ChanHun - Somewhere Over the Rainbow 3/6

Sehun

– Boldog szülinapot, kis herceg! – kiáltja lelkesen a fogva tartóm egy hatalmas tortával a kezében. A tizenhét égő gyertya számomra nem arról tanúskodik, hogy hány éves lettem, hanem arról, hogy mennyi ideje vagyok itt, hogy hány éve kapok puccos, boltban drágán vett tortát az anyukám által készített finomság helyett. Persze az ajándék hegyek sem maradhatnak el, bár nem tudom, mi értelme felvennem a legjobb márkájú cipőket, ruhákat, ha úgysem mutathatom meg senkinek. Még egy falatot sem nyeltem le, mégis hányingerem támad, amikor énekelni kezd, mint minden eddigi alkalommal. A szemei ragyognak, mosolyog, nekem pedig erővel kell a testem mellett tartanom a kezem, hogy ne nyomjam a képébe, amit éppen felém nyújtogat.

– Köszönöm. – Felszólít, hogy fújjam el a gyertyákat, miközben ezernyi képet készít rólam. Évek óta nem kívántam semmit a gyertyák elfújása előtt, de most egy pillanatra lehunyom a szemem, és Chanyeolra gondolok. Nem fogalmazódik meg egy konkrét kérés a fejemben, nem tudom, pontosan mit akarok, de az biztos, hogy ha hinnék az olyan buta babonákban, mint ez, akkor minden kívánságomat rá áldoznám. Azt szeretném, ha ő boldog lenne, hogy velem vagy nélkülem, az már csak részlet kérdés.

– Milyen gyorsan repül az idő. Bárcsak örökre az a pici fiúcska maradtál volna – sóhajt fel ábrándosan egy régebbi fotómat nézegetve. Sajnos akkora hatalommal nem rendelkezik, hogy örök gyereklétbe kényszerítsen, akármennyire is bánja, hogy mostantól maximum a pirulák segítségével fog boldogulni. Inkább enni kezdek, mert addig sem kell a pofáját bámulnom. Üveges tekintettel meredek a tányérra, gépiesen helyezem a számba a villát, és közben lelkileg felkészülök a következő állomásra.

Ajándékozás kipipálva, tortaevés úgy szintén, ami azt jelenti, hogy vár minket a pihe-puha ágyikó. Azért is gyűlöltem meg a születésnapomat, mert akkor tettem meg első utazásomat a pokolba, amit ezen a jeles eseményen még rosszabbul viselek el, mint egy szimpla hétköznapon. De ezúttal nem nagyon hat meg a dolog, mert erőt ad, hogy nemsokára találkozhatok Chanyeollal. Ennek tudatában akár meg is égethetne, kötélre is lógathatna, semmi nem képes beárnyékolni a jókedvemet, amit az unokaöccsének köszönhetek.

– Alig bírtam elküldeni itthonról azt a kölyköt, hogy kettesben lehessünk. De ne aggódj, már nem kell sokáig eltűrnünk a jelenlétét. Pár nap múlva érettségi, utána színét sem fogjuk látni. – A gyomrom görcsbe rándul arra a gondolatra, hogy nem fog sikerülni a tervünk, mi szerint Chanyeol kivisz innen. Nem, nem veszíthetem el a reményt, mert akkor nem tudok majd kellőképpen harcolni. Az utóbbi napokban egyre erősebb lettem lelkileg, egyre biztosabb vagyok abban, hogy képes leszek vallani ellene a bíróságon, és normális életem lehet a falakon túl. Chanyeol nélkül nem jutottam volna el erre a szintre. Még ha tudnám is a biztonsági rendszer kódját, akkor sem sétálnék ki a birtokról magamtól, mert óriási szégyen uralja a bensőmet. Úgy érzem, ha végigmennék az utcán, mindenki tisztában lenne azzal, mit tettek velem. Attól félek, hogy minden tanártól rettegnék, minden férfiban a potenciális szörnyeteget látnám, aki talán még egy ennél is rémesebb helyre vinne el, ezért jobb nekem, ha itt maradok, hisz végül is nincs annyira rossz sorom…

Chanyeol viszont napról napra szilárdabbá teszi az elhatározásomat. Az ominózus alkalom óta nem beszélt a szabadulásomról, nem akar ezzel stresszelni, másképp éri el, hogy a jó döntést hozzam meg. Ezen a héten egy napot sem volt suliban, mert az „öngyilkossági kísérlete” miatt a nagybátyja megengedte, hogy itthon maradjon. Mindennap együtt voltunk, rengeteget csacsogtunk, játszottunk, a közös képregényünkön dolgoztunk, és hihetetlenül sokat nevettünk. Abban a tévhitben éltem, hogy a velem történtek után soha többé nem leszek képes nevetni, de mellette nem lehet fapofával ücsörögni, egyetlen szavával mosolyt tud csalni az arcomra. Attól függetlenül, hogy itt tartózkodásom minden perce alatt a szabadulásra vágytam, egyedül nem mertem volna semmit tenni, mert nem az lebegett a szemem előtt, hogy újra a családommal lehetek, dolgozhatok, szórakozhatok, csak arra tudtam gondolni, hogy ennél sokkal rosszabb emberhez is kerülhetnék. Chanyeol viszont meg fog védeni, ha velem lesz, semmitől nem fogok félni többé.

Gyorsan dobálom le magamról a ruháimat. Általában sokáig szoktam húzni az időt, de most hamar túl akarok esni rajta. A szörnyeteg már bejelentette, hogy ezt követően el kell mennie, és csak este fog visszajönni, így azt szeretném, hogy amint lehetséges, házon kívül legyen. Annyira felvillanyoz, hogy Chanyeollal tölthetem a szülinapomat, hogy még akkor is vigyorgok, amikor az a gazember rám mászik. Még jó, hogy ő nem látja az arcomat, mert nem tudnám mivel magyarázni hirtelen támadt vidámságomat.

Kicsit visszavesz nagy örömömből, amikor megérzem a csókjait a hátamon. Komolyan mondom, ezt a részt gyűlölöm a legjobban. Tudom, hogy nem vagyok normális, de azt kívánom, bárcsak ütne-verne, bárcsak abban lelné az élvezetét, ha fájdalmat okozna nekem, mert gyengéd simogatása, lágy csókjai sokkal inkább kikészítenek, mintha szadistaként kínozna. Gyűlölöm, hogy az ő fejében mi egy tökéletes párt alkotunk, és ebben a pillanatban éppen szeretkezünk, hiszen nem tűnik erőszaknak, amit csinál, én meg nem állok ellen, szóval…

Totál lefagyok, amikor észlelem, hogy nem szándékozik óvszert használni. Eddig sosem tett ilyet, amit értékeltem, mert ettől valahogy kevésbé éreztem mocskosnak magam az aktus után. És én még azt hittem, hogy lehet egy kis nyugtom, amikor múltkor cserbenhagyta a farka. Összeszorított fogakkal és szemhéjakkal várom, hogy minél előbb végezzen, de az a rohadt ajzószer gondoskodik arról, hogy a szerszáma jobban működjön, mint új korában. Nem mondhatnám, hogy fáj, amit csinál, vagy csak arról van szó, hogy már hozzászoktam, de az undor sokkal jobban zavar a kellemetlen érzeteknél. Undorodom a gyengédségétől, a szerelmes szavaitól, amiket a fülembe liheg, és leginkább magamtól, amiért voltam olyan marha, hogy egyszer bíztam benne. Sosem okozott sérüléseket a testemen az együttléteink során, mégis jobb lenne, ha mindenütt csúnya hegek borítanának, ha cserébe eltűnnének a lelkemen tátongó beforratlan sebek.

