KaiBaek - Pár óra a mindenség

MUSIC CHALLENGE - Avril Lavigne: Give you what you like

Pattanásig feszült idegekkel mászkálok fel-alá a hotelszobában. Hol késik már? Lehet, hogy el sem fog jönni? Jesszusom, bárcsak ne jönne el! A percek múlásával egyre inkább megbánom, hogy belevágtam ebbe az őrültségbe. Teljesen más a négy fal közt meleg pornót nézni, amíg a feleséged zuhanyzik, a gyereked a melletted lévő helyiségben alszik, mint egy húsvér férfival találkozni, hogy megtedd vele mindazt, amit eddig csak fejben képzeltél el.

Annak ellenére a világ legmocskosabb emberének érzem magam, hogy még semmi nem történt. Nyilván arra sem vagyok büszke, hogy pasi testekre szoktam gondolni, miközben Hyerivel vagyok, de a konkrét megcsalástól egyszerűen felfordul a gyomrom. Hogy juthattam el idáig? Persze, ha őszinte lettem volna magamhoz kamaszkorom óta, meg sem házasodtam volna, és akkor nem kéne ilyesmire vetemednem. De évekkel ezelőtt könnyebb volt megfutamodni, nem szembe nézni az igazsággal, a normák szerint elvenni egy gyönyörű lányt, aki nem sokkal később egy kisfiúval ajándékozott meg. Élni, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Úgy élni, hogy a szüleid dagadó mellkassal mutogathassák az esküvői, majd az unokás képeket az ismerőseiknek.

Az egyik nővérem tizenhat évesen lelépett otthonról egy kábszeres fickóval. Ő is drogozni kezdett, széttetováltatta a testét, minden porcikáján piercing virított, és mikor néha napján haza látogatott, egyértelműen látszott rajta, hogy nincs magánál. mintha folytonos köd borította volna az elméjét. A másik nővérem húsz évesen meghalt egy autóbalesetben. Szerencsétlen szüleimet egymás után érték a csapások, melyek rendkívül megviselték őket. Úgy tűnt, egy év alatt tízet öregedtek, amit elég nehezen tudtam feldolgozni. Megfogadtam, hogy én soha nem okozok nekik csalódást, soha nem kell sírniuk, szégyenkezniük miattam, én leszek az álom fiú, aki beteljesíti minden vágyukat, ezért nem törődtem, nem törődhettem a saját vágyaimmal. Már csak én maradtam a három gyerekük közül, tökéletesen kellett viselkednem, hogy őket boldognak lássam.

– Hol a francban vagy, Kim Jongin? – morog bele Hyeri a telefonba. – A fiad itt bőg, amiért nem te altatod el. Haza fáradnál, és lefektetnéd, mielőtt szétmegy a fejem? – Az apa és a férfi kemény harcot vív egymással bennem. Végre elszántam magam arra a lépésre, amit évek óta nem merek megtenni, de hogy hagyhatnám szenvedni azt a teremtést, akit legjobban szeretek ezen a nyomorúságos világon? Ha ő nem lenne, talán már én sem élnék…

– Add oda neki a telefont. Ma éjszaka ne várj haza. Lerobbant a kocsim útközben, és túl fáradt voltam intézkedni, úgyhogy megszálltam egy olcsó hotelben. – Hyeri háborog egy sort, aztán a kérésemnek megfelelően odaengedi a fiamat a telefonhoz. Elakad a lélegzetem egy pillanatra, amikor meghallom panaszos hangocskáját. Legszívesebben azonnal hozzá rohannék, egy láthatatlan erő mégis a székhez szegez. Mesélek neki, éneklek, elmondom, mennyire szeretem, és kicsit megkönnyebbülök, amikor meghallom ütemes szuszogását. De csak egy kicsit, mert aztán eszembe jut, hogy mi lesz, ha az éjszaka közepén felriadva nem talál otthon?

Kész, végeztem, indulok! Az nem okozna lelkiismeret-furdalást, ha megcsalnám Hyerit, de a fiamat nem hagyhatom cserben. Mellesleg a partneremnek fél órája itt kéne lennie, úgyhogy most már biztos nem fog jönni. Ő is meggondolhatta magát, de jól van ez így. Épp a kilincs után nyúlok, amikor váratlanul kicsapódik az ajtó, amin egy futástól lihegő, szél tépte hajú férfi esik be.

– Ne haragudj, hogy csak most értem ide! Abban a rohadt dugóban dekkoltam eddig. Hú, anyám, de jól nézel ki! Ott ültem a kocsimban a kormányt püfölve, ész nélkül nyomva a dudát, és közben azzal vigasztaltam magam, hogy amilyen peches vagyok, úgyis egy bányarémmel fog összehozni az élet, ezért nem baj, ha kevesebb időm lesz rá. De ha tudtam volna, hogy te vársz engem, kiugrottam volna az autóból, és sprintelve tettem volna meg a maradék távot. Ja, amúgy a nevem Baekhyun, örvendek a szerencsének!

Lefagyva ácsorgok, alig jut el a tudatomig, hogy illő lenne megráznom a felém nyújtott kezet. Az első gondolatom az, hogy bárcsak korábban leléptem volna, mert ezt a szájmenést nehezen fogom tolerálni. Mégis mire számítottam, amikor vakrandira adtam a fejem? Nem mintha a kinézetével baj lenne, de hát ő egy vadidegen. Még arról sincs szó, hogy estéken át chateltünk volna, melynek során megtudtam róla, mi a hobbija, mi a kedvenc filmje, ugyanis egyikünk sem akart többet egy éjszakás kalandnál.

– Öhm… Engem Taeminnek hívnak – mondom ki azt a nevet, ami elsőre a nyelvem hegyére szökik. A legjobb barátom nevét. Nem akarom, hogy tudja, hogy hívnak. Nem akarom, hogy bármi valósat tudjon rólam. Úgysem fogunk többet találkozni ezután. – Nézd, én még sosem csináltam ilyet… – nyögöm ki elvörösödve, mire lusta vigyor terül el az arcán.

– Még én sem voltam soha vakrandin – közli Baekhyun kényelmesen elnyúlva az ágyon. Vajon tényleg Baekhyunnak hívják, vagy ő is olyan óvatos, mint én? Megragad a tekintetem a kezén, ahogy beletúr szőkésbarna hajába, és az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy lehet egy férfinek ilyen szép keze? Az igazat megvallva sosem nézegettem a pasikat. Csak a szex része érdekelt a dolognak, azon a téren pedig nem számít, kinek, mije hogy néz ki.

– Nem pont erre a tényre gondoltam. Még sosem csináltam férfiakkal… – bököm ki kelletlenül. Gunyoros mosolya miatt még inkább zavarba jövök, és eszem ágában sincsen helyet foglalni mellette az ágyon, amit hívogatóan paskolgat.

– Szóval még szűz vagy. Ez nagyon izgalmas!

– Nem vagyok szűz. Mármint a szó szoros értelmében nem… – hebegem idegesen. Baekhyun olyan fejet vág, mintha nagyon elgondolkodna valamin, aztán hirtelen gátlástalanul előrukkol pimasz kérdésével:

– Azt azért tisztázzuk, hogy aktív vagy passzív vagy-e az ágyban.

– Tessék?

– Oké, akkor mondom hétköznapibb nyelven. Amikor elképzeled, hogy szexelsz egy pasival, te teszed be valakinek, vagy neked teszik be? – Na jó. Itt az ideje elszívni egy cigit! Vagy kettőt. Meg sem kérdezve, zavarja-e a füst, rágyújtok, abban a reményben, hogy ez kicsit majd lenyugtatja az idegeimet. El kéne menekülnöm innen. Kit érdekel, mit gondol rólam, úgysem fogom többet látni. Nem nekem való ez. Sem a vakrandi, sem a pasik, sem ő maga. Túlságosan nyílt, túlságosan szókimondó, provokatív, tehát teljesen az ellentétem.

– Én vagyok az aktív fél – fújom ki hosszan a füstöt.

– Hála az égnek! – szakad ki belőle leplezetlenül a lelkendezés. – Szerintem nem ártana kicsit beszélgetnünk, mielőtt a tettek mezejére lépnénk. Ráhangolódás, ismerkedés, tudod… – Nem akarok beszélgetni. Azért jöttem, hogy kielégítsem eddig elfojtott vágyaimat, aztán szépen hazamegyek, mintha mi sem történt volna. Vannak barátaim, akikkel beszélgethetek, bár ha belegondolok, egyikkel sem vagyok őszinte. Senki sem tudja, hogy egy állandó fuldoklás az életem. Mindenki csak a jól elkészített maszkot látja, a boldog, kiegyensúlyozott férjet és családapát, de azzal nincsenek tisztában, hogy esténként, amikor a zuhany alatt lehullik rólam az álarc, perceken át sírok a forró víz társaságában.

– Nem vagyok túl jó a beszéd terén.

– Úgy néz ki, mint egy Adonisz, de antiszoc és titkolja, hogy pasi seggekre bukik. Senki sem lehet tökéletes! Gyere, van nálam pia. Az talán kicsit feloldja a benned lévő feszültséget. Azt hittem, azért kell majd leinnom magam, mert egy bányarémmel fogok találkozni, így hát elég sok üveggel hoztam. – Szó nélkül jókorát húzok a whiskyből, amit Baekhyun a kezembe nyom. A legjobb lenne eszmélet vesztésig inni, mert akkor tényleg nem történne köztünk semmi, bár azt nem értem, miért érzem egyre ellenállhatatlanabbnak ezt a srácot. Ha nem lenne szimpatikus, már rég elhúztam volna. Nem mondom, hogy nem bosszantó a stílusa, csakhogy ami taszít, egyben vonz is benne, ami totálisan összezavar.

– Gondolom, neked nagy tapasztalatod van a pasik terén – jegyzem meg kissé spicces hangon. Baekhyun feláll az ágyról, hogy mellém telepedhessen a süppedős szőnyegre. Egymás kezéből vesszük ki az üveget, amíg a földön hever már egy üres, és egy kis hallgatást követően a vállamra hajtja a fejét, ami józanul valószínűleg zavarna, így viszont meleg bizsergést eredményez a hasamban.

– Fiatalabb koromban sok fiúval összejöttem egy-egy éjszakára. Elég szar időszakom volt akkoriban. Az érettségi után nem tudtam, mi tévő legyek, nem érdekelt semmi, csak a féktelen bulizásnak éltem, mint megannyi meleg tizenéves. De nem voltam boldog. Anyukám elfogadta az életformám, apám a nemi identitásomtól függetlenül utált, és én sem voltam kibékülve magammal, sem az életem alakulásával.

Aztán megismerkedtem Sewoonggal. Több mint húsz évvel volt idősebb nálam, úgyhogy kezdetben valószínűleg apa figuraként tekintettem rá. Megmentett, kihúzott a mocsokból, elérte, hogy tovább tanuljak, hogy később jó munkám legyen… Soha nem kért semmit cserébe, de én mindig úgy éreztem, tartozom neki. Annak ellenére, hogy nála laktam, nem próbálkozott be. Egyik este bebújtam az ágyába, és hát azóta egy pár vagyunk. Ettől függetlenül nem éreztem, hogy szerelmes lennék belé. Persze lehet, hogy ez a szerelem, csak én gondoltam valami nagyobbnak. Valami lángolónak, észveszejtőnek, mindent elsöprő érzésnek. Minden bizonnyal ez csupán a könyvekben meg a filmekben van így. A valóság sokkal letisztultabb.

Sewoong egy évvel ezelőtt megbetegedett. Most én ápolom őt. Sokszor majdnem leléptem ez idő alatt, de nem engedte az a tudat, hogy mennyit köszönhetek neki. Egy csomószor elhatároztam, hogy összejövök valakivel egy éjszaka erejéig, amit sosem hajtottam végre mostanáig. Elhagyni viszont továbbra sem tudnám. Borzalmas ember vagyok, ugyanis néha az jár a fejemben, amíg alszik, hogy fogok egy párnát, és megfojtom, hogy ne kelljen tovább az oldalán szenvednem… Úristen, ezek után tutira nem akarsz majd lefeküdni velem, mert azt hiheted, szex közben is előjöhet a fojtogatós hajlamom.

– Ah, az én fejemben is folyamatosan megfordul, hogy megfojtom a feleségemet, amikor oktalanul nekem esik, amikor lejárat a családja előtt, amikor…

– A feleséged? – néz rám Baekhyun elkerekedett szemekkel. Bassza meg! Észre se vettem, hogy ez a szó csúszott ki a számon. Szépen elterveztem, hogy semmilyen valós infót nem fogok magamról megosztani, erre tessék. Kitaláltam egy álszemélyiséget, aki menő orvosként dolgozik egy menő kórházban, és szabadidejében is csupa menő dolgot csinál. Nincsen felesége, gyereke pláne, maximum egy mogorva kandúrral osztja meg a halál menő legénylakását. Hogy lehetek ekkora balek?

– Három éve házasodtunk össze, és két évvel ezelőtt már meg is született a fiunk. – Baekhyun meglepettségében félrenyeli a whiskyt, melynek következtében hosszantartó köhögő rohamban tör ki. Fogalmam sincs, milyen indítatásból, de végigsimítok a karján, aztán az ujjaim a kezén telepednek meg. Nem húzódik el, és valahogy én sem érzem helytelennek az érintést. – Senki nem tudja, hogy a férfiakhoz vonzódom. Eddig pornóval próbáltam elintézni a szükségleteimet.

– De miért? Nem a sötét középkorban élünk. A homoszexualitást már nem tartják annyira ördögtől valónak. Legalábbis az értelmes emberek nem.

– Nem akartam fejfájást okozni a szüleimnek. Amikor megismertem Hyerit, bebeszéltem magamnak, hogy képes leszek „kigyógyulni” mellette ebből a „betegségből”. Olyan akartam lenni, mint a társadalom többsége. Feleség, gyerek, munka… Bár az apósom cégénél dolgozom, aki egy napot sem szalaszt el, hogy porig alázhasson. Hyeri meg… Eleinte bájos volt, tündéri, de tipikusan az a helyzet állt elő, hogy amint elvettem, kimutatta a foga fehérjét. Az apja az irodában, ő otthon szívja a véremet.

– De a kisfiad miatt vele maradsz.

– Így van. A fiam az egyetlen jó dolog az életemben. Érte élek. Ha elválnék, semmim nem maradna. Kirúgnának az állásomból, a házból, mert persze az is az övék, bár ezeket el tudnám viselni. Azt viszont nem, ha a kicsitől is elszakítanának. Biztosra veszem, hogy nem engednék meg, hogy lássam, főleg, ha kiderülne, meleg vagyok. – Mi a fene van velem? Senkinek nem mondtam el, hogy a pasik érdekelnek, senkinek nem mondtam el, hogy miket kell eltűrnöm Hyeritől és a családjától, erre pont egy vadidegennek nyílok meg? Ez egyáltalán nem jellemző rám. Hetekbe, hónapokba telik, hogy megbízzak valakiben. Még Taeminnel is sokára lettünk legjobb barátok a zárkózottságom okán. Mi lehet ebben a fiúban, hogy egyik percről a másikra megosztom vele a legféltettebb titkaim?

– Nem akarok lefeküdni olyannal, aki házas, gyereke van… Micsoda elcseszett egy randi ez! Mi a francot keresek itt? Sewoong nem érdemli meg, hogy eláruljam. Nem ismerek nála becsületesebb, tisztességesebb embert. Kár volt dumálásra fecsérelni az időt. Rögtön a lényegre kellett volna térnünk a pia, cigi, és lelkizés helyett. Én csak le akartam végre vezetni a feszkót, aztán visszamenni hozzá, hogy beadjam neki a gyógyszereit, de már képtelen vagyok megtenni…

– Egyikünk sem tudna elszámolni a lelkiismeretével, ha megtennénk. Viszont kérhetek tőled valamit? Maradjunk itt ma éjszakára. Annyira felszabadultam melletted. Te vagy az egyetlen, aki előtt le mertem venni az álarcomat. Teljesen lecsupaszítottam a lelkem, amit huszonöt éven át gondosan kerültem, és ez kimondhatatlanul nagy megkönnyebbülést jelent. Nevettess meg! Ne szomorkodjunk tovább. Arra ott lesz az év maradék háromszázhatvannégy napja.

– Szóval arra kérsz, hogy bohóc legyek, és szórakoztassalak? Egye fene!

Az idő gyorsan repül Baekhyun mellett. Olyan történeteket oszt meg velem, amiken szakadok a nevetéstől; szégyenkezés nélkül, emelt fővel tárja fel a legcikisebb sztorijait előttem. Néha már azt hiszem, kamuzik, mert tetszik neki a reakcióm, de ha így is lenne, nem zavarna, hisz rég éreztem magam ilyen jól. Meg merem kockáztatni, hogy ennyit még gyerekkoromban sem nevettem egy huzamban, pedig akkoriban nem nehezedett ez a sok teher a vállamra. Ezen kívül eléri, hogy mellette beszédessé váljak, ami igen nagy szó. Ha ismeretlen társaságba kerülök a feleségem vagy a családja révén, meg sem mukkanok egész vacsora alatt, ő viszont távolról sem hasonlít azokra a megjátszós alakokra, akikkel általában összefutok.

– Játsszunk Felelsz vagy merszt! – kiáltja lelkesen, csillogó szemekkel. Az a megállapítás fészkeli magát az agyamba, hogy mellette sosem unatkoznék, de gyorsan elhessegetem a gondolatot. Holnap és az után már nem lesz ott, hogy szórakoztasson, szóval kár azon töprengeni, milyen jól mulatnánk a jövőben. De nem is akarok jelenleg ezen rágódni. Csak az itt és most számít, abból kell kihoznunk a legjobbat. – Ha olyan kérdést vagy feladatot kapsz, amit nagyon nincs ínyedre megcsinálni, innod kell!

– Jaj ne! – nyöszörgök a tarkómat dörzsölgetve. Így is többet ittam a kelleténél. Még egy korty, és szórakozás helyett a hányással fogom elütni az időt. Pedig nem lepődnék meg azon, ha Baekhyun szívatásként olyan ötletekkel állna elő, melynek eredményeképpen folyamatosan vedelhetnék.

– Nos, felelsz vagy mersz?

– Felelek – válaszolom úgy, mintha a fogamat húznák. Tartok a kérdéseitől, a merés viszont még ijesztőbb, szóval a két rossz közül a kevésbé rémisztőt választom.

– Mi volt életed legőrültebb cselekedete? – Ez nem is olyan durva kérdés. Ha igazán őszinte lennék, azt felelném, a mostani, hisz semmi sem überelheti azt, hogy belementem egy vakrandiba egy idegennel, akit ráadásul rövid idő alatt még meg is kedveltem. De ha ezt válaszolnám, túlságosan szánalmasnak tűnnék. Baekhyun annyi érdekes élményről számolt be a múltjából. Nem láthat egy uncsi fráternek, aki idáig egyetlen izgalmas dolgot sem csinált.

– Tizenhat évesen megcsókoltam a legjobb barátomat, Taemint.

– Taemint?

– Ja… Mindkettőnket így hívnak, hát nem őrület? – A rohadt alkohol nem engedi, hogy gondolkodjak, mielőtt megszólalnék, így majdnem a valódi nevem is napvilágot látott. De azt meg fogom tartani magamnak. Bármit elárulhatok neki, amíg a nevemre nem derül fény, biztonságban érzem magam. – Szóval lenyúltuk Taemin apjának kocsiját, és egy kiadós száguldozás után mocskosul berúgtunk. Nem mentünk el egy szórakozóhelyre, megfelelt a magnóból áradó zene, és hogy minden semmiségen idétlenül röhögtünk. Aztán egyszer csak kellő bátorságot gyűjtöttem össze ahhoz, hogy megcsókoljam.

– Szerelmes voltál belé?

– Mi? Dehogy! Csak akkoriban ébredtem rá, hogy engem nem a mini szoknyák meg a melltartók, illetve az azok alatti dolgok érdekelnek, és ő volt éppen kéznél az első csókomhoz. Azt az egyet követhettem el egy fiúval. Az első szexre, és minden másra csajjal került sor. Szerencsére Taemin nem emlékszik az esetre.

– Miért tartod ezt szerencsének?

– Mert az ember nem smárol a legjobb barátjával. Vagy te esetleg szoktál? – Baekhyun megrázza a fejét. Amióta előhozakodtam az első csókommal, olyan komoly lett. Talán azért, mert eszébe jutott a sajátja. Nem lehetett túl kellemes abból ítélve, ahogy leírta a fiatal korát. – Felelsz vagy mersz? – kérdezem határozottan, hátha a téma váltással újra jobb kedvre deríthetem.

– Természetesen merek! – közli felszegett állal, határozott arckifejezéssel.

– Akkor nyomj le nekem egy sztriptíz show-t! Az egy dolog, hogy megfogadtam, semmit a kéznek, de a szememet még használhatom – kacsintok rá kihívóan. Nem tudom eldönteni, hogy a túlzásba vitt pia mennyiség, vagy Baekhyun tabukat nem ismerő természete csalja-e elő belőlem a pajkos énemet. Normál esetben senkitől sem mernék ilyet kérni, senkire se mernék ránézni vetkőzés közben, de ő valamiért kivételt képez.

Felnevetek, amikor benyomja a telefonján a You Can Leave Your Hat On című számot. Kezdetben úgy vélem, el fogja hülyéskedni a szexi részt, de amikor egyre több ruha hullik a földre, ráadásul olyan csípőmozgással megspékelve, hogy az még egy hivatásos táncost is zavarba ejtene, realizálom, hogy ennek a fele sem tréfa. A „nem érünk egymáshoz” íratlan szabályunkat egyszer sem szegi meg, tisztes távolságból hagyja, hogy gyönyörködjek benne.

Hirtelen azon kezdek merengeni, vajon mi okozta a mellkasán látható halvány heget. Vajon mi a jelentősége a vállán lévő apró tetoválásnak, amit nem is tudok kivenni ilyen messziről. Szeretnék közelebb menni, hogy tanulmányozhassam a figurát. Szeretném, ha elmesélné, miért pont azt az ábrát választotta… Egyszerűen mindent tudni akarok róla!

Nagyot nyelek, amikor már csak egy feszes bokszer simul a testére. Biztos nevetségesnek tűnök, de az ujjaimat összekulcsolom a hátam mögött, nehogy a kezem engedjen a kísértésnek. A tekintetében lobogó tűz szintén letaglóz, mert nem tudom eldönteni, nekem szól-e a vágya, vagy pusztán a show részét képezi. Mindenesetre nem oszt, nem szoroz a helyzeten, mert ha valójában rám is vágyna, úgysem adhatnám meg, amit szeretne. Sajnálom, hogy pont velem sodorta össze a sors. Egy olyan férfit érdemelne, aki teketóriázás nélkül elkapná, nem törődve a megbánással, esetleges következményekkel, de a gép engem dobott ki pechére.

– Meg van elégedve a műsorral, uram? – érdeklődik elváltoztatott hangon, mélyen meghajolva előttem.

– Abszolút. Ajánlani fogom, hogy hívják meg önt Taemin barátom menyasszonyának leánybúcsújára. – Kacarászva öltözik fel, aztán elszántan felvilágosít arról, hogy most muszáj mernem, mert a Baekhyun-féle szabályrendszerben nem lehet egymás után kétszer a feleleket választani. Számat húzva motyogom, hogy oké, merek, holott semmi kedvem hozzá. Tutira vissza fogom kapni a vetkőzős számot, vagy még annál is durvább feladatot fog rám bízni büntetésképpen.

– Hívd fel Taemint, és számolj be neki a csókotokról.

– Mi van? Kizárt!

– Arra kértél, nevettesselek meg, és én szó nélkül teljesítettem. Nem is egyszer! Aztán azt mondtad, vetkőzzek, mire egy szál alsógatyában parádéztam előtted. Mindent megtettem, amit akartál, de nem kérhetek cserébe semmit?

– Miért pont ezt? – fogom a fejem kínomban. – Ha szeretnéd, negyed órán keresztül fogok neked sztriptízelni, vagy meztelenül lemegyek a recepcióra, hogy nincs törölköző a szobában, csak ezt ne.

– Inkább lemennél meztelenül a recepcióra? Inkább bolondot csinálnál magadból temérdek ember előtt, ahelyett, hogy bevallanád, ki vagy te valójában a legjobb barátodnak? Nézd, megértem, ha elnyomod a vágyaid a fiad kedvéért, ha mindenről lemondasz, ami boldoggá tenne. De kell valaki, akinek kiöntheted a lelkedet, amikor úgy érzed, semminek nincs értelme. Kell valaki, aki erőt ad majd, amikor a fájdalom elviselhetetlenné válik. Hidd el, szívesen lennék én ez a személy, a mi útjaink azonban hamarosan kettéválnak…

Ez a fiú sokkal több egy vicces, bohókás alaknál és egy helyes arcnál. Törődik velem, amit isten igazából a saját szüleimtől sem tapasztaltam. Egy anyának éreznie kéne, hogy a gyermeke belül romokban hever, még ha kívülről azt is mutatja, hogy minden rendben van, nem igaz? Anyám meg apám azzal voltak világéletükben elfoglalva, hogy bosszankodjanak az egyik nővérem miatt, sirassák a másikat, miközben nem vették észre, hogy az egyetlen, aki állandóan azt nézi, nekik mi a jó, elsorvad bánatában. Baekhyun viszont akkor is vigyázni akar rám, amikor már nem lesz mellettem, ami hívatlan könnyeket csal a szemembe.

– Hé, Taemin-ah! Hogy vagy? Izgulsz a jövő hétvége miatt?

– Mi az hogy! De neked miért ilyen fura a hangod? Részeg vagy?

– Iszogattam egy keveset. Jut eszembe, emlékszel a tizenhatodik szülinapodra?

– Nem sok maradt meg abból az éjszakából. Lenyúltuk apa kocsiját, száguldoztunk, vedeltünk, aztán teljes képszakadás.

– A képszakadás alatt megcsókoltalak.

– Tessék? Ez valami legénybúcsú előtti szívatós játék?

– Nem. Azért nem árultam el, mert attól féltem, el fogsz tőlem fordulni, ha megtudod, milyen vagyok valójában.

– Miattad halt meg az imádott aranyhalam. Ha e felett szemet hunytam, miből gondoltad azt, hogy mással elriaszthatnál magadtól?

– Úgy sajnálom azt az aranyhalat…

– Fátylat rá! Utána legalább vigaszképp kaptam egy kutyát, amire sokkal jobban vágytam. De figyu… Most azt akarod mondani, hogy azóta belém vagy zúgva?

– Ne aggódj! A tanúd leszek az esküvőn, nem pedig a szerelmes hős, aki berohan a szertartás közepén, hogy bevallja az érzéseit. El sem akartam mondani, csak Felelsz vagy merszt játszunk egy sráccal, aki ezt kérte tőlem.

– Egy sráccal? Hol vagy most, és kivel?

– Egy hotelszobában. Nem ismered, majd mesélek róla. Ő a legviccesebb, a leg… Mindegy, most leteszem, jó?

– Jongin-ah! Érezd jól magad, és légy boldog, mert megérdemled.

Egyszerre ráz meg, és áraszt el hatalmas megkönnyebbüléssel a Taeminnel való beszélgetés. Közben persze végig Baekhyunt figyeltem. Ismét elkomorult, de az engem bíztató mosoly nem maradhatott el. Azon morfondírozom, vajon tényleg létezik-e? Ha egy misztikus filmben lennénk, kiderülne, hogy egy angyal, aki csak azért jött a földre, hogy megmutassa nekem a helyes utat, aztán megy is vissza a felhők közé, amint sikerült ráterelnie. Angyal vagy sem, nemsokára úgyis el fogunk válni, ami az idő előrehaladtával egyre nagyobb szúrást hoz létre a mellkasom közepén.

– A szabályaid szerint most felelned kell – állapítom meg játékosan, mintha nem kezdődött volna el a szétesés a bensőmben. Végül is profinak számítok az érzelmeim elrejtésében, szóval nem okoz nagy problémát a színlelés. – Mi a legnagyobb titkod?

– A legnagyobb titkom? Még kicsi titkaim sincsenek. Nyitott könyv vagyok mindenki számára.

– Na, biztos van valami, amit még senkinek sem mondtál el. Én nem kérlek arra, hogy hívd fel XY-t, és valld be neki, megelégszem annyival, ha előttem leszel őszinte. – Baekhyun gondterhelten a cigis dobozom után nyúl, hogy kihúzzon belőle egy szálat. Olyan sokáig hallgat a semmibe meredve, hogy azt hiszem, nem fog válaszolni, és éppen azon vagyok, hogy másik kérdést tegyek fel, amikor halkan megszólal:

– Sosem voltam még igazán boldog. Nevetek, vidám vagyok, jól érzem magam a bőrömben, de ez nem egyenlő a boldogsággal. Valami zaftosabbra számítottál, ugye? – A sebezhető Baekhyunt látva összefacsarodik a szívem. Úgy érzem, a saját szavaimat fogalmazta meg, mintha ugyanazt érezném, amit ő. Nem foglalkozva a távolságtartó megállapodással, vigasztalón átölelem, mire nagyot sóhajtva a vállamba fúrja a fejét. – Mindenki azt gondolja, Baekhyunnak fenékig tejfel az élete, és én nem cáfolom meg ezt az állítást. Úgy teszek, mintha tényleg az lenne.

– Előttem nem kell úgy tenned, mintha minden oké lenne. Tudom, arra kértelek, hogy nevettess meg, de nyugodtan sírj, ha jól esik.

– Melletted nem teszek úgy, mintha minden jó lenne. Veled tényleg minden jó… – Utolsó mondata kibírhatatlan súlyként ereszkedik rám, de a következő pillanatban már valami csacskaságról fecseg, ami kizökkent a melankóliából. Természetéből adódóan nem tud sokáig a kesergésre koncentrálni, de abban a néhány percben, amikor a legnagyobb titkáról beszélt, teljes lelkét feltárta előttem, amit csak nekem engedett meg látni.

A velünk szemben lógó tükörbe nézve konstatálom, hogy mosolygok. Annyira régen műveltem már ezt a mindennapi tevékenységet, hogy meglep az az örömteli görbület az arcomon. A fiammal természetesen mindig jól érzem magam, de rendkívül felemelő egy elragadó, energikus személy társaságát élvezni, aki megért, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ennek dacára tudom, hogy soha többé nem találkozhatok Baekhyunnal. Túlságosan megdobogtatja a szívem ahhoz, hogy csak barátként tekintsek rá, ezért távol kell tartanom magam tőle.

