SeXing - You Are My Angel ~ One More Chance With You ~ 2/2

Sehun

Nem tudom megmondani, mennyi idő telt el a halálom óta. Lehet, hogy csak egy hónap, de az is lehet, hogy egy év; az idő számítása minden mással együtt megszűnt létezni. Csupán az emlékek maradtak, melyek olyan tisztán élnek bennem, mintha tegnap történtek volna meg. Sokáig küzdöttem a betegségemmel, mégsem gondolkoztam azon, hogy vajon mi lesz, miután meghalok, de abban reménykedni se mertem, hogy az összes emlékképem társként fog kísérni az előttem álló hosszú úton.

Amint leállt a szívem, külső szemlélőként néztem végig Yixing szenvedését. Fentről láttam, ahogy eltemette a testem, hallottam az ordítását, sőt, vele ordítottam, de azt nem hallotta senki. Amikor elment, én még egy darabig a sírom felett lebegtem. Nem akartam ott maradni, de fogalmam sem volt arról, hogy juthatnék el arra a helyre, ahol megnyugvásra lelhetnék. Azt kívántam, bárcsak anyukám mellett lehetnék, ha már így elbánt velem a sors, de őt azóta sem találtam meg.

Kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy egy láthatatlan erő felfelé húz, és egy végtelennek tűnő utazást követően egy rendkívül furcsa helyen kötöttem ki. Zavart, hogy minden annyira fényes volt, hogy teljesen elvakított, és még a szememet sem csukhattam be védekezésképpen. Hosszas vándorlás után találkoztam néhány hozzám hasonló tévelygő lélekkel, akik sorra elmesélték nekem az életük és a haláluk körülményeit. Nem láttam őket, de a hangjukat hallottam, ahogy ők is az enyémet, én viszont egyetlen szót sem árultam el a fájdalmas múltamról.

Aztán egy nap megismerkedtem Jonginnal, akiben érthetetlen módon az első perctől fogva kétségek nélkül megbíztam. Amikor beszélt, elképzeltem, hogy nézhetett ki életében, és valamiért arra a következtetésre jutottam, hogy igen jóképű lehetett, nem mintha nálam bárki is szóba jöhetett volna Yixingen kívül. Nem láttam az arcvonásait, mégis tudtam, hogy a szemei nagy szomorúságról tanúskodhatnak, nem éreztem az érintését, ennek ellenére szinte eggyé váltunk, amikor egymás mellett „ücsörögtünk”, annyira egy hullámhosszra kerültünk. Valószínűleg a hangunk sem volt igazi, inkább a másik gondolataira tudtunk ráhangolódni.

Jongin sokkal régebben halt meg nálam, bár pontosan ő sem tudta, hogy mikor, de olyan hatvan évvel ezelőttre saccolta. Szerelmes volt egy lányba, akinek a családja ellenezte a kapcsolatukat, ezért meg akarta szöktetni. Ám a szökés éjszakáján a kedvese nagybátyja követte őket, és erőszakkal visszacipelte az unokahúgát a házukba. Ezt követően Jongin szemtanúja lett annak, ahogy a nagybácsi megverte, majd közösülni kívánt a védtelen teremtéssel, amit nem nézhetett szótlanul. A haragja akkora méreteket öltött, hogy megölte a gazfickót, de mielőtt meghalt volna, halálos ütést mért a fiúra, hogy ő se találhassa meg a boldogságot.

Jongin rettentően szenvedett, amiért olyan fiatalon igazságtalanul meg kellett halnia, ezért a Főnöknek megesett rajta a szíve, és egy évben ötször angyal képében megjelenhetett a szerelme előtt. Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e neki, vagy csak ámít engem a tündérmesékkel, amiket ő maga talált ki, de azt gondoltam, egy próbát megér a dolog. Évi öt alkalom szörnyen kevés lenne arra, hogy Yixinggel legyek, mégis sokkal több a semminél, így hát megkértem Jongint, hogy vezessen arra a helyre, ahol beszélhetek az illetékessel.

Egy hatalmas ajtó előtt álltunk meg, ami mindennél fényesebben ragyogott, ezért kitűnt a tájból, majd arra bíztatott, hogy beszéljek. Azt már az úton leszögezte, hogy az a bizonyos ajtó sosem szokott kinyílni, ettől függetlenül minden kívánságot hall, aki mögötte rejtőzik. Szégyenlősen fogtam bele a mondanivalómba, az aggodalmam pedig egyre nőtt, mivel semmit sem kaptam válaszul. Elkönyveltem magamban, hogy nem lehet az összes ide érkező kiváltságos, és komoran beletörődtem abba, hogy soha többé nem lehetek Yixing közelében, amikor hirtelenjében zuhanni kezdtem. Le mertem volna fogadni, hogy a Pokolba lettem száműzve szemtelen kérésem okán, ehelyett azonban életem legcsodálatosabb helyszínén landoltam, Jejun.

– Sehun? – Összerezzenek, amikor egy ismerős hang üti meg a fülemet. Órák óta szelem a köröket a szigeten, azon töprengve, hogy jó ötlet-e megzavarni Yixing lelki nyugalmát. Mostanra elfogadhatta a tényeket, helyes lenne teljesen felforgatni az életét a felbukkanásommal? Nem volt elég az a nap, amikor a semmiből bekopogtattam az ajtaján, ezúttal zúdítsam rá azt, hogy angyalként tudok vele randizni néhányszor egy évben?

– Kang néni, maga lát engem? – hüledezek, amint megpillantom az idős asszonyt pár méterre tőlem. Azt hittem, kizárólag Yixing láthat majd, ezért kezdek összezavarodni. Ilyen könnyen menne ez az egész? Leadok egy kérvényt, mi szerint angyalként akarok flangálni a Földön, és minden zökkenőmentesen teljesül? Ha azt kérném, hogy mondjuk fél évet tölthessek itt, arra is rábólintanának?

– Látlak bizony! Helyesebb lettél, mint a halálod előtt voltál. Bár az én Jonginomnál senki sem lehet szebb…

– Hogy mit mondott? Jongin? Maga az? Ezt nem hiszem el! Magát szokta évente ötször meglátogatni?

– Szóval találkoztatok. De azt nem értem, téged hogy láthatlak. – Én kábé semmit nem értek jelenleg, de annyira ledöbbenek azon, hogy az öreg szomszéd néni Jongin szerelme, hogy minden mástól eltekintek. Anélkül, hogy engedélyt kérnék tőle, elszaladok a házáig, hogy megnézhessem magam a tükörben, majd elégedetten konstatálom, hogy valóban jól nézek ki, főleg az utolsó hónapjaimhoz képest.

– Kérdezhetek valamit? – csámcsogom teli szájjal, mivel muszáj volt magamba tömnöm a kedvenc sütimből, amit Kang néni készített. Fent sosem vagyok éhes, de amint megéreztem a fenséges illatokat, képtelen voltam ellenállni a csábításnak. – Megérte feláldoznia az egész életét? Mármint nem ment férjhez, nem lettek gyerekei, és mindezt azért, hogy egy évben öt napot a fiatalkori szerelmével tölthessen.

– Azt hiszed, nincsenek ennek előnyei? Megöregedhettem volna egy morgós vénemberrel, akit csak azért viseltem volna el magam mellett, hogy ne legyek egyedül, ehelyett azonban nyolcvan évesen még mindig a húsz éves szeretőm tesz nálam látogatásokat. Szerinted ez nem klassz? – Miközben felnevetek a hölgy pajkosan csillogó szemét látva, arra gondolok, hogy Yixing biztosan ezt akarná. Ha választania kéne a között, hogy új életet kezd egy másik ember oldalán, vagy néha találkozik a halálból visszajáró szerelmével, kétségtelenül az utóbbi mellett tenné le a voksát. Vajon velünk is így lesz? Még nyolcvan éves korában is arra fog várni, hogy melyik napon jelenek meg a háza előtt? – Tudod, hogy azt gondolom, hogy Yixing egy barom. De szeret téged, és megérdemli, hogy ő döntse el, hogy miként akar tovább élni.

Kang néni anyám helyett anyám volt, miután elvesztettem az édesanyámat. Azon az átkozott napon, amikor Yixing apja félholtra vert, ő virrasztott mellettem a kórházban, az ő vállán sírtam órákon keresztül, amiért a kedvesem nem tért vissza, és minden alkalommal meglátogattam, ahányszor a szigetre érkeztem abban a reményben, hogy újra találkozhatok Yixinggel. Mindketten magányosak voltunk, így én a pót nagyimként tekintettem rá, míg ő a soha meg nem született unokáját látta bennem. Gyakran mesélt a gyerekkori szerelméről, de a szörnyű befejezést eltitkolta előlem, mindig csak azt mondta, az élet elválasztotta őket egymástól. Nem róttam fel neki, hogy nem keresett más férfit magának, hiszen én sem tudtam túllépni az első szerelmemen, de azt legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy hasonlóan fog a sorsunk alakulni. Alig várom, hogy beszámoljak erről Jonginnak, de előbb meg kell tennem azt, amire mindennél jobban vágyom, és ami miatt egyetlen percet sem vesztegethetek tovább.

Ez a repülés dolog igazán oltári. Először még úgy bénáztam a tengerparton, mint egy szárnyait próbálgató madárfióka, akit épp most taszítottak ki a fészekből, hogy álljon a saját lábára, aztán úgy belejöttem, hogy tettem még pár kört pluszban Yixingék háza felett. Csodálatosnak hat a táj ilyen távlatból, és még vagyonokat sem kell költenem arra, hogy felszállhassak egy gépre, ami bármikor simán le is zuhanhat. Ezen kívül azonban azért is húzom a találkozást, mert továbbra is félek Yixing reakciójától, holott tudom, hogy ez baromság, hisz egyértelmű, hogy tárt karokkal fogad majd.