Lenézek a kezemre, ami ökölbe zárva szorongatja a nagy semmit. Van egy pingpong labdám, az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem a régi életemből, ilyenkor abból szoktam erőt meríteni, de most elfelejtettem elővenni. Kezdetben el tudott kápráztatni a megannyi játékkal, melyekkel elhalmozott, de miután lehullt róla az álarc, egy ujjal sem értem az ajándékaihoz, csak a labdát bámultam naphosszat, amit a húgom csempészett azon a reggelen a zsebembe, amikor eltűntem. Emlékszem, milyen megvetően meredtem a kis darabra, amint a kezem ügyébe került. Arra gondoltam, hogy minden normális gyerek legalább egy nyavalyás csokit kap ajándékba, erre az én szememet egy ilyen semmiséggel akarják kiszúrni. Olyan naiv voltam, hogy el szerettem volna cserélni valakivel egy sokkal menőbb dologra, de persze mindenki kinevetett, mihelyst meglátta, mivel szándékozom fizetni. Milyen ironikus, hogy mostanra ez a labda lett a legnagyobb kincsem, amit semmi pénzért nem adnék oda másnak.

Hogy folytassam az iróniák sorozatát, a húgom hangját hallom a fejemben. Régebben folyton idegesített, ha megszólalt, mert annyi butaságot tudott összefecsegni, most azonban mindent megtennék, ha a szemétláda nyögései helyett valóban hallhatnám édes nevetését. Évek óta azt gyakorlom, miként tudnám teljesen kikapcsolni az agyam erre az időre, de nem megy. Hiába emlékszem vissza a szép pillanatokra, hiába hallom anyukámat, ahogy esti mesét olvas, a háttérben ott van a szörnyeteg, akit egy percre sem tudok kiiktatni az életemből.

– Annyira szeretlek, Sehun! Te vagy a mindenem!

Isteni szerencse, hogy nem várja el tőlem, hogy én is ilyeneket mondjak neki, mert inkább levágnám a fél karom, minthogy az a szó hagyja el a számat. Régebben azt hittem, megölt bennem mindent, ami ahhoz kéne, hogy szeretni tudjak valakit, de mióta megismertem Chanyeolt, új remény szikrák gyúltak a szívemben. Csak remélhetem, hogy azokból a szikrákból elolthatatlan tűz fog keletkezni, pillanatnyilag azonban ismét távol érzem magam a javulástól, mert az a gerinctelen alak tett arról, hogy az előttem álló, boldognak ígérkező napot is beszennyezze.

– Este hozok még egy ajándékot. Sajnos most be kell zárjalak, mert az a semmirekellő gyerek itt fog téblábolni egész nap, de már nem kell sokáig eltűrnünk a pofátlanságát. – Annak ellenére, hogy így beszél az unokaöccséről, láttam rajta, hogy megrázta őt, amikor megvágta a csuklóját. Miután tudomást szerzett a bátyja és a sógornője haláláról, fél napon át zokogott, és én voltam olyan szívtelen, hogy kárörvendve figyeltem a szenvedését. Elégedettséggel járt át, hogy fájdalom érte, amit persze azóta is bánok, hiszen később kiderült, hogy Chanyeol szüleiről van szó. És miután a fiú megsebezte magát, szemtanúja lehettem annak, hogy a bácsikája a testvére fényképéhez beszélt, megígérve neki, hogy helyette is vigyázni fog a fiára. Néha csevegni akart vele, megkérdezte tőle, hogy halad az érettségire való tanulásban, mik a tervei a jövőre nézve, ilyenkor Chanyeol nagyon nagy erők árán tudta csak megfékezni ökölbe szorított kezét, hogy ne verje péppé a kedveskedő alakot.

Zokogva sikálom magam a kádban, pedig hallom, hogy Chanyeol már megérkezett, és életem megrontója sem tartózkodik a birtok területén. Nem értem, mi a fene bajom van, hisz az nem rázott meg ennyire, amikor kisfiúként először „játszott” velem. De valamiért úgy érzem, hogy direkt csinálta ezt, hogy megjelölt, így jelezvén, hogy kizárólag az övé vagyok. Elhasználok egy flakon tusfürdőt, csak locsolom, és dörzsölöm magamba, mégsem találom egy fokkal sem tisztábbnak a testem. Gyűlölöm őt, amiért pont ma támadt kedve gumi nélkül csinálni, és gyűlölöm magamat, amiért ez ilyen szinten kiütött. Magasról kéne szarnom rá, rohannom kellene Chanyeolhoz, hogy minél több időt tölthessünk együtt, ehelyett egyszerűen nem tudom lerakni a szivacsot, hiába parancsolom meg a kezemnek.

– Jól vagy, Sehun? – hallom Chanyeol hangját a fürdőszoba ajtó elől.

– Nehogy be gyere! – zihálom az arcomba folyatva a jéghideg vizet. A szobám tulajdonképpen egy teljes lakrésznek is felfogható, mert van hozzá külön fürdő és egy apró étkező helyiség is. A fogva tartóm kezdetben a béke szobába zárt be, leszedált, hogy még véletlenül se áruljam el magam, aztán arra a döntésre jutott, hogy nem fogok bajt okozni, ezen kívül sokkal kényelmesebb lenne nekem egy nagyobb térségben. Az első nap Chanyeol nagyon megijedt, mert ezt a kulcsot nem találta, és órákba telt, mire rálelt egy cipős doboz mélyén az ágya alatt.

– Rám hozod a frászt. Kérlek, hadd segítsek! – Nem felelek semmit, de nagy erőfeszítéseket téve kikecmergek a kádból, és egy alapos törölközést követően felkapok egy tiszta ruhát. Ahogy kilépek az ajtón, Chanyeol aggódó tekintetével találom szemben magam, és annyira meghat, hogy így félt engem, hogy akaratlanul a karjában kötök ki. Eddig ódzkodtam minden fajta érintkezési formától, már majdnem egy hónapja ismerem őt, de a kézfogásnál nem jutottunk tovább, jelenleg azonban őrületes szükségem van a közelségére.

– Nagyon hiányoztál! Ne haragudj, hogy így elcseszem a napunk kezdetét…

– Meg fogom őt ölni… – suttogja remegő szájjal. – Tudod, miért szoktam rá az altatókra? Eleinte azt hittem, azért, mert nem akarok tudatomnál lenni, amíg téged… De aztán rájöttem, hogy más az oka. Ha nem ütném ki magam, odaállnék az ágya fölé, és amíg alszik, a nyakára kulcsolnám az ujjaimat. Élvezettel nézném végig, ahogy az utolsó szuszt is kiszorítanám belőle… – Ahhoz képest, hogy eddig nem ölelkeztünk, most olyan erősen fonom köré a karjaim, hogy félő, én fogom kiszorítani belőle az összes szuszt. Amikor a nagybátyja itthon van, Chanyeol vagy a zongorázásba menekül, vagy az altatók okozta megnyugtató világba. Az a féreg nem bírta kivárni, amíg Chanyeol elhagyja a házat, és tegnap előtt letepert. A kérésemnek eleget téve, Chan nem kockáztatta többé az életét, de mintha ráérzett volna a szenvedésemre, a Somewhere Over the Rainbow-t kezdte játszani, ami fénysugárként szökött sötétségbe borult szívembe.

– Hoztál nekem ajándékot? – pislogom ki a szememből utolsó könnycseppjeimet. Nem vagyok hajlandó megengedni, hogy bármi is belerondítson ebbe a napba. A kérdés csak az, hogy Chanyeol is képes lesz-e maga mögött hagyni az őt üldöző árnyakat. Annyira sajnálom, amiért át kell mennie ezen a borzalmon. Nem elég a szülei halála, még egy olyan teherrel is meg kell birkóznia, amitől talán sosem fogunk megszabadulni. Azelőtt azért zongorázott, mert szerette csinálni, most azért teszi, hogy elnyomja a fejében zsongó hangokat. Azelőtt sosem vett be gyógyszert, ha fájt valamije, most nincs fizikai fájdalma, de a lelkén ejtett sebek annyira sajognak, hogy már képtelen lenne segítség nélkül álomba merülni. Amikor együtt vagyunk, mosolyog, viccelődik, olyan, mint az a fiú, akit megismertem, aki még nem tudott a szörnyű igazságról, de attól félek, hogy ez csak egy álca, amit miattam öltött magára.

