Ha újra az enyém lennél... - Tizedik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, nem csak éjfélig tartana a varázs.

Sehun

Nem túlzok, ha azt mondom, hányingerem van az álarcos bál ötletétől. Nem is értem a lényegét. Miért kell ahhoz jelmezbe bújni, hogy bulizzon egyet az ember, a nélkül nem lehetne? Nem mintha bármilyen formában is bulizni lett volna kedvem, csak azért jöttem el, mert tudtam, Baekhyun hiányolja az ilyesfajta tevékenységeket a kapcsolatunkból. Én teljesen megelégszem a munkával, meg azzal, hogy jókat ehetek, kényelmesen alhatok, és néha még a pasim is a kedvemre tesz. Kell ennél több?

A szörny jelmezben feszengve többször megbánom, hogy arra a döntésre jutottam, megjelenek a partin. Megfulladok, folyik rólam a víz, fogalmam sincs, miért pont ezt a mázsás súlyú, szőrrel borított hacukát választottam. Tovább ront a kedvemen, amikor megpillantom Baekhyunt a telefonjával babrálni. Tisztában vagyok vele, kinek készíti szorgalmasan a selcákat, amitől egy-kettőre felmegy bennem a pumpa. Nem nekem öltözött édes kiscicának, nem rám gondol, amint elbűvölő mosolyt villant a kamerába…

Nem arról van szó, hogy féltékenység kínozna, a megcsalást viszont nem fogom eltűrni. Nem tudom, mi történhetett Baekhyun és Chanyeol közt a tömlöcben töltött éjszakán, de azóta Baek olyan, mint akit teljesen kicseréltek. Egyfolytában vigyorog, többet nézi a telefonját, mint engem, szerelmes dalokat énekel, és konkrétan sugárzik róla, hogy néhány méterrel a föld felett lebeg. Nyilvánvaló, hogy Chanyeol miatt került ilyen állapotba, ugyanis az a majom szintén ilyen tüneteket produkál. Ha véletlenül összefutunk vele az utcán, mindketten zavartan más irányba merednek, de pontosan elég egyetlen pillantás ahhoz, hogy az ember megállapítsa, ezek totál odavannak egymásért.

Furcsa, hogy az úrnőnek még nem szúrt szemet a vőlegénye árulása. Biztosan azért, mert annyira elvakítja a Chanyeol iránt érzett megszállottsága, hogy emiatt nem észleli, mi folyik a háta mögött. Mindenesetre én nem hagyhatom, hogy tréfát űzzenek belőlem. Ha Baekhyun nem akar többé velem lenni, mondja ki kerek-perec, és szakítsunk. Addig viszont amíg ez nem következik be, ne flörtölgessen szemérmetlenül holmi hercegekkel. Mégis mitől jobb az a bájgúnár nálam? Az illatos parfümje olyan vonzó, vagy a méregdrága kocsija, esetleg a tenyérbe mászó képe, ami állandóan vigyorog? Én is szoktam mosolyogni. Na jó, nem gyakran, mondhatni igen ritkán, de annak nincs ki mind a négy kereke, akinek ha kell, ha nem fülig ér a szája.

Az ellenkező irányba fordulva még idegesítőbb látvány fogad. Jongin Kyungsoo-hoz simulva ücsörög, kezében itallal, arcán elégedett mosollyal. Miért kellett ezt meglátnom? Miért kell Jonginnak olyan szívdöglesztőnek lennie vámpírnak maszkírozva? Az én véremet aztán nyugodtan kiszívhatná, nem állnék ellen, az biztos! Sokkal szexisebben fest nálam. Valószínűleg meg sem ismerne, ha odaállítanék hozzá, annyira elfedi mindenem ez a cucc. Végignézve a többieken, eléggé túlzásba estem, mert rajtam kívül senki sem visel ennyire durva maskarát. De ez még a javamat is szolgálhatja. Odarontok Jonginékhoz, hogy elraboljam őt. Senki nem ismerne fel, messze innen pedig azt csinálhatnék vele, amit csak akarok.

Megfájdul a szívem, amikor ráébredek, mekkora üresség tátong bennem. Amíg mások ragyognak a szerelemtől, összebújva cseverésznek, én egyedül ácsorgok, és utálom az egész világot, amiért nem lehetek részese a globális boldogságnak. Mondjuk, nem értem, miért kell nekem a szerelem. Elvenné az eszem, elgyengítene, rontana a koncentrációs képességemen, egy szóval semmi hasznom nem származna belőle. Ha belekerülnék ebbe a rózsaszín ködmámorba, már nem én lennék a legjobb katona. Egyfolytában a telefonomat lesném, vagy arra várnék, hogy megrezdüljön a zsebemben, minek következtében előnyt adnék az ellenfelemnek, amit nem engedhetek meg magamnak. A francnak kell a szerelem!

A fejfájás alattomos módon csap le egyik percről a másikra. Még annyi lélekerőm van, hogy félrehúzódjak egy sötét kis utcába, ahol nem nagyon fordulnak meg az emberek, hogy ne legyek szem előtt, aztán megkezdődik a borzalmas kínlódás. Ez a migrén dolog még az eddigieknél is borzalmasabb ebben a nyavalyás jelmezben. Legszívesebben szétszaggatnám szenvedésem közepette, de lassacskán utat törnek az elmémben az emlékeim, amitől gyorsan megfeledkezek a cucc létezéséről, mert kisebb gondom is nagyobb egy hülye maskaránál.

Felhívom Chanyeolt, aki két percen belül mellettem terem. Azt mondja, megszabadít a szörny jelmeztől. Adjam neki, én pedig megkapom a kalózosat, így feltűnés nélkül Baekhyun közelébe férkőzhet. Hát jó, attól még, mert az én szerelmi életem a nullával egyenlő, a barátaim estéjét szebbé varázsolhatom. Arról nem beszélve, hogy alig vártam, hogy lehámozhassam magamról ezt a szart.

Chanyeol felajánlja, hogy addig velem marad, amíg jobban nem leszek, de látom az izgatottságot a tekintetében, és nem vagyok annyira önző, hogy egy percet is elvegyek a kínálkozó alkalmából. Sajnos akkor sem érezném jobban magam, ha jó barát módjára fogná a kezem, úgyhogy egy erőltetett mosoly kíséretében az útjára bocsátom, és sok szerencsét kívánok neki.