Összeszedve minden bátorságomat leereszkedem az erkélyére, hogy kezdetben csak onnan figyeljem meg őt. Szerencsémre a szobájában tartózkodik, háttal ül nekem, és éppen a gitárját nyúzza. Nem tetszik az a búskomor dallam, amit játszik, de abban bízom, hogy miután meglát, az ujjai rátalálnak azokra a szenvedélyes ritmusokra, melyek miattam születtek meg annak idején. Bekopogok az üvegen így jelezvén, hogy itt vagyok, de amikor Yixing rezzenéstelenül folytatja a dalt, megkísérlem lenyomni az ajtó kilincsét, ami könnyedén beenged.

Yixing rémülten kapja a tekintetét az ajtó irányába, mire elmosolyodom, hátha attól megnyugszik. Hamarosan azonban rá kell ébrednem, hogy csupán az ajtót fixírozza, azon morfondírozva, hogy nyílhatott ki magától, amikor nem jött be senki. Yixing nem lát engem! Egyenesen átnéz rajtam, és arra sem reagál, amikor megszólítom. Kétségbeesetten mellé lépkedek, végighúzom a kezem a karján, mire ő rezzenéstelenül visszafordul a hangszeréhez, hogy tovább folytathassa a szerzeményét. Ez nem lehet igaz! Megcsókolom az arcát, annyira jó újra érezni bársonyos bőrét az ajkaim alatt, ugyanakkor mély fájdalom férkőzik a csontjaimba, amiért ez az érzés csak egy oldalú.

A fülemben visszhangoznak Yixing szavai, amikor azt mondta, hogy ő már semmiben nem hisz. Lehetséges, hogy ez lenne a rejtély kulcsa? Kang néni világéletében nagyon vallásosnak számított, megannyi angyalt ábrázoló kép díszíti az otthona falát, akikről mindig úgy beszélt, mintha ugyanolyan hús-vér személyek lennének, mint az emberek. Yixing viszont nem hisz a csodákban, így nem láthat, amitől szépen lassan darabokra hullik a nem létező szívem. Minden igazinak tűnik rajtam: a szemem, a szám, a végtagjaim, de ha a mellkasomra szorítom a kezem, üres kongás fogad a másik oldalról. De annak ellenére, hogy már nincs szívem, rohadtul fáj a helye, ezért összetörten a padlóra rogyok, hogy legalább a zenéjét hallgathassam, mielőtt csalódottan visszatérnék oda, ahová valójában tartozom.

– Sehun oppa? – Fent aludni sem szoktam, de amint megkaptam ezt az angyal testet, minden rossz szokásom visszatért. Azt hiszem, elnyomott az álom Yixing játékát hallgatva, majd arra ébredtem, hogy Youli aggodalmasan rázogatja a vállam. De hát akkor… Ő is lát engem? Ahogy végigmérem, megállapítom, hogy nőtt, és szerintem tíz éves is elmúlhatott már. Gyönyörűbb, mint amilyen az emlékeimben volt, és olyan nagy hévvel szorít magához, mintha születésétől fogva ismerne.

– Te látsz engem, Youli? – kérdezem halkan, bár a válasz úgyis egyértelmű.

– Persze, hogy látlak! Mindig tudtam, hogy az angyalok léteznek. Megláttam a plázában egy kamu Mikulást, így rájöttem, hogy anyáék szoktak nekem ajándékot adni, de azt akkor is tudtam, hogy angyalok vigyáznak ránk minden nap. – Tehát jól sejtettem, hogy Youli is hisz az angyalokban. Csak az az egyetlen gond, hogy Yixing perpillanat úgy néz a lányára, mintha menten diliházba akarná vitetni, mivel ő annyit lát, hogy a gyerek a levegővel társalog éppen, mi több, a levegőt ölelgeti.

– Kislányom, ugye tudod, hogy ezzel a viselkedéssel nem fogod elkerülni a pszichológust, ahova anyád vinni akar. – Yixing hangja olyan távolságtartónak hat, hogy szinte meg sem ismerem. Idegesen ledobja a földre a gitárját, ami akkorát csattan, hogy a gyerekkel együtt összerezzenünk a zajra, aztán előkap a zsebéből egy öngyújtót egy cigis dobozzal egyetemben, és kimegy az erkélyre, hogy ott füstölöghessen magában.

– Hé, mondd meg neki, hogy megígérte anno, hogy sosem fog dohányozni. Ha cigi füstöt érzett Jejun, mindig… – Elharapom a mondatom végét, mivel nem lenne szerencsés elárulni Youlinak, hogy olyankor a hajamba fúrta az orrát, hogy a samponom illatát lélegezze be, aztán a fülem tövétől a számig egy lassú utat írt le a szája, hogy addig csókolhasson, amíg egy újabb kölyök rá nem gyújt, hogy akkor elölről kezdhesse az egész műveletet.

Youli kiszökken az erkélyre, és elismétli az apjának, amit tőlem hallott, még a félbehagyott mondatomat is, melynek hatására Yixing kezéből kiesik az öngyújtó. Én is kimegyek utánuk, és óvatosan a szerelmem vállára helyezem a kezem, amit a lánya elmond neki, mire Yixing dühösen visszarohan a szobába.

– Hé, apa, ne legyél már ilyen durva! Nekilökted Sehun oppát az ajtónak…

– Azonnal fogd be a szád, Youli! Ez nem vicces! Összefogtál az anyáddal? Azt hittem, szeretsz, de te csak gúnyt űzöl belőlem… Sehun másfél évvel ezelőtt meghalt. Tudom, hogy ő volt a bálványod, de vannak még jó táncosok a világon.

– Nem erről van szó. Nekem még egy láthatatlan barátom sem volt sok osztálytársammal ellentétben. Sosem hazudnék neked, apa! Oké, egy valamiben folyamatosan füllenteni szoktam. Nem iszom meg azt a borzalmas egészséges löttyöt, amit kotyvasztasz, hanem kiöntöm a vécébe, amikor nem figyelsz. De Sehun oppa most is éppen a hajamat simogatja, és szomorú, amiért ilyen gonosz vagy velem…

– Feküdj le, és erről egy szót se anyádnak, mert holnaptól megvonja a láthatást tőlem. – Yixing becsapja maga mögött az ajtót, amint kiviharzik rajta, mire Youli szája lefelé görbül. Nem olvas neki mesét, nem takargatja be, csak felbőszülten faképnél hagyja, amivel eléggé felidegesít. Akkor sem bánhatna így a kicsivel, ha hazudna, egyszerűen nem büntethet másokat azért, mert meghaltam. Körülnézve a szobájában konstatálom, hogy zenész lett belőle; erről árulkodnak a falát borító díjak, illetve az első albuma, ami az asztalán állva hirdeti az előadója sikerét. Végre ott hagyta az általa utált irodai életet, mégsem ment vele semmire, ha még az imádnivaló kislányával is bicska nyitogatóan viselkedik.

– Biztos a nappaliban fog aludni. Amikor nála vagyok, mindig az ő ágyában alszom, hiába van külön szobám, de most nagyon mérges rám.

– Nem rád mérges, csak a világra. Gyere, majd én alszom veled ma éjszaka. – Zavartalanul befekszem az ágyba, és magammal húzom Youlit, aki vigaszt keresve bújik hozzám. Megkér, hogy meséljek neki a halál utáni életről, amit csak azzal a feltétellel teljesítek, hogy nem mondhatja el az apjának, amit tőlem hall. Megegyezünk, hogy holnap azt fogja hazudni Yixingnek, hogy nem látott semmiféle angyalt, csak annyira szeretett volna újra találkozni velem, hogy azt képzelte, ott vagyok mellette, de már tudja, hogy angyalok nem léteznek. Muszáj arra kényszerítenem, hogy ne mondjon igazat, mivel azt szeretném, ha legalább ők ketten megmaradnának egymásnak. Többet nem fogok eljönni hozzájuk, hogy ne zavarjam össze Youlit, és hogy békében élhessen az apjával, akinek ő az egyetlen vigasza. Nem fogok azon erőlködni, hogy bebizonyítsam Yixingnek a létezésemet, mert ha nagy sokára el is hinné, hosszú, akadályokkal teli út vezetne addig, aminek Youli inná meg a levét.

Fantasztikus úgy elaludni, hogy Yixing illatát szívhatom magamba. A párnájába temetem az arcom, amit legszívesebben elvinnék, de furán festene egy égen röpködő párna, mivel az emberek többsége nem látná, hogy valaki a kezében tartja. Nagyon remélem, hogy nem lesz maradandó következménye a látogatásomnak, és valahol nem bánom, hogy megpróbáltam, mert legalább aludhatok egy jót, ami azzal jár, hogy csodálatos álmok környékeznek meg. Fent hiába jutnak eszembe a szépséges emlékek, mindig szomorú vagyok, ha felszínre törnek bennem, mert tudom, hogy már soha nem élhetem át őket. Az álmaim viszont olyan valóságosak, hogy sikerül teljesen megfeledkeznem arról, hogy amint eljön a reggel, vissza kell térnem arra a helyre, ami tetszik vagy sem, mostantól az otthonom.

– Bocsáss meg nekem, kis hercegnőm, amiért kiabáltam veled. Soha többé nem fogok ilyet tenni… – Yixing letelepszik az ágy másik oldalára, és magához akarja vonni a lányát, Youli azonban görcsösen kapaszkodik belém, ami gondolkodásra készteti a szerelmemet. Az ablakon beszivárgó lámpák fényében látom, hogy a homlokát ráncolva mered egyenesen rám, illetve az általa látott üres helyre. Tétován felemeli a kezét, megérinti a mellkasomat, bár ő úgy érzi, csupán a levegőben kalimpálnak ujjai. – A kislányom sosem hazudna nekem, igaz? Sehun… Te itt vagy, ugye?

Annak ellenére, hogy suttog, nem tudja leplezni a hangja remegését. Kérdőn néz az irányomba, arra vár, hogy csodát tegyek, de nekem fogalmam sincs arról, mi tévő lehetnék. Azt kérte tőlem, a havazással jelezzek neki, de könyörgöm, hogy eshetne a hó július közepén? Varázsolni még nem tudok sajnos, így ki kell találnom valami áthidaló opciót, hogy elhiggye, eljöttem hozzá. Lehet, hogy őrültség, de megragadom a fejem alatt nyugvó párnát, és minden erőmet beleadva széttépem, hogy a belőle aláhulló tollak a hópelyhekre emlékeztessék.

