Ha újra az enyém lennél... - Hatodik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, begyógyulna az összes rajtam ejtett seb.

Sehun

Lelkesen forgatom a kezemben lévő kardot. Az a napom kedvenc része, amikor gyakorolhatok a partneremmel, aki szerencsére nagyjából velem egy szinten áll, mert az elég lelombozó lenne, ha egy gyengébb katona miatt vissza kéne fognom magam. Már alig várom, hogy élesben is megcsillogtathassam a tudásom. Mások biztos kiakadnának azon, hogy a háború kitöréséért drukkolok, de egy katonát mi más elégíthetne ki, ha nem a harc?

Persze az is felvillanyoz, hogy Baekhyun és köztem rendbe jöttek a dolgok. Nem állítom, hogy néha nem támadnak furcsa érzeteim, amikor együtt vagyunk, de sokkal jobb lett a helyzet, amióta többet törődünk egymással. Szeretek vele lenni, mert mindig kitalál valami szórakoztatót, bár az is igaz, hogy a szívem azt súgja, nem ő az igazi. Ezt semmi pénzért nem árulnám el neki, de úgy érzem, egy-két évnél tovább nem fogunk járni. Nem mintha olyan romantikus lennék, hogy azt képzelem, a nagy könyvben meg van írva, hogy ki számomra a nagy Ő, csak egyszerűen azt mondják az ösztöneim, hogy Baekkel nem örökre szól. Amíg jól elvagyunk a másik társaságában, nincs gond, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

– Odass! Az ott nem a kis Haneul hercegnő? – mutat a társam egy magas fára, ahonnan a kislány nyöszörgése hallatszik. Leteszem a kardot, hogy rögvest a segítségére siessek, és közelebb érve észreveszem, hogy egy macska miatt mászott fel, de ahelyett, hogy le tudta volna hozni, ő is fent ragadt. Nekem nem kerül nagy erőfeszítésembe mindkettőjüket a földre „varázsolni”, csak azt nem értem, a gyerek miért sír még akkor is, amikor már biztonságban van.

– Szeretnéd, hogy idehívjam a mamádat? – Megpróbálok rátalálni a legkedvesebb hangszínemre, de abból ítélve, hogy a hercegnő még több könnyre fakad, arra a megállapításra jutok, hogy elég félelmetes lehetek egy nyolc év körüli kislány számára. Nem értek a gyerekekhez. Valójában semmihez sem értek, aminek nincs köze a harchoz, ezért fogalmam sincs, hogy tudnám megvigasztalni, mert arra a kérdésemre, mi szerint odahívjam-e az anyukáját, csak a fejét rázta. Mit hozhatnék fel következő opcióként?

Hirtelen azon kapom a kislányt, hogy szorosan magához ölel, ami enyhén szólva nagy meglepetésként ér. Úgy bújik hozzám, mintha ezer éve ismerne, és már nem is érdekli a macska, ami mellesleg véresre karmolta a kezem hálából, hogy megmentettem az életét. Először el akarok húzódni, mert nem vagyok hozzászokva az ölelkezéshez, főleg egy gyerekkel nem, aztán egyik pillanatról a másikra egyre jobban esik a hozzám préselődő kicsiny test. Nem mondok semmit, mert nem tudom, mit mondhatnék, csak gyengéden megsimogatom a haját, mire rám emeli könnyáztatta tekintetét egy halvány mosoly kíséretében. Te jó Isten, ez a leggyönyörűbb mosoly, amit valaha láttam!

– Te vagy a hősöm! – Nem értem, miért kezd el a szívem sajogni édes hangja hallatán. Nem értem, miért érzem természetesnek, hogy a karjaimban tartom, azt meg végképp nem értem, hogy miért néz rám úgy, mint egy istenségre. Én csak azt tettem, amit bárki megtett volna a helyemben a palota személyzetéből. Mégis úgy érzem, ha például Raehwan hozta volna le a fáról, rá nem így nézne, őt nem ölelné ilyen erősen. És az én szívemet sem dobogtatná meg egy másik gyerek. Sosem voltam oda a kölykökért; mind zajosak, folyton bajt generálnak, és balhékba keverednek, de ez a kis angyal mély benyomást gyakorol rám egyetlen mondatával. Eddig nem nagyon figyeltem rá, mert semmi közöm a királyi családhoz, ezután azonban azt hiszem, más lesz a helyzet.

– Már hat sárkánnyal végeztem, úgyhogy nem nagy ügy, hogy lehoztam egy cicát meg egy gyereket három méter magasból.

– Sárkányok nem is léteznek, te buta!

– Hé, ezt el ne áruld a barátomnak, mert menten elhagy, ha megtudja, becsaptam. – A kislány arca hirtelen ismét elkomorul. Jaj, miért is kellett szóba hoznom Baekhyunt? Lehet, nem is érti még, hogy két férfi is szeretheti egymást, én meg itt jól összezavarom.

– Boszorkányok viszont léteznek. – Ezt olyan mély meggyőződéssel állítja, hogy nem akarok ellenkezni vele. Nem örülök annak, hogy már nem csak szomorúságot látok rajta, félelmet vélek felfedezni a szemében. Vajon hol találkozhatott olyan gonosz nővel, akit boszorkánynak hisz? – Van egy mese, ami még nem tudom, hogy fog végződni. Kitalálnál neki egy befejezést?

– Persze… – mondom határozatlanul. A mesék terén sem vagyok jó. Anyukám sokat mesélt nekem kiskoromban, de én sosem a happy end miatt vártam a végét, hanem azért, mert akkor következett a jó éjt puszi, és az mindennél többet ért számomra. Haneul az ölembe fészkeli magát, vékony karjait a nyakam köré fonja, a tekintetét az enyémbe mélyeszti, majd komoly hanghordozással szólal meg. Eleinte nem is tudok a sztorira koncentrálni, annyira hihetetlen és eddig még nem tapasztalt érzetek kerítenek hatalmukba, de amikor realizálom, hogy a történet két férfi szerelméről szól, jobban odafigyelek. Nem hallottam még olyan mesét, ahol a herceg végül nem a hercegnő kezét nyerte el, és fogalmam sincs arról, ki beszélhetett neki ilyesmiről.

– Élt egyszer két fiú. Az egyik országa legerősebb katonája volt, míg a másik a koronaherceg. Rengeteg dolog állt közéjük, a sok megpróbáltatás után mégis egymásra találtak. Született egy kislányuk, akivel boldogan éltek, de nem addig, amíg meg nem haltak, mert egy gonosz, áspiskígyó boszorkány átkot szórt rájuk, amitől elvesztették az emlékeiket. A két király nem emlékezett egymásra, nem emlékeztek a lányukra, teljesen kifordultak önmagukból… A kislány viszont mindenre emlékezett, de nem tudta, hogyan segíthetne az apukáin. Hát… nagyjából itt tartok. Szerinted mi lesz a vége?