A hideg kövön ücsörögve egyre nagyobb elhatározás kezd elhatalmasodni bennem. Ma este Jonginnal fogok táncolni. Nem érdekel az állítólagos barátja, nem érdekel, ha Taeyeon meglát minket, és holnap a fejünket veteti. Éreznem kell az illatát, a testét hozzám simulni, mindezt úgy, hogy ő is akarja. Nem fogom még egyszer letámadni az igazamat bizonygatva, mivel azzal nem értem el eredményt. Ha továbbra is azt ismételgetném neki, hogy ezer éve ismer, bolondnak nézne, szóba se állna velem, ezért stratégiát kell váltanom. Lássuk, a visszahúzódó, csendes Sehun meddig fog eljutni.

Mielőtt megkörnyékezném, előveszem a telefonomat, hogy jegyzeteket készíthessek arra az időszakra, amikor már nem leszek önmagam. Hiába viselkednék vele úriemberként, ha kis idővel később a másik énem lerohanná. A lehető legrészletesebben, ugyanakkor röviden összefoglalom a lényeget, egy csomó felkiáltójelet téve a mondandóm végére. Ismerem magam, nem fogom elhinni, amit olvasok, akármilyen meggyőzően tálalom is a sztorit. Bár melyik ember hinné el elsőre, hogy elvették tőle az összes emlékét, újakat ültettek a helyükre, teljesen más életet kapott, ráadásul pár percre emlékezett a valóságra, aztán egy csapásra újra mindent elfelejtett? Félek a reakciómtól, de jobb ötletem nincsen, ezért muszáj ehhez folyamodnom.

Visszatérve arra a helyszínre, ahol Jongin tartózkodik, szerencsésnek érzem magam, ugyanis egyedül üldögél egy koktélos poharat szorongatva. Látszik rajta, hogy elveszett Kyungsoo nélkül, de majd én teszek róla, hogy feloldódjon. Csak ne remegne a lábam az idegességtől! Rendkívül igazságtalan ez az egész. Én teperjek azért a srácért, aki évek óta a társam, akivel együtt nevelünk egy kislányt, együtt kormányzunk egy országot… Annyi mindent megélt velem, ellentétben azzal a pancserrel. Őt mióta is ismeri? Egy hónapja? Hol van az a mi tíz évünkhöz képest? Ez legalább annyira lehangoló, mint amikor egy tapasztalt katonát legyőz egy újonc. Ilyen még sosem történt velem, úgyhogy remélem, ezen a téren sem fogok csalódást okozni magamnak.

– Felkérhetlek egy táncra? – lépek oda magabiztosan, ám szerénységet mímelve Jonginhoz. Szemrehányó pillantást vet rám, majd az előtte álló italra szegezi a tekintetét.

– Miféle játék ez már megint? Nincs jobb dolgod a gúnyolódásnál?

– Válaszolj nekem, kérlek! Szeretnél táncolni? És ne azt mondd, hogy mit számít, amikor úgysem tudok; a kérdésemre felelj! – Jongin kelletlenül felsóhajt. Abból, amilyen sóvárogva pásztázta a keringőző párokat, egyértelműen lerí, mennyire vágyik közéjük. Nem nyitja szóra a száját, de apró biccentését igennek veszem.

– Mit művelsz? – kérdezi kétségbeesetten, egy oktávval magasabb hangon, amikor a derekára helyezve kezem, felhúzom a székről. – A mankóim…

– A mankóid szeretnének egy kicsit pihenni. Túl sokat dolgoztak mostanság. Ne aggódj, nem lesz semmi bajuk, néha rájuk is pillanthatsz. Nézd, hogy élvezik a lazítást! Engedd, hogy én legyek a támaszod. Kapaszkodj belém, hagyd, hogy vezesselek, és ne félj, nem lesz semmi baj. Bízz bennem! Kérlek, bízd rám magad, és éld meg a pillanatot!

A zene, a határozott suttogásom lassan áttör a Jonginban lévő gáton. Eleinte görcsösen feszeng, de a kitartásomnak köszönhetően hamarosan arra eszmélek, hogy lehunyt szemmel, tökéletes mozdulatokkal követi a lépéseimet. Szerintem nincs is tudatában annak, hogy most éppen jól működnek egyébként rossznak érzett lábai. Olyan természetességgel olvad egybe a ritmussal, mint amikor az esküvőnkön kápráztattuk el a nagyérdeműt egy improvizált koreográfiával. Amíg mások csak ide-oda lötyögnek körülöttünk, mi úgy ropjuk, mintha több hónapja erre az estére készülnénk napi öt órában. Igaz, hogy összecsiszolódott páros vagyunk, de azt nem gondoltam volna, hogy az emlékezetvesztés és a sérült lába dacára ilyen egyszerű lesz a salsázás.

Oldalra sandítva azzal szembesülök, hogy sokan megálltak, hogy szájtátva bámulják a mutatványunkat. Hol a fenébe lehet Kyungsoo? Rohadtul az orra alá dörgölném a látványunkat! Bárcsak végignézné, miként lesz egyre ragyogóbb Jongin arca, mekkorára szélesedik elragadtatott mosolya, milyen erotikusan ringatja a csípőjét… Ó, basszus, ha még sokáig stírölöm, elvesztem a fejem, és búcsút mondhatok a szépen felépített tervemnek, ezért inkább én is becsukom a szemem.

Oké, így sem sokkal jobb. Lehet, hogy nem látom, de hozzám dörgölőző testét kifejezetten érzem, amitől nagyobb forróság önt el, mint amikor rajtam volt a bundás szörny jelmez. Nem csodálom, hogy az emberek minket vizslatnak, mert a táncunk felér egy ruhában történő szeretkezéssel. Amióta Jongint idehozták, olyan elhagyatottnak tűnt, de most végre megtalálta önmagát, én pedig úgy érzem, mintha egy percre sem szakadtunk volna el egymástól. Ugyanígy táncoltunk azon a régi utcabálon, és megannyi azt követő eseményen. Lehet, hogy ő nem emlékszik ezekre, de remélem, hogy az élmény felszínre hozza a mélyen benne szunnyadó érzelmeket.

– Gyönyörű vagy! Bárcsak ne ígértem volna meg akkora baromságot, hogy nem csókollak meg, amíg nem adsz rá engedélyt… – mondom elbűvölve, miközben nyomok egy puszit az állára. Jongin szemhéja felpattan, a tekintetünk egymásba fonódik, és régóta most először vággyal telve néz rám, amitől még hevesebben ver a szívem.

– Nehogy elengedj! Nem akarok elvágódni. Nem elég a lábam, azt hiszem, kicsit spicces is vagyok – kuncog a nyakamba fúrva arcát. Kérésének megfelelően még szorosabban ölelem magamhoz. A lehelete a bőrömet cirógatja, egyik keze támasztékot keresve pihen a vállamon, de a másikat óvatosan a hajamba vezeti. Imádom, ahogy az ujjai köré csavarja a tincseimet. Én is ilyen módon szeretném őt az ujjam köré csavarni, ami jelenleg sikeres küldetésnek tűnik.

– Szívesen leváltanám a mankóidat. Ha megengednéd, mindig szolgálatkészen várnám, hogy bármikor rám támaszkodj. Sokkal jobb vagyok ám azoknál a botoknál. Azok nem tudnak felkapni, ha nagyon elfáradtak a lábaid. Ráadásul simán előfordulhat, hogy meglátnak egy csini bicegő lányt, és inkább őt választják. Kiugranak a kezedből, odaszaladnak hozzá, te meg hoppon maradva elesel. Engem viszont tutira nem ámítana el két nagy cici meg egy miniszoknya, úgyhogy százszor nagyobb biztonságban lennél.

– Te a bedrogozott Sehun vagy, ugye? – kérdezi nevetve, huncut tekintettel.

– Mi?

– Aki folyton furcsaságokat beszél, és úgy néz rám, mintha… – Tart egy kis szünetet, és zavartan elfordítja a fejét, majd egy nagy sóhajt követően folytatja: – Mintha én lennék a mindene. És van a morci Sehun, aki a nevéből eredően mindig morci. – Az utóbbi jelzőt lebiggyesztett ajkakkal, enyhén becsípett hangon állapítja meg, amitől nekem is nevetnem kell. Túl aranyos részegen, ami egyre jobban feszegeti a határaimat. Sosem szerettem várakozni. Sosem voltam a türelmemről híres, de most kényszerítenem kell magam a tétlenségre, különben elszúrhatom az egészet.

Pihenésképpen visszaülünk a bárpulthoz, ahol Jongin rendel egy vodka narancsot. Két okból örülök annak, hogy iszik. Egyrészt ittas állapotban még édesebb, mint általában, másrészt az alkohol feloldja a gátlásait, így több esély lesz arra, hogy a táncon kívül mást is csináljunk ma. Személy szerint én csak egy pohárka Mojitót fogyasztok, mert nem akarok berúgni. Akkor nem tudnám kellő intenzitással megélni a Jonginnal töltött időt, és engem különben is az ő nevetése, nézése, hangja részegít meg. Annál nagyobb bódítószer nincs a világon.

– Kyungsoo írt egy üzenetet, hogy nem tud visszajönni hozzám. El kellett mennie az egyik beteg kisgyerekhez, de úgy volt, hamar megjárja az utat. Sajnos az ügy bonyolultabbnak tűnik, mint gondolta, így ott marad egy darabig, hogy segítsen neki. – Kis szomorúságot vélek felfedezni Jongin szemében, amikor elolvassa az SMS-t. Talán abban reménykedett, hogy a barátja gyorsan átveszi annak a hülyének a helyét, akit csak ha ló nincs, a szamár is jó alapon tűr meg. Ez a gondolat cseppet beárnyékolja eddigi jókedvemet. Mit szerethet azon az idiótán? Azt, hogy szegény, beteg gyerekeket gondoz, ellentétben velem, akiről csak annyit tud, hogy előszeretettel használom a kardom, és hol morcosnak lát, hol egy olyan alaknak, akinek első ránézésre nincs ki mind a négy kereke.

– Akkor mik a további terveid?

– Hazamegyek, és megnézem a Hotel del Luna következő részét, aztán lefekszem. – Gondterhelten vakarom meg a fejem. Nem hagyhatom, hogy egy kis kudarc romba döntse a nagy tervem. Lehet, hogy a csatát elvesztettem, de nem kérdés, hogy a háborút én fogom megnyerni. Ráadásul pont kapóra jön Kyungsoo távolléte. Ha az eredeti felállás szerint visszajött volna Jonginhoz, tutira vele tartott volna, így viszont benne van a pakliban, hogy igent mond, ha elhívom valahova. Nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget csak azért, mert bántja a férfiúi önbecsülésemet, hogy hiányzik neki az a nyálgép.

– Mit szólnál ahhoz, ha ma este Hamupipőkéset játszanánk?

– Hamupipőkéset? De hát el sem hagytam a cipőmet. Meg a zoknimat sem, bár azt nem is tudnám, mert nem hordok – vihog fel, én pedig önuralmat erőltetve magamra az alsóajkamba harapok. Hogy lehet valaki egyszerre elképesztően szexi és zabálnivalóan cuki? Két típusú ember van: vagy szexi valaki, vagy cuki. Kizárólag Kim Jongin képes arra, hogy egy időben mindkettő legyen.

– Nem kérek tőled többet, csak hogy éjfélig légy az enyém. 12:01-kor visszamehetsz a hercegedhez, de addig maradj a sötét lovag mellett!

Lélegzet visszafojtva várom Jongin válaszát. Elmélázva mereng a semmibe közömbös arckifejezéssel, ezért nem tudom megfejteni, hogy fog dönteni. Mellesleg titkon azt remélem, hogy éjfélig ráébred, hogy a sötét lovag társaságában lenni sokkal szórakoztatóbb, mint a sótlan hercegében, és ennek következtében visszatér hozzám.

– Rendben. – Úgy meghökkenek a feleletét hallva, hogy félrenyelem az utolsó korty Mojitót. Köhögőrohamot kapok, mire Jongin gyengéden megpaskolja a hátam, az én szemeimbe pedig könnyek szöknek. Talán ő azt hiszi, a fuldoklás hatása váltotta ki ezt belőlem, de valójában annyira örülök, hogy nem tudok uralkodni a feltörő érzéseken. Majdnem biztosra vettem, hogy el fog utasítani. Szinte már hallottam, amint azt mondja: „Inkább otthon várnék Kyungsoo-ra, ne haragudj.” Röhejes, hogy egy ilyen egyszerű szóval, mint a rendben, megríkatja a kemény katonát. Ha ettől a pár betűtől így kikészülök, mi lesz, ha egy több szavas mondat fogja elhagyni a száját? Esküszöm, hogy a rendbennél szebb kifejezés nem létezik ezen a földön!

Beülünk az ütött-kopott autóba, melyet az állítólagos apám hagyott rám. Jongin egész úton kíváncsian azt kérdezgeti, hova megyünk, amit nem árulok el. Folyamatosan figyelmeztetnem kell magam arra, hogy ne simítsak végig a combján, ne hajoljak oda hozzá egy csókért, amit elég nagy kínzásként élek meg. Csak nézhetem őt, jelenleg többet nem engedhetek meg magamnak, de ennél nagyobb gyötrelmet elképzelni sem tudok. Itt van tőlem egy karnyújtásnyira a legfinomabb sütemény, és én nem kóstolhatom meg… Oké, le kell nyugodnom. Sokkal rosszabb lenne az, ha nemet mondott volna, és most egyedül bánkódnék hazafelé tartva.

Eszembe jut, hogy milyen kár, hogy Jongin nem emlékszik a Hamupipőke Sehunos változatára. Azzal szoktam szórakoztatni Honeyt, hogy az agyon csépelt meséket új köntösbe öltöztetve adom elő neki. Először Jongin elmeséli az eredetit, aztán jövök én meg az eszement kitalációim, ami általában jól kiveri a gyerek szeméből az álmot, ezért újabb és újabb történetet követel. Az én Hamupipőkém például nem lóhúzta, tökből lett hintón érkezett meg a bálba, hanem egy tűzpiros cabrióval, amiben Ashton Kutcher volt a sofőrje. Továbbá nem a cipőjét hagyta el, hanem a melltartóját, amit a pofátlan herceg levett róla, ahelyett, hogy táncba hívta volna. Aztán a melltartót minden kisasszonyra rápróbálták, de Hamupipőkére sem volt jó, ugyanis a bál után megnagyobbítatta a kebleit. És hogy mi ebből a tanúság? Hát hogy Hamupipőke rájött, nem neki való a bulizós, nagyvilági élet, így inkább az apukáival maradt, és boldogságban éldegéltek hárman, amíg meg nem haltak.

– A kilátóhoz hoztál? De én… Nagyon nehéz lenne oda felmennem… – Nem törődve a panaszkodásával kiugrok a kocsiból, és gyorsan megkerülve a másik oldalon termek. Kinyitom a Jongin felöli ajtót, segítek neki kiszállni, aztán kérdés nélkül az ölembe kapom. Nem mondom, hogy nem szakadok meg a súlya alatt, de a szerelem szárnyakat ad, úgyhogy kis idő múltán fentről nézhetjük a kivilágított város éjszakai fényeit. Láttam, hogy tegnap Kyungsoo óriáskerekezni vitte, és ezt akartam überelni. Biztos szép volt a táj nappal is, de sötétben kétségtelenül varázslatosabb. – A mankóim a kocsiban maradtak. Direkt cipeltél fel ide? Hogy ne tudjak elmenekülni, ha morci Sehun bedühödne? Vagy ha bedrogozott Sehun meg akarna…

– Még egyszer megígérem, hogy semmi olyat nem fogok tenni, amit nem szeretnél – bizonygatom határozottana  szemébe nézve. A padon ülve megfogom a kezét, amit nem húz el, melyből arra következtetek, hogy nem zavarja a tettem. A vállára hajtva a fejem fürkészem a csillagos eget, izgatottan felhívva a figyelmét egy éppen lefelé száguldó fényességre. Nem tudom, mire gondolhat most. Talán arra, hogy örökké tartson a szerelmük Kyungsoo-val. Én mindenesetre nem kívánok semmit. Hosszú éveken át azt kértem az összes hullócsillag felbukkanásakor, hogy a boldogságunk sose érjen véget, de az égiek nem hallgattak meg, szóval nem fogom feleslegesen fárasztani magam. Lehet, hogy perpillanat is rajtunk röhögnek, és gúnyolódásból küldtek egy csillagot. De mi van, ha pont az ellenkezője történt: jelnek szánták, amivel azt próbálják üzenni, hogy nemsokára minden jóra fordul.

– Tényleg van egy ugyanolyan tetoválás a csípőmön, mint neked – jegyzi meg Jongin csendesen. Vajon mit akarhat ezzel mondani? Nem hinném, hogy maradéktalanul elfogadja a rajzteremben előadott történetet, hisz akkor már rég a nyakamba borult volna. Viszont az, hogy felhozza a témát, újabb reményekkel áraszt el.

– Fogadjunk, azt gondolod, hogy annyira őrült vagyok, hogy álmodban csináltam rád egy enyémmel megegyező tetkót – nevetek fel, hogy oldjam a hirtelen közénk telepedő feszültséget.

– Elég rossz alvó vagyok. Még egy szúnyogcsípésre is felriadok, nemhogy egy ilyenre. Igazából nem tudom, mit gondoljak. Nem emlékszem az ábra elkészülésére, mégis rajtam van, és ez azt bizonyítja, hogy nem lehet minden füllentés, amiről beszéltél. De képzeld magad a helyembe! Te mit tennél, ha én egy ilyen állítással rukkolnék elő?

– Valószínűleg elküldenélek melegebb éghajlatra, és nem ilyen diszkréten fogalmazva. – Jongin halványan elmosolyodik, mialatt megszorítom a kezét. Igaza van. Fordított esetben minden hülyének elhordanám, ha el akarná velem hitetni az igazságot. Amíg ő nem emlékszik a közös múltunkra, mondhatok és mutathatok bármit, az nem lesz ugyanaz, mintha helyreállna a memóriája. Basszus, eddig olyan jól haladtunk! Megőrülök, ha a múltkori kifakadásom miatt fog elromlani az este. – Mi lenne, ha éjfélig hanyagolnánk ezt a kérdést? 12:01-től visszatérhetünk rá, de addig csak élvezzük egymás társaságát, jó?

– És mi lesz, ha megjelenik morci Sehun, hogy átvegye a helyét? Ezt, aki most velem van, sokkal jobban kedvelem… – Megkérem Jongint, hogy amint megkezdődik a rosszullét, szóljon rám, hogy nézzem meg a telefonomban lévő jegyzeteimet. Tulajdonképpen egyetlen egyet fogok találni, aminek a neve fontos, csupa nagy betűvel, aláhúzva, rengeteg felkiáltójellel a végén. Amikor meglátok egy újabb hullócsillagot, mégiscsak kívánok valamit. Nevezetesen azt, hogy higgyem el, amit magamnak üzentem, és az állapot változás ellenére jó hangulatban folytatódjon az este.

Semmiségekről kezdünk fecsegni Jonginnal. Ő mesél az iskolában szerzett élményeiről, én pedig azokról a katonákról, akik lánynak öltözve próbáltak az országba szökni, hogy álcázva a kilétüket felmérjék a terepet. De végül akaratlanul leleplezték magukat, amikor az egyik társam le akarta smárolni a szemfényvesztőket. Így hát sikeres felderítés helyett egy kiadós veréssel lettek gazdagabbak. Jongin elképzelve a szituációt nagyokat kacag, mialatt a boldogság lépésről lépésre lopja vissza magát a szívembe. Oly rég éreztem már ilyet, hogy elsőre furcsán hat rám, de nagyon kellemes.

Amikor megkörnyékez a jól ismert fejfájás, jelzek Jonginnak, hogy itt az idő. Aggódva simítja az arcomra a kezét, hihetetlenül jól esik a törődése, de nem tudom sokáig élvezni, mert a következő pillanatban a földre hanyatlok…

– Sehun! Meg kell nézned a telefonodat!

Értetlenkedve kémlelek körbe. Hol vagyok, és kivel? Miért nem a szörny jelmez van rajtam? Miért nem hallom a zenét, hiszen az álarcos bálra jöttem, nem? Jongin riadtan méreget, és minden áron a telefonomat akarja a kezembe tuszkolni. Hogy lehet ő velem? Tetszik nekem, istenien néz ki ebben a vámpíros jelmezben, de biztosan nem hagyná magára a kis barátját. Ugye nem raboltam el? Létezik, hogy önszántából csatlakozott volna hozzám? Na jó, eleget teszek a kérésének, és elolvasom a jegyzetemet, bár úgy sajog a fejem, hogy kezdetben csak hunyorogva tudok kivenni pár szót. De a szöveg kellőképpen felkelti a figyelmemet, ezért megerőltetve magam folytatom a tanulmányozását.

Taeyeon szerelmes Chanyeolba, ezért az egész ország emlékeit törölte, hogy elérje a célját. Chanyeolét nem tudta, hozzá bármikor fordulhatok, ha baj van. Az enyémet csak részlegesen sikerült. A nap nagy részében nem emlékszem a múltra, hamis képeket ültettek az agyamba. De van egy rövid periódus, amikor szörnyű migrén kíséretében visszatérnek az emlékeim. Egy óránál nem lehet hosszabb ez az időszak. Amint vége, ismét nem emlékszem a valóságra.

A lényeg: Életem szerelme Jongin. A szomszédos ország királyai vagyunk. Haneul a mi lányunk. Jonginnal házasok vagyunk, de ő semmire sem emlékszik. Vissza kell szereznem a páromat, mindezt nyomulás nélkül kivitelezve.

Ezeket a sorokat akkor írtam, amikor magamnál voltam. Muszáj elhinnem az olvasottakat, akármennyire is hihetetlenül hangzik! Vissza kell szereznem Jongin szívét, mert kizárólag engem illet!

– Azt hiszem, az elmúlt fél vagy egy óra kiesett. Felvilágosítanál arról, hogy mit csináltunk? – Hogy meglepett-e, amit előbb olvastam? Az nem kifejezés! De nem akadhatok ki, hiszen itt van mellettem az a fiú, aki folyton a fejemben jár mostanság. Ráérek agyalni később a többi dolgon, most az a legfontosabb, hogy fent tartsam az érdeklődését. Vajon hogyan értem el, hogy velem jöjjön? Kedvességeket mondtam neki? Szépen néztem rá? Jaj, én képtelen vagyok romantikázni! Az a valaki, aki a jegyzetet írta talán jó az ilyesmiben, de én egy csepp gyengédséget sem érzek magamban. Hogy tudnám így továbbra is lenyűgözni Jongint?

– Táncoltunk, ami mesés volt. – Táncoltam? Én?! – Kár, hogy nem emlékszel rá. Feleleveníthetnénk! – Mi? Én nem tudok táncolni! Egy katona nem táncol, legalábbis amelyiket Oh Sehunnak hívják, biztosan nem. Basszus, Jongin tekintete azon nyomban felragyog, amint szóba hozza a táncikálást. Ha felkérném, szerezhetnék nála jó pontokat, de honnan tudjam a lépéseket, miként érjem el, hogy ne akadjanak össze a lábaim?

Nagy hezitálásom közben Jongin bekapcsol egy dalt, amit még soha nem hallottam. Ettől függetlenül hamar elnyeri a tetszésemet, mert elég erotikus a hangzása, a refrénben pedig azt ismételgeti az előadó, hogy „just kiss me”. Lehet, hogy direkt esett a választása pont erre a számra? Virágnyelven azt szeretné vele üzenni, hogy a csókomra vár? Akármilyen kényelmetlenül is érzem magam, felállok, és talpra segítem őt. Remeg a kezem az idegességtől, ami egyfelől azért hatalmasodott el rajtam, mert még mindig fogalmam sincs a következő lépésről, másfelől meg ilyen hatást gyakorol rám Jongin közelsége. Vicces, hogy a kemény, durva katona így ellágyul, ha a neki tetsző személy simul a karjába.

Nem emlékszem rá, hogy milyen lehetett az álarcos bálon táncolni, de valószínűleg folyton embereknek ütköztünk a tömeg miatt, olyan zene szólt, ami a többség ízlésének megfelelt, amíg én mást hallgattam volna. Itt, több méterrel a város felett, kettesben, azzal a dallal a háttérben, amit Jongin választott, tökéletesnek érzem az egészet. Kiderül, hogy nem volt okom az aggodalomra, mert ösztönösen mozdul a testem, amin először meglepődöm, aztán átadom magam a mámornak.

– Megígérted, hogy nem fogsz megcsókolni, amíg én nem akarom – suttogja Jongin, amikor már majdnem összeér a szánk. A szavai ellenére látom a szemében, hogy nagyon is akarja azt a csókot, de oké, nem megyek tovább, még ha bele is halok az önmegtartóztatásba.

– Egy vadbarom vagyok, ha ilyesmit ígértem. Remélem, nem versz át, kihasználva a rossz memóriámat – mondom játékosan, miközben lassan végighúzom a mutatóújjam a száján. Jongin ajkai résnyire nyílnak. Annyira szép, hogy ha tudnék festeni, biztosan megörökíteném ezt a pillanatot. Le kéne szarnom az ígéreteket, birtokba kéne vennem azt a gyönyörű szájat, de nem riaszthatom el magamtól.

– Arra is emlékeztetnélek, hogy Hamupipőkéset játszunk.

– Hamupipőkéset? De hát van rajtad cipő – nevetek fel erőltetetten, mert gőzöm nincs róla, mire célozgat.

– Éjfélig tart a… – Imádnivaló az a zavart arc, amit azért vág, mert nem akarja kimondani a „randi” szót, ugyanakkor nem talál jobbat nála. Tényleg meg tudtam állni, hogy ne csókoljam meg? Akkor én egy mazochista állat vagyok!

– Kétségtelenül én vagyok a világ legnagyobb barma, ha ilyen borzalmas ígéreteket teszek. – Az órámra pillantva realizálom, hogy fél tizenkettő van, ami igencsak lehangol. Felkapom Jongint, és visszamegyek a padhoz. Az ölembe ültetem, ujjaim elvesznek a hajában, mialatt a szám felfedező útnak indul a nyakán. Nem bírom ki, hogy ne ízleljem meg valamilyen módon; a belőle áradó illat, a gesztusai, a nevetése ellenállhatatlanná teszik.

– Sehun…

– Tessék? Ne hogy azt mondd, hogy azt is megfogadtam, hogy nem fogom a nyakad puszilgatni! – Ziháló lélegzetvételei arról tanúskodnak, hogy bizony a kedvére való a tettem, csak a Kyungsoo iránti hűség okán nem tud ellazulni. De hát hozzám kéne hűségesnek lennie! Azt írtam a jegyzetben, hogy Jongin a férjem, szóval ha pillanatnyilag nem érezném magam ilyen jól, addig keresném azt a szemetet, amíg rá nem találnék, hogy jó sokszor megismertethessem az öklömmel.

– Jaj, ne bámulj már így! – nyafogja édesen. – Zavarba hoz a nézésed…

– Engem meg zavarba hoz a látványod, úgyhogy kvittek vagyunk. – Jongin egy lemondó sóhajjal megrázza a fejét, majd becsukja a szemét, hogy átadja magát a kényeztetés örömének. Amikor végignyalok a kulcscsontján, felszisszen, és bosszúsan a vállamra csap, de nem fújok visszavonulót. Biztosra veszem, hogy lelépne, ha nem lenne sérült a lába, és hogy ellenállóbban viselkedne, ha nem ivott volna annyit, így viszont egy kis háborgás után ismét belefeledkezik az általam nyújtott érzetekbe.

– Tíz perc múlva éjfél – figyelmeztet reszketeg hangon. Hogy lehet ilyen ünneprontó? Képes volt az órát nézni, amíg én mindent megtettem annak érdekében, hogy megfeledkezzen az idő múlásáról?

– Játsszunk valamit! – Kihúzok a táskámból két jegyzetfüzetet és két tollat. Az egyiket Jongin kezébe nyomom, miközben ismertetem vele a szabályokat. Négy kört határozok meg, ami alatt legalább egyszer egyeznie kell a válaszainknak. Minden körben lesz egy adott téma, és azt a szót kell felírnunk a papírra, ami először az eszünkbe jut azzal kapcsolatosan. Ha elsőre ugyanazt firkantanánk le, a további összecsapásokra már nem is lenne szükség. Ha viszont négyből egyszer sem sikerül ugyanazt írnom, mint neki, akkor éjfélkor elválnak útjaink. Ellenkező esetben hajnalig élvezhetem a társaságát. – Akkor elsőnek írd le azt a számot, ami gondolkodás nélkül eszedbe jut!

Mindketten lekörmöljük a saját változatunkat, aztán egymás felé fordítjuk az irományt. Én az ötös számot választottam a vezetéknevem miatt, amiért Jongin egoistának nevez, amíg ő a kilencest véste le, állítása szerint minden különösebb ok nélkül. Mindegy, van még három kör. Nem lehetek olyan peches, hogy egyikben sem találom el, mire gondol.

A színek szerinti mérkőzést szintén bukom. Jongin a pirosat választotta, mert az egy vidám, élettel teli szín, én viszont a feketét, mivel annyira szexi abban a sötét cuccban, ami rajta van. Amikor ezt közlöm vele, szem forgatva hozzám vágja a tollát, de tudom, hogy bejön neki a hízelgésem. A játék felénél tartunk, amikor is a szénám elég rosszul áll. Megpróbálok lesni, hátha nem veszi észre. Muszáj nyernem. Egyszerűen képtelen vagyok pár perc múlva elengedni őt. Persze simán itt tarthatnám, hisz nem tudna egyedül lemenni innen, de nem szabadíthatom rá a barbár énem. Tisztességes keretek közt kell maradásra bírnom.

– Miért a Thrillert írtad? Michael Jackson egy pedofil, gyerekmolesztáló farok. Nem szerethetsz egy ilyen fazont – háborgok, amikor megmutatja a választását a dalokra vonatkozó témában. Sajnos nem tudtam puskázni, mert lefülelt, és megint a vállamra csapott, aztán távolabb húzódott tőlem. Nem elég, hogy nem láttam meg, mit írt, még a hozzám simuló karját sem érezhetem tovább. Ez volt eddig a legrosszabb kör!

– Te meg semmit nem írtál. Nem mindegy, én mit választottam, ha meg sem próbáltad eltalálni?

– Mert nem jut eszembe egy dal sem! Miért kellett pont ezt a témakört mondanod? Na jó, az utolsó legyen film. – Céltudatosan ragadom meg a tollat, és leírom azt a címet, amit szerintem Jongin kedvelhet. Amikor megmutatom neki, nevetésben tör ki, így a nélkül tudom, hogy megint hibáztam, hogy csekkolnám az övét.

– A Shrek nem film, hanem animációs mese. Jó, hogy nem a Hamupipőkét írtad.

– A Trónok harca sem film, hanem sorozat, úgyhogy te csak ne oktass ki engem!

– Na mindegy. Vesztettél, úgyhogy ideje mennünk.

– Ne! Légyszi, legyen egy ráadás kör! A filmeshez mindketten rosszat írtunk, szóval helyette. Jó? – Jongin az agyam húzása végett hosszú másodpercekig a fejét ingatja, végül megkegyelmezve nekem belemegy az ajánlatomba. Amúgy szerintem ő is szeretné azt a meghosszabbítást, csak nem meri bevallani. Ez az utolsó esélyem. Ha most is rontok, nem kérhetek újabb és újabb lehetőséget, úgyhogy nagyon össze kell szednem magam. – Írd le azt a személyt, aki először eszedbe jut. Bárki lehet, akit mindketten ismerünk. Fiatal, öreg, fiú, lány…

Ez a témakör nem nevezhető kockázatmentesnek, hiszen sok közös ismerősünk van. Azonban a zsigereimben érzem, hogy ezúttal ugyanazt a nevet fogjuk a papírra vetni. Amikor Jongin felém fordítja a kis füzetet, örömömben kiszakad belőlem egy „igen, igen, igeeeeeen!”. Szabaddá téve a kezem mindent ledobok, hogy Jongin köré fonhassam a karjaim, aki nevetve megpuszilja az arcom. Te jó ég, ez most tényleg megtörtént? Eddig csak én próbáltam minél több helyen megérinteni, megcsókolni, de az teljesen váratlanul ért, hogy ő kezdeményezett.

– Csak azért írtam Haneult, mert tudtam, hogy te őt fogod választani, és nem akartam elrontani a kedved – közli mosolyogva. Nem akarta elrontani a kedvem? Micsoda olcsó duma! Az egy dolog, hogy a kívánatos szájacskája ezt mondja, de igéző tekintetében rejlik az igazság, ami azt támasztja alá, hogy ugyanannyira velem szeretne maradni, mint én vele.

Kényelembe helyezem magam a padon, Jongin pedig az ölembe hajtja a fejét. Vicces videókat hoz be a telefonján, amiken nagyokat nevetünk, de én csak félig-meddig tudok odakoncentrálni, mert inkább őt figyelem. Még egy teljes filmet is végignézünk kisebb-nagyobb megszakításokkal, amikor spontán eszünkbe ötlő dolgokról beszélgetünk, vagy felállunk táncolni. Az egyik sebtében összedobott koreográfiánk közben véletlenül megbotlok, melynek következtében a földre esek, Jongin meg rajtam landol. Ezt a pillanatot minden valamire való filmben kihasználná a főhős, és szenvedélyesen a szerelme ajkára tapadna, de idióta Sehun tartja magát a fogadalmához, így csak nagyokat nyeldesve felsegíti az észveszejtő vámpír fiút.

Hihetetlen, mennyire megváltozom Jongin oldalán. Azt hittem magamról, hogy egy halál unalmas fickó vagyok, akit csak a munkája képes feldobni, de ezek szerint másról van szó. Baekhyun mellett nem tudok felszabadulni, a beszélgetéseinket kényszer vezérli, minden megjátszott, vele viszont teljesen kicserélődöm. Úgy látszik, személy függő a viselkedésem. Amíg Baekkel folyton feszengek, Jonginnal annyit nevetek, hogy megfájdulnak az arcizmaim. Szinte már el is felejtettem, hogy milyen jól esik egy egész testemet rázó, szívből jövő kacagás, de ma éjjel számtalanszor megtapasztalhatom. Neki köszönhetően bepótlom az utóbbi hetek kimaradását.

Semmi kedvem az elváláshoz. Amikor azonban észreveszem, hogy Jongin szemei majd’ leragadnak, gyengéden felveszem őt, és lesétálok a lépcsőkön. Azt kívánom, sose érjek le a kilátó aljára, még ha nehéz is cipelni a súlyát. Rettegek attól, hogy ha elbúcsúzunk, az nem csak mára, hanem örökre fog szólni. Mi van, ha holnap felébred, és utálni fog, amiért ittasan rávettem, hogy töltsön velem egy éjszakát? Mi van, ha amint találkozik Kyungsoo-val, ráeszmél, hogy mekkora hibát követett el, és többet hozzám se szól?

A kocsiban görcsösen szorongatom a kormányt, tekintetemet szigorúan az útra szegezve. Megfordul a fejemben, hogy simán át kéne hajtanom a határon, elmenni jó messzire, és soha vissza nem térni erre a helyre, valami mégis azt súgja, hogy ezt nem tehetem meg. A sírás fojtogat, amikor arra gondolok, hogy talán most az egyszer éreztem ilyen jól magam. Hogy élhetném tovább a megszokott, szürke hétköznapokat egy ilyen csodás alkalmat követően? Hogy hajthatnám abban a tudatban álomra a fejem, hogy Jongin éppen Kyungsoo-hoz bújva alszik el?

A háza elé érve kisegítem Jongint az autóból. Idióta módjára ácsorgok a szavakat keresve, ahelyett, hogy megcsókolnám, amit minden értelmes pasi megtesz a randi végén. Mivel húzhatnám még az időt? Mivel tudnám csak egyetlen perccel tovább magam mellett tartani? Az agyam teljesen leblokkolt, egyszerűen képtelen vagyok cselekedni, pedig minden porcikám utána sóvárog. Nagy nehezen szólásra nyitom a számat, de csak egy „aludj jól” féleséget sikerül kipréselnem magamból. Bravó, Oh Sehun! Semmi „remélem, megismételjük majd ezt a fantasztikus éjszakát” vagy „hívj fel, ha újra táncolni támad kedved”. A lehető legszánalmasabb két szót nyögtem ki, ami létezik.

Már éppen visszaindulok az autómhoz, amikor tompa puffanás üti meg a fülem. Megpördülök, hogy lássam, mi történt, mire Jongin egyenesen a karjaimba zuhan. A mankói szanaszét hevernek a földön, de a szemében ragyogó tűz azt sugallja, hogy nem véletlenül ejtette el őket. Olyan szorosan ölel magához, hogy egy pillanatra azt képzelem, csak álmodok. Amint azonban megérzem az ajkát az enyémen, rá kell jönnöm, hogy egyetlen álom sem lehet ennyire csodálatos.

– Arra nem adtam engedélyt, hogy megcsókolj, de mit szólnál ahhoz, ha én csókolnálak meg téged? – mormolja a számra rekedtes hangon. Hogy mit szólnék hozzá? Mindjárt elájulok, úgyhogy leginkább semmit, nem mintha válaszra várna. Mindenféle bevezetés nélkül nyelvével heves kalandozásba kezd a számban, én meg csak állok ott, remegve, kővé dermedve, és próbálok életben maradni, mert nem lehetek akkora vesztes, hogy pont életem legistenibb pillanatában mondják fel az idegeim a szolgálatot. Baszki, nem sejtettem, hogy teljesen beöltözve is lehet szexelni! Esküszöm, ha ezt így folytatja, én menten elsülök, aztán moshatom ki a jelmezt, mielőtt visszavinném a kölcsönzőbe. De kit érdekel! Ha kell, órákon át fogom sikálni, csak ne hagyja abba!

– Remélem, nem laknak kiskorúak a szomszédságodban, mert szigorúan 18+-osan csókolsz. Még a végén beperelnének a szüleik – vigyorgok a nyakába, amikor elhúzódik tőlem, hogy egy kis levegőhöz jusson. Anyám, álmaimban sem gondoltam, hogy egy csók ilyen is lehet. Össze sem tudom hasonlítani azokkal, amiket Baekhyunnal váltottam. Na jó, most vagy kölcsön veszem Jongin mankóit, vagy nekitámaszkodom az autónak, mert tényleg nem bírok segítség nélkül állva maradni. Mindjárt megtippelem, hogy a lábaim vagy a szívem fogják előbb bemondani az unalmast a sok izgalomtól.

– Mit mondanál búcsúzásképpen? – kérdezi egy édes mosoly kíséretében. Most komolyan ezen kéne gondolkodnom, amikor meg sem tudok szólalni? Hmmm… Tulajdonképpen nem is kell sokat agyalnom a válaszon, mert ahogy felteszi a kérdést, már tudom is a megfelelő mondatot:

– Válassz engem!

– Ennyi? Azt hittem, azt fogod mondani, hogy kérek még egy csókot, vagy valami hasonló… – mondja őszinte csalódottsággal. Ó, ennyire vágyik arra, hogy még egyszer megcsókolhasson? Én is veszettül vágyom rá, de ha kiéheztetem, még jobban fog. Mellesleg nem akarok a szeretője lenni. Lehet, hogy nem vagyok egy szent, de nem leszek harmadik fél egy kapcsolatban. Azt szeretném, hogy Jongin csak az enyém legyen, a franc fog osztozkodni rajta.

– Ha engem választanál, nem csak egy csókról lenne szó. Nagyon sokat szeretnék, érted? – Jongin halványan elmosolyodik, viszont a szeméből eltűnik az a csillogás, ami eddig ott bujkált. Hosszan kifújja a tüdejében rekedt levegőt, tanácstalanul, egyben szomorúan néz rám, amitől elszorul a szívem, de ő is tudja, hogy előbb-utóbb muszáj lesz választania.

– Sajnálom, de ma még nem tudok választani. Ne haragudj! Nem akarom, hogy azt hidd, csak kihasználtalak. Nagyon jól éreztem veled magam. De ott van Kyungsoo, akivel szintén…

– Hány százalék?

– Tessék?

– Hány százalék esély van arra, hogy engem válassz?

– Jaj, ne már! Mit tudom én…

Még egy futó csókot lehelek a szájára, aztán felnyalábolom a botjait, hogy a kezébe adhassam őket. Nincs kedvem bemenni abba a házba, amit Kyungsoo-val oszt meg, pedig szívesen vele maradnék még. Haza sem vihetem, hisz ott van Baekhyun, a szüleim előtt meg nem smárolhatunk ilyen szenvedélyesen, mert kitérnek a hitükből. Így hát nehéz szívvel bár, de útnak indulok. A kormány mögül vetek egy utolsó pillantást a kis házra, ahol Jongin épp az ablakban áll, és nekem integet. Miért kell ennyire keserédes véget érnie ennek az éjszakának? Ha nem lenne a képben a barátja, felhőtlen boldogság áradhatna szét a bensőmben, így viszont nem tudhatom, mit hoz a jövő, hogy érezhetem-e még egyszer édes ajkait, láthatom-e még egyszer, ahogy mosolyogva utánam integet. Egyszeriben megszakad a szívem, és hatalmas sírógörcs tör rám, holott én sosem szoktam sírni.

Hát ez fasza! Kim Jongin először úgy megnevettet, mint senki más, aztán úgy megríkat, mint szintén senki más. Az eddig érzéketlennek hitt lelkemben most valóságos érzelmi kavalkád dúl, amit nem tudom, mivel csillapíthatnék. Mire a szobám ajtajához érek, azért sikerül valamelyest lenyugodnom. Meg kell fékeznem az indulataimat, mert Baekhyun bent alszik, és örülnék, ha nem ébredne fel. Nem akarok magyarázkodni neki a kimaradásom végett. Ahhoz túl fáradt vagyok. Csak az alvásra vágyom, aztán majd holnap jöhet a számonkérés.

Mindketten halálra rémülünk, amikor Baekhyunnal egyszerre tervezünk besurranni a bejáraton. A haja zilált, de nem én kócoltam össze, az ajkai duzzadtak, de nem én csókoltam szét, a szeme pedig úgy ragyog, ahogy az enyém is ragyogott fél órával ezelőtt. Szégyenkező arckifejezést vág, holott semmi oka a bűnbánatra. Én is más valakivel voltam, ami fantasztikusra sikeredett, ezért nincs egy szemernyi lelkiismeret-furdalásom sem.

– Sehun-ah… Ne haragudj! Chanyeollal voltam…

– Te se haragudj! Én meg Jonginnal.

– És jó volt?

– Igen. Nagyon. Neked?

– Nekem is. Nagyon! – Nem is tudná elrejteni a boldogságát, kicsattan az örömtől, ami mellettem nem volt rá igaz. Szerintem ő jobb helyzetben van nálam. Az egy dolog, hogy elvileg Chanyeol az úrnővel jár, de az csak valami álkapcsolat szerűség. Bárcsak én is ilyen gondtalan lehetnék! – Te nem tűnsz olyan hiper-szuper boldognak. Kyungsoo miatt? Mesélj! Aztán én is mesélek.

– Majd később. Most hulla vagyok. – Baekhyun bátortalanul tesz felém egy lépést, aztán még egyet és még egyet, majd kérdő tekintettel széttárja a karjait. Mosolyogva átölelem, ami először furcsán hat, hisz eddig sosem csináltunk ilyet. Csak akkor értem hozzá, amikor kanos voltam, ebben a gesztusban viszont szemernyi szexuális töltet sincsen. Örülök a boldogságának, ahogy ő is az enyémnek. Ezen kívül támogatni szeretne, hogy erőt adjon a Jongin szívéért folytatott további harchoz. Idáig folyton feszengtem Baek társaságában. Megkönnyebbülök, amiért ezúttal végre kellemesen érzem magam mellette.

Egy mozdulattal lerántom a földre a párnám és a takaróm. Baekhyun azt mondja, elég nagy az ágy kettőnknek összebújás nélkül is, de látszik rajta, hogy megkönnyebbül, amikor elfoglalom az összeeszkábált vackomat. Ahogy leteszem a fejem, automatikusan lecsukódnak a pilláim, a telefonom megrezdülése azonban ébren maradásra késztet. Álomittasan nyitom meg az üzenetet, ami csupán ennyit tartalmaz: 52%.

Akármennyire is nyálas, egy csomó szívecske küldésével reagálok. Előbb még alig bírtam a rám telepedő fáradtsággal, erre most egy csapásra kiment az álom a szememből. 52%! Mások azt gondolhatják, bolond vagyok, amiért négy százalék előnynek ennyire örülök, de szerintem nem az a lényeg, hogy mennyivel, hanem az, hogy vezetek. Négy százalék, vagy negyvennégy, nem számít. Lesz ez még több is! Pár órát töltöttem csak Jonginnal, és már nagyobb fölényre tettem szert, mint Kyungsoo, akivel egy hónapja ew0együtt él. Ez nem semmi! Ide-oda forgolódom az izgatottságtól, a szívem vad kalapálása nem enged pihenni. Szerelmes vagyok, iszonyú szerelmes, és reményteli, és boldog, és még sok minden, amit meg sem tudok nevezni, de nagyon jó érzés.