ChanSoo - Hullócsillag |OS|

MUSIC CHALLENGE - Queen: Bohemian Rhapsody

– Hogy vagy?                             

– Meg fogom élni, hogy egyszer nem ezzel a kérdéssel indítasz? Teljesen felesleges, mivel a válaszom mindig ugyanaz. Ahhoz képest, hogy skizofrén vagyok, diliházba zártak, mert megöltem egy embert, remekül.

– Ugye szólnál, ha rosszul bánnának veled az ápolók?

– Igen. Bár megérdemelném, hogy rosszul bánjanak velem. Gyilkos vagyok.

– Mi az a seb a karodon? Direkt sértetted meg magad?

– Nem. Baleset volt. Most komolyan, nem beszélhetnénk másról? Csak fél óránk van. Mi újság a kutyáddal? Meggyógyult? És hogy tetszett az új tévéműsor, amit múltkor említettél? Megígérted, hogy részletesen beszámolsz róla.

– Ma nem csak fél óránk van, Kyungsoo. Engedélyt kaptam, hogy kivigyelek innen délutánra.

Annyira izgatott leszek Chanyeol szavaitól, hogy hirtelen felugrok, és lelkendezve a táskámért rohanok, mint egy öt éves gyerek, akit először visznek el a vidámparkba. Fogalmam sincs, hova fogunk menni, de nem is ez a lényeg. Több mint egy éve nem hagyhattam el ezt az épületet, úgyhogy számomra egy mocskos, szeméttel teli utca is felérne a mindenséggel.

Mielőtt csatlakoznék Chanyeolhoz, felkeresem Song nővért, hogy megkérjem, adja oda a napi gyógyszer adagomat. Órákkal később kéne bevennem, de nem kockáztathatom meg, hogy az ő társaságában legyek rosszul. A pirulákat a számba tuszkolva jéghideg borzongás fut végig a gerincem mentén. Talán mégsem olyan jó ötlet ez a kiruccanás. Ha bántani fogom Chanyeolt, én azt nem élem túl…

– Inkább itt maradok – suttogom a poharamra függesztve tekintetem, amely úgy reszket a kezemben, hogy a benne lévő víz fele a pólómra loccsan. Nem tudnám Chanyeol szemébe mondani, hogy nem tarthatok vele. Ha újra meglátnám, ismételten lázba jönnék, amit nem engedhetek meg magamnak. Így hát megkérem a nővért, füllentse azt neki, rosszullét tört rám, ezért ma biztosan nem hagyhatom el a szobámat. Szomorúság önt el, hiszen emiatt kárba vész még a szokásos napi fél óránk is, de fontosabb az épsége a vágyaimnál.

– Szerintem jót tenne magának a friss levegő és Park úr társasága. Mellette mindig boldognak tűnik. Jó hatást gyakorol önre. Az, hogy félti őt saját magától, azt jelenti, tisztában van a betegségével. A legtöbb skizofrén nem ismeri el, hogy beteg. Azt hiszik, az a valóság, amit elképzelnek, de maga tisztában van a tettei súlyával.

– Ha meghallom a hangokat, nem leszek képes kontrollálni magam.

– Ez nem etikus, de vigye ezt magával. Ha rosszul van, fecskendezze a tartalmát a karjába, és pillanatokon belül elalszik, tehát ártalmatlanná válik.

Remegő ujjakkal csúsztatom az injekciós tűt a táskámba. Amikor belépek a hallba, a lélegzetem is eláll Chanyeol látványától, és legfőképpen a tudattól, hogy most először leszünk kettesben az utált falakon kívül. Még a kocsijába beszállva is azt gondolom, álmodom, bár általában rémálmok szoktak gyötörni, úgyhogy kénytelen leszek elhinni, hogy ez tényleg a valóság.

Egészen kicsi voltam, amikor a szüleim konstatálták, valami nincs rendben velem. Sosem fogom elfelejteni az első bűnömet, amit körülbelül nyolc évesen követhettem el. A barátom kertjében játszottunk, és a mamája jégkrémet hozott nekünk, aminek az ízét még ma is a nyelvemen érzem. A család öreg macskája odafeküdt a lábunkhoz, mire én élvezettel vakartam meg a füle tövét, mivel nekem sosem engedték meg, hogy állatot tartsak.

A barátom beszaladt a házba, hogy kihozzon egy játék katonát. Én még a maradék jégkrémemet majszoltam, amikor Jimmy fáradtan a szemembe nézett, és azt mondta: „ölj meg!” Jimmy a kandúr neve volt. Tisztán hallottam a fejemben a hangját, hogy azért könyörög, segítsek neki megkönnyebbülni, mert régóta beteg, de a gazdái ragaszkodása miatt nem nyugodhat békében. Éreztem a fájdalmát, sütött a tekintetéből az elvágyódás, és én mindent megadtam volna azért, hogy megszabaduljon a kínoktól.

A barátom torkából velőt rázó sikoly szakadt ki, amikor meglátott Jimmy felett térdelni egy téglával a kezemben. A téglát vér borította, ahogy a ruhámat is, én mégsem undorodtam ettől, mert a cica végre ott lehetett, ahova egy ideje tartozott. Szerettem Jimmyt. Sokat simogattam, játszottam vele, pont ezért akartam neki jót. De ezt senki nem értette meg. Főleg attól akadtak ki, hogy közöltem, Jimmy kért arra, hogy üssem agyon.