Nem tudok neki rögtön válaszolni. Nem ismerek szerelmes történeteket, még abban sem hiszek, hogy én együtt fogok megöregedni valakivel, és hatvan év múlva kéz a kézben nézzük majd a naplementét. Sokkal valószínűbb, hogy hamarosan elesek a harcmezőn, és a hazám megmentése okán hőssé avatnak, ami számomra jóval szebb halál lenne, mintha a kedvesem karjaiban érne utol a vég. Egyszerűen képtelen vagyok romantikus módon gondolkozni, a habos-babos tündérmeséktől konkrétan a hideg ráz, még szerencse, hogy nincs gyerekem, mivel maximum horror sztorikkal tudnék előrukkolni. Ez a kislány viszont olyan reménykedve néz rám, mintha nem is egy meséről, hanem a saját életéről lenne szó, ezért muszáj megerőltetnem magam. Szerintem a két király sosem fogja visszanyerni az emlékeit. Új életet kezdenek, a kislány beletörődik a sorsába, lassacskán ő is elfelejti a múltat, és megpróbál boldog lenni a régi családja nélkül, de természetesen nem ezt mondom ki hangosan.

– A szeretet mindent legyőz. Olyan erős, hogy képes visszahozni az emlékeket, csak idő kérdése, mikor. Az agyból bármit ki lehet törölni, de a szív nem olyan ostoba, hogy ilyen könnyen elbánjanak vele. Ha valaki szívből szereti a másikat, akkor annak ellenére is szeretni fogja, hogy nem emlékszik rá. Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy jó vége lesz a mesének. – Elbűvölve nézem a kislány ragyogó mosolyát. Ezek szerint mégsem egy darab kő van a szívem helyén, ugyanis érzem, ahogy felgyorsul, amikor megpuszilja az arcom, érzem, ahogy összeszorul, miután eltűnik mellőlem Taeyeon úrnő hívására. Mi a franc van velem? Eddig minden élethelyzetben azon járt az eszem, mikor markolhatom meg újra a kardom, erre hirtelenjében másra sem tudok gondolni, minthogy vajon ma találkozhatok-e még a kis hercegnővel.

A társaim felé igyekezve furcsa elképzeléseim támadnak. Valamiért nem hagy nyugodni Haneul története, ezért folyamatosan azon agyalok, mit tennék abban az esetben, ha a főszereplők helyében lennék. Nehéz kérdés, mert én sosem szerettem még valakit teljes szívemből, így nincs jogom másokat bírálgatni, de azt hiszem, ha én szerelmes lennék, semmilyen átok nem törölhetné ki belőlem a szerelmem iránti vágyat. Képtelenségnek tartom, hogy egy ilyen erős köteléket egy egyszerű mozdulattal el lehessen vágni, én biztosan olyan görcsösen kapaszkodnék az emlékeimbe, hogy azok örökre velem maradnának, csak sajnos nekem nincs akkora szerencsém, hogy ennyire szerethessek valakit.

Mielőtt csatlakozhatnék a többiekhez, beugrom a szüleimhez, akik mint mindig, tárt karokkal fogadnak. Anya éppen a konyhában sürög-forog szokás szerint, apa pedig az elromlott mosógép megjavításán ügyködik. Százszor mondtam már neki, hogy hívjon inkább szerelőt, de a makacssága nem engedi, hogy más dolgozzon helyette, pedig nem érthet mindenhez az ember. Engem is arra nevelt, hogy amit tudok, saját kezűleg oldjak meg, de hát én tök béna vagyok az ilyesmihez, a karddal viszont ő nem tud bánni.

– Gyere, kicsikém, ülj le! A kedvencedet főzöm, úgyhogy enned kell belőle.

– Nem nehéz a kedvencemet elkészítened, hiszen mindent imádok, amit főzöl. De sietek, úgyhogy ha nem bánod, csak vacsorára fogyasztanám el.

– Rendben, kisfiam. Hívd el Baekhyunt is meg a nénikéjét. Mindig te eszel náluk, egyszer végre mi is megvendégelhetjük őket. – Hálásan magamhoz ölelem az anyukámat, aztán apát is elhúzom fél percre a mosógép mellől, hogy az ő hátát is megveregethessem. Nekem vannak a legjobb szüleim a világon, amiért nem győzök elég hálás lenni a sorsnak. Kit érdekel, hogy nem vagyok szerelmes, ha ilyen csodás családot kaptam az égtől? Nem csak a szerelem teheti boldoggá az embert, annyi dolog van még azon kívül, amiért érdemes élni.

A szüleim egy rossz szót sem szóltak, amikor megtudták, hogy Baekhyunnal járok. Anyát nem bántja, hogy egy férfival vagyok, az viszont elszomorítaná, ha megtudná, nem úgy szeretem Baeket, mint ő apát. Azért nem hívtam meg eddig a barátomat hozzánk, mert féltem, anya kiszagolná, hogy mik a valódi érzéseim, és nem akarom, hogy emiatt aggódjon. Ő a kezdetektől fogva teljesen odavan apáért, úgyhogy nem értené meg, hogy szerelem nélkül élek kapcsolatban. De a kis hercegnőnek is sikerült előadnom a szép befejezést a meséhez, szóval remélem, este ugyanolyan jó színészi játékot fogok produkálni.

Halálra rémülök, amikor három tagbaszakadt fickó tűnik fel a látóteremben. Lassan sétálnak felém, nem rohannak le, mégis azt súgja a hatodik érzékem, hogy előlük nincs menekvés. Először nem tesznek semmilyen fenyegető mozdulatot, de már csak a megjelenésük azt sugározza, hogy idő kérdése, és nekem végem. Úgy érzem, semmi értelme megpróbálkozni azzal, hogy elfutok, úgyis utolérnének, a kardom sajnos nincs nálam, pedig annak birtokában egy-kettőre leszámolnék akár tíz banditával is.

Az első ütést szinte meg sem érzem, de a sokadiknál már azért könyörgök az égieknek, hogy minél előbb legyen vége. A földre esem, ahol az egyik fickó az oldalamba rúg, amíg a másik a kezemre tapos. Kezdem elveszíteni az eszméletem, ezért azt már nem is érzékelem, hogy a harmadik mit csinál, de talán jobb is ez így. Milyen ironikus, hogy karddal a kezemben legyőzhetetlen vagyok, a nélkül viszont se perc alatt átgázolnak rajtam. Megkönnyebbülésként hat a sötétség, ami egyre lejjebb húz, csak a szüleimet sajnálom, meg azért Baekhyunt is, mert tudom, hogy sokat fog sírni miattam. Nem ilyen módon akartam eltűnni az életéből. Elég szánalmas, hogy katona létemre nem a csatatéren estem el, de hát egyikünk sem választhatja meg, hogy miként szeretne meghalni, nem igaz?

