…

– Semmi gond. Tény, hogy nem vagyok normális – nevetek fel, és nagy örömömre ő is csatlakozik hozzám.

– Szóval az átlagos párok gyakran eltűnnek néhány alkalom után. De maguk egy éven át kitartottak Youngjunie mellett, ami egyértelművé teszi az elhivatottságukat. Én mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy önökhöz kerüljön.

– Ebben egy percig sem kételkedtem. De meleg párként kábé semmi esélyünk, valljuk be. Engem nem zavar, ha hivatalosan csak Chanyeol fia lesz. Mondjuk azt, hogy szingli, vagy ha az sem nyerő, akkor feleségül veszi magát, és ha megkaptuk a kicsit, elválnak. Mit szól?

– Szívesen lennék Park úr kamu felesége – kacsint rám egy színpadias sóhaj kíséretében. – Meg fogjuk oldani, ígérem!

Hiszek neki. Már csak az a kérdés, hogy Chanyeol részt kíván-e venni a jövőmben, ugyanis egy keserves fél óra elteltével sem érkezik válasz tőle. Rettegek attól, hogy az üres otthonunkba menjek haza, de nem maradhatok itt éjszakára, ezért nehéz szívvel kiballagok az épületből. A hó megint rákezd, aminek alap esetben örülnék, hisz bolondulok a havazásért, de most elszomorítanak a kabátomon megpihenő pelyhek. Chanyeol volt az, aki először olyan helyre vitt, ahol esett a hó, vele vívtunk kifulladásig csatákat, mintha még gyerekek lennénk, őt csókoltam szenvedélyesen, miközben lefagytak az ujjaim. És most ő az, aki nincs itt, hogy kéz a kézben sétálhassunk át a színes fényekben pompázó városon.

Ilyen érzés az, ha szakítanak valakivel, ha elhagynak? Mintha a sűrűn hulló hópihék égetnék a bőröm, mintha az egész testem lángokban állna, és ez a kibírhatatlan tűz csak akkor múlna el, ha megpillantanám őt. Mindenem fáj, a szívem olyan lomhán dobog a mellkasomban, hogy félő, újra meg kell tanulnia normális ütemben vernie. A látásom elhomályosul, szédülök, a gondolatok nehezen vánszorognak tudatom peremén. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy itt a vég, ami újabb és újabb rosszulléttel sújt le rám.

Félek. Soha életemben nem féltem még ennyire. Akkor sem, amikor apám elválasztott Chanyeoltól, akkor sem, amikor elmentem meghalni a csatába. Számomra annál nincs rosszabb, minthogy Chanyeol már nem szeret. Hetekig kínozhatna egy vérszomjas gyilkos, az sem szárnyalná túl azt a gyötrelmet, amit most érzek. Egyszerűen nem tudom elképzelni a létezést nélküle. Mégis hogy fogok elaludni, hogy fogok felébredni, ha ő nem szuszog ott mellettem? Hogy fogok eljutni hazáig, amikor csak pár métert tettem meg a nevelőotthontól, de már úgy érzem, hogy mindjárt ájultan esek össze?

A következő pillanatban kapok egy üzenetet. Annyira remeg a kezem, hogy alig bírom kivenni a zsebemből a telefonomat. Sírva fakadok a megkönnyebbüléstől, amikor meglátom Chanyeol nevét a kijelzőn, pedig még el sem olvastam, mit ír. Lehet, hogy jól elküld melegebb éghajlatra. De ki a fenét érdekel, legalább tudom, hogy nem esett semmi baja. Épp megnyitnám a levelet, amikor hátulról valaki istenesen fejbe kólint. Sebesen megfordul velem a világ, és hamarosan már semmit nem érzékelek csak az ijesztő sötétséget, meg a még ijesztőbb magányt.

*******************************************

–  Nővérem, íme, itt van Byun Baekhyun.

–  Remek munkát végeztél, drága öcsém. Most már csak abban kell reménykednünk, hogy a kúra is hatásos lesz.

– Mindent előkészítettem. Ha gondolod, kezdhetjük.