Yixing egyszerre sír és nevet, amikor beleveti magát a szerteszét szálló toll kupacba. Letörlöm az arcán végigfolyó könnycseppeket, melynek hatására áhítattal a szemében megsimogatja azt a felületet, amit előbb az én ujjaim érintettek. Bár a cirógatásomat nem érzékelte, mivel hirtelen felszívódott a nedvesség, ez újabb bizonyítékul szolgál az itt létemre. Folyamatosan azt suttogja, hogy mennyire szeret, és hogy el sem tudom képzelni, milyen boldog, amiért újra vele vagyok. Nem ilyen találkozásra számítottam, mégis több a semminél, hiszen legalább Youli összekapcsolhat minket. Azt mondja, nagyon sok mesélni valója van, mire lefekszek mellé a földre, és addig hallgatom imádott hangját, amíg egy semmiből jövő erő vissza nem visz a felhők fölé.

Jongin megtanított, miként tudom irányítani azt, mikor akarok lelátogatni a Földre. Arra sajnos ő sem jött rá röpke hatvan év alatt, hogyan tudná meggátolni, hogy bármelyik váratlan pillanatban visszaparancsolják a helyére, de nem leszek telhetetlen, annyival is megelégszem, ha néhány percre találkozhatok a szeretteimmel. Jongin azt is mondta, ne aggódjak, mert őt sem látta rögtön a kedvese annak idején. Hosszú hónapokon keresztül tévelygett angyalként, mire elérkezett az a nap, amikor kapott néhány boldog órát, aztán jó darabig megint a várakozáson volt a sor. Tehát türelemre intett, azt viszont furcsállta, hogy Youli és Kang néni lát engem, mert abban a hitben élt, hogy csak egyetlen kiváltságos személynek adatik ez meg. Utána akartunk járni ennek a miértjének, de előbb el kellett mennem Yixingékhez, mert már nagyon hiányoztak.

– Megjött Sehun oppa! Éppen Jejura készülünk, mert apa azt mondta, az a kedvenc helye, és meg akarja mutatni nekem. Gyere velünk! – A gyerek megkérdezi Yixingtől, hogy elkísérhetem-e őket, mire ő lágy mosollyal az ajkain bólint egyet. Tudja, hol állok pontosan, mert Youli a nyakamba csimpaszkodva örvendezik, így olyan gyengéden néz az irányomba, mintha látna. Mi van, ha a mi esetünk teljesen más, mint Jonginé, ezért sosem érhet még egyszer hozzám? Talán az a baj, hogy az égiek szerint két férfi nem szeretheti egymást…

Túlságosan természetesnek hat számomra, hogy Youli a hátsó ülésen csacsog, amíg Yixing a combomat simogatja. Mintha ezer ilyen utazáson vettünk volna részt együtt. A kislány félt a repüléstől, ezért kocsival vágtunk bele a nem kis távba, amit én személy szerint nem bánok, mert sokkal jobb itt hármasban, mint egy zsúfolt gépen. Yixing álmodozó arcot vág, biztosan az ő fejében is azok a képek kavarognak, mint az enyémben. A piros lámpáknál automatikusan lehunyja a szemét, de arra sajnos nincs lehetőségem, hogy odahajoljak hozzá egy csókért, hogy azokat az emlékeinket is felelevenítsük.

– Apa, ne felejtsd el, hogy Sehun oppa melletted ül. Mindig az ülést szokta simogatni, ez egy fura szokása, és mivel nem lát téged, automatikusan ezt csinálja most is. – Yixing nem húzza vissza a kezét a lánya figyelmeztetése ellenére sem. Mit meg nem tennék azért, hogy tudassam vele, mennyire jól esik, ahogy az ujjai a lábamon dobolnak. Nagyon sajnálom, hogy ő nem érezhet engem, de vagyok annyira önző, hogy az érintéseiről ne mondjak le.

– Apukád még mindig imádja a vaníliás lattét? – fordulok hátra Youlihoz.

– Á, nem, teljesen rosszul van tőle. Feketén és keserűen issza a kávét, fúj! – Yixing arca elkomorul, amikor rájön, miről beszélgetünk. Nálunk mindenki kávézott otthon, én viszont nem bírtam meginni azt a kesernyés löttyöt, így édesanyám egyszer csinált nekem egy vaníliás csodát, ami nagyon ízlett, ezért minden reggel én is ezt készítettem Yixingnek. Gyakran mondogatta, hogy a tejszínhabot csak egy helyen szereti jobban, mint a bögréjében, rajtam, és egész flakonokat pazarolt el arra, hogy tetőtől talpig befújon vele. A halálom napján még volt annyi erőm, hogy összedobjak egyet, így annak az illatát érezhette, amikor felébredt, amikor tudatosult benne, hogy nemsokára el fog veszíteni.

– Mondd meg neki, hogy csinálni fogok a kis házban, és abból muszáj innia. – Youli átadja az üzenetet az apjának, aki bizonytalanul ingatja a fejét.

– Mondd meg Sehunnak, hogy bármit elfogyasztok, amit ő készít nekem.

– Jaj, apa, de hát oppa hall téged! – Mindketten jót derülünk a gyerek felháborodott hangszínén, amin megint csak kiakad, mert azt hiszi, kinevetjük őt. – Mesélj nekem az apukámról. Milyen volt fiatalon?

Mit is mondhatnék Yixingről, hogy ne lehessen érzékelni rajtam azt a soha el nem múló szerelmet, amit iránta érzek? Hogy beszélhetnék elfogultság nélkül róla, hogy leplezhetném a hangom remegését, a szememben megbúvó vágyat, hogy ne tűnjek egy ostoba kölyöknek, aki már attól a fellegek közt járna, ha megérinthetné a lábnyomát? Sebesen kutatok valami olyan sztori után a fejemben, ami nem 18+-os, és nem sejteti az igazi érzelmeimet, mire Youli türelmetlen faggatózásba kezd, mi szerint hol ismerkedtünk meg, első látásra szimpatikusak voltunk-e egymásnak, melyekre Yixing válaszol neki elferdítve a valóságot. Mégsem mondhatja azt, hogy épp öngyilkos akartam lenni, amikor először megpillantott.

– Tudod, egy egész nyarat együtt töltöttünk itt, Jejun. Egyszer hatalmas vihar csapott le a szigetre, aminek következtében napokig nem tudtuk elhagyni a házat. Apukád az utolsó kocka csokit is nekem adta, amikor már nem volt semmi kajánk. Rám terítette az összes takarót, pedig ő is fázott, de inkább éhezett és fagyoskodott, minthogy engem szenvedni látott volna. – Yixing gyakran hajtogatta, hogy nem jó ember. Azt állította, sokakat lenézett, de én nem hittem el ezt, mert velem mindig úgy bánt, mint egy féltett kinccsel. Azt mondta, én változtattam meg, én keltettem életre a jobbik énjét, amiért folyton hálálkodott. Hát ő meg egy személyben a családommá vált, úgyhogy azt hiszem, kvittek vagyunk.

– Hé, ez nem ér! Tudni akarom, miről mesél Sehun, nehogy aztán teljesen beégessen a kislányom előtt – méltatlankodik Yixing, de Youli figyelmen kívül hagyva az apját néz a szemembe:

– Ti olyan jó barátok voltatok, mint YuanYuan meg én, de akkor miért nem találkoztatok többet? – Idegesen túrok a hajamba, és próbálok egy kis időt nyerni magamnak. Mert a nagyapád, akit te egyébként imádtál, majdnem agyon vert mindkettőnket. Mert nem lett volna helyes egy asztalhoz ülnöm az anyukáddal, mialatt szerelmes pillanatokat váltottam volna az apukáddal. Mert mi nem csak jó barátok voltunk, az apukád konkrétan a mindenséget jelentette, jelenti számomra.

– Én… Szerződést kaptam egy hazai cégnél, apukádat viszont minden Kínához kötötte. – Ennyit tudok hirtelenjében kinyögni. Az igazság az, hogy egy parkban lévő padon is elaludtam volna, koldultam volna, bármit megtettem volna, ha annak érdekében Yixing közelében lehettem volna. Semmim nem maradt Koreában, a szerződésre is csak évekkel később került sor, de Zhang apuka szemében olyan gyilkos dühöt láttam, amíg rugdosott, hogy fikarcnyi kétségem sem volt a felől, hogy megölne minket, ha még egyszer együtt találna. Az én életem szart sem ért, de Yixinget nem akartam magammal rántani, ezért lemondtam róla, még ha naponta bele is szakadt a szívem.

– Még szerencse, hogy Yuanyuan is kínai, mint én, mert így semmi sem választhat el minket, és örök barátnők maradhatunk – jegyzi meg vidáman Youli, miközben Yixingen és rajtam eluralkodik a bánat. Nem akarom, hogy szomorkodásba menjen át ez a nap, mosolyt kell varázsolnom Yixing arcára, hisz azért vagyok itt, hogy ha csak kis időre is, de boldoggá tegyem, ezért a kesztyűtartóban megkeresem a régi válogatás CD-nket, és jól felhangosítom a Summer of the 69-t, amit teli torokból harsogni kezdünk, amint felcsendülnek az első szólamok. Youli fejcsóválva megállapítja, hogy szörnyen régimódiak vagyunk, és inkább bevackolódik hátul a plüss mackója társaságában.

A kislányt hamarosan elnyomja az álom, ezért nem hangoskodunk tovább, a zene már csak halk aláfestésként szolgál. Yixing nem szól hozzám, de a tekintetében minden benne van. Hálás, amiért így szeretem Youlit, boldog, hogy valamilyen módon kapcsolatba tudok lépni vele, és szeret. Nagyon szeret. Időközben zuhogni kezd az eső, ami javamra válik, mert a párás ablaküvegre tudom írni, hogy „szeretlek”, amit elolvasva Yixing szája széles mosolyra húzódik, majd némán ugyanezt a szót tátogja nekem.

– Legyen a tolmácsunk, kérem! – rohamozom meg Kang nénit, amint Youli elszakad tőlünk, hogy kicsit a szigeten nyaraló gyerekekkel játsszon. – Tudja, a kislány remek közvetítő, de előtte nem mondhatunk ki bármit.

– Örülnék, ha előttem se mondanátok ki bármit, mert nem vagyok rá kíváncsi! – pufog az idős asszony, mire Yixing vág egy grimaszt. Ezek ketten sosem kedvelték egymást, mivel a néni haragudott a kedvesemre, amiért meg sem próbálta helyre hozni a dolgokat köztünk, Yixing pedig a halálom óta még inkább ellenséges, ugyanis úgy gondolja, hogy inkább neki kellett volna meghalnia helyettem, hisz már olyan öreg.

– Én is elég pikáns üzeneteket szoktam átadni Jonginnak, úgyhogy csak ne viszolyogjon! Mondja meg inkább Yixingnek, hogy még mindig emlékszem azokra az éjszakákra, amikor a lemenő nap fényében kezdtünk szeretkezni, amit csak akkor hagytunk abba, miután megjelentek a felkelő nap első sugarai. – Kang néni morog egy sort magában, de aztán nagy nehezen odaböki Yixingnek az üzenetemet. Ő ábrándos arckifejezéssel lehunyja a szemét, majd megkér, hogy fogjam meg a kezét.

– Még most is érzem az ujjaidat a testemen, a leheletedet a bőrömön, a csókodat az ajkamon… Látom, ahogy táncolsz a holdfényben, és lefitymálón méregeted a téged bámulókat, mert csak azt szeretnéd, hogy én nézzelek. – Tehetetlenség lesz rajtam úrrá. Mégis mi értelme az ittlétemnek, ha nem élhetjük át az emlékeket? Mi értelme annak, hogy fogom a kezét, ha úgysem érzi? Csalódottan ráébredek, hogy én már nem vagyok ide való, sokkal otthonosabban mozgok abban a vakító fényességben, ahol nincs szükség arra, hogy egymáshoz érjünk, mert a nélkül is érezzük a másikat. Ahol nincs szükség arra, hogy lássunk, mert a részletek elvesznek, csak a mindent átható békesség marad, melynek birtokában nem számítanak a földi szokások.

– Bárcsak szellem lehetnék! Akkor megszállnám a testét, és Yixing érezhetné az érintéseimet, a csókjaimat… – fordulok Kang nénihez, aki annyira elborzad a feltételezéstől, hogy se szó, se beszéd ott hagy minket, nehogy valamilyen fekete máglya segítségével megpróbáljam megszállni.

– Ez igazságtalanság, Sehun! Itt vagy, ugyanakkor mégsem. Mit tegyek, hogy én is láthassalak? Esküszöm, ha kell, ezután eljárok a vasárnapi misére, megkeresztelkedem, elmegyek gyónni… Bár akkor ki kell vennem egy nap szabit, mert valószínűleg annyi bűnöm van, hogy azt estig sorolhatnám. Bármit megteszek, csak még egyszer átölelhesselek… – Mivel angyal vagyok, már nem dobog a szívem, ennek ellenére mégis képes megszakadni Yixing könnyeit látva. Az a baj, hogy fogalmam sincs arról, hogy a misére járás és a gyónás segíthet-e. Én vagyok a hibás, amiért át kell mennie ezen. Vacsorát kínáltam fel neki, amiről tudja, hogy nagyon finom, konkrétan a kedvenc étele, mégsem eheti meg, csupán sóvároghat utána az asztalnál ülve. Hagynom kellett volna, hogy folytassa az életét, és előbb-utóbb tovább tudott volna lépni, de így folyamatosan visszarántom a szakadék szélére, ahonnan bármikor lezuhanhat nekem köszönhetően.

– Mi a baj, apuci? – fut oda hozzá Youli aggódva. Yixing valami olyasmit motyog, hogy megvágta a kezét egy kagyló héjával, és még szerencséje, hogy a gyerek nem akarja leellenőrizni, csak átöleli, hogy ilyen módon vigasztalhassa meg. – Nézzük meg a Jégvarázst, attól biztosan jobb kedved lesz! Sehun oppa, láttad már?

– Nem.

– Akkor muszáj megnéznünk!

– Te megvesztél? Hogy válaszolhattál nemet erre a kérdésre? Nem hiszem el, hogy még itt is ezt akarja nézni, ahelyett, hogy a tengerben pancsolna, homokvárat építene, mit tudom én… – hőzöng Yixing, miközben követjük a pár méterrel előttünk szaladó kislányt. Nekem igazából teljesen mindegy, hogy mit csinálunk, boldoggá tesz, ha velük lehetek. Ha egy liftbe zárva dekkolnánk, és azzal töltenénk az időt, hogy csendben várjuk, hogy kiszabadítsanak, azt sem bánnám, mert legalább a közelükben lehetnék.

Yixinget marhára nem érdekli a film, ezért előveszi a laptopját, és képeket kezd mutogatni magáról és a kicsiről. Youli áhítattal figyeli a mese minden mozzanatát törökülésben a szőnyegen, én pedig odakucorodok Yixing mellé a kanapéra, mint a régi szép időkben. El vagyok ragadtatva Youli baba fotóitól, ráadásul annyi képet készítettek az évek során, hogy konkrétan úgy érzem, mintha egyetlen fontos állomásról sem maradtam volna le. Hirtelen ötlettől vezérelve a billentyűzethez nyúlok, megnyitok egy Wordöt, majd bepötyögök egy üzenetet:

Ne mutogass nekem fürdőgatyás képeket magadról, mert kínos helyzetbe fogok kerülni a lányod előtt, aki ugyebár lát engem.

– Istenem, miért nem jutott ez előbb eszünkbe? Így tudunk kommunikálni! Írj még! – lelkendezik Yixing, amit Youli nem is észlel, annyira bele van merülve a filmbe.

Kár, hogy télen sosem találkoztunk. Egyébként nem is rossz ez a mese, mi bajod vele?

– Ha hatszázszor láttad volna már, nem ezt mondanád. Mellesleg, ha inkább Disney hercegnőket meg egy debil hóembert nézel, ahelyett, hogy velem beszélgetnél, egészségedre!

Jaj, ne sértődj meg, na! De tényleg megnéznélek sapkában és sálban.

– Azért szeretnél beöltözve látni, hogy ne kerülj kínos helyzetbe a lányom előtt?

Haha! Szerinted télen nem lehet romantikázni? Egy kis hógolyó csata az udvaron, aztán átfagyva bemennénk a házba, ahol ledobálnánk magunkról az átázott cuccainkat, és a kandalló elé telepedve, forralt bort szürcsölgetve szépen felmelegítenénk egymást.

– Ez a bosszúd a félmeztelen képeim miatt? Ilyeneket mondasz nekem, hogy aztán én kerüljek kínos helyzetbe a lányom előtt?

Talán egyszer sikerülni fog, szerelmem. Van egy srác, aki hónapokig nem tudott alakot ölteni a kedvese előtt, de egy nap, amikor nem is várta volna, csoda történt. Talán az lesz a karácsonyi ajándékod, hogy kicsomagolhatsz egy irtó szexi alsógatyából.

– Hagyd abba! Egyébként várni fogok rád. Ha idén karácsonykor nem látlak, majd látlak a következőn, vagy öt év múlva… Örökkön-örökké téged foglak várni!

Izgatottan röppenek be Yixing szobájába. Bízom abban, hogy ezúttal látni fog engem, de akkor sem fogok elkeseredni, ha nem, mert Youli mindig ott lesz nekünk kapocsként, úgyhogy fel vagyok készülve egy következő vidám napra. Isteni hétvégét töltöttem velük Jejun. A tengerben viháncoltunk, mint régen, csak ezúttal Youli is csatlakozott hozzánk, együtt aludtunk, bár a kislány közénk fészkelődött, és csak a kezünk ért össze, amit Yixing nem is érzett, mégis biztos vagyok benne, hogy neki is rengeteget jelentett ez a kis vakáció. Elvileg egy hétig maradtunk volna, de sajnos mint említettem, a visszatérésemet nem tudom szabályozni, így egy váratlan pillanatban elszólítottak mellőlük, ami fájt, de újult erővel vértezett fel, hogy nemsokára ismét velük lehetek.

A kedvesem biztosan várt rám, azért tárta szélesre az ablakát, mégsem találok senkit a házban, amitől aggodalom hatalmasodik el felettem. Kis bolyongás után visszatérek a kiindulási ponthoz, ahol egy alaposabb szemrevételezést követően felfedezem az éjjeliszekrényen hagyott cetlit, melyre feldúltan firkáltak néhány szót:

Youli rosszul lett, bevittük az öt utcányira található kórházba.

Yixing valóban remélte, hogy ellátogatok hozzájuk, ezért hagyott nekem egy gyors üzenetet, amit olvasva teljesen bepánikolok. Sebes szárnycsapásokkal a megadott irányba indulok, miközben megpróbálok úrrá lenni az idegességemen. Az a kislány rövid idő alatt úgy a szívemhez nőtt, mintha a sajátom lenne, így rettentően megijedek, amikor hírt kapok a rosszullétéről. Milyen szerencse, hogy ma le tudtam jönni a Földre, hiszen valószínűleg látni akar, ezen kívül Yixingnek is szüksége van a támogatásomra.

– Sehun oppa! De jó, hogy itt vagy! Apa már halálra aggódta magát, pedig semmi bajom sincsen. Mondd meg neki, légyszi! – Youli egy olyan kórteremben fekszik, ahol rajta kívül még három gyerek kapott helyet. Yixing az ágya szélén ücsörög a kezét szorongatva, míg a felesége homlok ráncolva mered a lányukra, mintha éppen azt próbálná megfejteni, hogy a gyerek beteg-e, vagy inkább az agya mondta fel a szolgálatot.

– Túl nagy vagy már ahhoz, hogy láthatatlan barátaid legyenek – jegyzi meg foghegyről, aztán az ajtó felé veszi az irányt, hogy kimenjen szívhatni egy cigit a nagy idegességre.

– Te egy igazi angyal vagy? Ez állati! – lelkendezik az egyik kisfiú, és felpattanva az ágyáról megérinti a szárnyaimat, amiket nagy siettemben elfelejtettem összecsukni.

– Te is látod őt? Ezt el kell mondanod az anyukámnak, hogy ne nézzen bolondnak! – Amikor Youlira pillantok, egy egészséges kislányt látok magam előtt, akinek pirospozsgás arca meg huncutul fénylő szeme van, ha azonban jobban koncentrálok, érzékelem, hogy más aura lengi körül, mint az apját, ami a szárnyamat simogató fiúra is igaz. Megtántorodom a felismeréstől, mi szerint a betegség, mi több, a halál közeledtét vélem felfedezni, és nem tudok gátat szabni a felszínre törő könnyeknek.

– Mondd meg apának, hogy hívja fel a következő számot, és kérdezze meg Kang nénitől, tudomása van-e arról, hogy beteg. – Youli nem érti, mi zaklatott ennyire fel, ahogy Yixing sem, de amikor megérzi a könnyeimet a vállára hullani, hirtelen felfogja, hogy nagy a baj. A keze remegése miatt háromszor is félreüti az általam diktált számot, a sok kicsöngést pedig nem tudja türelmesen végigvárni, ezért fel-alá kezd mászkálni a teremben.

Kang néni hangja halk, elgyötört, mégis hallom, hogy mit mond, mert odadugom a fejem a telefonhoz. Egy darabig értetlenkedik, hogy mi a fenéért keresi őt Yixing, de amikor megtudja, hogy én kértem meg rá, megváltozik a stílusa, és immár kedvesebben igazolja a gyanúmat azzal, hogy elárulja, rákos. Amikor a kisfiú meglátott, sejtettem, hogy arról van szó, hogy azok számára ölthetek látható formát, akiknek már nincs sok idejük hátra, amiben az idős asszony szavai végleg megerősítenek.

– Ez nem lehet igaz, Sehun! Csinálnod kell valamit! Ha a lányom meghal, én… – Yixing a haját tépve tombol a kórház előtti parkolóban. Ő nem lát, mégis tudja, hogy vele vagyok ebben a nehéz helyzetben. Továbbra is érzi a könnyeimet, melyek immár az övéivel keveredve nedvesítik be az arcát. Hirtelen térdre esik, összekulcsolja a kezét, és tekintetét könyörgőn emeli az ég felé. Nem tudom, hogy ez változtat-e valamin, nem tudom, én hogyan változtathatnék mindezen, ezért tehetetlenül vele toporzékolok. Mi nem ezt érdemeljük. Nem elég nagy büntetés számunkra, hogy lejöhetek angyalként a Földre, de Yixing ebből mit sem érzékel? Nem elég, hogy meghaltam, ahelyett, hogy boldogan élnénk, most még a lányát is el kell veszítenie? Ezt nem hagyhatom! Inkább rohadok egy örökkévalóságon át a Pokol legsötétebb bugyraiban, minthogy végignézzem Youli halál tusáját.

Visszamegyek a kislány kórtermébe, és óvatosan mellé telepszek. Annak ellenére, hogy gyenge, felcsillan a szeme, amikor észrevesz, mint mindig, majd amint kitárom a szárnyaimat, hogy beleburkoljam, egy nagy O betűt formál a szájacskája a csodálkozástól. Fogalmam sincs, mi ezzel a célom, de miközben a fényességet és melegséget árasztó tollak között piheg, magam elé képzelem a fenti ajtót, ami előtt kérvényt nyújtottam be ezekre a szárnyakra. Azt képzelem, hogy fennhangon könyörgök Youli életéért, azért, hogy juttassanak belém valami gyógyító erőt, amit én átadhatok a gyereknek. Minden idegszálam, minden porcikám hisz abban, hogy sikerrel fogok járni, egyszerűen képtelenségnek tartom azt a végkifejletet, melyben pár hónap múlva Youli mellettem fog ücsörögni egy rojtos szélű felhőn.

– Apa! Én már semmit nem értek – zokog fel a kislány, amikor Yixing kicsit összeszedve magát belép az ajtón. Szóval nem sikerült! Sőt, az is lehet, hogy meggyorsítottam a folyamatot, és fél órán belül nekem kell elvinni a kicsit. Elbuktam, nem tudtam megmenteni a szerelmem kislányát, ami azt fogja eredményezni, hogy Yixing is követi majd őt. Hogy ezt akartam-e? Azt, hogy a hercegem és a hercegnőm örökre velem legyenek, és soha többé ne kelljen nélkülöznöm a társaságukat? Nem! Én sosem kívánnék ilyet. Láthatatlanul az árnyak közül szeretném figyelni, ahogy Yixing az oltár elé vezeti Youlit, és… – Nem látom Sehun oppát! Nemrég nagyon fájt, aztán Sehun oppa idejött, és megölelt, és akkor minden fájdalmam elmúlt. De már nem látom őt, pedig biztos, hogy még itt van.

Sikerült! Az, hogy Youli nem lát, azt jelenti, hogy meggyógyult! Tudom, hogy ez ahhoz vezet, hogy nem fogunk ezentúl rajta keresztül kommunikálni Yixinggel, de kit érdekel, amikor megmentettem az életét. A pici vigasztalhatatlannak tűnik, de idővel úgyis meg fog nyugodni. Még csak tíz éves, ilyenkor teljesen rendben van az, hogy a halott sztárból lett angyalért rajong, de hamarosan más fiúkért lesz oda, és akkor meg fog feledkezni rólam. Ellentétben Yixinggel. Ő sosem tenné túl magát azon, hogy másodjára is elveszít engem.

– Átadnád az üzenetemet nekik? – lépek oda a Youli mellett fekvő kisfiúhoz, aki bőszen bólogat a kérésemre. Yixing felveszi Youlit, így mindkettőjüket átölelhetem, bár már a kicsi sem érzi, de a srác minden mozdulatomat pontosan leírja a szavaim mellett. – Amíg Kang néni él, ő a segítségünkre lehet. Aztán majd megoldjuk valahogy. Például önkénteskedhetnétek egy kórházban, és akkor valamelyik beteg lehetne a közvetítőnk. Sosem foglak elhagyni, Yixing…

– Sehun, sürgősen el kell menned Jejura – közli lélekszakadva Jongin, amint visszatér a Földről. Amióta elmondtam neki, hogy a szerelme halálos beteg, és ez azzal jár, hogy bármikor láthatja őt, nem csak a kijelölt napokon, egyfolytában nála lebzsel. Biztos Yixing küldte, hogy szóljon nekem a találkozónk miatt, bár a hangja elég zaklatottnak tűnik, ezért azon kezdek aggódni, hogy Kang néni állapota fordult rosszabbra. – Yixing öngyilkos lett.

Az a vadbarom! Miért is nem számoltam ezzel az eshetőséggel? Lefogadom, hogy nem azért csinálta, mert valóban meg akar halni, csupán látni szeretne, hiszen tudomására jutott, hogy azok láthatnak, akik a halál közelében állnak. Dühös vagyok rá, amiért az életével játszik. Kezdetben nem is rohanok hozzá rögtön, legszívesebben megmondanám Jonginnak, hogy menjen ő helyettem, és adja át a cseppet sem kedves, jó sok csúnya szót tartalmazó üzenetemet, de mivel az emberi gyarlóság még nem veszett ki belőlem, beleőrülök a vágyba, hogy újra érezhessem a bőrömön az érintését, az ajkamon a csókjait.

Egyenesen a kis házunkhoz szárnyalok, ahol egy halom gyógyszeres doboz társaságában találom a padlón fekve. Mégis mit kéne tennem? Azonnal riasztani a mentőket, hogy vigyék be a kórházba egy alapos gyomormosásra, vagy néhány szerelmes perc után próbálkozzak meg ismét a gyógyítással? Ha így folytatom, hamarosan tényleg a Pokolban fogok kikötni, mert nem hinném, hogy helyén való lenne ennyiszer szuperhőst játszanom.

– Te jó ég, látlak, Sehun! Látlak téged… – motyogja alig hallhatóan, résnyire nyitva a szemét.

– Akkor nézz meg jól, mert ennél többet nem kaphatsz belőlem. Ha ennyire vágytál arra, hogy láthass, érd be ennyivel. A kisujjamhoz sem nyúlhatsz hozzá, Zhang Yixing, olyan mérges vagyok rád! – Tényleg haragszom rá, erre képes jóízűen kinevetni. A következő pillanatban azonban ijesztő hörgésben tör ki, majd kínlódó vergődés közepette könnyek gyűlnek a szemében. A francba, rosszabbul van! Ezek szerint túlzásba esett, és pár perc sem adatik nekünk, mert rögvest bele kell fognom a gyógyítási műveletbe. Odarohanok hozzá, a karjaimba veszem, mire hirtelen abbamarad az őt gyötrő roham.

– Tudom, hogy most még mérgesebb leszel, de ezt csak azért csináltam, hogy idecsaljalak. – Méltatlankodva megcsóválom a fejem, de mielőtt bevágva a durcát ott hagyhatnám, a tarkómra tapasztja a tenyerét, az ajkamra pedig a száját. El kéne húzódnom, nem adhatok neki ajándékot, amikor rosszat csinál, mert akkor legközelebb is így fog cselekedni, meg kellene büntetnem… Kéne, kellene ezek a szavak nem hiába vannak feltételes módban. Az agyam tudja, mit kéne csinálnom, de a testem, a szívem nem engedelmeskedik a józan gondolatoknak. Annyi napom telt azzal, hogy belemerültem az Yixinggel töltött emlékeimbe, de most újra valóságos pillanatokat élhetek vele át, amiket nem utasíthatok el, csak mert nem helyes, amit éppen teszünk.

– Szeretnéd, hogy elvigyelek repülni egy körre?

– Nem, teljes mértékben meg vagyok elégedve a csókolózással. – Mit sem törődve a válaszával felnyalábolom, majd a szárnyaimat kitárva lassú tempóban elemelkedem a földtől. Yixing nyavalyog egy sort, de tudom, hogy imádni fogja ezt a páratlan élményt, amiben nem sok mindenkinek lehet része. Szerencsére már beesteledett, így az emberek nem láthatják, amint egy férfi repked a fejük felett, mert szépen beleolvadunk a sötétségbe. És ha valaki túl szemfüles lenne, maximum azzal álltatná magát, hogy képzelődött, és másnapra elfelejtené.

– Igazán szép a táj innen fentről…

– Kicsit hitelesebb lenne, ha ezt nyitott szemmel mondanád – hurrogom le Yixinget, aki az utazásunk elejétől szorosan lehunyt pillákkal kapaszkodik belém.

– Sajnálom, de szörnyen szédülök, és hányinger is gyötör. Az nagy szentségtörésnek számítana, ha lerókáznék egy angyalt? – Ez a tökfej akkora ünneprontó. Aladdin varázsszőnyegen suhant a levegőben a szerelmével az oldalán, az viszont sokkal menőbb, hogy én magam repülök vele a karjaimban, csakhogy az ostoba gyógyszerek miatt nem tudja élvezni. Mondjuk, ha nem vette volna be őket, esélyem sem lett volna ilyen élményre invitálni, de akkor sem vagyok attól elragadtatva, hogy amikor sok idő után együtt lehetünk, ennyire rosszul van.

A tenger felett szállva elhatározom, hogy megcélzom az alattunk elhelyezkedő csónakot, de előtte még belepottyantom Yixinget a vízbe, hátha magához tér egy kicsit a hirtelen jött hidegtől. Ezúttal ő fog haragudni rám, de valamilyen módon muszáj megleckéztetnem a hülyesége miatt. Persze nem hagyom sokáig szenvedni, kábé tíz másodperc elteltével behúzom a csónakba, ahol vacogva hozzám bújik, amivel jól összevizez engem is.

– Nagyon szexi ez a fehér öltözék, de miért vagy mindig ebben? A Mennyországban nincsen csereruha? Vagy ott fenn meztelenül flangáltok, és addig kimossátok a cuccotokat, hogy amikor lejöttök a Földre, fel tudjátok venni? Youli, az öreglány meg a kissrác is azt mondta, hogy fehérben vagy, szóval gondolom, ez ugyanaz a holmi.

– Hogy eltaláltad, szívem. Mindannyian Ádámkosztümben mászkálunk, miközben egy hatalmas mosógép azon dolgozik, hogy kimossa a ruháinkat. – Yixing kacarászva kigombolja a rajtam lévő fehér inget, majd gyengéden végighúzza hűvös ujjait a mellkasomon. A számba kell harapnom, hogy ne nyögjek fel hangosan, mert már ennyitől gyönyörbe borul a testem. Olyan régen nem érezhettem a közelségét, legalábbis úgy nem, ahogy szerettem volna, de most sem feledkezhetek bele az élvezetbe, mivel ott motoszkál elmém rejtekén, hogy ez az utolsó alkalom, amikor így ölelhetem magamhoz.

– És hogy nézhetsz ki még mindig ennyire jól? Fekve nyomást szoktál csinálni a felhőkkel?

– Persze, és minden reggel száz darab négyütemű fekvőtámasszal kezdem a napot. Mindannyian meztelenül edzünk, amíg arra várunk, hogy a mosógép lejárjon. – Örömmel jár át, hogy Yixinget megint szívből hallom nevetni. Annak ellenére, hogy a tekintete ködfátylas, a szavai akadoznak a gyógyszerek hatásától, végre boldognak tűnik, ami pillanatnyilag engem is azzá tesz. Hagyom, hogy az ujjai olyan területeken kalandozzanak, amit már oly sokszor felfedezett, amíg éltem, és amit angyal bőrben ugyanúgy élvezek, mint emberként.

– Van valaki, aki megtetszett neked?

– Van valaki, akivel igazán jól megértjük egymást, de ő legnagyobb sajnálatomra egy nyolcvan éves nőbe szerelmes, úgyhogy labdába se rúghatok nála.

– Hé, csakis Ricky Martinra kaptál engedélyt, hallod? Egyébként az enyém vagy! – Dacosan fonja körém erőtlen karjait, és olyan heves csókban részesít, melynek hatására még azt is elfelejtem, min rágott be pár perccel ezelőtt. Nekiszegez a csónak aljának, rám ereszti a súlyát, ami már eszeveszetten hiányzott. Nagyon romantikus lehetne az a pillanat, amikor két szerelmes éppen arra készülődik, hogy a lehető összes módon kifejezze, hogy mit éreznek egymás iránt, ha az egyik nem lenne halott, a másik meg nem hajolna ki hirtelen a csónakból, hogy a vízbe öklendezze a nemrégiben bevett gyógyszereket. – Basszus, nem hiszem el, hogy itt van a világ legszexisebb angyal szeretője, és én ennyire elrontok mindent. Inkább fel kellett volna vágnom az ereimet.

– Fogd be! Eszedbe ne jusson még egyszer ilyet csinálni, értetted? Ez nem játék.

– De én… Azt sem bánnám, ha nem tudnál megmenteni. Hadd menjek veled, Sehun! Youli még kicsi, túl fogja magát tenni rajta. Lesznek barátai, szerelme, akik majd mellette állnak.

– Nem lehetsz ilyen önző! Én a mai napig nem tettem magam túl anyám halálán. Te ezt azért nem értheted, mert sosem volt jó kapcsolatod a szüleiddel, a lányoddal viszont az van, úgyhogy térj már észhez! Különben meg könnyen lehet, hogy odafent nem is találkoznánk, ugyanis másfél év elteltével egyszer sem láttam anyát. Véget kell vetnünk ennek, Yixing. Többet nem foglak meglátogatni semmilyen formában. – A kedvesem riadtan kapja rám a tekintetét. Kezdetben rémült pillantása egy-kettőre könyörgőre vált, mert azt hiszi, azzal meg tud hatni engem, de ezúttal erősnek kell lennem, jobban mondva erős leszek.

– Ne tedd ezt velem, Sehun! Aláírom, őrültséget csináltam, de megesküszöm, hogy soha többet nem fogok ilyet tenni. Elmegyek önkéntesnek egy kórházba, ahogy tanácsoltad, és a laptopom segítségével is kommunikálhatunk. Túlteszem magam azon, hogy nem láthatlak, nem érhetek hozzád, aztán…

Nem hagyom, hogy Yixing befejezze a mondanivalóját. A szájára forrasztom az enyémet, hogy egy utolsó csókot kezdeményezzek. A halálom előtt azt gondoltam, akkor csókolom meg utoljára őt, de a sors annyira kegyes volt hozzám, hogy adott még egy esélyt, amelynek minden cseppjét kiélvezem, de amint szétválunk, itt fogom hagyni életem szerelmét, és ezúttal nem térek vissza. Yixing olyan görcsösen kapaszkodik belém, mintha abban bízna, hogy ezzel magához láncolhat. Beleszagolok a hajába, meghallgatom a szívverését, mélyen a szemébe nézek, hogy elraktározhassam az összes hozzá köthető emlékemet, mert az elkövetkezendő örök létezésem során is fel akarom idézni az illatát, a hangját, a tekintetét.

Ellenállást tanúsít, amikor a szárnyaim közé fogom, de nem tud meghatni a könyörgésével. Kikapcsolom az agyam, úgy teszek, mintha nem hallanám, ahogy egyre csak azt hajtogatja, hogy ne hagyjam el őt, és belevágok a gyógyításába. Ugyanazt a folyamatot játszom el, mint a lánya esetében, és pontosan tudom, hogy mikor érkezik el az a pillanat, amikor már nem lát, nem érez engem. Én még mindig a karjaimban tartom, de ő már a földre omolva zokog azon a helyen, ahol a sírom van. Ha képes lennék rá, belehalnék a szenvedésébe, hiszen immáron másodjára is elveszít. Idehívhatnám a szomszéd asszonyunkat, hogy megnyugtassa Yixinget, és átadjon neki pár kedves szót, de muszáj tovább állnom azt remélve, hogy idővel jobb lesz számára, ha nem tartózkodom többé a közelében.

Bánatosan érek földet Youli ablakának párkányán. Már nem csak Yixing, ő is nagyon hiányzik, ezért gondolkodás nélkül berepülök a szobájába. Az ágyán fekve találok rá, ahol a takaróját a nyakáig húzta, a plüss kutyáját pedig görcsösen szorítja magához. Még nem alszik, gondterhelten bámulja a plafont, mialatt a szája szélét rágcsálja, mintha azon tanakodna, hogy ki merje-e mondani, amit szeretne. Az éjjeli szekrényén ott pihennek az arany tollak, amiket a szárnyamból adtam neki emlék gyanánt, mellette helyezkednek el a kagylók, kövek, és egy homokkal teli zacskó, melyeket Jejun szerzett be. Úgy látszik, a sziget az ő szívét is elrabolta. Egyszer csak kinyújtja a kezét, megfogja az egyik tollat, majd megcirógatja vele az arcát. Végezetül nagyot sóhajtva belefog a nekem szánt soraiba:

– Nem tudom, hogy itt vagy-e, Sehun oppa, de remélem, hogy igen. Azt kívánom, bárcsak beteg lehetnék megint, mert akkor legalább rajtam keresztül kommunikálhatnál apával. Az anyukám boldognak tűnik. Beleszeretett az orvosomba, jó, mi? De apa… Egész életemben csak egyszer láttam őt igazán boldognak, amikor együtt voltunk hármasban Jejun. Csinálj valamit, oppa! Kérlek…

Forró könnyek égetik a bőrömet. Nem tehetek semmit, hiába vágyom rá mindennél jobban. Esetleg Kang nénit hívhatnám segítségül, de semmi értelme ennek a se veled, se nélküled kapcsolatnak. Az emberek meghalnak, ki korábban, ki később, ez az élet rendje. El kell fogadnunk, hogy ez történt velem, és mindkettőnknek tovább kell lépnünk. Bíznom kell abban, hogy Yixing megleli a boldogságát, akár a zenében, akár egy másik ember oldalán. Én viszont képtelen lennék ezzel a fájdalommal létezni az idők végezetéig, ezért muszáj egy utolsó kéréssel fordulnom a főnökhöz.

