Ha újra az enyém lennél... - Tizenhatodik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, megtalálnám a valódi boldogság kulcsát.

Jongin

– Apuci… Szerinted visszajön hozzánk Sehun apa? Azt hittem, a szülinapját együtt ünnepelhetjük. Sok ajándékkal készültem neki, egész éjszaka fennmaradtam, hátha az utolsó pillanatban fog megérkezni, de…

– Kérlek, ne sírj, nyuszikám! Tudod, hogy megszakad a szívem, ha téged sírni látlak.

– De annyira hiányzik!

– Nekem is.

– Már nem szeret engem?

– Ugyan már, kicsikém, hogy mondhatsz ilyet? Te vagy a szeme fénye.

– Akkor miért nincs itt? Attól, mert haragszik rád, engem még meglátogathatna. Apuci! Mi van, ha történt vele valami? Ha azért nem jön, mert megsérült, vagy…

– Ilyesmire ne is gondolj! Sehun apa nagyon erős, ő sosem sérül meg.

– Írtam neki egy levelet, de nem tudom, hova címezzem.

– Add csak ide! És van számodra egy meglepetésem, amitől talán egy kicsit jobb kedved lesz. A keresztapádék a kapuban várnak. Fuss oda hozzájuk!

Honey kurjongatva az említett hely felé kezd szaladni. Hosszan kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, és engedélyt adok a könnyeimnek, hogy végigfolyjanak az arcomon. A lányom előtt nem sírhatok, mert akkor még jobban elszomorítanám, de ha egyedül vagyok, kicsit megkönnyebbülhetek. Örülök, hogy Chanyeolék itt vannak. Ők mindig vidámságot csempésznek a palotába, ráadásul most a kisfiukat is magukkal hozták, úgyhogy Honey figyelmét legalább el tudják terelni.

Idáig hallom a nevetésüket, én mégsem csatlakozom hozzájuk. Nagyon nehezemre esik mindennap erőt önteni a lányomba, bíztatni, reményt adni neki, amikor már rég elvesztettem a hitem. Ha a srácok itt vannak, nem kell megjátszanom magam, rájuk hagyhatom a gyereket, és elvonulhatok egy kis időre a világ szeme elől. Az emlékeimbe temetkezhetek, hiszen nekem semmi más nem maradt azokon kívül.

Sokadjára is a kis házhoz vezet az utam, melyben oly kevés időt tölthettem Sehunnal. Leteszem Honey levelét az asztalra, amin rengeteg bontatlan boríték foglal helyet. Minden egyes napon írtam Sehunnak. Volt, hogy három oldal lett tele azzal, mit csinált a lányunk az iskolában, és volt, hogy csak pár sort firkantottam le. Az összesben mantraként szerepelt, hogy kimondhatatlanul hiányzik, kimondhatatlanul szeretem, és állandóan azért imádkozom, hogy jöjjön vissza. Azt reméltem, egyszer betér ide, végigolvassa őket, és tárt karokkal rohan hozzánk, de ez eddig nem következett be.

Sehun három hónapja ment el. Minden egyes eltelt nappal egyre inkább meghal bennem a remény. Hogy őszinte legyek, kicsit haragszom rá. Azt megértem, hogy összetörtem a szívét, megértem, ha soha többé nem akar látni, de azért életjelet igazán adhatna magáról. Gondolhatna a lányunkra, aki imádja őt, és aki esténként rendre álomba sírja magát. Én nem érdemlem meg, hogy velem törődjön, engem jogosan büntet, de a gyerekre tekintettel lehetne.

Az ólom súllyal rám nehezedő fáradtság okán muszáj ledőlnöm az ágyra. Nélküle egyszer sem feküdtem ezen az ágyon, eddig görcsösen elkerültem. De nem bánom meg, hogy végül engedtem a kísértésnek, mert a párnájából még mindig az ő illata árad, ami egyszerre jár át örömmel, és egyszerre marcangolja a bensőmet. Hirtelen megrohamoznak az emlékek, melyeket direkt temettem a szívem mélyére. Annak ellenére, hogy helyreállt a memóriám, nem akartam emlékezni, mert túlságosan fájt. Nem bírtam elviselni, hogy annyi szép, együtt megélt év után csak a tátongó üresség, a végeláthatatlan magány maradt.

Egyfolytában azok a kérdések ismétlődnek a fejemben, hogy hol lehet most? Mit csinálhat? Gondol még néha rám? Meg fog nekem valaha bocsátani? Vissza fog valaha jönni? És amióta Honey azzal hozakodott elő, hogy talán megsérült, nem tudok úrrá lenni az idegességemen. Valahogy azt az eshetőséget számításba sem vettem, pedig simán előfordulhat, hogy sebesülten hever valahol. Sehun tényleg nagyon erős, de nem szuperhős. Ha lelövik, nem pattan le a testéről a golyó, ha leszúrják, nem forr be a sebe egy percen belül, mintha ott sem lett volna. Ha lelökik egy magas épületről, nem nyílnak ki a szárnyai, hogy megvédjék a becsapódástól, és így tovább.