Amikor a támadóim tombolása véget ér, odavisznek egy mély árokhoz, és beledobnak, hogy ne legyek szem előtt. Teljesen mindegy, nemsokára úgyis meghalok, nem számít, hogy pontosan hol fog ez megtörténni. Furcsa ez az élet. Egyik percben azon agyalsz, hogy milyen kár, hogy te nem tapasztalhatod meg a szerelem csodáját, a következőben a szívedig hatol egy kislány, melynek eredményeként végre rájössz, hogy neked is vannak érzéseid, tehát akár szerelmes is lehetsz még, aztán pár seggfej egy mozdulattal eltörli a kósza ábrándjaid.

– Sehun?

Nem tudom, mennyi idő telhetett el a támadás óta. Nem tudom, hallucinálom-e hogy hozzám szóltak, vagy tényleg itt van valaki, mert a szemem úgy feldagadt, hogy alig bírom résnyire nyitni, az agyam meg úgy zsong, mintha egy méhraj költözött volna a fejembe. Hirtelen ráébredek, hogy az az idegesítő hang, ami csak nem akar elhallgatni a saját nyöszörgésem, de nem sikerül csendben maradnom, hiába próbálkozom meg vele. Az a valaki, aki rám talált, egyfolytában a nevemet ismételgeti, azt azonban nem fejtem meg, hogy ki a fene beszél hozzám ilyen kétségbeesetten. Baekhyun az? Ki is az a Baekhyun? Ismerem ezt a nevet, de…

– Jongin… – suttogom, amikor nagy nehezen meglátom elmosódott arcát. Most hirtelen őt sem tudom hova tenni. De emlékszem, hogy így hívják, és olyan szép még az ijedtsége ellenére is, mint egy angyal. Lehet, hogy ez nem is ő, hanem egy valódi angyal, aki értem jött, hogy végleg elmulassza a szenvedésem. Felé nyújtom a kezem, mert vele akarok menni. Azt szeretném, hogy öleljen át, nyugtasson meg, altasson el…

– Jesszusom, mit csinálsz? – kiált fel, amikor megragadva a kezét magamra rántom. Nem ez volt a célom. Azt gondoltam, majd kitárja a szárnyait, hogy elvigyen egy olyan helyre, ahol nincs több fájdalom, ehelyett a rajtam való landolásának köszönhetően még jobban fáj mindenem. – A fenébe, így hogy segítsek neked? Az amúgy is tropa lábam valószínűleg megsérült az esés következtében, úgyhogy esélyem sincs kimászni innen. Az a hülye telefonom meg persze, hogy már megint nincs nálam!

Lassacskán kezd kitisztulni az elmém. Jongin nem egy angyal, csak egy bosszantó külföldi, aki nemrég költözött az országba. Mi a célja a sorsnak azzal, hogy folyton egy helyiségbe kényszerít vele? Éppen elég volt az éjszaka a garázsban, most komolyan itt ragadtam felemelő társaságában ki tudja, meddig?

–  Leszállnál rólam? Nem tűnik fel, hogy agyon vertek?

– Nem tűnik fel, hogy alig bírok mozogni? Szerinted jókedvemben préselődök hozzád, amikor legszívesebben messzire elkerülnélek? – Jongin nagy nehezen lemászik rólam, és a lehető legtávolabbi pontra húzódik tőlem. Helyes! A franc se akarja érezni a jó illatát, puha keze érintését, ami előbb a lábamon pihent. Attól még, mert jól néz ki, tökre idegesítő, úgyhogy remélem, nem szándékozik hozzám szólni a továbbiakban. – Ez egy újabb csapda? Múltkor a garázs, most meg…

– Hogy kitaláltad! Direkt verettem félholtra magam, hogy utána a rohadt nagy fájdalom mellett még órákon keresztül a nyavalygásodat hallgassam. Tudod, ez volt minden vágyam! – Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Három faszkalap elbánik velem, ami nemcsak fizikai értelemben készít ki, a hírnevemen is csorbát ejt, emellett itt van ez a nyafka gyerek, aki egyfolytában panaszkodik, ahelyett, hogy egyedül vészelhetném át ezt az egészet. Lehet, hogy mások örülnének annak, hogy nem kell magányosan szenvedniük, de én szeretem a magányt. Sokkal szimpatikusabb ennél a szerencsétlennél. – Amúgy mit kerestél ebben a kihalt pusztaságban?

– Követtelek titeket – vallja be lehorgasztott fejjel. – Láttam, amikor azok a szemetek kezelésbe vettek, de nem tudtam megakadályozni a bénaságom miatt. Csak annyit tehettem, hogy megfigyeltem, hova visznek, aztán el akartam neked mondani, hogy nyugodj meg, hívok segítséget, de te berántottál ide, szóval ne engem hibáztass, amiért itt kötöttem ki! – Miért akart nekem segíteni? Sosem bántam jól vele, a pasim konkrétan tök paraszt volt legutóbb, simán megtehette volna, hogy hagy meghalni. Bosszút állhatott volna a gonosz húzásainkért cserébe, de inkább segítő jobbot nyújtott nekem, melynek következtében megint rosszat okoztam neki, még ha akaratomon kívül is. De ez nem mondható el egy bizonyos személyről…

– Nem kéne Kyungsoo-val járnod.

– Tessék? Ez meg hogy jön ide?

– Úgy, hogy ő tette ezt velem.

– Mi van? Azok hárman intéztek el, és mind magasabb volt Soo-nál.

– Nem ő vert meg, de ő küldte rám a bérenceit, ebben biztos vagyok. Bosszúból, amiért múltkor azt tettük veled. Jézusom, lehet, hogy Baekhyun már nem is él! – Rémült fészkelődésbe kezdek, mire Jongin közelebb merészkedik hozzám, hogy visszanyomjon fekvő helyzetbe. Nem mintha lenne bennem annyi erő, hogy bármit tenni tudjak. Nyilván attól fél, hogy megkeresem a kis szerelmét, és akkor nem lesz kihez bújnia ezután, mert én nem végzek fél munkát. Én viszont Baekért aggódom. Az egy dolog, hogy nem lángolok a szerelemtől, de ha őt bántani merészelik, esküszöm, nem állok jót magamért.

