Kimerülten rogyok a földre, miután a
zsebembe gyűröm azt az átkozott térképet, amit eddig bújtam. Végre célba értem,
mégsem tudok ennek felhőtlenül örülni a lábam sajgása miatt. Nyomorúságos sorsa
van az ember fiának, ha van egy zsarnok húga, aki addig rágja a fülét, amíg
valóra nem váltja a kívánságát. Anya azt mondja, kedvesnek kell lennem Narihoz,
mert amióta apa meghalt, nem találja a helyét. Ez mind szép és jó, de sokkal
inkább vigasztalnám, amikor a szobájában sírdogál, minthogy alávessem magam a
szeszélyeinek.
Évek óta nem nyílik virág az
országunkban. A nép úgy tartja, hogy létezik egy hely, ahol a világ
legpompásabb ibolyája terem, amit idáig senki sem tudott megszerezni. Nari azt
vette a fejébe, hogy nem elégszik meg a táskával, amit az áruházból loptam neki,
vagy azzal a cipővel, amire elköltöttem az összes zsebpénzem, és előadta a
hattyú halálát, mi szerint ő nem élhet tovább a fent említett virág nélkül. Azt
gondolom, valójában ki akart iktatni pár napra, hogy csak az övé legyen a
szobánk, esetleg abban reménykedik, hogy vissza se térek.
Pár percnyi pihegés után felemelem a
fejem, hogy alaposan felmérhessem a terepet. Fogalmam sincs, Nari honnan
szerezte a térképet, mindenesetre jónak bizonyul a munkája, mivel az ibolya ott
pöffeszkedik néhány méterre tőlem. Olyan érzésem támad, mintha tudná, hogy ő
országunk utolsó túlélő virága, mert az elvakító szépsége mellett magabiztosság
is árad belőle, ami egy növény esetében persze lehetetlen. Mégis esküdni
mernék, hogy a képembe röhögve azt üzeni, hogy „nem lesz könnyű dolgod, ha meg
akarsz szerezni”.
A ragyogó szirmok talán hipnotikus
erővel is bírnak; hiába akarom elvenni róluk a tekintetemet, hogy körülnézzek,
nem engedik szabadon. Transzba esek, ami elég ijesztő, hiszen azt sem tudom elviselni,
ha az emberek irányítják a cselekedeteimet, nemhogy ez a kórónak való, de
képtelen vagyok mást látni rajta kívül.
– Hé, kétségtelen, hogy elképesztően
helyes vagyok, de eddig még senki sem fagyott le, amikor találkozott velem. – A
hangnak köszönhetően kezd kitisztulni a tudatom, és nagy megkönnyebbülést
jelent, amikor megváltozik a fókuszpontom. Nem mintha az lenne minden vágyam,
hogy egy fennhéjázó szépfiút bámuljak, aki az előző mondatából ítélve
ugyanolyan öntelt, mint a lábánál helyet foglaló ibolya. – Mivel nem csak jóképű,
de udvarias is vagyok, bemutatkozom. A nevem Kim Seyong, téged hogy hívnak?
– Chae Jinseok… – Ennyit is nehezemre
esik kinyögni, de muszáj megszólalnom, különben azt fogja hinni, hogy a
szépségének köszönhetően megmukkanni se tudok. Jézusom, most komolyan szépnek
tituláltam ezt a srácot, akinek minden porcikájából az sugárzik, hogy
fennhordja az orrát, és bűntudat nélkül lenézi azokat, akik nem egy kasztba
tartoznak vele? Vajon honnan keveredett ide? A királynak tudtommal csak egy
lánya van, úgyhogy másik birodalom hercege lehet. De akkor miért nem az egyik
szolgáját küldte maga helyett?
– Enyém a virág – közli nemes
egyszerűséggel, és védő pozícióban az ibolya elé áll, mintha tőlem kéne
megmentenie. Tulajdonképpen remekül passzol az a gyönyörű virág ehhez a
gyönyörű… Mármint tökéletesen illik az a beképzelt növény ehhez a felfújt
hólyaghoz, de nem vagyok olyan szánalmas, hogy harc nélkül feladjam. Pontosan
három napon és két éjszakán keresztül bandukoltam, étlen-szomjan tengődtem,
lejártam a lábamat, még a cipőm is tönkrement, úgyhogy le kell állítanom ezt a
ficsúrt, mielőtt megkaparintja, amiért jöttem.
– Az utam során legyőztem két hétfejű
sárkányt, úgyhogy a helyedben nem lennék olyan biztos abban, hogy a tiéd a
virág. – Nem szoktam hazudni. Kiskoromban anyukám azzal ijesztgetett, hogy ha
füllentek, hatalmas orrom lesz, amitől annyira elborzadtam, hogy még azt is
bevallottam neki, hogy a kóbor kutyáknak adom az uzsonnát, amit nagy gondosan mindennap
elkészített. Ráparancsolok a kezemre, nehogy leellenőrizze, tényleg nőtt-e az
orrom, és határozott fejet vágok, mielőtt az arckifejezésem lebuktathatna.
– Én nem találkoztam sárkányokkal, de
apukám rengeteget kinyírt, és megtanított harcolni, úgyhogy engem se kell
félteni. – Seyong orra nem lett nagyobb, pedig ő is hazudott, hiszen az utolsó
sárkánnyal száz éve végeztek. Elkapom róla a tekintetem, nehogy azzal vádoljon meg,
hogy már megint őt stírölöm, holott én csak az orrát tanulmányoztam, még
véletlenül sem vesztem el abban a csodás szempárban, még véletlenül sem jutott
eszembe az, hogy azok a rózsaszín ajkak nem csupán arra lettek teremtve, hogy
nézzem őket…
– A húgom nagyon beteg. Az volt az
utolsó kívánsága, hogy vigyem el neki ezt a virágot, hadd érezze az illatát,
mielőtt örökre lehunyja a szemét. – Atya ég! Tizenhét éven át egyetlen hamis
szó sem hagyta el a számat, most meg egy percen belül a második valótlan
állítással hozakodok elő. A végén még notórius hazudozó válik belőlem, és a
sors sokkal durvább csapást fog rám mérni egy nagy orrnál.
– Igazán megható a történeted, de sajnos
engem nem térít el a célomtól. Szerelmes vagyok a hercegnőbe. A palotában
nevelkedtem fel, mivel az anyám a királyi család szakácsa, és gyerekkorunk óta a
legjobb barátja voltam. De én beleszerettem, és a monda szerint ez a virág
varázserővel bír. Ha a hercegnő kezébe adom, azon nyomban viszonozni fogja az
érzelmeimet, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. – Szóval Seyong ugyanolyan
szegény, mint én, azzal a különbséggel, hogy az erős, megnyerő kisugárzása
megtévesztő a magamfajta egyszerű legények számára. A húgom nem beteg, az ő
szemében viszont ott csillog a rajongás, amikor a hercegnőről beszél, ezért egy
pillanatra meginog a harci kedvem.
– Meg kell küzdenünk a virágért! –
Próbálok minél magabiztosabbnak tűnni, mert nem adhatom fel ilyen könnyedén, ha
már idáig eljutottam. Különben sem vagyok hajlandó elviselni azt, amit akkor
kapnék, ha üres kézzel térnék haza, nem akarom, hogy anélkül vesszen kárba ez a
fárasztó út, hogy próbára tenném magam. – Ott egy kis ház. Mi lenne, ha táncolnánk
a lakóinak, és amelyikünk szerintük jobban mozog, az nyer.
– Ugyan már! Egy igazi férfias párbajra
van szükség. Különben sem járnál jól, ha elfogadnám a kihívásod a táncverseny
terén. – Hát persze, lefogadom, hogy ő sosem vesztett élete során. Azt is simán
kinézem belőle, hogy lehozná a legfényesebb csillagot az égről, ha annak
következtében a hercegnője beleszeretne. – Meg fogunk küzdeni, de előbb
mindkettőnkre ráfér egy kis pihi. Főleg rád, hiszen te két sárkánnyal bántál el.
Seyong kopogtatás nélkül benyit a házba,
ahol első látásra egy lélek sem található. Ennek ellenére a konyhában álló
asztal roskadozik a finomabbnál finomabb ételek alatt, amire azonnal rávetjük
magunkat, ahogy a látóterünkbe kerül. Napok óta gombán és erdei gyümölcsökön
éltem, a végén már szédelegtem az éhségtől, úgyhogy majd szépen bocsánatot
kérek a ház tulajától, amikor hazatér, amiért öt perc alatt felfaltam a
vacsoráját.
– Szerintem ez a kaja meg volt mérgezve.
Biztos csapdaként rakták ide, hogy kiderítsék, ellen tudunk-e állni neki.