Életemben nem voltam még ilyen fáradt, mint most, mégsem vagyok képes elaludni. A lelki szemeim előtt megjelenő rémképeken Sehun százféleképpen hal meg, ami nem hagy nyugodni, ugyanakkor fogalmam sincs, mi tévő lehetnék. Hol kereshetném? Kitől kérhetnék segítséget? Az embereink három héten keresztül kutattak utána az országban és azon kívül, de a nyomára sem bukkantak. Úgy eltűnt, mintha nem is létezett volna. A telefonját nem kapcsolta be, a bankkártyáját nem használta, az e-mail fiókjába nem jelentkezett be… Egyszerűen nem járhatott sikerrel a legjobb detektív sem.

Órák múlva mégiscsak sikerül elaludnom. Azt álmodom, hogy Sehun végre ellátogat a kis házba. Hallom kulcsának csörgését, amikor kinyitja a zárat, hallom, ahogy halk léptekkel végigoson az előszobán, aztán a szék lábainak nyikorgását, amikor leül az asztal mellé. Hallom a papírlapok suhogását, amint széthajtogatja őket, és a szipogását, akadozó lélegzetvételét az olvasásuk közben. Magamban megjegyzem, hogy ez egy irtó szar álom, mert mihelyst befejezi a levelek átböngészését, nem nyit be a hálószobába, hogy mindent feledve egy vad csókban egyesüljünk újra. De legalább az álmaimban érezhetem a jelenlétét, még ha az ajtó el is választ tőle.

Egyetlen Szerelmem!

El sem tudom mondani, mennyire hiányzol, mennyire szeretlek, és hogy mennyire szükségem van rád! Elhatároztam, hogy mindennap írok neked egy levelet, de ma rájöttem, hogy inkább olyan, mintha naplót vezetnék, hisz a levelekre normál esetben válaszolni szoktak. De azért remélem, egyszer el fogod olvasni mindet, és érezni fogod a soraimból, hogy milyen fontos vagy nekem.

Képzeld, tegnap Honey csillagos ötöst kapott a matek felmérőjére. Nem tudom, kire üthetett, hisz mindketten csapnivalóak vagyunk, ha számokról van szó. Bár jut eszembe, Krystal még számtan versenyt is nyert, úgyhogy valószínűleg tőle örökölte az eszét. Esküszöm, megnéztem a feladatot, és fél órán keresztül agyaltam azon, hogy oldotta ezt meg, aztán feladtam. Mellékelem neked a dolgozatot, hogy te is olyan büszke lehess, mint amilyen én vagyok, és kíváncsi lennék arra, hogy te mire jutsz ezzel a példával. De ne csalj!

A kancellár nagyon idegesítő. Folyton azt kérdezgeti, jól vagyok-e, vitaminokkal töm, és azt akarja, pihenjek, csak azt nem érti meg, hogy sem a vitaminok, sem a pihenés nem tompíthatja a szívem sajgását. Örülnék, ha leszállna rólam, és a munkájára koncentrálna végre.

Elküldettem Seohee-ért Exoluxiába. Tudom, hogy úgy megszeretted, mintha tényleg az anyukád lenne, és hogy azt akarnád, éljen velünk. Még Wonhyukot is magával hozta. Nem hiszem, hogy férjeként tekint rá, de igazán megkedvelte, és nem akarta magára hagyni. Nekik is nagyon hiányzol. Wonhyuk a fejébe vette, hogy meg fog téged tanítani mosógépet szerelni, Seohee meg egyre csak abban reménykedik, hogy újra fogsz enni a főztjéből. Rendkívül kedves emberek, örülök, hogy az életünk részévé váltak.

Baekhyun Honeynak ajándékozta Pearlt. Nem volt képes örökre megválni tőle, de Exoluxiába nem szándékoznak többé visszamenni, az emeletes társasház erkélyén meg mégsem tarthatja, így közösen erre a döntésre jutottunk. A lányunk még nem ült a hátára, inkább aranyos póniként kezeli, vagyis befonja a sörényét, és pink kötőféket tesz rá. Mindenesetre imád vele foglalkozni.

Ma azt hittem egy srácra az utcán, hogy te vagy. Annyira ciki volt! Utána rohantam, megragadtam a karját, és konkrétan már majdnem le is smároltam, amikor észrevettem, hogy csak képzelődtem. Szegény gyerek meg valószínűleg arra gondolt, molesztálom, mert olyan riadtan nézett rám. Szörnyű, hogy rögtön az ötlik az emberek eszébe, hogy ha király vagy, mindent megtehetsz mindenkivel. Hát nem ismernek még eléggé? Nem beszélve arról a sok ficsúrról, akik naponta zaklatnak azzal, hogy ágyasnak jelentkeznek nálam. Úgy vélik, mivel egyedül maradtam, előbb-utóbb igent fogok nekik mondani, de rohadtul tévednek. Annyira fel tudnak ilyenkor dühíteni, hogy legszívesebben a fejüket vetetném, pedig engem alapjába véve kenyérre lehet kenni.

Kérlek, gyere vissza, Sehun! Nem tudom, meddig bírom még nélküled. Sem apaként, sem királyként nem állom meg a helyem, ha nem vagy az oldalamon. Félemberként létezem, ami napról napra fárasztóbb, és úgy érzem, egyszer ez a fél is a semmibe fog veszni nagy bánatában.

Örökké a tiéd!

J

Elgémberedett végtagokkal vánszorgok ki a hálószobából. Legszívesebben ebben az ágyban feküdnék egész nap, csakhogy nem lehetek olyan önző, hogy én is magára hagyjam a lányomat. Este felhívtam Baekhyunt, hogy nyugtassa meg Honeyt, nem tűntem el, emellett megköszönném, ha folytonos jókedvével megfertőzné a kicsit, mire egy kelletlen morgás volt a válasz. Baekhyun rettenetesen haragszik Sehunra, amiért ennyi időre távol tartja magát tőlünk. Eleve rosszul van, ha eszébe jut, miket műveltek ők ketten az emlékezés vesztés ideje alatt, de amiatt pöccent be igazán, hogy szenvedni lát minket.

Először a konyha padlóján szanaszét heverő papír kupacra leszek figyelmes. Nem áll össze a kép az agyamban. Hárításképpen azt feltételezem, hogy a szél fújta le a leveleket a földre, és még akkor sem hiszem el, hogy Sehun ül az asztalnál, amikor megpillantom görnyedt, bóbiskoló alakját. Biztos csak képzelődöm, mondogatom magamnak, de mivel nem bírom elviselni csapzott látványát, odasietek hozzá, hogy letöröljem a könnyeket az arcáról, kifésüljem a kócos tincseket a szeméből.

– Sehun… – suttogom áhítatosan, amint az ujjaim a bőréhez érnek. A belőle áradó forróság józanít ki. Az ébreszt rá, hogy nem csak egy ábrándképhez van szerencsém. Közelségem rögtön felpattintja a szemhéját, hogy ugyanolyan csodálattal nézhessen rám, ahogy én nézek rá. Megfogja a kezem, a szájához emeli, és puha csókot lehel a csuklómra. Annyira remegnek a lábaim, hogy muszáj mellé ülnöm, ha nem akarok rongybabaként összeesni. Sehun szipogva átkarolja a vállam, fejét a nyakamba fúrva próbálja csillapítani a testét rázó zokogást. Én valamiért nem sírok. Irtó boldoggá tesz, hogy a szerelmem végre itt van mellettem, még az sem érdekel, ha csak azért jött vissza, hogy a lányunkat meglátogassa.

– Fogalmam sem volt arról, hogy itt vagy. Nem néztem be a hálóba. Miután észrevettem a leveleket, olvasni kezdtem, és nem bírtam abbahagyni. Ha tudtam volna, hogy…

– Csssss… Sehun… Megcsókolhatlak? – Rám emeli könnyáztatta tekintetét, és értetlenkedve méreget, mintha nem értené, miért kérek engedélyt a csókhoz.

– Mióta kérdezed ezt meg, ahelyett, hogy észt vesztve a nyakamba ugranál? A férjed vagyok.

– Igen, de… Nem csodálkoznék azon, ha többet látni sem akarnál. Ha csak Honeyhoz jöttél, akkor is nagyon örülök… – Az utolsó szavaknál nálam is sikerül eltörnie annak a bizonyos mécsesnek. Sehun szorosan átölel, és magától értetődően az ajkamra tapad. Minden olyan természetesen történik, mintha egyetlen percre sem váltunk volna el. A boldogság azon nyomban szétárad az ereimben. Több hónapnyi magányt, fájdalmat, szenvedést képes elmosni egyetlen szerelemmel teli érintés, ami számomra felér a világ összes csodájával.

– Én meg azért nem jöttem vissza eddig, mert… Rettegtem attól, hogy őt választottad. Újabb és újabb rémálmok riasztottak fel az éjszaka közepén, amikben azt láttam, hogy ti ketten… Hogy elfoglalta a helyem, és még Honey is apának szólította… – Ezúttal rajtam a sor, hogy elborzadva rázzam meg a fejem. Megszakad a szívem a hangjából sugárzó gyötrelem hallatán, ha arra gondolok, hogy egész idő alatt abban a hitben élt, hogy Kyungsoo mellett döntöttem. Rajtam a sor, hogy kifejezzem, mennyire imádom sok-sok év elteltével is, ezért határozottan a háló fele kezdem vonszolni.

Amikor leveszem róla a felsőjét, felfedezek egy elég csúnya sebet a vállán, ami el sincs látva. Elborzadva szisszenek fel, és leküzdve a vágyat a fürdőbe rohanok némi kötszerért. Úgy tesz, mintha nem fájna neki a fertőtlenítés, eltorzuló arcvonásai azonban mindent elárulnak. Vigasztaló puszikat hintek a sérülés köré, miközben aggódva kérdezgetem, ne hozzak-e fájdalomcsillapítót. Sehun azt suttogja, nálam jobb fájdalomcsillapító nem létezik, majd nem törődve a vállával, szenvedélyesen vesz birtokba.

Tökéletesen érzem, hogy amint eggyé válunk, mindent megbocsátunk egymásnak és magunknak. A csókjaink eltörlik a múlt gonosz árnyait, a sóhajaink új élet kapuját tárják fel előttünk. Tudom, hogy bármi történjék ezután, mi újra és újra vissza fogunk találni a másikhoz. Abban nem lehetek biztos, hogy soha többé nem érhet semmi baj minket, de az egyértelmű, hogy mindig rá fogunk lelni a szerelmünk szívéhez vezető útra.

– Elárulod, hol voltál? – kérdezem óvatosan a karját simogatva. Nem szeretném elrontani a kedvét, de köztünk nem csak a szex volt elképesztő, hanem a beszélgetéseink is. Azt akarom, hogy ismét mindent elmondjon nekem, amire egy rövid csendet követően sor is kerül.

– Egy közeli országban harcoltam… Felejteni mentem oda, de amikor halott gyerekeket láttam az utcákon, szemtanúja voltam annak, hogy időseket támadtak meg egy másik birodalomból érkező banditák, nem tűrhettem tétlenül. Tudom, hogy soha többé nem akartam az életemet kockáztatva részt venni semmilyen csatában, de akkor úgy éreztem, ha megvédem azokat az ártatlan embereket, kicsit könnyebb lesz feloldoznom magam a katona társaim legyilkolásának bűne miatt. A háború tegnap előtt ért véget. Kötelességemnek tartottam a végsőkig küzdeni a lakosokért, de miután befejeződött, pánikolva omlottam össze. A csatamezőn nem érzékeltem az idő múlását, akkor vágott fejbe, hogy három hónapra elhagytam az én imádott családomat. A kicsikém… A kislányom biztos nagyot csalódott bennem…

– Ne bolondozz! Alig várja, hogy haza gyere. Legszívesebben egész nap itt maradnék veled, de inkább szökjünk vissza éjjel, miután Honey már elaludt.

– Jongin… Megkérdezhetem, hogy mi történt Kyungsoo-val? – Mosolyogva simítok végig az arcán. Nem hoz zavarba a név említése, nem rezzenek össze, mikor eszembe jutnak a hozzá fűződő emlékek. Nem fogok hazudni, nem fogom letagadni, hogy beleszerettem Kyungsoo-ba, viszont az is kristálytiszta tény, hogy az az érzés a múlté, hogy egy percig sem bántam meg, hogy nem őt választottam. Sehun mellett van a helyem, mindig ott volt, még a tévedésem idején is, és mindig ott lesz.

– Azt szerette volna, hogy töröljem ki az emlékeit, és újakat ültessek a fejébe. Azóta nem tudom, mi van vele, de nem is foglalkoztat. Remélem, olyan boldog, mint amilyen én vagyok. Te vagy az én BBQ szószom, Sehun!

– Hé, te nem is szereted a BBQ szószt! – jegyzi meg nevetve, csókot nyomva az államra.

– Akkor mit mondjak? Kyungsoo a hamburger, te meg egy isteni csirkemell vagy. – Idétlen vihogásban törünk ki a hasonlatomnak köszönhetően. Örömmel tölt el, hogy nem feszengünk egymás társaságában, nem állnak közénk a történtek, úgy szórakozunk, mintha mindent ott folytatnánk, ahol abbamaradt. Egy cseppnyi rosszallást nem látok rajta, amikor kiejtem Kyungsoo nevét, és nekem sem jelent kellemetlenséget róla beszélni. Sehun még azzal is viccelődik, hogy ezután nem féltékenykedhetek Luhanra, mert akkor ő rögtön elő fogja húzni a Do Kyungsoo kártyát.

A szerelmem alig bír magával a hazafele vezető úton. Legszívesebben felhívná Honeyt, de nem engedem neki, mert nagyobb meglepetés lesz, ha egyszer csak megjelenik a semmiből. Egyfolytában kérdéseket tesz fel, amik vagy a lányunkra, vagy az országra, vagy az Exoluxiában megismert pót szüleire irányulnak, és én készségesen válaszolok mindenre, hisz annyira örülök annak, hogy ilyen életvidámnak látom. Néha el sem hiszem, hogy valóban itt ül mellettem. Nemcsak azért érintem meg, mert szeretek végigsimítani a karján, a combján, hanem azért is, hogy újra és újra megbizonyosodhassak arról, tényleg visszatért.

A palota udvarra érve elkiáltom magam, mire Honey kócos fejecskéje hamarosan felbukkan az ajtóban. Álmosan pislog, még a nyuszis pizsamájában van, és látszik rajta, hogy semmi kedve nem volt kimászni az ágyból, de miattam meghozta ezt a nagy áldozatot. Amikor azonban felfedezi rég nem látott apukáját, sikítva rohan a karjaiba. Sehun elsírja magát megkönnyebbülésében, ugyanis attól tartott, a kicsi haragudni fog rá a távollétének köszönhetően. Hiába hajtogattam neki, hogy alig várja, hogy ismét vele legyen, csak akkor tudatosul ez benne, mihelyst szembesül a gyerekből áradó örömmel.

A nagy csinnadrattára Baekhyun is kicsoszog a vendégszobából, ahol megszálltak Chanyeollal itt tartózkodásuk idejére. Ő nem reagál olyan jól, amint meglátja Sehunt, sőt… Annyira hirtelen cselekszik, hogy meg sem tudom akadályozni, amire készül. Már csak arra eszmélek, hogy az ökle kíméletlenül Sehun bal szeme alatt csattan, és még azzal sem törődik, hogy Honey riadtan végignézi az egészet.

– Ezt azért kaptad, mert minden reggel rám tör a hányinger, ha eszembe jut, mit műveltél velem, amíg amnéziás voltam. – Baekhyun keze megint a magasba lendül. Ezúttal a jobb szem alatti területet célozza meg, csak hogy meg legyen a szimmetria. – Ezt azért kapod, amiért fájdalmat okoztál Honeynak és Jonginnak azzal, hogy nem toltad haza a segged hónapokig.

Sehun meg sem próbál védekezni, holott simán földre küldhetné a kis pattogó bolhát, ha akarná. De hát nem akarja. Nyilván azt gondolja, megérdemli a rámért ütéseket. Amikor Baekhyun az orrát is be szeretné törni, Chanyeol a levegőben elkapja a kezét, majd lefogja az őrjöngő méregzsákot. Igazán kedves tőle, hogy a védelmünkre kel, de azért mindennek van határa. A szexuális dolgok miatt pedig jogtalanul mérges Sehunra, hiszen akkor ő sem emlékezett semmire, és valószínűleg őt is hányinger keríti hatalmába, ahányszor az esetekre gondol.

– Az volt az egyetlen előnye az emlékezetvesztésnek, hogy Baekhyun és én jól kijöttünk – jegyzi meg Sehun egy kényszeredett mosoly kíséretében, amikor jeget nyomok a monoklijára.

– Szeretnéd, hogy bosszúból kidobjam a palotából? Végül is rátámadt a királyra, ennél nagyobb bűnt nem igazán követhetne el.

– Ne. Jól fog még jönni, hogy Honeyra vigyáznak, amikor elszökünk a kis házba. Használjuk csak ki, hogy a lányunk odavan értük. Bár legnagyobb sajnálatomra elég rossz ízlése van, ha szereti Baekhyunt.

– Hé! Most mondtad, hogy jó volt, amikor nem martátok egymást. Mi lenne, ha ma este inkább itthon maradnánk, és rendeznék nektek egy békítő vacsorát?

– Kizárt, hogy erre cseréljem azt, hogy kettesben lehetek veled. Maximum egy holnapi békítő ebédben vagyok benne. Bár figyelmeztetlek, hogy kettőnk közül Baekhyun lesz a keményebb dió. – Ezt a nélkül is tudom, hogy emlékeztetne rá. Sosem voltak puszi pajtások, az incidens óta pedig Baek még inkább fúj Sehunra, de én nagyon szeretnék ezen változtatni. Elég rossz az összejöveteleken két tűz közt lenni. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy a legjobb barátom vagy a férjem oldalára álljak a viták során, nem beszélve arról, hogy Honey is mindkettőjüket szereti. Legalább az ő kedvéért megerőltethetnék egy kicsit magukat. – Egyébként azért nem hibáztatom Baekhyunt, mert igaza van – mondja lehorgasztott fejjel, kerülve a tekintetemet.

– Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Nem borítottunk mindenre fátylat ma reggel? Különben is, én tehetek az egészről. Ha nem csaltalak volna meg, te nem mentél volna el.

– Nem csaltál meg. Vagyis nem önszántadból. Én viszont önszántamból mentem el. Mintha ezzel akartalak volna büntetni.

– Akkor sincs joga igazságot szolgáltatni. Itt egyedül én verhetném be a képedet, ha úgy tartaná kedvem, de inkább ezt csinálom helyette… – A megfelelő hatás érdekében még az arcán kéne hagyni a jeget, de mivel zavar a csókolózásban, elveszem az útból. Sehun kezdetben mereven feszeng a karjaimban, nehezen sikerül feloldódnia, a kitartásomnak köszönhetően azonban lassan ledőlnek a falak, amiket Baekhyun tette húzott újra közénk. – Idefigyelj, te megbocsátottál nekem, és én is megbocsátottam neked. Senki másnak nincs köze a kapcsolatunkhoz, sem ahhoz, hogy milyen döntéseket hozunk. Ha még egyszer elszomorít az a nyikhaj, esküszöm, soha többé nem teheti be a lábát az otthonunkba. Nem érdekel, hogy a legjobb barátom, mert számomra te vagy a legfontosabb. Ha téged bánt, azzal engem is bánt.

– Jól van, nyugi. Ha ő nem jöhetne hozzánk, Chanyeol sem jönne, azt meg nem akarom, úgyhogy bármit is mondjon vagy tegyen Baekhyun ezután, ígérem, nem fogok vele törődni.

– Becsszó?

– Becsszó!

Nemsokára karácsony, ami egyben azt is jelenti, hogy a napokban lehullott az első hó. De Sehun és én ahelyett, hogy a szabadban mókáznánk a lányunkkal, egy királyoknak szóló összejövetelen ülünk, melyre ezúttal a mi országunkban került sor. Egy évben egyszer a környező birodalmak vezetői egybegyűlnek, hogy csupa unalmas dolgot vitassanak meg.