– Kyungsoo képtelen lenne ilyet tenni – motyogja az orra alá Jongin a saját megnyugtatására. Sosem kedveltem azt az alakot. Olyan nézése van, hogy már csak a tekintetével meg tudna ölni. Persze Jonginra nem úgy néz. Pont tegnap láttam őket az iskola előtt, ahol Kyungsoo dolgozik gyógytornászként. Jongint úgy csodálta, mintha ő lenne az egyetlen értelmes lény a földön, amíg a többiek mind az agyára mennek. Talán az a terve, hogy elpusztítsa Exoluxia lakosságát, és csak ők ketten maradjanak.

– Elég szánalmas, hogy ennyire odavagy érte, amikor… Hány napja is ismered? Négy esetleg öt?

– Az sokkal szánalmasabb, hogy te négy esetleg öt éve jársz Baekhyunnal, de rohadtul nem érdekel, mi van vele. – Ezzel az elevenembe talált. Ilyen egyértelmű, hogy nem vagyok szerelmes Baekhyunba? A levegő megfagy köztünk, Jongin ismét visszahúzódik a saját térfelére, én pedig lehunyom a szemem, mert már így is túlerőltettem. Szóval még nyugodtan pihenni se lehet egy kiadós verés után, mert ez a nyafogós úgy felhúzott, hogy a vérnyomásom kétszáz körül lehet. Hálásnak kéne lennem, amiért kockáztatva az életét idáig követte a nyomokat, amikor nehézkesen jár, de valamiért nem bírom a képét. Nem mintha bárki mással olyan szívesen itt rekedtem volna.

–  Most meg mit művelsz? – nézek rá szemrehányóan, amikor minden előjel nélkül a zsebembe nyúl.

–  Ellenőrzöm, hogy nálad sincs telefon.

– De, kettő is van, csak annyira élvezem a társaságod, hogy eltitkoltam előled. Valld be, hogy nem a mobilomat keresed, jól meg akartál fogdosni, és mivel most védtelen vagyok, kedvedre tapizhatsz.

– Ja, mert minden áron véres akartam lenni. Amúgy se mernék hozzád érni, különben a kis ölebed újra elvenné a mankóimat.

– Bocsánatot kérek Baekhyun nevében, és a sajátomban is. Hidd el, Baek nem olyan rossz, amilyennek mutatja magát, én meg sajnos egy érzéketlen tahó vagyok. Nincs sok dolog, ami meghatna, vagy ilyesmi…

– Ott hagytad nekem a telefonod. Te sem vagy olyan érzéketlen, mint amilyennek mutatod magad. – Jongin vonásai ellágyulnak. Előhúz egy zsebkendőt, fölém hajol, és gyengéd mozdulatokkal letörli a vért az arcomról. Felszisszenek, amikor az anyag a bőrömhöz ér, mégis azt szeretném, hogy ne hagyja abba, mert jól esik a gondoskodása. Végighúzza az államon az ujjait, hogy megvizsgálja, milyen komoly sebet szereztem, mire egész testemben megborzongok. Azt hiszem, tiszta ütődött lettem a verés következtében, ezért érezhetem magam ilyen furán, amikor hozzám ér. – Elmeséled, hogy találkoztál Baekhyunnal? Nagyon unalmas lenne csendben várni a csodát.

Nem megy vissza a sarokba, ahol korábban ücsörgött, mellettem helyezi kényelembe magát, ami azt jelenti, hogy a karunk összeér, és folyamatosan az ő illatát lélegzem be. Ez a parfüm isteni! Mintha emlékeztetne valamire, mintha ismerném valahonnan, de nem jut eszembe, hogy hol érezhettem már. Az tény, hogy elbódít, megbabonáz, úgyhogy szerintem ha egyszer kikerülünk innen, el fogom tőle lopni, hogy befújhassam vele Baeket, mert ha rajta érezném, végre a megfelelő személy bolondíthatna meg.

Mellesleg akárhogy tornásztatom az agyam, nem tudnám megmondani, hol találkoztunk. Arra emlékszem, hogy megcsókol, meg amikor először mutattam be a szüleimnek, de a találkozásunk körülménye teljesen kiesett. Lehetséges, hogy részeg voltam, és ezért felejtettem el? Mégis mi más okból hiányozna a memóriámból egy ilyen fontos információ. De ezt elég ciki lenne beismerni, így inkább vetítek valami menőt Jonginnak.

– Baekhyunt meg akarta ölni egy bandita. Feláldozva magam érte elé ugrottam, így engem ért a golyó. Utána hosszú hetekig lábadoztam a kórházban, de ő végig mellettem volt, és az együtt töltött napok alatt egymásba szerettünk. És te meg Kyungsoo?

– Hát a mi megismerkedésünk nem ilyen izgalmas. Szerencsétlenül ácsorogtam a ruhák közt a boltban, mire ő odajött hozzám, hogy segítsen. Szerelem volt első látásra. A próbafülkében, kezemben az ingekkel tudtam, hogy minket egymásnak rendelt a sors. – Irigység önt el Jongin történetét hallgatva. Először is, fogalmam sincs arról, milyen lehet első látásra beleszeretni valakibe, hisz én még többszöri látásra sem habarodtam bele a páromba. Másodszor, elnézve ragyogó tekintetét, ahogy Kyungsoo-ról beszél, még rosszabbul érint, hogy nekem nincs, akiről így beszélhetnék, hogy nincs, aki így beszélne rólam, mert tudom, hogy Baekhyun sem szeret tiszta szívből. És amiért a világ legnyomorultabb embere vagyok az az, hogy egy olyan srác tetszik, aki ragyogó tekintettel beszél valaki másról…

Mi a fene van velem? Eddig teljesen közömbös voltam Jongin iránt, most meg azokat az izéket érzem a hasamban. Hogy is hívják őket? Ja, pillangókat. Vajon miért pont pillangóknak mondják? Ki tudná elárulni nekem, hogy miért pont pillangóknak nevezik? Én most kezdek becsavarodni? Komolyan katona létemre ilyen faszságokon töprengek? Tutira agyalágyult lettem! Nem elég, hogy moccanni se bírok, még az ép elmémtől is megfosztottak, ez szívás.

– Hogy vagy? Min gondolkozol ennyire? – kérdezi kedvesen mosolyogva, amitől újabb pillangók kelnek bennem életre. Hány pillangó jöhet még? Nincs több hely, de hogy tudnám ezt közölni velük? Ha még egy a hasamba pofátlankodik, félő, hogy felrobbanok!