– Boldog szülinapot! Mondjuk, nyilvánvalóan boldog lesz, mert veled vagyok. Amúgy meg milyen ajándékra célozgattál? Hát nem számítok elég nagy ajándéknak? – Nevetve összeborzolom a haját, majd nyomok egy cuppanós puszit az arcára. Annyira megrökönyödik, hogy zavarában elenged, és futni kezd, azzal a felkiáltással, hogy el kell kapnom, ha igényt tartok a sok meglepetésre, amiket előkészített nekem. Tudom, hogy a szíve mélyén fájdalmat érez, ahogy én is, de iszonyú hálás vagyok neki, amiért át tud szellemülni pár órára a kedvemért. – Nos, ma kipipálhatunk pár tételt a „még sosem” listádon.

Amikor sikerül utolérnem, megadva magát a magasba tartja azt a jegyzetfüzetet, amibe beleírtam, miket nem csináltam eddigi életem során. Persze rengeteg dolgot kihagytam a felsorolásból, és nagy részét elvicceltem, de igazán kíváncsi leszek arra, hogy tudja teljesíteni azt a sok képtelenséget, amit papírra vetettem.

– „Még sosem ittam alkoholt.” Hát azt ezután sem fogsz, mert még kiskorú vagy, és hidd el nekem, nem vesztesz sokat. Helyette viszont hoztam neked jégkását.

– Most komolyan ezzel az izével szúrod ki a szemem? Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen becsületes, szabály tisztelő polgár lennél. – Chanyeol nem törődve a méltatlankodásommal, elém helyez egy műanyag poharat, amiben a szivárvány színeit visszaadó lötty kapott helyet. Szerintem nem véletlen, hogy pont ilyet szeretne itatni velem; ezzel is a szimbólumunkra akar emlékeztetni. Őszintén szólva, nem jön be az íze, legfőképpen a jeges trutymó miatt, a kinézetét viszont imádom, és órákig tudnám nézegetni. Miután azonban Chanyeol a szájába veszi az egyetlen szívószálat, ami a pohárban árválkodik, végigsöpör rajtam egy ostoba tini hullám, ami abban nyilvánul meg, hogy muszáj nekem is innom egy további kortyot, még ha nem is vagyok tőle elragadtatva, mert így azt a felületet érintheti a szám, ahol előbb az övé volt.

– „Még sosem gitározott nekem egy szexi rock isten.” Mekkora szerencse, hogy gitározni is tudok!

– Na ja! A mondatnak melyik része nem volt világos? A szexi jelzővel nem szoktalak illetni, rock istenek esetében pedig Brian Mayre gondoltam például.

– Nincs bajom az idősebb pasikkal, de azért hetvenpluszosokban nem utaznék. Mellesleg bebizonyíthatom neked, hogy szexi vagyok, ha szeretnéd… – Tudtam, hogy ez túl magas labda lenne ahhoz, hogy ne csapjon le rá. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy gitározik is. Gondoltam, majd behoz egy jó kis dalt a telóján, és az orrom alá dugja, ezzel letudva a feladatot, de amikor előkap egy gitárt, már csak attól szexinek látom, ahogy megfogja. Természetesen ő nem elégszik meg ennyivel a beszólásom után, ezért mielőtt játszani kezdene, őrjítően lassan kigombolja az ingét. Felkészülök rá, hogy el fogja hajítani a világoskék darabot, hogy félmeztelenül tolja a show-t, ehelyett azonban csak annyira nyitja szét, hogy egy kis részt sejtessen az anyag feszes hasfalából, a mellkasából, bársonyosnak tűnő bőréből… – Szeretem tartani a szemkontaktust a hallgatóságommal, úgyhogy kérlek, nézz a szemembe! A nyáladat meg inkább rám csorgasd, ne a padlóra, mert nincs kedvem takarítani.

Szentséges atya úristen! Szeretnék visszaszólni neki valami frappánsat, mint általában, de az a helyzet, hogy a torkomon akadtak a szavak. Nem értem, mit keres még ebben a porfészekben, simán lepipálhatná az amerikai sztárocskákat, akik csak azért futottak be, mert jó menedzsment irányítja őket a háttérből. A zongorán inkább szomorú melódiákat szokott megszólaltatni, most azonban úgy tépi a húrokat, mintha egy tízezres tömegnek játszana egy neves csarnokban. Teljesen átszellemül, beleéli magát, konkrétan eggyé válik a zenével, de ezt nem lehunyt szemmel teszi, folyamatosan fogva tartja a tekintetem ragyogással teli pillantásaival. És én még azt merészeltem állítani, hogy nem egy rock isten! A pórusaiból is zene árad, ami felpezsdíti a vérem, és azon kapom magam, hogy a legnagyobb rajongójává avanzsálok mindössze öt perc leforgása alatt.

– Valld be, hogy tetszett – mormolja rekedtes hangon, miközben a nagy tombolást követően felém veszi az irányt.

– Isteni voltál… – lehelem megbabonázva, mert még mindig nem sikerült kijönnöm az előző produkció hatása alól.

– A dalra értettem, de kösz a bókot! Ezzel tisztában vagyok, a megerősítés azonban sosem árt – vigyorog felszabadultan. Szerintem neki is jót tett, hogy kiadhatta magából a felgyülemlett feszültséget, mert ez a mosoly végre igazinak tűnik a sok erőltetett után. Többször kell megkérnem, hogy játsszon, mert ez sokkal hatásosabb levezető a gyógyszerek okozta kábulatnál. – Szeretnél egy romantikus dalt is hallani? Mondjuk Ailee-től?

– Az meg ki? – Chanyeol teljesen kitér a hitéből, amiért nem ismerek egy akkora tehetséget, mint az a csaj. De basszus, amikor én idekerültem, még ő is gyerek lehetett, és utána nem volt lehetőségem a világhálón keresgélni, mivel semmilyen eszköz nem állt a rendelkezésemre, nehogy riasszak valakit. A fogva tartómtól kapott CD-khez pedig hozzá sem nyúltam, mert nem voltam hajlandó olyan zenét hallgatni, ami az ő ízlését tükrözi.

Kicsit felfüggesztjük a lista végrehajtását, hogy Chanyeol megmutathasson nekem néhány dalt, hogy ne érezze úgy, más bolygón éltem eddig. Valóban jó hangja van ennek az Ailee-nek, de csak félig-meddig vagyok képes a hallottakra koncentrálni, annyira elvonja a figyelmemet az, hogy a nagy magyarázás hevében, néha hozzám ér a karja, és kényszerítenem kell magam arra, hogy ne öleljem megint át. Nem hinném, hogy ellenére lenne, de nem akarom félbeszakítani a lelkendezését.

– Nézzük a következő megjegyzést a listádon! „Még sosem simogattam tigrist.” Képzeld, még én sem. De lásd, kivel van dolgod, én minden kívánságodat teljesítem. – Chan megint felülmúlja az elképzeléseimet. Naivan azt hittem, vesz egy plüss tigrist, erre egy komplett jelmezzel rukkol elő, amit hamar magára is ölt. Tehát azért ment el reggel, hogy beszerezhesse ezeket a kellékeket. Amíg én fadarabként hevertem az ágyon a nagybátyja alatt, ő mindent megtett annak érdekében, hogy az elkövetkezendő óráimat boldoggá tegye. Túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen! Mikor fog már hibát véteni? Csak egy apró bakit kérek, ami igazolhatná, hogy emberi teremtmény, nem pedig a képzeletem szüleménye, mert hát ilyen tökéletességet csak megálmodni lehet.

– Jelmez, mi? Furfangos. Így téged foglak megsimogatni.

– Semmi sem kötelező, de ha kérhetném, a hasamat simizd meg, mert az a terület a gyengém. De azt is megengedem, hogy megfogd a farkam, na! – lóbálja meg előttem a jelmez részét képező csíkos farkat. Hogy szorulhatott valakibe ennyi életigenlés? Nekem még van reményem arra, hogy újra láthassam a szüleimet, amit ő már nem tehet meg, amihez hozzáadódnak ezek a mostoha körülmények, ő mégis képes bevetni egy olyan poént, ami bántóan is hathatna, de ha ő mond ilyeneket, csak nevetni tudok rajta.

– Még sosem lovagoltam meg egy tigrist – közlöm, aztán a beleegyezése nélkül felpattanok a hátára.

– Hé, erről nem volt szó! Ezért dupla simi jár. – A nyavalygás ellenére kiszökken a kertbe, és végigvisz a birtokon, amíg én becsukott szemmel az illatába meg a hangjába merülök. Valamit magyaráz a virágok köré tévedt pillangókról, de engem sokkal jobban érdekel az, hogy újra ilyen közel érezhetem magamhoz. Bár ismételten felvetődik bennem a kérdés, hogy nem lenne-e jobb, ha most a barátaival lenne. Annyi energiát fektet abba, hogy örömet okozzon nekem, így a tanulásra is alig marad ideje. Csinálhatna valami normális dolgot, mondjuk, focizhatna az osztálytársaival, ehelyett engem cipel tigrisnek öltözve, ami valljuk be, elég messze áll a normális fogalmától.

– Olyan hiperaktív vagy, mint Tigris a Micimackóból.

– Még szerencse, hogy nem az értelmi képességeimmel vannak bajok, mint annak a medvének. Vagy, hogy nem vagyok olyan beszari, mint a malac, vagy hipochonder, mint a tapsifüles, a depressziós szamárról meg nem is beszélve. Amúgy tudtad, hogy szerelmes voltam Róbert Gidába? Tökre féltékenykedtem Micire, amiért vele bandázott, amikor én sokkal menőbbnek éreztem magam nála. Baek mindig kigúnyolt, mert amíg ő a SuJu legénységére verte ki, én a Százholdas Pagonyban tettem képzeletbeli kalandozásokat.

– Te beteg vagy, ember! Ha kikerülök innen, az lesz az első dolgom, hogy orvoshoz vigyelek, mert nem akarok egy bolonddal járni. Egyébként ki az a Baek? – Röhögve ugrom le a hátáról, majd jókedvemben megcibálom a himbálózó tigris farkat.

– Járni? – kérdezi halkan, mintha nem remélte volna, hogy potenciális barát jelöltként tekintek rá. Tényleg bolond, ha nem vette észre, hogy oda meg vissza vagyok érte.

– Én kérdeztem előbb. Ki az a Baek?

– Ő a másik felemként jellemzi magát.

– Szóval meg kell harcolnom érted, jó tudni. – Elé állva felemelem a kezem, és óvatosan végighúzom az ujjaim a bundán, amitől szerintem már rég megszabadult volna, mert olyan melegnek tűnik. Mosolyogva fogadja az érintésemet, amiből túl sokat nem érzékelhet, és hirtelen én is azt kívánom, bárcsak az a kigombolt ing lenne rajta, akkor könnyebb dolgom lenne. Egy idő után átkerül a hangsúly a cirógatásról az egymás tekintetében való elmélyedésre, amiből hosszú percek elteltével Vivi izgatott ugrálása szakít ki, aki felfedezve a tigris bőrbe bújt Chanyeolt, ráveti magát, hogy egy jóleső birkózásba kezdjenek.

– „Még sosem jósoltak a tenyeremből.” Miért pazarlod ilyen hülyeségekre ezt a listát? – morogja, de azért az egyik nagy táska mélyére nyúl, amit magával hozott, hogy előkotorhassa belőle a következő eszközt. Egy olyan kendőt köt a fejére, amit a cigányasszonyok szoktak hordani, és egy öreg nénire hajazó hangon szólal meg, amikor alaposan szemügyre veszi a tenyeremet: – Ez a vonal jelképezi az életed időtartamát. Látod, milyen hosszú? Legalább százhetven évig fogsz élni.

–  Jaj ne! Nem bírnék ki annyit az ökörségeidet hallgatva.

– Az én életvonalam rövidebb – vált vissza a saját hangjára, és sértődötten a képembe tolja a kezét, hogy megfelelő magyarázattal támaszthassa alá az okfejtését: – Én kábé száznegyven évesen fogok elpatkolni, úgyhogy lesz harminc éved, mialatt ráébredhetsz, mennyire hiányzom neked.

– Akarod mondani, harminc év, amikor túllépve az utánad való bánkódáson felszedhetek egy dögös húszast? Biztos lesznek páran, akik a százpluszosok társaságát keresik. – Chanyeol a fejét csóválva elmosolyodik, majd újra belemélyed a tenyerem tanulmányozásába. Olyan komoly fejet vág, mintha valóban ki tudná olvasni a kusza vonalak hálózatából a jövőmet, amin magamban jót mulatok. Igazság szerint nem tudhatjuk, mi vár ránk ezután. Hiába kezdtem el hinni a menekülésben, a bal vállamon ülő kis ördög mindig visszaránt a valóság rideg talajára, mi szerint simán benne lehet a pakliban egy csúnya végkifejlet.

– Látok kilenc gyereket. De várj, miért van ezeknek kutya fejük? Á, értem, Vivinek lesznek kölykei! Amint kiszabadul innen, rögtön csap egy hatalmas bulit, melynek következményeként felcsinálja a környék legdögösebb kanja.

– De hát Vivi fiú – kuncogok fel, amikor már nem tudom visszatartani a bennem kerekedett derűs hangulatot.

– Akkor meg ő csinálja fel a környék legdögösebb szukáját. Az a lényeg, hogy lesznek cuki kis kutyusaink. Abban a házban fogunk lakni, ahol a szüleimmel éltem. Hazahozom az öcsémet a nagyitól, és megmondom neki, hogy foglalja le magát a kutyulikkal, amíg én veled leszek elfoglalva. Te nyomozónak állsz, én meg ügyvédnek, hogy hűvösre juttathassuk az összes patkányt, aki megérdemli. Reggelente csókokkal és kávéval fogsz ébreszteni, de a kávét sosem tudom majd melegen elfogyasztani, mert ki fog hűlni, mire rá kerülne a sor.

Chanyeol elég tágan értelmezi a tenyérjóslást, mert az ujjai egyre feljebb vándorolnak a karomon, míg végül az arcomon telepednek meg. Egy ideje már kizökkent a jövendőmondó néni szerepéből, és az államat simogatva, a szemembe mondja azt a vágyálmot, ami az én tetszésemet is egy-kettőre elnyeri. Ezernyi köszönettel tartozom neki azért, hogy nem fárasztott tortákkal, nem csináltunk olyan dolgokat, ami a tipikus szülinapokra jellemző, hiszen arról a nagybátyja jutott volna az eszembe. De amiket együtt műveltünk, senki másra nem emlékeztetett, csak ő meg én léteztünk a saját kis őrült világunkban, aminél szebb ajándékot nem is kívánhattam volna.

– Ezt most a szememből olvastad ki? – suttogom, amikor a szánkat csupán egy lélegzet választja el egymástól.

– Nem kell jósnak lennem ahhoz, hogy tudjam, veled nagyon boldog lennék. És csak remélhetem, hogy az érzés kölcsönös. – Úgy érzem, nem élhetek tovább a csókja nélkül. Nem számít, hogy pár napja még rettegtem az érintkezéstől, ebben a pillanatban nem tudok másra gondolni, minthogy ledönt a szőnyegre, és addig csókol, amíg a nagybátyja haza nem jön. Az sem érdekelne, ha meglátna minket, és ennek eredményeként kivégezne, mert legalább boldogan halnék meg. Rosszabb napjaimon azon agonizáltam, hogy milyen cinikus, hogy már régóta nem vagyok szűz, egy olyan triviális dologban viszont, mint a csók, nem lehetett részem. Azt hittem, úgy fogok a másvilágra kerülni, hogy nem adatik meg számomra az az áldás, hogy megkóstolhassam a szerelmem ajkait, de most itt van a kitűnő alkalom, amit nem hagyhatok veszni.

– Jut eszembe, valamit kifelejtettem a listáról. – Felkapom az asztalon heverő jegyzetfüzetet, és határozott mozdulatokkal vésem a tollat a papírra. Chanyeol kíváncsian átkukucskál a vállam felett, hogy minél előbb elolvashassa a kívánságomat, de amikor a szeme elé tárul a lap alján pihenő mondat, meghökkenve fordítja félre a fejét.

Még sosem csókolóztam.

– Előbb kellett volna szólnod, mert nem tudtam felkészülni. De ígérem, holnap tartok egy castingot a suliban, és idehozom neked a legszebb csajt vagy pasit. Ha kell, magát Ailee-t szerzem meg erre a nemes feladatra.

– Jó, hogy említed Ailee-t. Kitűnő aláfestő zeneként fog szolgálni egy első csókhoz. – A telefonjáért nyúlok, és némi pötyögést követően rátalálok a megfelelő dalra. Miután felcsendülnek a kezdő szólamok, szabaddá teszem a kezem, és várakozó álláspontra helyezkedem. Chanyeol nem ostoba, pontosan tudja, hogy mi a célom, valamiért mégis komornak látom a tekintetét. Nem értem, mi ütött belé. Eddig flört bajnoknak ismertem, olyan szinten tudta csűrni-csavarni a szavakat, hogy a legzárkózottabb csávókról is képes lett volna leimádkozni a ruhát, erre amikor a tettekre kerülne a sor, visszavonulót fúj? Nem szándékozik felém közeledni, pedig eleinte akkora szája volt, ezért muszáj a kezembe vennem az irányítást. – Így is túl sok idő lett elpazarolva az életemből, egy nappal többet sem vagyok hajlandó elvesztegetni. Gyerünk, ismertess meg azzal a híres-neves, függőséget okozó csókoddal!

– Sehun… Ez nem helyes… – Nagyot nyelve elhúzódik, amikor végigsimítok a vállán. Csüggedten harapok az alsóajkamba, ami olyan erősre sikeredik, hogy kiserken belőle a vér. Megértem a reakcióját, hiszen miért akarna hozzáérni egy olyan bemocskolt, megrontott alakhoz, mint amilyen én vagyok? Bármelyik sarkon talál százszor jobbat nálam, bolond lenne, ha magát is beszennyezné velem. Különben meg minek áhítozom akkora ajándék után, mint egy csók? Örülnöm kéne annak, hogy a barátjává fogadott, hogy a saját életét kockáztatva megmentett, hogy olyan csodás perceket szerzett nekem, amelyekről már nem is álmodoztam az utóbbi időben. Erre most elcseszem a hangulatot egy ilyen ostoba felvetéssel. Bravó, Oh Sehun! – Nem akarom, hogy csak azért csókolózz velem, mert én vagyok kéznél. Meg kell ismerkedned több emberrel, randizni velük, és majd ha az ötödik randi végén is az a véleményed, hogy velem szeretnél lenni, én tárt karokkal foglak várni.

– Igazán megkímélhetnél pár unalomba fulladt randitól. Nézd… Az első szexuális élményem szó szerint totálisan el lett baszva, ezért azt szeretném, ha az első csókom tökéletes lenne. Úgyhogy kapd össze magad, mert mindjárt vége a Heavennek, és az elég hülyén jönne ki, ha a Don’t Touch Me alatt smárolnánk.

Chanyeol könnybe lábadt szemmel elmosolyodik. Tudom, hogy neki is nehéz. Lehet, hogy én éltem át borzalmakat hosszú éveken keresztül, de ha valaki szeret, képes átérezni a fájdalmadat, és talán még jobban meg is rázzák a történtek, mivel én már hozzászoktam.

Úgy tűnik, mintha egy örökkévalóságon át néznénk egymást, Chanyeol féltő pillantásai találkoznak az enyémekkel, melyek a vágyakozást hordozzák magukban. Aztán óvatosan megfogja a kezem, és kivezet a házból. Némán sétálgatunk összefűzött ujjakkal a festői környezetben, ami engem egy fikarcnyit sem hat meg. A világ legszebb helyén is gyűlölném a fogva tartómat, és egy gazzal teli, kopár pusztaságon is szeretném azt a fiút, aki kétséget kizáróan a tökéletes helyet keresi éppen egy első csókhoz.

– Mit szerettél a legjobban játszani kiskorodban? – kérdezi a kezemet simogatva a kis tó partjára telepedve. A másik karjával átölel, fejét a vállamra hajtva, lehunyt szemmel vár a válaszomra, miközben mélyen magába szívja az illatomat.

– Tessék? Miért fontos ez?

– Ha azt akarod, hogy megcsókoljalak, előtte randiznunk kell. Azt szeretném, hogy egy váratlan pillanatban történjen meg, amikor nem is számítanál rá. Szóval?

– Bújócskázni. Mindig úgy elrejtőztem, hogy nem tudtak megtalálni. Egyszer be is aludtam várakozás közben. Amúgy elég hülye játék. Unalmas. De el akartam bújni az osztálytársaim lenéző pillantásaitól. Végül idekerültem. Itt aztán jól el vagyok rejtve az egész világ szeme elől, úgyhogy nem panaszkodhatok, ugye? – nevetek fel keserűen. Nem árultam el Chanyeolnak, hogy a telhetetlenségemnek köszönhetően kötöttem itt ki. Azt hiszi, a nagybátyja erőszakkal rabolt el, kényszerített arra, hogy vele jöjjek, mert képtelen vagyok a szemébe mondani az igazságot. Mit gondolna rólam, ha közölném vele, hogy saját akaratomból ültem be az autójába, mi több, kezdetekben élveztem, amiket tőle kaptam. Ha tisztában lenne a tényekkel, biztosan nem nézne rám ilyen ábrándosan, ezért fenn kell tartanom a szegény, szerencsétlen kisfiú álcáját.

– Akkor most elbújok én, lássuk, neked sikerül-e megtalálnod engem. És ha megtalálsz, talán… esetleg… egy csók lesz a jutalmad. – Vigyorogva dob egy puszit felém, aztán gyermeki lelkesedéssel elszökken a közelemből. Nagy sóhajtozások közepette számolni kezdek, mert őszintén szólva, semmi kedvem ezt játszani, és nem értem, miért kell ekkora feneket keríteni egy francos csóknak. Felháborító, azt mondja, dolgozzak meg érte, aztán majd a munkám gyümölcseként megkaphatom, ráadásul csak talán. Micsoda felfújt hólyag! Más kapva kapott volna a lehetőségen, és rögtön az ajkamra tapadt volna, mihelyst leírtam a kérésemet, de Park úr feladatokat állít elém, mert az ő csókja annyit ér, hogy azt nem adhatja ingyen.