Azóta nincsenek barátaim. Az eset után apám nem állt velem szóba többé, átnézett rajtam, mintha egyáltalán nem léteznék. Anyám viszont tagadta, hogy beteg lennék. Úgy tett, mintha mi sem történt volna, nem érdekelte, hogy minden szomszéd ujjal mutogatott rám. Átölelt, azt mondta, ezentúl ő lesz a legjobb barátom. Játszani fog velem, mindenhova együtt megyünk, és arra kért, ne törődjek azzal, mások mit gondolnak rólam, csak az ő véleménye számít.

Hihetetlen módon akkor sem rendült meg a belém vetett hite, amikor rátámadtam a saját édesanyjára. Nagyon szerettem a nagymamámat. Anya mellett ő volt az a személy, aki mindig a védelmemre kelt, bármit is csináltam. Legalábbis addig a napig.

A nagyi betegen feküdt az ágyában, nyakig betakarva, puha párnák közt. Leültem a mellette elhelyezett székre, hogy meghallgassam imádott meséit, és ő annak ellenére szakadatlanul beszélt hozzám, hogy látszott rajta, nehezére esik a szavak megformálása. Nem tudtam levenni róla a szemem, csodálattal néztem rá, megfogtam törékeny, ráncos kezét, de egy hang akaratlanul is elvonta a figyelmemet. Körbepillantottam a zajforrást keresve, mire a falon lógó szentképre tévedt zavaros tekintetem. A keresztre feszített Jézus egyre elviselhetetlenebbül suttogta, hogy szorítsam a párnát a nagyi fejére…

Valami meghalt bennem abban a pillanatban, amikor a nagymamám arcán félelem tükröződött rám meredve. Anya még épp időben érkezett. Minden erejét beleadva elvonszolt az ágytól, viszont ezek után érthető módon a nagyi rettegett tőlem. Hallottam, amint azt motyogta anyámnak, biztosan az ördög szállt meg, amit kissé groteszknek éreztem, de nem árulhattam el, hogy én csak Krisztus parancsát teljesítettem.

Mivel anyám nem volt hajlandó levenni a szemellenzőjét, magam kerestem fel egy pszichiátert mindössze tizenhárom évesen. Elmondtam neki, hogy hangokat hallok, melyek rossz dolgokra késztetnek. Hogy néha kényszerképzeteim támadnak fürdés közben egy szörnyről, ami a víz alá akar nyomni, ezért inkább napokig elkerülöm a fürdőszobát. Hogy az iskolából hazajövet folyton azt hiszem, követnek, így egy ideje suliba sem járok, csak naphosszat a házunkhoz közeli parkban ücsörgök. Az orvos megállapította, hogy skizofrén vagyok, és felírt egy csomó gyógyszert a problémámra. Továbbá minden héten három órát a rendelőjében kellett töltenem.

A tabletták, a hosszan tartó beszélgetések azonban nem gyógyítottak meg, csupán késleltették a további tragédiák sorozatát. A pszichiáter feketén-fehéren közölte, hogy az én betegségemre sajnos nincs gyógymód, de megfelelő kezelés mellett féken lehet tartani. Hát nem lehetett. Miután éveken keresztül megszabadultam a hallucinációktól, abba a tévhitbe ringattam magam, hogy vége, soha többé nem fogok senkit bántani, erre a tizenhetedik szülinapomon a tortámon égő gyertyák kórusban ismételgetni kezdték, hogy gyújtsam fel a házat. Apám szokás szerint az irodájában volt, csak anya meg én ünnepeltünk kettesben, és amikor meglátta a rémületet a szememben, megkérdezte, mi a baj.

– A gyertyák azt akarják, hogy gyújtsam fel a házat. Addig fognak kínozni, amíg nem teszem meg… – suttogtam halálra váltan. Biztosra vettem, hogy anyám végre felfogja, hogy egy szörnyeteget nevel, és kidob az otthonunkból, ehelyett határozottan a szemembe nézve azt mondta: „Úgysem rajongok ezért a házért. Csináld!”

Egymás után borítottam fel a tizenhét szál gyertyát. Kézen fogva néztük végig, ahogy lángra kapott az asztal, majd az egész konyha, végül az utolsó pillanatban kirohantunk a kertbe. Az anyám eszeveszetten nevetett, én pedig arra gondoltam, ő még nálam is őrültebb. Megértem, hogy egy anya bármit megtenne a gyermekéért, de azért mindennek van határa. Ő mégsem bánkódott a kényelmes, nagy házunk miatt, amikor egy egérlyukba kellett költöznünk. Nem sírt, amiért apám elvált tőle, örökre megszakítva a kapcsolatot velünk. Továbbra is csak azt hajtogatta, nincs szükségünk senki másra, jól megleszünk mi kettesben.

A történtek után nem mertem iskolába menni. Nem akartam megkockáztatni, hogy legközelebb véletlenül bent égjen valaki a lángok közt, így magántanulóként érettségiztem le. Az egyetemet pedig levelezőn végeztem el, mert reméltem, abban a néhány bent töltött órában el fog kerülni a balsors. Szerencsére maximum annyi történt a vizsgák során, hogy a tollam azt parancsolta, írjak néhány ostobaságot a papírra, ami elég kínos volt, mégis sokkal jobb annál, mintha azt követelte volna, hogy bántsak valakit.

– Nem is tudtam, hogy gitározol – csillan fel a szemem, amikor Chanyeol megjelenik a hangszerrel a kezében.

– Sok mindent nem tudsz még rólam – jegyzi meg egy sejtelmes mosoly kíséretében, bohókásan megpengetve a húrokat. Mellém telepszik a földre terített plédre, majd játszani kezd. Képtelen vagyok megállni, hogy ne énekeljek a dallamokra, melyek régi ismerősként üdvözölnek.