Annyit még megengedek magamnak, hogy kezem finoman végigsimítson az állán, a nyakán, a karján, és hogy belemerüljek szépséges vonásaiba. Halkan felkuncog, az ajkára kiülő mosolytól még elbűvölőbb lesz, én pedig nem tudom megállni, hogy a száját kihagyják az ujjaim. Reszketegen felsóhajt, forró lehelete a bőröm csiklandozza, miközben leutánozva a mozdulataimat, ő is a számhoz emeli a kezét.

Olthatatlan vágy ég a szemében. Tudom, ha újra a tükör felé fordulnék, a sajátomban is ezt látnám, de eszem ágában sincs levenni róla a tekintetem. Kettőnk sóvárgása fájdalmas elegyként őröl fel. Tisztában vagyok azzal, ha most megcsókolom, még jobban fog hiányozni, még jobban fog kínozni a tudat, hogy hagytam elmenni, de ha nem tenném meg, örök megbánás gyötörne életem végéig.

Így hát nagyon lassan, centiről centire odahajolok hozzá, és gyengéden az ajkára helyezem az enyémet. Le akarok állni, visszavonulót fújni egy ártatlan kis szájra puszi után, de úgy érzem, felrobbanok, ha nem megyek tovább. Biztosra veszem, hogy Baekhyun is ezt érzi, mégsem tesz semmit a beleegyezésem nélkül a családomra való tekintettel. Amikor a nyelvem végigsiklik az alsóajkán, felnyögve a pólómba markol, egyértelműen a tudtomra adva, mennyire vágyik a folytatásra, amit meg is adok neki.

Kisvártatva azon kapom magam, hogy összegabalyodva fekszünk. Olyan erősen szorítjuk egymást, hogy szinte nem lehet megmondani, melyik végtag kihez tartozik. Eddig börtönbe kényszerített szívem olyan sebesen szárnyal, mint egy madár, aki végre kiszabadult a fogságból. Baekhyun csókja annyira mámorító, lélegzetelállító, hogy egyszerre szeretnék önfeledten nevetni, és mindent beleadva sírni a bennem tomboló gyönyörtől. Ez a CSÓK, csupa nagy betűkkel, életem csókja. A pillanat, amikor nemhogy megszűnik létezni a világ, te magad is egy másik dimenzióba kerülsz. Az érzés, amiről azt hitted, csak a könyvek lapjain, meg a filmek képkockáin jöhet létre.

– Taemin… – zihálja a számba, amikor az ujjaimat végighúzom a gerince mentén.

– A nevem Jongin… Bocsáss meg, hogy hazudtam neked… Bárcsak korábban találkoztunk volna… – suttogom az ajkára. Baekhyun szorosabban fonja körém a karjait, mintha attól félne, bármelyik percben köddé válhatok. Az órára sandítva látom, hogy hajnali 4:13-at mutat, ami azt jelenti, hogy lassan indulnom kell, ha haza akarok érni a kicsi ébredése előtt.

– Ne menj még! – súgja remegő hangon. – Maradj velem napfelkeltéig. – Baekhyun teljesítette a kérésemet. Megnevettetett, egy felejthetetlen éjszakát okozott nekem, úgyhogy most rajtam a sor, hogy valóra váltsam a kívánságát. Meg persze legszívesebben én is addig húznám az időt, amíg csak lehet.

Ezúttal visszaveszünk a heves szenvedélyből; lustán, ráérősen csókolózunk, meg-megszakítva a folyamatot pár pillanatig, mialatt beleveszhetünk egymás tekintetébe. Sosem éreztem még eddigi életem során, hogy meg szeretném állítani az időt. Sőt, inkább fel akartam pörgetni az óra mutatóit, ahányszor Hyeri hisztijét hallgattam, vagy az apósom lebecsmérlő beszólásait. Baekhyunnal a karjaimban arra vágyom, bárcsak megáldottak volna egy szuper erővel, ami az idő lefagyasztásában nyilvánulna meg. Örökre itt tudnék vele maradni ebben a kis szobában, hallgatni a meséit, a nevetését, befogadni az érintéseit, kicsókolni belőle a fájdalmat…

De a kegyetlen napsugarak hamarosan megmutatják magukat a világnak, hogy ezzel elválasszanak két embert, akik nagyon rövid időre megtapasztalhatták a valódi boldogságot. Miért nem következett be egy napfogyatkozás? Nem mondom, hogy éveken át sötétségbe borulva legyen az ország, de azért néhány órát még adhatott volna. Néhány óra másoknak kevés, nekünk viszont a mindenséget jelentette volna.

Baekhyun időközben álomba szenderült, így óvatosan lefejtem magamról kétségbeesetten ölelő karjait. Nyomok még egy búcsúcsókot a szájára, aztán sajgó szívvel az ajtó felé veszem az irányt. Egyik részem örül annak, hogy nem ébred fel, mert sokkal nehezebb lenne itt hagynom őt, ha látnám könnyektől csillogó szemeit. Másik részem azonban azért fohászkodik, hogy keljen fel, zárjon be ide, és tűntesse el a kulcsot, hogy kénytelen legyek maradni.

Összeomolva mászok be egy taxi hátsó ülésére. Még ha ki is józanodtam volna, akkor sem lennék képes ilyen állapotban vezetni. Szegény sofőr egyfolytában azt kérdezgeti, hogy minden rendben van-e, amitől nagy kedvem lenne bemosni neki egy jókorát. Hát nem egyértelmű, hogy kurvára nincs rendben semmi? Azt hiszi, attól majd abbahagyom a bőgést, hogy a szentet játszva úgy tesz, mintha érdekelné, mi van velem? Rohadtul nem fog tőlem borravalót kapni azért, mert Teréz anyának képzeli magát.