Rettentően fáj a hasam! – nyafog Seyong, miközben levágódik a nappaliban
elhelyezkedő kanapéra. Valószínűleg csak megterhelte a gyomrát a mohó evéssel,
de azért odamegyek hozzá, hogy a homlokára simítva megbizonyosodjak arról, hogy
nem lázas. Elég csúnya lenne, ha a normális kajától kapnánk mérgezést, amikor a
mindenféle erdei bogyókkal szerencsével jártunk. – Ne bámulj már így, mert
nagyon zavar!
Felpattanok mellőle, és a fürdőbe
sietek, hogy lemoshassam magamról az elmúlt napok mocskát. Az én hasam is
felfordult, amikor olyan közel voltam Seyonghoz, de esetemben nem a rosszullét
okozta, hanem azok a bizonyos pillangók. Dabin mindig azt mondogatta, hogy
életre kelnek benne a pillangók, amikor meglát, amiért rendre kinevettem, mert
nem értettem, mire gondol. Most azonban azt kívánom, bárcsak sosem jöttem volna
rá a jelentésére, hisz ez két tényre is rávilágít: Dabin pillangói értem élnek,
az enyéim viszont Seyongnak köszönhetően születtek meg, aki hallani sem akar
róluk.
Mialatt századjára is elátkozom magamban
Narit, mivel miatta kerültem ebbe a slamasztikába, egy rendkívül furcsa
jelenségre leszek figyelmes. Először csak annyit észlelek, hogy sötétség borul
a helyiségre, de azt Seyong szívatásának hiszem. Amikor azonban hátborzongató
hangok ütik meg a fülem, biztossá válik számomra, hogy ezzel a házzal valami
nagyon nem stimmel. A tükörben megpillantok elsuhanni egy átlátszó alakot, aki
felém tart, mire kiugrok a zuhany alól, hogy kimenekülhessek a fürdőből,
mielőtt elkaphatna.
– Ez már a párbaj része? Meg akarod
nekem mutatni, hogy mennyire bevállalós vagy, és kíváncsian várod, én mire
vetemedem a virág megszerzése végett? Levetkőzni nem fogok, az biztos! A végén
még meztelenül is jól megbámulnál – vihog Seyong, aki kétségtelenül jobban érzi
magát, legalábbis rögvest megfeledkezik a hasfájásáról, ha az én nyomoromon
mulathat. Oké, elhiszem, hogy rohadt vicces látványt nyújtok pucéran
szaladgálva csuromvizesen, de ha ő észlelte volna azt az izét, minden bizonnyal
ugyanígy reagált volna. Nem, Seyong nyilvánvalóan figyelemre se méltatva a
szellemet tovább zuhanyozna.
– Egy kísértet… – suttogom halálra
váltan, mialatt visszakapom magamra a gönceimet. Teljesen felesleges volt
mosakodnom, mert egyrészt törölközés nélkül simán megfázhatok, másrészt tiszta
ruha híján kénytelen vagyok a koszosba bújni. De muszáj a lehető leggyorsabban
felöltöznöm, ha nem akarok az utolsó csepp méltóságomnak is búcsút inteni. Az
viszont nem kerülheti el a figyelmemet, hogy Seyong alaposan végigmérte a
testem, amikor azt hitte, nem veszem észre. Bár nem kéne hiú ábrándokat
kergetnem, hiszen meglehet, hogy csak azért tette, hogy jót derüljön nyeszlett
valómon.
– Sárkányölő Jinseok így megijed egy
ártalmatlan szellemtől? Ezek nem tudnak bántani, maximum ijesztgetnek,
legalábbis azt, aki vevő rá. Nézd, milyen cuki! Szívesen megsimogatnám a
buksiját, ha nem lenne áttetsző. Lehet, hogy a virág mellett őt is magammal
fogom vinni, tök jó házi kedvenc válna belőle. Nem eszik, nem kell sétáltatni…
– Azt hiszem, a szellem besokall Seyong szómenésétől, mert odalebeg hozzá, hogy
cáfolva az előbbi megállapítását, megégesse a kezét a gyertyával, amit az
asztalról kapott fel. Mielőtt a fiú bőréhez érhetne a láng, ami bizony nem kis
fájdalmat okozna, hirtelen mellette termek, és egy mély lélegzetvételt követően
egy fújásra megsemmisítem a bajforrást.
– Miért véded meg a riválisodat, te
ostoba? – hallatszik a felháborodott kérdés a nappali másik sarkából, ahova a
szellem sértődötten elvonult. Seyong próbál olyan lefitymálón nézni rám, mint
eddig, de látom rajta, hogy megérintette a tettem. A kísértet nem hagyja, hogy
kiélvezhessem a soha vissza nem térő alkalmat, és a folyamatos „repkedésével”
magára vonja a fiú figyelmét, pedig már épp kezdett volna elmélyedni a
tekintetemben. – Egyébként Gunwoo vagyok. Nem szándékosan hoztam rád a frászt,
a természetem részét képezi a rémisztgetés. Gondolom, ti sem szándékosan
ettétek meg a vacsorámat. A ti természetetek egyszerűen abban nyilvánul meg,
hogy elveszitek, ami nem a tiétek.
– Nem is tudsz enni, minek neked
vacsora? – morog értetlenkedve Seyong. – Na mindegy, most rajtam a sor, hogy
zuhanyozzak. Engem nyugodtan ijesztgethetsz, bár az eléggé idegesítő, hogy
kukkolsz fürdés közben. Jin-ah biztos szívesen lenne legalább egy napra
szellem, mert így olyasmit láthatna, amit különben soha.
– Mégis mit szeretsz ezen a barmon? –
érdeklődik Gunwoo a csilláron ülve, miután Seyong magára csapja a fürdő ajtaját
azzal a címszóval, hogy fél, hogy rányitok, ha nem zárja kulcsra. Az orromig
húzom a kanapéra terített takarót, hogy felmelegedjek, mert a szellem kérdését
hallva felerősödik a vacogásom.
– És első látásra belehabarodtál abba a
szájhősbe. Kár, hogy ez a dolog egyoldalú, mert ha viszonozná az érzéseidet,
végre kiszabadulhatnék innen. A halálom után azt a büntetést kaptam, hogy addig
kell ebben a házban kísértenem, amíg egymásba nem szeret két fiatal a falai
közt. Száz éve megy ez. Az emberek előbb-utóbb itt kötnek ki a virág miatt, és
mindig abban reménykedem, hogy az itt tartózkodásuk alatt csoda történik, de állandóan
összevesznek a nyavalyás növényen, aztán eltűnnek. Ha meghódítanád Seyongot,
továbbléphetnék…
– Egy szemhunyást sem aludtam éjszaka –
ásítozik Seyong reggel az asztalnál, amit Gunwoo ismét bőséges étellel látott
el. – Attól rettegtem, hogy meg fogsz rontani, ezért inkább virrasztottam, hogy
résen legyek. – Na persze! Nálam többet csak ez a gyerek kamuzik. Úgy aludt
egész éjjel, mint a bunda. Hallottam a szuszogását, meg azt, hogy a
hercegnőjéről motyogott valamit álmában. Én bezzeg tényleg csak hánykolódtam,
mivel nem hagyott nyugodni a szellem kérése. Rendkívül empatikus természetem
lévén rögtön segíteni akartam rajta, bár az sem volt utolsó szempont, hogy
nagyon szívesen meghódítanám újdonsült riválisomat, de ehhez sajnos neki is
lesz egy-két szava, amik valószínűleg a legcsúnyábbak közül fognak kikerülni.
– Van egy ajánlatom számotokra – kezdi Gunwoo
a terve felvázolását körülöttünk táncolva. – Maradjatok itt egy hétig. Három
éve nem járt erre senki, úgyhogy cefetül unatkozom. Minden nap megmérkőzhettek
az ibolyáért, és a végső nyertes viszi haza, amint letelik a határidő. Én
leszek a bíró, ételetek mindig lesz, ti pedig csempésztek egy kis izgalmat ebbe
a sivárságba. – Elhiszem, hogy a kísértet unatkozik, de van egy olyan érzésem,
hogy ezerszer nyomósabb indoka van arra, hogy itt tartson minket. Azt akarja,
hogy Seyong belém szeressen a hét végére, de én ennek csupán egy százalék
esélyt adok, és akkor sokat mondtam.
