Ha újra az enyém lennél... - Tizenhatodik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, megtalálnám a valódi boldogság kulcsát.

Jongin

– Apuci… Szerinted visszajön hozzánk Sehun apa? Azt hittem, a szülinapját együtt ünnepelhetjük. Sok ajándékkal készültem neki, egész éjszaka fennmaradtam, hátha az utolsó pillanatban fog megérkezni, de…

– Kérlek, ne sírj, nyuszikám! Tudod, hogy megszakad a szívem, ha téged sírni látlak.

– De annyira hiányzik!

– Nekem is.

– Már nem szeret engem?

– Ugyan már, kicsikém, hogy mondhatsz ilyet? Te vagy a szeme fénye.

– Akkor miért nincs itt? Attól, mert haragszik rád, engem még meglátogathatna. Apuci! Mi van, ha történt vele valami? Ha azért nem jön, mert megsérült, vagy…

– Ilyesmire ne is gondolj! Sehun apa nagyon erős, ő sosem sérül meg.

– Írtam neki egy levelet, de nem tudom, hova címezzem.

– Add csak ide! És van számodra egy meglepetésem, amitől talán egy kicsit jobb kedved lesz. A keresztapádék a kapuban várnak. Fuss oda hozzájuk!

Honey kurjongatva az említett hely felé kezd szaladni. Hosszan kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, és engedélyt adok a könnyeimnek, hogy végigfolyjanak az arcomon. A lányom előtt nem sírhatok, mert akkor még jobban elszomorítanám, de ha egyedül vagyok, kicsit megkönnyebbülhetek. Örülök, hogy Chanyeolék itt vannak. Ők mindig vidámságot csempésznek a palotába, ráadásul most a kisfiukat is magukkal hozták, úgyhogy Honey figyelmét legalább el tudják terelni.

Idáig hallom a nevetésüket, én mégsem csatlakozom hozzájuk. Nagyon nehezemre esik mindennap erőt önteni a lányomba, bíztatni, reményt adni neki, amikor már rég elvesztettem a hitem. Ha a srácok itt vannak, nem kell megjátszanom magam, rájuk hagyhatom a gyereket, és elvonulhatok egy kis időre a világ szeme elől. Az emlékeimbe temetkezhetek, hiszen nekem semmi más nem maradt azokon kívül.

Sokadjára is a kis házhoz vezet az utam, melyben oly kevés időt tölthettem Sehunnal. Leteszem Honey levelét az asztalra, amin rengeteg bontatlan boríték foglal helyet. Minden egyes napon írtam Sehunnak. Volt, hogy három oldal lett tele azzal, mit csinált a lányunk az iskolában, és volt, hogy csak pár sort firkantottam le. Az összesben mantraként szerepelt, hogy kimondhatatlanul hiányzik, kimondhatatlanul szeretem, és állandóan azért imádkozom, hogy jöjjön vissza. Azt reméltem, egyszer betér ide, végigolvassa őket, és tárt karokkal rohan hozzánk, de ez eddig nem következett be.

Sehun három hónapja ment el. Minden egyes eltelt nappal egyre inkább meghal bennem a remény. Hogy őszinte legyek, kicsit haragszom rá. Azt megértem, hogy összetörtem a szívét, megértem, ha soha többé nem akar látni, de azért életjelet igazán adhatna magáról. Gondolhatna a lányunkra, aki imádja őt, és aki esténként rendre álomba sírja magát. Én nem érdemlem meg, hogy velem törődjön, engem jogosan büntet, de a gyerekre tekintettel lehetne.

Az ólom súllyal rám nehezedő fáradtság okán muszáj ledőlnöm az ágyra. Nélküle egyszer sem feküdtem ezen az ágyon, eddig görcsösen elkerültem. De nem bánom meg, hogy végül engedtem a kísértésnek, mert a párnájából még mindig az ő illata árad, ami egyszerre jár át örömmel, és egyszerre marcangolja a bensőmet. Hirtelen megrohamoznak az emlékek, melyeket direkt temettem a szívem mélyére. Annak ellenére, hogy helyreállt a memóriám, nem akartam emlékezni, mert túlságosan fájt. Nem bírtam elviselni, hogy annyi szép, együtt megélt év után csak a tátongó üresség, a végeláthatatlan magány maradt.

Egyfolytában azok a kérdések ismétlődnek a fejemben, hogy hol lehet most? Mit csinálhat? Gondol még néha rám? Meg fog nekem valaha bocsátani? Vissza fog valaha jönni? És amióta Honey azzal hozakodott elő, hogy talán megsérült, nem tudok úrrá lenni az idegességemen. Valahogy azt az eshetőséget számításba sem vettem, pedig simán előfordulhat, hogy sebesülten hever valahol. Sehun tényleg nagyon erős, de nem szuperhős. Ha lelövik, nem pattan le a testéről a golyó, ha leszúrják, nem forr be a sebe egy percen belül, mintha ott sem lett volna. Ha lelökik egy magas épületről, nem nyílnak ki a szárnyai, hogy megvédjék a becsapódástól, és így tovább.

Életemben nem voltam még ilyen fáradt, mint most, mégsem vagyok képes elaludni. A lelki szemeim előtt megjelenő rémképeken Sehun százféleképpen hal meg, ami nem hagy nyugodni, ugyanakkor fogalmam sincs, mi tévő lehetnék. Hol kereshetném? Kitől kérhetnék segítséget? Az embereink három héten keresztül kutattak utána az országban és azon kívül, de a nyomára sem bukkantak. Úgy eltűnt, mintha nem is létezett volna. A telefonját nem kapcsolta be, a bankkártyáját nem használta, az e-mail fiókjába nem jelentkezett be… Egyszerűen nem járhatott sikerrel a legjobb detektív sem.

Órák múlva mégiscsak sikerül elaludnom. Azt álmodom, hogy Sehun végre ellátogat a kis házba. Hallom kulcsának csörgését, amikor kinyitja a zárat, hallom, ahogy halk léptekkel végigoson az előszobán, aztán a szék lábainak nyikorgását, amikor leül az asztal mellé. Hallom a papírlapok suhogását, amint széthajtogatja őket, és a szipogását, akadozó lélegzetvételét az olvasásuk közben. Magamban megjegyzem, hogy ez egy irtó szar álom, mert mihelyst befejezi a levelek átböngészését, nem nyit be a hálószobába, hogy mindent feledve egy vad csókban egyesüljünk újra. De legalább az álmaimban érezhetem a jelenlétét, még ha az ajtó el is választ tőle.

Egyetlen Szerelmem!

El sem tudom mondani, mennyire hiányzol, mennyire szeretlek, és hogy mennyire szükségem van rád! Elhatároztam, hogy mindennap írok neked egy levelet, de ma rájöttem, hogy inkább olyan, mintha naplót vezetnék, hisz a levelekre normál esetben válaszolni szoktak. De azért remélem, egyszer el fogod olvasni mindet, és érezni fogod a soraimból, hogy milyen fontos vagy nekem.

Képzeld, tegnap Honey csillagos ötöst kapott a matek felmérőjére. Nem tudom, kire üthetett, hisz mindketten csapnivalóak vagyunk, ha számokról van szó. Bár jut eszembe, Krystal még számtan versenyt is nyert, úgyhogy valószínűleg tőle örökölte az eszét. Esküszöm, megnéztem a feladatot, és fél órán keresztül agyaltam azon, hogy oldotta ezt meg, aztán feladtam. Mellékelem neked a dolgozatot, hogy te is olyan büszke lehess, mint amilyen én vagyok, és kíváncsi lennék arra, hogy te mire jutsz ezzel a példával. De ne csalj!

A kancellár nagyon idegesítő. Folyton azt kérdezgeti, jól vagyok-e, vitaminokkal töm, és azt akarja, pihenjek, csak azt nem érti meg, hogy sem a vitaminok, sem a pihenés nem tompíthatja a szívem sajgását. Örülnék, ha leszállna rólam, és a munkájára koncentrálna végre.

Elküldettem Seohee-ért Exoluxiába. Tudom, hogy úgy megszeretted, mintha tényleg az anyukád lenne, és hogy azt akarnád, éljen velünk. Még Wonhyukot is magával hozta. Nem hiszem, hogy férjeként tekint rá, de igazán megkedvelte, és nem akarta magára hagyni. Nekik is nagyon hiányzol. Wonhyuk a fejébe vette, hogy meg fog téged tanítani mosógépet szerelni, Seohee meg egyre csak abban reménykedik, hogy újra fogsz enni a főztjéből. Rendkívül kedves emberek, örülök, hogy az életünk részévé váltak.

Baekhyun Honeynak ajándékozta Pearlt. Nem volt képes örökre megválni tőle, de Exoluxiába nem szándékoznak többé visszamenni, az emeletes társasház erkélyén meg mégsem tarthatja, így közösen erre a döntésre jutottunk. A lányunk még nem ült a hátára, inkább aranyos póniként kezeli, vagyis befonja a sörényét, és pink kötőféket tesz rá. Mindenesetre imád vele foglalkozni.

Ma azt hittem egy srácra az utcán, hogy te vagy. Annyira ciki volt! Utána rohantam, megragadtam a karját, és konkrétan már majdnem le is smároltam, amikor észrevettem, hogy csak képzelődtem. Szegény gyerek meg valószínűleg arra gondolt, molesztálom, mert olyan riadtan nézett rám. Szörnyű, hogy rögtön az ötlik az emberek eszébe, hogy ha király vagy, mindent megtehetsz mindenkivel. Hát nem ismernek még eléggé? Nem beszélve arról a sok ficsúrról, akik naponta zaklatnak azzal, hogy ágyasnak jelentkeznek nálam. Úgy vélik, mivel egyedül maradtam, előbb-utóbb igent fogok nekik mondani, de rohadtul tévednek. Annyira fel tudnak ilyenkor dühíteni, hogy legszívesebben a fejüket vetetném, pedig engem alapjába véve kenyérre lehet kenni.

Kérlek, gyere vissza, Sehun! Nem tudom, meddig bírom még nélküled. Sem apaként, sem királyként nem állom meg a helyem, ha nem vagy az oldalamon. Félemberként létezem, ami napról napra fárasztóbb, és úgy érzem, egyszer ez a fél is a semmibe fog veszni nagy bánatában.

Örökké a tiéd!

J

Elgémberedett végtagokkal vánszorgok ki a hálószobából. Legszívesebben ebben az ágyban feküdnék egész nap, csakhogy nem lehetek olyan önző, hogy én is magára hagyjam a lányomat. Este felhívtam Baekhyunt, hogy nyugtassa meg Honeyt, nem tűntem el, emellett megköszönném, ha folytonos jókedvével megfertőzné a kicsit, mire egy kelletlen morgás volt a válasz. Baekhyun rettenetesen haragszik Sehunra, amiért ennyi időre távol tartja magát tőlünk. Eleve rosszul van, ha eszébe jut, miket műveltek ők ketten az emlékezés vesztés ideje alatt, de amiatt pöccent be igazán, hogy szenvedni lát minket.