– Ugye nem hagytál nyomokat?

– Nem. De az biztos, hogy Park már keresi.

– Az nem baj, hiszen nemsokára ő is itt lesz. De a következő alanyunk Oh Sehun.

– Ő minek kell neked? Baekhyunon bosszút akarsz állni, amiért megalázott egy ország előtt, Chanyeolt magadnak akarod, de Sehun? Vele mik a céljaid?

– Oh Sehun kiváló katona, az én tutyimutyi embereimmel szemben. Te meg ő jó párost fogtok alkotni. És a kislány is kell.

– Mármint Jongin király lánya?

– Igen. Tudod, hogy az orvos megállapította, hogy nekem sajnos nem lehet gyermekem, ezért muszáj más úton hozzájutnom egyhez. És az a kislány igazán jó génekkel rendelkezik. Ezen kívül az apja úgysem tud majd gondoskodni róla, miután elveszíti a nagy szerelmét. Össze fog törni, így a hercegnőnek sokkal jobb lesz nálam. Meg hát egy lánynak nagyobb szüksége van egy anyára, mint két apára, és én meg fogom neki ezt adni.

–  Nem lenne jobb Jongint is idehozni?

– Az a féleszű teljesen semleges számomra. Nem akarok rajta bosszút állni, semmi hasznom nem származna abból, ha itt lenne, úgyhogy nem kell. A birodalmát a nélkül is meg fogom tudni kaparintani, hogy elvenném az emlékezetét. Annyira naiv, és a gyász még inkább az én malmomra fogja hajtani a vizet.

– Haneul hercegnő tudatát is módosítani fogjuk? Gyerekeken nem teszteltük a programot, és félő, hogy rájuk nagyobb veszélyt jelent.

– Még csak hat éves, az ilyen korú gyerekek rendkívül befolyásolhatóak. Egy darabig nyilván sírni fog a megszokott élete után, de amikor rájön, hogy tőlem sokkal többet kaphat, meg fog békélni.

– Nézd, ébredezik! Szörnyen ideges vagyok. Végrehajtottuk már a procedúrát szinte az egész birodalom lakosságán, mégis úgy izgulok, mintha most csinálnánk először.

– Hol vagyok? Szerelmem… Hol van a szerelmem…?

– Nem kell félned, Baekhyun-ah, Exoluxia úrnőjének a házában vagy. Balesetet szenvedtél, azért érzed rosszul magad, de azon vagyunk, hogy mihamarabb rendbe jöjj. Mondd csak, hogy hívják a szerelmedet?

–  A neve… A neve… Sehun… Hol van Sehun?

– Ne aggódj, az öcsém már el is ment, hogy idehozza neked. Kérdezhetek tőled pár dolgot? Csak azért, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e a memóriáddal a fejsérülésed ellenére. Mi a foglalkozásod?

–  Téged szolgállak, úrnőm.

–  Mindig Exoluxiában éltél?

– Amikor kilenc éves voltam, pár hónapra egy másik birodalomba költöztünk. De az az uralkodó rosszul bánt a szüleimmel, ezért amint tehettük, visszajöttünk ide. Az ön édesapja mindig jó volt hozzánk, ahogy ön is. Annak ellenére, hogy csak szegény parasztemberek voltak, a szüleim mindig megbecsülve érezték magukat a palota falai közt.

–  Te is tudod, hogy nagyon szerettem a szüleidet. Bárcsak most is velünk lehetnének…

– Meg fogom ölni a gyilkosukat, úrnőm. Sehun a legjobb katona, hamar elő fogja keríteni azt a gazfickót. Kérem, szóljon Sehunnak, hogy itt vagyok! Csak mellette érzem magam biztonságban. Nélküle elveszett vagyok.

– Mit szólnál, ha most aludnál egy kicsit? Mire felébredsz, Sehun már itt lesz melletted.

– Mindent köszönök, Taeyeon úrnő! Örök életemben a szolgája leszek, hogy visszafizethessem mindazt a jót, amit a családjától kaptam. Legyen áldott a királynő!