– Csak arra gondoltam, hogy élhetném túl ezt az egészet. Ha sokáig leszünk itt, kénytelen leszek felfalni téged. – Uramisten, ez elég félreérthetően hangzott! Nem mintha az jobb lenne, ha kannibálnak nézne, de ez a szexuális töltetű megjegyzés oltári gáz! Bár lehet, hogy ő észre sem vette az erotikus kicsengést, de az arcom olyan forró lett, hogy biztosan vörösen pompázik, már ha látszik egyáltalán valami belőle a sebeimtől. Elképzelem, ahogy vadul Jongin ajkaira tapadok, aztán egyre lejjebb haladva felfedezem csodás testét… Ne, ez nem történhet meg velem! Miféle nap ez a mai? Egy olyan kislány dobogtatta meg a szívem, aki nem az én lányom, és egy olyan fiú ébreszt bennem vágyat, aki nem a pasim. Itt fekszem egy árokban összezúzott testtel, mégis jobban érzem magam, mint amikor makkegészségesen vagyok Baek mellett. Ha a szánalomra méltóságot lehetne osztályozni, nem kérdés, hogy kitűnőre vizsgáznék belőle.

– Te vagy a legjobb katona. Nemsokára jobban leszel, kimentesz innen, és akkor már nemcsak Baekhyun hősének fogsz számítani, hanem az enyémnek is. Csak nehogy úgy járjak, mint ő – jegyzi meg huncut hanglejtéssel arra célozva, hogy azt állítottam, Baek az után szeretett belém, hogy megmentettem. Tarthatnám jó jelnek, hogy cicázik velem, de sajnos tisztában vagyok azzal, hogy ez semmit sem számít. Velem csak szórakozik egy kicsit unalmában, amíg Kyungsoo-t szereti. Ez a megállapítás mi a francért nyitotta meg a könnycsatornáimat? Hát ezt nem hiszem el! Mi jöhet ma még? Kiderül, hogy én vagyok az egyik király Haneul hercegnő meséjéből, és Jongin a másik?

– Ma megmentettem az úrnő lányát is. Ja, és egy macskát. Remélem, hogy ők nem fognak belém szeretni, mert az elég kínos lenne. – Jongin hangosan felnevet, ami végképp elveszi az eszem. Baekhyunt sosem tudtam megnevettetni. Mindig hallottam a hangján, hogy erőltetett, hogy csak udvariasságból tesz úgy, mintha vicces lennék, de Jongin kacagása őszinte, szívből jövő, ami olyan szinten felbátorít, hogy még közelebb húzódom hozzá, és a kezére helyezem az enyémet. Meglepetten pislog rám, de mozdulatlanul tűri az érintésemet, én pedig minden egyes percét kiélvezem az ittlétünknek. Őrültnek tartanának, amiért azt kívánom, sose találjanak ránk, hogy itt haljunk meg egymás karjában, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz ekkora szerencsém.

– Leszünk barátok? Kyungsoo-n kívül senkim sincs. Mármint Chanyeol herceg tök jó fej, de nem gyakran szoktam vele lógni, mert félek, hogy az úrnő nem nézné jó szemmel, hogy bír engem. – Barátok. A legutolsó szó, amit egy férfi hallani akar egy olyan valakitől, aki tetszik neki. Már látom, mi lesz ennek a vége. Elmegyünk egy dupla randira, amin én Baek mellett fogok feszengeni, és egész este azt kell majd néznem, ahogy a szívemet megdobogtató fiú az ő szívét megdobogtató fiúval enyeleg. Hát kösz, de ebből nem kérek!

– Nem vagyok jó a kapcsolatok terén. Inkább hagyjuk. – Elveszem a kezem az övéről, sőt, arrébb csúszok, hogy a kisujjunk se érintkezhessen. Jongin nem adja fel, mindenféle történetekkel próbál meg rávenni arra, hogy tovább beszélgessek vele, de nekem már semmihez sincs kedvem. Amikor egy kellőképp nyálas sztori után megkérdezi tőlem, hogy mi volt életem legromantikusabb pillanata, azt szeretném felelni, hogy ez. Mindent elárul a nyomorúságos életemről, hogy a legromantikusabb pillanatom az, hogy összeverve fekszem egy srác mellett, aki sose lehet az enyém. Persze megtehetném, hogy harcolok érte, megtehetném, hogy megpróbálom elhódítani Kyungsoo-tól, de ha szereti őt, nincs jogom közéjük állni. A pillangók majd meghalnak, ha nem leszek ilyen közel Jonginhoz.

– Jongin! Édesem, jól vagy? – Voila, megérkezett a felmentő sereg! Hát persze, hogy Kyungsoo tudja, hol tartózkodunk, amikor ő veretett meg. Csak azzal nem számolt, hogy a szerelme utánam fog jönni. Engem boldogan hagyott volna itt megdögleni, de Jongin miatt kénytelen eljátszani a hőst. Remek! Mindenki szemében lehetek hős, csak Jonginéban nem. Ő az erős katona helyett, a rakás szerencsétlenséget látta, aki még a sírást sem tudja leküzdeni, amint szemtanúja lesz a nagy egymásra találásnak.

– Szegény Sehunt megverték. Segítesz hazavinni?

– Egy ujjal se érj hozzám! – sziszegek Kyungsoo-ra, amikor egy hamis mosoly kíséretében utánam nyúl.

– Nem maradhatsz itt! Soo, mondd meg neki, hogy semmi közöd a támadáshoz! – kéri Jongin a barátját, mire az értetlenkedve mered rám. Természetesen nem olyan hülye, hogy bevallja a tettét, mégis mit hitt Jongin, hogy elárulja az összes részletet a tervezéstől kezdve?

– Magadból indultál ki? Én nem vagyok ilyen barbár. – Miután ezt szemrebbenés nélkül közli, nem törődve az ellenkezésemmel a felszínre húz. Jongin összeszedi az árok parton hagyott mankóit, és azok segítségével biceg el az autóig, amíg én Kyungsoo-ra támaszkodva botorkálok, vagyis inkább maga után vonszol, mivel dacból egy kicsit sem erőltetem meg a lábaimat.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdezi Jongin ártatlanul, amikor beszáll az anyós ülésre. Engem hátra fektetnek, pedig az összes porcikám tiltakozik Kyungsoo minden egyes érintése ellen. Utálom őt, utálom a kocsiját, a mézes-mázas beszédét, a mindig fess kinézetét, de még csak arra sem vagyok képes, hogy egy jókorát behúzzak neki elégtételként. Arra sem vagyok képes, hogy kiugorjak az autójából, holott egyáltalán nem vagyok kíváncsi a hazugságaira, nem beszélve az enyelgésükről.

– Már bejártam a fél birodalmat. Sajnálom, hogy nem jöttem előbb. – Na jó, inkább becsukom a szemem, minthogy még egyszer lássam, ahogy összeér a szájuk. Így se jó! Hallom a cuppanást, hallom, hogy Jongin zavarba jön, mert a hangja mindent elárul. Most fogjam be a fülem? Az elég óvodásan nézne ki, ráadásul úgy fáj mindenem, hogy fel sem bírnám emelni a kezem. Komolyan mondom, rám tört a hányinger. Mondjuk, az se lenne túl rossz, ha tele hánynám ezt a menő verdát, de nem én lennék, ha sikerülne ezt véghezvinnem.