Nincs, amit jobban utálnék ezeknél a találkozóknál, mert többszörösen hátrányos helyzetűnek érzem magunkat. Egyrészt mi vagyunk a legfiatalabbak, vagyis a nagy bölcs uralkodók mind lenéznek minket, hisz azt gondolják, ebben a korban nem lehet elirányítani egy országot, és még véletlenül sem jut az eszükbe, hogy ők sem vénnek születtek, nekik is el kellett kezdeniük valamikor. Másrészt attól, mert csodálatos népünk van, akik elfogadták a kapcsolatunkat, ezzel együtt azt is, hogy két királyuk legyen, ezek a fennhéjázó felségek egy pillantásukkal meg tudnának ölni emiatt. Eleinte egyedül akartam megjelenni ezeken az eseményeken, de nem szívesen tagadtam volna meg Sehun iránti érzéseimet, ezért úgy döntöttem, nem érdekel, kinek mi a véleménye az életünkről.

– Mikor fog feleségül venni egy bájos hercegnőt, Jongin? Ajánlom figyelmébe a lányomat. Nála tökéletesebb királynét nem is találhatna. Arról nem beszélve, hogy nagyszerű anyja lenne Haneul kisasszonynak. Végezetül pedig megkaphatná az én országomat is. Nekem nincs már sok hátra, viszont tudom, hogy maga nagyon jó uralkodó, úgyhogy könnyű szívvel bíznám magára mind a gyermekem, mind a birodalmam. – A nyelvembe kell harapnom, nehogy kicsússzon a számon, ami először megfordul a fejemben. Az olcsó fiúkák mellett, akik ágyasnak szeretnének nálam jelentkezni, ezt a vénembert vetem meg a legjobban. A többiek legalább csak vádlón mereszgetik ránk a szemüket, de ő úgy tesz, mintha Sehun nem is létezne, ami rendkívül bosszant. Minden alkalommal előadja ugyanezt a monológot, tehát évek óta azt állítja, bármelyik pillanatban elpatkolhat, ez sajnos mégsem következett be ezidáig.

– Kedves Ohdol! Ne haragudjon, de nem tudok mást válaszolni, mint tavaly, mint tavaly előtt és az előtt… Rátérhetnénk azokra a témákra, amik miatt itt vagyunk? – Nagyon szeretném, ha pár órát ugorhatnánk az időben. Nem elég, hogy halálra unom magam, még hozzá sem érhetek Sehunhoz. Az embereinket nem zavarja, ha kifejezzük a szeretetünket előttük. Persze nem arra kell gondolni, hogy heves smárolásba kezdünk a szemük láttára, de a kezét simán meg szoktam fogni anélkül, hogy ez bárkiben felháborodást keltene. Itt viszont egymásra nézni is alig merünk, ami még inkább megnehezíti az idő múlását.

– Exoluxia királya késik. Várjunk még egy kicsit, hátha befut – javasolja az egyik uraság, aki sokkal jobban hasonlít egy nyugdíjas, otthon ülő bácsikára, mint egy királyra. De vajon kiről beszélhet? Nem is tudtam, hogy Exoluxiának új uralkodója van. Biztos megválasztották valamelyik idős arisztokratát, hogy kormányozza az országot, szóval még eggyel több besavanyodott fickóval fog bővülni a társaság.

Pár perc múlva kinyílik az ajtó. Kezdetben csak a kancellárt látom, aki bekíséri a várt tagot, aztán pedig azt sikerül megállapítanom, hogy egy fiatal férfiról van szó. Amikor kellő közelségbe ér, leesik az állam a felismerés hatására. Ott áll velem szemben Do Kyungsoo, és úgy mosolyog rám, mint amikor először találkoztunk a ruhaüzletben. De a szívem nem kezd heves vágtába a viszontlátás örömétől, pusztán hatalmas meglepettség uralkodik el rajtam, mert nem számítottam erre. Aggódva Sehunra pillantok, mivel attól félek, ki fog akadni Kyungsoo felbukkanása okán, ő azonban lágyan a szemembe néz, és azt üzeni a tekintetével, hogy nincsen semmi baj.

– Szeretnél beszélgetni vele? – kérdezi Sehun a karomat cirógatva a gyűlés végén.

– Tessék? Miért akarnék én beszélgetni vele?

– Megkérdezhetnéd, hogy van, miként lett király, ilyesmi. Én is kíváncsi voltam arra, mi történt Luhannal, nincs ebben semmi rossz. Addig megérdeklődöm Neked adnám a lányomat és a királyságomat uraságtól, hogy engem nem tartana-e jó partinak, mert ha elhagyna a férjem, kell egy alternatíva. – Nem törődve azzal, mit fognak szólni az öregek, szeretetteljesen átölelem Sehunt, és még egy puszit is nyomok a szájára.

– Max negyed óra. Aztán egy nagyot hócsatázunk az udvaron. Szeretlek!

Kissé zavarban foglalok helyet a Kyungsoo-val szemben lévő széken. Kerülve a tekintetét babrálok a szalvétával, egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék. Nagyjából egy év telt el azóta, hogy először találkoztunk, és több hónap, amióta utoljára láttam. Nem hittem volna, hogy valaha újra az utamba fogja sodorni az élet. Néha persze gondoltam rá. Arra, hogy miként alakulhatott a sorsa, de nagyon furcsa érzés, hogy ilyen közel van hozzám.

