Sehun
Reményvesztetten pásztázom az előttem elterülő
víztömeget. Ha tehetem, messziről elkerülöm az ilyen helyeket, mert rossz
érzéseket keltenek bennem, de végső elkeseredésem a tó partjára hozott. A
körülöttem boldogan szaladgáló gyerekek örömteli kacaja, a kézen fogva andalgó
párok látványa még inkább elkedvetlenít, ezért megpróbálok egy félreeső részt
keresni, ahol nyugalomban szenvedhetek tovább. Kicsit sem tartom igazságosnak,
hogy amíg az én szívem megszakadni készül, mások gondtalanul szórakoznak, észre
sem véve, miről árulkodik elkínzott arckifejezésem.
Nem mondhatnám, hogy eltervezett öngyilkosság címén
gázolok egyre mélyebben a vízben. Hiszen nem tört meg az a tény, hogy a kiképzőm
megerőszakolt, ahogy az sem, hogy az anyám a szemem láttára halt meg, melynek
következtében a halálba kényszerítettem az apámat. Borzalmas, mocskosul fájó
történések, mégsem váltották ki belőlem azt az élni nem akarást, amit Taeyeon
úrnő mesterkedésének köszönhetek. Illetve nem lenne fair egyedül őt hibáztatni
a helyzetem miatt, hisz ha Jongin valóban szeretne, nem jött volna össze azzal
az idiótával. Nem hagyná, hogy azután, hogy közölte, én vagyok fölényben,
további gyötrő napokat töltsek a társasága nélkül, kétségek közt.
Talán hálásnak kéne lennem Taeyeonnak, amiért a
terve által fény derült arra, hogy a Jonginnal való boldog befejezés csupán
szeretetre éhes lényem ábrándja volt. Hogy is gondolhattam azt, hogy ilyen
kegyben részesülhetek azt követően, hogy számtalan ártatlan ember életét
kioltottam büntetlenül? Lehet, hogy nem kerültem börtönbe, de a karma mindig megoldásra
talál, ha igazságszolgáltatásról van szó. Sőt, pillanatnyilag sokkal jobban
szenvedek, mintha egy cellában raboskodnék, ahol Jongin és a lányunk mindennap
meglátogathatna pár percre.
Túl könyörületes volt hozzám a sors, amiért hosszú
éveket ajándékozott nekem felhőtlen boldogsággal karöltve. Itt az ideje, hogy
megfizessek mindenért, de ahelyett, hogy mártírként tűrném a rám mért
csapásokat, a könnyebbik utat választom, bár megjegyzem, a cselekedeteim
továbbra is tudattalanul törnek felszínre. A lábam magától visz előre, annyira
önkívületi állapotba kerültem, hogy nem fogom fel, mi történik éppen. Nem
rohanok ki megbánva a tettem a partra Honey arcocskáját látva lelki szemeim
előtt, nem próbálok meg küzdeni a sötétség ellen, ami örvendezve mar a húsomba,
amint engedem, hogy minél lejjebb húzzon a fojtogató mélység.
Hideg van, és sötét. Lassan már azt sem tudom, ki
vagyok a tüdőmet marcangoló fagyos halál miatt. Egy-két pillanatnyi kép vagy
hangfoszlány táncol tudatom peremén, mint apám gúnyos röhögése, egy aprócska
cipő, amit először húztam a lányom lábára, Jongin ajkának melege, melynek
élethű érzetétől majdnem levegőért kezdek kapálózni. A következő emlékszilánk
azonban azt tárja elém, miként ölelte magához nevetve Kyungsoo-t, és ez megadja
a végső lökést a Kaszás karjába.
Kínlódásom közepette szerencsére elvesztem az
eszméletemet, így az univerzum megkímél a további gyötrelemtől. Amikor
legközelebb tudatomra ébredek, azt gondolom, a túlvilágon vagyok, bár a
Pokolhoz képest elég kellemes körülményeket tapasztalok. Az viszont kizárt,
hogy a múltammal bebocsátást nyerhetnék a Mennyek kapuján, úgyhogy kezdetben
egy kisebb képzavar uralkodik el a fejemben. Kiköhögöm a tüdőmben rekedt vizet,
fuldokolva kapkodok levegő után, amit furcsának találok, mert a halottak
szerintem nem szoktak lélegezni. Ha csak nem a Purgatóriumba csöppentem, ahol
az örökkévalóságon át újra és újra kell élnem a halálom pillanatát.
– Sehun, nyisd ki a szemed! – Ugye nem? Azért
akartam meghalni, hogy megszabaduljak Jongin emlékétől, létezésének tudatától,
erre az első, amit hallani vélek az az ő kibaszott hangja? Nem lehetek ennyire
peches! Na jó, mégis miről álmodoztam? Hogy egy nyavalyás fodros felhőn fogok
naphosszat sütkérezni, miközben a csinibbnél csinibb angyal fiúk koktélokat
szolgálnak fel nekem? Nyilvánvaló, hogy a másvilágon ugyanakkora szenvedés vár
rám, mint a Földön, vagy még annál is nagyobb. Lehet, hogy mindjárt találkozok
az apámmal, a lemészárolt katonákkal, és akkor már nem csak Jongin lesz az
egyetlen gondom.
Karok szoros ölelését érzem a testem körül, forró
könnycseppeket az arcomon, akadozó leheletet a bőrömön… Ez a jelenet
kísértetiesen hasonlít arra, amikor kihoztam Jongin karkötőjét a vízből, és ő
megmentett engem a fulladástól. Biztos csak azért jutott ez az eszembe, mert
tudat alatt abban reménykedtem, ismét eljön az én szárnyak nélküli angyalom,
hogy kiragadjon a halál karmából, de ez pusztán elmém ostoba játéka lehet. Amíg
én végleg a hullámok rabja lettem, ő Kyungsoo-val enyelgett valahol, így fogalma
sincs arról, hogy soha többet nem lesz esélye arra, hogy engem válasszon. Vajon
sírni fog a temetésemen? Vagy el se jön inkább? Meg fog könnyebbülni, hogy a
döntésem következtében nem kell tovább vacillálnia kettőnk közt?
– Azért csináltad ezt, amiért nem kerestelek? Annyira
sajnálom! Egyszerűen nem tudom, hogy mit akarok. Amikor veled vagyok, téged
választanálak, de amikor Kyungsoo-val, akkor meg őt… Elhiszem, hogy nagyon fáj
ez neked, de hidd el, hogy nekem is fáj. Teljesen összezavart ez az egész
dolog, és nem tudom, hogyan oldhatnám meg úgy, hogy mindenkinek jó legyen.
Legszívesebben mindkettőtöket megtartanálak, és a hétfőt veled tölteném, a
keddet meg vele… Bocsi, tudom, hogy ez kurvára nem volt vicces. De az a baj,
hogy tényleg így érzek. Egyikőtöket sem tudom elengedni, ami lassacskán az
őrületbe kerget. Nehogy azt hidd, hogy olyan csodás éjszakáim vannak Soo-val.
Álmatlanul forgolódom azon agyalva, vajon mit kéne tennem, azonban a reggel
eljöttével sem kapom meg a választ. De van, amikor álmodok. Általában veled.
Mindig veled… Az egyikben egy sötét autó hátuljába voltunk bezárva, ahol
csókolóztunk, de aztán téged megkéseltek, az én lábamat meg szilánkosra törték…
Egy másikban egy hajón találkoztunk, később egy fura szigeten kötöttünk ki,
ahol egy csomó meleg pasi élt messze a kirekesztő társadalomtól… Elég bizarr
dolgokat tudok álmodni, nem?
– Ezek nem álmok, hanem emlékek! – Izgatottan ugrok
fel, feledve, hogy fél perce még azt hittem, meghaltam. Fájdalom nyilall a
mellkasomba, ezért köhögnöm kell párat, de amint a légzésem újra a régi,
szorosan a karjaimba zárom Jongint, és figyelmen kívül hagyva, hogy ő talán nem
is akarja, megcsókolom. Nem húzódik el, mi több, a hajamba túr, és még közelebb
férkőzik hozzám, miközben az én ujjaim meztelen karján kalandoznak. Hamarosan
megint légszomj tör rám a vad egymásra találás miatt, ezért egy pillanatra
megálljt parancsolok a nyelvemnek, és óvatosan elnyúlok a túlságosan nagyra
nőtt fűben, magammal húzva őt.
– Hogy érted
azt, hogy emlékek? – teszi fel a kérdést kissé riadtan. Talán az rémiszti meg,
hogy ilyen fájó múltat tudhatunk magunk mögött, amíg Kyungsoo-val csupa szépet
és jót élt meg. Talán tudatosan zárkózik el a rossz emlékektől az elméje, a
szervezete meg akarja védeni őt a sok szartól, így inkább az álvilág rózsaszín felhő
rétegébe burkolja, ahol a legnagyobb bajt az jelenti, hogy figyelmetlenségből
sót rakott a kávéba cukor helyett.
– Ezek a dolgok megtörténtek velünk a valóságban.
Ezeket az emlékeket törölték a fejedből. Én mindennap egy kis időre
visszaemlékszem az igazi életemre, aztán újra a homályba vész az egész. Úgy
tűnik, nálad álom formájában jelentkeznek. – Rég nem várt remény költözik
belém. Ha Jongin a múltunkról álmodik, előbb-utóbb az ő memóriája is helyre
állhat. Csak türelmesen ki kell várnom, és hamarabb térhet minden vissza a
normális kerékvágásba, mint hittem volna. Megrészegít a tudat, hogy amíg
Kyungsoo mellett fekszik, rólam álmodik, vagy ha ébren van, rám gondol. Amikor
ilyesmiről szerzek tudomást, olyan szívesen a vadbarom arcába vágnám a
tényeket, de egyelőre beérem annyival, hogy Jongin végre nemcsak gondolatban
van velem, a valóságban simul hozzám, szorongatja a kezem.
– Miért akartál meghalni? Hogy tehetted ezt velem?
Azt mondod, szeretsz, hogy közös múltunk van, mégis képes lettél volna cserbenhagyni?
– Jongin idegesen felpattan, miközben az árulás könnyei folynak végig az arcán.
Attól félek, feldúltságában el fog rohanni, ezért újra magamhoz szorítom, és
ezerszer elismétlem, mennyire sajnálom. Gyűlölöm magam, amiért ilyen könnyedén
feladtam volna a szerelmünket. Nem jó indok az, hogy belefáradtam a harcba,
hiszen egy hozzám hasonló kiváló katona sosem dobhatja be a törölközőt. Mi
történt volna, ha Jongin nem jár erre? Kihűlve feküdnék a tó fenekén, és a
lányom már csak a temetésemen tudna elbúcsúzni tőlem. Meggondolatlanul,
felettébb önzőn cselekedtem, aminek majdnem visszafordíthatatlan tragédia lett
a vége.
– Csak el akartam felejteni, hogy már nem egyedül én
létezem a számodra. Tudom, ez nem mentség, nem is magyarázkodom feleslegesen
tovább…
– Vigyél el innen, Sehun! Látni akarom az országot,
ahol éltünk, a szigetet, bármit, csak messze legyen ettől az átkozott helytől!
– Kétségbeesett kérése meglepetésként ér. Mindenre gondoltam volna, kivéve arra,
hogy ez a mondat fogja elhagyni a száját. Nincs itt az ideje a vigyorgásnak,
mivel ő éppen a sírással küszködik, de nem tehetek róla, képtelen vagyok
elfojtani az arcomra kiülő lágy mosolyt. Kiolthatatlan lázba jövök, ha
elképzelem, nemsokára bevezetem a palotánkba, a közös szobánkba, már csak attól
felvillanyozódom, hogy órákon át egy autóban fogunk ülni. Micsoda
kiszámíthatatlan fordulatokkal kecsegtet a jövő. Előbb még elkeseredetten a
túlvilágra készültem, most meg majd’ kicsattanok a boldogságtól, és mindez
ugyanannak az embernek köszönhető. Egyik pillanatban meghalnék miatta, a
másikban viszont örök életre vágyom mellette.
Félek egy percre is elválni Jongintól, de muszáj
bepakolnunk néhány cuccot az útra. Próbálok nagyon sietni, random behajigálom a
ruháimat egy táskába, aztán sebes léptekkel indulnék vissza hozzá. Az ajtóban
anyám (mármint az asszony, akit sokáig anyámnak véltem) mered rám kérdőn, akit
nem kerülhetek ki szótlanul, pedig semmi kedvem sincsen idegeneknek
magyarázkodni. Belenézek kedves szemébe, és eszembe jut, mennyi finomságot
készített nekem, hány ölelést, jó szót kaptam tőle az elmúlt időszakban, ahogy
a férjétől is. Bárcsak valójában ők lehetnének a szüleim! Mit meg nem adnék
azért, ha tényleg az ő fiukként nőhettem volna fel. Nyilván máshogy alakult
volna az életem. Bár akkor lehet, hogy meg sem ismertem volna Jongint, úgyhogy
ha választanom kéne, még mindig az elcseszett gyerekkort választanám, ami egy
boldog felnőtt létbe torkollik.
– Te nem az én fiam vagy… – Elakad a lélegzetem az
asszony megállapítását hallva. Már éppen azt akartam neki hazudni, hogy egy
kiküldetés miatt kell elmennem pár napra, amikor megelőz ezzel az ijesztő kijelentéssel.
Mennem kéne. Minél több időt hagyok Jonginnak, annál több esély van arra, hogy
meggondolja magát. Amíg én itt ácsorgok tanácstalanul, találkozhat
Kyungsoo-val, aki simán eltérítheti eredeti tervétől. A nő arcára telepedő mély
szomorúság mégis maradásra késztet. – Nem tudom, mi ez az egész… Ma arra
ébredtem, hogy egy másik életre emlékszem, és biztos vagyok benne, hogy az az
igazi.
– Mire emlékszik pontosan?
– Volt egy fiam és egy férjem, akik az életemet
jelentették. Persze ezt felesleges megjegyeznem, hisz ki ne érezne így a
családjával kapcsolatban? A fiam fiatalon megbetegedett, és hét évesen meghalt.