– Hiányoztál! Azt hittem, ott fogok meghalni, és nem látlak többé. Sehun felfalt volna, ha nem érkezel időben. – Kyungsoo felnevet, de hallatszik a hangján a feszültség. Jongin annyira naiv, senkiben sem látná meg a rosszat. Ha az ördög maga jelenne meg előtte, őt is tárt karokkal fogadná. Lehet előny az, ha valaki mindenkiben a jót keresi, ugyanakkor hátrány is, hiszen önszántából szolgáltatja ki magát a farkasoknak. Bár tudom, hogy Kyungsoo sosem bántaná Jongint. Bárki másban szívesen tenne kárt, de érte a saját életét is odaadná.

– Nagyon aggódtam érted. Ha történne veled valami… – A hirtelen beállt csend két dologról tanúskodik: Kyungsoo hangja elcsuklott belegondolva a szörnyűségbe, aztán Jongin lesmárolta őt vigasztalásképpen. Ez az út borzalmasabb a verésnél! Hadd legyek már az ágyamban. Eszem ágában sincs elcsábítani Jongint, hallani sem akarok többet róla, Kyungsoo-ról meg főleg nem, csak érjek már végre haza.

Nem engedem, hogy Kyungsoo a szobámig kísérjen, inkább hosszabb ideig, de egyedül teszem meg az utat. Jongint viszont nem tudom levakarni magamról. Addig nem tágít mellőlem, amíg le nem fekszem, aztán borogatást, kötéseket tesz rám, ami nem pár perces folyamat. Hiába mondtam neki, hogy majd Baekhyun nénikéje segít, nem volt hajlandó magamra hagyni.

Képtelen vagyok szabadulni a kettős érzetektől. Egyrészt örömmel tölt el, hogy nem rohant a fiúkája karjaiba, és hogy vigyáz rám, másrészt azért szeretném, hogy mihamarabb eltűnjön mellőlem, mert tudom, hogy ez a nagy törődés csak a sebeimnek szól. Ha jól lennék, már rég Kyungsoo-val vacsorázna. Muszáj elmennie, mert minél többet van velem, annál jobban vonzódom hozzá. Muszáj elmennie, mert úgy könnyebb lesz kiirtanom magamból a fellángoló érzéseket, ha nem látom egyfolytában a mosolyát.

– Mindent köszönök – mondom halkan, amikor látszólag végez. Mostanra lett annyi erőm, hogy legalább a kezemet fel tudjam emelni, ezért a vállainál fogva magamhoz húzom, és megcélzom rózsaszínű ajkait. Csodálkozás villan a szemében, ami először felháborodásba, majd színtiszta dühbe megy át, amit azzal fejez ki, hogy a számba mélyeszti a fogait.

– Ne akarj megcsókolni, mert a végén még békává változol, Oh Sehun! Felajánlottam a barátságomat, amiből nem kértél, mást viszont nem adhatok, úgyhogy tartsd meg a csókjaidat a kis szépfiúdnak. Szólok is neki, hogy mi történt veled.

– Ne! Egyedül szeretnék lenni. – Jongin bosszúból a kísérletem miatt tojik a kérésemre, ami egy sipákolva beszáguldó Baekben ölt testet. Csak nyavalyás két percig lehetett nyugtom! Most aztán hallgathatom az ő szövegelését, pedig semmi másra nem vágyom, mint a csendre, és egy hosszantartó alvásra. De azokra még várhatok egy darabig.

– Egyáltalán nem örülök annak, hogy kikeltél az ágyból. Legalább egy hétig még pihenned kéne – morog Baekhyun, amikor végre erőt véve magamon normális emberek módjára felöltözöm és megfésülködöm. Három napja még ahhoz is segítség kellett, hogy kivánszorogjak a fürdőbe fogat mosni, de meg is őrülnék, ha továbbra se mehetnék ki a négy fal közül. Utáltam minden pillanatát a lábadozásnak, és nem a fájdalmak miatt, hanem azért, mert rohadt nehezemre esik huzamosabb ideig egyhelyben dekkolni.

– Azt csicseregték a madarak, hogy az egyik szomszédos ország támadásra készül. Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel, amikor én vagyok Exoluxia legjobb katonája.

– És Kyungsoo? Remélem, megadod neki, amit érdemel.

– Nem. Eszem ágában sincs lesüllyedni a szintjére, és különben sem szoktam nem rendeltetésszerű célokra használni az erőmet. – Lerí Baek morcos ábrázatáról, hogy nem ért velem egyet. Szerinte addig kéne ütnöm Kyungsoo-t, amíg mozog, de nincs kedvem ehhez az oda-vissza menő csatározáshoz. A barátja védelmében ellátta a bajom, amit valószínűleg én is megtettem volna a helyében, úgyhogy nincs miért bosszút állnom rajta. Többé egy ujjal sem érek Jonginhoz, így Kyungsoo is békén fog hagyni, ennyi. Baekhyun is jobban tenné, ha elfelejtené a Chanyeol iránti megszállottságát, mert attól félek, nem lesz jó vége.

– Pedig a holnap éjszaka pont kapóra jönne a bosszúhoz. Tudod, Taeyeon úrnő tett egy bejelentést, amit nem hallhattál. Holnap éjjel mindenki szabadon azt tehet, amit csak akar, mindezt büntetlenül. Kirabolhatsz egy bankot is akár, nem fognak börtönbe csukni, ahogy azért sem, ha megölsz valakit. A nép olyan bamba, hogy nagy részük úgysem fog semmit csinálni, de én…

– Baekhyun, megijesztesz. Mégis mire készülsz? – A barátom tekintete elkomorul, és anélkül tudom, mit fog válaszolni, hogy kimondaná. Bármi is történjen, nem képes elengedni a bosszút, amíg végre nem hajtja. Hogy hozhatott az úrnő egy ilyen felelőtlen döntést? Hát nem gondolt bele, hogy milyen következményei lehetnek a játszadozásának? Ő nyilván popcornnal a kezében fogja szemlélni, kiből mit vált ki ez az egész, és nem fogja meghatni pár polgár elvesztése, de kíváncsi leszek, mit szól majd akkor, ha a vőlegényét találja holtan.

– Holnap este megölöm Park Chanyeolt – mondja nemes egyszerűséggel, mintha csak azt állítaná, lemegy a kisboltba kenyérért. Sosem szegültem ellen a királynő parancsainak, de most irtó dühös vagyok rá. Ő maga adta a gyilkos fegyvert Baekhyun kezébe ezzel a bejelentéssel, úgyhogy nem fogom sajnálni, amikor ott fog zokogni a herceg sírja felett. Azt viszont biztosra veszem, hogy az úrnő nem hagyja szó nélkül a kedvese halálát. Egy katona, egy senkiházi paraszt életének elvétele nem érdekelné, de ebben az esetben kétségtelenül meg fogja torolni a vétséget.