– Nemrég azt kértem tőled, gyógyítsd meg Youlit, és sosem fogom tudni meghálálni, hogy megtetted. Yixinget sem hagytad meghalni az öngyilkossági kísérlete után, amiért szintén köszönettel tartozom. De könyörgöm, tégy meg nekem egy utolsó dolgot. Töröld ki az emlékeimet! Békében szeretnék nyugodni, és ez csak úgy lehetséges, ha mindent elfelejtek, ami életem során történt velem.

Kábultan meredek az előttem álló fényes ajtóra, ahonnan sok idő elteltével sem kapok választ. Nem értem, min vagyok meglepődve, hiszen eddig egyszer sem hallottam a hangját, mindenféle bevezetés nélkül valóra váltotta a kívánságomat. De ezúttal azt hiszem, tévútra tértem, mert nem történik semmi, hiába koncentrálok gőzerővel arra, hogy az összes létező információt kitöröljem a fejemből. Egy örökkévalóságot követően elkeseredetten megfordulok, hogy beletörődve a sorsomba a végtelenségig a nagy fehérségbe bolyongjak az emlékeim fogságában, amikor felcsendül egy mély hang a hátam mögött.

– Miért nem azt kéred, hogy újra élhess?

– T… tessék? Ezt nem értem… – Jongin azt mondta, soha, semmilyen körülmények között ne kérdezzek vissza, ha a főnök megtisztel azzal, hogy hozzám szól. Őt szóra se méltatta az itt töltött hatvan éve alatt, ahogy azokat sem, akikkel beszédbe elegyedett. Nem értem, miért pont velem tesz kivételt, a kérdését meg végképp nem tudom hova tenni.

– A történelem során csupán négy embernek engedtem ezt meg, te lehetsz az ötödik. Hányatott sorsú gyermekkorod volt, korán elveszítetted édesanyádat, és a te életed is korán véget ért. Ezrek könyörögnek nekem azért, hogy küldjem vissza őket a Földre, de te arra kértél, gyógyítsak meg egy gyermeket, most pedig arra, hogy fosszalak meg az emlékeidtől. Sosem voltál önző, ezért meg foglak jutalmazni.

– És Jongin? Ő miért csak évente néhányszor látogathatja meg a kedvesét angyal formájában? – Basszus, már megint kérdezősködöm, ahelyett, hogy örömtáncra perdülnék a hallottak okán. De valószínűleg arról van szó, hogy még nem jutott el a tudatomig, hogy milyen ajándékot kaptam, illetve el sem tudom hinni, amíg a saját bőrömön nem tapasztalom.

– Jongin megölt egy embert. Azért tette, hogy megvédje a szerelmét, ettől függetlenül egy gyilkos nem részesülhet ekkora kegyben. Amondó vagyok, hogy élvezd ki az ajándékodat, és kivételesen ne aggódj mások miatt. De előtte… Fordulj meg, mert valaki látni szeretne!

– Anya? – lehelem megrendülve. Azt hittem, ha meghalok, édesanyám lesz az első, akivel először találkozhatok. Azt hittem, várni fog rám, ezzel szemben a halálom óta egyszer sem láttam őt. Most, hogy végre vele lehetek, végre érezhetem azt a belőle áradó szeretetet, amit oly rég nélkülöznöm kellett, fontolóra veszem, hogy mégis inkább itt maradok, hogy örökre együtt lehessünk. Újra hallani akarom a meséket, amiket kiskoromban mondott nekem, mindent bezengő kacaját, amivel a legnagyobb viharból is szikrázó napsütést tudott csinálni, ő viszont arra bíztat, hogy ne dobjak el egy olyan lehetőséget, ami milliók közül csak egynek adatik meg. Azzal nyugtat, hogy ő boldog itt, de biztos benne, hogy az én boldogságom a Földön van, ezért egy könnyes búcsút követően készen állok arra, hogy részt vegyek abban a csodálatos kalandban, amit minden hezitálásom ellenére képtelen lennék visszautasítani.

– Jó reggelt, kicsim! Ezúttal én csináltam neked reggelit.

Értetlenkedve pislogok Yixingre emelve zavaros tekintetemet. Megdörzsölöm a szemem, kicsit az arcomba csípek, hogy magamhoz térjek, de továbbra sem akar kitisztulni a kép. Yixing elmosolyodik, leül az ágy szélére, és lerántja rólam a takarót, hogy végighúzhassa finom ujjait a félmeztelen felsőtestemen. Nem kéne ilyeneket csinálnia, mert ezzel még inkább leállítja az agyműködésemet, pedig arra most nagy szükségem lenne. Amikor odahajol hozzám, hogy lágy csókot leheljen az ajkamra, lassan derengeni kezdenek az emlékfoszlányok, melyek két különböző forgatókönyvhöz vezetnek. Az egyikben nagyon beteg voltam, és azért kerestem fel életem szerelmét, hogy egy utolsó napot tölthessek vele. Reggel a teraszon talált rám összeesve, aztán egy órával később már a síromat ásta.

Ez ugyanaz a reggel, csakhogy ebben a verzióban semmi bajom nincsen, majd’ kicsattanok az egészségtől, és egy olyan élet küszöbén állok, amiről mindig is álmodtam. Ez most tényleg megtörténik velem? Az elmúlt több mint másfél év úgy, ahogy volt, el lett törölve, kizárólag én emlékszem rá, melynek köszönhetően mindent ott folytathatok, ahol a halálom előtt abbahagytam? Végül is, ez logikus, hiszen az elég hülyén jött volna ki, ha kábé két év elteltével feltámadtam volna a hamvaimból. Egész testemet rázó zokogásban török ki örömömben, amit szegény Yixing nem tud mire vélni, ezért aggodalmasan magához szorít, hátha kicsit megnyugszom a közelségét érezve.

– Mi a baj, édesem? Attól félsz, hogy szörnyű reggelit ütöttem össze? A lányom mellett megtanultam ezt-azt, ne aggódj! Vagy attól tartasz, hogy a boldogságunk csak egy napra szól, aztán visszatérek az eddigi életemhez? El fogok válni a feleségemtől, Sehun. Az utóbbi tíz évünket tönkretettem, de az előttünk álló hatvan csodálatos lesz, ígérem. – Mi van, ha vannak feltételei annak, hogy visszakaptam az életemet? Például az, hogy soha többé nem fogom tudni abbahagyni a bőgést, és nem bírok egy szót sem kinyögni. A kezem Yixing tarkójára csúsztatom, hogy magamhoz húzhassam a fejét. Hevesen a szájára tapadok, mert úgy gondolom, az intenzív érzetektől talán végre elhiszem, hogy ez tényleg a valóság, nem pedig egy ábránd, amit egy felhőn fekve kergetek. – Oké, szóval nem vagy annyira éhes. Nem bánom!

Hihetetlen számomra, hogy semmilyen fájdalmat nem érzek. Nem is emlékszem, mikor volt velem ilyen utoljára. A nevelőapám kölyökkorom óta vert, aztán jött a mérhetetlen szívfájdalom, amikor elszakítottak Yixingtől, majd a betegség, amibe minden egyes csontom belesajdult. Most annyira friss vagyok, mintha újjászülettem volna, és ez a kijelentés tulajdonképpen teljes mértékben megállja a helyét. Ezen kívül még ennél is jobb, hogy világrengetően boldognak érzem magam, ami szintén nem történt meg azelőtt. Még a 2010 nyarán együtt töltött időt is beárnyékolta az, hogy ott lebegett a tudatom peremén a tény, mi szerint én nem vagyok Yixingnek való, előbb-utóbb úgyis véget vetnek a tündérmesénknek, de most szemernyi kétségem sincs a felöl, hogy minket Isten is egymásnak teremtett, és hogy jövőre ugyanúgy ebben a kis házban fogunk szeretkezni, mint húsz év múlva.

Kéz a kézben sétálgatunk a szigeten a fenséges reggeli után, amikor megpillantom Kang nénit, aki falfehéren a földön fekszik. Rémülten rohanok oda hozzá, de látszólag ő cseppet sem fél a haláltól, sőt, mosolyogva várja az eljöttét. Hogy lehetséges ez? Tudom, hogy beteg volt, de minimum másfél éve lenne még hátra! Talán ez lesz Jongin ajándéka? Ő nem születhetett újjá hozzám hasonlóan, de ha a kedvese előbb hal meg, előbb lehet vele az öröklétben.

– Mondja csak, itt van Jongin, igaz? – súgom a fülébe, amikor gyengéden a karomba veszem.

– Miről zagyválsz, te kölyök? Kérlek, ne hívj mentőt, jó lesz nekem így… – Lecsukja a szemét, miközben egyre nehezebben kap levegőt. Yixing egy ideig csak távolról követi figyelemmel az eseményeket, mivel ők ketten nem voltak túl jóban, aztán odamerészkedik mellém, és megfogja az idős asszony másik csontos kezét.

– Nem kéne szólni az unokáinak?

– Nekem nincs senkim. Azok a lányok csak segítettek néha kitakarítani a házat. Sehunt viszont unokámként szerettem, úgyhogy tedd boldoggá végre, különben vissza fogok járni kísérteni téged. – Yixing lágyan elmosolyodik, eltűnik az ellenszenv a tekintetéből, ami mindig ott bujkált, amikor az asszonyra nézett. Hálás neki, amiért akkor is mellettem volt, amikor ő nem lehetett, és többször megfogadja, hogy a jövőben én leszek a világ legboldogabb embere, mire a néni hitetlenkedése is szertefoszlani látszik. 