– Csak akkor megyek bele, ha megvédesz Jinnie-től
– csámcsog Seyong teli szájjal. Ha egész nap ilyen megjegyzésekkel fog
fárasztani, hagyom a fenébe azt a virágot, és futva menekülök hazáig. Bár
lehet, hogy pont az a szándéka, hogy kiidegeljen, akkor viszont jól állom a
sarat, mert megtartva az önuralmamat még egyszer sem szóltam vissza neki. –
Egyébként miben haltál meg? – érdeklődik Seyong, miközben Gunwoo a vállára
telepszik, hogy biztosítsa a védelméről. És én még azt hittem, hogy ez a lidérc
féle az én oldalamon áll!
– Megöltem hazánk utolsó sárkányát. De
mielőtt kinyiffant volna, megajándékozott egy halálos sebbel. – Seyong
szemrehányó pillantásokat vet rám, amiért azt állítottam, két sárkányt öltem
meg az utam során, de ő meg azt mondta, hogy az apja rengeteget kinyírt már,
úgyhogy csak ne háborogjon nekem. Egyikünk sem játszik tisztán, de sajnos meg
kellett tanulnom tizenhét év alatt, hogy az nyer, aki csal, hazudik, mindent
megtesz azért, hogy övé legyen a dicsőség, még ha ennek érdekében át is kell
gázolnia másokon.
Az első három nap elég idegőrlőn telik.
Először Gunwoo elénk helyez egy nyulat, és megkérdezi, szívünk szerint mit
tennénk vele. Én megsimogatom, szeretgetem, mire Seyong egy mozdulattal
kitekeri a nyakát, mondván, hogy fenséges pörköltet csinál belőle.
Természetesen nem vagyok hajlandó egy falatot sem enni a főztjéből, ezért
elvonulok, de kellemesen csalódok, amikor hoz nekem egy pizzát, amin kizárólag
zöldségek díszelegnek.
Amikor Gunwoo választás elé állít, mi
szerint cica vagy oroszlán, utóbbi mellett teszem le a voksom. A nyuszi miatt
kigúnyoltak, gyerekesnek meg lányosnak neveztek, ezért muszáj olyan választ
adnom, amitől tökösnek tűnök. A következő pillanatban viszont egy cseppet sem
férfias sikoly hagyja el a számat, amikor rám vicsorog egy oroszlán.
Elmenekülök, de kisvártatva meghallom azt a jellegzetes nevetést, ami annak
tudható be, hogy a ragadozó csupán egy illúzió volt, aminek kételkedés nélkül
bedőltem. Elég rosszul áll a szénám, ugyanis minden kiakadásomat vereségnek
könyvelik el, így nagy bukás lesz a vége.
Másnap Seyong focizni akar. A kísértet
egy komplett csapatot varázsol vízió formájában mindkettőnk térfelére, ő maga
pedig a bíró szerepébe helyezkedik. Félórányi szerencsétlenkedésem után Seyong
közli, hogy a foci a másik dolog, amiben verhetetlen, ezért kedvem lenne
otthagyni a pályát, mert tök feleslegesek a további esések, a rohangálás, nem
beszélve a rúgásokról, amikkel előszeretettel ajándékoznak meg az ellenfél
csapatának fantom tagjai. Gunwoo azonban gondol egyet, és egy profi focista
képességeivel ruház fel. Szerintem még mindig nem döntötte el, hogy melyikünk
oldalára álljon, ezért hol Seyongnak, hol nekem segít. A szellemnek
köszönhetően a második félidőben kiegyenlítek, sőt, az utolsó pillanatban
megszerzem a győztes gólt, amitől Seyong teljesen ledöbben, hiszen ő nem tudja,
hogy csalással nyertem. Hát igen, már nem csak hazudok, csalok is, ez
borzalmas!
A harmadik éjszakán Seyong szipogására
ébredek. Eszembe jut Gunwoo tegnapi trükkje, ezért szorosan lehunyva tartom a
szemem, és megpróbálok mozdulatlan maradni. Nem hiányzik nekem, hogy újra
szamárrá tegyenek, hiszen még mindig hallom a srác gúnyos nevetését, amiért
aggódni mertem érte, amikor sikoltozni hallottam.
Amint felsejlettek Seyong sikolyai a
fülemben múlt éjjel, odarohantam az ágyához, hogy nagy hősöket megszégyenítve
segítsek rajta, mire először lecseszett, hogy minek ébresztettem fel, aztán meg
kiröhögött, amiért így beparáztam. Kiderült, hogy nem is tőle származtak a
hangok, csupán Gunwoo próbálta azzal száműzni az unalmát, hogy kísérletképpen
megfigyelte, miként fogok reagálni, ha azt hiszem, Seyong bajban van. A cselt
fordítva is megcsinálta; a piperkőc az én jajveszékelésemet hallgatta végig,
csakhogy ő a füle botját sem mozdítva édesdeden aludt tovább nem meglepő módon.
Biztos vagyok benne, hogy a reszketeg
sóhajok, a bánatos hüppögés egy újabb próbatétel részét képezik, ezért az
ágyhoz szegezem magam, holott minden porcikám azt súgja, Seyongnak ezúttal
tényleg szüksége lenne a vigasztalásomra. Bár ha valóban sír, akkor sem az én
társaságomra vágyna, nyilván a hercegnője hiányától szenved, engem pedig csak
újra megalázna, ha segítő szándékkal közelednék hozzá. Nagyon rossz hallgatni a
szomorkodását, ezért eldöntöm, hogy másnap inkább kint alszom a nappaliban. Nem
érdekel, ha emiatt kapok egy-két csípős megjegyzést, muszáj elfojtanom az
érzéseimet. Sajnos akkor is tetszik, amikor bunkó, a megtört Seyongnak meg
egyenesen képtelenség ellenállni.
– Mégis miben mesterkedsz? – kérdezem Seyongot,
amikor a kerítés mellett találok rá. Amint felkeltem reggel, már nem volt az
ágyában, az ételt érintetlenül hagyta, piros és feldagadt szemei pedig
egyértelműen arról tanúskodnak, hogy ezúttal nem Gunwoo űzött belőlem tréfát. Seyong
nem fordul felém, a jelenlétem hatására még idegesebbnek tűnik, és mielőtt
meggondolhatná magát, belekapaszkodik a lécekbe, hogy átmászva rajtuk
kiszabaduljon innen. A kerítés azonban életre kel, és megakadályozza őt a
kijutásban; nagyot taszít a fiún, melynek hatására a földre esik. Lábaim
automatikusan hozzávisznek, de ő védekezőn felemeli a kezét, nehogy véletlenül megérinthessem.
– Nem akarok fogoly lenni… – motyogja
alig hallhatóan maga elé. Kicsit megvisel, hogy ilyen állapotban látom a nagy
egokirályt, a vonzalmam ugyanakkor felerősödik, aminek egyáltalán nem örülök.
Sürgősen ki kell nyírnom azokat a nyavalyás pillangókat, mert rohadtul nem kívánom
hosszú távon azt a sóvárgást, amit ez a bolond ébresztett bennem.
– Négy nap múlva kijutunk innen. Tudom,
hogy jobb társaságra vágysz nálam…
– De mit tegyek akkor, ha a szerelem
foglya lettem? – Amikor rám emeli könnyektől csillogó tekintetét, megrogynak a
térdeim. Ebben a pillanatban olyan ártatlannak látszik; csak egy átlagos srác,
akinek vannak gondjai, érzései, amitől sokkal szimpatikusabbá válna bárki
számára. Én viszont azt szeretném, hogy lenézően jegyezze meg, hogy tényleg
jobb társaságról álmodik. Fájdalom hasít belém, amiért itt van egy méterre
tőlem, mégsem vonhatom magamhoz, mégsem érinthetem meg az arcát, hogy
letöröljem róla a nedvességet. Nem ismerem a hercegnőt, de egy ostoba liba, ha
nem várja tárt karokkal Seyongot a visszatérésekor. Még csak a negyedik nap
elején járunk, de tudom, hogy a hét végén neki fogom adni a virágot. Bárhogy is
alakulnak a körülmények, ha ennek fejében újra mosolyogni láthatom, arany
szalaggal átkötve nyújtom majd át azt a nyamvadt ibolyát.
– Horgásszunk! Aki a nagyobb halat fogja
ki, az nyeri a mai csatát. – Seyong felpattanva a földről megrázza magát, és
úgy tesz, mintha fél perccel ezelőtt nem lett volna a szó szoros értelmében
padlón. Fütyörészve a botokért indul, én pedig némán követem, mert nem
szeretném a kedvét szegni, de az az igazság, hogy Gunwoo mesélte, hogy abban a
tóban nincs egy szál hal sem. Az évek során kihaltak a növényekkel együtt, és
bár vannak területek, ahol még megfordulnak, ez nem tartozik közéjük. Seyong kinyírna,
ha tudná, hogy tisztában vagyok a helyzettel, mégis hagyom, hogy órákon át
ücsörögjünk a parton. Ha Gunwoo beköp, akkor én őt fogom megölni, mármint
tutira kicsinálnám, ha nem lenne már eleve halott.