– Tudom, hogy igazságtalannak találod, hogy csak azért nem büntetik meg a herceget, mert az úrnő párja, de te nem vagy gyilkos, Baek. És mi lesz a nénikéddel, ha börtönbe kerülsz? Vagy annál is rosszabb. Mi lesz velem? Rám egy percig sem gondoltál, amikor ezt kieszelted?

– Pont rád gondoltam, Sehun. Muszáj megszabadulnom tőle, mert amíg itt van, folyton ő jár az eszemben. Már nem csak azért akarom megölni, amit apámmal tett, hanem… Egyszerűen nem bírok a közelében lenni…

–  Akkor menjünk el innen! Költözzünk máshova, kérlek!

– Amíg él, mindig meg lesz annak a lehetősége, hogy újra találkozunk, és én nem akarom ezt. – Baekhyun a könnyeivel küszködve mered a vele szemben lévő falra. Olyan furán viselkedik mostanság. Múltkor rajta kaptam, amint Chanyeollal írogatott, miközben azt hitte, alszom mellette. Mosolygott a herceg üzenetein, sőt, ábrándosan nézte a képeket, amiket feltöltött a közösségi oldalra. Még az is megfordult a fejemben, hogy beleszeretett, ami furcsa módon nem zavart. Nem éreztem egy csepp féltékenységet sem arra a gondolatra, hogy talán másnap a herceggel fog találkozni, mialatt én a szobánkba zárva szenvedek. Nem lettem szomorú attól, hogy bármelyik pillanatban szakíthatunk. De most teljesen összezavarodtam. Minek akarná megölni, ha szereti? „Már nem csak azért akarom megölni, amit apámmal tett…” Éppen azért végezne vele, mert szereti!

Mire mondanék valamit Baekhyunnak, már nincs a szobában. Oké, még biztosan nem gyilkolni ment, ráérek holnap este aggódni. Folyamatosan a nyomában leszek, és nem fogom megengedni, hogy őrültséget kövessen el. Biztosan meg fog utálni, amiért megakadályozom az ármánykodását, de inkább haragudjon rám élete végéig, minthogy a hűvösön töltse a hátralévő idejét. Ma még kiélvezem, hogy újra lábra tudok állni, újra kardot vehetek a kezembe, és megpróbálom elfelejteni az elmúlt két hét tétlenségét.

Amint kilépnék az ajtón, leírhatatlan fájdalom hasít a fejembe. Gyorsan visszahúzódok, hogy más ne legyen szemtanúja a szenvedésemnek, mert annyira rosszul vagyok, hogy a lábaim összecsuklanak alattam. Baekhyunnak igaza volt. Még nem szabadott volna kimerészkednem az ágyból. De a fenébe is, a fejem nem fájt eddig. Biztos agyamra ment a nagy bezártság, csak az a baj, hogy nem tudok elmenni az ajtóig, hogy szívjak egy kis friss levegőt.

A földön fekszem, homlokomat a hűvös parkettának támasztva. Annyira gyötör a migrén, hogy ordítani tudnék, hiába masszírozom a halántékomat, nem csillapodik a fájdalom, és a látásom is elhomályosodik, amikor oldalra pillantok. Ez borzalmasabb annál, mint amikor agyon vertek, pedig az sem volt piskóta, de ekkora kínt még sosem éreztem. Szememet könnyek mardossák, nehezen veszem a levegőt, miközben azt kívánom, bárcsak visszajönne Baek, és megtalálna, mert akkor hozhatna valamilyen fájdalomcsillapítót.

„A mi kis hercegnőnk már négy éves, hát nem hihetetlen? Mi lesz velünk, ha felnő, és saját családot alapít?”

„Itt leszünk egymásnak. De előtte még elteszek láb alól pár kérőt, hogy csak nagyon sokára vihessék el tőlem a kicsikémet. Na, állj oda a lányunk mellé, hogy lekaphassalak titeket!”

„Sehun apa se maradhat le a képről, mert őt is nagyon szeretjük! Állítsd be a gépet önműködőre, és gyere ide mellénk, édesem!”

„Én is nagyon szeretlek titeket!”

Mi folyik itt? Miért jelenik meg egy olyan kép előttem, amin Jonginnal átöleljük egymást, és köztünk van a kis Haneul? Kezd elmenni az eszem! Túl nagy hatást gyakorolt rám az az idő, amit Jonginnal töltöttem a megveretésem után, ezért képzelgek róla.

„Csókolj meg! El sem hiszed, de van két szabad órám, úgyhogy a tiéd vagyok.”

„Nekem három szabad órám van, és mivel én vagyok a király, megparancsolom, hogy a harmadikban is légy az enyém.”

„Örökre a tiéd vagyok. Még akkor is, ha gonosz módon megváratsz azzal a csókkal. Mellesleg én is király vagyok, úgyhogy parancsba adom, hogy csókoljon meg, felség!”

Túlságosan élethűen érzem Jongin ajkait az enyémek alatt, a bőrét a bőrömön, magamat benne, ahogy eggyé válunk, ahogy minden eltűnik körülöttünk, és csak mi ketten maradunk, meg az a mindent elsöprő szerelem, amit egymás iránt táplálunk. Látom magunkat tizenévesen, amikor elválunk a vonatállomáson. Akkor azt hittem, annál rosszabb nem történhet velem, de most már tudom, mekkorát tévedtem. Hallom a zenét, amire táncoltunk az utcabálon, az illata megcsapja az orrom, mint a hajón, ahol újra összehozott minket az élet. Az az illat, amit az árokban fekve is éreztem! Felsejlik előttem a lakatlan sziget kedves emléke, a kis házé, ahova rendszeresen el akartunk vonulni a világ szeme elől, de ahol csak egy éjszakát tölthettünk, mert…

A lányunkat és engem elhurcoltak, és amikor felébredtem, nem volt tudomásom a családom létezéséről. Mégis mi a franc folyik itt? Miért tesz úgy az az őrült ribanc, mintha Honey az ő lánya lenne? Miért vannak olyan emlékek is a fejemben, amiken Baekhyunnal csókolózok, amikor ő Chanyeol kedvese? És Jongin miért…?

Ezúttal nem a fejemet hasogató fájdalom csal könnyeket a szemembe. Amíg én és Baekhyun csak valamilyen kibaszott elmebeteg játék miatt vagyunk együtt, Jongin tényleg beleszeretett Kyungsoo-ba. Nemrég még azt mondtam, nem áll szándékomban bosszút állni azon a rohadékon, de ha most nem szegezne földhöz a rosszullét, rögtön megkeresném, és kitépném a szívét a helyéről.