Az igazat megvallva énekes szerettem volna lenni. Még a sulis Ki mit tudon is elindultam, aminek persze hatalmas égés lett a vége. Nem azért, mert elment a hangom, vagy ilyesmi; nálam sosem az egyszerű, hétköznapi dolgok jelentettek problémát. Ott álltam a színpadon, tökéletesen előadva a dalt. A közönség elismerően mosolygott, kivételesen nem a fura figurának tartottak, hanem a csodákra képes művésznek. Mindaddig, amíg az előttem ülő emberek nem váltak vérszomjas démonokká beteg elmémnek köszönhetően. Mialatt ők továbbra is elbűvölten hallgattak engem, én azt képzeltem, hogy zombikként közelítenek felém, hogy megszerezhessék a lelkemet, ezért elhajítva a mikrofont kirohantam az épületből. Mondanom sem kell, hogy az volt életem első, egyben utolsó fellépése.

– Hé, neked a Wembleyben lenne a helyed! – bök oldalba Chanyeol nagyot füttyentve.

– Nincs olyan zenész, aki mellém merne állni a színpadon. Ki vállalná be, hogy a koncert kellős közepén kicsavarjam a kezéből a gitárt, hogy aztán jól fejbe verhessem vele? – Chanyeol szemforgatva csóválja a fejét. Oké, ez nem volt jó poén, és nekem eszem ágában sincs ilyen beszólásokkal elrontani ezt a fantasztikus napot, úgyhogy inkább befogom a számat.

Egyébként még mindig nem hiszem el, hogy vele heverészem a tengerparton chipset majszolva és sörözve, miután nevetve gázoltunk térdig a vízbe egymást fröcskölve. Miután olyan gyengéd pillantásokat vetett rám a duettünk közben, hogy percekkel később is a hatása alatt vagyok. Esküszöm, most először érzem normálisnak magam életem során. Mármint mellette minden alkalommal megfeledkezek a nyomoromról, de annyival klasszabb ezen a helyen fürdőzni a varázsában, távol a minket figyelő árgus szemektől.

Chanyeol az ügyvédem. Az anyám fogadta fel, amikor börtönbe kerültem. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy az elmeállapotomra hivatkozva idegszanatóriumba szállítsanak át, és mivel Chanyeol nagyszerű szakember, hamar elérte, hogy ez megtörténjen. Én viszont nem találtam ezt olyan jó ötletnek. A hűvösön gyilkosok vettek körül. Emberek, akiket nem sajnáltam volna, ha miattam bajuk esik. Az elmegyógyintézet lakói azonban ártatlanok voltak.

Az első napomon belebotlottam egy nőbe, aki a játék babáját ringatta, mert az igazi meghalt. Találkoztam egy negyven év körüli férfival, aki úgy viselkedett, mint egy négyéves. Megismertem egy lányt, aki egyfolytában egyetlen történetet ismételgetett, és úgy vihogott mellé, mint egy hiéna. Ezek a személyek egyértelműen betegek voltak, ugyanakkor nem jelentettek veszélyt senkire, ellentétben velem. Rettegtem attól, hogy egy reggel arra fogok ébredni, hogy a játék baba megkér, tépjem le a fejét, vagy valami sokkal rosszabbra.

A napjaim fénypontját egyértelműen Chanyeol fél órás látogatásai jelentették. Mindennap eljött hozzám, még hétvégén is, és csak a beszélgetéseink első öt perce szólt az ügyemről. A maradék időben arról mesélt, mi folyik a nagyvilágban, szórakoztató történetekkel állt elő, én pedig ittam minden szavát. Megnevettetett, holott azt hittem, a betegségem diagnosztizálása után soha többé nem leszek képes nevetni. Elérte, hogy feszengés nélkül beszéljek az érzéseimről, félelmeimről; mindig meghallgatott anélkül, hogy ítélkezett volna felettem. Hosszú évek óta senki nem viszonyult ilyen kedvesen, megértően meghasadt mivoltamhoz, ezért ő lett az én egyetlen reménysugaram, utolsó kapaszkodóm a kinti környezet felé.

Az egy dolog, hogy én hamar a barátommá fogadtam, de azt még álmaimban sem reméltem, hogy egy nap ő is a barátjaként fog tekinteni rám. Mégis tudom, érzem, hogy nem szimpla ügyvédként viselkedik velem. Nem muszájból ücsörög a kezét a karomon pihentetve egy olyan helyen, ahonnan az ép emberek két perc után menekülnének. Nem ok nélkül tűri, hogy az egyik bolond azt kiabálja a fülébe, hogy itt a világ vége, amíg a másik ráveti magát, mert a gimis ellenségét véli felfedezni benne. Hetente egy alkalommal lenne kötelező benéznie hozzám, ráadásul akkor sem a legújabb mozifilmet vagy a legutóbb elfogyasztott éttermi menüt kéne kiveséznünk.

Chanyeol mosolyogva a számhoz tart egy nyalókát, mire én automatikusan összeszorítom az ajkaim. Már az orromba kúszó illattól kiráz a hideg, ezért fejemet ingatva elutasítom az édességet. Jimmy halála óta semmilyen formában nem vagyok képes megízlelni az epret. Se gyümölcs, se tea, mert arra a jégkrémre emlékeztet, amit aznap nyaltam el. Illetve a szörnyű tényre, mi szerint akkor bélyegzett meg egy életre a betegség.

Nem zavartatva magát a saját szájába csúsztatja a finomságot, engem pedig érthetetlen módon forróság önt el. Nem bírom levenni a szemem rózsaszín ajkairól, melyek halk, cuppogó hangot hallatnak, amint élvezettel nyammog rajta. Behunyja a szemét, olyan kifejezés tükröződik az arcán, mintha a világ legmennyeibb zamata érné a nyelvét, amitől soha nem vágyott képek jelennek meg a fejemben.