Legalább két percig duzzogva ülök tovább a fa árnyékában, ahonnan legszívesebben meg sem mozdulnék, így megleckéztetve őfelségét, csak az a baj, hogy már most hiányzik, ezért a keresésére kell indulnom. A fenébe, miért nem hazudtam azt, hogy kő-papír-ollózni szerettem leginkább? Vagy fogócskázni, tudom is én. Bármi jobb lett volna a bújócskánál, hisz akkor együtt lehettünk volna. Ez az ostoba játék viszont elválaszt tőle, aminek nem szabadott volna megtörténnie abban a kevéske időben, ami a rendelkezésünkre áll. Sietnem kell, mert minden perc értékes, amit vele tölthetek, amiből most egy csomót elvesztegetünk.

Bejárom a birtokot, aminek minden zugát betéve ismerem, pedig nem kis területről van szó. Gyakran szoktam azon elmélkedni, hogy vajon csak miattam hozta ezt létre az az állat, vagy előttem volt más áldozata is. Ki tudja, lehet, hogy a korábbi prédájának holtteste ott nyugszik valamelyik tölgy alatt, talán épp most sétálok el felette. Minden esetre elég nagy elszántságra vall egy ilyen komplexum felépítése, rengeteg pénzbe és évekbe telhetett, mire létrejött. Hány éves lehettem, amikor belevágott a megtervezésébe? És amikor felhúzták az első falakat, már tudta, hogy engem fog körbevenni velük, vagy az csak később alakult ki? Konkrétan az én fogva tartásomra készült ez a hely, vagy eleinte még csak egy csinos kisfiú arca lebegett a szeme előtt? És végül miért rám esett a választása? Nem hinném, hogy olyan különlegesnek számítok. Miért nem csalta csapdába valamelyik gonoszkodó srácot? Nem mintha bárki megérdemelné, hogy idekerüljön, de vagyok olyan önző, hogy szívesen cserélnék egyikükkel.

Megakad a szemem a tóban úszkáló színes halacskákon. Ők nem tűnnek foglyoknak, gondtalanul élvezik mindazt a szépséget, amit a gazdájuk teremtett számukra. A virágok szintén élettel telve hajladoznak a gyengéd szellőben. Velük jól bánik, estéket tölt a gondozásukkal, mint egy profi kertész. Egyetlen egy hervadozó példányt nem lehet felfedezni a tarka tengerben, a fű egy tenyérnyi részen sincs kiszáradva. A fák is büszkén kihúzzák magukat, nem fuldokolnak az őket körbevevő falaktól, mint én. Itt mindenki boldogan él rajtam kívül, még Vivi is elégedetten hűsöl a medence mellett.

Sehol sem találom Chanyeolt, és egyre jobban elmegy a kedvem mindentől. Legszívesebben bemennék a béke szobába, és saját magamnak adnám be az injekciót, csak hogy a felejtés felszabadító ölelésében lehessek egy darabig, de amikor belépek a házba, azokba a tárgyakba botlok, amelyek a fantasztikus napunkra emlékeztetnek: a pohár a földön hever, amiből a jégkását ittuk, azt követi a tigris jelmez, a kendő… Hamarosan rájövök, hogy ezek nyomok, amik a tulajdonosukhoz vezetnek, ezért követem őket, mint abban a mesében, ahol kenyérmorzsákat hagytak hátra jelként.

Meglepetésemre Chanyeol szobájában találom magam. Még sosem jártam itt, azelőtt sem, hogy beköltözött volna. De ahelyett, hogy szemügyre venném a bútorokat, egyenesen az ágy felé veszem az irányt, amin Chanyeol terpeszkedik mindenféle elrejtőzés nélkül.

– Na végre! Mi lett volna, ha tényleg elbújok?

– Lám-lám, kiderült, hogy okos is vagy. A legalapvetőbb helyet választottad, amit pont ezért utoljára hagytam. De ezúttal nem menekülhetsz! – Belefáradtam abba, hogy arra várjak, mikor teszi meg az első lépést, ezért az ágyra vetem magam, pontosabban rá. Kikerekedett szemekkel néz fel, és olyan fejet vág, mintha gyilkos támadás érte volna, de közben szorosan körém fonja a karjait, és mosolyogva hagyja, hogy esetlen puszikkal borítsam be a száját.

– Több mint tíz percbe került, hogy rám találj, ezért csak egyetlen csókot engedélyezek.

– Cöh, nem is volt szó időkorlátról! Amúgy meg honnan veszed, hogy többet akarnék? Lehet, hogy olyan pocsékul csókolsz, hogy megbánom, hogy megtaláltalak. – Mr. Ego határozottan mered a szemembe, és egy magabiztos mozdulattal végignyal az alsóajkamon. Tudtam, hogy elérem a célom, ha megkérdőjelezem a képességeit. Annyira intenzíven csapnak le az engem korbácsoló érzetek, hogy csak ennyitől lángokba borul az egész testem. Látom rajta, hogy lépésről lépésre akar haladni, amibe kezdetben bele is megyek. Finoman kóstolgatjuk egymást, apró csókokat hintünk a másik ajkára, mialatt olykor a nyelvünk hegye is találkozik. Az ujjai a tarkómat cirógatják, a lehelete az államat csiklandozza, én pedig olyan extázisba esek, hogy nem bírom túl sokáig visszafogni magam.

– Kapcsolok valami aláfestő zenét – suttogja Chanyeol sóvárgással a szemében. A zihálásából, abból, ahogyan a levegőt kapkodja, arra következtetek, hogy ő is kontrollálja a cselekedeteit, holott én azt kívánom, hogy bárcsak oroszlán módjára rohanna le. A múltam ellenére nem vagyok egy hímes tojás, akivel kesztyűs kézzel kell bánni, nehogy ripityára törjön attól, ha egy ujjal hozzáér valaki.

– Inkább koncentrálj a csókra, mert én nem lennék úgy elájulva magamtól a helyedben az eddigiek alapján – mormolom a szájára tapadva. Nevetve a vállamra csap, aztán belefog egy számomra ismeretlen dal dúdolásába, hogy mégse hagyjon aláfestő zene nélkül. Amikor megérzem, hogy a nyelve egyre határozottabban nyomul be az ajkaim közé, felnyögök a gyönyörűségtől, hisz már attól az ájulás szélére sodródtam, hogy a karjaiban vagyok. Meg sem tudom fogalmazni, mit érzek, amikor egymásba feledkezve vívunk csókcsatát az ágyában. Úgy vélem, minden porcikám felrobban az érintése nyomán, annyira hevesen áraszt el a boldogság, hogy nevetni szeretnék, de eszem ágában sincs elszakadni annak a hatalmas boldogságnak a forrásától.

Nem is tudom, voltam-e már ennyire boldog életemben. Eszembe jut egy kép, amin a húgommal versenyt futunk, hogy ki ér előbb anya ölelő karjaiba. Hagytam nyerni Serát, de csak azért, mert utána mindkettőjüket egyszerre szoríthattam magamhoz, amihez apa is csatlakozott, amikor megérkezett. Ott álltunk az omladozó lakásunk közepén egymásba kapaszkodva, és akkor nem számított semmi más, csak nevettünk, majd egész este önfeledten játszottunk. Olyan réginek tűnik ez az emlék, mintha meg sem történt volna. Mintha csupán kívülállóként szemléltem volna egy szerető családot, aminek nem lehettem a része.

– Mi a baj? Tényleg ennyire szörnyen csókolok? – húzódik el tőlem riadtan Chanyeol, amikor felfedezi a szememben gyülekező könnyeket. Hangosan felnevetek buta kérdését hallva, aztán az arcára simítom az enyémet, hogy minél több felületen érezhessem forró bőrét.