– Neked köszönhetően lettem király – töri meg a csendet váratlanul. Felemelem a fejem, a szemébe nézek, amiben csupa kedvességet vélek felfedezni. Már nem csillog úgy a tekintete, mint régen, és én sem jövök lázba a jelenlététől. Hirtelen kellemes érzet önt el, mintha egy rég nem látott barátot üdvözölnék. Végre kiszáll belőlem a feszültség, a nap folyamán először mosolygok rá tiszta szívemből. – Származásomat tekintve nem lehettem volna uralkodó, de mivel más sem, több jelölt közül választotta ki a nép a nyertest. Eszembe jutottak a szavaid, jelentkeztem, és most itt vagyok.

– Gratulálok! Végre lesz még egy fiatal király rajtunk kívül. – Kyungsoo nevetése arra az időre emlékeztet, amikor még gofrit hozott nekem a nap kezdéseképpen. Sehun átvette néhány szokását a visszatérése után. Adott nekem egy plüss állatot, amit sosem csinált azelőtt, palacsintát készített reggelire, ami finom volt, de megmondtam neki, hogy többször ne másszon ki az ágyból mellőlem ilyen butaságok miatt, hisz inkább élvezem a csókjait, minthogy a hasamat tömjem. A plüsst meg a lányunknak passzoltam át. Nem kellettek sem ajándékok, sem kényeztető gesztusok ahhoz, hogy szeressem Sehunt.

– Talán más téren is hasonlítani fogunk. Van egy srác… Még nem mertem közeledni felé, nem tudom, én tetszem-e neki, de ha egyszer összeszedném a bátorságom, és bevallanám az érzéseimet, talán Exoluxiának is két királya lenne. – Kettős érzet kerít hatalmába Kyungsoo szavait hallva. Önző énemnek kicsit rosszul esik, hogy ilyen könnyedén túltette magát rajtam. Nem mintha emlékezne a kapcsolatunkra, de akkor is furcsa lesz azt látni, hogy másra néz úgy, ahogy egyedül rám nézett egykor. Az igazat megvallva a mai napig megőriztem a CD-t, amin az emlékei vannak. Fogalmam sincs, miért, de egy olyan helyen rejtegetem, ahol rajtam kívül senki sem találna rá. Sosem akartam újra együtt lenni vele, azt viszont sajnáltam, hogy ő nem emlékszik azokra a szép élményekre, amiket átéltünk.

– Ne tétovázz tovább, mert elszalad melletted az élet, és egyszer csak arra fogsz eszmélni, hogy évek teltek el úgy, hogy semmit nem tettél. Amikor ma hazamész, állj oda a fiú elé. Mondj el mindent, ami a szívedet nyomja, mert nem veszíthetsz. Ha kikosaraz, egy kis bánkódás után tovább lépsz, de ha viszonozza az érzéseidet, kár az aggodalmaid miatt fecsérelni az időt. – Nagyon remélem, hogy most is fog hallgatni rám, ahogy a királysággal kapcsolatban tette. Kyungsoo megérdemli, hogy boldog legyen. Mindig is azt kívántam, hogy ő is találja meg az igazit, aki olyan boldoggá teszi őt, mint engem Sehun. Örülök, hogy a kedvesem rábeszélt arra, hogy csevegjek egy kicsit Soo-val, mert megnyugvással tölt el, hogy sínre került az élete. Ma este az lesz az első dolgom, hogy megsemmisítsem a lemezt, amit már rég meg kellett volna tennem. Ha emlékezne rám, nem tartana ott, ahol jelenleg tart, ezért el kell tüntetnem az utolsó dolgot, ami veszélybe sodorhatná az új életét.

A következő pillanatban nem várt esemény történik. Már csak arra leszek figyelmes, hogy Honey sírva Kyungsoo-nak esik, és pici kezeivel püfölni kezdi. Szegény Soo értetlenül mered rám, amíg én megpróbálom lefejteni róla a rúgkapáló gyereket, aki engem sem kímélve eltaszít magától.

– Miért van ő itt? El fogsz vele menni? Vagy Sehun apa fog miatta megint elmenni? Utállak téged! Mindent tönkreteszel! – Az „utállak téged” nevezetesen nem Kyungsoo-nak, hanem nekem szól. Rendesen szíven talál, hogy a lányom így ordít velem, pláne az, amiket mond. Nem engedi, hogy hozzá érjek, ellöki a kezem, és dühösen el akar rohanni, mire megjelenik Sehun, és a karjába veszi. Szeretnék rögtön utánuk menni, de nem hagyhatom magyarázat nélkül a beszélgető partneremet, aki azóta is lefagyva bámul maga elé.

– Kérlek, ne haragudj! Hasonlítasz valakire, aki… Emlékszel? Amikor először találkoztunk, meséltem neked, hogy nehéz időszakon megyek át. A gyerek nem szereti, ha más férfiakkal lát, mert azt hiszi, ismét veszekedni fogunk Sehunnal. – Persze ez nem teljesen igaz. Eddig még soha nem akadt ki, ha beszélgetésbe elegyedtem egy pasival, itt csak Kyungsoo volt a gond. – Ha megbocsátasz, megyek, és megpróbálom megvigasztalni.

– Ez csak természetes.