Először a konyha padlóján szanaszét heverő papír kupacra leszek figyelmes. Nem áll össze a kép az agyamban. Hárításképpen azt feltételezem, hogy a szél fújta le a leveleket a földre, és még akkor sem hiszem el, hogy Sehun ül az asztalnál, amikor megpillantom görnyedt, bóbiskoló alakját. Biztos csak képzelődöm, mondogatom magamnak, de mivel nem bírom elviselni csapzott látványát, odasietek hozzá, hogy letöröljem a könnyeket az arcáról, kifésüljem a kócos tincseket a szeméből.

– Sehun… – suttogom áhítatosan, amint az ujjaim a bőréhez érnek. A belőle áradó forróság józanít ki. Az ébreszt rá, hogy nem csak egy ábrándképhez van szerencsém. Közelségem rögtön felpattintja a szemhéját, hogy ugyanolyan csodálattal nézhessen rám, ahogy én nézek rá. Megfogja a kezem, a szájához emeli, és puha csókot lehel a csuklómra. Annyira remegnek a lábaim, hogy muszáj mellé ülnöm, ha nem akarok rongybabaként összeesni. Sehun szipogva átkarolja a vállam, fejét a nyakamba fúrva próbálja csillapítani a testét rázó zokogást. Én valamiért nem sírok. Irtó boldoggá tesz, hogy a szerelmem végre itt van mellettem, még az sem érdekel, ha csak azért jött vissza, hogy a lányunkat meglátogassa.

– Fogalmam sem volt arról, hogy itt vagy. Nem néztem be a hálóba. Miután észrevettem a leveleket, olvasni kezdtem, és nem bírtam abbahagyni. Ha tudtam volna, hogy…

– Csssss… Sehun… Megcsókolhatlak? – Rám emeli könnyáztatta tekintetét, és értetlenkedve méreget, mintha nem értené, miért kérek engedélyt a csókhoz.

– Mióta kérdezed ezt meg, ahelyett, hogy észt vesztve a nyakamba ugranál? A férjed vagyok.

– Igen, de… Nem csodálkoznék azon, ha többet látni sem akarnál. Ha csak Honeyhoz jöttél, akkor is nagyon örülök… – Az utolsó szavaknál nálam is sikerül eltörnie annak a bizonyos mécsesnek. Sehun szorosan átölel, és magától értetődően az ajkamra tapad. Minden olyan természetesen történik, mintha egyetlen percre sem váltunk volna el. A boldogság azon nyomban szétárad az ereimben. Több hónapnyi magányt, fájdalmat, szenvedést képes elmosni egyetlen szerelemmel teli érintés, ami számomra felér a világ összes csodájával.

– Én meg azért nem jöttem vissza eddig, mert… Rettegtem attól, hogy őt választottad. Újabb és újabb rémálmok riasztottak fel az éjszaka közepén, amikben azt láttam, hogy ti ketten… Hogy elfoglalta a helyem, és még Honey is apának szólította… – Ezúttal rajtam a sor, hogy elborzadva rázzam meg a fejem. Megszakad a szívem a hangjából sugárzó gyötrelem hallatán, ha arra gondolok, hogy egész idő alatt abban a hitben élt, hogy Kyungsoo mellett döntöttem. Rajtam a sor, hogy kifejezzem, mennyire imádom sok-sok év elteltével is, ezért határozottan a háló fele kezdem vonszolni.

Amikor leveszem róla a felsőjét, felfedezek egy elég csúnya sebet a vállán, ami el sincs látva. Elborzadva szisszenek fel, és leküzdve a vágyat a fürdőbe rohanok némi kötszerért. Úgy tesz, mintha nem fájna neki a fertőtlenítés, eltorzuló arcvonásai azonban mindent elárulnak. Vigasztaló puszikat hintek a sérülés köré, miközben aggódva kérdezgetem, ne hozzak-e fájdalomcsillapítót. Sehun azt suttogja, nálam jobb fájdalomcsillapító nem létezik, majd nem törődve a vállával, szenvedélyesen vesz birtokba.

Tökéletesen érzem, hogy amint eggyé válunk, mindent megbocsátunk egymásnak és magunknak. A csókjaink eltörlik a múlt gonosz árnyait, a sóhajaink új élet kapuját tárják fel előttünk. Tudom, hogy bármi történjék ezután, mi újra és újra vissza fogunk találni a másikhoz. Abban nem lehetek biztos, hogy soha többé nem érhet semmi baj minket, de az egyértelmű, hogy mindig rá fogunk lelni a szerelmünk szívéhez vezető útra.

– Elárulod, hol voltál? – kérdezem óvatosan a karját simogatva. Nem szeretném elrontani a kedvét, de köztünk nem csak a szex volt elképesztő, hanem a beszélgetéseink is. Azt akarom, hogy ismét mindent elmondjon nekem, amire egy rövid csendet követően sor is kerül.

– Egy közeli országban harcoltam… Felejteni mentem oda, de amikor halott gyerekeket láttam az utcákon, szemtanúja voltam annak, hogy időseket támadtak meg egy másik birodalomból érkező banditák, nem tűrhettem tétlenül. Tudom, hogy soha többé nem akartam az életemet kockáztatva részt venni semmilyen csatában, de akkor úgy éreztem, ha megvédem azokat az ártatlan embereket, kicsit könnyebb lesz feloldoznom magam a katona társaim legyilkolásának bűne miatt. A háború tegnap előtt ért véget. Kötelességemnek tartottam a végsőkig küzdeni a lakosokért, de miután befejeződött, pánikolva omlottam össze. A csatamezőn nem érzékeltem az idő múlását, akkor vágott fejbe, hogy három hónapra elhagytam az én imádott családomat. A kicsikém… A kislányom biztos nagyot csalódott bennem…

– Ne bolondozz! Alig várja, hogy haza gyere. Legszívesebben egész nap itt maradnék veled, de inkább szökjünk vissza éjjel, miután Honey már elaludt.

– Jongin… Megkérdezhetem, hogy mi történt Kyungsoo-val? – Mosolyogva simítok végig az arcán. Nem hoz zavarba a név említése, nem rezzenek össze, mikor eszembe jutnak a hozzá fűződő emlékek. Nem fogok hazudni, nem fogom letagadni, hogy beleszerettem Kyungsoo-ba, viszont az is kristálytiszta tény, hogy az az érzés a múlté, hogy egy percig sem bántam meg, hogy nem őt választottam. Sehun mellett van a helyem, mindig ott volt, még a tévedésem idején is, és mindig ott lesz.

– Azt szerette volna, hogy töröljem ki az emlékeit, és újakat ültessek a fejébe. Azóta nem tudom, mi van vele, de nem is foglalkoztat. Remélem, olyan boldog, mint amilyen én vagyok. Te vagy az én BBQ szószom, Sehun!

– Hé, te nem is szereted a BBQ szószt! – jegyzi meg nevetve, csókot nyomva az államra.

– Akkor mit mondjak? Kyungsoo a hamburger, te meg egy isteni csirkemell vagy. – Idétlen vihogásban törünk ki a hasonlatomnak köszönhetően. Örömmel tölt el, hogy nem feszengünk egymás társaságában, nem állnak közénk a történtek, úgy szórakozunk, mintha mindent ott folytatnánk, ahol abbamaradt. Egy cseppnyi rosszallást nem látok rajta, amikor kiejtem Kyungsoo nevét, és nekem sem jelent kellemetlenséget róla beszélni. Sehun még azzal is viccelődik, hogy ezután nem féltékenykedhetek Luhanra, mert akkor ő rögtön elő fogja húzni a Do Kyungsoo kártyát.

A szerelmem alig bír magával a hazafele vezető úton. Legszívesebben felhívná Honeyt, de nem engedem neki, mert nagyobb meglepetés lesz, ha egyszer csak megjelenik a semmiből. Egyfolytában kérdéseket tesz fel, amik vagy a lányunkra, vagy az országra, vagy az Exoluxiában megismert pót szüleire irányulnak, és én készségesen válaszolok mindenre, hisz annyira örülök annak, hogy ilyen életvidámnak látom. Néha el sem hiszem, hogy valóban itt ül mellettem. Nemcsak azért érintem meg, mert szeretek végigsimítani a karján, a combján, hanem azért is, hogy újra és újra megbizonyosodhassak arról, tényleg visszatért.

A palota udvarra érve elkiáltom magam, mire Honey kócos fejecskéje hamarosan felbukkan az ajtóban. Álmosan pislog, még a nyuszis pizsamájában van, és látszik rajta, hogy semmi kedve nem volt kimászni az ágyból, de miattam meghozta ezt a nagy áldozatot. Amikor azonban felfedezi rég nem látott apukáját, sikítva rohan a karjaiba. Sehun elsírja magát megkönnyebbülésében, ugyanis attól tartott, a kicsi haragudni fog rá a távollétének köszönhetően. Hiába hajtogattam neki, hogy alig várja, hogy ismét vele legyen, csak akkor tudatosul ez benne, mihelyst szembesül a gyerekből áradó örömmel.

A nagy csinnadrattára Baekhyun is kicsoszog a vendégszobából, ahol megszálltak Chanyeollal itt tartózkodásuk idejére. Ő nem reagál olyan jól, amint meglátja Sehunt, sőt… Annyira hirtelen cselekszik, hogy meg sem tudom akadályozni, amire készül. Már csak arra eszmélek, hogy az ökle kíméletlenül Sehun bal szeme alatt csattan, és még azzal sem törődik, hogy Honey riadtan végignézi az egészet.

– Ezt azért kaptad, mert minden reggel rám tör a hányinger, ha eszembe jut, mit műveltél velem, amíg amnéziás voltam. – Baekhyun keze megint a magasba lendül. Ezúttal a jobb szem alatti területet célozza meg, csak hogy meg legyen a szimmetria. – Ezt azért kapod, amiért fájdalmat okoztál Honeynak és Jonginnak azzal, hogy nem toltad haza a segged hónapokig.

Sehun meg sem próbál védekezni, holott simán földre küldhetné a kis pattogó bolhát, ha akarná. De hát nem akarja. Nyilván azt gondolja, megérdemli a rámért ütéseket. Amikor Baekhyun az orrát is be szeretné törni, Chanyeol a levegőben elkapja a kezét, majd lefogja az őrjöngő méregzsákot. Igazán kedves tőle, hogy a védelmünkre kel, de azért mindennek van határa. A szexuális dolgok miatt pedig jogtalanul mérges Sehunra, hiszen akkor ő sem emlékezett semmire, és valószínűleg őt is hányinger keríti hatalmába, ahányszor az esetekre gondol.