– Lehet, hogy a halak éppen alszanak. Mi
lenne, ha megosztanánk egymással életünk legcikisebb sztoriját, és akié
kínosabb, az nyerne? – Nem tudom, a halak szoktak-e egyáltalán aludni, de
kezdem unni a semmittevést, úgyhogy muszáj valamilyen módon véget vetnem a
csendnek. Mondjuk, az felettébb jól esik, hogy vitatkozás, vérszívás nélkül
ülünk egymás mellett huzamosabb ideig, miközben a karom néha Seyongéhoz simul,
amikor úgy teszek, mintha kapásom lenne, a lágy szellő felém fújja az illatát,
és amint lehunyja a szemét, hogy a nap felé fordítva arcát pihenhessen,
gyönyörködhetek a vonásaiban. Miután abbahagyja az ábrándozást, felháborodott pillantásokat
lövell felém, és annak ellenére, hogy nem mond semmit, tudom, hogy nem
értékeli, hogy már megint őt néztem titokban. A következő percben viszont
mosolyra húzódnak ízletesnek tűnő ajkai, amivel totálisan összezavar.
– Csukd be a szemed! – Mi van? Mire
készül? Meg fog csókolni? Á, ne álmodozz, Jinseok, az sokkal valószínűbb, hogy
belelök a vízbe. Nem tudom, miért, de engedelmeskedem neki, és ugyanazt a pózt
veszem fel, mint amilyenben ő volt az előbb. Belőlem biztosan nem sugárzik
akkora nyugalom, képtelen vagyok átszellemülni, ha arra gondolok, hogy engem figyel.
Csak az jár az eszemben, hogy nem vagyok olyan szép, mást szeretne nézni
helyettem, ezért kábé húsz másodpercnél nem bírom tovább, és frusztráltan
kinyitom a szemem. – Ugye milyen idegesítő, ha bámulnak? Ne csináld ezt többet!
Kis idő elteltével észbe kap, és feledve
az iménti incidenst belefog a történetébe:
– Egyszer teljesen azt hittem, hogy
velem akar randizni a hercegnő. Kicsíptem magam, elcsórtam a bátyám parfümjét,
istenien festettem, elhiheted, de amikor beléptem a szobájába, kiderült, hogy
csak azért hívott, mert a szobalánya lebetegedett, és tőlem várt segítséget.
Nekem kellett eldöntenem, hogy öt ruha közül melyiket válassza, én húztam fel a
cipzárját, miközben nyál csorgatva meredtem a hátára, én csináltam meg a haját,
mialatt lányos csacsogásba kezdett, hogy mindent megoszthasson velem az
udvarlójáról. Konkrétan csajnak éreztem magam, egy barátnőnek, aki lelkesen
fogadott minden információt, holott belül majd’ belehaltam a féltékenységbe. De
az volt a legrosszabb, amikor megérkezett a lovagja, és én kísértem ki a kisasszonyomat
a társalkodóba. Aztán végignéztem az ablakból, ahogy beült annak az idiótának a
hintójába, végül megszégyenülten bevallottam a bátyámnak, milyen hülye vagyok,
aki azóta is ezzel szívat.
– Egy nap bejelentettem otthon, hogy
bemutatom az első páromat. Az anyám és a húgom teljesen lázba jöttek: vettek
egy csini ruhát a barátnőmnek, eltervezték, hogy elmennek vele szépségszalonba,
csupa lányos programot szerveztek, érted… Aztán hazaállítottam egy izmos,
ízig-vérig férfias pasival. Anyáék teljesen kiakadtak, de nem azon, hogy meleg
vagyok, hanem hogy szó nélkül hagytam, hogy hiába készülődjenek. Apám nem
rágott be, elvitte vadászni a srácot, de mire visszaértek, borzalmas látvány
fogadta őket. A húgom bosszúból engem cipelt el a szépségszalonba, és rám adta
a csajomnak szánt rucit, így gondolhatod, hogy néztem ki. A fiú már akkor
rosszul lett, amikor végig kellett néznie egy szarvas haláltusáját, de amint
engem megpillantott, világgá szaladt.
– Nem szívesen adom neked a mai győzelmet, de ez annyira szánalmas sztori volt,
hogy te nyertél. – Seyong úgy hahotázik, hogy beleejti a horgászbotot a vízbe.
Az arcom pipacspirossá válik, amint ráébredek, hogy az előbb nyíltan
felvállaltam előtte a szexuális beállítottságomat. Ennek ellenére nem húzódik
el tőlem, tulajdonképpen nem is gúnyolódik, csak a szituációt elképzelve nem
tudja abbahagyni a nevetést. Amikor visszaemlékszem a tükörben látott
önmagamra, én is kacagni kezdek, és hálát adok az égnek, amiért Narinak elkerülte
a figyelmét, hogy megörökítse azt a feledhetetlen pillanatot. Belegondolva, megkönnyebbültem,
miután az a pasi felszívódott, mivel a pillangókat vele sem éreztem…
Este tüzet rakunk a kertben, és
fesztelen csevegést folytatunk a lángok mellett. Némi harapnivalót is magunkkal
hoztunk, nem beszélve a piás üvegekről, amik eleinte érintetlenül hevertek a
lábunknál, de amikor Seyong inni kezdett, úgy gondoltam, nem mutatkozhatok
kisfiúnak azzal, hogy azt mondom, nem töltöttem még be a tizennyolcat. Így hát
kikaptam a kezéből a flaskát, de amint belehúztam, el kellett fordulnom, hogy ne
lássa, mennyire undorodom az ízétől.
– Benne vagy egy ivóversenyben? – Anyám,
ez nem hangzik túl jól! Ennek ellenére gondolkodás nélkül rábólintok az
ajánlatra, és nem feltétlenül azért, hogy nyerjek; be akarom neki bizonyítani,
hogy nem vagyok az az ártatlan gyerek, akinek hisz, és ha részegen lát, talán
nem fog többet csecsemőként kezelni. – Basszus, te jobban bírod az alkoholt,
mint amire számítottam – panaszkodik a fejét fogva, amikor szüntelenül folytatom
az ivászatot.
– Olyan, mintha a pillangók ki akarnának
törni a testemből – nyavalygok a sokadik korty után, és megpróbálok felállni,
hogy eltávolodjak Seyongtól, mert nem akarom lehányni a cipőjét. Annyira
szédülök, hogy inkább maradok a jól bevált négykézláb póznál, vánszorgásom
közepette pedig egyfolytában a szellemet szidom, amiért alkohol közelébe
engedett minket. Hirtelen kezek kulcsolják át a felsőtestem, melyek hanyatt
fordítanak, hogy a gazdájuk ölébe kerüljön a fejem, aki kisimít néhány tincset
a homlokomból, és olyan közel hajol hozzám, hogy a leheletét az arcomon érzem.
– Ittas állapotban sokkal aranyosabb vagy. Holnap is le foglak itatni, hátha
akkor… – Nem, muszáj lakatot tennem a számra, mielőtt kikotyognám, hogy abban
reménykedem, belém esik. De vajon miért néz rám úgy, mintha máris teljesült
volna a kívánságom? Vagy csak az alkohol köde bódít annyira el, hogy olyan
dolgokat képzelek be, amik nem léteznek?
– Miért ejtettél fogságba, Jinseok? És
én miért élvezem ezt az átkozott rab létet? – Színtiszta vágyat látok a
szemében, de nagyon lehangol, hogy nem tudom eldönteni, valódi-e, vagy csak
azért néz így rám, mert a hercegnőjét látja maga előtt a soju hatása alatt.
Amikor az ajka az enyémet súrolja, úgy érzem, kinyíltak a mennyország kapui, de
sajnos, mint kiderül, én nem léphetek be rajtuk, ugyanis ebben a csodálatos
pillanatban képszakadás áll be nálam.
Reggel iszonyatos fejfájással ébredek az
ágyamban. Rögtön gyógyszer után nézek, amit persze nem találok, pedig ha piát
varázsolt nekünk az az alattomos lidérc, ellenszert is adhatna. Miközben a
szekrényekben matatok, ráeszmélek, hogy Seyong nincs a helyén, ezért a
keresésére indulok. Lehetséges, hogy megint a szökést tervezi? Olyasmi
történhetett este, ami nem nyerte el a tetszését? Nem emlékszem semmire. Miután
kicsit megerőltetem az agyam, beugrik, hogy valami rabságról beszélt, de a
szavak nem állnak össze értelmes mondattá. Aztán… Úristen! Meg akart csókolni,
de kidőltem! Hogy lehetek ilyen peches?