– Te pedig menj, és beszélj a lovagoddal, rendben? – Kyungsoo félszegen bólint egyet, aztán elindul a kocsija felé. Nekem akkor is jól esik, hogy találkoztam vele, bár Honey viselkedése eléggé aggaszt. Nagy nehezen végre sikerült elérnem, hogy Baekhyun és Sehun kibéküljenek, erre most pedálozhatok a gyereknél.

– Ne sírj már, kicsikém! Félreértetted a helyzetet – hallom meg az ajtóban megállva Sehun lágy hangját. A lányunk továbbra is mindent beleadva bömböl, amitől megszakad a szívem. Ha ennyire megrázta, hogy együtt látott Kyungsoo-val, az azt jelenti, hogy eddig rettegésben élt. Hiába jött vissza Sehun, hiába tapasztalta meg, milyen boldogok vagyunk újra, végig azon aggódhatott, mikor bukkan fel Kyungsoo, hogy ismét szétválasszon minket. Mit tehetnék, hogy kiverjem ezt a kényszerképzetet a fejéből?

– Lehet, hogy már el is ment vele – hüppögi Honey Sehun vállába.

– Itt vagyok – szólalok meg halkan, hogy gyorsan elűzzem a kétségeit. Nem megyek közelebb, egy helyben ácsorgok az ajtóban, mintha arra várnék, hogy ő adjon engedélyt a közeledéshez. Arra viszont várhatok, mert nem úgy tűnik, hogy kíváncsi rám. A füle botját sem mozdítva csimpaszkodik tovább Sehunba.

– Figyelj csak, kicsim! – simít végig Sehun a gyerek arcán, hogy a szemébe nézhessen. – Emlékszel arra, hogy régen mindig az imádott melegítődet hordtad? Aztán egy nap megláttál a kirakatban egy gyönyörű, habos-babos ruhát, és közölted, hogy neked az kell. Heteken át le sem lehetett venni rólad, nem foglalkoztál a melegítővel, amit addig annyira szerettél. De egyszer csak úgy ébredtél, hogy nem érdekelt többé a csilli-villi ruha. A sarokba dobtad, nem néztél rá a jövőben, és visszabújtál az imádott melegítődbe, amit ezerszer kellett megvarrni, mert folyton lyukas lesz, annyit viseled.

– Ha jól értem, ebben a hasonlatban apuci vagyok én, Kyungsoo bácsi a szép ruha, és te vagy a rongyos melegítő – nevet fel hangosan Honey.

– Pontosan. Na, fuss oda gyorsan apucihoz, és adj neki egy nagy ölelést meg egy hatalmas, cuppanós puszit! – Honey villámsebesen teljesíti Sehun kérését. Úgy szorítom magamhoz, mintha hónapok óta nem láttam volna, és még meg is könnyezem első kibékülésünket. Amilyen kis tűzről pattant, lesznek vele gondjaink, amikor elkezd kamaszodni. Odamegyek Sehunhoz, hogy mindhárman egy erős ölelésben egyesülhessünk. Megcsókolom, amit a lányunk egy elégedett sóhajjal nyugtáz, aztán kimegyünk a kertbe, hogy a hó jóvoltából elfelejtsük a történteket.

Honey hol az én arcomba nyom egy marék hógolyót, hol Sehunt döngöli a földbe. Egy idő után már szívesebben lennék a jó meleg kandalló mellett, de eszem ágában sincs a kislányom kedvét szegni. Megborzongok, ha arra gondolok, hogy kiborult nemrégiben. Önfeledt kacagása azonban arról tanúskodik, hogy szerencsére hamar elvonultak azok a vihar felhők. Elérzékenyülök, amint visszaemlékszem, mit olvastam a Mikulásnak írt levelében. Minden gyerek babát kérne, temérdek játékot, pónit, satöbbi, de ő csak egyetlen kívánságot fogalmazott meg: „Azt szeretném, ha az apukáim és én örökre együtt maradnánk.”

– Szívem, Honey még hisz a Télapó létezésében – súgom oda Sehunnak, amikor a lányunk odanyargal Pearlhöz, hogy a ló nagy örömére ő is kapjon egy kicsit a hóból.

– Tudom. Remélem, még tíz év múlva is hinni fog benne.

– Tíz év múlva maximum egy pasit kérne magának a Télapótól. Mint Britney Spears abban a dalban.

– Sosem hallgathatja meg azt a dalt! És különben is, mi fogjuk elolvasni a levelét. Ha pasit kér, adunk neki egy Jonas Brothers posztert, azon több pasi is lesz egyszerre. Amúgy idén mit is kért?

– Hogy mi hárman örökre legyünk együtt.

– Akkor ezt a levelét jól meg kell őriznünk. Ki ne dobd! Fel tudjuk majd használni ellene, amikor le akar lépni egy agyon tetovált, szakadt farmeres rockerrel. – Nevetve hanyatt döntöm Sehunt a hóban. Úgy csókolózunk, mintha pisis tinédzserek lennénk, nem pedig egy ország fejei. Nekem is van egy kívánságom, amit minden elalvás előtt elmormolok. Az életem mindig maradjon olyan, amilyen most: boldog, szeretettel és vidámsággal teli, egyszóval tökéletes. Nem akarok ennél boldogabb lenni. A mostani állapotnál nincs szükségem többre a teljességhez.