Ha újra az enyém lennél... - Kilencedik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, minden álarc lehullhatna rólunk.

Baekhyun

Egy újabb reggel, amin oldalra fordítva a fejem Sehun békésen nyújtózkodó alakjával találom szemben magam, egy újabb éjszakát követően, mialatt végig Chanyeollal álmodtam. Sehun mosolyog rám lustán, ő csókol meg, amíg arra gondolok, milyen lenne egy másik szobában ébredni, más valaki karjaiban. Illetve nem egy akárkiében, hanem konkrétan Park Chanyeoléban.

Amióta megtudtam, hogy nem ő felelős az apám haláláért, már nem gurulok dühbe, amikor eszembe jut, ami igen nagy mázli, mert szinte egész nap ő jár a fejemben. Az igazat megvallva régóta vonzódom hozzá, csak próbáltam ellenállni a kísértésnek az általam hitt tények miatt, most azonban szemérmetlenül ábrándozhatok róla. Persze továbbra sem lenne szabad, főleg úgy nem, hogy a pasim közben mellettem terpeszkedik az ágyon. De hogy parancsolhatnám meg a szívemnek, hogy akkor verjen gyorsabban, ha Sehun végigsimít a testemen, és ne akkor, amikor a világ leghelyesebb hercegének arca motoszkál az agyam rejtekén?

Nagyon rossz volt a tömlöcben ébredni azon az ominózus éjszakán. Nem a sötét, nem a hideg miatt, de még csak a körülöttem mászkáló patkányok sem rémisztettek meg, Chanyeol hiánya viszont az elevenembe talált. Annyira féltem attól, hogy Taeyeon rájött a turpisságra, melynek következtében mindkettőnket kivégeztet, hogy teljes valómban reszkettem, amikor az egyik őr rám rivallt, hogy elhagyhatom a cellát. Kiérve a napfényre kicsit megálltam, hogy összeszedjem magam. Ha az úrnő tudná, hogy Chanyeol elaltatta, hogy velem legyen, nem engedett volna ki. Kivéve, ha ezúttal ő játszik velünk. Szerencsére hamar megpillantottam a herceget, aki éppen Haneul kisasszonnyal játszott. Észrevétlenül azt üzente nekem a tekintetével, hogy ne aggódjak, minden rendben van, és abban a pillanatban a félelmem egy varázsütésre szertefoszlott. Ha szerinte minden oké, akkor azt én maximálisan elhiszem.

– Mit csinálsz ma? – kérdezem Sehunt, bár felesleges felelnie, úgyis tudom a választ. Mindig egyetlen tevékenységet említ, de annak ellenére, hogy tisztában vagyok ezzel, újra meg újra felteszem a kérdést, mert nincs más téma, amiről beszélgethetnénk. Úgy érzem magam, mintha egy olyan film lenne az életem, melyben a főszereplő százszor átéli egymás után ugyanazt a napot, amiből nincs kiút, akárhogy is szeretné.

– Kezembe kapom a drágaságomat, aztán együttes erővel elbánunk néhány felfújt hólyaggal. – Drágaság alatt természetesen a kardját érti, ha ez valakinek nem lenne világos. Véleményem szerint szerelmes abba a szarba, nem mintha féltékeny lennék rá. Csak újra meg újra fel kell tennem magamnak azt a kérdést, hogy mit keresek én Sehun mellett, amire a napok múlásával sem találok választ. Mi tart itt? Miért nem rohanok ahhoz, aki beköltözött az álmaimba, ellopta a szívem, és aki úgy tud nézni, hogy az Sehun érintéseinek nyomába se érhet? Vicces, hogy Chanyeol egy pillantásától forróság önt el, amíg Sehun kitartó simogatása is hidegen hagy mostanság.

– Mi az első gondolatod, amikor felkelsz reggel? – rukkolok elő egy eddig fel nem tett kérdéssel. Sehun nem is nagyon érti, hova akarok kilyukadni, úgy vizslat, mintha elmentek volna otthonról, pedig én csak társalgást kezdeményeztem a barátommal, amiben szerintem semmi különös nincsen. Legalábbis nem kéne lennie.

– Stratégiákat ötlök ki a következő harcra. – Jesszusom, kár volt ezt a dumcsizás dolgot erőltetnem! Ha megkérdezném tőle, mi az utolsó gondolata elalvás előtt, ugyanez lenne a válasza, sőt, lefogadom, hogy még az álmai is a harcmezőn játszódnak. Mit láttam benne, amikor járni kezdtem vele? Mivel tudta akár egy percre is elcsavarni a fejem? Az tény, hogy jól néz ki, de ez nem elég egy zökkenőmentesen működő kapcsolathoz. Most úgy felhúzott, hogy legszívesebben ordítanék egy nagyot, drámaian a földhöz vágnék néhány könnyen törő tárgyat, aztán egy nagy ajtócsapás kíséretében örökre kivonulnék ebből a szobából, ahol megfulladok, ahol olyan érzetem van, mintha férgek rágnák belülről a csontjaim, amik előbb-utóbb felfalják az egész lényemet.

Felkapom az éjjeliszekrényen pihenő telefonom, és higgadtságot színlelve a fürdőbe masírozok. Elküldöm Chanyeolnak a szokásos „jó reggelt” üzenetet, amit már nem azért teszek, hogy átverjem, csapdába csaljam, tényleg örülök a levelezéseinknek. Mi több, ő az egyetlen, aki képes lenyugtatni, amikor Sehun felcseszi az agyvizem a hülye katonaság mániájával. Miután megkapom a jól megérdemelt mosolygós cicafejem, bepötyögöm neki azt a kérdést, amit nemrégiben Sehunnak szegeztem, és lélegzet visszafojtva várom a válaszát.

Chanyeol: A mosolyod. Hé, tudom, hogy most azt gondolod, jaj, ez nagyon nyálas duma, de biztosra veszem, hogy tudat alatt odavagy a romantikáért, ezért amint megláttad a válaszom, rögtön elmosolyodtál. Küldenél egy selcát magadról? Akkor nem csak a gondolataimban gyönyörködhetnék benne.

És tessék! Itt a tökéletes válasz, amit cseppet sem tartok nyálasnak, épp ellenkezőleg. Rögvest elolvadok! A lábam jólesően megremeg, a hasamban egy-kettőre melegség árad szét, a gerincem mentén borzongás fut végig, a szám pedig automatikusan mosolyra húzódik, ahogy üzenetet jelez a telefonom. Hogy nem okoz-e bűntudatot a mosdóra támaszkodva fotót csinálni magamról, amíg a barátom azt hiszi, csak vizet fröcskölök az arcomba? Őszintén szólva nem igazán. Remélem, a legszebb mosolyomat villantom a kamerába, amit az varázsol széppé, hogy folyamatosan arra gondolok közben, akinek nemsokára elküldöm.

– De cuki vagy! Nekem fotózod magad? Ugyan minek, amikor itt vagy élőben. – Úgy összerezzenek, mihelyst Sehun benyit, mintha az anyukám kapott volna rajta azon, hogy felkutattam a karácsonyi ajándékokat. Vagy mintha megcsalás közben buktam volna le, ami badarság, hiszen csak egy ártatlan képet készítettem. Zavaromban elfelejtem elküldeni az üzenetet, azonnal a zsebembe süllyesztem a készüléket, nehogy meglásson a pasim valami gyanúsat, aztán visszaszökkenek a szobába, hogy néhány csókkal elvonjam a figyelmét. – Van még egy kis időm a meló előtt…

Fú, de király! Arról már majdnem megfeledkeztem, hogy a harc mellett Sehun másik kedvenc tevékenysége a szex. Bár sosem jutottunk el a lényegig, hála az égnek, azért nem akarok vele paraszt lenni. Mindig elérem, hogy gyorsan kielégüljön, hogy minél előbb megszabadulhassak tőle. Ha ahhoz nincs bátorságom, hogy szakítsak vele, legalább a kötelességemet lássam el, nem igaz?

Megrémülök, amikor Sehun hátulról a csípőmbe markol. Jaj ne! Eddig megelégedett a kezemmel meg a számmal, de gondolhattam volna, hogy nem odázhatom el az elkerülhetetlent egy örökkévalóságon át. Hányingerem támad attól, ahogy a tarkómat csókolja, a nekem feszülő sliccétől, az egyre magabiztosabb kezétől… Miért vagyok ekkora lúzer? Ágyékon kéne térdelnem, orrba fejelnem, kikaparnom a szemét, ehelyett szoborrá dermedve állok, és tűröm, amit velem művel. Miért nem veszi észre, hogy én ebből semmit nem élvezek? Tényleg ennyire vak, vagy csak leszarja az érzéseimet? Elájulok! El… fogok… ájulni…

– Sehun? Sehun! – Végül nem én ájultam el, hanem ő. Lehet, hogy véletlenül megütöttem, és azért esett össze? De hát mozdulatlanul álltam az asztal szélét szorongatva görcsösen. Fel sem emeltem a kezem. A következő pillanatban a földön fekve rám emeli ködfátylas tekintetét, ami akkora gyötrelemről tanúskodik, melynek láttán egy csapásra megsajnálom, elmúlik az iránta érzett haragom. Aggódva mellé térdelek, a homlokára helyezem a kezem, hogy ellenőrizzem, nem lázas-e. Próbálok segíteni valahogy rajta, de amikor elrohannék fájdalomcsillapítóért, a csuklóm után kapva megállít.

– Bántottalak, Baek… Sajnálom, nagyon sajnálom. Kérlek, ne mondd el Chanyeolnak! Megölne… – Ez egy teljesen más Sehun. Könnyek gyűlnek a szemében, reszketeg ujjakkal szorítja meg a jobbom, miközben bocsánatért könyörögve pislog. Chanyeol valóban képes lenne ölni értem? Oké, tetszem neki, a szerelmére emlékeztetem, de azért nem hinném, hogy ilyesmire vetemedne. És Sehun vajon miért néz rám most másképp, mint azelőtt? Látszik rajta, hogy nagy fájdalom kínozza, de ez még nem jelenti azt, hogy egyszeriben köddé válik a vágy, amit én keltettem benne életre.

– Mit hozzak neked? Mit csináljak, hogy jobban legyél?

– Hozd ide Jo… Á, inkább hagyj magamra, kérlek! Volt már ilyen migrénem korábban is. Pár perc, és elmúlik. Nyugi, tényleg jobban leszek. Este találkozunk az álarcos bálon. Szörny jelmezbe fogok bújni, úgyhogy jól csípd ki magad, szépség! – Próbál úgy tenni, mintha jól lenne. Még el is mosolyodik, bár elég torzra sikeredik. Nincs szívem itt hagyni, de többszöri ismétlés után végül beleegyezek a távozásba. Tulajdonképpen ha szarul vagyok, én se szeretem a körülöttem lábatlankodó embereket. Segíteni úgysem tudnak, az meg tök ciki, hogy végignézik a szenvedésem, úgyhogy megértem, Sehun miért akar egyedül maradni, és teljesítem a kérését.

Igen, lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy amíg Sehun szenved, én valami randi féleségre készülök, de a bűntudatom mégsem olyan nagy, hogy meggátolna a kiruccanásban. Azért megkértem őt, hogy hívjon fel, ha szüksége van rám, és esküszöm, azonnal a segítségére sietek, amint szól, addig viszont szeretnék egy kicsit kiszakadni az unalmas hétköznapokból. A zsigereimben érzem, hogy Chanyeol mellett egy percre sem fogok azon filózni, mikor érhetek már haza, hogy egy jó könyvvel a kezemben álomba ringathassam magam. Úgy izgulok, mintha ez lenne életem első találkája, mintha Chanyeol valóban velem akarná tölteni a napot, holott csak a főszerepet kaptam meg az általa írt színdarabban.

Pearl érezheti az ereimben száguldozó adrenalint, mert akkor is vágtára kapcsol, amikor lépésre kérem. Sebaj, legalább előbb fogunk a tett helyszínére érni. Chanyeol arra kért, kövessem lóháton a jeleket, míg ő autóval fog közlekedni, nehogy túl nagy feltűnést okozzunk. Azt hazudta Taeyeonnak, hogy jelmezt megy nézni magának meg a kislánynak, az úrnő pedig úgyis az előkészületekkel lesz elfoglalva egész nap, szóval elvileg tökéletesen időzítettünk. Remélem, tényleg nem bukunk le, mert ha kiderülne, hogy a herceggel romantikáztam, amíg a menyasszonya rá várt, tutira nagyobb büntetést kapnék egy éjszaka fogságnál.