– Az volt az egyetlen előnye az emlékezetvesztésnek, hogy Baekhyun és én jól kijöttünk – jegyzi meg Sehun egy kényszeredett mosoly kíséretében, amikor jeget nyomok a monoklijára.

– Szeretnéd, hogy bosszúból kidobjam a palotából? Végül is rátámadt a királyra, ennél nagyobb bűnt nem igazán követhetne el.

– Ne. Jól fog még jönni, hogy Honeyra vigyáznak, amikor elszökünk a kis házba. Használjuk csak ki, hogy a lányunk odavan értük. Bár legnagyobb sajnálatomra elég rossz ízlése van, ha szereti Baekhyunt.

– Hé! Most mondtad, hogy jó volt, amikor nem martátok egymást. Mi lenne, ha ma este inkább itthon maradnánk, és rendeznék nektek egy békítő vacsorát?

– Kizárt, hogy erre cseréljem azt, hogy kettesben lehetek veled. Maximum egy holnapi békítő ebédben vagyok benne. Bár figyelmeztetlek, hogy kettőnk közül Baekhyun lesz a keményebb dió. – Ezt a nélkül is tudom, hogy emlékeztetne rá. Sosem voltak puszi pajtások, az incidens óta pedig Baek még inkább fúj Sehunra, de én nagyon szeretnék ezen változtatni. Elég rossz az összejöveteleken két tűz közt lenni. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy a legjobb barátom vagy a férjem oldalára álljak a viták során, nem beszélve arról, hogy Honey is mindkettőjüket szereti. Legalább az ő kedvéért megerőltethetnék egy kicsit magukat. – Egyébként azért nem hibáztatom Baekhyunt, mert igaza van – mondja lehorgasztott fejjel, kerülve a tekintetemet.

– Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Nem borítottunk mindenre fátylat ma reggel? Különben is, én tehetek az egészről. Ha nem csaltalak volna meg, te nem mentél volna el.

– Nem csaltál meg. Vagyis nem önszántadból. Én viszont önszántamból mentem el. Mintha ezzel akartalak volna büntetni.

– Akkor sincs joga igazságot szolgáltatni. Itt egyedül én verhetném be a képedet, ha úgy tartaná kedvem, de inkább ezt csinálom helyette… – A megfelelő hatás érdekében még az arcán kéne hagyni a jeget, de mivel zavar a csókolózásban, elveszem az útból. Sehun kezdetben mereven feszeng a karjaimban, nehezen sikerül feloldódnia, a kitartásomnak köszönhetően azonban lassan ledőlnek a falak, amiket Baekhyun tette húzott újra közénk. – Idefigyelj, te megbocsátottál nekem, és én is megbocsátottam neked. Senki másnak nincs köze a kapcsolatunkhoz, sem ahhoz, hogy milyen döntéseket hozunk. Ha még egyszer elszomorít az a nyikhaj, esküszöm, soha többé nem teheti be a lábát az otthonunkba. Nem érdekel, hogy a legjobb barátom, mert számomra te vagy a legfontosabb. Ha téged bánt, azzal engem is bánt.

– Jól van, nyugi. Ha ő nem jöhetne hozzánk, Chanyeol sem jönne, azt meg nem akarom, úgyhogy bármit is mondjon vagy tegyen Baekhyun ezután, ígérem, nem fogok vele törődni.

– Becsszó?

– Becsszó!

Nemsokára karácsony, ami egyben azt is jelenti, hogy a napokban lehullott az első hó. De Sehun és én ahelyett, hogy a szabadban mókáznánk a lányunkkal, egy királyoknak szóló összejövetelen ülünk, melyre ezúttal a mi országunkban került sor. Egy évben egyszer a környező birodalmak vezetői egybegyűlnek, hogy csupa unalmas dolgot vitassanak meg.

Nincs, amit jobban utálnék ezeknél a találkozóknál, mert többszörösen hátrányos helyzetűnek érzem magunkat. Egyrészt mi vagyunk a legfiatalabbak, vagyis a nagy bölcs uralkodók mind lenéznek minket, hisz azt gondolják, ebben a korban nem lehet elirányítani egy országot, és még véletlenül sem jut az eszükbe, hogy ők sem vénnek születtek, nekik is el kellett kezdeniük valamikor. Másrészt attól, mert csodálatos népünk van, akik elfogadták a kapcsolatunkat, ezzel együtt azt is, hogy két királyuk legyen, ezek a fennhéjázó felségek egy pillantásukkal meg tudnának ölni emiatt. Eleinte egyedül akartam megjelenni ezeken az eseményeken, de nem szívesen tagadtam volna meg Sehun iránti érzéseimet, ezért úgy döntöttem, nem érdekel, kinek mi a véleménye az életünkről.

– Mikor fog feleségül venni egy bájos hercegnőt, Jongin? Ajánlom figyelmébe a lányomat. Nála tökéletesebb királynét nem is találhatna. Arról nem beszélve, hogy nagyszerű anyja lenne Haneul kisasszonynak. Végezetül pedig megkaphatná az én országomat is. Nekem nincs már sok hátra, viszont tudom, hogy maga nagyon jó uralkodó, úgyhogy könnyű szívvel bíznám magára mind a gyermekem, mind a birodalmam. – A nyelvembe kell harapnom, nehogy kicsússzon a számon, ami először megfordul a fejemben. Az olcsó fiúkák mellett, akik ágyasnak szeretnének nálam jelentkezni, ezt a vénembert vetem meg a legjobban. A többiek legalább csak vádlón mereszgetik ránk a szemüket, de ő úgy tesz, mintha Sehun nem is létezne, ami rendkívül bosszant. Minden alkalommal előadja ugyanezt a monológot, tehát évek óta azt állítja, bármelyik pillanatban elpatkolhat, ez sajnos mégsem következett be ezidáig.

– Kedves Ohdol! Ne haragudjon, de nem tudok mást válaszolni, mint tavaly, mint tavaly előtt és az előtt… Rátérhetnénk azokra a témákra, amik miatt itt vagyunk? – Nagyon szeretném, ha pár órát ugorhatnánk az időben. Nem elég, hogy halálra unom magam, még hozzá sem érhetek Sehunhoz. Az embereinket nem zavarja, ha kifejezzük a szeretetünket előttük. Persze nem arra kell gondolni, hogy heves smárolásba kezdünk a szemük láttára, de a kezét simán meg szoktam fogni anélkül, hogy ez bárkiben felháborodást keltene. Itt viszont egymásra nézni is alig merünk, ami még inkább megnehezíti az idő múlását.

– Exoluxia királya késik. Várjunk még egy kicsit, hátha befut – javasolja az egyik uraság, aki sokkal jobban hasonlít egy nyugdíjas, otthon ülő bácsikára, mint egy királyra. De vajon kiről beszélhet? Nem is tudtam, hogy Exoluxiának új uralkodója van. Biztos megválasztották valamelyik idős arisztokratát, hogy kormányozza az országot, szóval még eggyel több besavanyodott fickóval fog bővülni a társaság.

Pár perc múlva kinyílik az ajtó. Kezdetben csak a kancellárt látom, aki bekíséri a várt tagot, aztán pedig azt sikerül megállapítanom, hogy egy fiatal férfiról van szó. Amikor kellő közelségbe ér, leesik az állam a felismerés hatására. Ott áll velem szemben Do Kyungsoo, és úgy mosolyog rám, mint amikor először találkoztunk a ruhaüzletben. De a szívem nem kezd heves vágtába a viszontlátás örömétől, pusztán hatalmas meglepettség uralkodik el rajtam, mert nem számítottam erre. Aggódva Sehunra pillantok, mivel attól félek, ki fog akadni Kyungsoo felbukkanása okán, ő azonban lágyan a szemembe néz, és azt üzeni a tekintetével, hogy nincsen semmi baj.

– Szeretnél beszélgetni vele? – kérdezi Sehun a karomat cirógatva a gyűlés végén.

– Tessék? Miért akarnék én beszélgetni vele?

– Megkérdezhetnéd, hogy van, miként lett király, ilyesmi. Én is kíváncsi voltam arra, mi történt Luhannal, nincs ebben semmi rossz. Addig megérdeklődöm Neked adnám a lányomat és a királyságomat uraságtól, hogy engem nem tartana-e jó partinak, mert ha elhagyna a férjem, kell egy alternatíva. – Nem törődve azzal, mit fognak szólni az öregek, szeretetteljesen átölelem Sehunt, és még egy puszit is nyomok a szájára.

– Max negyed óra. Aztán egy nagyot hócsatázunk az udvaron. Szeretlek!

Kissé zavarban foglalok helyet a Kyungsoo-val szemben lévő széken. Kerülve a tekintetét babrálok a szalvétával, egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék. Nagyjából egy év telt el azóta, hogy először találkoztunk, és több hónap, amióta utoljára láttam. Nem hittem volna, hogy valaha újra az utamba fogja sodorni az élet. Néha persze gondoltam rá. Arra, hogy miként alakulhatott a sorsa, de nagyon furcsa érzés, hogy ilyen közel van hozzám.

– Neked köszönhetően lettem király – töri meg a csendet váratlanul. Felemelem a fejem, a szemébe nézek, amiben csupa kedvességet vélek felfedezni. Már nem csillog úgy a tekintete, mint régen, és én sem jövök lázba a jelenlététől. Hirtelen kellemes érzet önt el, mintha egy rég nem látott barátot üdvözölnék. Végre kiszáll belőlem a feszültség, a nap folyamán először mosolygok rá tiszta szívemből. – Származásomat tekintve nem lehettem volna uralkodó, de mivel más sem, több jelölt közül választotta ki a nép a nyertest. Eszembe jutottak a szavaid, jelentkeztem, és most itt vagyok.

– Gratulálok! Végre lesz még egy fiatal király rajtunk kívül. – Kyungsoo nevetése arra az időre emlékeztet, amikor még gofrit hozott nekem a nap kezdéseképpen. Sehun átvette néhány szokását a visszatérése után. Adott nekem egy plüss állatot, amit sosem csinált azelőtt, palacsintát készített reggelire, ami finom volt, de megmondtam neki, hogy többször ne másszon ki az ágyból mellőlem ilyen butaságok miatt, hisz inkább élvezem a csókjait, minthogy a hasamat tömjem. A plüsst meg a lányunknak passzoltam át. Nem kellettek sem ajándékok, sem kényeztető gesztusok ahhoz, hogy szeressem Sehunt.