Mielőtt megőrülnék (oké, ez rossz hasonlat volt), remegő kézzel a nyalóka után nyúlok, majd elborzadva bekapom azt. Várom a hányingert, amit az epernek kéne kiváltania belőlem, de legnagyobb meglepetésemre ezúttal nem leszek rosszul. Sőt, kellemes bizsergés telepszik meg a gyomromban arra a gondolatra, hogy nemrég Chanyeol nyelve siklott végig rajta. Biztosra veszem, hogy elvörösödöm, amikor az a képtelen badarság fészkeli be magát az agyamba, hogy mennyire szeretném azt a nyelvet a sajátomon érezni…

Mintha a gondolataimban olvasna, Chanyeol egy hirtelen mozdulattal megragadja a nyalókát, és a földre hajítja. Nincs időm azon elmélkedni, vajon mire készül, mert a következő pillanatban már a szája az enyémet súrolja. Egyik kezét a tarkómra csúsztatja, hogy közelebb húzhasson magához, de minden porcikám azt sikoltja, meneküljek, így kezdetben görcsös ellenállásba ütközik. Nem hagyhatom, hogy megcsókoljon! Egy bolondot nem szokás csókolgatni, egy bolondot nem szabad randira vinni, mert még a végén elhiszi, hogy élhet olyan életet, amire vágyik, pedig ez nem igaz. Egy bolond még a barátságról sem álmodozhat, nemhogy többről.

Csakhogy Park Chanyeolnak lehetetlenség nemet mondani. Sorra nyeri meg a legnehezebb pereket is, az ápolónők csak egy futó pillantásától elalélnak… Hogy lennék képes tiltakozni, amikor nekem sokkal többet ajánl egy pillantásnál? Egész testemben remegek, amikor nyelveink találkozásakor keveredik a sós és a kesernyés az édes ízzel. Beleszédülök a hevességébe, muszáj a vállába kapaszkodnom ahhoz, hogy fejem ne koppanjon hangosan a földön.

Eleinte a józan felem azt hajtogatja, nagyon ciki, hogy huszonhat évesen kerül sor az első csókomra. Biztos béna vagyok, csalódást fogok neki okozni, ki fog nevetni, amint realizálja, mekkora vesztessel kezdett, de a belőle áradó pozitív kisugárzás, meg persze az a szenvedély, amivel letaglóz, hamar tovaűzik belőlem a megfontoltságot. Hirtelen derűs gondolatok váltják fel a komorakat. A negyvenes pasast, aki négyévesnek képzeli magát, sosem csókolt meg senki. A lányt, aki ugyanazt a történetet ismételgeti idétlenül vihogva, mint egy hiéna, nem simogattak finom, ugyanakkor magabiztos ujjak.

Nem ringatom hiú ábrándokba magam. Chanyeol százszor jobbat érdemel nálam. Rengetegen boldogan lennének a kedvesei, akik sokkal különbek, mint én, és erre előbb-utóbb rá fog jönni. Nem kárhozhat arra a sorsra, hogy élete végéig napi fél órákat tölthet csupán velem. Annyira még én sem vagyok őrült, hogy magamhoz akarjam láncolni. De ezt a pillanatot, létezésem legboldogabb pillanatát mélyen a szívembe fogom vésni.

A betegségem azonban nem engedi, hogy túl sokáig repkedjek a fellegek felett. Minden izmom megfeszül, amikor Chanyeol gitárja arra kér, vessem a tengerbe. Ez nem érne fel egy gyilkossággal, de sokat jelent neki ez a darab. Éveket spórolt rá a zsebpénzéből, mire tizennégy évesen meg tudta venni. Azóta a gyermekeként tekint rá, ezért nem vehetem el tőle. Ezen kívül azt sem szeretném, hogy előtte uralkodjon el felettem a skizofrénia. Előbb még úgy csókolt, mintha én lennék a világon az egyetlen, akit észrevesz; még nem ábrándulhat ki belőlem. Csak egy kicsit hadd higgyem, hogy ebből a butaságból lehet valami.

– Ne ijedj meg! Egy kis alvásra van szükségem. Túlságosan felkavart, ami köztünk történt, le kell nyugtatnom magam. De nem akarom, hogy ilyen gyorsan véget érjen a napunk. Örülnék, ha megvárnád, amíg felébredek. És kérlek, vidd el a szemem elől a gitárodat!

Nem tudom, hol vagyok, miután kezd kimenni a szervezetemből az altató hatása. Csukott szemmel próbálom megfejteni a kérdést, mert az nyilvánvaló, hogy már nem a parton fekszem. Attól félek, Chanyeol visszavitt a szanatóriumba, de ott mindig áporodott szaga van az ágyneműnek, itt viszont virágillatú öblítő csiklandozza az orrom, amint a párnába fúrom. Emellett Chanyeol markáns parfümje is körülölel, amitől mosolyra húzódik a szám. Én sosem szoktam magamra holmi pacsulikat önteni. Ráadásul az ápolóimból áradó illatfelhő is zavar. Az egyik konkrétan annyit locsol magára, hogy elmenne egy két lábon járó drogériának, a másik kölnije meg leginkább a macska pisire emlékeztet. De amikor Chanyeol belép az intézetbe, mindig a nyári estéken fújdogáló szellő jut eszembe, ami éppen egy levendulamezőn halad át.