Örömmel tölt el az erdőben való lovaglás. Pearlnek szinte szárnyai nőttek, olyan, mintha három méterrel a föld felett lebegnék, vagy ezt a Chanyeol iránt hirtelen feltámadt vágy okozza? Mindent szebbnek látok, pedig minden ugyanolyan, mint tegnap volt. A fák mégis zöldebbnek tűnnek, a virágok illatosabbak, a madarak csilingelőbben énekelnek. Erre mondják azt, hogy felvettem a rózsaszín szemüveget, és azon keresztül kémlelem a világot. Szerintem egy adag Ecstasytól nem kerülnék ilyen állapotba, és még alig történt valami Chanyeol és köztem. Mi lesz, ha…

Mielőtt egy csókhoz hasonló butaság kúszhatna a fejembe, felfedezek egy kis fára tűzött cetlit, majd megállítom Pearlt, hogy leugorva róla, szemügyre vehessem. A lovam sértődött nyerítéssel jelzi, hogy nem tetszik neki a kényszer pihi, ezért megpaskolom a fejét, és megígérem neki, hogy hamarosan tovább indulunk. A cédulán az áll, hogy az ajándék az oduban lett elrejtve, mire fejcsóválva megborzongok. Nincs kedvem benyúlkálni holmi fa odujába; mi van, ha tőből leharapja a kézfejem egy otthonát védő állat? Ha viszont belekukkantanék, a szemem vájhatná ki, ami még rosszabb lenne, úgyhogy arra a döntésre jutok, hogy inkább a kezemtől fosszanak meg.

Természetesen semmilyen támadás nem ér, ennek ellenére olyan óvatosan húzom ki a fában lapuló csokit, mintha bombát csempésztek volna a csomagolásába. KitKat. Te jó ég, három ilyet is kidobtam az elmúlt hetekben! Valaki mindig ott hagyta az ágyamon, én meg felháborodva hajítottam a szemétbe, azzal a címszóval, hogy én fogyókúrázom, engem ugyan ne hizlaljon senki.

Most, hogy tudom, ez az ajándék Chanyeoltól származik, pár harapással magamba tömöm az egészet. Nem is figyelek az ízére, csak arra gondolok, hogy ő vette le a polcról a boltban, a csomagolása a kezéhez ért, amit most az én kezem érint… Anyám, viselkedhetnék még gázabban ennél? Menten kiborulok saját magamtól! Különben is, ez az édesség valójában nem engem illetne, hanem Chanyeol igazi szerelmét. Az ő szimbólumuk, miért örülök akkor ilyen elvakultan neki? Mondjuk, nem egyszer fordult már elő, hogy két színész egymásba szeretett a forgatás alatt. Nem történhetne meg, hogy lassacskán Chanyeol megfeledkezik a fiúról, akit alakítani fogok, és ráeszmél, hogy helyette engem szeret?

Fába rejtett KitKat. A régi Baekhyun azt mondaná, hogy ez rém ciki, nem romantikus. Romantikus egy Armani kabát zsebébe rejtett gyémánt gyűrű lenne, amire a mosás előtt bukkannék rá. De az új Baekhyun úgy véli, temérdek mennyiségű méregdrága kabát és gyűrű sem érhet fel azzal a boldogsággal, amit ez a bugyuta csokoládé okozott. Ez a Baekhyun szépen, gondosan összehajtogatja a csomagolást, és az övtáskájába csúsztatja, hogy örökre megőrizhesse. Hogy akkor is elővehesse, amikor Chanyeol már az igazi szerelmével lesz.

A következő cetlit egy omladozó iskola kerítésén találom. A mai gyerekek már sokkal menőbb, felújított suliba járnak, de azt feltételezem, Chanyeol és a kedvese ebben az épületben tanulhattak, ezért beosonok a falai közé. Kicsit tartok attól, hogy valami rám fog esni, vagy én fogok beleesni egy földön tátongó lyukba, így szemfülesen nézek körbe-körbe, amíg végiglépkedek a régimódi folyosón. Vajon én is ide jártam? Furcsa, de nem nagyon vannak emlékeim gyerekkoromból, illetve amire emlékszem, az csupa felszínes dolog, mint hintázás az udvaron, magolás a könyvtárban… Semmi kézzel fogható. Nekem miért nem lehet valakim, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megtalálja az ellenszert az emlékezet vesztésemre? Valaki, akinek annyira hiányzom, hogy képes egy harmadik személlyel eljátszatni a szerepem…

Az egyik padon megpillantok egy szép kézírással megfogalmazott levelet, ami felkelti az érdeklődésemet. Amikor felfedezem a címzettet, még nagyobb kíváncsiság lesz úrrá rajtam, ugyanakkor rossz érzés fog el amiatt, hogy beleártom magam két személy üzenetváltásába. Azt a levelet nem én írtam, nem nekem szól, tehát semmi jogom végigfutni a sorait, azonban Chanyeol azzal a szándékkal készítette ide, hogy elolvassam, így engedelmeskedve ki nem mondott kérésének, felkapom a gyűrött papírdarabot.

Legdrágább Chanyeolom!

Két választásod van. Tudod, az életben mindig van minimum két választási lehetőség: csokit eszel vagy brokkolit (nyilván az elsőt), balra mész vagy jobbra (attól függ, te melyik oldalon állsz), énekelsz vagy hallgatod, ahogy más énekel neked (az a legjobb, ha ketten együtt éneklünk).

Na, de az a lényeg, hogy dönthetsz úgy, abbahagyod e levél olvasását, és figyelemmel kíséred Dan tanárnő óráját. Ebben az esetben nem maradsz buta fiú. Másfelől tovább olvashatod, amit neked írok, de előre szólok, hogy akkor lemaradsz az anyaggal, ergo buta leszel. Azt még meg kell említenem, hogy ha tovább olvasol, egy rettentő nagy titok fog várni rád, amiért talán megéri bután tengődni a világban. Nos, a kíváncsiságod nyer, vagy a tudásszomjad?

Legdrágább Chanyeolom, olyan buta vagy, mint a tök!

De nem azért, mert e levél olvasása közben nem figyelsz Dan tanárnő órájára, és ennek következtében lemaradsz az anyaggal, hanem mert elhitted, hogy egy titkot fogok neked elárulni. Szerinted vannak nekem titkaim előtted?

Nincsenek! Az egyetlen, aki mindent tud rólam, te vagy, tökfej. És közlöm veled, hogy nem csupán buta leszel életed végéig, hamar meg is öregszel, te kíváncsi Fáncsi.

Amúgy felháborító, hogy te sosem írsz nekem. Nem elég, hogy nem járhatok suliba, nélkülöznöm kell felemelő társaságod egész nap, még egy nyavalyás levéllel sem szórakoztatsz. Tény, hogy te nem tudnál megörvendeztetni ilyen szellemes mondatokkal, de hát nem lehet mindenki olyan briliáns elme, mint én. Ne érezd rosszul magad, amiért nem áldottak meg akkora ésszel, én úgy szeretlek, ahogy vagy.

Na jó, inkább abbahagyom, mert túlságosan feltűnő lesz, ha egész órán csak a füzetedet fogod bámulni.

U.I.: Ma meglátogatlak a harmadik szünetben. Jaj, ne bambulj ki rögtön az ablakon, a harmadik szünet még odébb van! Gyere ki az udvarra! A kerítésnél foglak várni. Azt ajánlom, a második szünetben dobj össze pár sort, mert nagyon megharagszom, ha üres kézzel kell hazamennem.

Legjobb barátod (a világ legeslegzseniálisabb géniusza, legelképesztőbb hangja, stb, stb.)

– Uhh, de jó, hogy vége! – dünnyögöm az orrom alatt, mire felhangzik egy mély, bársonyos nevetés a hátam mögött. Megfordulok, hogy ne csak halljam; látni szeretném elbűvölő mosolyát, mert ha az enyém szép, az övé gyönyörűséges. Amikor realizálom, hogy éppen most oltottam le a nagy szerelmét, zavartan a hajamba túrok, és inkább a föld felé fordítom a tekintetem. De hát hogy lehet oda egy ilyen fárasztó alakért? Csak egy levelétől falra másztam, bele se merek gondolni, mi történne, ha az összeset elolvasnám. – Öhm… elég fura levél volt…

– Ő számomra a legesleg minden értelemben. – Hoppá, pedig pont most jegyeztem meg magamban, hogy egy efféle tudálékos folyton jópofizó gyerek ellen van esélyem, de az az áhítat, ahogy Chanyeol beszél róla, visszavesz a lelkesedésemből. Sajnos ilyen az élet. Még a flúgos csodabogaraknak is jár a szerelem, Baekhyun meg a pálya szélén ácsorogva nézi a meccset, anélkül, hogy beleavatkozhatna az alakulásába.

– Hogyhogy nem ebbe a suliba járt?

– Ő volt a koronaherceg. Magántanárok mentek hozzá a palotába. Én voltama  lovászfiú, a dajka, szakácsnő gyereke, és mivel az anyukája belehalt a szülésbe, folyton a mama körül lebzselt, ebből az következett, hogy mi is folyton együtt lógtunk, kivéve az iskolát. – Azta! Tehát Taeyeonnak nem volt elég, hogy elválasztotta Chanyeolt a szerelmétől, törölte a srác emlékeit, még arra sem volt rest, hogy Chanból nemes úrfit faragjon. Nyilván nem akart egy parasztlegénnyel összeházasodni, de mivel olyan vakon szereti, csinált belőle egy hamis herceget. Nem tudom eldönteni, teljes szívemből gyűlöljem-e ezt a nőt, vagy csodáljam, amiért mindenre képes a szerelemért, még ha ehhez piszkos eszközökhöz is kell nyúlnia. Persze ha tényleg igazán szeretné, nem érdekelnék a rangok, úgy fogadná el, amilyennek született.

– Mióta szeretted őt? Már kiskamaszként szerelmes voltál belé? – kérdezem kíváncsian, miközben lazán leülök az egyik pad tetejére. Lábamat lógatva próbálok úgy tenni, mintha a kérdésem csak tárgyilagos lenne, valójában viszont nagyon is számít a válasza. Chanyeol törökülésben elém telepszik a földre, és ábrándos mosolyát elnézve nincs is szükség arra, hogy meghallgassam a feleletét.

– Szerintem már kisbaba korunk óta szerelmes voltam belé. Állandóan kivettem a szájából a cumiját, és az enyémbe tettem.

– Micsoda perverz lurkó voltál! – nevetek fel őszintén, annak ellenére, hogy véglegesen tudatosul bennem, nemhogy a meccset nem fogom megnyerni, még labdába se rúghatok.

– Azért őt se kellett félteni ám! Mindig ledobta magáról a pelusát, és kergetett, hogy rólam is letéphesse. – Fájón megsajdul a szívem szavai hallatán. Nem csak azért, mert mással élt meg ilyen klassz dolgokat helyettem, hanem amiért nekem nincs egy ehhez hasonló kedves emlékem sem a gyerekkoromból. Nincs senki, akihez ilyen szoros lánc kötne születésemtől fogva, vagy akár a későbbiektől. És amikor találok egy imádnivaló személyt, akivel egy csomó csodás élményt szeretnék átélni, kiderül, hogy ő már másé.

– Válaszoltál a levelére, ahogy kérte?

– A második szünetben írtam neki egy dalt, amit felvettem egy ócska diktafonnal. – Chanyeol a terem túloldalára sétál, hogy az egyik szekrényből előkapjon egy gitárt. Pár perc beletelik a hangolásba, amit nem bánok, mert szívesen elmerülök hosszú ujjai nézegetésében, amik olyan finoman érnek a hangszerhez, mintha egy testet simogatnának éppen. Konkrétan az én testemet. Beleborzongok a gondolatba, hogy Chanyeol az én mellkasomat, hasamat cirógatja, az én combomon húzza végig incselkedve a kezét, hogy aztán…

Isteni szerencse, hogy elkezdődik a dal, így sikerül elszakadnom attól a képtől, amire teljesen felesleges vágyakoznom. Chanyeol éneke megbabonáz, a tekintete lebilincsel, a lélegzetem is eláll a szövegtől, ami élete szerelmének szól. Rajongással a szemében néz rám, a hangja olykor megremeg a meghatottságtól, de nem szabad elfelejtenem, hogy ez az érzelem kitörés igazából nem engem illet. Őt látja, neki vallja be, mennyire szereti, én csak egy báb vagyok, aki a könnyeit nyeldesve próbálja egy percig azt képzelni, hogy egy csodának köszönhetően az imádott fiú bőrébe került, és ott maradhat élete végéig, hogy kiélvezze az ezzel járó előnyöket.