Nyugodj már le, Kim Jongin! Nem veszed észre, hogy nem normális, amit csinálsz? A nagyapád temetésén rezzenéstelen arccal álldogáltál, most meg itt óbégatsz egy fiú miatt, akit jóformán nem is ismersz? Az a baj, hogy igenis ismerem őt. Még ha csak körülbelül nyolc órát is töltöttünk együtt, jobban ismerem, mint a legtöbb körülöttem élő embert. Gőzöm nincs arról, hogy hívták Hyeri legjobb barátját általánosban. Nem tudom, Taemin mi akart lenni kiskorában. Arra viszont tökéletesen emlékszem, hogy Baekhyun legjobb barátja Chanyeol volt, hogy oroszlán idomár akart lenni, és ennél még sokkal többre.

Senki sem tudja rólam, hogy gyerekként balettoztam, mert cikinek találom, Baekhyunnak viszont meg is mutattam néhány figurát. Nyolc óra, miközben csak beszéltünk és beszéltünk, melynek során több dolgot osztottam meg vele, mint mással nyolc év alatt. Nyolc óra, amit legtöbben pihenéssel töltenek, de mi arra fordítottuk, hogy minél több közös emléket szerezzünk. Nyolc óra, amikor szerelmes lettem, aztán el is veszítettem a szerelmemet.

De hogy hihetem azt, hogy beleszerettem? Hogy jelenhetnek meg a fejemben vele kapcsolatban olyan jelzők, hogy a nagy Ő, az igazi, életem szerelme? Hát teljesen elment az eszem? Tutira becsavarodtam, egyszerűen nincs más opció. Hiszen csak dumáltunk, smároltunk és kész. Biztos azért pörögtem rá ennyire a témára, mert ő volt az első férfi, aki előtt felfedtem magam. Az első férfi, akivel rendesen csókolóztam. Ha más jelentkezett volna a vakrandira, nyilván iránta táplálnék hamis érzelmeket. Még ha össze is jönnénk, még ha az első hónapok felhőtlen boldogságban is telnének, előbb-utóbb úgyis kibújna a szög a zsákból, és úgy veszekedne velem, mint Hyeri.

Legalábbis ezt mondja az eszem. A szívem viszont pánikolva azt próbálja a tudtomra adni, hogy Baekhyunnal hónapok, évek múltán is mindent meg tudnék beszélni vitatkozás nélkül. Hogy ha más férfi lépte volna át a hotelszoba küszöbét, az első pillanatban faképnél hagytam volna, mert egy akárki nem tett volna rám ilyen mély benyomást. Ő nem egy akárki. Ő Baekhyun, akinek olyan vibráló kisugárzása van, hogy talán mindenki beleszeretne nemtől függetlenül, ha egyszer találkozna vele. Baekhyun, az egyetlen, aki képes volt kiűzni belőlem a félelmet, az önbizalomhiányt, az egyetlen, aki őszinte vággyal a szemében nézett rám.

Menedéket keresve ölelem magamhoz a kisfiamat. Még alszik, amikor hazaérek, de muszáj éreznem őt ahhoz, hogy visszakerüljek a normális kerékvágásba. Naiv módon azt remélem, hogy ha ő velem van, nem fog eszembe jutni az a bizonyos személy, de nagyot tévedek. Emlékszem, milyen kedvesen mosolyodott el a gyerek képét nézve, amit a tárcámból húztam elő. Emlékszem, ahogy lágyan megjegyezte, mennyire hasonlít rám. A kezére, ami úgy túrt a hajamba, ahogy most én borzolom össze a kicsi haját… A rohadt életbe! Ezután bármi és minden rá fog emlékeztetni?

Bekapcsolnám a tévét, hogy a fiam nézhesse kedvenc reggeli meséjét, mire kiderül, hogy elromlott a készülék. Nem baj, legalább plusz elfoglaltság lesz szervizbe vinni. Rengeteg elfoglaltságra van szükségem, hogy eltereljék a gondolataimat. Jobb híján a porosodó rádió felé nyúlok, ami szerintem azóta nem volt bekapcsolva, amióta ideköltöztünk. Még a nagypapámtól örököltem, de nem igazán használtam, mert ha zenét akartam hallgatni, a CD-imet vettem elő.

Bekapcsolva a rádiót megmerevednek az ujjaim, így nem tudok tovább tekerni. Baekhyun hangját hallom felcsendülni az öreg szerkezetből, de persze azt hiszem, csak képzelődöm. Mivel minden őt juttatja eszembe, biztosan most is az elmém űz belőlem tréfát. Ahogy kibontakozik a mondanivalója, nem tagadhatom tovább, hogy valóban ő telefonált be az egyik műsorba. Miféle rossz játéka ez a sorsnak? Találkoznunk sem kellett volna. Arra a rohadt randira egy unalmas, unszimpatikus pasinak kellett volna eljönnie, aki nem hajlandó beszélgetni, ismerkedni, kizárólag a szexre hajt, és ennyi. Miután megtörtént volna a dolog, mindketten folytathattuk volna az életünket megbánások nélkül.

Ehelyett egy édes, lehengerlő, számomra egyszerűen tökéletes fiú sétált be azon az átkozott ajtón, aki pár óra alatt elrabolta a szívem, és én hülye, nem vettem vissza, mielőtt elváltunk. Nem cseréltünk számot, még egymás vezetéknevét sem tudjuk, mert még véletlenül sem akartam kísértésbe esni a keresést illetően. Erre pont most romlik el a tévé, pont most kapcsolom be azt a rádiót, amire évek óta rá se néztem, és pont az az állomás jön be rajta elsőnek, amin ő beszél. Megfogadtam, hogy ellenállok, hogy idővel csupán egy szép emlékké fog fakulni a tegnap éjjel, de eléggé megnehezíti a helyzetem, ha ezentúl lépten-nyomon az univerzum jeleibe fogok ütközni.

– Itt van velünk egy újabb bolyongó szív, aki egy másik bolyongó szívnek szeretne üzenni. Tiéd a szó, barátom!

– Ryeowook hyung! Minden reggel hallgatom munkába menet a műsorod, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az egyik betelefonáló bolyongó szív. Kezdésnek lehet hozzád egy kérdésem?

– Hát persze!

– Hiszel a szerelem első látásra fogalmában?

– Nemcsak hiszek benne, meg is tapasztaltam. Így ismertem meg a feleségemet, és mint tudjátok, már a harmadik porontyunkat várjuk. Szóval én azt ajánlom, ne ijedjetek meg, ha ilyen élményt éltek át.