– Nagyon boldog vagyok, Jongin. Bocsáss meg, hogy nem búcsúztam el tőled, de annyira hirtelen történt minden. Remélem, most már te is boldog leszel. Vigyázz rá, meg az anyukámra is. – suttogom a semmibe, mert biztosra veszem, hogy ő jött el a szíve hölgyéért.

– Magadban beszélsz, kicsim? – érdeklődik Yixing, amikor egy ásóval a kezében tér vissza. Bár Kang néni nem mondta, biztos vagyok benne, hogy ő is ennek a szigetnek a földjében szeretne nyugodni, ezért arra a helyre vittük a testét, ahol az enyém pihent korábban. Felszínre törnek bennem azok a szörnyű képek, amiken Yixing az én síromat ássa, amíg én kétségbeesetten akarok elérni hozzá. Muszáj félbeszakítanom a munkáját, hogy magamhoz ölelhessem, amit valószínűleg meg fogok tenni még párszor az elkövetkezendő időben. Állandóan csókolgatni, simogatni fogom őt, hogy biztos legyek abban, hogy élek, és hogy minden rendben van.

– Apuci! – száguld Youli egyenesen az apja karjába a reptéren. Amikor engem is észrevesz, örvendezve ugrik a nyakamba, amivel csak egy gond van. Az anyja végignézi az egész jelenetet, és szemmel láthatóan nem tetszik neki, hogy Yixinggel vagyok, illetve hogy a lánya ennyire rajong értem. Szívből sajnálom őt, de tényleg, hiszen tíz éven át egy olyan házasságban kellett élnie, ahol nem viszonozta az érzéseit a másik fél, de mivel tudom, hogy ő is boldog lesz, örülök, hogy kárpótolják majd az elvesztegetett időért.

– Elvisszük Youlit fagyizni, két óra múlva találkozunk otthon – közli Yixing ridegen a feleségével, aki akkora mértékű dühvel néz a gyermeke apjára, hogy nehéz elhinnem, hogy valaha imádta őt. Persze a szerelem könnyen átfordulhat gyűlöletbe, de mivel van egy lányuk, jó lenne, ha értelmes emberek módjára tudnák elintézni a dolgot. Yixing is lehetne kedvesebb, meg is fogom ezt mondani neki, ha kettesben maradunk.

– Egy óra múlva vacsora, arra otthon kell lennie, és csak egy gombóc fagyit ehet. – Csoda, hogy megengedi, hogy vacsora előtt egyen fagyit, de ahogy tudtunkra adja az akaratát, sarkon fordul, és köszönés nélkül elviharzik. Még egy puszit sem kap tőle a lánya, akinek viszont a hangulatát nem veszi el az anyja mogorvasága, vidáman ugrándozva jön mellettünk a fagyizó felé. Kezdetben kissé kényelmetlenül érzem magam, mert biztosra veszem, hogy Yangmi tisztában van azzal, hogy a férje velem töltötte az éjszakát, de az az igazság, hogy meg kell fogadnom azt a tanácsot, mi szerint ne törődjek mások bajával, azon legyek, hogy a saját életemet rendbe tudjam tenni.

– Van egy jó fej orvos. Nem messze dolgozik innen. Be kéne mutatni a feleségednek, szerintem tetszene neki. – Yixing furcsán méreget a megjegyzésemet hallva. Fogalmam sincs, hogy lehetne kivitelezni ezt a találkozót, hisz az eredeti felállás szerint Yangmi és a doki Youli betegsége miatt ismerkedtek meg, de mindenképp ki fogok találni valamit, mert azzal csillapíthatom azt a mélységes lelkiismeret-furdalást, ami jelenleg gyötör.

– Mikor tanítasz meg nekem egy koreót? – kérdezi Youli csupa csokis szájjal. Már a ruhája is tisztára fagyis, mert az anyja ragaszkodik ahhoz, hogy mindig tiszta és jól fésült legyen, Yixing viszont szereti, ha a gyerek tetőtől talpig maszatos, mivel semmiben nem akarja korlátozni őt, ezért akkor sem kezd el rinyálni, ha elesik futás közben, hisz tudja, hogy néhány sebbe nem fog belehalni, csak a gyerekkor minden percét kiélvezi. Yixinget szigorúan nevelték, pont ezért jobbat akar a lányának, mint amiben neki volt része.

– Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy mostantól gyakrabban fogsz találkozni Sehunnal? – puhatolózik óvakodva Yixing, mire egy hatalmas mosolyt kap válaszul.

– Az irtó klassz lenne! És néha jöhetnek a barátnőim is? Jaj, hadd hívjam fel Yuanyuant, ezt muszáj most rögtön elújságolnom neki! – Youli felpattan a padról, amin ücsörgünk, és lázasan nyomkodni kezdi a telefonját. Lehet, hogy túlzásokba esek, de máris saját lányomként szeretem őt. Megfordult a fejemben, hogy jobb lett volna, ha nem ma reggelre küldtek volna vissza, hanem tíz évvel ezelőttre, amikor is sikerült volna elbánnunk Zhang apukával, és boldogan éltünk volna együtt, megúszva azt a rengeteg szenvedést, de abban az esetben nem születhetett volna meg Youli, amit szörnyen bánnék.

– Mázli, hogy a lányom bálványába vagyok szerelmes, mert így még könnyebb lesz vele elfogattatni a kapcsolatunkat. – Yixing vigyorogva a kezem után nyúl, amit én elhúzok tőle, mert túlságosan gyorsnak vélem a tempóját. Nekem is kellemetlen, hogy egymás mellett feszengünk egy parkban, hiszen Jejun simán megtehettük azt, hogy adtunk a másiknak egy szájra puszit a parton, hisz volt ott rajtunk kívül más meleg pár is, de egy nagy városban másképp működnek ezek a dolgok. És hiába rajong értem Youli, őt is lassanként kell rávezetni arra, hogy az apukája nem azért hagyja el az anyukáját, hogy egy másik nénivel legyen.

– Kiveszek egy szobát az egyik hotelben, majd holnap találkozunk, vagy az után… – mondom bizonytalanul, mert nem vagyok még tisztában Yixing terveivel. Ő azonban magabiztosan a szemembe néz, és kertelés nélkül megosztja velem a szándékait:

– Holnap? Akarod mondani, egy-két órán belül. Hazaviszem a gyereket, megvacsorázunk, beszélek Yangmival, bedobálok pár cuccot egy táskába, és már nálad is vagyok. Eszem ágában sincs további napokat pazarolni, éppen elég volt az a tíz év.

Aggódva mászkálok fel-alá a kis szobában, amit kivettem. Több dolog nem hagy nyugodni, ezért képtelen vagyok egy helyben várakozni. Egyrészt nem örülök annak, hogy Yixing rögtön ott hagyja a kislányát, magára haragítja a feleségét, mert egy dühös nő mindennél rosszabb. Mi van, ha bosszúból nem fogja megengedni neki, hogy lássa a gyereket? Vagy pont miattam nem hagyja majd, hogy találkozzanak, mert undorítónak tartja a viszonyunkat. Ugyanakkor másodpercenként lesek az ajtóra, mert attól rettegek, hogy ismét el fog minket választani valami. Például Yangmi mérgében ledöfi Yixinget egy konyhakéssel, esetleg tűz üt ki a hotelben, és mire a szerelmem ideér, már csak a szénné égett testemet fogja itt találni, de az is megtörténhet, hogy olyan gyorsan hajt a sztrádán, hogy halálos autóbalesetet szenved a nagy sietésben.

Nagyot ugrok, amikor kopogtatás zavarja meg a csendet. Mégis ki lehet az ilyenkor? Nem hívtam szoba szervizt, elvileg még a paparazzik sem szagolták ki, hogy Kínában vagyok… Lehet, hogy Yangmi felfogadott egy bérgyilkost, hogy mihamarabb végezzen velem? Ó, Istenem, remélem, ez a paranoid viselkedés előbb-utóbb el fog múlni, mert nem akarom ezentúl attól rettegve élni az életemet, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Újra.

– Te mit keresel itt? Túl korán… – Yixing becsapja maga mögött az ajtót, majd szenvedélyesen a falnak lök, hogy egy forró csókkal hallgattathasson el. Jaj, ne! Yangmi biztos már vacsora előtt kidobta őt otthonról, Youli pedig egyedül szomorkodik a szobájában, amiért az apukája nem tölti vele az estét. Meg kell mondanom Yixingnek, hogy nem teheti ezt, csak előtte még hagyom, hogy minden porcikámat átjárja a boldogság az érintései nyomán.

– Nem kell aggódnod. Gyorsan megvacsiztunk, mert Youlinak még házit kellett csinálnia, Yangmi meg közölte, hogy annyi év szenvedés után tulajdonképpen örül annak, hogy nem kell a képemet bámulnia lefekvéskor és ébredéskor. Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy ilyen rossz legyen a kapcsolatunk, de meg fogom őt békíteni, ígérem. Most viszont veled akarok lenni. Nem egy napon, nem egy nyáron keresztül, hanem egy egész életen át. – Yixing kitesz az asztalra egy gőzölgő pizzát, elindít a laptopján egy filmet, aztán nekem szenteli minden figyelmét. A film csak alapzajként funkcionál, mert egyikünk sem néz a képernyőre, a pizza pedig kihűl, mire odajutunk, hogy elfogyasszuk. Sosem voltam vallásos, gyűlöltem, amikor anyukám Istennel példálózott, mialatt az az állat ránk rúgta az ajtót, hogy agyonverhessen, és miután anya meghalt, kifejezetten ateista lettem. Most, ahogy Yixing egyenletes szuszogását hallgatom, a karját magam körül érzem, a feje pedig a mellkasomon pihen, imára kulcsolom a kezem, mert egy egész élet kevés lesz arra, hogy megháláljam, ami velem történt. Minden egyes szívdobbanásom arról tanúskodik, hogy élek, és hogy az az őszinte és tiszta szerelem mentett meg, amit még egy olyan leküzdhetetlen dolog sem győzött le, mint a halál.