További utunk egy határ menti kis kunyhóhoz vezet. Pearlt egy dús füvű legelőn hagytuk, és mindketten a kocsiba szálltunk vissza, mert Chanyeol szerint ezen a szakaszon már nem akkora a veszély. Ha ő mondja, biztos úgy van, nem kérdőjelezem meg a szavait. Egyszer megtettem, ami eddigi legnagyobb hibám volt, úgyhogy most már bármit mondhat, elhiszem. Mellesleg örülök, hogy mellette feszíthetek az anyós ülésen. Imádom hallgatni a meséjét, belefeledkezni szexi hangjába, nézni az arcát, mely ragyog, mióta tisztáztuk a félreértést.

Az erdőn áthaladva elmeséli, mit jelentett számukra ez a hely. Itt fogócskáztak, legalábbis annak indult a játék. Aztán Chanyeol mindig túljárva a kedvese eszén, pár méterrel előtte lecövekelt a futás helyett, így a másik fiú rendre szitkozódva a hátába csapódott, mivel ő már fel volt készülve a száguldásra. Ezt követően a herceg folyton elbújt, mert azt gondolta, azzal bosszút állhat barátján, ha órákon át keresi őt, Chanyeol viszont minden gondolatát ismerte, így sosem tudott megfelelő helyet választani, két percen belül le lett fülelve.

Amikor a herceg végképp kiakadt, felmászott egy fára, melynek tetején akár egy egész délutánt is képes volt eltölteni. Diót hajigált Chanyeolhoz, a nyelvét öltögette rá, amíg szerencsétlen azt is megígérte, hogy lehozza a csillagokat az égről, ha cserébe lejön, de minden könyörgése hiába való volt. A herceget semmivel sem lehetett megpuhítani, akkor és azt csinált, amit akart. Chanyeolnak nem fogom elmondani, de ismeretlenül is a begyemben van ez a csávó. Én a helyében mindig mellette lettem volna, nem játszottam volna a bazári majmot egy fa tetején. Milyen óvodásnak kell lenni ahhoz, hogy így viselkedjen valaki? Szerintem ő nem is szerette Chanyeolt. Legalábbis úgy biztos nem, ahogy megérdemelné.

– A tizenhetedik szülinapján szöktünk ide. Csinált egy saját készítésű társasjátékot, ami ezekben a kártyákban nyilvánult meg – magyarázza Chanyeol, felém nyújtva egy köteg kártyalapot. Nem tudok szó nélkül elmenni a mellett, hogy ez a lyuk a lepukkantnál is lepukkantabb. Csak néhány rozoga szék meg egy rongyos fekhely található az egészben, és fura doh szag leng minket körül. Tényleg jól érezte itt magát egy született arisztokrata? Talán túl elhamarkodottan ítélkeztem felette. Ha ott hagyta a csilli-villi palotát, hogy bármi áron Chanyeollal lehessen, mégsem olyan felszínes, mint amilyennek gondoltam.

Tétován húzok egy kártyát a kérésnek megfelelően. Az áll rajta, hogy simítson végig a szülinapos a lovagja karján. Tisztára összezavarodom. Kinek van szülinapja? Nekem nincsen… Ja, persze, éppen azt a jelenetet forgatjuk, amiben a herceg a tizenhetedik szülinapját ünnepli a lovagjával, aki nyilván Chanyeol. Tehát akkor rakjuk gyorsan össze, hogy mi is a főszereplő színész, vagyis az én feladatom. Meg kell simogatnom Chanyeolt. Oké, ez nem túl nagy ördöngösség, nem igaz? Rosszabbat is kérhetett volna. Például azt, hogy csókoljam meg… Ó, bárcsak az lenne ide írva!

Félszegen közelebb lépek hozzá. Feltűröm az ingét a könyökéig, hogy az ujjaim csupasz bőrét súrolják. Amikor megérintem, esküszöm, mintha máglyára vetnének, úgy perzseli a tűz először csak az ujjbegyeimet, majd a lángok gyorsan átterjednek az egész testem területére. Az ismeretlen érzés teljesen letaglóz, egy pillanatra képtelen vagyok megmozdítani a kezem, csak tartom ott bénán Chanyeol csuklójára helyezve, aztán erőt véve magamon lassan végigaraszolok az alkarján. Ha ilyen extázisba esek ettől a szimpla tevékenységtől, valószínűleg szívrohamot kapnék, ha egy teljesen meztelen Chanyeolt simogathatnék.

Hirtelen ötlettől vezérelve felemelem a kezét, hogy végighúzhassam a számat mind a tíz ujján. Ez az utasítás nem szerepelt a kártyán, de Chanyeol reakciója nem arról árulkodik, hogy haragudna. Érzem, hogy megremeg, lehajol hozzám, és a hajamba csókol. Rajtam a sor, hogy egész testemet remegés járja át, amikor meleg, puha ajkait a tarkómra tapasztja. Veszélyes játszmába kezdtem, aminek a végén összetörhet a szívem. Vagyis kár feltételes módot használni; össze fog törni a szívem. Én minden idegszálammal Chanyeolra koncentrálok, mialatt ő a szerelmére gondol engem cirógatva. Ha most a srác megjelenne az ajtóban, elújságolná, hogy visszanyerte az emlékezetét, hezitálás nélkül a karjaiba rohanna, nekem meg csak a szívem darabkái maradnának.

– Valahova még el szeretnélek vinni. Ideje indulnunk, ha vissza akarunk érni az álarcos bálra – szólal meg rekedten Chanyeol. Nem vagyok kíváncsi a következő állomásra. Nem vagyok kíváncsi az álarcos bálra sem. Bárcsak itt maradhatnánk ebben a lepukkantnál is lepukkantabb kunyhóban, hogy végrehajthassuk a kártyákon szereplő összes feladatot. Miért nem volt nagyobb szerencsém a választáskor? Állítom, hogy ennél százszor zaftosabb szövegek vannak a többin, erre kihúzom a leglájtosabbat. A biztonság kedvéért a KitKat csomagolása mellé rejtem a paklit, hogy alkalomadtán használhassam, aztán leverten Chanyeol után kullogok, aki már az autóban vár. – Remélem, nem bánod, ha átlépjük Exoluxia határát.

Megszólalnak a fejemben lévő vészcsengők. Még sosem jártam az országon kívül. Mégis mi érdekes lehetne külföldön, amit itt nem tud nekem megmutatni? De a pánikom nem tart sokáig, mert eszembe jut, hogy maradéktalanul megbízom Chanyeolban, nincs okom arra, hogy azt feltételezzem, azért visz el a szülőhazámból, hogy könnyűszerrel eltegyen láb alól. Régebben kiugrottam volna a kocsiból ijedtemben, de most csak szorongással vegyes izgatottsággal várom, hogy megérkezzünk.

Meglepődöm, amikor egy havas táj tárul a szemem elé. Exoluxiában nincs hó, ezért Chanyeol elhozott egy olyan helyre, ahol van. De miért is jó ez a fehér izé? Szépnek szép, de tudtommal hideg, haszontalan, és továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy szívesebben maradtam volna a kunyhóban az ujjait csókolgatva.

Mivel Chanyeol kiszáll az autóból, követem, de pár lépés után megállok. Mégis mit akar egy kietlen pusztán csinálni? Amerre ellátok, csak a nagy semmi található. Nem értem, miért pont ide jöttünk. Naivan azt hittem, kajálunk egyet valahol, esetleg megnézünk egy klisés filmet, de egy elhagyatott havas pusztaságra egyáltalán nem számítottam. Lehet, hogy mégis itt fog élve eltemetni?

Mélázásom közben elkerüli a figyelmem, hogy Chanyeol mit csinál, ezért váratlanul ér az arcomba csapódó hógolyó. Bambán állok tovább, melynek eredményeként újabb és újabb „lövedékek” találnak el, mire feleszmélek, hogy nem ártana védekező pozícióba helyezkednem. A következő adag hó Chanyeol nyakában landol, amit az én vidám csatakiáltásom kísér. Hamarosan azon kapom magam, hogy úgy dobálózunk, hempergünk, kurjongatunk, mint a gyerekek, aminél felszabadítóbbat még nem éreztem. Lehet, hogy egy étteremben folytathattuk volna a meghitt romantikázást, de ott nem tudtam volna elvonatkoztatni attól, hogy csak egy statiszta vagyok Chanyeol életében, itt viszont fél óra erejéig mindenről sikerül megfeledkeznem.

– Fussunk versenyt addig a fáig! Ha én nyerek, felkapsz a hátadra, és nagyokat ugrálva fogsz cipelni, hogy még mókásabb legyen az ittlétünk. – Chanyeol hosszantartó nevetésben tör ki. Most meg mi van? Nem is mondtam semmi vicceset. Ugye nem arról van szó, hogy az a hű, de nagy szerelme is ezt mondta, amikor ide hozta? Ez a gondolat el is veszi a kedvem a további játéktól, Chanyeol azonban felpattan, és lelkesen a rajthoz parancsol. Közli, hogy ha ő nyer, legközelebb is el kell vele jönnöm. Leplezve a somolygásom iramodom el a „vigyázz, kész, tűz” felharsanását követően. Nem is sejti, hogy abban az esetben is nyerek, ha veszítek, mivel nagyon szeretnék visszatérni erre az álomszerű helyre.

Előbb érek a fához, bár gyanítom, Chanyeol direkt lassított be. Simán lehagyhatott volna a hosszú lábaival, ha akart volna, de ő inkább a kedvemben járva átadta nekem a dicsőséget. Jókedvűen kapaszkodom fel a hátára, ő pedig bedrogozott kecske módra kezd el rohangálni, forogni, ráadásul olyan hangokat ad ki magából, amitől röhögő görcsöt kapok. Az ámokfutásunk végén hasra vágja magát a vastag hóban, így rajta fetrengve nevetek tovább.

– Mikor jövünk vissza? – érdeklődöm lehangoltan, amikor újra beülünk a kocsiba. Nem akarok visszamenni Exoluxiába, vagy maximum csak a lepukkant kis kunyhóig. Ott tölthetnénk az éjszakát, aztán megint idejöhetnénk, és egész nap mókázhatnánk. Ezek után még fullasztóbbnak fogom érezni a Sehunnal közös szobámat. Ezek után még jobban fogok unatkozni, amikor Chanyeol az álherceg szerepében fog tetszelegni.

– De hát nem is én nyertem.

– Attól még visszajöhetünk.

– Tényleg szeretnéd? Tényleg több időt akarsz velem tölteni? – Hitetlenkedve süti le a szemét, amíg én bátortalanul megsimogatom az arcát. A vállára hajtom a fejem, és addig cirógatom a karját, amíg ahhoz a legelőhöz nem érkezünk, ahol Pearlt hagytuk. A fenébe, utálom, hogy ő a kocsiban marad, én meg lóháton teszem meg a fennmaradó távot. Már nem szórakoztat a vágta, nem látom zöldebbnek a fákat, mert az álom randinak vége, nincs mit várni, nincs miről álmodozni. Persze fogunk még találkozni, de ki tudja, mikor lesz alkalmas. Itt van ez a hülye bál is, amire rohadtul nincs kedvem elmenni, de a fullasztó szobában való kuksolásnál azért biztos jobb lesz, úgyhogy kénytelen vagyok összekapnom magam rá.

Kábultan kóválygok az utcán lézengő tömegben. Az úrnő akkora partit rendezett, hogy nem fér be mindenki a palota báltermébe, mellesleg szerintem nem is engedne be oda akárkit. Így amíg a nemesek a falak közt vígadnak, mi kint tesszük ugyanazt. Legalábbis rajtam kívül mindenki nagyon jól érzi magát.

Bárcsak Chanyeol is csatlakozhatna hozzánk. De neki muszáj Taeyeon körül legyeskednie a látszat kedvéért. A nénikém szolgálta fel nekik az italt, és mondta, hogy a herceg kalóz jelmezben van, a jegyese pedig sellőnek öltözött. Az a maskara elég testhez álló Taeyeonnak. A legendák szerint a szirének csodás énekükkel vonzották maguk köré a mit sem sejtő férfiakat, aztán egy perc alatt végeztek velük.

Úgy megnézném Chanyeolt kalózként. Meg akartam kérni a nénikémet, hogy csináljon róla lesi fotót, de elég feltűnő lett volna a miértje. Csajnak kellett volna maszkíroznom magam, és úgy besurranhattam volna a bálterembe, hogy egy pillantást vessek rá. Biztos örülne, ha látna, mert halálra unja magát. Ó, milyen hülye vagyok, hát csak annyit kell tennem, hogy megírom neki, küldjön nekem egy képet. Ha elkezdünk egymásnak üzengetni, legalább mindkettőnknek jobb kedve lesz, bár az is gyanússá válna, ha Chanyeol egész este a telefonját bújná, úgyhogy csak mértékkel.

Chanyeol olyan elképesztően néz ki, hogy az minden képzeletemet felülmúlja. Mondjuk, bármilyen jelmezt aggatna magára, tetszene, szóval nem az a lényeg. Természetesen ő is kér rólam képet, amit szégyellek elküldeni. Sehun azt mondta, legyek szépség, de fogalmam sem volt arról, ezt mégis hogy tudnám kivitelezni, ezen túlmenően baromira nem hozott lázba a megfelelő álarc órákon át tartó kiválasztása, illetve beszerzése, így hát a legegyszerűbb, egyben leggagyibb változatnál maradtam, ami először eszembe jutott. Cicásan kihúztam a szemem, bajszot rajzoltam magamnak, füleket applikáltam a fejem tetejére, és még egy faroknak valót is beszereztem a macska jelmezhez. Ezzel maximum az óvodás farsangon nyertem volna, bár szerintem manapság már a gyerekek is sokkal menőbb cuccba bújnak. Sehun biztos ki fog nevetni, ha meglát, Chanyeol bezzeg cukinak titulált, amiről nem tudom eldönteni, hogy örüljek neki vagy sem. Inkább lennék szexi, ellenállhatatlan kalóz, mint ő, de valljuk be, én nagy valószínűséggel abban a jelmezben is cuki maradnék.

Nem csak azért hagyom abba az üzenetek küldését Chanyeolnak, hogy ne keveredjen bajba, muszáj megtennem valamit, ami nem tűrhet halasztást. Elhatároztam, hogy ma este szakítok Sehunnal. Egyszerűen képtelen lennék még egy éjszakát vele egy ágyban tölteni, ezért ha törik, ha szakad, ki fogom mondani az utolsó szót. Remélem, nem fog túlságosan megsértődni, és barátként folytathatjuk tovább. Ezen kívül azt kívánom neki, hogy ő is találjon egy Chanyeolhoz hasonló csodálatos embert, akivel megtapasztalhatja a valódi boldogságot.

Némi lökdösődés, keresgélés után megtalálom a szörny jelmezbe bújt alakot. Az élet fura játékot űz velem, ugyanis egy totál romantikus dal hangzik fel, mire ő a kezét nyújtja, hogy lassúzzunk. Ez nem lenne helyes annak fényében, amire készülök, de egy búcsú tánc még talán belefér. Furcsállom, hogy Sehun, a nagy katona ilyesmire vetemedik, bár lehet, hogy rájött, hiányzik a romantika a kapcsolatunkból, ezért akar kompenzálni. Sajnos már túl késő. Belemegyek a dologba, ettől függetlenül nem fogom megváltoztatni a döntésemet.

Sehun a derekamra helyezi a kezét. Én a nyakát átölelve arra gondolok, bárcsak Chanyeolhoz simulhatnék így. Jó lett volna vele megélni ezt a pillanatot, csak ő minden bizonnyal a szerelméről álmodozott volna közben, úgyhogy egyelőre jól van ez így. Sehun ujjai finoman cirógatják a hátamat, amitől kezdek megfeledkezni arról, hogy mit kéne neki mondanom. A vállára hajtom a fejem, és közelebb kerülve hozzá érzem, milyen gyorsan ver a szíve. Sosem váltottam még ki belőle ilyen sebes tempót, még a legintimebb pillanatokban sem. Mi történhetett vele a migrénje alatt? Azóta nem láttam, aggódtam érte, de ezek szerint jó hatást gyakorolt rá. Adnom kéne neki egy második esélyt?

– Mondanom kell valamit… – kezdem kiszáradt torokkal. Ha Sehun akkorát változna egy nap alatt, hogy a legkedvesebb, legszórakoztatóbb figura lenne belőle, a szívem tulajdonosa már akkor is Park Chanyeol. – Sehun, te egy nagyon jó srác vagy, tényleg, de… Talán őrültnek fogsz tartani, de beleszerettem Chanyeolba. Tudom, tegnap még gyűlöltem, meg akartam ölni, őt hibáztattam mindenért, most meg ilyeneket állítok… Az az igazság, hogy elejétől kezdve vonzott hozzá valami, egy láthatatlan erő, csak mindig ellenálltam. Így, hogy fény derült az igazságra, már nem szeretnék többé hazugságban élni. Azt is tudom, hogy nagyon nehéz lesz, hiszen ő Taeyeon úrnő vőlegénye, arról nem beszélve, hogy egy másik fiúba szerelmes… Tiszta hülye vagyok, igaz? Egy olyan pasi után epekedem, akivel veszélyes együtt lennem, mert az őrült menyasszonya bármikor rajtunk üthet, ezenkívül én mindig csak egy utánzat leszek számára, aki hasonlít az igazira. És nincs kizárva, hogy ha a nagy Ő emlékei visszatérnek, dobni fog engem, de…

Szédülés közeli állapot fog el, amikor Sehun ajkai mohón az enyéimre tapadnak. Szerencse, hogy belé kapaszkodhatok, különben tuti seggre ülnék megszégyenülve mindenki előtt. Oké, még egy búcsú csók is belefér… Csak ne lenne olyan jó, melynek hatására további búcsú csókokat szeretnék. Az ujjai a hajamban kalandoznak, amit szívesen leutánoznék, ha nem fedné az egész fejét egy baszott nagy szörny maszk. Csoda, hogy a száját fel tudta szabadítani.

Ez a csók olyan magától értetődő, mintha mindennap ilyenben lett volna részünk, mintha a szánk egymásnak lenne teremtve. Nem értem, eddig miért nem éreztem rajta ezt a vágyat, ezt a gondoskodást, szerelmet? Eddig miért nem csókolt úgy, hogy még a lábujjhegyem is bizseregni kezdjen? Mert igen, ebben a csókban benne van minden, amiről Chanyeol beszélt. Szerintem többször elvesztem az eszméletem közben a szenvedélyétől, aztán szintén attól ismételten visszatérek az élők sorába. Fantasztikus, mennyei, aminek nem akarom, hogy vége legyen, mert félek, hogy legközelebb nem lesz újra ilyen jó.

– Ne hagyd abba… – suttogom a karjában reszketve, amikor egy másodpercre elhúzódik tőlem. Még jó, hogy csak levegőhöz akart jutni, mert amint ez megtörtént, a csoda ugyanott folytatódik, ahol nemrég félbeszakadt. Kisvártatva azonban azt veszem észre, hogy a vállai úgy rázkódnak, mintha sírna, ezért rémülten meredek rá: – Kérlek, ne sírj! Én… igen, szakítani akartam veled, de ez után meg kell fontolnom az elhatározásomat. Minden porcikám belebizsergett ebbe a csókba. Ha eddig is ilyen lett volna, sosem hozakodtam volna elő azzal, hogy menjünk szét.

Bágyadt mosollyal fúrom a fejem a nyakába, és élvezem, ahogy puha csókokat hint az arcomra. Az idő megszűnik számomra létezni a táncparketten ringatózva, ezért nem tudom megmondani, két vagy tizenkét szám után távolodik el tőlem egy szó nélkül, hogy kámfor módra felszívódjon, mialatt én még magamhoz sem tértem. Miért nem mondott semmit? Annyira megbántottam volna? Nem teheti ezt velem, teljesen összezavart! Amikor végre letettem a voksot Chanyeol mellett, olyan perceket szerzett, amikért az életemet is odaadnám, aztán meg egy mukkanásra se méltatva faképnél hagyott. Csak annyit ért el ezzel az egésszel, hogy most azt sem tudom, kit szeretek, kivel akarok lenni…

„Ezt nem hagyhatom annyiban” felkiáltással a keresésére indulok. Bocsánatot kell kérnem tőle, neki pedig el kell mondania a saját érzéseit. Utálok a tömegben tolakodni, de legalább olyan jellegzetes jelmeze van, hogy azt könnyű lesz kiszúrnom. Nem élhetek úgy tovább, hogy többé nem kapok olyan elképesztő csókot. Meg fogom találni, és addig fogok könyörögni neki, amíg újra minden a régi nem lesz köztünk.

Hátrahőkölök, amikor egy félreeső sarokban Sehunt Jonginba gabalyodva látom. Most már aztán végképp nem vágok semmit! Sehunon az a kalóz jelmez van, amit Chanyeolon láttam képen, és akkora szenvedéllyel simul Jonginhoz, ahogy hozzám simult pár perce. Vagyis… Szentséges ég, Sehun és Chanyeol öltözéket cseréltek! Chanyeolnak mondtam el azt, amit nem neki szántam. A francba, nem állt szándékomban leleplezni előtte az érzéseimet. Nem akartam sebezhetőnek mutatkozni előtte, még akkor sem, ha járni kezdtünk volna. Most megtudta az összes félelmem a szerelmét illetően, amit nagyon égőnek tartok. Úgy terveztem, eltöltök vele egy kis boldog időt, aztán csendesen tovább állok, amint a kedvese visszanyeri az emlékezetét. Nem szakítottam volna el tőle, csak egy cseppnyi hamis szerelemre vágytam, semmi többre.

Erős kezek markolnak a csípőmbe hátulról, hogy kivonszoljanak a tömegből. Biztos vagyok benne, hogy Chanyeol az, úgyhogy nem állok ellen, bár szörnyen kínos lesz a szemébe nézni. Amint eltávolodunk a tömegtől, azon nyomban megcsókol, én meg pocsolyává olvadva lebegek a karjaiban, mint egy agy nélküli lény, aki csak egy hatalmas szívből áll, ami folyamatosan a nevét zakatolja.

– Chanyeol… – nyöszörgöm, miközben az ő szája már a kulcscsontom táján kalandozik.

– Shhhh… Eljössz velem a kunyhóba?

– Ühm…

Megragadja a kezem, az autójához rohanunk, ahol egy kikerekedett szemű Kyungsoo-ba botlunk. Jaj ne, lebuktunk! Chanyeol időközben megszabadult a szörny fejtől, hogy zavartalanul hozzám érhessen, és az én cicafüleim is valahol a porban hevernek, nem mintha, azok bármitől is megvédtek volna. Eszembe jut, hogy Sehun, a nagy harc kedvelő most éppen kezes bárányként bújik Jonginhoz. Egyszeriben megsajnálom ezt a fiút. Ártatlan szerelmet táplál Jongin iránt, és ha azok ketten össze is jönnek, Kyungsoo akkor sem azt érdemli, hogy ilyen csúnyán szembesüljön vele.

– Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy együtt láttál minket! – fordul Chanyeol riadtan Kyungsoo felé, aki mindent tudó mosolyt villant rá.

– Esetleg kölcsönadnád a kocsid? Túl gyanús lenne, ha Chanyeolé tűnne el. Ami azt jelenti, hogy neked is fel kéne szívódnod arra az időre, mert az is gyanús lenne, ha csak a kocsid tűnne el, de te magad nem – hadarom gyorsan a random megszületett tervet. Ezzel egyrészt segíthetne nekünk, másrészt nem kéne visszamennie a buliba, magyarul nem látná meg, hogy az imádottja megcsalja. Most biztos mérges kicsit, amiért miattunk nem mulathat tovább a barátjával, de ez még mindig jobb annál, mintha összetörnék a szívét. Azt mondja, menjünk nyugodtan, ő mindent a kezében tart majd, mi pedig boldogan engedelmeskedünk a felszólításnak.

– Mi volt ez az egész? – kuncogom Chanyeolra csimpaszkodva, mint egy kis majom. Sajnos vezetés közben nem tud megcsókolni, de én azért puszilgathatom az arcát, a nyakát, a vállát, és mindent, amit érek.

– Táncolni akartam veled egyet, de a saját jelmezemben nem jelenhettem meg, mert rögtön lebuktam volna, így cseréltem Sehunnal, mivel az övé kellőképp takart mindenhol. Úgy terveztem, egy-két szám után visszamegyek a pokolba, de a vallomásodat követően nem volt maradásom. Gyorsan megkértem a nénikédet, hogy vigyen be egy italt Taeyeonnak, amibe előtte megint altatót kevertem, és most itt vagyunk. Ami a vallomásodat illeti…

– Jaj, arról ne beszéljünk, légyszi! – Szégyentől vöröslő arcom tenyerembe temetve próbálom kivárni, hogy Chanyeol más vizekre evezzen, ő azonban nem kímél, és szemérmetlenül folytatja mondanivalóját:

– Nincs másik fiú. Csak azért találtam ki, hogy a róla szóló mesén keresztül közelebb férkőzhessek a szívedhez. Nem kell aggódnod, mert te vagy az egyetlen, akit valaha szerettem, és akit örökre szeretni fogok.