– Talán más téren is hasonlítani fogunk. Van egy srác… Még nem mertem közeledni felé, nem tudom, én tetszem-e neki, de ha egyszer összeszedném a bátorságom, és bevallanám az érzéseimet, talán Exoluxiának is két királya lenne. – Kettős érzet kerít hatalmába Kyungsoo szavait hallva. Önző énemnek kicsit rosszul esik, hogy ilyen könnyedén túltette magát rajtam. Nem mintha emlékezne a kapcsolatunkra, de akkor is furcsa lesz azt látni, hogy másra néz úgy, ahogy egyedül rám nézett egykor. Az igazat megvallva a mai napig megőriztem a CD-t, amin az emlékei vannak. Fogalmam sincs, miért, de egy olyan helyen rejtegetem, ahol rajtam kívül senki sem találna rá. Sosem akartam újra együtt lenni vele, azt viszont sajnáltam, hogy ő nem emlékszik azokra a szép élményekre, amiket átéltünk.

– Ne tétovázz tovább, mert elszalad melletted az élet, és egyszer csak arra fogsz eszmélni, hogy évek teltek el úgy, hogy semmit nem tettél. Amikor ma hazamész, állj oda a fiú elé. Mondj el mindent, ami a szívedet nyomja, mert nem veszíthetsz. Ha kikosaraz, egy kis bánkódás után tovább lépsz, de ha viszonozza az érzéseidet, kár az aggodalmaid miatt fecsérelni az időt. – Nagyon remélem, hogy most is fog hallgatni rám, ahogy a királysággal kapcsolatban tette. Kyungsoo megérdemli, hogy boldog legyen. Mindig is azt kívántam, hogy ő is találja meg az igazit, aki olyan boldoggá teszi őt, mint engem Sehun. Örülök, hogy a kedvesem rábeszélt arra, hogy csevegjek egy kicsit Soo-val, mert megnyugvással tölt el, hogy sínre került az élete. Ma este az lesz az első dolgom, hogy megsemmisítsem a lemezt, amit már rég meg kellett volna tennem. Ha emlékezne rám, nem tartana ott, ahol jelenleg tart, ezért el kell tüntetnem az utolsó dolgot, ami veszélybe sodorhatná az új életét.

A következő pillanatban nem várt esemény történik. Már csak arra leszek figyelmes, hogy Honey sírva Kyungsoo-nak esik, és pici kezeivel püfölni kezdi. Szegény Soo értetlenül mered rám, amíg én megpróbálom lefejteni róla a rúgkapáló gyereket, aki engem sem kímélve eltaszít magától.

– Miért van ő itt? El fogsz vele menni? Vagy Sehun apa fog miatta megint elmenni? Utállak téged! Mindent tönkreteszel! – Az „utállak téged” nevezetesen nem Kyungsoo-nak, hanem nekem szól. Rendesen szíven talál, hogy a lányom így ordít velem, pláne az, amiket mond. Nem engedi, hogy hozzá érjek, ellöki a kezem, és dühösen el akar rohanni, mire megjelenik Sehun, és a karjába veszi. Szeretnék rögtön utánuk menni, de nem hagyhatom magyarázat nélkül a beszélgető partneremet, aki azóta is lefagyva bámul maga elé.

– Kérlek, ne haragudj! Hasonlítasz valakire, aki… Emlékszel? Amikor először találkoztunk, meséltem neked, hogy nehéz időszakon megyek át. A gyerek nem szereti, ha más férfiakkal lát, mert azt hiszi, ismét veszekedni fogunk Sehunnal. – Persze ez nem teljesen igaz. Eddig még soha nem akadt ki, ha beszélgetésbe elegyedtem egy pasival, itt csak Kyungsoo volt a gond. – Ha megbocsátasz, megyek, és megpróbálom megvigasztalni.

– Ez csak természetes.

– Te pedig menj, és beszélj a lovagoddal, rendben? – Kyungsoo félszegen bólint egyet, aztán elindul a kocsija felé. Nekem akkor is jól esik, hogy találkoztam vele, bár Honey viselkedése eléggé aggaszt. Nagy nehezen végre sikerült elérnem, hogy Baekhyun és Sehun kibéküljenek, erre most pedálozhatok a gyereknél.

– Ne sírj már, kicsikém! Félreértetted a helyzetet – hallom meg az ajtóban megállva Sehun lágy hangját. A lányunk továbbra is mindent beleadva bömböl, amitől megszakad a szívem. Ha ennyire megrázta, hogy együtt látott Kyungsoo-val, az azt jelenti, hogy eddig rettegésben élt. Hiába jött vissza Sehun, hiába tapasztalta meg, milyen boldogok vagyunk újra, végig azon aggódhatott, mikor bukkan fel Kyungsoo, hogy ismét szétválasszon minket. Mit tehetnék, hogy kiverjem ezt a kényszerképzetet a fejéből?

– Lehet, hogy már el is ment vele – hüppögi Honey Sehun vállába.

– Itt vagyok – szólalok meg halkan, hogy gyorsan elűzzem a kétségeit. Nem megyek közelebb, egy helyben ácsorgok az ajtóban, mintha arra várnék, hogy ő adjon engedélyt a közeledéshez. Arra viszont várhatok, mert nem úgy tűnik, hogy kíváncsi rám. A füle botját sem mozdítva csimpaszkodik tovább Sehunba.

– Figyelj csak, kicsim! – simít végig Sehun a gyerek arcán, hogy a szemébe nézhessen. – Emlékszel arra, hogy régen mindig az imádott melegítődet hordtad? Aztán egy nap megláttál a kirakatban egy gyönyörű, habos-babos ruhát, és közölted, hogy neked az kell. Heteken át le sem lehetett venni rólad, nem foglalkoztál a melegítővel, amit addig annyira szerettél. De egyszer csak úgy ébredtél, hogy nem érdekelt többé a csilli-villi ruha. A sarokba dobtad, nem néztél rá a jövőben, és visszabújtál az imádott melegítődbe, amit ezerszer kellett megvarrni, mert folyton lyukas lesz, annyit viseled.

– Ha jól értem, ebben a hasonlatban apuci vagyok én, Kyungsoo bácsi a szép ruha, és te vagy a rongyos melegítő – nevet fel hangosan Honey.

– Pontosan. Na, fuss oda gyorsan apucihoz, és adj neki egy nagy ölelést meg egy hatalmas, cuppanós puszit! – Honey villámsebesen teljesíti Sehun kérését. Úgy szorítom magamhoz, mintha hónapok óta nem láttam volna, és még meg is könnyezem első kibékülésünket. Amilyen kis tűzről pattant, lesznek vele gondjaink, amikor elkezd kamaszodni. Odamegyek Sehunhoz, hogy mindhárman egy erős ölelésben egyesülhessünk. Megcsókolom, amit a lányunk egy elégedett sóhajjal nyugtáz, aztán kimegyünk a kertbe, hogy a hó jóvoltából elfelejtsük a történteket.

Honey hol az én arcomba nyom egy marék hógolyót, hol Sehunt döngöli a földbe. Egy idő után már szívesebben lennék a jó meleg kandalló mellett, de eszem ágában sincs a kislányom kedvét szegni. Megborzongok, ha arra gondolok, hogy kiborult nemrégiben. Önfeledt kacagása azonban arról tanúskodik, hogy szerencsére hamar elvonultak azok a vihar felhők. Elérzékenyülök, amint visszaemlékszem, mit olvastam a Mikulásnak írt levelében. Minden gyerek babát kérne, temérdek játékot, pónit, satöbbi, de ő csak egyetlen kívánságot fogalmazott meg: „Azt szeretném, ha az apukáim és én örökre együtt maradnánk.”

– Szívem, Honey még hisz a Télapó létezésében – súgom oda Sehunnak, amikor a lányunk odanyargal Pearlhöz, hogy a ló nagy örömére ő is kapjon egy kicsit a hóból.

– Tudom. Remélem, még tíz év múlva is hinni fog benne.

– Tíz év múlva maximum egy pasit kérne magának a Télapótól. Mint Britney Spears abban a dalban.

– Sosem hallgathatja meg azt a dalt! És különben is, mi fogjuk elolvasni a levelét. Ha pasit kér, adunk neki egy Jonas Brothers posztert, azon több pasi is lesz egyszerre. Amúgy idén mit is kért?

– Hogy mi hárman örökre legyünk együtt.

– Akkor ezt a levelét jól meg kell őriznünk. Ki ne dobd! Fel tudjuk majd használni ellene, amikor le akar lépni egy agyon tetovált, szakadt farmeres rockerrel. – Nevetve hanyatt döntöm Sehunt a hóban. Úgy csókolózunk, mintha pisis tinédzserek lennénk, nem pedig egy ország fejei. Nekem is van egy kívánságom, amit minden elalvás előtt elmormolok. Az életem mindig maradjon olyan, amilyen most: boldog, szeretettel és vidámsággal teli, egyszóval tökéletes. Nem akarok ennél boldogabb lenni. A mostani állapotnál nincs szükségem többre a teljességhez.

Ha újra az enyém lennél... - Tizenötödik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, a Nap számunkra éjjel se menne le.

Chanyeol

Szomorkásan nézem Baekhyunt, ahogy alszik. Egy hónapja nem tudok rendesen aludni, mert állandóan arra riadok fel, él-e még a szerelmem. Hallgatom a lélegzését, vizsgálgatom a vonásait, aztán eszembe jutnak a vipera szavai, amik végképp kiverik az álmot a szememből. Hiába jöttünk el Exoluxiából, hiába lehetünk újra imádott lakásunkban, semmi sem ugyanaz, mint korábban volt. Baekhyun hiába emlékszik mindenre, teljesen kivan az átok miatt, amit a boszorkány bocsátott rá, és természetesen engem is megvisel ez az egész.

Minden reggel kiülök az ággyal szemben elhelyezkedő fotelbe, hogy onnan gyönyörködhessek benne. Nem akarok mellette maradni, mivel attól félek, bármelyik pillanatban elveszíthetem az eszem, melynek következtében elveszíteném őt is. Fizikai fájdalomként hasít belém, amikor elképzelem, milyenek voltak a normális reggeleink. Forró csókokkal ébresztettem Baeket, egy centire sem távolodtam el tőle, nemhogy több méterre, és belemerültem huncut mosolyába, szeme ragyogásába. Manapság csak megfásultan mered rám, a mosolya pedig hamis mása az eredetinek.

– Nem jössz ide? – motyogja ásítás közben rám pislogva. A hangjából kiveszett az incselkedés, gépiesen beszél, ami újabb tördöfésként éri a szívemet. Még akkor sem volt ilyen lehangolt, amikor nem emlékezett semmire. Még az is jobb volt ennél az állapotnál, amikor meg akart ölni, mert azt hitte, én nyírtam ki az apját. Az, hogy így viselkedik, nemcsak Taeyeon műve miatt van. Utálja, hogy folyton elutasítom a közeledését, hogy a legkisebb szikrát is menten eloltom, mielőtt mindent elégethetne. – Abba csak nem halnék bele, ha átölelnél.

Egy nagy sóhaj kíséretében lassan visszafekszem az ágyba. Tudom, hogy nem foszthatom meg mindentől, hisz így is nagyon nehéz neki, de nekem sem könnyű. Végig ébernek kell lennem, nehogy Baekhyun tovább merészkedjen a kelleténél, és akkor is hidegvérre lesz szükségem, ha ő meg akarná szegni a szabályt. Kettőnk helyett kell erősnek maradnom, ami iszonyat nagy meló lesz, mégis érte be kell vállalnom.

Amint megérzi a súlyom a matracon, fellelkesedve hozzám préselődik, mire megfeszül a testem. A karjait szorosan körém fonja, fejét a mellkasomba fúrja, én pedig mélyen beszívom a samponjának illatát. Egyik kezem a hajával játszadozik, míg a másik ütemesen simogatja a hátát. Igazából abban reménykedem, hogy visszaalszik, de a fohászkodásom akkor válik köddé, amikor felhúzza rajtam a pólót, majd apró csókokat hint a vállamra, kulcscsontomra, hasamra…

– Úgy hiányoztál! Olyan rég hallottam a szívverésed – jegyzi meg elragadtatva, fülét a mellkasom közepére tapasztva. Keze lejjebb csúszik a testemen, amit kisvártatva már a gatyámban érzek. Szája közben a nyakamra téved, olyan hévvel szándékozik elérni, hogy megőrjítsen, hogy majdnem sikerül neki, de az utolsó pillanatban összeszedem magam.

– Hagyd abba! – nyöszörgöm rekedten, mégis határozottan meredve a szemébe.

– Nem foglak megcsókolni. Nyaktól felfele hozzád sem fogok érni.

– Nem! Ezt nem tudhatod biztosan. Szexelhetnénk, igen, de ha a csúcsra érve nem törődve a következményekkel megcsókolnál, nem tudnék úgy ellenállni, mint most. Elmegyek futni. – Kiugrom az ágyból, és a szekrényhez robogok, hogy előrángassam belőle az edző felszerelésemet. Hallom, hogy a hátam mögött Baekhyun szipogni kezd, amitől darabokra hullok, de nem visszakozhatok. Megmarkolom a rövidnadrágot meg a felsőt, aztán a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy ott öltözhessek át.

– Futni? – nyomakszik be utánam könnyes szemmel. – Milyen szerencsés vagy, hogy te a futással vezeted le a fáradt gőzt. És én mit csináljak? Verjem ki magamnak, mint kamasz koromban rád gondolva? Tizenhat évesen még el tudtam viselni, hogy a képedet nézegetve, a párnámba suttogva a neved menjek el, de most már nem! Meddig akarsz így élni? Nem érted, hogy inkább meghalnék, minthogy soha többé az életben ne érj hozzám? Úgy lakunk együtt, mint két kibaszott testvér. Még sosem éreztelek ilyen távol magamtól, Chanyeol. Ebbe bele fogok dögleni…

Biztonságosabb lenne lelépni, de nem hagyhatom ilyen állapotban magára. A földre dobom a ruhadarabokat, aztán egy mozdulattal lerántom róla a pizsamáját. Hitetlenkedve pislog rám, nem érti, mit csinálok, hogy mi fog következni, ami elégedettséggel tölt el. A megfutamodás, vigasztalás nem jó stratégia, ha Byun Baekhyun álmaid pasija. Azzal semmire se mennék, ha letörölgetném a könnyeket az arcáról, vagy megkérném, tartson velem a ma reggeli edzésre. Ő csak akkor fog megnyugodni, ha eléri azt, amire vágyik.

– Nem fordulhatsz felém, értetted? Ha megteszed, azonnal abba fogom hagyni – mondom fenyegetően, miközben betuszkolom a zuhany alá. Izgalommal a hangjában rebegi el, hogy „értettem”, majd engedelmesen a fallal szembe áll. Kinyitom a csapot, mire a meleg víz jólesően a nyakunkba zúdul. Baekhyun tudja, hogy imádom vizesnek látni, ezért esze ágában sincs a haját védeni a zubogó cseppektől. Felmorranok, amikor kinyomja felém a fenekét. Akkor már nincs kétségem a felől, hogy nem leszek képes tovább türtőztetni magam.

Végigcsókolom a tarkóját, a hátát, mialatt kezem a mellkasát, hasát, és a belső combját járja be. Hatalmas nyögés szakad ki belőle, amint a szorításom rátalál kedvenc részére, hát még akkor, amikor keményen belé hatolok. A homloka a csempének ütközik, a körmei a falat karistolják a bőröm helyett, amit szeretnék magamon érezni. Szeretném látni a vágyat az arcán. Szeretném, ha hátra fordulna, és egy vad csókban forrna össze az ajkunk, de mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen, ezért az eredeti tervnél maradva csináljuk végig.

Miután befejezzük, nem tudom, mit kéne tennem. Normális esetben szeretkezést követően hosszasan szoktunk csókolózni, így hát most tanácstalanul állok egyik lábamról a másikra. Mielőtt én tapadnék rá a szájára nem törődve a következményekkel, kihátrálok a zuhanyzóból, és sietősen visszamegyek a szobába. Épp azon gondolkozom, mégiscsak elmenjek-e futni, vagy csináljak egy finom teát, amikor Baek mellettem terem, és egy magabiztos mozdulattal az ágyra húz. Ránk teríti a takarót, kényelmesen a karomba fészkeli magát, hogy újra meghallgathassa a szívdobogásomat.

– Köszönöm! – suttogja az államra egy finom puszi kíséretében.

– Micsodát? A kókuszos sütit, amit tegnap csináltam, és amit az utolsó morzsáig felfaltál? – kérdezem játékosan a tincseit csavargatva.

– Ne is mondd! Most legalább egy hétig koplalnom kell, mert ha elhízok, nem fog rám nézni a pasim – vigyorog önelégülten. Jesszusom, mennyire hiányzott már ez a fesztelenség, a pajkosság, a közelsége… Egy hónapja úgy viselkedem vele, mint egy robot. A csóktól eltekintve még a kezét se fogtam meg, még az arcát sem pusziltam meg. Egy kemény páncélt vontam magam köré, amin életem szerelme sem tudott áthatolni. De nem büntethetem őt azért, mert egy elmebeteg nő újra a levesünkbe köpött.

– Szerintem a pasidnak akkor is tetszenél, ha olyan kövér lennél, hogy nem tudnál felkelni az ágyból. Legalább egész nap kedvére kényeztethetne.

– Valóban? – kérdezi fátyolos hangon. Felém hajol, mindketten nagyot nyelünk, ő becsukja a szemét, én pedig egy pillanatra a szájához érintem az enyémet. Ennél tovább sajnos nem mehetünk. – Annyira hiányzik a csókod… A szex isteni dolog, de…

– Tudom… tudom… – Nem akarom, hogy ismét melankolikus hangulat uralkodjon el rajta, ezért gondolok egyet, és mint kölyök korunkban, teljes erőbedobással csikizni kezdem. Baekhyun rúgkapálva próbál szabadulni, mialatt hangosan vihog, aztán a képembe nyom egy párnát, abban a reményben, hogy az visszatarthat. Legalább egy órán át párnacsatázunk, csiklandozzuk egymást, birkózunk, vagy éppen puszikkal borítjuk el a másikat, mindeközben harsányan nevetünk. Úgy érzem, a testem egy hónapig hibernálva volt, hogy ma kezdtem el újra élni. Majd’ kiugrom a bőrömből örömömben, ami azzal párosul, hogy végre ismét felébred a remény is a lelkemben. Már szinte feladtam, azt gondoltam, ezentúl ilyen nyomorult lesz az életünk, de Baek mosolya sokadjára is felszínre hozza a hitem.

– Kérlek, ne ez legyen a regényed vége – mondja Baekhyun teli szájjal. A puha szőnyegen fekszünk, pizzát tömünk magunkba, amikor átfutja a második könyvemet nagy vonalakban. Az edzés mellett az írásnak szenteltem minden időmet az utóbbi hetekben, úgyhogy már majdnem befejeztem a nagy művet. – Írd bele a ma reggeli szexjelenetünket! Azt imádni fogják az olvasók.

– Dehogy írom! Totál zavarba jönnék, ha egy író-olvasó találkozón valaki dedikáltatni akarná. Az járna a fejemben, hogy úristen, mit gondolhatott azokat a sorokat olvasva. Amúgy természetesen nem ez a vége.

– Akkor mi? Mondjon egy kis spoilert a legnagyobb rajongójának, Mr. Park!

– Baekhyun rájön, mi a megoldás, így hát boldogan élnek, amíg meg nem halnak, ami nagyon-nagyon sokára következik majd be.

– Ez badarság. Baekhyun túl buta ahhoz, hogy megtalálja a megoldás kulcsát. Chanyeol a hős, neki kell rábukkannia!

Annyi idő után végre csodálatos napot töltünk együtt Baekkel. Társasozunk, kártyázunk, megnézünk egy vígjátékot, sőt, este még a bárba is elmegyünk, ahol ezer éve nem jártunk. A kedvesem szebben és szerelmesebben énekel, mint valaha, én pedig pironkodva bár, de egy sarokba húzódva megírom a reggeli szexjelenetünket. Ha ezt elolvassa, úgy be fog indulni, hogy egy következő összebújás lesz belőle. Végezetül éjszaka sok beszélgetés után egymás karjában nyom el minket az álom. Eddig kihúzódtam az ágy szélére, majdnem leestem, olyan kétségbeesetten akartam magam távol tartani tőle, most azonban pont az ellenkezője történik. Kétségbeesetten ölelem magamhoz, mert soha többé nem akarom elengedni. Nem tudom elhinni, hogy egyszer sem riadok fel, hogy végigalszom az éjszakát. Mi több, álmodom is. A borzalmas incidens óta nem álmodtam. Ráadásul duplán örülök ennek, ugyanis álmomban Baekhyunnal csókolózom. Ilyen egy tökéletes nap!

– Drágám, ébredj! Rájöttem! Igazad volt, tényleg én találtam meg a megoldás kulcsát. – Álmosan dörzsölgetem a szemem, miközben próbálom összerakni a fejemben Baekhyun szavait. Régóta nem aludtam át az éjszakát, mindig én keltem fel előbb mostanság, erre amikor végre bunda módjára alszom, rám ugrik, mint Tigris Micimackóra, és fület sértően harsog. Nem nyitom ki a szemem, megkísérlek a fejemre húzva a takarót a másik oldalamra fordulni, mire kérlelőn kezd rázogatni. – Figyelj rám, ez most nagyon fontos. Megvilágosodtam!

– Rájöttél, hogy a világoskék ing jobban áll a méregzöldnél? – nyöszörgöm az arcomat a párnámba temetve.

– Dehogy! Különben is nekem minden jól áll. Az átokról van szó. – Hirtelen szertefoszlik az álmosság, úgy pattanok fel, mintha tűvel szurkálnák a fenekemet, és érdeklődve függesztem a tekintetem Baekre. – Amikor magamhoz tértem, vizet kértem tőled. Honnan hoztál?

– Én… Ki akartam menni a konyhába, de megpillantottam egy üveget az asztalon, azt adtam oda.

– Hát ez az! Biztos vagyok benne, hogy Taeyeon a vízbe kevert valamit. Kyungsoo hagyta nyitva a labor ajtaját, ő tette az orrunk elé a lemezeket meg a használati utasítást, de miután a boszorkány rajta kapott minket a kis háznál, utolsó elemként odacsempészte a vizes palackot. Nincs rá más magyarázat, Chan! Gyere, hadd bizonyítsam be!

– Hé, lassan a testtel! – kiáltok rá feltartott kézzel, amikor örömében meg akarna csókolni. Logikus, amit mond, mégsem lehetünk száz százalékig biztosak benne. Irtó boldoggá tenne, ha igaza lenne, de mielőtt lerohanna, ki kell derítenünk, valóban helyes-e a feltevése. – Nézd, nem szeretnék kockáztatni. Amilyen elvetemült az a liba, simán előfordulhat, hogy már az emlékeid törlésénél végrehajtott rajtad valami kúrát, melynek következtében rossz hatással van rád a csókom. Ne aggódj, már ki is rajzolódott egy terv a fejemben. Elmegyek Exoluxiába, és beadok egy sztorit Taeyeonnak. Amilyen meggondolatlan, le fogja leplezni saját magát.

– Oké, de én is megyek. Amint fény derül az igazságra, rögtön meg akarlak csókolni!

Szülőhazám határához érve, elfog a rosszullét. Hogy utálhattam meg ennyire azt a helyet, amihez oly sok szép emlék fűz? Baekhyun mindig menekülni akart innen, de én csak az ő kedvéért mentem bele a költözésbe. Most viszont semmi pénzért nem laknék itt újra. Taeyeon kiölte belőlem azt a szeretetet, amit a saját országom iránt éreztem. Ha a tájra nézek, már nem az jut először eszembe, milyen jókat mókáztunk Baekkel kiskorunkban, hanem az, hogy ezen a földön mennyi keserűség ért minket és a barátainkat.

Szigorúan megtiltom Baekhyunnak, hogy utánam jöjjön a börtönbe. Félt engem, attól tart, a banya csinál velem valamit, és soha többé nem fogok onnan visszatérni, de elmagyarázom neki, hogy Taeyeon nem láthatja meg őt, különben lőttek a tervemnek. Nagyon nehezen enged el. Úgy szorít magához, mintha utoljára tehetné, pedig ha minden jól megy, nemsokára újra együtt lehetünk mindenféle szétválasztó tényező nélkül.

Amint belépek a börtönbe, eszembe jut, hogy egy éjszakát Baekhyunnak is itt kellett töltenie. Forrong bennem a düh, ha arra gondolok, hogy rettegett a sötétben, hogy fázott a hideg falak közt. Vajon Taeyeon félt egy percig is, mióta itt van? Erősen kétlem. Biztos minden idejét a szökése megtervezésére fordítja. Még az a szerencse, hogy senkit nem tud lefizetni, ugyanis az ország összes lakója, köztük az őrök is teljes szívükből gyűlölik őt. Magától pedig sosem fog innen kiszabadulni, ugyanis direkt ő tervezett szuper biztos cellákat a menekülni kívánó rabok számára.

Taeyeon közömbös arccal mered rám, amikor meglát. Nem csillan fel a remény a szemében, hogy azért jöttem, mert meggondoltam magam; annyira nem ostoba, hogy azt higgye, egy cseppnyi esélye is lehet nálam. Mivel nincs, akit jobban megvetnék nála, nem nehéz megjátszanom magam előtte. Az utálat alapból tükröződik a tekintetemben, így már csak azon van a sor, hogy a kamu részt is hitelesen adagoljam be neki.

Arra a fájdalomra gondolok, amit akkor éreztem, amikor azt hittem, Baekhyun meghalt a csatában, ahova az apja küldte. Aztán arra, mennyire kétségbeestem, miután egy teljes napon át mozdulatlanul feküdt, mint egy halott az állítólagos csókomnak köszönhetően. Felelevenítem az éjszakákat, amiket rettegésben töltöttem, Baek szomorú arckifejezését, mely a folytonos elutasításom révén jött létre. Ezek mind segítenek abban, hogy tökéletes lehessen a színjátékom.

– Megölted őt, szuka! A szerelmem miattad halt meg… – A hangom nem több alig hallható suttogásnál, a gyűlölet mégis színtisztán sugárzik belőle, mértéktelen gyötrelemmel, reményvesztettséggel keveredve. Egyenesen a szemébe nézek, mialatt megjelennek az első könnycseppek az arcomon. Az ujjaim a rácsokra fonódnak, amiket olyan erősen szorítok, hogy szerintem nyomot fognak hagyni a bőrömön. A vonásaim eltorzulnak, úgy vicsorítok, mint egy bosszúra szomjazó farkas, akinek az egész falkáját legyilkolták. – Baekhyun ma reggel öngyilkos lett. Nem bírta tovább, hogy nem csókolhat meg, nem bírt tovább egy kibaszott testvérként élni mellettem. Annyira bánom, hogy nem csókoltam meg még egyszer. Egy hónapja azért könyörgött, hadd érezze utoljára az ajkaimat az övén, és én nem teljesítettem a kívánságát. Pedig inkább a búcsú csókunk következtében kellett volna meghalnia, minthogy felvágja az ereit egy csomó gyógyszer társaságában. Biztosra ment, úgyhogy az orvosok már nem tudták megmenteni…

Taeyeon kezdetben rezzenéstelenül pásztázza a földet. Talán azt mérlegeli magában, higgyen-e nekem, vagy sem, de véleményem szerint ennél meggyőzőbb előadást egy hivatásos színész sem tudott volna nyújtani. Azért imádkozom, hogy mondjon már valamit, ami Baekhyun feltételezését igazolja, a másodpercek múlásával azonban egyre reménytelenebbnek érzem a helyzetet. Azon agyalok, mit kéne még tennem ahhoz, hogy kinyissa a száját, és amikor épp arra készülök, hogy magamból kikelve, őrült módjára összevisszaságokat ordibáljak a rácsokat csapkodva, felemeli a fejét, majd gúnyos, egyben diadalittas mosolyt villant rám.

– Tényleg megölte magát? Ez annyira jellemző a kis Baekhyunra. Te a végsőkig küzdöttél volna érte, nem érdekelt volna, ha csak a kezét foghattad volna meg az elkövetkezendő években, de ő mindig a könnyebbik utat választja. Milyen kár, hogy nem jöttetek rá a titok nyitjára.

– Miről beszélsz? – hebegem játszva a zavarodottat. Most nem hallgathat el, muszáj folytatnia. Ha kell, addig fogok itt állni, amíg ki nem nyögi az igazságot. Nem megyek el a biztonságunkat jelentő információ nélkül.

– Sajnos azt nem tudtam elérni, hogy a csókodtól legyen rosszul. Bárcsak olyan okos lennék, hogy ilyen szert tudnék előállítani. Csak a vízbe kevertem egy tetszhalott állapotot előidéző port. Attól tartottam, nem fogod elvenni az asztalról az üveget, és füstbe megy a tervem, de szerencsére minden a lehető legjobban alakult. El sem hiszem, hogy az a barom ilyen könnyedén feladta! Le mertem volna fogadni, hogy nem fogja kibírni smárolás nélkül, rád mászik, és mivel nem lesz semmi baja, kitaláljátok, hogy mit is műveltem, erre megölte magát. Hát ez zseniális!

A hiéna nevetésétől visszhangzik a börtön. Nem leplezi többé az örömét, gátlástalanul a pofámba röhög, de igazság szerint én sem játszom meg magam tovább. Megtudtam, amit akartam, úgyhogy semmi értelme a színlelésnek. Elégedett mosolyra húzom a számat, előkapom a zsebemből a mobilom, és írok egy üzenetet Baekhyunnak, melynek eredményeként fél percen belül mellettem terem. Átkarolva a vállam csúfondárosan Taeyeonra vigyorog, aki összezavarodva méregeti a kedvesemet. Nem esik le neki rögtön, hogy átvertük, megdörzsöli a szemét, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy nem csak egy jelenést lát.

– Azt reméled, szellem vagyok? Ha az lennék, örök életedben kísértenélek, de nem erről van szó. Kurvára élek! Csak tudni akartuk, hogy mi a megoldás, és te készségesen elárultad nekünk. Köszönjük, drága Taeyeon-ah!

A nő őrjöngésben tör ki. Mivel semmit nem tud a falhoz csapkodni dühében, jobb híján az öklét vágja párszor a falba üvöltve. Én csak csendben élvezem a látványt, Baekhyun viszont hangosan nevet, ami még inkább felbőszíti a megtébolyult bestiát. Minél elégedettebben nevet, Taeyeon annál nagyobb tombolást produkál, mintha versenyeznének, ki tud zajosabb lenni. A lárma hamarosan felhívja az őrök figyelmét, akik futólépésben közelítik meg a helyiséget. Nem is baj, hogy idejöttek, ugyanis van egy tervem, melynek a megvalósításához szükségem lesz rájuk.

Miután felvázolom az ötletem a négy marcona fickónak, bemennek Taeyeon cellájába, és egy mozdulattal altatót fecskendeznek belé. A nő fél percen belül eszméletlenül esik össze, mi pedig az általa létrehozott laborba cipeljük. Nem vagyok hajlandó tovább félni. Hiába van börtönben Taeyeon, ha nem cselekednénk, egész életemben azon aggódnék, vajon sikerült-e kiszabadulnia, vajon mikor fog újra ránk törni… Tehát ennek megelőzéseképpen minden egyes emlékét kitörlöm, ami velünk kapcsolatos.

– Milyen hamis emlékeket ültetsz a fejébe? – érdeklődik Baekhyun, amikor a kezembe veszek egy üres lemezt. Nem tudtuk, hogy lehet új képeket juttatni valaki agyába, ezért felhívtam Jongint, aki ugyanezt csinálta Kyungsoo-val. Hazudnék, ha azt mondanám, nem haragszom Taeyeon öcsikéjére, de az az igazság, hogy ha ő nem lenne, akkor sok mindent nem tehettünk volna meg.

– Megölte a családját. A férje megcsalta a húgával, ezért elborult az elméje, és mindkettővel végzett. Azóta nagy bűntudat gyötri minden egyes napon, mert a testvérét szerette a legjobban a világon, és vele csak hirtelen felindulásból végzett.

– Ez nem elég. Véletlenül a lányát is megölte. A kicsi még csak öt éves volt, és Taeyeon rajongásig imádta. Ő volt a mindene. Amikor el akarta tüntetni a férje és a húga holttestét, olyan idegállapotban volt, hogy nem vette észre a gyereket, és elütötte kifele menet a garázsból.

– Ez túl kegyetlen! – csóválom meg a fejem, de Baek figyelembe se véve a szavaimat beprogramozza a gépezetbe.

– Ő sem kímélt minket. Egy egész országgal kegyetlen volt. Nem elég, hogy haláláig börtönben lesz, életfogytig tartó szenvedést érdemel. Mellesleg van még egy dolog, amit meg kell tennem.

– Ugye nem akarsz savat önteni az arcába, hogy örökre csúf legyen?

– Milyen jó ötlet! De sajnos nincs nálam sav. Egy ollót viszont hoztam. Azt mondtad, Taeyeon akár egy órán át is képes fésülködni, hogy a legjobban a haját szereti magán. Konkrétan megnyugvással tölti el, ha birizgálhatja selymes tincseit. Na, ennek most véget vetünk. – Baekhyun felemeli a nő fejét, és élvezettel nézi az egymás után földre hulló fürtöket. Nem elég, hogy jó rövidre vágja a haját, még össze-vissza is áll az egész, hiszen nem egy fodrász kezei közé került. Baek mindenesetre elégedett a munkájával, így ünneplés gyanánt odajön hozzám, hogy egy hosszas csókot nyomhasson a számra. – Nagyon szívesen ledugnám a nyelvem a torkodon előtte, de már úgysem emlékszik ránk. Kár, hogy nem tettem meg korábban.

– Így is épp eléggé elbántunk vele. Gondolni sem akarok rá többet!

Taeyeon a börtönben tér magához. Nem szívesen kockáztattuk volna meg, hogy a laborban ébredjen fel, bár úgyis ártalmatlan lesz ezentúl. Amikor kinyitja a szemét, mélységes fájdalmat vélek felfedezni benne, lemondást, beletörődést, megbánást. Ez persze nem nekünk szól, hanem a kreált élete szereplőinek, de a lényeg, hogy méltón meg fog bűnhődni a tetteiért. Az igazi Taeyeon tekintetében egy csepp lelkiismeret-furdalást sem láttam, amint közöltem vele, hogy Baek meghalt, sőt! Ebből tudom biztosan, hogy sikeresen végrehajtottuk rajta a procedúrát. Na meg abból is, hogy rémülten azt kérdezgeti, kik vagyunk, amikor Baekhyun fenyegetően bök rá az ollójával. Az arcára kiülő rettegést nem lehet megjátszani; tényleg nem tudja, mit akarunk tőle, miért nem hagyjuk nyugalomban szenvedni a vállára nehezedő súly alatt.

Végezetül rituálé szerűen felgyújtjuk a labort a gépezettel és a Taeyeon valódi emlékeit tartalmazó CD-vel együtt. Soha többé nem kerülhet sor agymosásra, még véletlenül sem következhet be, hogy a gonosz némber egy jóakarója felbukkan a semmiből, hogy visszaállítsa a memóriáját, melynek hatására bosszúszomjasabb lenne, mint valaha. A lángok megnyugtatnak, rendezett életünk első állomását jelképezik, ezért mélyen elraktározom magamban a látványt.

Negyed órával később már Baekhyun régi szobájának ágyán heverészünk. Azt mondta, még egyszer látni akarja a helyet, ahol felnőtt, mert aztán soha többet nem szándékozik visszatérni ide. Kivételesen egyetértek vele. Ezúttal én sem kívánkozok vissza még egy röpke látogatás kedvéért sem. A szobában minden úgy van, ahogy Baek hagyta; ezek szerint ezt a részleget nem érte el a tűz, amiben az apja meghalt. Mondjuk, én nem sok figyelmet fordítok a berendezésre, inkább azt nézem, ahogy ő végighordozza a pillantását a gyerekkorára emlékeztető tárgyakon.

– Ha tudnád, mennyit álmodoztam rólad ezen az ágyon fetrengve – jegyzi meg ábrándosan felém fordulva. Óvatosan megérinti az arcom, végighúzza finom ujját a szám vonalán, és úgy elmélyed a tekintetemben, mintha én lennék az egyetlen a földön, akit láthat.

– És miről álmodoztál pontosan? – kíváncsiskodom egyik fürtjével játszva.

– Az első csókunkról. Számtalan helyszínen, pózban elképzeltem, csak az érzés volt mindig ugyanaz. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, akárhányszor eszembe jutott. Azt hiszem, tizenkét éves lehettem, amikor először gondoltam arra, milyen lehet csókolózni valakivel. Egy romantikus filmet néztem, ami eléggé felcsigázta a fantáziámat, de én nem egy szép lányt láttam magam előtt, hanem téged. Abban az idétlen Pókemberes jelmezedben voltál, és azt mondtad, a világot nem áll módodban megmenteni, az én életemet azonban megmentheted egy csókkal.

– Jesszusom, az a jelmez tényleg nagyon idétlen volt! A szövegem viszont tutira menőbb lett volna ennél. Csakhogy én akkoriban nem is mertem ilyesmire gondolni. Kisebb koromban bátrabb voltam, de a mama belém plántálta a félelmét, így még a fejemben is tabuként kezeltem a témát. Azt sem engedtem meg magamnak, hogy álmodozzak rólad.

– Én is féltem. Főleg azután, hogy az apám az ágyamban talált téged. Persze csak aludtunk, de én már akkor arról fantáziáltam, mi lenne, ha felébrednél, és felém fordulnál. Azon drukkoltam, hogy riadj fel az éjszaka közepén, mert akkor lett volna okom a vigasztalásodra, de mivel olyan mélyen aludtál, mint egy medve, engem is elnyomott az álom.

– Már akkor meg akartál csókolni? Uram atyám, én azon az éjszakán hatalmas csoki tortáról meg fagylalt hegyekről álmodtam.

– A félelem hallgatásra késztetett, cselekvőképtelenné tett, pedig sokszor nagyon nehéz volt visszafognom magam. Az eltiltásunk idején azt ötlöttem ki, hogy ha magasabb leszek nálad a tizenötödik szülinapomon, az egy jel, és akkor mindent bevallok neked. Nőttem is az évek alatt, de sajnos te is.

– Akkor ezért vágtál olyan elkámpicsorodott arcot, mikor megláttál? Én meg azt hittem, gyerekesnek találtad azt a sok lufit, amit neked vettem. Amúgy meg én örülök, hogy nem nőttél nagyobbra. Ilyen picin tetszel. – Baekhyun rám ölti a nyelvét, mire megszüntetem a köztünk húzódó távolságot, és mielőtt visszahúzhatná a helyére, megkaparintom. Baek erősen magához szorít, annyi idő után végre újra minden olyan, mint azelőtt volt, ami hatalmas megkönnyebbülés formájában szakad ki belőlünk.

– Te mikor kezdtél el rólam álmodozni? – kérdezi csibészesen, de az ajkaimtól nem igazán szakad el beszéd közben.

– Valójában születésemtől fogva…

– Ne vetíts! Pontos dátumot akarok hallani!

– Tizennégy éves korunkban. Amikor Pearl megsérült.

– Mi? Pont akkor? De hát azon az estén úgy néztem ki, mint a nagyanyám.

– Byun nagyi? Ő elég dögös milf volt. A srácok az osztályomból folyton az ablakánál ólálkodtak, amikor látogatóba érkezett hozzátok. – Baekhyun nevetve a vállamba bokszol, de nem tart túl sokáig a jókedve.

– Szóval három évet pazaroltunk el… – állapítja meg lebiggyesztett szájjal az első csókunkra célozva, ami a tizenhetedik szülinapján csattant el.

– Semmiről sem maradtunk le. Szerintem azóta bőven bepótoltuk az elpocsékolt időt. És barátként mindig ott lehettünk egymásnak, a legsötétebb órákban is. – Baek arca ellágyul, én pedig újra megcsókolom, hogy az elmúlt egy hónap elvesztegetett perceit is behozzuk. Úgy tűnik, neki is elege lett a beszédből, mert ezúttal csak annyira húzódik el, hogy egyetlen mondat után ismét hozzám simulhasson.

– Ma egész este csak csókolózni fogunk!

– Na, ne mondd! Szerintem tíz perc múlva más lesz a véleményed.

– Nem! Nem vagyok nimfomán. – Kuncognom kell az ellenkezésén. Ahogy azon is, hogy pár perc elteltével érzem rajta, milyen nehezen tudja megállni, hogy a keze a hajamban maradjon, hogy egy kósza nyögés se szakadjon fel a torkából. Ráadásul én gonosz módon nem kímélem őt. Az én kezeim jócskán lejjebb járnak a hajánál, és a nyögésekkel sem fukarkodom, amik mindig még jobban beindítják őt. – Kegyetlen vagy, Park Chanyeol!

– Te meg kanos.

– Az egy dolog. A farkamnak nem tudok parancsolni, de attól még nem adom meg magam. – Nem igazán értem, mire fel ez a nagy „önmegtartóztatás”, én mindenesetre tovább próbálkozom. Mérgében lefogja a kezem, de igazából arra sincs szükségem ahhoz, hogy megőrjítsem. Elég a csípőm mozgatása, és máris kipréselek belőle egy halk nyüszítést. – Mondd, hogy letelt a tíz perc!

– Még csak nyolc körül járunk. – Baekhyun egy morgás kíséretében feladja az eltökélt ellenállósdit. Úgy érzem, mintha az idő megállna, a Föld megszűnne tovább forogni egy darabig. Mintha nem hunynának ki a napsugarak, szorgosan bevilágítják kis lakásunkat még bőven éjfél után is. Vagy ez a túlzott fény csak a boldogságom következtében jött létre? Süt a nap vagy sem, sokáig leszünk fent, hogy mindent bepótoljunk.