Kinyitva a szemem, rögtön mellettem fekvő alakján pihen meg tekintetem. Nem nézek körbe, nem számít, milyen a környezet, csak rá szeretnék koncentrálni. Néhány pillanatig megbűvölve bámulunk egymás szemébe. Mint két kamasz, akik nem hiszik el, hogy végre elhúztak a szülők otthonról, így övék a kégli. A szívem felgyorsul, amikor felé nyújtom a kezem. Tudom, hogy megálljt kéne parancsolnom a vágyaimnak, mégsem kéretem magam, mint az első csókunknál. Lehet, hogy Chanyeol fejébe szállt a sör, vagy pillanatnyi elmezavar lépett fel nála, és ha ezt nem használom ki, soha többé nem lesz alkalmam megérinteni meztelen bőrét.

Gondolkodás nélkül gombolom ki az ingét. Ha elkezdenék agyalni, annak visszavonulás lenne a vége, ezért hagyom magam sodródni az árral. Engedem a testemnek, hogy azt tegyen, amit csak akar. Az ujjaim végigrajzolják a tetoválásait, amitől enyhe libabőr fut át rajta. Sokkal többet akarok kiváltani belőle egy kis borzongásnál, és nekem is többre van szükségem, úgyhogy a szám is felfedező útra indul. Meghökkent a bátorságom; a legtöbb emberre rá sem merek nézni, lehorgasztott fejjel bandukolok az utcán, ahelyett, hogy belevesznék ősszel a fákon pompázó színes levelekbe, vagy télen a háztetőkről lelógó jégcsapokba.

Chanyeol megőrjít, totálisan elveszi az eszem, még ha ez esetemben hülyén is hangzik. Vadalma módjára vigyorgok a bokámra csavarodott takaró cibálása közben, míg a fürdőből a víz ütemes csobogását hallgatom. Ami egy átlagos hétköznapon semmiségnek tűnik, ma százszor felfokozottabban élem meg. Az érzékszerveim kiélesednek; amire eddig nem figyeltem fel, most magamba fogadom, hogy mélyen elraktározhassam ennek a csodás napnak minden egyes pici részletét.

Gyorsan a zsebembe csúsztatom Chanyeol földön heverő gyűrűjét. Ha végez a zuhanyzással, majd visszaadom neki. Bárcsak lenne nálam valami apróság, amit odaadhatnék emlékbe, hogy ha ránéz, mindig én jussak eszébe róla. Jobb híján felkapok az éjjeliszekrényről egy tollat és egy papír fecnit, hogy pár szóban leírhassam, mennyit jelent számomra, aztán azt is a zsebembe gyűröm.

Aggódva kopogtatok a fürdő ajtaján, amikor túlságosan sokáig marad bent. Mivel nem válaszol, lenyomom a kilincset, és szélesre tárom az ajtót. A víz még mindig folyik, neki azonban hűlt helyét találom. Az ablak nyitva van; logikusan gondolkozva azon mászott ki, de miért tette? Miért préselte ki magát egy akkora nyíláson, ami egy gyereknek is kicsi lenne? Máris megbánta, amit tett? De hát előbb még olyan gondtalannak tűnt. Nem hagyott azonnal faképnél szeretkezés után, mint aki jól végezte dolgát. Szorosan átölelve, hosszú percekig tartott a karjában, miközben engem majdnem elaltatott nyugodt szívdobogása.

Megzavarodva, csalódottan megyek ki a kis házból. Nincs erőm visszatérni a szanatóriumba, legalábbis egyelőre, ezért egy kiadós sétára indulok a parton. Összefacsarodik a szívem a lábnyomok láttán, amiket mi hagytunk a homokban. Nemsokára el fognak tűnni, ahogy az a leírhatatlan érzés is, amit Chanyeol mellett éreztem. A narancsos-vöröses fényben izzó naplemente az elmúlás fájdalmával járja át lelkem. Ahogy a nap lassan lebucskázik a horizont pereméről, úgy nyelte el őt is a közelgő éjszaka.

Hirtelen szaggatott lélegzésre, visszafojtott zokogásra leszek figyelmes. Kezdetben nem látom a hang forrását, de elszántan lépkedek az irányába, így idővel észreveszem a szikláknál összeroskadt Chanyeolt, aki a földet kaparja kínjában, illetve néha ököllel csap egy hatalmasat. Mivel háttal van nekem, nem tudom kivenni az arcát, de nem is kell tanulmányoznom ahhoz, hogy érzékeljem azt a mérhetetlen gyötrelmet, ami belőle sugárzik. Próbálom megérteni a szavait; eleinte csupán összefüggéstelen krákogás szakad fel torkából, míg végül egy szívet tépő könyörgés üti meg a fülem.

– Bocsáss meg, édesem! El sem tudod képzelni, mennyire undorodom magamtól. Remélem, nem látod ezt az egész szarságot. Nem bírom már nélküled, teljesen kifordultam önmagamból. Megfogadtam, hogy bosszút állok miattad, de nem megy… Nem tudom megtenni! Annyira elfáradtam… Kérlek, gyere el értem, és vigyél magaddal!

Hiába hallom, mit mond Chanyeol, értelmezni nem tudom. Pusztán annyit fogok fel, hogy nem engem szeret, és ez épp elég ahhoz, hogy megrogyjon a térdem. Eredetileg el akartam szaladni, soha többé nem szándékoztam a szemébe nézni, de áruló lábaim felmondják a szolgálatot, melynek következtében hangos puffanással érek földet.

Durva, érzéketlen kezek rántanak talpra. Istenem, hogy okozhatnak azok a kezek fájdalmat, melyek nemrég még olyan gyengéden érintettek, mint a hőn áhított eső a szomjas talajt aszály után? Óvatosan rásandítok, de nyomát sem látom az én Chanyeolomnak a vonásaiban. Mintha egy kegyetlen ember álarcát öltötte volna magára. Mintha ez a partszakasz egy másik dimenzió lenne, ahol a gonosz alteregója veszi át a helyét.

Mit tettél az én édes, törődő Chanyeolommal? Add vissza!

– Tudod te, ki vagyok én?

Park Chanyeol. Az ügyvédem. A világ legrendesebb embere. A barátom, akibe később beleszerettem. Akiről azt hittem, a barátja vagyok, és belém szeretett…

– Mond neked az a név valamit, hogy Byun Baekhyun, igaz? Az élettársa voltam. A vőlegénye. San Francisco-ba akartunk költözni, és összeházasodni. Csakhogy te megölted őt!

Chanyeol mond még valamit, de a hangja már nem ér el hozzám. Furcsa, zúgásszerű sípolás hasít a fejembe, amit egy bomba robbanása után élhet át az ember. Aztán a látásom kezd elhomályosodni. Először ezernyi vakító pontocska perdül táncra a szemem előtt, majd teljes sötétség ereszkedik az elmémre. Az ájulás elkerülhetetlen, de a java még ezután következik. Álmatlan eszméletvesztésem közepette visszarepülök arra a pillanatra, ami életem legborzalmasabb momentuma volt, legalábbis mostanáig.

Minden este tettem egy órás sétát az otthonunkhoz közeli erdőben. Szükségem volt arra a kis időre a friss levegőn, távol a fullasztó lakástól, ahol egyfolytában ostoba műsorok váltották egymást a tévében, és ahol néha már az agyamra ment anyám féltő gondoskodása. Azért választottam az erdőt, mert ott sokkal kevesebb emberrel futhattam össze, mint az utcákon, főleg az útvonalon, amit kiszemeltem magamnak.

Azon az elátkozott napon szokásos módon fejemet lehajtva, kezemet zsebre dugva baktattam, amikor neszezést hallottam a hátam mögül. Kisvártatva felbukkant egy srác a fák közül, aki nagy léptekkel szelte át az előtte elterülő tisztást. Csak egy pillanatra néztem rá, de annyi elég volt ahhoz, hogy a levelek zizegését alattomos suttogás váltsa fel. „Szerezd meg az óráját!”

Nem akartam tolvajjá válni. Eldöntöttem, hogy a másik irányba fordulva eliszkolok, de a lábam mintha földbe gyökerezett volna. A hangok már nem suttogtak, hanem egyre erősebben kiáltoztak, melynek hatására futva eredtem a fiú nyomába. Csak egy nyavalyás óra, győzködtem magam. Ennél sokkal rosszabbat is kérhetnének. Majd vesz magának másikat, semmiség az egész.

A kiszemeltem a füléhez emelte a telefonját. Nagyot nevetett azon, amit a vonal másik végén lévő személy mondott neki. Minden szavára pontosan emlékszem, minden mozdulatát fel tudom idézni, és minden lélegzetvétele vádlón cseng a fülemben. Az utolsó lélegzetvételei.

– Mondtam, hogy sietek! De szart se látok ebben a sötétben. Az előbb is majdnem orra estem. Pedig azért választottam ezt a hülye ösvényt, hogy lerövidítsem az utat, de legközelebb tutira nem jövök erre. Mindenesetre tíz perc múlva otthon leszek. Addigra ne legyen rajtad ruha, oké? Nincs kedvem még a vetkőztetéssel is bajlódni. Aha, ja. Na, most leteszem, mert megpróbálok a telómmal világítani. Én is szeretlek, édes!

De a fiú nem ért haza tíz perc múlva, ahogy később sem…

Hátulról rárontottam, kicsavartam a karját, és azon voltam, hogy sérülés nélkül fosszam meg attól a rohadt órától. Csakhogy ő megfordult, és küzdeni kezdett. Azt kiabálta, hogy az apukájától kapott ajándékot senki nem veheti el tőle, de annak ellenére, hogy megértettem a reakcióját, nem állhattam le.

Legnagyobb pechünkre a viaskodás torz hallucinációt idézett bennem elő. Azt képzeltem, hogy a srác előkap egy kést, és konkrétan éreztem, ahogy a gyomromba döfi. Hirtelen nem az óra ellopása volt a legfontosabb, hanem az életem mentése. Szép vonásai elmosódtak előttem; szemei helyett két tátongó üreget véltem látni, a hús a bőrrel együtt eltűnt arcáról, fogaival pedig egyetlen harapással szét tudta volna roppantani a torkomat. Így hát színtiszta önvédelemből kulcsoltam ujjaim a nyakára, amit addig szorítottam, amíg azt nem éreztem, hogy végleg elernyed a teste.

Fél perc sem telt bele, mire felszállt az agyamról a manipulatív köd. Fél perc múlva már egy angyali arcra pillantottam le, ami egy fiatal, élettel teli, ártatlan fiúhoz párosult. A föld mintha megnyílt volna alattam, amint realizáltam, hogy miattam ez a srác nem lehet férj, nem lehet apa, nem érhet el sikereket a munkájában, nem öregedhet meg a párja mellett, ami ezerszer jobban fájt minden addigi kínzó képzeletbeli késszúrásnál. Az nem érdekelt, velem mi lesz a tettem következményeként, boldogan vonultam volna börtönbe, vállaltam volna a halálbüntetést, ha cserébe újra megdobbant volna az élettelenül heverő fiú szíve.

Egyszerre kezdtem zokogni és hányni, amint megcsillant a gyűrű az ujján. Annak a gyűrűnek a pontos mása, ami jelenleg a zsebemben rejtőzik. Képtelen voltam elviselni azt a gondolatot, hogy mit fog érezni a szerelme, amikor egyre több idő múltán sem fog hazatérni.

Felhívtam anyát, és elmondtam neki, hogy megöltem egy embert. Akkor először észleltem, hogy elakadt a lélegzete borzalmas tettemet hallva. Amire azonban a segítségemre sietett, újra az az összeszedett, céltudatos nő volt, akit mindig is ismertem. El akarta ásni a holttestet, de én nem engedtem. Tisztában voltam azzal, hogy az áldozatom családjának joga van tudni, mi történt vele, tisztességesen el kell temetniük, ha már csak ennyi jutott nekik. Sírt, könyörgött, hogy ne adjam fel magam, ne hagyjam el őt, de addig vitatkoztunk, amíg valaki észre nem vett minket, és ő maga hívta a rendőrséget. Én felfigyeltem rá, hogy egy nő gyilkosságról motyog a telefonjába, de anya szerencsére nem hallotta meg, így elkerülhetetlen meglepetésként érték a szirénázó autók.

– Miért tetted ezt velem? – kérdezem reszelős hangon, amint magamhoz térek. Chanyeol abbahagyja az ideges járkálást, és fölém tornyosulva megáll. Minden erőmet beleadva feltápászkodom, hogy a szemébe nézhessek. Még akkor is, ha többé már nem azt látom benne, mint régen. Habár az, amit régen láttam, hamis volt, úgyhogy jobban teszem, ha a fájó igazság talaján maradok. – Megértem, hogy bosszút akartál állni, de miért játszottad el, hogy a barátom vagy, miért csókoltál meg?

– A halál nem lett volna elég büntetés számodra. Magamba akartalak bolondítani. Elérni, hogy lélegezni se bírj nélkülem, hogy aztán darabokra törj, amikor megismertetlek a cudar valósággal, amikor felvilágosítalak arról, hogy sosem szerettelek.

– Szerinted nem jelent elég gyötrelmet nekem a betegségem? Nem direkt öltem meg őt! Egy bénát sem hibáztathatsz azért, mert nem tud járni, egy vakot sem azért, hogy nem lát…

– Fogd már be! Minden elítélt kijátssza a „bolond vagyok” kártyát, mivel a diliház sokkal jobb opció a börtönnél. Csak azért mentem bele, hogy kihozlak a sittről, mert ott nem találkozhattam volna annyiszor veled, és az nem kedvezett volna a tervemnek.

Te azt hiszed, nem vagyok beteg? Hisz azon a napon én is meghaltam az erdőben. Aztán a csókjaid támasztottak ma fel. De minek? Hogy ezúttal erősebben vágyjam a halált, mint valaha?

– Akkor ölj meg! Szívességet tennél vele. Gratulálok, a terved bevált. Beléd szerettem, összetörtem, és most itt állok a halálos ítéletedre várva.

– Örülnék, ha ilyen egyszerű lenne. Mindennap meg akartam halni. Egyedül a bosszú éltetett. Végül arra eszméltem, hogy jól érzem magam a társaságodban. Néha sikerült is megfeledkeznem arról, mit tettél. Naponta fél órát kellemesen töltöttem el, hogy utána huszonhárom és fél órán át gyűlöljem azt, aki lettem, amiért meglágyultam. Hát nem ez a legmorbidabb sztori a világon?

Ostobaság, de kicsit enyhül a mellkasomat szorító fájdalom Chanyeol könnyeit látva. Lehet, hogy megveti magát, amiért elgyengült mellettem, de kis vigaszt nyújt, hogy a lelke mélyén nem gyűlöl engem teljes mértékben. Teszek felé egy lépést, mire ő hátralép kettőt. Bárcsak megérinthetném még egyszer utoljára!

– Akkor ne találkozzunk többé… – nyögöm ki alig hallhatóan. Bele se merek gondolni, milyen lesz nélküle ezután, ugyanakkor azt sem bírnám elviselni, ha a történtek tudatában folytatnánk a találkozásainkat.

– Szökjünk meg! Akármilyen nyomorúságos is ez a helyzet, megkedveltelek. Gyere velem Amerikába, és egy nap talán…

Egy nap talán belém fogsz szeretni? Úgy fogsz szeretni, mint őt? Ezt te magad sem hiheted el…

Chanyeol nyersen magához ránt, hogy egy bűnnel átitatott csókban forrjon össze ajkunk. Érzem rajta a zavart, a kétségbeesettséget, a vágyat, amit kényszeresen el akar nyomni magában, a szégyent, a sóvárgást az után, akit valójában csókolni szeretne. Belém szivárog a fájdalma, ami az enyémmel keveredve elviselhetetlennek tűnik. Még ha komolyan is gondolná a kérését, akkor sem mehetnék vele. Nem tudnék együtt élni a mindennapos félelemmel, hogy mikor tör rám az őrület, mikor kerül életveszélybe miattam.

A búcsú kíméletlenül kiszakítja a szívem, és egy jégtömböt csempész a helyére. De tudhatnám már, hogy amikor azt hiszem, ennél nem történhet rosszabb, bekövetkezik az, amitől mindennél jobban rettegek ezen a világon. Felcsendül a fejemben a sziklák hangja, amik kihagyva a halk, felvezető suttogást, egyöntetűen azt kiáltják, taszítsam a mélybe Chanyeolt.

Azt sosem fogom megtenni! Bárki életét követelhetik tőlem, de a tiédet nem adom!

Egy láthatatlan zsinórt követve lépkedek egyre közelebb a legmagasabban elhelyezkedő szikla széléhez. Elpazaroltam az altatót arra a francos gitárra, így nincs más választásom, másként nem vethetnék véget a kínjaimnak. Hiába mondanám Chanyeolnak, hogy meneküljön el előlem, egy ponton túl úgyse bírnám a szenvedést, és valamilyen módon véghezvinném a parancsot. Őszintén szólva nem félek. Sőt, megmagyarázhatatlan borzongással tölt el a tudat, hogy nemsokára vége lesz a hosszantartó fájdalomnak. Néhány centi, és megszűnik az a fojtogató, megbénító, tehetetlen érzés. Vár rám a felszabadító halál!

– Mit művelsz, Kyungsoo? Gyere le onnan! Tudom, szemét voltam, de meg kéne beszélnünk…

Milyen kedves tőled, hogy mindennek ellenére aggódsz értem. Ez sokat jelent a végső pillanatokban.

– Nem hiszed el, hogy beteg vagyok, de sajnos ez az igazság. A sziklák azt akarják, hogy öljelek meg. Tudod, mit élek át ilyenkor? A fejem szét akar robbanni, a testemet mintha ezernyi tű meg tövis szurkálná… Nem bírok ellenállni! A végtagjaim önálló életre kelnek, aztán maguktól cselekednek. De ma az lesz, amit én akarok. És én véget akarok vetni ennek a pokolnak…

– Nem teheted ezt velem! Elvetted tőlem életem szerelmét, és most magadtól is meg akarsz fosztani? Szerinted én kibírnám ezt?

– Sajnálom…

A sziklák egyre könyörtelenebbek velem. Kinyitom a szám, hogy mondjak valamit búcsúzóul Chanyeolnak, de egyetlen hang sem hagyja el a torkom. Még egyszer végigsimítanám az arcát, csakhogy nincs már erőm hozzá. A gondolataim köddé válnak, egy cél lebeg a szemem előtt, az viszont kristálytisztán. Semmi mást nem tudok tenni, csak átadni magam a megkönnyebbülést okozó megsemmisülésnek, amire minden porcikám éhesen áhítozik.

– Hogy van ma Chanyeol, Song nővér?

– Ugyanúgy. Az állapota változatlan. Még számomra is félelmetes az egész. Amíg más betegünk őrjöng, egyfolytában abszurd dolgokat művel, addig ő csak mereven bámul maga elé mozdulatlanul. Alig alszik, továbbra sem eszik, pedig semmilyen fizikai akadálya nem lenne. De valahol érthető, mert ismét rettenetes trauma érte. A helyében én is beleőrültem volna.

– Ön szerint rendbe fog jönni?

– Sajnos ezt nem tudom megmondani. Do asszony, nem kérhetek elégszer bocsánatot a történtekért. Amiért nem vigyáztam eléggé a fiára. Én bíztattam aznap, hogy menjen el Park úrral…

– Ne hibáztassa magát! Én is okolhatnám magam, mert ha nem tagadtam volna a betegségét, nem kezeltem volna normális emberként, és régebben beadtam volna egy ehhez hasonló helyre, nem ölte volna meg Baekhyunt, és akkor talán még ő is élne…

– Tudja, annyira felnézek önre. Nem omlott össze, sőt, látogatja azt a férfit, aki mondhatni a fia halálát okozta.

– Kyungsoo nem Chanyeol miatt halt meg. Beteg volt, valódi démonokkal harcolt nap, mint nap, amiért már korábban el kellett volna őt engednem, hisz egy szenvedés volt az élete. Lehet, hogy szörnyen fognak hangzani a szavaim, de egy anya mindig azt akarja, ami a gyermekének a legjobb, és Kyungsoo-nak ez volt a legjobb. Ezért a hatalmas gyász mellett, amit érzek, elfogadom a döntését. Úgy tekintek rá, mint egy hullócsillagra, ami a legfényesebben ragyogott, de belefáradt a tündöklésbe.

– Irigylem magát a gondolkodásmódjáért.

– Van még valami, ami éltet. Kyungsoo azt hitte, nyolc évesen jelentkezett nála először a betegsége, de igazából sokkal korábbi időpontra datálható. Volt egy nővére, akire nem emlékszik, én pedig szándékosan hallgattam a létezéséről. Három évesen meg akarta ölni a testvérét. Választanom kellett két gyermekem között, és én a lányomat bíztam a sógoromékra, mert úgy gondoltam, ő nélkülem is túl fogja élni, ellentétben Kyungsoo-val. Amikor a fiam bekerült a szanatóriumba, felkerestem Hyejint, mindent elmondtam neki, és ő megbocsátotta, hogy elhagytam. Holnap odaköltözöm hozzá Szöulba. Eddig nem voltam mellette, de akármennyire is fáj a szívem Kyungsoo miatt, többet nem hagyhatom őt cserben.

– Ez azt jelenti, hogy nem fogja tovább látogatni Park urat?

– Sajnos nem. Megkérhetném, hogy pár percre hagyjon vele kettesben? El szeretnék búcsúzni tőle

– Ez csak természetes!

– Chanyeol-ah! Tudom, hogy hallasz engem. Ne haragudj, de ez az utolsó látogatásom. A lányom családja a fővárosban él, és képzeld, már három unokám is van. Nagyon szeretnék velük lenni. De mielőtt távoznék, itt hagyok neked egy kis ajándékot. A te döntésed, hogy elfogadod vagy sem. A levesbe, amit hoztam, mérget kevertem. Emlékszel, mit mondtam a nővérnek Kyungsoo-ról? Hogy neki az volt a legjobb, hogy elhagyta ezt a világot. Tudom, hogy legszívesebben Baekhyun után mennél. Ha azt az utat választod, csak edd meg a levest, és nagyon hamar újra láthatod őt. Ha esetleg találkozol a kisfiammal is, mondd meg neki, hogy nem haragszom rá, megértem, amit tett. Légy te is hullócsillag, ha erre vágysz!