– Nem magával a ténnyel van a baj, kicsit bonyolult mindkettőnk helyzete. Vagyis nagyon bonyolult. Mindketten haldoklunk a kapcsolatunkban, de vannak kötelékek, amik nem engednek szabadulni.

– Ha szerelmes vagy, nincs olyan probléma, amit ne tudnál megoldani.

– És mi van, ha ez csak egy érzéki csalódás volt? Pusztán vigaszt kerestünk egymásnál a nyomorult életünk miatt, és erre vetítem ki a szerelem illúzióját?

– Ezt magadtól kéne megkérdezned. Szerinted érzéki csalódás volt? Vagy szerelem első látásra?

– A szívem azt súgja, az utóbbi.

– Egyetlen dolog van, ami sosem hazudik, az pedig nem más, mint a szív.

– És mi van, ha ez egy egyszeri és megismételhetetlen pillanat volt? Ha másodjára, sokadjára már nem lenne ugyanaz? Kiskorom óta arra vágytam, hogy eljussak az Eiffel-toronyhoz. Amikor sikerült megvalósítanom az álmom, iszonyú boldog voltam. Aztán úgy alakult, hogy két évre rá újra Párizsba repülhettem. De akkor már nem láttam olyan gyönyörűnek a tornyot, nem öntött el az az érzés, ami először. A mosolyom nem ragyogott úgy, mint a korábbi képeken. És így jártam a sushival is. Elsőre azt mondtam, „hű, ilyen finomat még életemben nem ettem”, következő alkalommal meg azt, hogy „jesszusom, hogy tudtam én ezt múltkor megenni?”

– Miért érzem azt, hogy egyfolytában kibúvókat keresel? Tényleg vannak egyszeri és megismételhetetlen pillanatok. Egy második csókból például sosem lesz első, de attól még lehet ugyanolyan fantasztikus. Szerintem Párizst és a kaját nem kéne belekeverned. Biztos másodjára is ugyanolyan szép volt a torony, ugyanolyan finom volt a sushi, maximum nem vágytál már annyira rájuk. És lehet, hogy egy idő múlva a szerelem érzése is el fog halványulni, de addig is miért ne élvezhetnéd ki a csodáit? Ha egy hétig tart, addig, ha egy évig, addig, ha életed végéig, akkor addig. Ezt nem tudhatjuk előre. Viszont ha esélyt sem adsz neki, akkor sosem fogod megtudni.

Amikor meghallom Baekhyun mély sóhaját, ki akarom kapcsolni a rádiót. Sokkal előbb kellett volna megtennem, mert az idegeim így is cafatokban lógnak. Képtelen vagyok végighallgatni a nekem szánt üzenetet. Ugyanakkor arra is képtelen vagyok, hogy ne hallgassam tovább bársonyos hangját. Nem muszáj foglalkoznom azzal, amit mond, én csak azt a finoman simogató hangját szeretném hallani utoljára.

Hirtelen odajön hozzám a fiam, hogy letörölhesse az arcomon végigszántó könnyeket. Észre sem vettem, hogy sírok! A fenébe, sosem engedtem meg magamnak, hogy elgyengüljek előtte. Még ha belül fájt is, nem mutattam ki. Ő mindig a mosolygós, szerető apukája képét érdemelte. Amikor azt mondja, nem akar többé ilyennek látni, szipogva magamhoz szorítom. Hogy hagyhatnám őt el? És hogy maradhatnék a történtek után? Képtelenség választani kettőjük közül…

– Öhm… szia... Lehet, hogy jobban tenném, ha most megszakítanám a vonalat, és nem zaklatnálak fel még inkább. Mondjuk, az is lehet, hogy nem fogod hallani az üzenetem. Mégis mennyi esély van arra, hogy pont ezt a műsort hallgatod pont most? Talán azt kéne kívánnom, hogy ne hallgasd, mert akkor nem okoznék neked újabb fejfájást. De valójában azt szeretném, ha hallgatnád, és ha… ha…

Ha csak egy hétig tartana a szerelmünk, nekem az is megérné. Egy hét boldogság rettentő nagy ajándék lenne huszonhét év kínlódás után. De az is lehet, hogy te nem is élted át azt a varázst, amit én. Mi van ha… Na jó, nem kezdem el ezt újra, mert még felbosszantom Ryeowook hyungot.

Emlékszel? Megkérdezted, mi lenne a három kívánságom, ha előttem teremne egy jó tündér, mire én elpoénkodtam az egészet. Azt válaszoltam, hogy mindig legyen az asztalomon elegendő kimchi, mindig maradjon ugyanaz a méretem, kvázi sose hízzam ki a mostani ruháimat, és, hogy mindig láthassam a szentjánosbogár rajzást. Ezt annyival módosítanám, hogy mindig legyél ott velem, amikor kimchit eszek, mindig ellenőrizd, hogy beleférek-e még a ruháimba, és mindig kéz a kézben nézzük a szentjánosbogár rajzást.

Lángoló, észveszejtő és mindent elsöprő.

Nézd, én… Ott leszek ma este nyolckor, ahol tegnap találkoztunk. Ha nem jössz el, az sem baj. Akkor életem legszebb emlékeként fogom elkönyvelni azt az éjszakát, és kiváltságosnak fogom érezni magam, hogy legalább pár óra boldogság adatott nekem. De ha eljössz… Kérlek, gyere el!

Megjegyzés: Ti mit gondoltok, hogy zárul a történet? Jongin elmegy a találkozóra, és végre megengedi magának, hogy boldog legyen, vagy hosszas hezitálás után arra a döntésre jut, hogy, ha eddig kibírta a fia miatt a felesége oldalán, ezután is ki fogja, és egész életében az emlékekből fog erőt meríteni? Esetleg egy harmadik verzió? Ötven év múlva véletlenül találkoznak valahol, és utolsó éveiket egymás mellett töltik? Vagy Jongin már csak Baekhyun temetésére tud elmenni, ahol megbánja, hogy jól elpazarolta az életét? Az én fejemben természetesen ott van a befejezés, de kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is! Sosem írtam még lezáratlan történetet, de remélem, benne vagytok egy kis együtt gondolkodásban egy szokványos véleményezésen kívül. Előre is köszönöm az együttműködéseteket! Persze semmi nem kötelező^^