A kertbe érve nem várt látvány fogad.
Seyongot egy székhez láncolták, aminek a lábai be vannak betonozva. Azon
nyomban odasietek hozzá, hogy megszabadítsam a bilincseitől, de mielőtt
elkezdhetném, szólásra nyitja a száját, a mondanivalója pedig megállásra
késztet:
– Direkt adtam neked annyi piát tegnap.
Direkt csináltam úgy, mintha meg akarnálak csókolni, hogy elájulj, és én leléphessek
a virággal. Bevittelek a házba, aztán megkörnyékeztem az ibolyát, de a szellem
bojkottálta a tervem, és megbüntetett. – Összezavarodva otthagyom, hogy
reálisan át tudjam gondolni a történteket. Azt állítja, mindezt a virág
megszerzése érdekében tette, a gesztusai mégis másról árulkodnak. Lehet, hogy
magának is hazudik. Azt próbálja bemesélni mindenkinek, hogy a célja elérése végett
kapott volna le, közben meg majd’ elepedt azért, hogy a nyelve találkozhasson
az enyémmel. Jaj, nem kéne ilyenekről fantáziálnom, mert ha vonzódni is kezdett
hozzám, olyan makacs, hogy akkor sem vallaná be, ha az élete múlna rajta.
– Elmehetsz – közli velem Gunwoo, amikor
kétségek közepette leülök a nappaliban. – Az a majom csalni akart, így
automatikusan te nyertél, gratulálok! Nem kell aggódnod érte, nemsokára szabadon
fogom engedni. – Megrázom a fejem, és lassú léptekkel visszaindulok a tett
színhelyére. Tudom, hogy mazochista vagyok, amikor úgy döntök, nem élek a
felkínált lehetőséggel, de én annyival is beérem, ha még további három napon
keresztül láthatom őt, ha további két éjszakát a közelében tölthetek. A verseny
már rég nem érdekel, nem az motivál, hogy legyőzzem az ellenfelem, sokkal
inkább az, hogy mellette maradhassak, ameddig lehet. Amíg el nem jön az utolsó
óra, ami könyörtelenül el fog választani tőle.
– Azt mesélted, lételemed a mozgás.
Rosszul érinthet, hogy egy ideje egyhelyben kell rostokolnod – tornyosulok
Seyong fölé. Olyan pontot választok, ahol tökéletesen láthat, majd táncolni
kezdek. Én nem tagadom, hogy odavagyok érte, de ráfér egy kis megleckéztetés,
mielőtt eloldoznám. Erősen koncentrálok a lépésekre, amiket egy színdarab
főszereplőjétől kölcsönöztem, de a fiú teste, aki előadta, jobban megragadt
bennem, mint maga a tánc, ezért inkább improvizálásra váltok, mert akkor nem
összpontosítok túl görcsösen.
– Jól táncolsz – jegyzi meg elismerően,
amivel sikeresen kizökkent, így összeakadnak a lábaim, és majdnem hasra esek
előtte. Nem tudom elhinni, hogy lenyűgözve figyelte a produkciómat, amikor eddig
állandóan azt szajkózta, hogy nála jobb táncos a világon nincsen. Illetve
megjelölt egy személyt, akit még magánál is fantasztikusabbnak tart, de az
megdöbbentő, hogy engem nem hurrogott le. Arra számítottam, hogy minimum
kifütyül, mivel tojással nem tud megdobálni a lekötözött kezei miatt, ehelyett
úgy mosolyog, mintha elégedett lenne azzal, amit lát. – Persze sok mindent
tudnék még tanítani neked…
– Jó próbálkozás, de nem dőlök be a
dicséretednek. Csak azért mondod ezt, hogy eloldozzalak, de utána faképnél
hagynál tánctanítás helyett. Van egy százszor jobb ötletem ennél. Csókolj meg, aztán
elengedlek! – Öhm, ezt most tényleg kimondtam? Én, saját akaratomból? Vagy a
szellem adta manipulatívan a számba a szavakat? Kellett nekem ilyen
meggondolatlan kéréssel előrukkolni, amikor mindjárt újra elájulok az
idegességtől.
– Te meg csak azért hoztad fel a csókot,
mert azt feltételezed, kapásból nemet fogok mondani, és továbbnézheted a
szenvedésemet. Hát nem. Gyere ide, hogy megadhassam! – Miért keltem fel ma? Egész
nap az ágyban kellett volna szunyókálnom a takarót a fejemre húzva, ehelyett
mindjárt a mentők fognak elvinni, már ha járnának errefelé. Na jó, vegyük a
húgom példáját: Hónapokon át nyafogott egy babáért a kirakat előtt, szinte odáig
fajult a dolog, hogy meghalni is képes lett volna azért a játékért, de amikor
megkapta, pár óra múlva a sarokban végezte szegény. Ha megkapnám Seyongot, soha
többé nem áhítoznék utána, mehetne Nari babája mellé. Milyen dögösen mutatna,
ha büntetésből a sarokba térdeltetném…
– Elengedlek! – kiáltom, amikor már
majdnem összeér a szánk, és vakon a zsebemben őrizgetett kulcsért nyúlok. Én
nem vagyok olyan, mint Nari. Amikor kaptam egy plüss kutyát, mindenhová
magammal cipeltem, még a vécére is, szóval félő, hogy ez Seyonggal is
hasonlóképpen lenne. Nem mintha azt akarnám, hogy jöjjön velem a vécére, de ő
máshova sem jönne, ezért meg kell találnom a kivezető utat a szíve
labirintusából.
– Azt gondoltam, hogy ma úszhatnánk
versenyt – állok elő a nagy ötlettel ebéd után. Az a jó Seyongban, hogy nem
rágódik sokáig a dolgokon, így amint leszedem róla a bilincset, úgy fecseg a
gyerekkori élményeiről, mintha mi sem történt volna. Én bezzeg nem igazán tudok
koncentrálni a meséire, pedig érdekelnének, de a gondolataim megállás nélkül a
majdnem csókunk körül forognak, amiből ráadásul kettő is volt.
Gunwoo-nak hála hamarosan a kezünkben
tarthatjuk a fürdőgatyáinkat, amit esküszöm, nem tudom, hogy csinál. A
szellemek elvileg nincsenek megáldva a varázslás képességével, főleg, ha
büntetésben vannak, de úgy látszik, errefelé semmi sem átlagos. Túl sokáig nem agyalhatok
ezen, ugyanis amikor Seyong vetkőzni kezd, konstatálom, hogy két okból is
nagyon rossz ötlet az úszkálás. Egyfelől, ha póló nélkül lesz, tutira lefagyok,
és még a vízig se jutok el, másfelől, azt rohadtul nem akarom, hogy engem egy
szál kis gatyában lásson. De mivel kiötöltem egy tervet, erőt veszek magamon a
végrehajtásához.
– Fura, hogy ezúttal nem bámulsz, pedig
a testemen van mit nézni – bök oldalba, amíg a felsőmmel szenvedek. Amikor
ledobom magamról a pólót, futásnak eredek, hogy minél kevesebb ideig
mustrálhasson, és belevetődöm a vízbe. Gyorsan utánam iramodik, nehogy én
nyerjek a lépéselőny miatt, majd mindketten sebes tempózásba kezdünk. Egy
pillanatra oldalra lesek, amit nagyon nem kellett volna, mert a széles vállán
megpihenő vízcseppek, amik a ragyogó napfényben drágakőnek hatnak, túlságosan
elterelik a figyelmemet. Igen, szigorúan csak a tündöklés kápráztat el, még
véletlenül sem a karján megfeszülő izmok, amiket úgy megérintenék, vagy a
nedves tincsei, melyeket az ujjaim alatt szeretnék érezni.
Nos, itt az ideje annak, hogy
belekezdjek az ötletem megvalósításába. A kezemmel össze-vissza csapkodok, a
lábammal pedig koordinálatlanul rúgkapálok, miközben nyöszörgő hangokat adok
ki, hogy azzal felhívjam magamra a figyelmet. Lehet, hogy ez az egész rosszul
sül el, mert Seyong örömmel fogadná, ha vízbe fulladnék, legalább megszabadulna
az ellenfelétől. Ha nem jön ide gyorsan, a játék, amit a húzása érdekében
rendeztem meg, rideg valósággá fog válni, ha csak nem vetek véget az
álfuldoklásnak. Már éppen feladnám, amikor erős karok fonódnak a testem köré.
Oké, eddig kamuból haldokoltam, de most tényleg közel járok ahhoz, hogy
feldobjam a talpam. Miért nem vettem számításba azt, hogy amikor kiment,
egymáshoz fog préselődni a testünk, és hogy ez milyen hatással lesz rám? Sosem
voltam jó stratéga, ezután sem kéne ilyen babérokra törnöm.
– Jinnie, térj magadhoz! A francba,
hiszen te nem is tudsz úszni! Mégis miért csináltad ezt? Annyira kell az a
virág? Neked adom, csak kelj fel, kérlek! Az ibolya a tiéd, hallod? – Meglep,
hogy Seyong emlékszik arra, hogy nem tudok úszni. Meg voltam győződve arról,
hogy amikor beszélek, egyáltalán nem figyel a mondandómra. De a hangjából
kicsengő kétségbeesés döbbent meg igazán. Sajnálom, hogy ráhoztam a frászt, de
egy kicsit még muszáj nyújtanom ezt a pillanatot. Éreznem kell óvó karját
körülöttem, a bőrünk súrlódását, arcomat cirógató ujjait, és… Egy
könnycseppjét? Az lehetetlen, hogy miattam sírjon. Bár akármekkora riválisok is
vagyunk, azt biztos nem akarja, hogy meghaljak, ezért a nagy riadalom
késztetheti sírásra. Én sem tennék másképp, ha a szomszéd néni előttem lenne
rosszul, pedig semmit sem érzek iránta. Seyongot viszont szeretem, úgyhogy nem
hagyhatom, hogy tovább őrlődjön, így kinyitom a szemem, és nyugtatón rá mosolygok.
– Mondtam már, hogy ne hívj Jinnie-nek,
mert túl gyerekes! Tényleg nem tudok úszni, de ez a víz a mellkasomig ér,
szóval simán letehettem volna a lábam. Nem történt semmi baj, szimplán
átvertelek, hogy nekem add a virágot. – Hirtelen kibontakozom az öleléséből,
hogy a trófeánkhoz rohanhassak, de mielőtt célt érhetnék, elkap, és hátraránt,
melynek következtében a földön landolunk. Ismét a karjaiban fekszem, melyekkel
olyan erősen szorít, mintha soha nem akarna elengedni. A szívverése olyan
heves, mintha nem csak tíz métert futott volna. Azt hiszem, ezen a téren is le
akar győzni, de az enyémet nehéz lesz felülmúlnia.
– Ne rosszalkodj, Jinnie, mert a végén
Gunwoo téged is ki fog kötözni. Bár ha belegondolok, kedvemre való lenne a
kikötözött látványod, de nem egy székhez, hanem egy ágyhoz. Amúgy gratulálok!
Fejlődsz. Látom, tanulsz a mestertől. Az igazat megvallva, lenyűgöz a kis
húzásod. – Erősnek kell maradnom, nem gyengülhetek el! Száz százalék, hogy nem
gondolja komolyan, amit mond, csak büntetésképpen suttog olyan érzékien a
fülembe, csak bosszúból. játszadozik velem, amiért becsaptam. Mondjuk, az
értelmi szintemet hűen tükrözi, hogy szívesen senyvednék az örökkévalóságig
abban a pokolban, amelyben ő lenne a Sátán.
– Megőrültél? Napokkal ezelőtt
kiszabadulhattunk volna innen, de te nem éltél a lehetőséggel? Tudod mit? Nem
érdekelnek az indokaid, ma véget vetünk a harcnak. Fogd ezt, és küzdj meg
velem! – Halálra rémülök, amikor Seyong egy valódi kardot nyom a kezembe.
Szóval Gunwoo elárulta neki, hogy miattam kellett itt rohadnia további három
napot. Egyszerűen nem értem ezt a szellemet. Az úszóversenyes incidens után
örvendezve azzal fárasztott, hogy szerinte a srác kezd belém zúgni, erre
befeketít előtte. Mégis miből gondolja, hogy az jó irányba vezet, ha ismét
ellenem fordítja Seyongot?
Görcsbe rándul a gyomrom, amikor eljut a
tudatomig, hogy ez az utolsó napunk, hogy ha elmegyünk innen, soha többé nem
fogjuk látni egymást. Nem akarom, hogy véget érjen életem legcsodálatosabb,
egyben legfelkavaróbb hete. Minden reggel Seyong morgására szeretnék ébredni,
minden percben elbukom, ha az kell ahhoz, hogy mosolyt csaljak az arcára.
Megengedem, hogy Jinnie-nek hívjon, hogy gúnyolódjon rajtam, ha hibát követek
el, hogy bosszút álljon a butaságaim miatt, csak maradjunk itt még egy kicsit.
Tegnap nem versenyeztünk. Egész nap
beszélgettünk; láttam a szemében az érdeklődést, amikor a dolgaimról meséltem
neki, és amikor apa halálához értem, megfogta a kezem. Groteszknek hatott a
helyzet, hiszen életem eddigi legfájdalmasabb emlékét idéztem fel, a közeledése
azonban boldoggá tett, még ha csak sajnálatból is tette. Azt hiszem, teljesen
megfeledkezett magáról, mert ez után kéz a kézben sétálgattunk a hatalmas
kertben, aminél jobb érzést sosem tapasztaltam ezelőtt. Egy darabig szótlanul
barangoltunk, de annyira jó lett volna belelátni a fejébe, tudni, hogy mire
gondol, mert szerintem nem véletlenül hallgatott olyan sokáig. Azon
töprenghetett, bele merjen-e vágni valami újba, de mivel nincs gondolatolvasó
képességem, nem vagyok tisztában azzal, végül mire jutott. Este a vállára dőlve
aludtam el a sötét égbolt leple alatt. Amint lehunytam a szemem, automatikusan átölelt,
bár szerintem őt nem ragadták el az édes álmok, mert a kétségei nem hagyták
nyugodni.
Nevetségesnek tartom, hogy itt
hadonászunk ezekkel a kardokkal egy nyomorult kóró miatt, ami számomra semmit
nem jelent. Seyong azonban elég komolyan veszi a harcot, úgyhogy muszáj
védekeznem, ha nem akarok megsérülni. Látom rajta a kétségbeesettséget,
biztosra veszem, hogy ezzel adja ki magából a dühét, így akarja palástolni a
valódi érzéseit. Nem tehetek róla, de sírásban török ki, amikor arra gondolok,
hogy megnyeri a csatát, felkapja a virágot, és megy is, mert lehet, hogy vannak
pillangói, de azok nem olyan erősek, mint az enyéim. Elhomályosodik a
tekintetem, aztán már csak arra leszek figyelmes, hogy Seyong elesik. Úristen,
most tényleg megsebeztem őt? Vagy direkt dőlt a kardomba?
– Nem akartalak bántani, véletlen volt…
– Térdre esek mellette, és zokogva a karomba zárom. Azt hiszem, nem olyan
komoly a sérülése, de nem vagyok hajlandó tovább színlelni. Határozottan a szájára
tapasztom az enyémet, és ahelyett, hogy eltaszítana, erősen magához szorít.
Durván a hajamba markol, minden gyengédséget mellőzve az alsóajkamba harap, majd
felmordulva beljebb nyomul a nyelvével. Nem így képzeltem az első csókunkat;
nem szabadna fájnia minden egyes lélegzetvételnek, nem szabadna arra gondolnom,
hogy ez egyben a búcsúcsókunk is. Mosolyognunk kéne, ahogy tegnap tettük, de
nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek, amik az övéivel keveredve áztatják
az arcát.
– El kell pusztítanunk a virágot! A
varázsereje tette ezt velünk. Igaz a legenda, ezért amit érzünk, nem valódi. Ha
a virág megszűnik létezni, ez a valami is elmúlik, amitől alig kapok levegőt!
Azt akarom, hogy vége legyen ennek a fájdalomnak, úgyhogy tiporjuk el! –
kiabálja eszelősen, de a szavai ellen cselekszik, amikor újra rám zúdítja
minden szenvedélyét egy őrjítő csók formájában. Érzem, hogy a teste reszket
alattam, tudom, hogy azt kívánja, bárcsak ne szeretne, mégsem nyugodhatok bele
abba, hogy így végződjön a történetünk.
– Én nem akarom elpusztítani – suttogom
megtörten, de természetesen a szerelmünkre célzok az ibolya helyett. Percek
telnek el, melyek alatt egymásba gabalyodva vívunk nyelvcsatát. Vajon sikerül
megnyernem a végső harcot? A válasz sajnos egyértelmű nemnek bizonyul, amikor
egyszer csak elhúzódik tőlem, hogy felállhasson. Aggódom, amiért vérzik, de nem
engedi, hogy segítsek neki, pedig most az egészségéről van szó. Nem tehetek
semmit azon kívül, hogy végignézem, ahogy odasétál a kapuhoz, ami ezúttal
szélesre tárul, amint megpróbálja kinyitni. Egy pillanatra sem fordul vissza,
határozott léptekkel halad előre, holott a sérülés okozta kín szemmel láthatóan
nem ért véget, ahogy a szívfájdalma sem.
