DaeJae - Nem férek a bőrödbe 5/6

Youngjae

– Lezuhant az Osakába tartó gépünk, igaz? Meghaltam, és a Mennyországba kerültem, ahol egy örökkévalóságon át Jung Daehyun csókjait élvezhetem…

– Szóval abban a hitben élsz, hogy a földi pályafutásodat tekintve a Mennyországba fogsz kerülni? Maximum egy kiadós tisztítótűz után. – Daehyun nevetve lerángatja rólam a takarót, és addig csiklandoz, amíg nagy nyűgösen ki nem nyitom a szemem. A hotelszoba, amiben megszálltunk, túl kényelmes ahhoz, hogy máris elhagyjam, de sajnos fél óra múlva egy találkozóra vagyunk hivatalosak. Azért utaztunk Japánba, mert egy olyan blogra bukkantam az interneten, melynek az írója azt állítja magáról, hogy ugyanolyan testcserében volt része, mint a miénk. A különbség az, hogy neki egy ideje sikerült visszaszereznie a testét, ezért szeretnénk tanácsot kérni tőle, hogy mi se rostokoljunk sokáig egymás bőrében.

– Nekem nincs szükségem tisztítótűzre, hogy lángokban égjek, éppen elég, ha hozzám érsz… – Egyszerűen nincs kedvem kitenni a lábam a klímás szobából, amikor az utcán minimum negyven fokos hőség tombol. Visszahúzom Dae-t, hogy az elbitorolt takaróm helyett őt teríthessem magamra, végighúzom az ujjaim a hátán, amitől rögtön libabőr lepi el, és megadóan hajtja a vállamra a fejét, beletörődve abba, hogy ismét képtelen ellenállni a csábításomnak. Hülye lennék, ha nem használnám ki a kínálkozó alkalmat, amikor Ganji nem férkőzhet féltékenyen közénk, és arra sem kerülhet sor, hogy Jongupék ránk csörögnek, hogy két percen belül az ajtónk előtt lesznek nagy örömünkre. Itt senki sem zavarhat meg minket, senki sem szakíthat félbe, amint a kezem Daehyun fenekére vándorol.

– És te még abban reménykedsz, hogy bebocsátást nyerhetsz a Mennybe. A tűző napon vár ránk egy lány, aki mellesleg nekünk tesz szívességet azzal, hogy találkozik velünk. Nyilván megviselte az, amin átment, és örül annak, hogy megismerhet hozzá hasonlókat. Az emberek elfordultak tőle, mert azt hitték, megbolondult, bennünk viszont megértésre lelhetne, csakhogy te nem tudsz parancsolni a hormonjaidnak… – Enyhén megszívom a fülcimpáját, mire benne akad a szó, és egy apró sóhajjal nyugtázza tettemet. Persze, hogy tombolnak a hormonjaim, hiszen olyan régóta kívánom őt, de annak ellenére, hogy majdnem egy hónapja járunk, nem lehetünk teljes mértékben egymáséi. Imádom az érintését, a száját, ami bebarangolta már testem összes rejtett zugát, de hiányérzetet okoz, hogy a tényleges szexre még mindig várnunk kell. Megtehetnénk, ha nagyon akarnánk, azonban megfogadtuk, hogy addig megtartóztatjuk magunkat, amíg a lelkeink a helyükre nem tévednek.

– Igazad van. Nem tehetjük ezt azzal a lánnyal. De tök felesleges lenne mindkettőnknek megjelenni a találkán. Menj, beszélj vele, én addig elpihengetek itt, és erőt gyűjtök, hogy mindent meg tudjak adni neked, amikor visszajössz, és elmondod, hogyan foglalhatjuk el a saját testünket. – Daehyun duzzogva felfújja az arcát, és elhúzódik tőlem, amikor meg akarom csókolni. Ó, Istenem, nyilván azért büntetsz, amiért napi szinten kigúnyoltam anno az önmegtartóztató életmódot, ugye? A gimiben volt egy barátom, aki járni kezdett egy csajjal. Folyton ugrattam őt, amiért még egy év múltán sem jutott be a barátnője bugyijába, és nem tudtam megérteni, miért olyan fontos a kisasszonynak az, hogy csak a nászéjszakán veszítse el a szüzességét. Vajon hogy bírták visszafogni magukat annyi időn át, amikor én három nyomorúságos hétbe is belepusztulok?

– Hogy lehetsz ennyire hím soviniszta? Szóval szerinted az lenne a normális, ha az asszony intézkedne, amíg te csak itthon heverészel, majd amint megérkezik, még azt is elvárnád, hogy az ágyban szintén a kedvedben járjon? Most úgy megsértődtem, hogy további egy hónapig nem érhetsz hozzám, miután sikerül helyet cserélnünk!

– Nagyon hitelesen alakítod a megbántott ártatlanságot, csak az a baj, hogy ordít rólad, hogy alig várod, hogy a karmaim közé kerülj. – Bosszankodva szabadulni akar, ám én nem hagyom, hogy a madárka, aki végre-valahára berepült a kalitkámba, egy kis szeszély miatt kiszabaduljon onnan. Nem is bánom, hogy birkózásba kezdtünk, mert így leteperhetem, és diadalittasan a csípőjére ülhetek. Összefogom a csuklóit a feje fölött, majd lassú, kínzó csókkal próbálom az őrületbe kergetni. Nem kell sok ahhoz, hogy nyöszörögve vergődjön alattam, ami azt eredményezi, hogy az ágyékaink jólesően egymáshoz surlódnak, ezért én is ráteszek egy lapáttal az alsótestem ringatózásával.

– Öt percet kapsz, Yoo Youngjae arra, hogy kielégítsd a telhetetlen vágyaidat, aztán további öt perc alatt összekészülsz, és a meleg ellenére futólépésben rohamozzuk meg a metrót, oké? – zihálja elfúló hangon. Beleegyezőn bólintok, mert hiába akarom kezembe venni az irányítást, végül mindig ő győz, de én boldogan tetszelgek a vesztes szerepében, ha cserébe örökre nekem adja a szívét. Nem tudom, Daehyun mit érez irántam ebben a pillanatban. A napjaink csodásan telnek: reggel levisszük a kutyát pisilni, aztán beülünk a kedvenc kávézónkba, majd Dae elmegy az állatorvosi rendelőbe, én pedig az egyik közeli szalonba, ahol ideiglenes munkát szereztem. Délután közösen csinálunk valamit, este kettesben zuhanyzunk, csak hogy ne kelljen olyan sokat fizetni a vízért, este pedig egymás karjaiban alszunk el. Mondhatni valóra vált az álmom, tökéletes lett az életem a szerelmemmel az oldalamon, akiért mindennap egyre jobban bolondulok, viszont van egy bökkenő. Fogalmam sincs, ő mit gondol erről az egészről.

– Szeretlek! – nyögöm a vállába, amikor azokkal a finom mozdulatokkal sokadjára másik dimenzióba repít. Daehyun nyom egy apró csókot a számra, és kiugrik az ágyból, hogy azonnal nekiláthasson az öltözésnek. Csalódottan harapok az alsóajkamba, összeszorított szemhéjakkal próbálok úrrá lenni a kikívánkozó könnyeken, amit ő észre sem vesz, csak fennhangon pöröl velem, hogy igyekezzek már. Azt el tudja érni, hogy a testem kielégüljön, ez ellen sosem ágált, de mikor fogom megélni, hogy a szívemet is maradéktalan boldogságra bírja? Az igazat megvallva sokkal inkább gyötör, hogy az a bizonyos szó nem hagyja el a száját, minthogy nem fekhetek le vele. Illetve nem maga a kifejezés számít, hanem az, hogy a viselkedéséből nem tudom megállapítani, hogy ez csupán egy játék számára, vagy ugyanolyan komoly, mint nekem. Mi van, ha ő Hansolról álmodozik, amikor az én csókjaim borítják be a testét? Mi van, ha kettőnk közül csak én ábrándozom arról, hogy közös lesz a jövőnk?

Álmatagon kémlelem a helyet, tekintetemmel a blog író lányt keresve. Éppen azon tanakodunk Daehyunnal, hogy vajon a piros ruhás szépség-e az, vagy inkább az a duci csaj, aki már a harmadik süteményt tömi magába két perc leforgása alatt, amikor megkocogtatja a vállam egy pöttöm teremtés, akinek az egész külseje egy tündérre emlékeztet. Remélem, valóban varázserővel bír, és végre-valahára feloldoz minket az átok alól, hátha akkor könnyebben kideríthetem Dae érzéseit, ha a saját testében van.

– Ti vagytok azok? Jaj, annyira király ez a rózsaszín haj! Olyan király, hogy fodrász vagy, Youngjae, egyszer szívesen elmennék, hogy rendbe hozd ezt a széna boglyát a fejem tetején. És Daehyun, über király, hogy te meg egy állatorvosi rendelőben dolgozol. A cicám rosszul volt a napokban, ha elmondom a tüneteit, meg tudod mondani, hogy mi a baja? – Ajaj, már a második percben elvesztem a fonalat, csak annyit hallok, hogy a lány csipog és csipog, de nem igazán fogom fel a mondanivalója lényegét. Amikor chateltünk, kifaggatott arról, mivel foglalkozunk, mit szeretünk csinálni, mintha barátokat keresne, pedig mi csak információkat akarunk gyűjteni. De gonoszság lenne őt félbeszakítani, hiszen megérdemel annyit, hogy meghallgassuk, ha utána egy akkora kincset ajándékoz nekünk, mint a helycsere. – Milyen cukik vagytok! Ti jártok? – vinnyogja, amikor Dae erőt adóan megszorítja a kezem az asztal alatt.

– Igen, és pont ezért szeretnénk a segítségedet kérni. Tudnál mesélni arról az időszakról, amikor más testében voltál, illetve legfőképpen arra lennénk kíváncsiak, hogyan kerültél vissza a sajátodba – magyarázza Daehyun, miközben belekortyol a hűsítő koktéljába. A lány ámuldozva kapja ránk a tekintetét, én pedig felkészülök egy hosszasan taglalt történetre, de legnagyobb sajnálatomra ezúttal néhány mondattal elintézi a dolgot.

– Az csak egy fikció volt. Megpróbáltam a regényemmel könyv kiadókhoz jelentkezni, de mind elutasított, ezért úgy döntöttem, hogy felteszem a netre. De ti vagytok az egyetlenek, akik elolvasták, és borzasztóan örülök annak, hogy személyesen találkozhattam a rajongóimmal! – Leforrázva ejtem le a kezemben tartogatott muffint, ami annak ellenére, hogy finom volt, a porban végzi. Tehát rajtunk kívül tényleg nem történt senki mással ilyen furcsaság? Annyira felvillanyozott, amikor rábukkantam arra a blogra, túlságosan elvette az eszem a hír ahhoz, hogy rájöjjek, ez csupán egy író fantáziájának a terméke. Reményekkel telve indultunk Japánba, az is a kezünkre játszott, hogy itt tartózkodása dacára a lány koreai, így a nyelvi nehézségek sem jelenthettek akadályt. Csakhogy túl szép volt ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen…

– Remek író vagy, mi vagyunk az első számú rajongóid. Viszont most küldött egy SMS-t a bátyám, hogy a kislánya eltörte a lábát, úgyhogy muszáj berohannunk hozzá a kórházba, mert látni szeretne minket, hogy felvidítsuk. – Remélem, szegény kis unokahúgom nem sínyli meg a hazugságomat, de egy perccel sem vagyok hajlandó tovább hallgatni ennek a csajnak a locsogását. Sajnálom őt, mert valóban jól ír, mégis kevesen olvassák, és szerintem barátok terén sem rendelkezhet sokkal, de úgy elkeserít, hogy nem találtuk meg a megoldás kulcsát, hogy nincs maradásom. Azt hittem, ma este már a régi önmagam lehetek, ehelyett tök feleslegesen utaztunk ide. Nem mintha annyira bánnám, hogy kihagytuk a közös grillezést Himchanékkal, mert arra még számtalanszor kerülhet sor, de az igenis bosszant, hogy semmi értelme nem volt a kis kiruccanásunknak.

– Szegény lány! Nézd, milyen magányosnak tűnik ott ücsörögve. Tutira nem jutunk a Mennyországba! – csóválja a fejét színpadiasan Dae, amire én csak egy megfáradt sóhajjal felelek.

– Könyörgöm, lőj le! Eressz egy golyót a fejembe, oké? Hogy lehettem ekkora barom? Ne haragudj, amiért hiába cibáltalak ide…

– Ugyan már, ne dramatizáld túl, az az én reszortom. Használjuk ki, hogy itt vagyunk. Andaloghatnánk kézen fogva az utcákon, megleshetnénk a nevezetességeket, vagy vissza mehetünk a klímás, franciaágyas hotelszobába…

– Az utóbbira szavazok! – közlöm vigyorogva. Talán tényleg bele kéne törődnünk, hogy soha többé nem változtathatjuk meg ezt a faramuci helyzetet. Nem tudom, képes leszek-e valaha hozzászokni ehhez, minden esetre most fontosabb dolgom is akad annál, minthogy ezen agonizáljak. Egy szép városban sétálgathatok a barátommal, láthatom a mosolyát, ha oldalra fordítom a fejem, hallhatom a nevetését, amit annak ellenére imádok, hogy az én hangomon csendül fel, és megcsókolhatom, amint beszállunk a szálloda liftjébe, ahol nemsokára újfent bebizonyíthatom neki, hogy mekkora szenvedélyre tud lobbantani egyetlen pillantásával. Elmém leghátsó zugába űzöm azt a tényt, hogy még mindig nem vagyok tisztában Daehyun irántam táplált érzéseivel, és engedem, hogy elhatalmasodjon rajtam az a vágy, aminek a bódulatában sosem töprengek a kérdőjeleken, csak belemerülök a jótékony hatásába.

Az ajtóhoz csoszogva meg vagyok győződve arról, hogy ismét Himchanék jöttek hívatlanul boldogítani minket, ezért rendesen ledöbbenek, amikor egy számomra ismeretlen asszony fogad tárt karokkal a túloldalon. A következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy Dae elrobog mellettem, és egyenesen a nő nyakába ugrik, aki értetlenkedve konstatálja, hogy egy idegen fiú éppen most szólította anyának. Kényszeres mosollyal az arcomon elrángatom tőle a barátomat, majd belehelyezkedve a jó gyerek szerepébe, megölelem újdonsült anyámat.

–  Ő itt Youngjae, a…

– A lakótársa! – kiáltja Daehyun védekezőn, mintha nem akarná, hogy eláruljam az anyjának, hogy járunk. A csalódottság újra belém költözik, letaglóz az a tudat, hogy nem elég, hogy el kell játszanom, hogy annak a nőnek a fia vagyok, akit még sosem láttam, ráadásul azt kell színlelnem, hogy semmi közöm nincs az igazi fiához. Ezennel megkaptam a választ fel nem tett kérdésemre, mi szerint Daehyun szeret-e, ugyanis ha szeretne, nem tagadná le a kapcsolatunkat. Torkomban egyre növekvő gombóccal le akarok lépni, de megsajnálom szegény asszonyt, aki továbbra is lefagyva ácsorog Dae érzelem kinyilvánítása miatt, úgyhogy kedvetlenül előhozakodom egy valamire való magyarázattal:

– Olyan sokat meséltem Youngjae-nek rólad, hogy szinte már a saját anyukájának tekint.

– Komolyan? Ez fura. Azt hittem, említést sem szoktál rólam tenni a barátaidnak. – A nő arca elkomorul egy pillanatra, amíg Daehyun szeméből nem tudom kiolvasni, mit érez. A feszült légkörből azonban, ami körüllengi őt, arra következtetek, hogy valami nincs rendben köztük. Annak ellenére, hogy nagy örömmel fogadta, úgy tűnik, a hosszútávú itt tartózkodása nem lenne az ínyére. Egyébként az anyja jól sejtette; egyetlen alkalommal sem mesélt a családjáról, kivéve a húgát, mert érte kétséget kizáróan odavan. – Nem is tudtam, hogy lett egy kutyád meg egy lakótársad. Végre nem vagy olyan magányos, kicsikém!

Kényelmetlenül érzem magam, amikor szorosan átölel. Daehyunt fürkészve azt próbálom kitalálni, vajon rosszul esik-e neki, hogy nem őt puszilgatja az anyja, de elég érzelemmentesen álldogál mögöttünk. Megkértem Dae-t, hogy hetente legalább kétszer hívja fel a szüleimet, mert én gyakran szoktam beszélgetni velük, mialatt ő egyszer sem akarta, hogy telefonáljak az anyukájának. Újabb fájdalom hullám tör rám, amikor realizálom, hogy Daehyun még mindig nem bízik bennem annyira, hogy megossza velem élete sötét titkait. A Hansolosat se mondta volna el, ha nem botlottunk volna bele a klubban…

– Semi egy meghallgatásra jött a fővárosba, őt kísértem el. És gondoltam, ha már erre járok, meglátogatlak.

– A hugi egy meghallgatáson van? Ez remek!

– Én megmondtam. Youngjae az egész családot a sajátjaként szereti – vigyorgok, mintha a fogamat húznák. Az asszony gyanakodva méreget minket, de nem igazán tudja hova tenni a lakótárs viselkedését, ezért inkább szemügyre veszi a lakást. Nagyjából mindenbe beleköt, átrendezi a dolgainkat, sőt, megfogja a felmosó botot, és takarítani kezd. Elismerem, kicsit kupis az otthonunk, mivel két pasi él benne, de egyáltalán nem olyan súlyos a helyzet, mint amennyire Dae anyuka eltúlozza. Mellesleg most szándékoztunk rendet rakni, csak szükségünk volt még egy kis időre, hogy hozzálássunk. Na meg egy kis motivációs erőre, amit egymásban találtunk meg.

– Kisfiam! Hogy tudsz ilyen szemétdombon élni? Szívesen eljövök minden héten, és kitakarítok helyettetek. Bár az lenne a legjobb, ha találnál végre egy lányt, aki főzne, mosna, takarítana rád. És aki unokákat szülne nekem. Már úgy babáznék, életem!

– A lányok nem azért vannak, hogy a férfiakra főzzenek, mossanak, és hogy gyereket szüljenek. Te sem ezért vagy. Menj el vásárolgatni a barátnőiddel, táncolni, keress magadnak egy hobbit, és legalább most lazulj le, hogy a gyerekeid felnőttek. – Dae anyuka keze megmerevedik, amikor ilyen kemény szavakat hall egy idegen fiútól, akinek tisztelettel kéne beszélnie hozzá. Király, Daehyun el fogja érni, hogy az anyósom megutáljon!

– Az anyád még azt sem tudja, hogy meleg vagy? – sziszegem Dae fülébe, amikor az asszony besasszézik a fürdőbe, hogy ott is mindent fényesre suvickoljon. Egyrészt megrökönyödöm azon, hogy Daehyun huszonöt éven át képes volt rejtőzködni a családja előtt, másrészt kicsit megkönnyebbülök, mert ez azt jelenti, hogy nem a kapcsolatunkat tagadta meg, csupán továbbra sem akarta felfedni az igazságot.

– Küldd el őt! Most! Jae, ha valóban szeretsz, akkor elküldöd.

– Hogy mondhatsz nekem ilyet, te zsarnok? – Tanácstalanul állok egyik lábamról a másikra, mert gőzöm sincs arról, hogyan szabadulhatnánk meg a legudvariasabb formában az anyukától. Igazság szerint engem is egyre jobban nyomaszt a folytonos szövegelésével, és nyilván sokkal inkább feküdnék Daehyunnal a karjaimban valami bugyuta filmbe feledkezve, de akkor sem tudom, mit kéne tennem. Az látszik, hogy szereti a fiát, ennek ellenére egyszer sem kérdezte meg, hogy telnek a napjai, mi történt a munkahelyén, csak a saját megrögzött dumáját fújja, amitől öt perc után megfájdul a fejem.

– Szeretek anyukáddal beszélgetni, amikor felhívom. Ezért is jó többek között a bőrödben lenni – jegyzi meg Dae csendesen, miközben én azon agyalok, hogyan rázhatnám le a nénit.

– Kicsim, az én anyukám akkor is szívesen fog beszélgetni veled, amikor a páromként mutatkozol be neki. – Óvatosan megsimogatom a kezét, mire könnyek gyűlnek a szemében. Érzem a belőle áradó fájdalmat, amitől majdnem megőrülök. Addig akarom csókolni, amíg az összes kínt el nem mosom, hiszen ő mondta egyszer, hogy én olyan vagyok számára, mint az eső. Sajnálom a csapot kényszeresen törölgető asszonyt, szeretnék rajta segíteni, de nekem a fia a legfontosabb a világon, ezért össze kell szednem minden bátorságom, hogy kidobjam őt.

– Oppa, de régen láttalak! – ront be a záratlan ajtón egy lány, aki ezek szerint Daehyun húga. A haja lilára van festve, a szoknyája olyan rövid, hogy valószínűleg nem is volt szükség semmilyen meghallgatásra, mert a látvány alapján rögtön továbbjuttatták. Egy energikus, vidám lányról árulkodik a megjelenése, ami teljes ellentétben áll az anyjukéval. Az asszony persze rendesen ki is akad, amikor felfedezi a csemetéje kinézetét, ami azt sugallja, hogy Semi azután öltözött át, hogy egyedül maradt. Gondolom, hogy akkor is jócskán kapott, amikor ilyen frizurával ment haza, de tipikus lázadó létére nem nagyon hatja meg a szülői dörgedelem.

– Youngjae vagyok, a bátyád lakótársa. – Daehyun kézfogás helyett megöleli a húgát, aki ezt egyértelműen nem bánja. Olyan szemeket mereszt rá, mintha most azonnal fel akarná falni, és ebben az sem akadályozhatja meg, hogy szemtanúk is vannak, akik nevezetesen a családja részét képezik. Az anyukájuk hamar véget vet a kis fruska flörtölésének, amint az asztalhoz parancsolja a népet. Daehyun azonban csak egy percre tud fellélegezni, mivel a húga mellette foglal helyet, és olyan közel húzza hozzá a székét, hogy ezzel az erővel akár az ölébe is ülhetne.

– Olyan önző vagy, oppa! Miért nem szóltál, hogy egy ilyen cukorfalat bújik meg a lakásodban? Pont az esetem! Nem akarsz visszaköltözni anyához? Én meg akkor itt lakhatnék vele… – Semi a bátyja szájába akar tuszkolni egy falat kaját, aki nem tetszése jelzéseképpen visszaköpi a tányérjára az ételt. A lány nem zavartatja magát, átkarolja a vállát, az arcát az övéhez dörgöli, és szempilla rebegtetve szuggerálja őt, amitől Dae egyre rosszabbul van.

–  Lányom, mégis hogy viselkedhetsz így egy vendégségben? Ne hozz szégyent rám!

– De anya, csoda történt velem! Ez szerelem volt első látásra. Szerelmes vagyok, érted? Youngjae oppa, olyan szép a hajad! És imádom, hogy fodrász vagy! Így nem kell az ügyetlen barátnőimre bíznom a hajam elkészítését. Egyszerűen te vagy a tökéletes pasi számomra! – Semi beletúr Daehyun rózsaszín tincseibe, és olyan közel férkőzik hozzá, hogy a szájukat csupán egy centi választja el egymástól. A barátom holt sápadttá válik, mikor eljut a tudatáig, hogy most bizony le fogja smárolni a húga, ha nem csinál gyorsan valamit. Stílusosan meglöki az asztalt, amikor felpattan, amiről egymás után esnek le a tányérok, illetve törnek darabokra a poharak. – Mi van, ennyire ronda lennék? Én senkinek se kellek…

A káosz hamar elhatalmasodik a lakáson. Semi a padlóra rogyva sír, az anyja automatikusan elkezdi eltakarítani a pusztítás nyomait, Ganji rémülten fel-alá rohangál, Daehyun pedig magára csapja a szobája ajtaját. Egy pillanatig habozva felmérem a terepet, hogy szegény lányt vigasztaljam-e meg, vagy az asszonynak segítsek-e eltűntetni azt a borzalmat, ami a nemrégiben megtisztított földet borítja, de végül a szívemre hallgatok, és felnyalábolva a kutyát Dae után megyek.

– Behoztam neked, hátha meg tudjátok nyugtatni egymást – mondom halkan, mialatt Dae ölébe helyezem Ganjit. Ahogy megsimogatja a bundáját, a kutya lecsillapodik, és ő sem tűnik annyira feldúltnak, mint amilyen kint volt. Talán ennyi elég is neki, talán vissza kéne mennem a katasztrófa színhelyére, mert ott többet tudnék tenni, de amikor megindulnék az ajtó felé, a kezem után nyúl, és lehúz maga mellé. A vállamra hajtja a fejét, az ujjai szüntelenül a kis kedvencét cirógatják, amíg az enyémek az arcára vándorolnak. Minél tovább fürdőzik az érintésemben, annál jobban száll ki belőle a feszültség. Olyan, mintha ez a szoba lenne a bunkerünk, ahol egymás oldalán lelnénk békére, miközben a háborús övezetben tovább folytatódik a csata.

– Nem kéne hibáztatnom apámat, amiért lelépett. A helyében én sem bírtam volna elviselni egy ilyen feleséget. Tudod, a bátyám meghalt, amikor még kicsi volt, amit az anyám a mai napig nem hevert ki. Tizennyolc éves koromig szinte bezárva tartott, annyira féltett, aztán jött Hansol, és megmentett, mint a herceg Aranyhajat. Az egész életem egy menekülés. Talán soha nem is szerettem igazán Hansolt, csak boldoggá tett, hogy kiszabadított a börtönömből. Ezt követte a kicsapongó életmód, amibe Hansol elöl menekültem, és most…

– Most pedig hozzám menekültél… – suttogom elfúló hangon. A kezem az ölembe esik, megtörten meredek magam elé, amikor kezdem megérteni Daehyun logikáját. Nem azért van velem, mert szeret, csak vigaszt keres nálam, de amint történik vele valami, tovább fog állni, hogy másnál reméljen menedéket. Olyan, mint egy megsebzett állat, vagy mint egy árva gyerek, aki folyton megszökik a gazdájától, gondviselőitől, mert nem hisz abban, hogy valaki vigyázhat rá, valaki úgy szeretheti, hogy az életét is odaadná érte.

– Te más vagy, Youngjae. – Leteszi a kutyát a földre, aztán elém térdel, hogy az arcomat a két tenyere közé foghassa. – Nem tagadom, annyira jó vagy hozzám, hogy ez néha megrémiszt, mert úgy érzem, te túl tökéletes vagy számomra, te jobbat érdemelnél nálam. De én lennék a világ legnagyobb marhája, ha elhagynálak téged. Te vagy az egyetlen Yongguk hyungon kívül, akiben maximálisan megbízom, akiről tudom, hogy sosem bántana.