Istenem… Azok az emberek, akik a fiuknak hisznek, valójában nem is léteznek. Az igazi apám megölte az anyámat, én pedig arra kényszerítettem, hogy legyen öngyilkos. Nem az a tiszta szívű katona vagyok, akinek beállítanak. A kiképzőm megerőszakolt, ezért végeztem vele, ahogy megannyi társammal is, amikor elszállt az agyam. Adtak nekem egy új életet szerető anyával, apával, bűntelen múlttal, nem meggyalázott testtel, de milyen áron? Nekem nem kell ez az álvilág! Elfogadtam, hogy a múltam undorító, néha kikészített a tudat, de akkor is ezerszer inkább a saját életemet választanám, mint ezt a hazugságot.

Ez nem történhet meg, ez csak egy ostoba rémálom része. Jongin puha csókjai mindjárt felébresztenek, aztán Honey nyargal majd be a szobánkba, hogy közénk fészkelődhessen. A fejem sajgása nem volt elég ahhoz, hogy ordításra késztessen, de ezen a szívet tépő gyötrelmen már nem bírok úrrá lenni. Szerintem a szomszédos országokba is elhallatszik a hangom, de nem bánom; gyűljön csak ide minél több ember, hadd mondhassam el nekik, kit bálványoznak naphosszat.

– Mi a baj, Sehun? Ne haragudj, hogy én jöttem, de épp itt jártam a közelben… – Jongin… A könnyeim fátylán át meg a migréntől alig látom őt, mégis gyönyörűnek találom, mint mindig. Olyan rosszul vagyok, hogy nem lepne meg, ha perceken belül meghalnék, de legalább még egyszer hallhatom a hangját, még egyszer megérinthetem őt. Felé nyújtom a kezem, amit megfog némi tétovázást követően, miközben aggódva vizsgálgatja eltorzult vonásaimat. – Mivel tudnék segíteni? Hozzak gyógyszert, hívjak orvost?

– Csak maradj velem… Elénekelnéd nekem azt a dalt, amit Honeynak szoktál elalvás előtt?

– Tessék?

Ezt képtelenség túlélni. Hogy kelhetnék fel ezután minden reggel abban a tudatban, hogy Jongin valaki mást szeret? Hogy a lányomat arra kényszerítik, hogy annak a szukának a lánya legyen? Miért kezdtem el hirtelen emlékezni? Sokkal jobb volt a tudattalanság homályába merülni, ha már egyszer ilyen szerencsétlenül jártunk. Remélem, olyan ügyesen oldották meg ezt az agymosás dolgot, hogy amint valaki elkezd emlékezni, meghal, mert én nem élhetek tovább nélkülük.

– Sehun! Jól vagy? Mondj már valamit!

– Te meg mit keresel itt, Kim? Nem megmondtam, hogy többé ne gyere a közelembe? – Jonginnal értetlenül meredünk egymásra. Azt nem tudom, ő min csodálkozik, én speciel nem vágom, minek koslat utánam. Az elmúlt két hétben többször járt a nyakamra, de mindig elküldtem, mert mindenki számára jobb, ha tartjuk a távolságot. És mégis mikor jött be a szobámba? Csak arra emlékszem, hogy Baekhyun elment, miután közölte, ki fogja nyírni a herceget, de aztán hogy jutottunk el odáig, hogy Jongin a kezemet fogja mellettem térdelve? Egyáltalán mit kerestem én a földön fekve?

Jongin mondani akar valamit, azonban inkább úgy dönt, be fogja a száját, amit jól tesz. A végén megbánnám, hogy nem intéztem el egyszer és mindenkorra a kis barátját. Némi hezitálást követően megfordul, majd rám csapja az ajtót. Még ő van megsértődve, amikor engedély nélkül közeledett hozzám. A földre pillantva észreveszem, hogy izzadtság foltot hagytam magam után a szőnyegen, mintha annyira szenvedtem volna, hogy folyt rólam a víz. Vagy éppenséggel ott szexeltem volna egy hatalmasat Kim úrral. Én mindenesetre egyikre sem emlékszem, és nem is vagyok hajlandó ilyen semmitmondó ügyekkel foglalkozni, mert sokkal fontosabb, hogy megmentsem Baeket attól, hogy elcsessze az életét.

*******************************************

– Mi ez az őrültség már megint? Egy éjszaka, amikor bárki megtehet bármit büntetlenül, teljesen elment az eszed?

– Talán inkább a te eszed ment el, amiért így merészelsz beszélni velem. Attól még, mert az öcsém vagy, bármikor elhallgattathatlak.

– Ahhoz túlságosan szeretsz. Én vagyok az egyetlen rokonod, az egyetlen, akire számíthatsz.

– Ne bízd el magad! Mostanság már nem vagy az a szófogadó fiú, aki korábban voltál, ezért kevésbé szeretlek. Mindenesetre egy filmből vettem az ötletet.

– Odáig süllyedtél, hogy már ötleteket kell lopnod? Na és mi van, ha rossz vége lesz? Ha a nép egymást fogja gyilkolászni?

– Magasról teszek a népre. Engem csak az érdekel, mit tesz Chanyeol és Baekhyun. Továbbra sem vagyok megelégedve Chanyeol viselkedésével. Holnap éjjel figyelni fogom őket, és ha éreznek valamit egymás iránt, találkozni fognak. Baekhyun túlságosan szabály tisztelő, de mivel kap egy ilyen lehetőséget, azt fogja gondolni, csak egy éjszakára Chanyeolé leszek, aztán mehet minden tovább a régi kerékvágásban.

– És mit teszel, ha tényleg találkoznak? Végignézed a szenvedélyes egymásra találásukat?

– Ha találkoznak, újabb emlékezet törlést fogunk elvégezni rajtuk.

– De olyat még sose csináltunk. Mi van, ha belehalnak a dupla dózisba?

– Baekhyun lesz a kísérleti patkány. Ha belehal, Chanyeolon természetesen nem végezzük el, de abban az esetben felesleges is lenne. Majd én megvigasztalom őt, akkor már kénytelen lesz csak velem foglalkozni.

– Mi lesz, ha azok a katonák, akik féltékenységből rátámadtak Sehunra, kihasználva a kínálkozó alkalmat végleg kivonják őt a forgalomból?

– Azok a katonák azóta is tömlöcben vannak. Nem úszhatják meg, hogy bántották a legjobb emberemet.

– Gondolom, semmivel sem tudlak eltántorítani ettől a baromságtól.

– Ezt nagyon jól gondolod. Most pedig gyere, kávézz egyet a nővéreddel, mint a régi, szép időkben.