– Gunwoo? – Összeomlom a házban, amikor
realizálom, hogy a szellemünk eltűnt. Ez azt jelenti, hogy Seyong végül belém
szeretett, de mégis mire megyek vele, amikor ilyen reakciót váltott ki belőle? Jó
érzés, hogy segíthettünk Gunwoo-nak, de ez az öröm semmi ahhoz a gyötrelemhez
képest, ami az egész bensőmet marcangolja. Miután úgy vélem, az összes létező
könnyemet elsírtam, kimegyek a kertbe, és megállok az ibolya előtt. Kedvem
lenne elpusztítani, de nem azért, mert úgy gondolom, az véget vethet a
szenvedésemnek. Ha ez az átkozott virág nem létezne, akkor sosem ismertem volna
meg Seyongot, és akkor a szívem sem fájna ennyire. Mégis leszakítom, hogy
legalább a húgom hadd legyen boldog, bár jelenleg nagyon haragszom rá, hiszen
miatta kerültem ide, miatta hullok éppen darabjaimra.
– Oppa! Egy iszonyú helyes fiú áll az ajtóban egy
ibolyával a kezében! Biztos nekem hozta! – Felgyorsul a szívverésem, amikor Nari
beinvitálja a lakásunkba azt a fiút, akit már fél éve nem láttam. Egy futó
pillantást vetek a kezében tartott virágra, de sokkal szívesebben nézem őt, így
hamarosan megfeledkezve a külvilágról egymás tekintetébe merülünk.
– Ez a tiéd – nyújtja át nekem remegő
kézzel a virágot. A hangja bizonytalan, a megjelenése cseppet sem hasonlít arra
a nagymenőjére, akit megismertem. A szám kiszárad, a lélegzetem elakad attól a
gondolattól, hogy miattam változott ekkorát. Időre volt szüksége ahhoz, hogy
feldolgozza, ami velünk történt, hogy rendbe tegye az érzéseit, de most itt
van, eljött, és készen áll arra, hogy átadja a szívét, amit a virág jelképez.
Habozás nélkül szorítom a mellkasomhoz az ibolyát, és megkérem a húgomat, hogy
hagyjon minket kettesben, mire kissé sértődötten kivonul a szobánkból.
– Honnan szerezted ezt? Azt hittem, az
volt az utolsó, amit hazahoztam. Ráadásul az pár héten belül tönkrement… –
Sikerül idejében megfékeznem a nyelvem, nehogy úgy folytassam a mondatot, hogy
szerintem a mélységes bánatom hatására hervadt el a virág. Tudom, butaság
ilyesmiben hinni, de ha boldog lettem volna a locsolásakor, ha becéző szavakat
gügyögve néhányszor megcirógattam volna a szirmait, még most is itt
ragyoghatna, de én csak a könnyeimmel öntözhettem meg, miközben a
szomorúságommal tápláltam.
– Egyfolytában rád gondoltam, Jinnie. A
napok múlásával egyre biztosabb lettem abban, hogy mit érzek irántad, és ezzel
egy időben megjelent egy virágkezdemény az ablakom alatt. Ahogy erősödött a szerelmem
és az elhatározásom, hogy megkereslek, az ibolya annál szebb, annál
egészségesebb lett. Holnap tartják a hercegnő eljegyzési partiját. Eljönnél
velem a bálba? – Összezavarodva pislogok magam elé, és próbálom száműzni a rám
törő szédülést, nehogy előtte essek össze. Seyong eljött hozzám, elhívott egy
bálba, a virág a szerelmének köszönhetően születhetett meg… Biztos, hogy nem
álmodom? Meg kéne keresnem Narit, hogy csípjen belém egy jókorát, különben órák
múlva is hitetlenkedni fogok.
Éppen szólásra nyitnám a számat, amikor Dabin
kopogás nélkül ránk tör, és nem zavartatva magát mellém telepszik, hogy a
vállamat átkarolva szájon csókolhasson. El akarok húzódni tőle, hirtelenjében
rosszul esik az érintése, amit eddig is csupán azért viseltem el, mert azt
képzeltem, Seyong simogat, ő suttog a fülembe szerelmes szavakat. Most, hogy
leforrázva áll velem szemben, amíg a pasim megfogja a kezem, fejbe vág a
valóság, és már csak arra eszmélek, hogy Seyong feldúltan kirohan a házunkból.
Nem megyek utána, hogy miért, nem tudom. De Dabin mellett sincs maradásom,
ezért arra hivatkozva, hogy segítenem kell Narinak a házijában, a húgomhoz
menekülök, aki a konyhában rágcsálja a körmét.
– A virágos srác sokkal cukibb, én őt
választanám! Látom rajtad, hogy te is őt akarod, mégsem teszel semmit. – Mit
kéne mondanom Seyongnak? Hogy amíg ő elfogadta az érzéseit, és felkészült arra,
hogy belevágjon egy sokak által elítélt kapcsolatba, én meguntam a várakozást,
és egy hónapja összejöttem a szomszédfiúval? Milyen nehéz lehetett számára
idejönnie, szerelmet vallania, megszabadulnia az álarctól, amit oly sokáig
magára erőltetett, erre miattam mától lehet, hogy két álarcot is fel fog venni
az általam okozott fájdalom okán.
– Szeretnéd, hogy elvigyelek holnap egy
bálba? – kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve Narit, akit kellőképpen
felvillanyoz a rendezvény, csak a megfelelő ruha hiánya kelt benne aggodalmat.
A tizenhatodik szülinapjára vettem neki egy gyönyörű darabot, és attól
függetlenül, hogy az eseményig még hetek vannak hátra, megkapja az ajándékát,
hogy egy estére azzá a hercegnővé válhasson, aki mindig is szeretett volna
lenni. Annyira meghatott, amikor a hazatérésemet követően a nyakamba ugrott, és fittyet se
hányva a virágra, elzokogta, mennyire szeret, én vagyok a legjobb testvér a
világon, hogy minden iránta táplált haragom azon nyomban elpárolgott.
Amíg Nari a ruhát próbálgatja,
visszamegyek Dabinhoz, aki abban a reményben, hogy gyorsan végzünk a leckével,
még mindig nálunk dekkol, és felfedem előtte az igazságot. Sajnálom, amiért
ilyen levertnek kell látnom, hiszen egy igazán rendes srác, de nem maradhatok
vele szánalomból. Hibát követtem el, amikor annyi próbálkozás után beadtam neki
a derekam, mivel nem azért tettem, mert időközben rájöttem, hogy oda meg vissza
vagyok érte. Azt hittem, Seyong gyorsan túlteszi magát a kis házban
történteken, és ő fogja eljegyezni a hercegnőt, ezért egy hamis kapcsolatba
menekültem, mert abban bíztam, hogy az idő múlásával úgy fogom szeretni Dabint,
ahogy ő engem. Micsoda szívtipróvá avanzsáltam, amikor egy napon két fiú álmait
is összezúztam, de az egyiknek azt kívánom, hogy találja meg az igazit, a
másiknak meg azt, hogy örökkön-örökké az enyém legyen.
Idegesen markolászom a zakóm alját,
amikor átlépjük a palota küszöbét. Nari bezzeg rögtön feltalálja magát, és
flörtölni kezd az őrökkel, akik meghívó híján nem akarnak minket beengedni. Egy
csomó olyan kérdést tesznek fel, amire nem tudok válaszolni: melyik nemes
családhoz tartozom, a menyasszony vagy a vőlegény ismerőse vagyok-e, és így
tovább. Úgy állok pillantásaik kereszttüzében, mint egy rakás szerencsétlenség,
és a húgom csábos pózai sem válnak be, ezért megfordulok, hogy lehajtott
fejjel, megszégyenülve a kijárat felé vegyem az irányt, amikor egy gyengéd
érintést érzek a karomon.
– Te vagy az én Seyongom lovagja? Menj,
és békülj ki vele, mert ha összetöröd a szívét, én esküszöm, hogy a fejedet
vetetem apámmal. – A hercegnő csilingelő kacaja arról tanúskodik, hogy nem
gondolja komolyan a fenyegetését, de az is nyilvánvaló, hogy tényleg nem akarja
szomorúnak látni a legjobb barátját, ezért megígérem neki, hogy megteszek
minden tőlem telhetőt, ami ahhoz szükséges, hogy Seyong legyen a legboldogabb a
világon.
– Sokkal megnyerőbb vagy az itt
megjelent hercegeknél, úgyhogy hajrá! – súgja a fülembe Nari, majd a következő
pillanatban már az egyik nemes úrfival táncol. Sosem akartam herceg lenni, a
húgom viszont minden kétséget kizárva imádná ezt az életet, szóval örülök, hogy
elhozhattam ma ide. Az ő elégedettsége kárpótol amiatt, hogy én olyan
nyomorúságosan érzem magam, mint még soha. Nem azért, mert azt hiszem,
kevesebbet érek ezeknél az arany ifjaknál, halálosan félek attól, hogy Seyong
el fog utasítani.
Észrevétlenül kiosonok a bálteremből,
hogy a kertbe indulhassak, mert a hercegnő szerint ott találom a szerelmemet.
Furcsa, hogy gyerekkorom óta kíváncsi voltam arra, hogy milyen lehet belül a
palota, hiszen mindig kizárólag kívülről láthattam a falait, de most, hogy
kiváltságosként bebocsátást nyerhettem az épületbe, nem pazarlom arra az időt,
hogy körülnézzek, csak megyek egyenesen előre, amíg meg nem látok a szökőkút peremén
egy kuporgó alakot. A fények pont olyan szögben esnek az arcára, hogy tudtomra
adják fájdalmának bizonyítékát, amik könnycseppek formájában tükröződnek a
szemében.
– Úgy hallottam, lakik egy eladó sorban
lévő legény a palotában. Örömmel venném, ha elfogadna engem lovagjának,
különben a király a fejemet veszi. – Leülök Seyong mellé, és megpróbálok úgy
tenni, mintha nem lennék kétségbe esve, holott annyira izgulok, hogy szerintem
legalább három szívinfarktust kihordtam lábon. Reszkető kezemet az övére
helyezem, bár ennél sokkal többet szeretnék csinálni, de nem ronthatok ajtóstul
a házba azok után, hogy tegnap végignézte, amint egy másik srác bújt így
hozzám.
– Csak azért megyek bele, mert nem bírná
elviselni a lelkiismeretem, ha emiatt lefejeznének. – Seyong olyan hévvel veti
magát a nyakamba, hogy elvesztem az egyensúlyom, melynek következtében
hátraesek a vízbe. Még jó, hogy csak térdig ér, mert azóta se tanultam meg
úszni, mondjuk, jócskán bevertem a hátam, de a világ legcsodásabb srácával a
karjaimban ez mit sem számít. Képtelenek vagyunk abbahagyni a kacagást, és nem bánjuk,
hogy fentről az arcunkba záporozik megannyi vízcsepp; én személy szerint külön
örülök nekik, mert legalább elmossák a szerelmem könnyeit. Jelenleg szebben
ragyog a szeme bármelyik csillagnál, amely minket figyelve mosolyog az égbolton,
boldogabbnak tűnik a nemeseknél, akiknek rengeteg aranyuk van, mert számára én
jelentem a legnagyobb kincset.
– El kell mondanom valamit. – Seyong
riadtan pislog rám, de egy hosszúra nyújtott csókkal biztosítom arról, hogy nem
olyan témát szándékozok felhozni, ami veszélybe sodorná a boldogságunkat. –
Odaadtam Dabinnak az ibolyát, hátha szerencsét hoz neki. Nincs szükségünk ilyen
babonákra, mert a mi szerelmünk a nélkül is halhatatlan. – Megismétli a
„halhatatlan szerelem” kifejezést, majd egy olyan csókban részesít, amitől több
csillagot látok a felettünk húzódó kékségen, mint amennyi lehetséges. Tudom,
hogy egy óvodás szintjén állok, de ezúttal sem vagyok képes elhinni, hogy ez
valóban megtörténik, viszont nem zavarhatom meg a húgomat a nagy estjén, úgyhogy
jobb híján megcsípem saját magamat. Seyong nevetésben tör ki, amikor
feljajdulok a kegyetlenségem miatt, és forró ajkait a piros foltra szorítja.
Túlságosan tetszik, ahogy a szája bebarangolja az egész karom felületét, ezért addig
mesterkedek, amíg meg nem sértem a lábam egy kiálló kőben, csak hogy a combomat
is csókokkal halmozza el.
– Hé, ha így folytatod, a kórházban fogsz kikötni a szobám helyett. – A szoba
említésére öröm jár át, na nem azért, mert az ágy gondolata csalogat, á,
dehogy, inkább a kényelmi szempontokat helyezem előtérbe. Amikor azonban kézen
fog, hogy a palota mögötti lakásba vezessen, méltán megrökönyödöm a hercegnő
látványán, aki Seyong fekhelyén csókolózik a jegyesével. A lány ránk kacsint,
és lazán közli, hogy mivel elege lett a banzájból, oda menekült, ahol senki sem
keresné. Vigyorogva hozzáteszi, hogy örül annak, hogy a nyakamon fog maradni a
fejem, majd felajánlja, hogy másik zug után néznek, hogy mi kettesben
maradhassunk, de a kedvesem nem akarja megszakítani az idilljüket.
– Bárcsak elmehetnénk a kis házba, hiszen
minden ott kezdődött, de nagyon frusztrálna, hogy Gunwoo folyamatosan látna
minket – morfondírozik Seyong, miközben a kezembe nyom egy rakás ruhát, mivel
nem szeretné, hogy megfázzak. Gondolkodás nélkül ledobja magáról a vizes
pólóját, hogy ő is belebújhasson egy szárazba, mire én szégyenlősen elfordulok,
pedig biztosra veszem, hogy nem bánná, ha segítenék neki öltözködni. Nem értem,
miért vagyok ilyen nyuszi, de olyan hirtelen szakadt rám ez az egész, hogy nem
tudom, meddig mehetek el Seyonggal, hiszen számára ez egy teljesen új terület.
– Gunwoo elhagyhatta a házat, mivel
egymásba szerettünk. – Seyong értetlenkedve mered rám, ezért elmesélem a
szellem történetét, de mielőtt a végére érhetnék, a kijárat felé kezd húzni,
hogy minél hamarabb az említett helyen lehessünk. Megpillantom a húgomat, aki a
kapuban ácsorog egy fiúval, de annak ellenére, hogy legszívesebben hazavinném,
rá mosolygok. Kicsit aggaszt, hogy nem az a srác áll mellette, akivel először
táncolt; vajon hányat szédíthetett az est folyamán? Mindenesetre elég okos
lány, ezért úgy döntök, hadd szórakozzon tovább. Képes megvédeni magát a rossz
arcoktól, úgyhogy felesleges féltenem.
– Seyong oppa, szeretnélek
figyelmeztetni, hogy én nem a fejedtől foglak megszabadítani, ha kicseszel a
bátyámmal. – Hát igen, Nari gondolkodás nélkül kikaparná a gaztevők szemét, de
arra igazán nincs szükség, hogy az én választottamat fenyegesse.
– Úgy látszik, mindkettőnknek van egy
szívőre. Sajnálhatják, hogy egész életükben munka nélkül fognak maradni –
kuncog Seyong, miután sietősen arrébb tuszkolom, nehogy tovább égethessen a
húgom. Meghökkenek, amint megérzem a száját az enyémen totál nyilvánosan, attól
meg konkrétan bepánikolok, hogy észreveszem, a király mindezt végignézte. Sosem
találkoztam szemtől szembe országunk uralkodójával, erre, amikor pár méterre
ácsorog tőlem, ilyen helyzetbe kell kerülnöm. Legnagyobb döbbenetemre viszont
őfelsége elmosolyodik, ami annak tudható be, hogy boldognak látja azt, akire
fiaként tekint. – Gyere, kössünk el két lovat! Eszem ágában sincs még egyszer
gyalog megtenni azt az utat. És benne vagy egy versenyben? Aki másodikként ér oda,
az állja a gyűrűk költségét. Siess, hogy minél előbb újra megcsókolhassalak! –
kiáltja Seyong, és már rohan is a fenséges paripák irányába.
Gyűrűk? Mégis mire céloz ezzel? Én meg attól
féltem, hogy túl gyors neki a tempó, erre ilyeneket mond. Bár az is lehet, hogy
csak azért dobta be ezt az adu ászt, hogy megzavarjon, mert amíg én itt
agonizálok, addig ő már a szépséges kanca hátán ül, hisz nem teketóriázik, ha a
győzelemről van szó. Annak ellenére, hogy járunk, erősen munkál benne a
versenyszellem, de engem sem olyan fából faragtak, aki simán hagyja nyerni a
pasiját, csak azért, mert imádja, úgyhogy egy szempillantás alatt a nekem szánt
csődör nyergében termek, hogy nagy kurjongatások közepette ideiglenesen
átvegyem a vezetést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése