TaeKook - Fehér holló |OS|

MUSIC CHALLENGE - Machine Gun Kelly, YUNGBLUD, Travis Barker: I think I'm OKAY

Megfáradtan pislogtam a sötét égen pöffeszkedő holdra. Arra gondoltam, hogy évekkel ezelőtt, amikor Ő Japánban folytatta tanulmányait, és hónapokon keresztül csak telefonon tudtuk tartani a kapcsolatot, azt beszéltük meg, hogy minden este elalvás előtt megszámoljuk a csillagokat, majd másnap elújságoljuk egymásnak, ki mennyit látott. Ő mindig nagyobb számot mondott, ezért gyakran viccelődtem azzal, hogy ne is jöjjön haza, mert itthon nem tudna órákon át gyönyörködni az éjszakai égboltban. Valójában persze tűkön ülve vártam, hogy végre újra találkozzunk.

Most azonban már egy csillagot sem láthat…

Reszketeg sóhaj szakadt ki a tüdőmből. Figyelmem inkább visszairányítottam az útra, bár a fájdalom ettől még nem távozott belőlem. A félig lehúzott ablakon tizenévesek nevetgélése szűrődött be, a hűvös tavaszi szellő felém fújta cigarettájuk kesernyés szagát, ami megannyi emléket keltett bennem életre. Nemrég még Ő is ezekhez a fiatalokhoz hasonlóan járt szórakozni. Hányszor voltam mérges rá, amikor tudattalanra itta magát, most mégis bármit megadtam volna azért, hogy ismét élettel telinek lássam.

A visszapillantó tükörre sandítottam, hogy megbizonyosodjak arról, utasom még magánál van. Szinte mindenki elmesélte a fél életét a taxiban, mire A-ból B-be jutottunk. Az idősebb nénik vagy az unokáikról áradoztak, vagy a szomszédjukat szidták; a középiskolás lányok telefonbeszélgetésének köszönhetően bepillantást nyertem a csajos háborúkba és a nagy szerelmi bánatokba, a dolgozó férfiak a főnökükre panaszkodtak, vagy éppenséggel azon morogtak, hogy már megint vesztett a csapat, amire fogadtak… Nekem csak azt a megunhatatlan kérdést tették fel, hogy „és maga hogy van?”, amire rendre azt a választ adtam, hogy „köszönöm, jól”. Még egy mosolyt is rájuk villantottam, melyről senki nem állapította meg, hogy hamis, aztán tovább hallgattam a sok hasztalan fecsegést.

Ez a fiú viszont más volt. Fél éve ült be először hozzám egy esős szombat estén. Megadta a címet, ahova menni szeretett volna, közölte, hogy hajnali háromra visszavár, hogy hazavigyem, illetve, hogy az elkövetkezendő összes szombaton meg fogjuk ezt ismételni. Aztán egy szót sem szólt többé.

Nem értettem a helyzetet. Hát nem mindegy, melyik sofőr szállítja haza? A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Vajon hova mehet az a fiú minden egyes szombaton tízre, ahonnan öt óra múltán majdnem ájultan támolyog ki a kocsimhoz? Az egyértelmű volt, hogy egy bárféleségbe látogatott el, de miért mindig ugyanabba? A fiatalok szerettek kocsmáról kocsmára járni, általában nem ragadtak le egynél, így hetekkel később is ez a megfejthetetlen kérdés motoszkált a fejemben.

Egy idő után már nem csak a kíváncsiságom hajtott, aggódtam is az ismeretlen srác miatt. Gyakran egy órával a megbeszélt időpont előtt a sejtelmes hely közelében parkoltam, abban reménykedve, hátha egyszer korábban ott hagyja azt a fertőt, ami sosem történt meg. Akárhányszor megláttam ködfátylas tekintetét, ideges lettem. Segíteni akartam rajta, hisz annak, akit a világon a legjobban szerettem, nem tudtam segíteni. Hozzá hasonlítottam, úgy gondoltam, ha egy Vele egy cipőben járó srácot kihúzok a mocsokból, legalább megmentek valakit, ugyanakkor nem szívesen avatkoztam volna az életébe, mert féltem az elutasítástól. Ha Ő nem engedte, hogy megmentsem, egy idegen miért tenné? Attól tartottam, ha beleszólnék a dolgaiba, még azt is megtiltaná, hogy szombatonként furikázzam, ezért inkább csendesen vigyáztam rá a távolból.

A fiú szokás szerint szótlanul csapta be maga mögött az ajtót, anélkül, hogy vissza nézett volna. Váratlanul megmagyarázhatatlan rossz érzésem támadt. Negyed órát ültem a kocsiban a bárra meredve, de még azt követően sem tudtam nyugodt szívvel elmenni. Egy pár jelezte, hogy be szeretnének szállni, ezért kénytelen voltam elindulni, pedig a mellkasomat uraló szorítás semmi jóval nem kecsegtetett.

Fél három tájban aggódva jelentem meg a környéken. Hangosan számoltam a percek múlását, és görcsösen a kormányba kellett kapaszkodnom, amikor a fiú három után öt perccel sem bukkant fel.

Sosem késett!

Zsigereimben éreztem, hogy valami nagy baj történhetett, úgyhogy gondolkodás nélkül kiugrottam a kocsiból, és nagy léptekkel szeltem át a sötétbe burkolózott utcát. Mielőtt megtalálhattam volna a hely bejáratát, megbotlottam valamiben, amit a fény hiányától nem vettem észre. Káromkodtam egyet, amiért nem képesek világítással ellátni a területet, mire egy elhalt nyöszörgés ütötte meg a fülem.

Elővettem a telefonom, hogy azzal szolgáltassak némi világosságot, és rémülten kaptam a szám elé a kezem, amikor realizáltam, hogy állandó utasom fekszik a lábam előtt. Az arcán verés nyomai ékeskedtek, az egyik karja fura szögben állva lógott a teste mellett, de a legrémisztőbb látványt a hasa tájéka nyújtotta, ahonnan ömlött a vér.

Alaposan megverték, megkéselték, és én nem érkeztem időben. Ha hallgattam volna az engem kínzó rossz érzésre, már az elején bementem volna a bárba, amivel talán megakadályozhattam volna a tragédia bekövetkeztét.

Az, hogy ismét elkéstem, tehetetlen bénultságba kényszerített; képtelen voltam hívni a mentőket, vagy bevinni a kórházba a fiút. Csak álltam ott kővé dermedve, amíg a gyötrő emlékek egyre erősebb láncot alkotva készültek a mélybe húzni.

Nemrég Őt is vérbe fagyva, kicsavarodott végtagokkal láttam…

Hiába próbáltam segíteni, túl későn értem oda. Ha jobban vigyáztam volna Rá, el sem engedtem volna aznap, vagy nem foglalkozva a dacolásával taxival mentem volna Érte…

– Fehér holló… – nyögte kábán a fiú, mire a tüdőmben rekedt a levegő. Tébolyultan estem mellette térdre, hogy felhajtva az ing ujját ugyanazt a tetoválást fedjem fel, ami a fiam csuklóján is volt.

–  Mégis mit jelképez ez a tetoválás, Taehyung-ah?

– A szerelem, amit Jungkookkal egymás iránt érzünk, olyan ritka, mint a fehér holló. 

– Jungkook? Én azt hittem, Sojinnel jársz.

– Mert azt akartad hinni, apa. Én ilyet soha nem állítottam. Most mi van? Én meg azt hittem, hogy te jobban szeretsz annál, hogy egy olyan dolgon akadj ki, hogy egy fiúba vagyok szerelmes…

Rajongtam a fiamért. Tulajdonképpen csak Taehyung maradt nekem. A szüleimet nagyon korán elveszítettem, testvéreimmel nem tartottam a kapcsolatot, és sajnos a feleségem is meghalt, amikor a gyermekünk éppen betöltötte a tízet, így egész életem a fiamnak szenteltem.

Taehyung olyan szófogadó, olyan szabálytisztelő kisfiú volt, de ez hirtelen megváltozott egyik napról a másikra. Miután hazajött az egyetemről, azt reméltem, sok időt töltünk majd kettesben, bepótoljuk az éveken át tartó különlétet, de neki más tervei voltak. Elkezdett kimaradozni éjszakánként, amit soha nem tett azelőtt, és elég furán viselkedett, amikor másnap reggel nagy nehezen haza keveredett.

Amint rákérdeztem, mégis mire véljem ezt, ábrándos mosollyal az arcán közölte velem, hogy szerelmes, ami kissé megnyugtatott. A barátnőjénél tölti az éjszakákat, amivel semmi gond nincsen huszonhárom évesen. Annyit tanult már életében, annyit segített nekem, megérdemli, hogy végre lazítson egy kicsit; gondoltam megkönnyebbülve.

Taehyung nem kertelt; simán kibökte egy átlagos délután, hogy nem egy lánynak csapja a szelet. Ledöbbentem, de nem mutattam ki valódi érzéseimet. A fiam nem titkolózott sokáig, nem szorongva, görcsölve állt elő az igazsággal, ami azt jelentette, hogy bízott bennem annyira, hogy azt feltételezze rólam, nem fog zavarni a dolog.

Pedig nagyon is zavart. Nem feltétlenül maga a homoszexualitás, hanem az azzal járó elkerülhetetlen károk. Egy berögzült képet alkottam a melegekről: volt egy helyük, ahol összejárhattak a külvilágtól elzártan, hogy igyanak, drogozzanak, fűvel-fával szexeljenek. Nem tudtam elképzelni, hogy két férfi közt normális kapcsolat legyen, főleg nem ilyen fiatalon. Féltettem a fiam a különböző betegségektől, melyek halálos kimenetűek is lehetnek, a túladagolástól, a tudatmódosító szerektől, na meg a rossz társaságtól, mert az a pár meleg, akivel életem során találkoztam, elég megbotránkoztató stílussal bírt. Még a gondolatot is utáltam, hogy okos, udvarias, segítőkész fiatalemberből egy affektáló, felvonulásokon magát mutogató valakivé válhat.

De nem tudtam visszatartani.

És a féktelen bulik egy végzetes balesetbe torkollottak.

Egy autó balesetbe, amiről Jungkook tehetett.

Jeon Jungkook rontotta meg Taehyungot. Belevitte egy olyan világba, amivel normál esetben nem foglalkozott volna, továbbá ő vezette azt az átkozott autót. Alkohol, kábítószer hatása alatt, öntudatlanul száguldott a pokol felé, ami a fiamat magával ragadta.

Haraggal szívemben pillantottam le Jungkookra. Nem ismertem, személyesen sosem találkoztam vele, és az igazat megvallva nem ilyennek képzeltem el. Úgy véltem, a Taehyungot behálózó gazember egy tagbaszakadt gengszter lehet, nem pedig egy angyalarcú, ártatlanságot sugárzó srác. Persze az ördög bárki bőrébe belebújhat!

Nem hagyhattam, hogy a szomorkás tekintet engem is megbűvöljön. Ott hevert előttem az, akit hónapok óta átkoztam; nem engedhettem veszni a kínálkozó lehetőséget. Azt akartam, hogy meghaljon, hogy végleg eltűnjön az életemből. Ráadásul a halálával nem is váltam volna gyilkossá. Nem én szúrtam le, nem én vertem félholtra… Én csak szépen el szándékoztam sétálni, anélkül, hogy bárkit riasztottam volna.

– Ne haragudjon, amiért felzaklattam. – A fiú elfojtott hangja maradásra késztetett. Nem gondoltam meg magam, de kíváncsi voltam arra, mivel rukkolhat elő. – Azért szerettem volna a közelében lenni, mert ön volt az egyetlen, aki hyungra emlékeztetett. Rengeteget mesélt magáról, tudja? Mindig irigykedve hallgattam, mert nekem sajnos nincs apám… Arról álmodoztam, rám is fiaként fog tekinteni…

Az alsóajkamba kellett mélyesztenem a fogam, hogy ne förmedjek rá Jungkookra. Rohadtul nem sajnáltam meg, csak azért, mert árva, csak azért, mert ilyen szépeket mond nekem. Sőt, sokkal jobban felbőszültem a mézes-mázas szavaktól.

– Tudom, hogy gyűlöl. Higgye el, én is gyűlölöm magamat. Mindennap azt kívánom, bárcsak én haltam volna meg hyung helyett…

– Miért ültél betépve a volán mögé? – szűrtem a fogaim közt azt a kérdést, amire mindig is tudni szerettem volna a választ. Bár az a kis nyikhaj meg sem érdemelte, hogy szóba álljak vele, a kínzó dilemma nem hagyta, hogy hallgassak.

– Szerintem bármit mondhatok, úgysem fog hinni nekem. De az igazság az, hogy mi sosem drogoztunk. Gyakran ittunk néhány pohárkával, de azon az estén azt is mellőztük. Hyung azt mondta, épp eléggé megrészegítik a csókjaim… – Jungkooknak valószínűleg feltűnt a reakcióm legutóbbi mondatát hallva, ezért idegesen lesütötte a szemét. Hányinger kerített hatalmába; készen álltam arra, hogy ténylegesen távozzak. Felháborítónak tartottam, hogy a kölyök ilyen nyíltan és gátlástalanul beszél nekem a vérlázító viszonyukról. – Valamit belekevertek az üdítőmbe. Amikor beszálltam a kocsiba, teljesen jól éreztem magam. Azt hiszi, kockáztattam volna az életét? Ő volt a mindenem, az egyetlen, akire számíthattam. Mindig úgy vigyáztam rá... Azért jártam vissza erre a szaros helyre, hogy megtaláljam azt, aki bedrogozott. Ma este rájöttem, ki volt az, és meg akartam ölni. Csak hát sokkal erősebb nálam...

Megtorpantam, amint szívet tépő zokogás tört fel Jungkook mellkasából. Egy pillanatig harcban álltam önmagammal, mert egyik felem az eredeti terve szerint faképnél hagyta volna, a másik viszont megenyhült őszinte könnyeit látva. Nem hezitálhattam sokáig, hisz a végén még elvérzett volna, ezért egy gyors döntést követően a taxi hátsó ülésére fektettem a fiút.

– Ne vigyen kórházba! – nyöszörögte fájdalomtól eltorzult arccal. – Újra vele szeretnék lenni. Talán tudat alatt direkt rohantam a vesztembe. Nem bánom, hogy végül én halok meg a szemétláda helyett, mert így hyung mellett lehetek...

– A fiam nem halt meg. Csak...

– Micsoda? Tényleg életben van? – Jungkook izgatottan ült fel, de a testébe hasító fájdalom miatt rögtön vissza is hanyatlott az ülésre. Hátranyúltam, megszorítottam a kezét, miközben kimondhatatlan lelkiismeret-furdalás gyötört.

Annak idején megkértem egy nővért, hogy hazudja azt Jungkooknak, hogy Taehyung meghalt. Úgy gondoltam, csak így tudom távol tartani a fiamtól, amit nagyon megbántam. Szerettem volna visszatekerni az időkerekét, hogy megváltoztassam akkori cselekedeteimet. Azt kívántam, bárcsak jobb apa lettem volna, bárcsak ostoba mivoltomtól óvtam volna meg a fiam a szörnynek vélt kedves helyett.

– Vigyen el hozzá! Könyörgöm! – Jungkook tehetetlenül próbált szabadulni, de az állapota folyamatosan fekvő pozícióba kényszerítette. Megígértem neki, hogy amint jobban lesz, első utunk Taehyunghoz fog vezetni, de ahhoz, hogy életben maradjon, először muszáj a kórházba mennünk. A fiú csüggedt sóhajjal nyugtázta helyzetét, majd kisvártatva elbóbiskolt. Álmában folyamatosan a szerelme nevét ismételgette, ami csak megerősített abban, hogy tényleg jó ember, tényleg igazat mondott az ominózus éjszakát illetően. Féltem attól, hogy Taehyung mit fog szólni, ha kiderül, Jungkook abban a tudatban élt, hogy ő halott. Mérges lesz rám, persze joggal, és valószínűleg meg is gyűlöl, de bárhogy is legyen, megfogadtam, hogy soha többé nem fogok kettejük közé állni.

– Taehyung-ah! Te meg mit keresel itt? Baj van? – kérdeztem rémülten, amikor megláttam a fiamat a segítőjébe karolva a kórház folyosóján másnap.

– Nagyon fájt a fejem. Ezerszer hívtalak, de nem értelek el. Úgyhogy jobb híján szóltam a nővérnek. Amúgy ne aggódj, nincs semmi probléma. – Mielőtt bármit is mondhattam volna, Jungkook kócos feje jelent meg a kórterme ajtajában. Még nem volt stabil az állapota; látszott rajta, hogy alig bír megállni a lábán, a falnak kellett támaszkodnia, hogy ne essen össze. Főleg, amikor meglátta Taehyungot.

Jungkook áhítattal csodálta a fiamat, amíg ő üres tekintettel meredt maga elé. Nem volt lehetőségem elmondani a srácnak, hogy Taehyung szerencsére túlélte a balesetet, viszont a fejsérülése következtében megvakult, így a semmiből vágta mellbe a tény. Leforrázva, döbbenten álldogált egy ideig, aztán amikor rájött, hogy mindez miatta történt, legalábbis közvetetten, lesújtva a szobájába indult.

– Hazaviszel, apa? Vagy olyan elfoglalt vagy, hogy továbbra is a nővérnek kell kísérgetnie? – érdeklődött cseppnyi gúnnyal a hangjában Taehyung.

– Van számodra egy meglepetésem. – Mielőtt Jungkook eltűnhetett volna, megragadtam az ép karját, és a fiam irányába kezdtem vonszolni. A srác könyörgően nézett rám. El akart menekülni, a takarója alá rejtőzve sírni, de nem engedhettem, hogy a történetük így érjen véget. – Fiam... Én azt hazudtam Jungkooknak, hogy meghaltál. Ezért nem látogatott meg egyszer sem az elmúlt időben. Rettenetesen sajnálom! Megértem, ha többé hallani sem akarsz rólam, csak ti ketten legyetek együtt.

– Kookie? – suttogta reszketeg hangon Taehyung. Nem kiabált rám, nem kérte, hogy tűnjek el a közeléből; minden idegszálával a rég elvesztett személyre koncentrált. Felé nyúlt, és amikor csupán az üres levegőt markolászta, Jungkook úgy mozdult, hogy a keze az arcára simulhasson. Taehyung felszisszent a sebeket érezve ujjai alatt, majd lágyan cirógatni kezdte a barátja bőrét. Jungkook némán sírt, könnyei a fiam csuklóján telepedtek meg, aki egy szoros öleléssel próbálta lecsillapítani őt.

Taehyung teljesen kifordult önmagából a baleset után. Dühöngött, amiért nem rajzolhatott többé; apró darabokra tépte az összes alkotását, amiket kiskora óta készített. Megszakadt a szívem a sok tönkretett emlék láttán, de sokkal jobban fájt az, hogy nem mulaszthatom el a fiam kétségbeesését.

Az ablakon hajigálta ki a különböző tánc koreográfiákat tartalmazó DVD-ket, melyek mozdulatait régen hajnalig próbálta leutánozni. Összetörte a tükröt, mondván minek az neki, hisz úgysem látja, hogy áll a haja, vagy melyik ingben néz ki jobban kettő közül. Állandóan ingerült volt, már nem beszélgettünk úgy, mint a baleset előtt. Nehezen kezeltem a kitöréseit; néha arra értem haza, hogy tányérok hevernek a földön, mert mérgében szétdobálta őket, amikor nem tudta pálcikával megenni az ételt. Még a telefonját is a falhoz vágta, mivel többszöri próbálkozás után Jungkookot egyfolytában kikapcsolva találta.

Azt hittem, csak az hozhatná vissza az életbe a kisfiamat, ha visszanyerné a látását, de tévedtem. Nem is a vakság borította ki igazán, hanem, hogy nem állt mellette az, akire szüksége volt. Elkeseredett, amiért Jungkook nem kereste őt, holott ezt csakis nekem köszönhette. Ha nem lettem volna borzalmas apa, megkímélhettem volna őket a csalódástól, megannyi átsírt éjszakától.

–"There’s nothing like us, there’s nothing like you and me..." – duruzsolta Taehyung a kedvese fülébe. Hogy utáltam, amikor százszor lejátszotta egymás után ezt a dalt. Nem értettem, miért nem valami vidámabbat hallgat, hogy jobb kedve legyen, de ezúttal világossá vált, hogy a közös számuk adott neki erőt ahhoz, hogy reggelenként felkeljen.

Mennyire önző voltam, amiért szétválasztottam őket! Már rég beforrtak volna a Taehyung lelkén ejtett sebek, ha Jungkook végig az oldalán lett volna. Szívem mélyén azt reméltem, a fiam meg fog nekem bocsátani, és akkor az árva fiúnak apja is lehetne.

Azzal a földöntúli boldogsággal, amit Taehyung arcán láttam, utoljára akkor találkoztam, amikor még kicsi volt, amikor még az anyja is élt. Őket nézve minden rossz érzés elszállt belőlem. Megkérdőjelezhetetlenül egymáshoz tartoztak; lassacskán az utolsó jégcsapot is felolvasztották megkeményedett szívemen, mint az első napsugarak egy hosszú tél után.

– Jól vagy, Kookie? – aggodalmaskodott Taehyung a fiút ért sérülésekre célozva, de Jungkookot nem érdekelték a fizikai sebek.

– Már igen. Tökéletesen vagyok! – vigyorgott Taehyungra, aki annak ellenére, hogy nem láthatta a mosolyát, pontosan tudta, hogy valóban boldog. És ő is az volt. Nagyon boldog.

Tudtam, bárhogy is fog alakulni a kapcsolatom a fiammal, attól kezdve én is jól fogom magam érezni. Tudtam, ha a jövőben megkérdezik tőlem az utasaim, hogy vagyok, a válaszom őszinte lesz, ahogy az arcomon helyet foglaló görbület is.

– Apa! Itt maradok Jungkookkal, amíg ki nem engedik a kórházból. Éjszakára nyilván haza küldenek, úgyhogy majd szólok, hogy mikor gyere értem, jó?

– Hát persze. De ha azt akarod…

– Apa! Kérlek, felejtsük el a múltat! Veszekedhetnék veled, eltaszíthatnálak magamtól, de az nekem is fájna, és én soha többé nem szeretném, hogy fájjon. Szeretlek titeket, és örülök, hogy ti ketten mindig itt lesztek.

Sosem sírtam a fiam előtt. Megrögzötten erősnek akartam mutatkozni a társaságában, de képtelen voltam parancsolni a könnyeimnek, amikor mosolyogva körém fonta a karjait. Legszívesebben magamhoz szorítva tartottam volna hosszú órákon keresztül, annyira hiányzott a közelsége, de egy gyors hajborzolást követően átadtam annak, aki még régebben lehetett vele.

Elégedetten néztem utánuk, ahogy nevetgélve elindultak Jungkook kórterme felé. Egy kórházban voltunk, Taehyung vakon kapaszkodott a barátjába, aki lassan haladt a törött karja és a hasán ejtett seb miatt, mégis boldogság járta át őket, ami belém is átszivárgott. Lelkileg és testileg egyaránt megsérültek, de a szeretet az egyetlen, aminek a birtokában mindenki képes megbocsátani, felejteni, újrakezdeni.

A zsebembe nyúlva ujjaim egy gondosan összehajtogatott papírdarabra akadtak. Eszembe jutott, hogy nemrég megtaláltam Taehyung egyik dalszövegét, amit még a kapcsolatuk kezdetén írt. A legtöbb versét a rajzaival együtt széttépte, ezért örültem annak, hogy legalább ezt az egyet sikerült megmenteni. A srácok után kiáltottam, és Jungkook kezébe nyomtam a lapot, hogy elolvashassa a sorokat, amik neki szólnak, majd kimentem a temetőbe, hogy megoszthassam a feleségemmel a jó hírt, miszerint a fiunk velem együtt visszatért a boldogság szeretettel kikövezett ösvényére.

Én akarok lenni a zápor, ami elmossa a fájdalmad.

Én akarok lenni a Nap, ami felmelegít minden pillanatban.

Én akarok lenni az égbolt, ami a csillagai fényével utat mutat neked.

Én akarok lenni a szél, ami megcsókolja az arcod, ha eljön az este.

Én akarok lenni a fehér holló, amivel egyszer találkozhatsz életed során.

Amit sosem engedhetsz el, ha rálelsz, mert minden kincsnél ritkább.