– Eljössz velem jövő héten a szüleimhez? Hidd el, hogy imádni fognak. – Daehyun hálásan a nyakamba csimpaszkodik, és lehúz a földre. Nevetve fészkelődik alattam, amikor végigcsókolom az állát, aztán szorosan magához ölel, hogy egy vággyal teli csókkal próbálja kiűzni mindkettőnkből a rossz érzéseket. Itt, a szobája padlóján fekve a karjában, minden olyan egyszerűnek hat. Azt szeretném, ha ez a buborék, amiben most lebegünk, örökre védelmezőn körülöttünk maradna, hogy ne legyenek gondok, problémák, baljós gondolatok, csak ő meg én, ahogy mindenről megfeledkezve egymásba veszünk.

– Kiakasztó, hogy tetszel Seminek. Állandóan azokra a pasikra bukik, mint én. Ennél csak az volt a rosszabb, amikor rám mozdult.

– Édes lány, sokban hasonlítotok. Lehet, hogy egyszer ki kéne próbálnom, milyen nővel lenni, hisz még tetszhetne is.

– Ezen előbb kellett volna elgondolkodnod, mert én nem adlak senkinek. Hallottad? Mostantól kizárólag az enyém vagy. – Őrült tempóban ver a szívem, részben a csókjaitól, részben attól, amit mond. Hát persze, hogy az övé vagyok, de olyan jó ezt az ő szájából hallani. Kacagva próbál eltolni magától, amikor csiklandós területre téved a szám a nyakán, és bosszúból a fülembe harap, mire játékos dulakodásba kezdünk. Hirtelen azonban meghallunk egy torok köszörülést, melyre felkapva a fejünket szemben találjuk magunkat Semivel és az anyjukkal, aki tátott szájjal nézi, mit művelünk éppen.

– Meg tudom magyarázni. Mi csak játszottunk. Elvettem Daehyuntól a pendrive-ját, amin fontos dolgokat tart, és azt akarta visszaszerezni tőlem. Képek vannak rajta lányokról, akik esetleg mosni meg főzni fognak rá, illetve unokát adni magának. Nemsokára választani fog közülük… – hebegi Daehyun talpra ugorva. Semi lefitymálón bámul rám, mivel ő tisztában van a bátyja nemi identitásával, és rosszallón ingatja a fejét. Lassan felállok, megigazgatom a ruhámat, aztán veszek egy nagy levegőt. Tudom, hogy Daehyun nem akarja ezt. Tudom, hogy haragudni fog rám, de nem hagyhatom, hogy egész életében homályba burkolózva éljen a saját érdekében. Az anyja nem kérdőjelezte volna meg az állítását, mi szerint csak játszottunk, én viszont nem hagyhatom, hogy hazugságokkal fedje el valódi énjét. Még akkor sem, ha a tettem következtében megváltozik a véleménye engem illetően. Azt fogja hinni, elárultam, hogy már bennem sem bízhat, de muszáj kockáztatnom, mert a végén jobb lesz neki.

– Youngjae és én járunk. Őt választottam, mert megbízok benne, mert mellette biztonságban érzem magam, mert ő felvidít… – Nem akarok ódákat zengeni szerény személyemről, de ezeket végül is Daehyuntól hallottam. A levegő megfagy körülöttünk, talán a föld is megáll egy pillanatra, ami alatt minimum két infarktust hordok ki lábon. Nem merek Daehyunra nézni, úgyis tudom, ő hogy reagált, így inkább az anyját mustrálom, aki sokkosan próbál észnél maradni. Semi elmosolyodik, és a sajátos stílusában megszólal, hogy oldja a bennünk tomboló feszültséget:

– Akkor most megnyugodtam. Nem azért utasított el Youngjae oppa, mert ronda vagyok. Igazán jó ízlésed van, gratulálok nektek! – A lány a nyakamba veti magát, amit kihasználva erősen magamhoz szorítom, mert jelenleg nagy szükségem van valaki támogatására. Persze sokkal jobban esne, ha Dae karjait érezném magam körül, arra viszont egy darabig várnom kell. Amikor rá nézek, azt észlelem, hogy minden gyengédség kiveszett a tekintetéből, csupán dühös villámok maradtak számomra, melyekből egyre többet küld felém, minél tovább fixírozom.

– Kisfiam, annyira örülök, hogy végre nem vagy egyedül. Folyton azon aggódtam, hogy magányosan fogsz megöregedni, mint én, társ nélkül, de ha ez a fiú vigyáz rád, akkor megnyugodhatok. – Az asszony könnyes szemmel átölel. Ebben a pillanatban nagyon bánom, hogy Daehyun nincs a helyén, mert megérdemelné, hogy az anyukája őt halmozza el a szeretetével. Talán az nem is baj, hogy a Hansolos kapcsolatáról nem tudott, mert az a férjére emlékeztette volna, és elkeseredett volna, amiért a fia az ő sorsára jutott. Én azonban mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy elfeledtessem Dae-vel a múltja sötét alakjait. – Légy üdvözölve a családban! – A nő odamegy a kedvesemhez, és ugyanolyan forró ölelésbe vonja, mint előbb engem. Daehyun arckifejezése nem változik, szobor módjára tűri, hogy az anyja végigsimítson a haján, aztán sarkon fordul, és kicsörtet a konyhába, abban a reményben, hogy ott elbújhat az érzelem kinyilvánítások elől. Annyira fáj őt ilyennek látnom, fáj, hogy az egyik pillanatban három méterrel a felhők felett repkedünk, míg a következőben zuhanva csapódunk a földbe. Örülnöm kéne, hogy legalább néhány boldog perc adatik nekünk, hogy nem állandóan depressziós, de mire megyek vele, ha a csodát folytonos katasztrófák követik?

– Ne haragudjatok, de most elmennétek? Ő nem ilyen, csak kicsit rossz napja van… – mondom kissé idegesen az ujjaimat tördelve. Dae családja készségesen távozik, bár előtte az anyukája még ellát egy-két tanáccsal a lakást illetően, amit valószínűleg csak két napig fogunk betartani, aztán csak a csend marad a lármás nőszemélyek után. Kedves emberek, de be kell, hogy valljam, megkönnyebbülök, amikor már csak az ablakból integetek nekik. Ettől függetlenül, szeretném őket újra látni, szeretném, ha Daehyun jobb kapcsolatot ápolna velük, és gyakrabban találkoznának. De most az a legfontosabb, hogy kibékítsem, ezért halk léptekkel megközelítem a konyhát, hogy el ne tudjon szökni, mielőtt meghallgatna.

Idegesen mászkál a kis területen, látszik rajta, hogy majd’ szétrobban, és ezt nagyban tetézi az, amikor meglát. Nem mozdulok az ajtóból, hogy elálljam az útját, és mivel az ötödiken vagyunk, az ablakon nem mászhat ki, így kénytelen lecövekelni előttem. Nem hajlandó a szemembe nézni, dacosan mered a padlóra, kezeit ökölbe szorítva szája szélét rágva várja, hogy megsajnáljam, és kiengedjem, de én nem fogom hagyni, hogy megfutamodjon. Ő mindig az egyszerű utat választja; könnyebb lenne lelépni, ahelyett, hogy felnőttek módjára megbeszéljük a történteket, holott az akadályokkal teli, göröngyös utak végén sokkal nagyobb meglepetésekre lelhetünk, mint a másikén. Tovább tart megtenni, fájdalmasabb, rengeteg energiát őröl fel, mégis megéri, amikor a célban a boldogság vár.

– Miért csináltad ezt? Nem azért titkolóztam az anyám előtt, mert félek felvállalni az érzéseimet. Attól félek, hogy ezek után halálra fogja aggódni magát miattam. Azóta rettegés az élete, hogy meghalt a bátyám. Most azt fogja gondolni, hogy bármelyik nap agyon verhetnek az utcán, hogy ránk gyújthatják a házat, amiért mások vagyunk. Az én családom nem olyan tökéletes, mint a tiéd. Én sem vagyok olyan tökéletes, mint te…

– Nem hallottad, hogy eddig meg azon aggódott, hogy egyedül vagy? Ő sajnos az a típus, aki attól is frászt kapna, ha leesne egy kiskanál az asztalról. És mégis hogy képzelted el ezt az egészet? Amikor meglátogattad volna, felbéreltél volna egy csajt, hogy játssza el a feleséged, gyerekeket, akik cuki kis unokák lehetnének anyádnak?

– Igen! Ha ez kellett volna ahhoz, hogy nyugalomban éljen, akkor igen, ezt tettem volna. – Daehyun arrébb lök, így ki tud szabadulni a konyha fogságából. A bejárati ajtó felé veszi az irányt, mire én kétségbeesetten loholok utána, mert attól rettegek, hogy ha kilép azon az ajtón, mindennek vége lesz. Elkapom a csuklóját, szembe fordítom magammal, és könyörögve nézek rá, abban a reményben, hogy kiolvassa a tekintetemből, mennyire megbántam, amit tettem.

–  Kérlek, csak annyit mondj, hogy most elmenekülsz-e előlem vagy sem?

– Sétálok egy kicsit, hogy kiszellőztessem a fejem, és hogy ne varázsoljak a szemed alá egy újabb monoklit. Hányszor mondjam még el, hogy előled nem fogok elmenekülni? – Ad egy futó csókot a számra, ami remeg a feltörő sírástól, aztán sarkon fordul, és eltűnik a becsapódó ajtó mögött. Muszáj lezuhanyoznom, hogy lecsillapodjak, mert jelenleg még fagyizni sem tudnék, pedig eddig állandóan abba fojtottam a bánatom. Remélem, hogy Daehyun tényleg képes lesz megbocsátani nekem egy sétát követően, és akkor együtt fagyizhatunk a kedvenc esti tehetségkutatónkat nézve.

Amikor kisomfordálok a fürdőből, sehol sem találom Daehyunt. Ezt rossz jelnek tekintem, biztos azért nem tért még vissza, mert továbbra is haragszik rám, pedig egyáltalán nem bújt meg rossz szándék a cselekedeteim mögött. Fel sem tudom hívni, mert amióta eltűnt a telefonom, nem szerzett be másikat, így unottan az ablakhoz lépek, hátha látok valami figyelemfelkeltő történést az utcán. A szomszédok elég vicces szituációkat szoktak kialakítani, ezért régebben, amikor Dae után bánkódtam, gyakran választottam a bámészkodást a felvidulásom érdekében. Egyszer szemtanúja voltam annak, hogy az egyik lány alsógatyában kergette a pasiját, amiért az nem segített neki a házimunkában, csak a tévé előtt döglött naphosszat. Meg ott van az a néni, aki folyton vitatkozik a postással, hogy nem rendelt meg bizonyos csomagokat, amiket kiszállít neki, ezért állandóan rá akarja tukmálni a mellette lakóra, melynek következtében ő is beszáll a marakodásba.

Megtántorodom, amikor a tekintetem megakad az utca túloldalán beszélgető pároson. Ezúttal nem török ki nevetésben, mivel nem bukkan fel egy párját hajkurászó csaj sem, a postás pedig messzire elkerüli a környéket, hogy szerezzen magának egy békés napot. Bárcsak az unalmas üresség tárulna elém, de a sors nem kegyelmezve nekem, tökéletes rálátást nyújt Daehyunra, aki mosolyogva beszélget Hansollal. Megértem, hogy mérges rám, mondjuk, azzal minden haragja ellenére sem tudok egyetérteni, hogy titkolózott az anyja előtt, ettől függetlenül nem érdemlem meg, hogy ezt tegye velem. Ha összeveszünk, ne szóljon hozzám két napig, kerüljön el, zárkózzon be az egyik szobába, és hagyjon figyelmen kívül, vagy húzzon be akár tízszer, azt viszont nem tűrhetem szótlanul, hogy akárhányszor megbántom valamivel, rögtön az exe karjában kössön ki. Ez túl nagy büntetés számomra, amit elviselhetnék, becsukhatnám a szemem, és úgy tehetnék, mintha nem láttam volna semmit, de ebben a szent pillanatban lett elegem ebből az egészből. Csendben elviseltem, amikor engem ölelve utána sírt, de azóta eltelt majdnem egy hónap, és én abba a hitbe ringattam magam, hogy mostanra elfelejtette azt a gazembert. Nem érdekel, ha nem dugja le a nyelvét a torkán, csak bájosan cseverészik vele, nekem ez is sok, ennyitől is megfagy a vér az ereimben.

Nem vagyok a kutyaharapást szőrével híve, nem szoktam ugyanazokhoz az eszközökhöz folyamodni bosszúállás gyanánt, melyekkel engem tettek tönkre, de a jelenlegi állapotom nem engedi, hogy józanul átgondoljam, mire készülök. Egyenesen kivágtatok a házból, majd bepattanok az első megjelenő taxiba. Van egy hely, ahol sosem jártam még, de most nem vágyom máshova. Elmehetnék egy sima klubba, bevethetném a vonzerőmet, mint régen, csakhogy én már nem vagyok az a Casanova, aki egy pillantásával térdre kényszeríti a kiszemeltjét. Nem tudhatom, mit éreztek azok a srácok, akiket szex után szemét módjára elhajítottam. Talán miattam sérült az önbecsülésük, amit többé senkivel sem akarok megtenni, ezért olyan valakit fogok használni, akinek ez a munkája. Ők nem reménykednek abban, hogy reggel összebújva fogunk felébredni, még a telefonszámukat sem csúsztatják be a zsebembe, egyszerűen teszik a dolgukat, és nem várnak el semmit cserébe.

Olyan fiút választok, aki kicsit sem hasonlít Daehyunra, sőt, nem is ázsiai. Nem áll szándékomban csevegést kezdeményezni vele, melyből kiderülhet, honnan származik, inkább megiszok pár felest, amíg rá várok. Az ital kellemetlenül marja a torkomat, de muszáj magamba diktálnom, hogy erőt gyűjtsek általa. Hova süllyedtem? Hónapokat kibírtam szex nélkül, és most perceken belül le fogok feküdni egy prostival, ráadásul nem is a hiányérzet miatt, csupán sértettségből. Képes leszek rá? Valaki mást érezni rajta kívül? Véget kell vetnem az ábrándos álmoknak, melyekben meghitten szeretkeztünk a visszaváltozásunk után. A fenébe, hisz lehet, hogy soha többé nem foglalhatjuk el a saját testünket! Az egész életem totálisan el lett cseszve, és van az a pont, ahol már nem lehet megálljt parancsolni a rossz dolgok sorozatának.

– Szia Youngjae! Tudom, nem engem választottál, de remélem, nem okozok túl nagy csalódást – Szoborrá dermedek, amikor a félhomályba burkolózott szobába lépve meghallom a saját hangom, azaz Daehyunét. Mégis mi a francot keres itt? És miért néz olyan vádlón, mintha ő nem követett volna el hibát? Én csak azért jöttem ide, mert rajtakaptam az exével, ezért nem tehet nekem szemrehányást. Nem kérheti azt tőlem, hogy egész életemben rá várjak, hogy reménykedjek a csodában, hátha mondjuk négy-öt év múlva belém szeret…

– Ilyen gyorsan ott hagytad Hansolt? Pedig remekül mutattok együtt. A hozzátok hasonlóakra szokás mondani, hogy álompár! – Meg kell támaszkodnom a falba, hogy ne essek orra. Berúgtam, ami azt jelenti, hogy a hányás miatt is revansot vehetnék, ha véletlenségből lerókáznám, de annyira nyomorúságos vagyok, hogy semmi sem kívánkozik ki belőlem. Daehyun tekintete vádlóból csalódotra vált, és úgy tűnik, magyarázat nélkül fogja elhagyni a szűk helyiséget, de mielőtt kilépne az ajtón, zaklatottan visszafordul, hogy az arcomba vághassa az igazságot:

– Hansol csak a telefonodat meg a tárcámat adta vissza. Tessék, meg is tudom mutatni! Igen, azt hazudtam, hogy elhagytam a városban, mert tök cikinek tartottam bevallani, hogy bocsi, az a pöcs exem még a mobilodat is lenyúlta…

– De miért három héttel később adta vissza? – Bravó, Youngjae! Ez volt a megfelelő reakció arra, hogy életed szerelme elárulta, hogy nem tett semmi rosszat. Le akarom törölni a Dae arcát csúfító könnyeket, ő azonban hátralép, ezzel tökéletesen a tudtomra adva, hogy nem szeretné, hogy hozzáérjek, azok után, hogy meggyanúsítottam, mi több, képes lettem volna frusztráltságomban összejönni valakivel.

– Elmondtam otthon, hogy te vagy az egyik személy a kettő közül, akiben maradéktalanul megbízok, hogy nem fogok elmenekülni. Ez nem fair! Ezután ahányszor összeveszünk, azt fogod képzelni, hogy Hansolnál vigasztalódom? Azt hittem, ismersz. Azt hittem, sikerült bebizonyítanom az elmúlt hetekben, hogy mit érzek irántad. Tényleg azt feltételezted rólam, hogy olyat tennék veled, ami engem anno teljesen összetört? És képes voltál eljönni egy ilyen helyre, hogy akkora fájdalmat okozz, mint amilyet egyszer már átéltem? Tudom, nem vagyok könnyű eset, de szerintem megérdemeltem volna annyit, hogy közöld, belefáradtál a várakozásba, és csak az után… – Daehyun kezdetben úgy kiabál, hogy attól tartok, be fognak jönni a biztonságiak, hogy figyelmeztessék, ne zavarja a többi vendég nyugalmát, aztán hirtelen elcsuklik a hangja, amitől megrogy a térdem. Az önző felem örül annak, hogy sír, mert végre értem hullatja azokat a könnyeket, ugyanakkor belepusztulok abba, hogy újra ilyen elesettnek kell látnom.

– Kérlek, bocsáss meg! Ugye tudod, hogy semmit nem csináltam volna azzal a fiúval? Hinned kell nekem! Dühömben idejöttem, piáltam, de amint valaki más hozzám ért volna, rohantam volna haza, hogy inkább kifosztva a hűtőt otthon belefulladjak az önsajnálatba. Látod, én sem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek képzelsz. Rohadt nagyot hibáztam, és megértem, ha mosolyszünetet szeretnél tartani, csak ne hagyj el, oké? Menjünk, jó? Felejtsük el ezt az egészet, és nézzük meg a La La Landet ötödjére!

– Még mit nem! Már harmadik alkalommal is a könyökömön jött ki – mondja egy halvány mosoly kíséretében, de nem sokáig örülhetek a látszólagos jégolvadásnak, mert a következő pillanatban ismét elfelhősödik az arca. – Nem bírom ezt tovább, Jae. Lassan három hónap telt el, és mi még mindig egymás bőrében vagyunk. Valószínűleg így büntet az univerzum azért, amiért kihasználtam egy csomó pasit. De ez rohadtul nem igazságos. Ebben az átkozott életben folyton csak én szívok. Ott volt a Hansolos ügy, és amikor találkozok valakivel, akit magam mellett akarok tudni az idők végezetéig, az a kibaszott sors tréfát űz belőlem. Szerelmes vagyok beléd, de az nem normális, hogy nem szexelhetünk rendesen. Végre beleszerettem valakibe, de most sem lehetek boldog!

– A szerelem mindent legyőz. Nem adhatod fel éppen akkor, amikor bevallottad, hogy szeretsz. Fél órával ezelőtt úgy gondoltam, nincs miért továbbharcolnom, de hogy engedhetnélek el most, hogy tudom, mit érzel? Én is szeretlek, Daehyun!

A robbanás akkor ér, amikor már majdnem sikerül megcsókolnom Dae-t. A fejem szinte kettéhasad, ilyen mértékű fájdalmat csupán egyetlen alkalommal éreztem, ezúttal viszont nem rémülök halálra, inkább izgalommal telve várom, hogy véget érjen. Miután kinyitom a szemem, pislogok párat, hogy hozzászokjak az elém táruló arc látványához. Immár nem az én döbbent képemet kell bámulnom, azok a vonások rajzolódnak ki előttem, amiket az elmúlt hónapokban csak a tükörből láthattam viszont. Nincs időm magamhoz térni, azon nyomban Daehyun nyakába ugrok, aki kelletlenül félrelök, amit nem tudok mire vélni.

– Mi a fenéért nem mentél el pisilni, mielőtt idejöttél? Szétrobban a hólyagom! – Ja, hogy csak erről van szó? Micsoda megkönnyebbülés! Komótosan Dae után sétálok, mert muszáj megnéznem magam a tükörben ahhoz, hogy elhiggyem, ez valóban megtörtént. Útközben észreveszem, hogy két körmöm híján az összes le van rágva, pedig amióta együtt vagyunk, Dae felhagyott ezzel a káros szokással. Úgy látszik, olyan ideges lett, amikor megtudta, hova készülök, hogy e képpen vezette le a feszültséget. Miután konstatálom, hogy a hajam rózsaszínen virít, még jobban kiakadok, holott a miatt csak magamat hibáztathatom. Daehyun még egy szál cigit is kölcsönkérhetett valakitől, mert borzalmas szagú a leheletem, a számban meg valami megnevezhetetlen ízt érzek, de az összes kellemetlen tényező dacára, majd’ kiugrok a bőrömből örömömben. Na jó, jelen esetben ez elég rossz hasonlat, mert nagyon is a bőrömben szeretnék maradni, ha lehet, most már örökre.

– Felhívom Himchanékat, hogy ma visszaköltözöm hozzájuk – közlöm játszva a csüggedtet, amikor találkozik a tekintetünk a tükörben. Elég nagy a valószínűsége annak, hogy ezek után nem fog elengedni, de muszáj a megbánó ártatlanságot adnom ahhoz, hogy biztosra menjek. Ráadásul tényleg iszonyúan szégyellem magam, amiért a nélkül gyanúsítgattam, hogy tudtam volna a találkozásuk valódi okát, hogy azt már meg se említsem, ami utána történt. Sosem voltam még féltékeny. Ez is egy új érzés számomra, amit elég rosszul kezeltem, de a jövőben minden erőmmel azon leszek, hogy megtanuljam, milyen egy rendes kapcsolatban élni, megbízni a másikban, megbeszélni vele minden felmerülő problémát.

– Ganjinak nagyon hiányoznál, úgyhogy maradnod kell. – Pókerarcot vágva megnyitja a csapot, és kézmosás közben ő sem veszi le a tekintetét a tükörképéről. Én már nem magamat nézem, képtelenség betelni kifejező szemével, gyönyörű szájával, amire jobban vágyom, mint valaha. Szerintem direkt provokál, amikor őrjítően lassan végignyal az alsóajkán, én meg csak nagyokat nyelve tűröm a kínzását. Persze megérdemlem, hogy kínozzon, úgyhogy nem siettetem, hadd élvezze csak ki a nyomoromat.

– Nekem is nagyon hiányozna. Az, hogy a morgását halljam meg először reggel, és hogy arra aludjak el, hogy valamin éppen zsörtölődik. Meg hogy folyton takarítsak utána, a hisztizése, amikor nem kapja meg, amire vágyik, azok az észveszejtő csókok…

– Fúj, te szoktál Ganjival csókolózni? – nevet fel Dae, aztán hagyja, hogy az utolsó centimétert is megszűntessem köztünk. Arra számítottam, más lesz a csókolózás, miután visszakerülünk a testünkbe, de részemről nem tapasztalok semmi különbséget. A szívem ugyanolyan gyors tempóban zakatol, mint azelőtt, a lélegzete ugyanúgy borzongatja a bőrömet, csak a boldogságérzet intenzívebb, mert tudom, hogy ezentúl semmi nem állhat közénk semmilyen szinten. Kívánom őt, amit nem rejtek véka alá, hiszen az a szerelem velejárója, mégsem lenne méltó hozzánk, hogy egy ilyen hely mosdójában legyünk egymáséi, ezért pár percnyi szenvedélytől fűtött csókcsata után szerelemtől ittasan kitámolygunk az előtérbe. – Elég sokat fizettem annak a csávónak, hogy átvehessem a helyét, szóval véleményem szerint minden jogunk megvan ahhoz, hogy kihasználjuk azt a kis szobát.

– Azt hiszem, rájöttem, hogy miért történt ez velünk – suttogom, amikor Dae lekapcsolja a villanyt, hogy a továbbiakban csak a kezünkre hagyatkozhassunk. – Normál esetben nem láttunk volna többet a másikban szimpla szexpartnernél. Leszálltunk volna a buszról, valamelyikünk lakásán egymásnak estünk volna, aztán anélkül váltunk volna el, hogy elárultuk volna a nevünket. Következő nap egy következő pasi, és így tovább, mire pár hét múlva már nem is emlékeztünk volna arra, hogy az az egy valamiért különlegesebb volt a többinél, és soha nem találkoztunk volna újra.

– Azzal, hogy egymás testébe kerültünk, nem volt menekvés. Egy felsőbb erő arra kényszerített minket, hogy maradjunk közel a másikhoz, így lehetőséget kaptunk rá, hogy a megfelelő idő elteltével felismerjük az igaz szerelmet. Benned előbb tudatosult, hogy belém szerettél, de csak akkor kerülhettünk vissza a helyünkre, amint mindketten megbizonyosodtunk az érzéseinkről. Eddig még magamnak sem mertem bevallani, hogy csoda történt velem, de ma kimondtam, így elértük a várt eredményt, ezért nem kell tovább szenvednünk.

Egyrészt szeretném, ha Daehyun befejezné az okfejtését, hogy mostantól csak a nyögéseit hallhassam, másrészt viszont minden szava megdobogtatja a szívem, és annyira jó érzéssel tölt el, hogy végre nem nekem kell beszélnem ahhoz, hogy belemerülhessek a hangjába. Azelőtt nem egyszer volt rá példa, hogy perceken át magamban motyogtam, csak hogy elveszhessek Daehyun gyönyörű hangszínében. Az élvezet megduplázódik, amikor Dae akkor is csacsog, amikor mindenhol elönt a belőle áradó forróság. A mondanivalója elveszti az értelmét, minél közelebb jutunk a csúcshoz, a gyönyör kapujában már csak összevisszaságok hagyják el a száját, az utolsó pillanatban pedig a nevemet kiáltja a „szeretlek” szó társaságában, amitől én is rögtön a mennyországba kerülök.

– Szereznünk kell jogsit. A taxizás túl drága, a buszozást meg nem szívesen kockáztatnám meg többet – kuncogok Dae kulcscsontjába, aki helyeslően sóhajt fel. Nem hinném, hogy jó néven fogják venni, ha az egész éjszakát itt töltjük, de olyan mértékű fáradtság telepedett ránk, hogy képtelenek vagyunk megmozdulni. Minden erő kiszállt belőlünk, de ez a kimerültség a világ legjobb dolga. Most csak az alvásra vágyom, ugyanakkor képtelen vagyok becsukni a szemem, mert nem tudok betelni Daehyun látványával. Bár miután végre megkegyelmez nekem az a bizonyos álommanó, továbbra is az ő arca lebeg előttem, úgyhogy örömmel adom át magam a megváltó pihenésnek, hogy holnap újult erővel folytathassuk egymás életének boldogabbá tételét.