– Felesleges ennyire aggódnod, csillagom! – mondja a mama Baekhyun nyakkendőjét igazgatva. A történtek után Baek ragaszkodott hozzá, hogy anyukám velünk tartson Szöulba, és szerencsére ezúttal beleegyezett a költözésbe. Én már évekkel ezelőtt azt szerettem volna, hogy jöjjön velünk, de nem szívesen hagyta volna el a hazáját. Taeyeon húzása viszont kellőképpen kiábrándította őt is, így örömmel vette birtokba a három emelettel a miénk alatt elhelyezkedő lakást. Imádom, hogy nem kell többé a telefonomért nyúlni, ha beszélgetni támad kedvem vele; csak belebújok a papucsomba, és lecsattogok hozzá, hogy egy forró tea mellett elmeséljem a nap történéseit.

– És ha az utolsó pillanatban meggondolják magukat? – kérdezi Baekhyun remegő hangon. Ő talán még nálam is többet lóg a mamánál. Egyszer rajta kaptam, hogy úgy kucorodott be mellé, fejét az ölébe hajtva, mint gyerekkorunkban, anyukám pedig a haját simogatva mesélt neki, hogy megnyugtassa.

Baek mostanában az örökbefogadás miatt stresszelt. Nekem az Exoluxiában töltött hetek alatt is sikerült felvennem a kapcsolatot Choi kisasszonnyal, melynek során biztosítottam arról, hogy kis távollétünk dacára nem tettünk le az örökbe fogadási szándékunkról. Sajnos a gondozónő azt nem tudta megakadályozni, hogy mások ne látogassák Youngjunt a távollétünk során, a kisfiú azonban könnyűszerrel elérte, hogy senki ne akarja magával vinni. A kisasszony beszámolója szerint mindenkit megharapott, megrúgott, aki megközelítette, így a gyerekre vágyó párok sorra másik lurkó után néztek a vele való találkozást követően. Kicsit féltem attól, hogy irántunk is megváltoztak az érzései, hogy azért lett ilyen kis vadóc, mert csalódott bennünk, de amikor újra látott minket, ragyogó arccal szaladt a karjainkba. Az a nevelők véleménye, hogy fiatal kora ellenére van annyi esze, hogy szándékosan hárította el az idegenek közeledését, hogy a végén mi lehessünk a szülei.

– Choi kisasszony teljes erőbedobással mellettünk áll. Ezen kívül ott van az intézmény vezetője is. Nem lesz semmi baj. – Odalépek Baekhez, szájon puszilom, beletúrok a hajába, aztán magamhoz vonom, hátha az ölelésem lelassítja idegesen vergődő szívét. A gyerekotthon igazgatója kezdetben ellenezte, hogy két férfi fogadjon örökbe egy gyereket. Choi kisasszony viszont halált megvető bátorsággal megkérdezte tőle, hogy mi lesz, ha egyszer majd a fia is az örökbefogadást választja, ugyanis kiderült, hogy az idősödő úr legkisebb gyermeke is meleg. Miután alaposan megfontolta az öreg az érveket, arra a döntésre jutott, hogy nekünk ítéli Youngjunt. Még viccelődött is azzal kapcsolatban, hogy nélkülünk az a kölyök olyan, mint egy ördögfióka, de a mi társaságunkban angyallá változik, és a földnek több angyalra van szüksége, mint ördögre, tehát egyértelmű, hogy minket illet.

Mindig elcsodálkozok, amikor megszeppentnek, visszahúzódónak látom Baekhyunt. Az utóbbi pár napban alig tudtam lecsillapítani, most, az indulás előtt pedig tetőfokára hág a benne lévő feszültség. Eleinte nem akart gyereket, nem akarta, hogy egy harmadik fél „pofátlankodjon” a kapcsolatunkba, konkrétan rosszul érezte magát egy kisember mellett, mára mégis megfordult az a bizonyos kocka. Elbűvölten áradozott minden alkalommal a mamának, amikor hazajöttünk a nevelőotthonból, úgy berendezte a gyerekszobát, hogy azt sok anyuka megirigyelné, és még a főzés terén is fejlesztette magát, mert azt mondta, nem rendelhetünk folyton kaját a közeli étteremből. Mindketten lelkesen készültünk az érkezésére, illetve én jelenleg is nagyon lelkes vagyok, ellentétben vele.

– Drágaságaim, mintha tegnap lett volna, hogy megszülettetek – kezdi anyukám átkarolva a vállainkat. – Boldog vagyok, hogy tanúja lehettem annak, mennyire szerettétek egymást az első pillanattól fogva. Imádnivaló kisfiúk voltatok, és csodálatos felnőtt férfi lett belőletek. Nagyon különleges az, amit az égtől kaptatok. Egy életre szóló társat, barátot, szerelmet, aki bármi történjék, mellettetek lesz a végsőkig. Boldoggá tesz, hogy része lehetek az életeteknek, hogy része lehetek ennek a csodának. A kicsi fiaim felnőttek, apák lesznek, ami rendkívül büszkévé tesz. Kiskorotokban sokat aggódtam a jövőtök miatt. Most kijelenthetem, hogy cseppet sem aggódom értetek, mert tudom, hogy minden akadályt le tudtok győzni. És ne feledjétek, hogy én mindig itt leszek. Ha elfáradtok, tanácsra van szükségetek, vagy csak kettesben szeretnétek lenni, hozzátok le nekem azt a kis angyalt, hisz ezer éve nem babáztam már. Nagyon szeretlek titeket!

Oké. Baekhyun feszültségét felváltja a mindent elsöprő zokogás, amit én sem tudok visszatartani. Úgy sírunk a mama vállán, mint amikor kiskorunkban megsérültünk, vagy nem kaptunk fagyit. Nem lehetek elég hálás neki, amiért felnevelt, támogatott, segített, amiért egyedülálló anyaként tökéletesen megállta a helyét. Sosem hiányzott az apám, arra viszont most döbbenek rá, hogy mennyire szükségem lett volna az anyukámra az elmúlt években. Biztos, hogy többé nem fogom elengedni magam mellől! Teljes szívemből szeretem kis családomat: őt, az én egyetlen Baekhyunomat, és a fiunkat. Remélem, egyszer majd Youngjun is olyan büszke lesz ránk, mint amilyen én vagyok a világ legcsodásabb édesanyjára.

– Aludhat ma este köztünk Youngjunie? – kérdezi Baek felvillanyozódva az anyós ülésen terpeszkedve.

– De hiszen ott van az ultra menő autós ágya – jegyzem meg játszva a felháborodottat.

– Akkor hagyjuk őt választani. Kíváncsi leszek, hogy az ultra menő autós ágyában fog-e kikötni, vagy mellettünk. Annyira boldog vagyok, Chan! Az édesanyám meghalt születésemkor, később a bátyám és az apám is, de ott van a mama, akinél fantasztikusabbat álmodni se tudnék. Te pedig egy személyben vagy a testvérem, a barátom, a szerelmem… De ezen nincs mit ragozni, hisz úgyis tudod, mennyire szeretlek.

– Nyugodtan ragozd csak tovább! – mondom félrebillentett fejjel, mire elneveti magát.

– Nincs még egy hozzád fogható férfi a föld kerekén, Park Chanyeol! Leszámítva persze engem, de hát magamba mégse lehetek szerelmes, az még tőlem is túlzás lenne. Asszem, jól kicsesztünk a világ meleg pasijaival, mert a két legtökéletesebb egymásra talált.

– Hogy lehet az, hogy az én fényezésemből valahogy mindig a tiédnél lyukadunk ki? – bököm meg nevetve a karját.

– Most nem ez a lényeg, hadd fejezzem be. Szóval itt van a mama, te, és Youngjun is. Úgy vagyok a kicsivel, mint veled. Senki másba nem tudnék beleszeretni rajtad kívül, és senki másnak nem tudnék az apukája lenni, csak neki. Mondtam már, hogy baromira hasonlít rád? Szerintem pont ezért rabolta el a szívemet. Már most sokkal magasabb a vele egykorú gyerekeknél, a hangja is mélyebb, a mosolya olyan sugárzó, mint a tiéd, sőt, még a füleit is tőled örökölte. Véletlenül nem álltál össze egy görbe este ereéig egy tizenéves pincérnővel?

– Még hogy tizenéves pincérnő! Egy érett, okos üzletasszony volt, aki nemcsak a tárgyaláshoz értett. Meg akartam vele szökni. Csakhogy nem lett volna szívem megbántani téged, ezért inkább melletted maradtam, de a mai napig állandóan rá gondolok. – Baekhyun fintorogva vihog, én pedig igazán örülök annak, hogy végre fesztelenül poénkodva tehetjük meg a fennmaradó utat. 

Amikor megérkezünk, Youngjun már a kapuban áll Choi kisasszony kezét szorongatva. Amint meglát minket, elengedi, hogy amilyen gyorsan csak tud, felénk rohanhasson. Baekhyun felkapja, mire lövök róluk egy képet. Egyszerűen tökéletes a pillanat, amit sikerül megörökítenem, úgyhogy rögtön be is állítom háttérképnek. Youngjun csokitól maszatos kis száját Baek arcához nyomja, amíg a szerelmem felhőtlenül boldogan mosolyog. Ilyen jó fotót nem lehet csinálni, ha a szereplők szépen beállnak, és rákészülnek a vaku villanásra, csupán a véletlen szülhet ehhez hasonlót.

Miután Youngjun engem is szoros ölelésbe von, elbúcsúzunk az otthontól, és elindulunk a saját otthonunk felé. Baekhyun ezúttal a hátsó ülésre mászik be a kicsi mellé, hogy egész úton puszilgathassa, játszhasson vele. Azért természetesen nem hagynak ki a buliból, folyamatosan beszélnek hozzám, nevettetnek, Baek a karomat simogatja. Eszméletlenül boldognak érzem magam. Biztosra veszem, hogy ha Youngjun végül az ultra menő autós ágyát is fogja választani, az éjszaka közepén valamelyikünk át fog hozzá osonni, hogy közénk csempéssze.

Egyébként szerintem meg Baekhyunra hasonlít a fiunk. Ő is addig hisztizik, amíg nem kapja meg, amit akar, és olyan cuki, duzzogó fejet vág, ha megsértődik, mint a másik apukája. Vagy csak arról van szó, hogy a szülők mindig a párjuk vonásait, gesztusait látják bele a gyerekeikbe. Arra gondolok, hogy az első esti mesém a kicsi számára a saját történetünk lesz, amiben kalandból sosem volt hiány. Persze a durvább részletekkel eszem ágában sincs rémisztgetni.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két kisfiú, akik a rajongásig imádták egymást. Nincs olyan mese, ami nem az „egyszer volt, hol nem volt” kifejezéssel kezdődne, ugye? Befejezésként viszont nem a szokásos frázist fogom használni. „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Ennél sokkal szebb utolsó mondattal fogok pontot tenni a történetünk végére: „Boldogan éltek az örökkévalóságon át, és még azon is túl.”