– Nagyon hiányzik a családom… Olyan jó lenne, ha a húgom nekem mesélne először az első csókjáról. Olyan jó lenne elmondani neki, hogy van egy srác, aki miatt szerintem szívritmuszavarom lett, mert a közelében mindig össze-vissza ver a szívem… Olyan jó lenne bemutatni téged anyának, aki sütit sütne nekünk, és apának, aki… – Elcsuklik a hangom, mire megpróbálom a mellkasom közepéről feltörő zokogást Chanyeol vállába fojtani. Apához kicsi korom óta különleges kapocs fűzött. A fiúk általában anyásak, de számomra apa jelentette a mindenséget. Naphosszat a gyárban robotolt, aztán amikor hazajött, egy gyors zuhany után nem dőlt le pihenni, hanem azon mesterkedett, hogy mosolyt csaljon a gyerekei arcára. Sokáig ő volt a példaképem, de amint beköszöntött az az átkozott kamaszlét, megváltozott a nézőpontom, és az imádatom hirtelen egy szörnyetegre irányult.

– El fogunk menni hozzájuk, jó? Az első utunk a családodhoz fog vezetni. Gondolj bele, hány jó pontot szerezhetek azzal az anyósoméknál, ha előadom a nagy hőst, aki megmentette a fiukat, és hazavitte. Egy életre bebiztosítom magamnak, hogy a vitás esetekben az én pártomat fogják veled szemben. – Nem hittem volna, hogy egy ember képes egyszerre sírni és nevetni, de mi ketten a lehetetlenre is rácáfolunk. Szeretem Chanyeolt! Annyira szeretem, hogy ez megijeszt. Ha arra gondolok, hogy fény derül a románcunkra, melynek következtében az a szemétláda bántani fogja őt, érzem, hogy képes lennék ölni érte. Sosem fordult meg a fejemben, hogy önmagam védelmében a másvilágra küldhetném azt a patkányt, de ha Chanyeolnak csak egy haja szála meggörbül a jóvoltából, velem gyűlik meg a baja.

Nem helyes, hogy gyilkos gondolatok kergetőznek az elmémben, mialatt a barátom csókjait élvezem. Egy normális tini agya maximum azon kattogna, hogy mit csináljon a következő randin, de sajnos engem nem lehet normálisnak nevezni, ahogy ezt a mellékelt ábra is mutatja, amin különböző módokon végzek a bántalmazómmal fejben, amíg a testem a szerelmem érintéseitől remeg.

– Nemsokára itt lesz. Köszönöm ezt a csodálatos napot! Kérhetek még egy kis repetát?

– Azt szeretnéd, ha újra felvenném a tigris jelmezt? Esetleg megint jósoljak a tenyeredből?

– Hát… felőlem lehetsz tigris jelmezben, és jósolhatsz a tenyeremből csókolózás közben – motyogom incselkedve az ajkára. Ez a csibész igazat szólt! Két perc alatt a függőjévé váltam. Más se hiányzott sérült lényemnek, mint egy szenvedélybetegség!

– Szóval bevallod, hogy verhetetlen vagyok.

– Inkább ne beszélj, mert azzal csak rontasz az imidzseden! – Kacagva kerekedik fölém, hogy ezúttal megmutassa nekem minden szenvedélyét. Vele minden jó: az is, amikor puhatolózva ismerkedik az ajkammal, és az is, amikor lerombolva az utolsó köztünk húzódó falat a matracba présel, hogy csillapíthassa nehezen szűnő étvágyát. Levegő után kapkodva nyögök fel, amint realizálom, hogy mi történik velem odalent. Az az állat mindig panaszkodott, amiért nem volt képes felizgatni. Folyton azon rimánkodott, bárcsak nekem is jó lenne, mert ő olyan kibaszottul kedves volt, hogy nemcsak magának akart örömet okozni. Azt hittem, egy életre tönkretett, hogy mással sem fog sikerülni, de Chanyeollal minden gyerekjátéknak tűnik. Mintha a belőle áradó forróság, a keze, a szája egy csapásra eltörölné mindazt a fájdalmat, amit egy másik kéz, egy másik száj tulajdonosa tett velem.

–  Ma este hivatalos vagyok egy házibuliba, de inkább itthon maradok.

– Ne! Úgysem tudnánk találkozni, amikor itt van, és nem szeretném, hogy miattam hanyagold a barátaidat. Már alig várom, hogy megismerhessem őket!

– Imádni fognak. – Nagyon nehéz elválnunk egymástól. Miközben összepakoljuk az árulkodó jeleket, folyamatosan megérintjük egymást, Chan az arcomat puszilgatja, amint lehetősége nyílik rá, én pedig a nyakát veszem birtokba, mert hirtelenjében nagy késztetést érzek arra, hogy megjelöljem. A világért sem vallanám be, hogy féltékeny vagyok a házibuli miatt. Megöl a tudat, hogy én nem lehetek ott vele, hiszen megannyi helyes pasival lesz körülvéve, akik sokkal többet érnek nálam. Mi van, ha elcsábítja valamelyik, és többé nem jön vissza hozzám? Egyik részem azt kívánja, hogy egész este kettőnkről álmodozzon, de a másik arra vágyik, hogy találkozzon egy normális fiúval, és örökre feledkezzen meg rólam. Én megelégszem azzal a pár csodás nappal, amit tőle kaptam, de neki több jár annál, hogy egy talán élete végéig lelki beteg embert gondozzon. – Szeretlek!

Szeretlek!

Ez az egy szó visszhangzik a fejemben órákkal Chanyeol távozása után is. Mekkora hülye voltam, amiért más karjaiba akartam lökni őt. Plusz nem reagáltam semmit az esetre, csak valami olyat hebegtem, hogy siessen, mert bármelyik percben megérkezhet a nagybátyja. Egy gyáva kölyöknek tarthat, aki nem mer szembenézni az érzéseivel, nem találja kellően férfiasnak a vallomásokat, vagy éppen nem viszonozza a szerelmét. Holott minden egyes porcikám utána sóvárog. Állandóan a butaságain akarok nevetni, látni szeretném, ahogy hülyét csinál magából, csak hogy felvidítson, szükségem van a bőrére a bőrömön, a szájára a számon, vagy bárhol máshol a testemen…

A franc egye meg, mit művel velem ez a srác? Tizenhét éven át csak pisilésre tudtam használni a férfiasságomat, erre most mindent megtesz annak érdekében, hogy tudassa a létezését a gazdájával. Berohanok a fürdőbe, és magamra csapom az ajtót. Sajnos nem lehet bezárni, de abban reménykedek, hogy sikerül végeznem, mielőtt hazaérne az a szemét. Már itthon volt, hogy kiengedje Chanyeolt a házból, de aztán megint eltűnt, ami fura, mert azt gondoltam, ki fog használni minden adandó lehetőséget, amikor kettesben lehetünk. Felkészültem arra, hogy egy egész éjszakás kínzásnak leszek alávetve, de mosolyogva tűrtem volna, mert végig Chanyeol csókjai jártak volna a fejemben. Vajon miben sántikálhat?

Miután lehajtom a vécétetőt, és a bokámig tolom a gatyámat, kényelembe helyezem magam. Zavarban vagyok, pedig senki sem lát, és tudom, hogy az átlagos tinik sokkal korábban kezdik az ilyesmit. Szétterpesztem a lábaim, szorosan lehunyom a szemhéjam, és izgatottságtól nyirkos ujjaim nemességemre fonom. Amint belekezdenék a műveletbe, azok a képek villannak az agyamba, melyeken az a féreg azon erőlködik, hogy életre keltse szerencsétlent. Nem akarom, hogy ezt a pillanatot is elrontsa, ezért arra kényszerítem az agyam, hogy azokra a fantasztikus emlékekre fókuszáljon, amikor Chanyeol ágyéka az enyémhez préselődött, és a csípőjének ringatásával egyre nagyobb tüzet gyújtott bennem.

Hallom a hangját, ahogy a fülembe duruzsolt, miután megszívta a fülcimpámat, látom a mosolyát, szeretettel teljes tekintetét, ahogyan minden pillanatban rám néz, és elképzelem, hogy azok a gyönyörű ujjak, ezúttal nem a zongorát ostromolják. Muszáj bebeszélnem magamnak, hogy az ő keze ér hozzám, mivel a sajátomtól rosszul vagyok. Az én kezem be van mocskolva, az övé viszont patyolat tiszta, amit örömmel fogadnék a testemen. A csúcshoz érve egyre hangosabbá válik a lihegésem, patakokban folyik rólam a víz, ami még intenzívebb lesz, amikor meghallom az ajtó csapódását. Visszatartom a levegőt, hogy egy hang se hagyja el a torkomat, és sebesebb tempóra kapcsolok. Nem hagyhatom, hogy elvegye tőlem a beteljesedést, már az sem érdekel, ha rám fog nyitni. Fejemet hátravetve, újabb extázis közepette némán Chanyeol nevét formálják az ajkaim, miközben egyre hatalmasabb élvezetbe hajszolom magam.

– Hol vagy, Sehun? Be szeretnélek mutatni valakinek. – Még szerencse, hogy nem korábban szólalt meg! Épp a tettemről tanúskodó következményt takarítom el, amikor meghallom azt a gyűlölt hangját. Várjunk csak! Azt mondta, be akar mutatni valakinek? Mégis mit jelentsen ez? Ugye nem Chanyeol az? Nem lehetett olyan hülye, hogy feladja magát. Most a buliban kell lennie, ahol talán pont azt csinálja az egyik mosdó rejtekén, mint én az előbb, rám gondolva.

Miután sikerül kicsit összeszednem magam, egy mély lélegzetvételt követően lenyomom a kilincset. Túl sok új érzés kavarog bennem, nem vagyok felkészülve arra a csapásra, ami rám vár, de a zsigereimben valami rossz bekövetkeztét sejtem. Amikor belépek a szobámba, először csak a mosolygó szörnyeteget veszem észre. Megállapítom, hogy rég volt már ilyen jókedve, de azt nem tudom eldönteni, hogy ezt pozitívumként vagy negatívumként könyveljem-e el. Utálom, hogy derűsnek látom. Be kéne mosnom neki egy jókorát, hogy letöröljem azt a gusztustalan vigyort a képéről, de mint mondtam, maximum akkor lennék bátor, ha Chanyeol élete veszélyben forogna, egyébként csak bambán várom, hogy kinyögje, amit akar.

– Ő itt Hangyul. Az új fiú, akit örökbe fogadtam. Szegénykét elhagyták a szülei, ezért árvaházban nevelkedett, amit nagyon nem szeretett. De nálunk remek sora lesz, nem igaz, Sehunie? Gyere, beszédem van veled. Addig te, Hangyul-ah, nyugodtan vedd birtokba ezt a sok játékot!

El akarom rántani a kezem, amikor a csuklómra markol, de olyan erősen szorítja, hogy esélyem sincsen. Leforrázva bámulok egy apró foltot a padlón, mert nem vagyok hajlandó a szemébe nézni. Amikor először találkoztam Chanyeollal, azt hittem, egy új gyereket hozott ide a nagybátyja, de tévedtem. Most azonban bebizonyosodott a feltételezésem. Ez a faszkalap kezd rám unni, már nem vagyok neki elég jó, a gyógyszerek pedig degradálják férfiúi becsületét, ezért gyorsan másik játékszer után nézett. Egy fiatalabb, lelkesebb, ártatlanabb példányt keresett, aki egy darabig úgy istenítheti, ahogy én tettem egykor. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy amíg én életem legszebb perceit éltem át, az a nyomorult csapdába csalt egy hozzám hasonló naiv kölyköt. A francba, de hiszen megakadályozhattam volna! Chanyeol több mint egy héttel ezelőtt riasztani akarta a rendőrséget, amiről én időt kérve lebeszéltem. De mire megyek én a rohadt idővel, ha közben egy következő tiszta lelket mocskolnak be?

– Jól figyelj rám, Sehun-ah. Alkut ajánlok neked. Nemsokára el foglak engedni. Tudod, ez olyan, mint egy munkahely. Egyszer mindenki ideje lejár, és akkor jöhet a következő generáció. Cserébe te egy szót sem szólsz az elmúlt évekről a családodnak, barátaidnak. Mondd azt, hogy valaki külföldre vitt, de sikerült megszöknöd, vagy tudom is én. És Hangyulnak sem mondhatsz semmit. Nem akarom, hogy rá hozd a frászt. Neki sokkal jobb helye van itt, mint a nevelőintézetben. Ott bántották őt, tudod? Az a lényeg, hogy akár a gyereknek, akár később bárkinek eljár a szád, a húgod fogja bánni. Kár, hogy én nem szeretem a kislányokat, mert nagyon mutatós darab, de vannak ismerőseim, akik szívesen eljátszanának vele, úgyhogy vigyázz, mit csinálsz.

Leküzdhetetlen émelygés tör rám a monológja után, amit csak tetéz a telefonján látható videó, amit az orrom alá dug. A felvételen az látható, hogy nagy valószínűséggel az egyik haverja teszi a szépet a húgomnak, aki nagyokat nevet a fickó beszólásain. Rettegés hatol a csontjaimba, amikor Sera szemében azt a fényt látom megcsillanni, amit a tükörképem mutatott annak idején. Ez nem lehet igaz! Nem érdekel, hogy velem mit csinál, de a családomat nem keverheti bele! Ha valamelyik szörnyszülött társa egy ujjal is hozzáér, levágom a farkát, amit Vivivel fogok megetetni.

– Annyira jó, hogy nem csak egy apukát kaptam, hanem egy bátyót is!

Összerezzenek, amikor felcsendül mellettem a vékonyka hang. Jézusom, annyira felidegesítettem magam Sera miatt, hogy hirtelen meg is feledkeztem a kis krapek jelenlétéről. Fel sem fogtam, hogy az a tetűláda felajánlotta, hogy elenged. De mégis hogy örülhetnék ennek? Hogy maradhatna tiszta a lelkiismeretem, hogy hajthatnám bűntudat nélkül álomra a fejem valahol messze innen, amikor ez az édes gyerek a poklok poklát élné át, amíg én feledve a múltat szórakoznék. Nem fogom őt itt hagyni. Nem ismerem, semmit nem tudok róla, de az biztos, hogy nem egy ilyen kilátástalan jövőt érdemel.

– Mindig is szerettem volna egy kis öcsit. Vigyázni fogok rád, megvédelek mindentől, oké? – Letérdelek elé, mire menedéket keresve a nyakamba fúrja a fejét. Ez a görény ezúttal még körültekintőbben járt el. Egy olyan kisfiút környékezett meg, akinek nincs családja, nem érzi jól magát az intézetben, amiből az következik, hogy még hálásabb lesz, még nagyobb rajongással fog nézni rá. Hangyulnak nem fog hiányozni az apukája, és az sem kizárt, hogy az a köcsög be tudná neki adni, hogy teljesen normális, amit csinál vele a jó életért cserébe.

– Chanyeoltól is meg fogsz védeni? Hyung mondta, hogy ő nagyon veszélyes, ezért abban a pár napban, amíg itt tartózkodik, nem mehetek ki a szobából. De nem bánom, mert nagyon király ez a hely! Játszunk? – bök egy PlayStationre. Ez hihetetlen! Bemesélte a gyereknek, hogy Chanyeol veszélyes, amikor nála veszélyesebb embert még nem hordott hátán a Föld. Hogy fogok így találkozni Channal? mindenképpen ki kell találnom valamilyen megoldást, de most leülök Hangyul mellé, aki izgatottan állítgatja a gépet. A pokolba kívánom a játékot, az ő kedvéért azonban mosolyogva hagyom, hogy kurjongatva legyőzzön. Boldognak akarom látni. Olyannak, amilyennek az ő korabeli gyerekeknek lennie kell. Ettől kezdve már nem csak a szerelmemet védeném meg foggal-körömmel, hanem ezt a kis angyalt is, nem törődve a következményekkel.