Mindig katona akart lenni. Azt mondogatta, ha felnő, az ország legjobb katonája
lesz, meg akarta védeni a népet, a királyt… De sosem nőtt fel… Lehetett volna
több gyermekünk, de nem tudtam volna még egyszer végignézni a saját vérem
halálát. Aztán a férjem öngyilkos lett… Képtelen volt feldolgozni a
történteket, ezért inkább elmenekült a fájdalom elől. Ebben az álvilágban
kicsit normális lehettem, ami igazán jól esett. Kedves férj, egy fiú, aki felnőtt,
és katona vált belőle… De mindez hazugság. Egy álom, amiből ideje volt
felébredni.
– Én is emlékszem a valódi életemre. De magánál hogy
történt? Egyik percről a másikra mindenre emlékezett?
– Elég homályos a tegnap este, de azt hiszem, az
adta vissza az emlékeimet, aki elvette őket. Vacsoráztam, te és apád… mármint
Wonhyuk nem voltatok itthon. Szerintem valamit az ételbe csempészhettek, vagy a
levegőbe fújtak, amitől elájultam. Amikor felébredtem, újra itthon voltam, de
szerintem eszméletlenül elvittek arra a helyre, ahol meg tudták csinálni a
procedúrát.
– De vajon miért adták vissza hirtelen az emlékeit?
– Zavarodottan vakarom meg a fejem. Nem értem, mi történik. Amikor hallgattam
az asszony beszámolóját, arra gondoltam, ez a Taeyeon valahol jót tett az
emberekkel, még ha nagyon morbid módon is. Nekem szülőket adott, egy idilli
családot, amiben sosem lehetett részem. Szegény nő kapott egy felnőtt fiút és
egy odaadó férjet… Ha úgy vesszük, boldogabb életekkel lettünk gazdagabbak,
eltörölte a fájdalmunkat, gondtalanná tett minket. Ettől függetlenül
természetesen egy cseppnyi hálát sem érzek iránta. Az pedig teljesen felkavar,
hogy most hirtelenjében meggondolta magát. De miért csinálna ilyet, amikor ez
tönkreteheti a nagy tervét? Egyszerűen nem értem!
– Fogalmam sincs. Mindenesetre hiányozni fogsz. A
hamis emlékek ellenére megkedveltelek, és jó volt főzni, sütni valakire…
– Magammal fogom vinni! Amint rendbe hoztam az
életem, visszajövök magáért, és elviszem az országomba. Az sokkal szebb hely ám
ennél, higgye el nekem. – Búcsúzóul jól megölelgetem őt. Szükségünk van
egymásra, ezért nem fogom itt hagyni, mindennek dacára azt szeretném, ha a
jövőm része maradna. Ő elveszítette a fiát, én pedig mindig hozzá hasonló
anyára vágytam. Szerettem az anyámat, de folyton folyvást csalódást okozott,
így tisztelni nem tudtam. Az a fajta nő volt, aki nem tesz semmit, hiába
kínozza a férje. Még akkor sem cselekedett, amikor az az állat a szíve alatt hordott
fiát gyötörte nap, mint nap. Talán egész életében arra készült, hogy minél
előbb meghaljon, mert csak a halál válthatta meg a szenvedéstől, amitől önön
erejéből túl gyáva volt megszabadulni. Ez az asszony azonban nem roppant bele a
gyermeke és a párja távozásába. Olyan erős, amit még a magam fajta híres-neves
katonák is megirigyelnének. Ha beleegyezik, anyám helyett anyám lesz, én pedig
fia helyett fia.
Nagyon furcsa újra otthon lenni. Valahogy nem így
képzeltem el a visszatérésünket. Oké, nem volt túl feszült a hangulat a
kocsiban, Jongin sokat kérdezgetett a múltunkról, mire én a legnagyobb
részletességgel számoltam be neki mindenről. De amikor megérkeztünk, nem igazán
tudta elviselni a nyakába szakadó mázsás terhet, amit az emberek szeretete
okozott. A népünk tagjai majd’ kiugrottak a bőrükből, amint megláttak minket.
Körbe ugráltak, faggatóztak, és hiába magyaráztam, hogy szükségünk van egy kis
magányra, nehezen tágítottak mellőlünk. Csupa olyan arc beszélt Jonginhoz, akik
tudták, ki ő, neki viszont fogalma sem volt arról, kik aggódták magukat halálra
érte.
A legnagyobb megpróbáltatást az anyukájával való
találkozás jelentette. A királyné annyira sírt, hogy a földre roskadt, ahogy
megpillantotta a fiát. A rohamát követően felragyogott a szeme, ami csupán egy
percig tartott, ugyanis miután szembesült azzal, hogy Jongin nem emlékszik a
saját édesanyjára sem, újra zokogásban tört ki. Láttam Jonginon, mennyire
kellemetlenül érinti a helyzet. Legszívesebben elmenekült volna, valószínűleg
egyenesen Kyungsoo védelmező karjaiba, hiszen én egyet jelentek a keserű
valósággal, aminek a súlyát alig bírja cipelni.
Amíg kettesben maradt az anyukájával, kijöttem egy
kis friss levegőt szívni. Túl régóta vannak bent. Gőzöm nincs arról, vajon
miről beszélgethetnek. És akkor még itt van az a tényező is, hogy az én álanyám
hirtelen emlékezni kezdett. Mivel most van időm, és nem találok jobb
elfoglaltságot a gondolkodásnál, kisvártatva arra a következtetésre jutok, hogy
Taeyeon nem egyedül felelős a memória módosításért. Kell lennie még valakinek,
akit beavatott a tervébe, és aki valamiért helyrehozta az asszony elméjét.
Kizárt, hogy Taeyeon meggondolta volna magát, csak az jöhet szóba, hogy az
embere keze van a dologban. De ki lehet az a titokzatos idegen? Sosem láttam
senkit a közelében. Mármint persze vannak szolgák, akiket ugráltathat, de
egyetlen bizalmast sem fedeztem fel, mióta ott vagyok. Pedig egy katona szeme
elől nem sokan tudnak elrejtőzni. Ez az alak nagyon felkészült lehet, ha még engem
is képes volt kijátszani, de ezentúl a nyomában leszek.
– Jól vagy? – kérdezem aggódva Jongint, amikor
kikullog a palotából. A lehető legidétlenebb kérdéssel rukkoltam elő, mert
mégis mitől lenne jól? Remegő kézzel a hajába túr, hosszan kifújja a tüdejében
rekedt levegőt, majd legnagyobb meglepetésemre odalép hozzám, és megszorítja a
kezem. Végül is, ebben a számára idegen világban csak engem ismer, úgyhogy
érthető a reakciója. Nem feltétlen azért hajtja a vállamra a fejét, mert
hiányoztam neki, meg hasonló romantikus baromságok, egyszerűen megnyugtatja egy
ismerős közelsége.
– Anyám megmutatta Honey szobáját. Azt mondta, te
rendezted be. Nem is tudtam, hogy egy katonának ilyen jó ízlése van – nevet fel
kurtán, miközben könnycseppek csillognak a szempilláján. – Csillagok és hold a
plafonon? Ez túl romcsi!
– Honey elég nehezen tud elaludni. Mondhatsz neki öt
mesét is egymás után, ahelyett, hogy elálmosodna, inkább felvillanyozódik, és
mindig újat követel. De amikor belekezd a csillagok számolgatásába, két percen
belül lecsukódik a szeme. Egyszer a gyerek anyukádnál aludt, te pedig azt
mondtad, foglaljuk el a szobáját, mert kint túl hideg van a csillagok
bámulásához. Az ágya elég kicsi volt kettőnknek, ezért a földön gabalyodtunk
egymásba. Régóta nem tudtunk már összebújni, mert estére nagyon elfáradtunk a
sok munka miatt, de a plafonon világító csillagok meghozták a várt hatást. A
kezem bejárta minden egyes porcikádat, amit imádtál, de nem értettem, miért
kezdesz hirtelen hahotázni. Aztán kijelentetted, hogy képtelen vagy úgy
szexelni, hogy alattunk Aranyhaj fésülködik, és Csipkerózsika szeme hiába van
csukva, a hangoskodásunk biztosan felébresztené.
– A hercegnős szőnyeg!
– Meg a Mickey egeres tapéta, akinek konkrétan
hallottam azt az idegesítő nevetését, amikor csak alvásra került sor. –
Mindketten olyan önfeledten kacagunk, mint akkoriban. Jongin arca már nem tűnik
elkeseredettnek, amint közelebb lép hozzám, és lágy puszit hint a számra. A
tekintete gyémántként ragyog, ami egyre inkább megnyugtatja felzaklatott
szívemet. Épp kezdtem magam hibáztatni, amiért idehoztam, de látszólag mégsem
okoztam akkora traumát neki.
– Gyönyörű az a szoba! Hogy hiányozhat a kicsinek…
– Hé… Visszamegyünk érte, és egy héten keresztül ki
se engedjük a szobájából. Hadd élvezze a játékait, amíg mi élvezhetjük egymás
társaságát. Mi a véleményed? – Jongin lefelé görbülő szája meggondolja magát a
megjegyzésem okán, és inkább elbűvölő mosolyra húzódik. – Nézd, elhiszem, hogy
elsőre ijesztőek az álmodban jelentkező emlékek. Nem hazudok, volt pár
szörnyűség, amin keresztül mentünk, de esküszöm, sokkal több szép dolog történt
velünk. Mi lenne, ha lefeküdnél? Talán ezúttal kedves emlékek látogatnának meg
alvás közben.
– Eszem ágában sincs aludni! Lehet, hogy nincsenek a
birtokomban a közös emlékeink, de szerezhetnénk újakat, nem? Vigyél el
valahova! Akárhova, a lényeg, hogy kettesben legyünk, és sok-sok élménnyel
gazdagodjunk. – Jongin összefűzi az ujjainkat, és a zsebébe csúsztatja a
kezünket. A jól ismert utcákon barangolva úgy érzem, mintha az elmúlt hónapok
meg sem történtek volna. Mintha most ébredtem volna fel egy rémálomból, ami
hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el. Persze tudom, hogy ez az egész nem ennyire
egyszerű, de kis ideig szeretnék még abban a tévhitben maradni, hogy Kyungsoo
nem egy élő ember, csak egy lidérc, ami szertefoszlik az első napsugarak
megjelenésével.
Rég nem éreztem ilyen jól magam. Az egész napot
Jonginnal töltöm, ami már önmagában egy csodálatos dolog, de az, hogy erre az
otthonunkban kerülhetett sor, még különlegesebbé tesz mindent. A jól ismert
helyek önbizalmat adnak, reményt keltenek bennem, és rendre új emlékeket
csalnak elő, amiket egymás után osztok meg Jonginnal. Ilyen sokáig eddig nem
volt jó a memóriám. Reggel óta nem tört rám a roham. Hajlamos vagyok azt hinni,
hogy a hazám varázsának köszönhetem ezt. Örülök, hogy végig tudatában vagyok
annak, mit érzek a szerelmem iránt, és nem csak a jegyzeteimből kell kinyernem
az információkat.
Elviszem Jongint a kedvenc éttermébe, az iskolához,
ahova Honey jár, a kalandparkba, ahol majmokat megszégyenítve csimpaszkodunk a
játékokon, majd őrjítő sebességgel zúgunk le a csúszdákon. Itt még nem jártunk
korábban, mert az időnk nem engedte, pedig tökéletes a lazításra. Megfogadjuk,
hogy határos időn belül el fogunk jönni a lányunkkal is, aztán Jongin megcsókol
egy labirintus belsejében, és azt mondja, ne fáradjunk azzal, hogy a kiutat
keresgéljük, inkább jobb tevékenységbe vágjunk. Felőlem itt maradhatunk életünk
végéig, legalább nem fog közénk még egyszer éket verni az a barom.
Hát igen. Az ő létezése akaratomon kívül is
beárnyékolja a jókedvemet. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy Jongin azt
mondta, ha velem van, engem választana, de ha vele, akkor meg őt. Mi van, ha az
étteremben arra gondolt, hogy ízlene az a leves Kyungsoo-nak? Mi van, ha most
az jár az eszében, milyen jó lenne Kyungsoo-val is kipróbálni a hófánk pályát?
Persze lehet, hogy ilyenkor teljesen rám koncentrál, egy percre sem merül fel
benne a másik neve, de ez sem garancia arra, hogy ezután nem fog visszamenni
hozzá. Amint találkoznának, újra érte dobogna a szíve, vele menne mindenféle
helyre, és akkor az én nevem veszne feledésbe. Ezt muszáj megakadályoznom. Nem
hagyom, hogy Jongin többé kitegye a lábát ebből az országból. Én visszamegyek
Honeyért, és minden a régi lesz. Az sem fog többé érdekelni, ha soha nem fog
emlékezni a múltunkra. Persze Chanyeollal tartjuk majd a kapcsolatot, és ha
megtalálja az ellenszert, még ez a probléma is meg lesz oldva. Sajnálom a
barátomat, hisz megígértem neki, hogy a segítségére leszek a keresésben, de
bízom a képességeiben, a Baekhyun iránti erős szerelmében, melynek hatására az
összes előtte álló falat le fogja rombolni.
Hangosan dobogó gyereklábak és nagy kurjongatások
vetnek véget az életünk végéig szóló labirintusban maradásnak. A kölykök
előszeretettel készítenek velünk képeket, csípik, hogy ilyen fiatal, jó fej
királyaik vannak, de most inkább passzolva a belőlük áradó rajongást a kijárat
fele menekülünk. Még szerencse, hogy nem olyan bonyolult ez az útvesztő, mint
amilyennek elsőre tűnik. Látom Jonginon, hogy fárad, és őszintén szólva nekem
is elég volt mára a kalandozásból, ezért felajánlom neki, hogy üljünk be abba a
cukrászdába, ahol megkértem a kezét. Az egy dolog, hogy azzal, hogy
kijelentette az egész ország előtt, hogy királyává választ, egyértelművé tette,
hogy össze fogunk házasodni, én azonban meg akartam adni a módját a hivatalos
eljegyzésnek, ezért a legszebb gyűrűt vettem meg neki.
– Honey volt a pincér. Imádta elénk pakolni a fagyi
kelyheket, meg a tortaszeleteket. Sokkal többet hozott, mint amennyit kértem
tőle, de mi csak tömtük magunkba, mert nem akartuk a kedvét szegni. A sokadik
tál után szörnyű rosszullét tört rám. Falfehér lettem, azt hittem, ott helyben
összehányom az egész éttermet, miközben a gyűrű a zsebemben lapult. Amikor rád
néztem, kiderült, hogy te ugyanolyan szarul festesz, ezért arra a döntésre
jutottam, hogy legjobb lesz elnapolni a dolgot. Aztán hetekre megfeledkeztem a kis
karikáról. Mire egyik reggel megláttam rajtad a nadrágot, aminek azóta a
zsebében volt…
– Minden áron le akartad venni rólam a gatyát. Azt
mondtam neked, „Hé, öt perce mentünk el, nem lenne még kicsit korai egy újabb
menethez?” A kancellár ránk rontott, és elrángatott, így a nadrág rajtam
maradt. Az egyik tárgyaláson úgy unatkoztam, hogy zsebre vágott kézzel vártam a
végét, amikor is megéreztem a gyűrűt. A szívem majd’ kiugrott a helyéről,
legszívesebben rögtön hozzád rohantam volna, azt kiabálva, hogy igen, de nem
akartam elrontani a meglepetésedet. Úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék, így
másnap minden úgy alakult, ahogy eredetileg eltervezted, csak Honey helyett
rendes pincérünk volt, aki nem tömött minket agyon.
– Mi? Te megtaláltad a gyűrűt?
– Igen, és nagyon nehéz volt eltitkolnom előled a
boldogságomat.
– Várj! Te emlékszel erre? – kiáltom izgatottan
megragadva Jongin kezét.
– Ez volt a legutóbbi álmom. És azt kívántam,
bárcsak így történt volna a valóságban… – Örömömben odahajolok Jonginhoz az
asztal felett, és hosszas csókot nyomok a szájára. Oké, álmodta, ami nem
egyenlő az emlékezéssel, mégis sokkal jobb a semminél. Ha most megkérdezném,
hol voltunk múlt karácsonykor, nem tudna válaszolni, kivéve, ha azzal kapcsolatban
is álmodott már. Nem baj, ma éjszaka az én karjaimban fog elaludni, ami
remélhetőleg azt eredményezi, hogy még több szép álmot fog látni kettőnkről. –
Hé, mindenki minket bámul! – jegyzi meg halkan kuncogva, a szája elé kapva a
kezét. Zavarban van, az arca kipirult, a szemei csillognak, egyszóval gyönyörű,
mint mindig.
– Nem azért néznek, mert elítélnek, hanem azért,
mert örülnek, hogy újra itt vagyunk, örülnek a boldogságunknak. – Nem törődve
Jongin aggodalmával, felállok a helyemről, és helyet foglalok mellette. Sokkal
kényelmesebb lesz így, mint az asztal felett áthajolgatni. Egyik karommal
átölelem, szorosan magamhoz húzom, mialatt folyamatosan apró puszikat hintek a
szájára. Másik kezem rakoncátlanul önálló életre kel az asztal alatt, és egyre
feljebb merészkedik a combján. Annyira hiányzott már, hogy ilyen közel érezzem
magamhoz, hogy majdnem megszakad a szívem a hirtelen túlcsorduló érzelmek
sokaságától. Ő folyamatos fészkelődéssel és mormogással próbálja hárítani az
érintéseimet, de eléggé fel vagyok ahhoz ajzva, hogy ne tudjon megállítani.
– Teljesen elment az eszed? Mindjárt ránk hívják a
rendőrséget, és akkor a szépséges napunk a sitten fog végződni! – mondja
aggódva megragadva a kezem.
– Igen, te veszed el az eszem. Őrületesen
hiányoztál, és őrületesen kívánlak. Őrületesen szerelmes vagyok a férjembe, ez
talán bűn? – Jongin szája halvány mosolyra húzódik, de amikor az ujjaim nem
csillapodnak, újra befeszül. Idegesen az alsóajkába mélyeszti a fogát,
ahelyett, hogy a szemembe nézne, a körülöttünk lévőket lesi. A fülébe súgom,
hogy nincs félnivalója, mert elég hosszú a terítő, meg amúgy is egy sötét,
félreeső sarokban vagyunk, ezen kívül mindenki azzal foglalkozik, akivel
érkezett, nem velünk. A nyakamba temeti az arcát leplezve zavarát, amikor
azonban gyorsítok a tempón, erősen megszívja a kulcscsontom feletti bőrt.
Megborzongok forró leheletétől, halk nyöszörgése egyre vakmerőbbé és
elszántabbá tesz. Azzal a sótlan Kyungsoo-val biztosan sosem csinált ilyet,
pedig Jongin élvezi az efféle bolondságokat. Igaz, hogy mostanság nem tettünk
ehhez hasonlót, mert apák lettünk, illetve egy egész ország királyai, ami azzal
jár, hogy mindenkinek példát kell mutatnunk. Most viszont csak két szerelemtől,
vágytól fűtött férfi vagyunk, akik bármire hajlandóak azért, hogy a másikat
boldognak lássák. Ismét tizenéves vadócokká váltunk, akik lépten-nyomon be
akarják bizonyítani, mennyire szeretik egymást.
– Melletted én is megőrülök. Amúgy olyan normálisnak
érzem magam, de te eléred, hogy totál kiforduljak önmagamból.
– Na és melyik állapot a jobb? Normálisnak lenni,
vagy őrültnek? Valld be, hogy tetszik az őrültség, hogy imádod az őrültséget! –
Határozottan a szemébe nézek, érzékien végignyalok a számon, majd egy pimasz
vigyort villantok rá. Jongin nagyot nyel, amit egy szexi kacsintással díjazok,
meg azzal, hogy még könyörtelenebbül munkálkodom odalent.
– Oké, meggyőztél! Őrültnek lenni irtó jó dolog,
ettől függetlenül nem akarom összemocskolni a gatyámat. Nem tudnánk elmenni
valahova?
– Mosdó?
– Ne már! Azt hittem, ennél egy fokkal romantikusabb
estét terveztél. Tényleg undorító szagok és piszkos vécéülőkék közt akarod
lezavarni? – Igaza van, bár szörnyen nehezemre fog esni elvezetni a kis házig
ilyen állapotban. Mentálisan behúzok magamnak egy jókorát azért, mert a
cukrászdába jöttünk a szerelmi fészkünk helyett. Időpocsékolásnak tűnik a fagyi
evés, már rég a karjaimban tarthatnám őt, ha jó döntést hozok. Ráadásul mi van,
ha elmegy a kedve, mire odaérünk? Most sikerült lángra lobbantanom, de a tűz
simán kialudhat az út alatt. Eszébe jut Sótlan uraság, bűntudata lesz, azt
gondolja, megcsalja őt velem…
– Van egy hely, ahol kettesben lehetünk. Azért
vettem, hogy hétvégéken egy-egy napra elszabaduljunk a gondok, meg a Barbie-k
elől, de sajnos csak egy éjszakát tölthettünk ott, mert utána jött az a rohadék
Taeyeon.
– Remek, akkor induljunk!
– Nem kéne még felállnod! Azzal aztán tutira
felhívnád magadra a figyelmet, ha dudorodó nadrággal sétálnál ki innen.
Mellesleg a sliccedet is elfelejtetted felhúzni – rántom vissza, amikor
felpattan. Örülök, hogy ennyire siet, ez kicsit megnyugtat. Miután megigazítja
a nadrágját, kissé idegesen a kanala után nyúl, mivel egy gombóc fagyi még a
kehelyben pihen. Eléggé megolvadt már, de az íze ettől még nem lesz rosszabb.
Kiveszem a kezéből a kanalat, aztán a szájához tartom, hogy én etethessem meg.
– Ugye milyen finom ez a fagyi? Itt csinálják a világ legfinomabb nyalánkságait.
– Nem rossz, de ez sokkal finomabb. – Megcsókol,
olyan isten igazából, ami úgy meglep, hogy majdnem elfelejtek levegőt venni.
Kezdetben még az ártatlan szájra puszimtól is ki volt akadva, most meg
konkrétan táncra perdül a nyelve az enyém körül. Az általa evett vanília
tökéletes elegyet alkot az én epremmel, az összes porcikája tökéletesen passzol
hozzám.
– Hogy tetszik az ország? – kérdezem rekedten. A
csókja egyáltalán nem segített abban, hogy lecsillapodjak, úgyhogy muszáj egy
kis beszélgetésre bírnom, ha egyszer ki akarunk jutni innen.
– Elég menő, hogy két királya van. Ilyen még nem
volt a történelem során. És elég menő, hogy te vagy a királyom. – Melegen
megszorítja a kezem, és lágyan elmosolyodik. Ugye nem csak álmodom? Hülyét
kapok, ha a végén kiderül, mégis megfulladtam a tóban, és ezt az egészet a
felhők közt fetrengve képzelem el. Egyszerűen nem hallucinálhatok! Amilyen
marha vagyok, felkapok egy villát, hogy a kezembe döfve bizonyosodjak meg
arról, tényleg élek, nem alszom, nem fekszem kómában egy kórházi ágyon… Jongin
felszisszen, amikor megpillant pár vércseppet a szalvétára hullani, én viszont
csak nevetek, miközben készen állok arra, hogy végre lelépjünk a cukrászdából.
– Oh Sehun? – Már éppen felállnék, amikor egy
ismerős hang üti meg a fülem. Szabályosan elkerekednek a szemeim, amint a
látóterembe kerül Luhan, aki úgy vigyorog, mintha megnyerte volna a lottó
ötöst.
– Napsugár! – Nem tehetek róla, a lábaim maguktól
visznek oda hozzá. Ezer éve nem láttam, de azért gyakran eszembe jutott, hogy
mi lehet vele. El sem hiszem, hogy annyi idő után most újra találkozunk. Luhan
nem zavartatva magát, kényelembe helyezkedik az asztalunknál egy szoros ölelést
követően, én pedig vele szembe ülök le Jongin mellé.
– Te jó ég! Tinédzserként is helyes voltál, de most
egyenesen szívdöglesztő vagy! Mi a titkod?
– A szerelemtől sugárzok ennyire – mosolygok
magabiztosan Jonginra, aki úgy lemerevedett Luhan felbukkanása óta, hogy talán
még levegőt sem vesz.
– Ó, jó látni, hogy ilyen boldogok vagytok. Minseok
és én… Hogy is mondjam… Éppen szünetet tartunk. Annyit féltékenykedett a
karrierem miatt, hogy nem bírtam már tovább. Szeretem, de megőrjít, amikor
folyton azzal gyanúsítgat, hogy ez a rajongó tett boldoggá a kulisszák mögött,
az a staffos mászott rám a turné buszban… Te sokkal megértőbb voltál. Százszor
könnyebb volt melletted az élet!
– Csak azért féltékeny, mert szeret. Ha nem lennél
neki fontos, hidegen hagyná, kivel, mit csinálsz.
Legalább egy órán át cseverészünk Luhannal. Mesél
arról, milyen országokban járt, milyen kalandokba keveredett, aztán én számolok
be neki az életem alakulásáról. Természetesen az utóbbi néhány hónap említését
gondosan elhallgatom. Az élményeim felvázolása szigorúan a Taeyeon előtti
időkre korlátozódnak. Túl bonyolult lenne megmagyarázni az egészet, és Jongin
már az ötödik perc után dühösen méregetett. Azt gondoltam, rögtön fel kéne
állnom, udvariasan el kéne búcsúznom Luhantól, hogy minél előbb kettesben
lehessünk, hisz nincs, amit jobban akarnék annál. De a bal vállamon ülő kis
ördög gonosz szavai arra késztettek, hogy minél tovább húzzam a beszélgetést.
Jonginnak „meg kell fizetnie” azért, hogy összejött Kyungsoo-val. Hadd érezze ő
is egy kicsit kellemetlenül magát; annyira szarul úgysem lehet, mint én, aki sokkal
többet tapasztalt szimpla csacsogásnál köztük.
– Most mi van? Eddig engem neveztél morcinak, de úgy
tűnik, jelenleg te vagy az – bököm oldalba Jongint, miután beszállunk a
kocsiba. – Esetleg féltékeny vagy?
– Abszolút nem! Csak rohadtul unatkoztam. Ha tudtam
volna, hogy ilyen sokáig fog tartani, rendeltem volna még tíz gombóc fagyit, és
a végén lehánytam volna Mr. Napsugarat.
– Naná, hogy féltékeny vagy! – vigyorgok
elégedetten. Kiengesztelésül meg akarom csókolni, mire elhúzódik tőlem, és
mérgesen fújtatva kezdi fixírozni a tájat.
– „Jaj, melletted százszor könnyebb volt az életem.”
– utánozza Luhant, bár a kelleténél sokkal jobban affektál és gesztikulál mellé
a kezével. – Annyi mindenről beszámoltál, de Napsugarat véletlenül
elfelejtetted megemlíteni.
– Minek mesélnék az exemről? Ő már nem az életem
része, érted?
– De Napsugárnak szólítottad! Tudtommal, nekem nem
adtál semmilyen becenevet.
– Az Életem szerelmét talán üti a Napsugár? –
Dacosan maga elé mered, de a jelzőt hallva kicsit megenyhülnek a vonásai. Más
falra mászna attól, ha féltékenykednének rá, nekem viszont elképesztően jó
bizonyíték arra, hogy Jongin tényleg szeret. Nem zavar, ha egész este haragudni
fog rám, mert ez azt jelenti, hogy igazán számítok neki.
– Szerintem be akart hálózni. Összeveszett a
barátjával, ezért újra megkaparintaná a volt szerelmét. Nyugodtan menj el vele!
Én megkeresem anyámat a palotában, te meg szórakozz a kis Napsugaraddal.
– Megkeresed az anyádat? Azért akarod, hogy
visszamenjek Luhanhoz, hogy te lelkiismeret-furdalás nélkül mehess vissza
Kyungsoo-hoz, igaz?
– Azért akarom, hogy visszamenj hozzá, mert akkor
kvittek lehetnénk. Én megcsaltalak Kyungsoo-val, te kiegyenlíthetnéd a számlát
Luhannal.
Akkorát fékezek, hogy majdnem lefejelem a tükröt.
Egyrészt idegességemben túlmentem a célponton, amire későn jöttem rá, másrészt
sürgősen le kell parkolnom, hogy a pólójánál fogva rántsam magamhoz Jongint.
Keményen megcsókolom, nem törődve azzal, hogy új énje a finomkodáshoz van
hozzászokva. Én ismerem az igazi valóját, aki igenis szereti, ha nyers
szenvedéllyel fejezem ki, mit érzek iránta babusgatás helyett. Mégis hogy
gondolhatja, hogy a bosszúállás bármit megoldana? Cseppet sem fájna kevésbé a
Kyungsoo-s incidens attól, ha lefeküdnék Luhannal. Semmi értelme a szemet
szemért stratégiának. Akkor sem nyerném vissza a látásom, ha kivájnám az
ellenség szemét, akkor meg minek…
Bevonszolom Jongint a kis házba, és kérdezés nélkül
megszabadítom a ruháitól. Közben azért figyelmesen fürkészem az arckifejezését,
mert még véletlenül sem akarok olyat tenni vele, amire nem vágyik, de nem úgy
tűnik, hogy ellenére lenne a dolog. Hamarosan ő is levetkőztet engem, aztán már
csak arra eszmélek, hogy a hajamat markolássza, az alsóajkamba harap, majd
hangos lihegése visszhangzik a fülemben. Olyan érzésem van, mintha elveszteném
az eszméletem, mintha kívülről szemlélném, mi történik éppen a testemmel. A
látásom elhomályosul, a fejem zsong, a szám kiszárad, mégis rég volt már ilyen
csodában részem.
– Sehun… – motyogja a vállamba, amikor kimerülten a
karomba fészkeli magát. Megemelem az állát, hogy a szemembe nézzen, kisimítom
izzadt tincseit az arcából, és nyomok egy puszit a szájára, mielőtt
belekezdhetne a mondanivalójába. Kicsit félek attól, mivel fog előrukkolni.
Amíg nem beszéltünk, minden olyan varázslatos volt. Utálnám, ha édes hangja
vetne véget a boldogságomnak. – Soha ne add fel a kapcsolatunkat, oké? Soha ne
hagyj el, ne engedj el! Lehet, hogy újra meg fogok ingani, amíg nem nyerem
vissza az emlékezetemet. Nem tudom, mi lesz, ha újra találkozok vele… De ígérd
meg, akármit is mondjak, vagy csináljak, harcolni fogsz értem!
– Megígérem! – Bármit és mindent megígérnék neki.
Egyszerűen gyönyörű a ragyogó szemeivel, megduzzadt ajkaival, kócos hajával,
amit én borzoltam össze. A mosolyától leáll a szívem, majd tripla tempóban kezd
újra verni. Most először érzem úgy a memóriamódosítás óta, hogy végre
rendeződni fognak a dolgok. – Aludjunk! Hátha mellettem még több szépre fogsz
visszaemlékezni.
– Nem gondolod, hogy jobb cselekedni, mint
emlékezni? – Pajkosan felvonja a szemöldökét, aztán lassan, érzékien megcsókol,
amitől ismét lángokba borul a mindenség. Ezúttal ráérősen, elnyújtva az
élvezeteket szeretkezünk a vad hév helyett. Jonginnak természetesen igaza van
abban, hogy ezt százszor jobb megélni, mint emlék formájában felidézni,
ráadásul kicsit sem vagyok álmos. Ki akarom használni az összes létező
pillanatot, mielőtt egy rövid időre elválok tőle. Ha csak arra gondolok, hogy
holnap elmegyek Honeyért, melynek következtében órákat fogok nélküle tölteni,
görcsbe rándul a gyomrom. De a teljes boldogságunkhoz szükségünk van a
lányunkra, úgyhogy meg kell hoznom ezt az áldozatot.
Miután jól lefárasztjuk egymást, mégiscsak elnyom az
álom. Elalváskor olyan szorosan ölelem magamhoz Jongint, hogy félő, meg fog
fulladni reggelig, de ő is hasonlóképpen szorítja a testem. Mielőtt lecsukódtak
a szemei, arra kért, meséljem el, hogy találkoztam Luhannal, mire én nem nagy
örömmel bár, de elmondtam neki az igazságot. Sírva fakadt, amikor szembesült a
kegyetlen részletekkel, és hosszas, gyengéd csókkal ajándékozott meg, így
próbálva enyhíteni az emlékek keltette bánatot. Igazából inkább ő szorult
vigasztalásra, mert engem már rég nem hat meg a gyerekkorom nyomora. Azt túl
tudtam élni, azt viszont képtelen lennék, ha őt örökre elveszíteném.
Felébredve arra eszmélek, hogy eltűntek a féltőn szorító
karok, amik addig körém fonódtak. Belém hasít a félelem, rögtön a legrosszabbra
gondolok. Jongin elszökött tőlem, úton van Exoluxiába, vagyis konkrétan
Kyungsoo-hoz tart. Felpattannak a szemhéjaim, oldalra fordítva a fejem azonban
megkönnyebbülten sóhajtok fel, ugyanis Jongint az ágy szélén ülve találom.
Hozzá akarok szólni, meg akarom simogatni a hátát, ám abban a pillanatban
meglátom, hogy éppen Kyungsoo-nak ír üzenetet. Tehát az én ölelésemben aludt
el, mégis azzal a vággyal ébredt, hogy azzal a barommal akar lenni. Mindent
megbánt, ami köztünk történt, és most könyörög a pasijának, hogy jöjjön érte,
szabadítsa ki a szörnyeteg karmai közül, aki megpróbálta manipulálni.
– Hogy teheted ezt velem? Még nem is találkoztatok,
de máris meginogtál? Még a bőrödön van a fogaim nyoma, és te ennek ellenére
neki írogatsz? Hát mi vagyok én? Egy kurva, akit szexre használhatsz? Sótlan
uraság nem képes felizgatni, de ezt leszámítva remekül elvagytok, ezért
mostantól továbbra is vele tervezel élni, velem meg néha napján kielégíteni a szexuális
éhségedet? Én nem leszek a szeretőd, megértetted? Ha nem kell a férjed, az,
akivel együtt nevelted a lányodat, akkor légy boldog Kyungsoo-val, a
kielégülést pedig old meg másképp!
Ha egy manipulatív szörnyetegnek tart, kár tovább
játszani a jófiút. Úgy ordítok, hogy szerintem még ötutcányira is hallják a
kifakadásomat. Kikapom Jongin kezéből a telefont, és teljes erőmből a falhoz
vágom. Látom rajta, hogy megrémisztem, de rohadtul nem érdekel, nemsokára
megvigasztalhatja az a nyálgép. Odahajítom neki a pólóját, hogy vegye fel, mert
nem vagyok hajlandó többé a meztelen felsőtestére nézni, ami a tökéletes
éjszakánkra emlékeztet, aztán megragadom a karját, és a kijárat felé kezdem
cibálni.
– Várj egy kicsit! Nem hagyhatom itt a mankóimat.
– Ugyan már! Tegnap úgy csüngtél a kalandparkban a
játékokon, mint egy csimpánz. Hiányát sem érezted azoknak a szaroknak.
Lefogadom, hogy a sérülésed sem igaz. Azt ültették a fejedbe, hogy fáj a lábad,
de kurvára nincs szükséged a botokra. Gyerünk, tudsz te azok nélkül is járni! –
Elengedem Jongint, mire kétségbeesetten valami kapaszkodó után nyúl, és amikor
nem talál semmit, krumplis zsákként terülne el a földön, ha az utolsó
pillanatban nem kapnám el.
– Eressz el, te vadállat! Hogy lehettél tegnap olyan
gyengéd, amikor most egy szörnyeteg vagy?
– És te hogy hazudhattad azt, hogy szeretsz, amikor
annak a szemétnek üzengetsz? Csak a szex hevében csúszott ki a szádon, igaz? Rá
gondoltál közben? Arra, hogy milyen jó lenne, ha vele élhetnéd ezt meg? Mondd
csak, mi a baj vele, impotens? Vagy te nem tudsz mással lefeküdni rajtam kívül?
Sajnálom, de nem leszek egy tárgy, ami csak egy dologra jó. Most pedig indulj,
visszaviszlek hozzá!
Némán tesszük meg az Exoluxiába vezető utat. Nem
tudom elhinni, hogy egy napja még reményekkel telve autóztunk hazafelé. Nem
tudom elhinni, hogy minden szertefoszlott egy kibaszott pillanat alatt, mint
egy buborék, ami rövid kis élete után szétpukkad. Mégis mit kéne tennem? Öljem
meg Kyungsoo-t? Akkor talán végre zavartalanul Jonginnal lehetnék. Vagy hagyjam
a fenébe az egészet, és menjek vissza Luhanhoz? Szerettem vele lenni, boldoggá
tett, bár kétségtelen, hogy az a boldogság nem hasonlítható össze a Jongin
mellett átélt évek csodájával. De hát nem kaphatjuk mindig meg azt, amire
vágyunk, nem igaz? Másoknak még annyi öröm sem adatik, mint nekem. Talán bele
kéne törődnöm, hogy számomra nincs több pár évnyi igaz szerelemnél, és be kéne
érnem a nem olyan rosszal. El kéne engednem Jongint…
Hirtelen összegörnyedek a fejembe hasító
fájdalomtól. A kormánynak támasztva fejem próbálok mélyeket lélegezni, amikor
bekúszik elmémbe az a hang, amit eddig nem hagyott a tudatom a felszínre törni.
Kristálytisztán hallom, ahogy beszél hozzám. Az arcát nem látom, mert maszk
fedi, de a hangja olyan élesen cseng a fülemben, hogy képtelenség lenne
összetéveszteni máséval.
– Mi a baj, Sehun? – rohan utánam Jongin, amikor
őrült módjára ugrok ki a kocsiból. Mindketten megrökönyödünk, amikor
realizáljuk, hogy mankók nélkül tette meg a kocsitól hozzám vezető utat, de nincs
idő arra, hogy leragadjunk ennél a pontnál.
– Taeyeonnak van egy társa. Nem egyedül hajtotta
végre a memóriamódosításokat. Kyungsoo az…
– Mi? Nézd, nem kell ilyesmiket kitalálnod azért,
hogy elválassz tőle. Egyébként meg csak hogy tudd, azt írtam neki üzenetben,
hogy beszélnem kell vele. És tudod, miért akartam vele beszélni? Hogy
elmondjam, vége. Hogy téged választottalak, hogy téged szeretlek. Persze
hiheted azt, hogy hazudok, mert nincs rá bizonyíték, ugyanis széttörted a
telefonomat. Miért kellett mindent elrontanod? Pár órája még száz százalékig
biztos voltam abban, mit érzek irántad, de aztán nekem estél, mint egy őrjöngő
vadállat, és tönkretetted az egészet. Félek tőled… Nem akarom még egyszer látni
ezt az éned, de ezek szerint bármikor előjöhet belőled. Mondok egy rossz szót,
olyat teszek, ami nincs az ínyedre, és minden alkalommal szét fogod törni a
telefonomat? Lehet, hogy legközelebb már engem is meg fogsz ütni…
– A picsába! Annyira sajnálom… Elismerem, hogy
elbasztam, de kérlek, bocsáss meg nekem! – Magamhoz húzom zokogástól reszkető
testét, és próbálom minden egyes érzésemet egyetlen csókban összpontosítani.
Hogy mennyire szeretem, mennyire szükségem van rá, hogy nem tudok élni nélküle,
hogy tudom, hogy egy seggfej vagyok, de belehalok, ha nem nézi ezt el nekem.
Hogy soha többé nem engedem szabadjára a bennem lakozó szörnyeteget, csak most
az egyszer még tartson ki mellettem. – Azt kérted tőlem, bármit teszel, ne
adjam fel. Én is ezt kérem! Ne hagyj el, amiért elgurult a gyógyszerem! Együtt mindent
megoldunk, rendben?
– Sehun… Őszintén válaszolj a következő kérdésemre!
Tényleg Kyungsoo Taeyeon társa?
– Igen. Esküszöm, nem hazudok neked! Egy maszkos
alak rabolt el engem és Honeyt. Mostanáig nem emlékeztem a hangjára, de előbb
beugrott. Az ő hangja volt, Jongin!
– Beszélnem kell vele…
– Ne! Kérlek, ne hagyj itt…
– Szükségem van a magyarázatára. Szükségem van egy
utolsó beszélgetésre ahhoz, hogy le tudjam zárni.
– Annyira félek, hogy végül mégis őt fogod
választani… – suttogom alig hallhatóan. Jongin odalép hozzám, és lágyan
megcsókol. Mielőtt feleszmélhetnék, már nincs mellettem, mire összeomolva a
földön kötök ki. Mi volt ez a csók? Honnan tudjam, hogy az ígéret csókját adta-e
nekem, mi szerint bármi történjék, vissza fog térni hozzám, vagy a búcsúét? Ki
tudja, mivel fogja tele tömni a fejét az a gazember. Simán letagadhatja, amit
állítok. Kitalálhatja, hogy direkt be akartam feketíteni, és valójában én
vagyok a rosszfiú a történetben.
Amikor megpróbálok feltápászkodni, kiszúrom
Kyungsoo-t, aki nyilván a Jonginnal való találkájára igyekszik. Ismét fellobban
bennem a harag pusztító lángja. Borzasztóan dühös vagyok, amiért nincs nálam a
kardom, mert azzal szemben esélye sem lenne. Üres kézzel azonban attól tartok,
hogy én nem tudnék labdába rúgni ellene. Az a féreg hiába alacsony, nagyon
erős. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy kétrét görnyedve szorítja a
kezét a hasára, mialatt fájdalmas grimaszba torzul az arca. Mi baja lehet?
Talán beteg, és ezért állította vissza itteni anyám emlékeit? Vezekelni
szeretne a bűneiért, mielőtt meghal? Ki kell derítenem! Úgysem tudnék nyugodtan
ücsörögni Jonginra várva, ez legalább le fog foglalni egy darabig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése