Ha újra az enyém lennél... - Harmadik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, két bögre tejszínhabos kakaót csinálnék neked minden este.

Chanyeol

Szoborrá dermedve fekszem, szorosan lehunyt pillákkal. Nem tudom, mi történt velem, de a zsigereimben azt érzem, hogy egy ideig még nem szabad felfednem a körülöttem lévők előtt, hogy magamnál vagyok. Megpróbálok a férfi és a nő beszélgetésére koncentrálni, hátha kideríthetek valamit, de nagyon nehéz felülkerekedni a bennem forrongó rettegésen.

Igazából nem lepődtem meg azon, hogy rám került a sor. Két nappal ezelőtt Baekhyun eltűnt. Tegnap Jongin zokogva hívott fel, hogy Sehun és a lányuk nem tértek vissza a biciklizésből. Jonginnal órákon át beszélgettünk. Próbáltuk megfejteni a rejtélyt, együtt sírtunk, dühöngtünk, de nem lettünk okosabbak, amikor leraktuk a telefont.

Ma reggel elindultam a nevelőotthon felé, mert sejtettem, hogy egy jó darabig utoljára láthatom Youngjunt, de sajnos már egy végső ölelésre sem nyílt lehetőségem. Útközben ért a támadás, ami ellen őszintén megvallva nem harcoltam. Fogalmam sem volt róla, hova fognak vinni, mit csinálnak ott velem, de ha ennek következtében újra Baekhyun mellett köthettem ki, bármilyen durva kínzást bevállaltam volna.

Kezdetben arra gyanakodtam, hogy Baekhyun apja valójában nem halt meg, csak megrendezte a halálát, és most bosszút akar állni rajtunk. De a feltételezésem abban a pillanatban szertefoszlik, amikor hűvös női ujjak érintik meg az arcom. Még nem realizáltam, ki ez, ismerem-e egyáltalán, de azt biztosra veszem, hogy félnem kell tőle. Látatlanul is undorodom a cirógatásától, és tudom, hogy mozdulatlanul kell maradnom, mert ha életjelet adnék, végem lenne.

– Mikor ébred már fel? Annyira várom, hogy rajongással teli tekintettel nézzen rám. Akkora szerelemmel, ahogy korábban Byunra nézett. – Ez meg miről beszél? Mégis mi alapján néznék én rá szerelmesen? Az maximum csak akkor következhetne be, ha elfelejteném Baeket, és olyan emlékeket ültetnének a fejembe, melyekben ezt a nőt szeretem, ami nyilván képtelenség.

– Kicsit tovább alszik, mint a többiek, de légy türelmes. Minden rendben lesz, ahogy eddig is. Nem fog emlékezni Baekhyunra, sem arra, hogy a szakácsnő fia. Az új életében ő a szomszéd birodalom hercege, aki másfél hónapja jegyzett el téged. Nemsokára megtartjuk a világ legfényűzőbb esküvőjét, nővérkém!

Ez biztosan csak egy rémálom! Annyira kiütöttem magam Baekhyun eltűnése miatt, hogy a túlzásba vitt vodka ezt hozza ki belőlem. Ezek azt állítják, hogy arra kéne emlékeznem, hogy egy herceg vagyok, és feleségül fogom venni a fene tudja, kicsodát, de hála a magasságosnak a fejem teljesen rendben van. Pontosan tudom, hogy lovászként dolgoztam, az anyám pedig szakácsként a palotában, de évekkel ezelőtt megszöktem a szerelmemmel, hogy új életet kezdhessünk. Most író vagyok, bár elég szarnak tartom magam, és Baek végre rászánta magát, hogy örökbe fogadjuk Youngjunie-t. Semmilyen őrültet nem vagyok hajlandó elvenni, az biztos!

Nem vagyok hülye. Irtó nagy késztetést érzek arra, hogy a nő pofájába ordítsam, hogy nem sikerült kimosniuk az agyam, de akkor talán még az agymosásnál is rosszabbat tennének velem. Így hát muszáj színlelnem, még ha nehezemre is esik, amíg ki nem derítem, mi a franc folyik itt. Ha egy menyasszonyát imádó herceget akarnak, akkor tőlem ugyan megkaphatják, de arra a kurva esküvőre sosem fog sor kerülni.

Amikor a férfi kimegy a helyiségből, mély lélegzetet veszek, és kinyitom a szemem. Nem tudom, hogy kéne viselkednem: a fájó fejemhez kéne kapnom, vizet kéne kérnem, mert a kúrájuk hatására kiszáradt a szám… Egyenesen a nőre emelem a tekintetem, akit első látásra fel sem ismerek, aztán egyik percről a másikra megvilágosodom. Olyan rég találkoztam vele. Akkor még csak egy fanatikus kislánynak gondoltam, de mára egy elmebeteg nővé cseperedett a jelek szerint.

A király ki akarta házasítani a fiát, amint betöltötte tizennyolcadik életévét. Baekhyunnak persze egyik lány sem jött be, hisz amióta az eszét tudja, engem szeretett, de volt egy mindenre elszánt hercegnő, aki alkut ajánlott neki. Azt ígérte, ha elveszi, nem fog törődni azzal, hogy kivel lép félre, a házasságuk csak a külvilág számára lesz igazi. Igen ám, de a probléma ott kezdődött, amikor ez a bestia megismert engem, ugyanis belém szeretett, helyesebben szólva elvakultan meg akart magának szerezni.

Azt hittem, csupán egy szeszély voltam Taeyeonnak. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy annyi év elteltével nem jött össze senkivel, sőt, ez idő alatt végig azon dolgozott, hogy ha magamtól nem szerettem meg őt, akkor majd tesz róla, hogy bármi áron véghezvigye a terveit. Az emlékezet törlésének mechanikája továbbra is nagy kérdőjelként villog előttem, de feltételezésem szerint elég időt fogok itt tölteni ahhoz, hogy rájöjjek a folyamatra.

– Chanyeol! – suttogja elbűvölve, amikor észleli, hogy fent vagyok. Csak pár perce van a közelemben, de máris gyűlölöm őt. Fizikai fájdalmat okoz, hogy felfelé kell görbítenem a számat, és úgy kell néznem rá, mintha ő lenne életem asszonya. Bár Taeyeon tekintetébe mélyedek, lelki szemeim előtt Baek gyönyörű vonásai jelennek meg. Csak úgy tudom ezt végigcsinálni, ha egyfolytában a szerelmemre gondolok. Belőle merítek erőt, az a különleges érzés fog átsegíteni ezen, ami születésemtől kezdve összeköt minket.

– Kicsit szédülök, drágám. – A hangom elég hamisan cseng, amikor kiejtem a „drágám” szót, de Taeyeon annyira extázisba esett, hogy fel sem tűnik neki. Örvendezve az ágyam szélére ül, majd ijesztően gyorsan körém fonja karjait. Borzalmas érzés, mintha egy kígyó tekeredne a testemre, ami előbb-utóbb össze fog roppantani. – Kaphatnék egy kis vizet?

Nem érdekel, hogy helyesen cselekszem-e, egyszerűen képtelen vagyok tovább tűrni a bőre érintését. Mellesleg szerintem bármit mondhatnék, Taeyeon úgy el van varázsolva, hogy nem buknék le előtte. Nagy boldogan hoz nekem egy pohár vizet, aztán az elkövetkezendő ölelgetések elkerülése végett felállok, és az ajtó irányába indulok. Pár lépés megtétele után megtántorodok, hisz az ütés eredményeként tényleg szédülök, mire a nő rögtön a segítségemre siet.

– Hova mész? Szerintem jobban tennéd, ha pihennél még egy keveset. Nem fogsz unatkozni, én itt maradok veled. Nem gondolod, hogy kihasználhatnánk a gyengeséged, és…? – Vágyakozó pillantást vet az ágyra, amitől egyből felfordul a gyomrom. Az idegesség túl nagy hévvel ostromol; attól félek, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat nálam a cérna, ezért ha tehetem, kerülnöm kell őt. Húznom kell az időt, mert különben a kényszer alatt meg fogok törni, amit nem engedhetek meg magamnak. A szerelmem és a legjobb barátom sorsa az én kezemben van. Meg kell őket mentenem. Nem adhatom fel ilyen könnyen. Nem futamodhatok meg egy zavarodott elméjű vipera elől, hogy aztán beléjük eressze a mérgét.

– Szeretnék egy kis friss levegőt szívni. Nemsokára visszajövök. – Ezúttal sikerül ellágyítani a hangom, és még egy gyengéd csókot is nyomok a homlokára, amiért képzeletben megtapsolom magam. Taeyeon olyan arcot vág, mintha rátaláltam volna a G pontjára, amit sikernek könyvelek el. Ha beéri egy homlok puszival, akkor nem vagyok akkora bajban. Többről ne is álmodozzon, mert előbb halnék meg, minthogy hozzáérjek.

– De tényleg siess vissza! A lányommal vacsorázunk hármasban, jó? – A lányával? Létezik olyan pasi, aki ágyba bújt egy ilyen bolond nővel? De ezek szerint gyorsan lelépett, ha most elvileg én vagyok a vőlegénye. Csak szegény gyerekét sajnálom, mert számára nincs menekvés, amíg nagykorú nem lesz. Mosolyogva bólintok egyet, aztán cuki szerelmes pasi módjára integetek neki, de amint eltűnök a látóteréből, úgy megiramodok, mintha vadászkutyák szegődtek volna a nyomomba.

Nagyon régen nem jártam már Exoluxiában, és nem hittem volna, hogy ilyen körülmények közt fogom viszontlátni az ismerős tájakat. Hogy megpróbáljam lenyugtatni háborgó lelkem, végiglátogatom azokat a helyeket, ahol gyakran megfordultunk kiskorunkban Baekhyunnal. Elmegyek az iskolához, melynek falai közt türelmetlenül vártam a délutánt, hogy újra láthassam őt. Megsimogatom a fák ágait, és elmosolyodom attól az emléktől, hogy hányszor másztam fel dacból a tetejükre.

Amikor meguntam, hogy az elkényeztetett kis herceg folyton a nyakamon lóg, felkapaszkodtam az egyik öreg tölgyre, mert tudtam, hogy oda nem követhet. Félt a magasban, és ilyenkor órákon át könyörgött a földön maradva, hogy menjek már le játszani vele. A könyörgés rendszerint dühös toporzékolásba ment át, amin én nagyon jól mulattam. Imádtam az idegein táncolni, elveszni durcás arcocskájában, ahogy mérgesen azt kiabálja: „Park Chanyeol, egyszer a fejedet fogom vetetni apámmal.”

De végül mindig kiengeszteltem. Amikor belefáradt a várakozásba, hazaindult, és pár percre rá már én is a palotában voltam. Neki adtam az aznapi édesség adagomat, és nem kezdtem el lelökdösni az ágyról, mint általában, amikor odakucorodott anya meg közém. Folyton úgy tettem, mintha utálnám, hogy nem képes a szobájában aludni, mialatt nem jött álom a szememre, ha néha nem jelent meg. Anyám gyakran hangoztatta, hogy olyanok vagyunk, mint a testvérek, akik állandóan civakodnak, ugyanakkor a szívük mélyén nagyon szeretik egymást, de én sosem tekintettem bátyámként Baekhyunra.

Sosem fogom elfelejteni, hogy anya elvitt a rokonainkhoz, amikor öt éves voltam. Az egyik néni megkérdezte tőlem, hogy feleségül veszem-e a lányát, ha felnövünk, mire én azt válaszoltam, hogy nem lehet, mert én Baekhyun herceget fogom feleségül venni. A légkör megfagyott egy pillanatra, majd az asszony zavartan nevetgélve elmagyarázta, hogy egy fiút nem lehet feleségül venni, ráadásul más kasztba is tartozunk, erre én közöltem, hogy nem érdekel, hogy mit mond, a lánya meg olyan ronda, hogy úgysem fog kelleni senkinek.

Anya soha nem vitt el többet a rokonokhoz. Egész úton hazafelé csendben ültem, és szomorkodtam, amiért kinevettek, amiatt, hogy nem tudtam, hogy mit jelent a „kaszt” kifejezés, és mert hiányzott Baekhyun, hisz egész nap nem láttam. Igazán azt sem tudtam még, hogy egy feleségnek mi a dolga, csak abban voltam biztos, hogy mindig azt akarom, hogy az az idegesítő törpe engem átölelve aludjon el. Mielőtt leszálltunk volna a vonatról, anya megsimogatta az arcomat, és azt mondta, azzal házasodok össze, akivel szeretnék, de változtassak a búval bélelt képemen, mert Baekhyun nem fog hozzám jönni, ha ilyen morcosnak lát. És hát a kis Chanyeol szája a következő percben már fülig ért, mert nem állt szándékában elriasztani a jövendőbelijét.

A tóhoz érve muszáj kicsit leülnöm. Itt tanítottam meg úszni, itt ért hozzám először úgy, mint egy férfihoz. Amíg Exoluxiában éltünk, sokszor azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem, de ilyen erős félelem még sosem tört rám. Nem tudom, képes leszek-e egyáltalán felkészülni arra, hogy nem fog felismerni. Bár lehet, hogy ő is csak megjátssza magát, nem igaz? Hát persze, ez eddig még eszembe sem jutott! Baek és Sehun biztosan hozzám hasonlóan színlelnek, és most is épp azon vannak, hogy megtalálják innen a kiutat. Az kizárt, hogy Baekhyun ne emlékezzen azokra, amikre én. Hogy ne mosolyodjon el, amikor az istállók környékén halad el arra gondolva, hogy hányszor csókolóztunk a szalma bálák tetején. Hogy ne járja át a borzongás, amikor felidézi az első csókunkat a nem messze lévő kis kunyhóban.

– Chanyeol herceg, de örülök, hogy újra nálunk látom! Készülődnek már a nagy alkalomra? Remélem, ismét az én éttermemben fognak vacsorázni. Csak a pincérnőim maradjanak életben! Amikor múltkor ott jártak, napokig a felhők között érezték magukat a felszolgálóim, annyira odavannak önért.

Szerintem még soha nem fordult elő velem életem során, hogy ne tudjak valamit lereagálni. Ettől a monológtól azonban újabb émelygési roham környékez meg. Junmyeonnal kiskorunk óta ismerjük egymást. Számtalanszor segített nekem a lovak körül, én meg cserébe a konyhán szorgoskodtam, ha megkért. És ez az ember teljes lelki nyugalommal ejti ki a száján a herceg titulust, mi több, azt hiszi, vendégül látott az éttermében, de az Istenért, én azt sem tudtam, hogy lett egy étterme! Oké, le kell nyugodnom. Ez még nem jelenti azt, hogy Baek agyát is ki tudták mosni, hiszen valamiért az enyémet sem sikerült. Minél hamarabb ki fogom deríteni, hogy hányadán állunk, mert kezdek beleőrülni a bizonytalanságba.

Lehet, hogy bunkóság részemről, de egy szó nélkül hagyom faképnél Junmyeont. Elég nekem Taeyeon előtt a hülyét adni, nincs kedvem az összes manipulált zombival végigjátszani ezt. Csak nehogy elnevessem magam, ha Baekhyun is hercegnek fog szólítani. Azt hiszem, jelenleg még nem fogtam fel teljes mértékben a történtek súlyát. Többször szeretnék felröhögni a helyzet abszurditásán, pedig talán jobban tenném, ha felkészülnék a legrosszabbra.

Amikor meghallom egy gyerek hüppögését, megállok, és a hang irányába fordulok. Először meg sem ismerem a könnyáztatta arcú kislányt, annyira másképp néz ki. Mindig szabadidő nadrágban meg kényelmes pulcsiban láttam, a haja pedig kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába. Ezúttal viszont egy gyöngyökkel díszített rózsaszín ruhát adtak rá, amihez fodros szoknya rész tartozik, és a haját egy öregasszonyos kontyban fogták össze a feje tetején. Amikor észrevesz, ijedten hátrálni kezd, amit nem tudok mire vélni. Ő sem emlékszik rám? Vagy attól rémült meg, hogy engem is sikerült elkapniuk?

– Honey – mondom halkan, mire még nagyobb zokogásban tör ki. – Mi lenne, ha bemennénk a csónakházba, hogy senki ne lásson meg minket? Ugye nem félsz Chanyeolie oppától? Te vagy az én egyetlen keresztlányom… – A gyerek felpattan, és meg sem áll a fent említett helyig. Ezt jó jelként könyvelem el, és a gyanúm beigazolódni látszik, amikor a falak védelmében a nyakamba veti magát.

– Te tényleg emlékszel rám?

– És te is rám – nevetek fel megkönnyebbülten.

– Annyira félek, oppa! Sehun apát meg engem betuszkoltak egy autóba, aztán adtak neki egy szurit, amitől elaludt, és amikor újra találkoztam vele, már nem tudta, ki vagyok – meséli olykor elcsukló hangon. A fenébe, tehát Sehunnal sikerült elbánniuk! De ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy Baekhyunnal is. És mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy visszaadjam Honeynak az apukáját. – Az a boszorkány azt mondta, ő az anyukám – folytatja sírdogálva a történetet.

– Micsoda? – kerekednek el szemeim, amikor kezd összeállni a kép a fejemben. Taeyeonnak nincs is gyereke. Azért rabolta el Honeyt, hogy saját lányaként nevelje fel. De miért pont őt? És velünk mi a célja? Oké, azt sajnos tudom, hogy velem mik a szándékai, de a többiekkel? – Az a boszorkány bolond. Képzeld, engem meg akart csókolni – mondom neki fejcsóválva, mire felháborodva csattan fel:

– A ribanc! – Azt hiszem, figyelmeztetnem kéne, hogy ne beszéljen csúnyán, mert még túl kicsi az ilyen szavakhoz, de annyira találónak érzem ezt a jelzőt, hogy nevetve megismétlem. – Nézd, még ezt a borzalmas ruhát is rám adta. Úgy utálom! Az apukám nem ismer meg, és ilyen ruhákat kell hordanom – fakad újra sírva. Szegény kicsikém. Hat évesen a babáival kéne játszania, mesét néznie, és a szülei szeretetét élveznie. Most még jobban gyűlölöm azt a nőt. Az egy dolog, hogy velem baszakszik, de mit képzel magáról, hogy ilyeneknek tesz ki egy gyereket?

– Ne szomorkodj, Honey…

– Azt sem engedi, hogy Honeynak hívjanak! Szerinte az túl gyerekes, és egy igazi hercegnőhöz a Haneul név illik. – Nehéz őt ilyen elkeseredettnek látni. Attól függetlenül, hogy Sehun nem a vérszerinti apja, inkább ráütött. Nem sírt, ha elesett, nem szomorodott el, ha valami nem jött össze neki, hanem keményen addig harcolt, amíg el nem érte a célját. Az, hogy ilyen elesettnek látom, lelomboz, és még gyengébbnek érzem tőle magam.

– Figyelj csak! Te és én szövetségesek leszünk, jó? Hát nem nagyszerű? Hős lehetsz, Honey, és ha túl leszünk ezen, elmesélheted a barátaidnak, hogy olyan dolgokat tettél meg, amiket ők csupán a filmekben láthatnak. Hidd el, hogy a végén győzni fogunk!

–  De az a gonosz boszorkány is győzhet – suttogja a szemét törölgetve.

– Hogy győzhetne? Láttál már olyan mesét, aminek a végén a boszorkány lett boldog, a jók pedig rosszul jártak? – Felkapom őt, és addig csikizem, amíg el nem neveti magát. Muszáj erőt öntenem belé, holott szerintem nála is jobban félek. Hisz ezt a történetet nem én írom, így bármi megeshet benne. Az is, hogy egy perc múlva belép Taeyeon a csónakház ajtaján, és közli, mindent hallott a beszélgetésünkből, aztán még egyszer végrehajtja rajtam a procedúrát, ami ezúttal sikeres lesz.

– De mi lehet apucival? És Sehun apa miért van együtt Baekhyunie oppával? Nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, hogy el akarlak választani tőle… – Honey megint hangos sírásra zendít, én azonban lefagyok szavai hallatán, és egy darabig elfelejtem, hogy nem ártana megvigasztalnom. Mi az, hogy Sehun és Baekhyun együtt vannak? Az nem lehet! Honey még csak egy kisgyerek, simán félreértelmezheti a dolgokat. Azok ketten még barátoknak sem mondhatóak. Amikor meglátogatjuk őket, Baek külön vonul Jonginnal, én pedig Sehunnal múlatom az időt. Ha néha mégis négyesben szórakozunk, ők folyton marják egymást. Micsoda abszurd ötlet a kicsitől, hogy járnak!

– Szerintem az apukád lesz a legnagyobb hős. Biztos vagyok benne, hogy a seregével már keres minket. Csak napok kérdése, és ki fog innen menteni. – Honey elmosolyodik arra a gondolatra, hogy Jongin bármelyik pillanatban felbukkanhat, hogy kiszabadítson bennünket. Csak az a baj, hogy itt nem a menekülés a fő probléma. Nem vagyunk bezárva, simán visszamehetnénk a saját lakóhelyünkre, de amíg az emberek azt hiszik, hogy itt élnek, nincs mit tenni. Hiába bizonygatnám Sehunnak, hogy fogja a lányát, és menjen haza, ha ő nem is emlékszik arra, hogy van egy gyereke.

Honey megígéri, hogy nem fogja elárulni Taeyeonnak a titkunkat, és hogy jó kislányként mindent megtesz, amit az a szipirtyó kér tőle. Fájó szívvel, de a palota előtt elengedem a kezét, nehogy túl gyanús legyen, hogy egyszerre érkeztünk meg. Szerencsére odajön hozzá egy tetőtől talpig saras kisfiú, akivel örömmel megy játszani, amit egy darabig lágyan mosolyogva követek figyelemmel. Legszívesebben órákon át bámulnám őket, mert rohadtul nem merek bemenni azon az ajtón. A keresztlányom kis időre megfeledkezhet a gondokról a játéknak köszönhetően, amíg én óriási görccsel a gyomromban toporgok, attól rettegve, hogy mi vár rám, ha átlépem a küszöböt. Mostanra minden reményem szertefoszlott, és annyira félek szembenézni a cudar igazsággal, hogy kínomban már akkor könnyek gördülnek le az arcomon, amikor még nem is tudom pontosan, mire számíthatok.

Hirtelen eszembe jut az anyukám. Olyan rég láttam már! Nem számolva a következményekkel a cselédrészleg felé veszem az irányt, és szapora léptekkel hamar a konyhában termek. Utálom, hogy anya továbbra is itt gürcöl, amikor a könyv bevételéből simán fizethetnék neki egy albérletet mellettünk. De ő nem akarta elhagyni a szülőföldjét, ezért igen ritkán tudunk találkozni. Baek és én nem szívesen jöttünk volna ide vissza, így anya szokott néhány napot nálunk tölteni, de nekem az nagyon kevés.

Boldogság önt el, amikor megpillantom őt a tűzhely előtt. Az én anyukám cseppet sem öregszik, ugyanolyan gyönyörű, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ugyanolyan jókedvűen kevergeti a fazékban rotyogó ételt, pedig én a helyében már nagyon unnám a mindennapos főzést, ráadásul ennyi személyre. Nem köszönök rá, meglepetésszerűen közelítem meg, és hátulról megölelem, majd nyomok egy puszit a feje búbjára. Nem érdekel, hogy ragaszkodik ehhez a helyhez, ha vége lesz ennek a rémálomnak, magammal fogom vinni, még ha ellenkezik is. Épp itt az ideje, hogy felhagyjon a munkával, és a további életét az unokája kényeztetésének szentelje. Jaj, anya el fog ájulni, ha megtudja, hogy Baek belement az örökbe fogadásba!

– Chanyeol herceg! Magának akkora szíve van. Még egy szolgálót is képes megölelni. Az úrnő igazán jól járt felségeddel, ahogy a kis hercegnő is.

Oké, Chanyeol, csak lélegezz! Ne felejts el levegőt venni, az Isten áldjon meg!

Lerogyok az egyik rozoga székre. Szeretnék egy kis vizet inni, de annyira remeg a kezem, hogy inkább leteszem a poharat, nehogy összetörjem, és anyának csináljak ezzel plusz munkát. A francba, ez már egyáltalán nem tréfa! Nem emlékszik rám az édesanyám! Aki kilenc hónapig a méhében hordott, egyedül nevelt, mert az a görény, aki teherbe ejtette, szó nélkül lelépett. Akivel tizennyolc éven át mindent megosztottam, hozzá bújva aludtam még nagyfiúként is… Azt nem is feltételeztem, hogy ő sem tudja, ki vagyok. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem fogja felismerni a fiát, és mivel felkészületlenül értek a szavai, még nagyobb arcul csapást jelentenek.

– Magának van gyermeke? – kérdezem a terítőt fixírozva. Gőzöm sincs arról, minek fájdítom tovább a szívem, hisz azt úgysem fogja válaszolni, hogy igen, itt ül éppen velem szemben. Lerí róla, hogy nem tudja hova tenni, hogy egy nemes úrfi ücsörög a konyhában, és kedvesen szól hozzá. Pedig Baekhyun is ilyen volt, annak ellenére, hogy hercegnek született. De nyilván rá sem emlékszik, vagy legalábbis teljesen másképp.

– De hát tudja, hogy nincsen. Nekem csak Baekhyun van, az én kis szeszélyes unokaöcsém. – Hogy mi? Ha anya azt hiszi, hogy Baek az unokaöccse, az azt jelenti, hogy Taeyeon velem ellentétben a pornép közé sorolta őt. Kezdek rájönni, hogy Baekhyun miért van itt. Az a ribanc e képpen áll rajta bosszút, amiért nem vette feleségül. Mindig is fájt a foga Exoluxiára, ahogy rám is. A terveiben az szerepelt, hogy megházasodik a trónörökössel, így övé lesz az ország, de hagyja, hogy a férje mással enyelegjen, amíg ő az én szeretőmmé válik. Csakhogy a férj jelöltje ugyebár engem akart, melynek köszönhetően sem az ország, sem én nem lehettem az övé. Legalábbis legális úton nem. Ezért mindenki tudatát módosította, hogy valóra válthassa az elképzeléseit. – Nézze, engem igazán nem zavar, hogy itt van, de ha az unokaöcsém meglátja… Kérem, menjen el!

Anya arca indokolatlan riadtságot tükröz. Oké, lehet, hogy Baekhyun nem fog megismerni, amibe persze bele fogok halni, de azért még nincs világ vége. Vagyis ezt mondja a felettébb optimista énem. Nem pánikolhatok be. Ha elvesztem az uralmat a cselekedeteim felett, tényleg nem lesz innen kiút. Higgadtan, hidegvérrel kell a dolgokhoz állnom. Szerintem van valamilyen ellenszer erre a borzalomra, csak meg kell találnom. És meg is fogom találni. Szinte már biztosra veszem, hogy Baek emlékeit törölték, mert ő két percig sem bírta volna visszafojtani a haragját. Egyből nekiment volna Taeyeonnak, ami nem célra vezető, tehát ebben az esetben nem bánom, hogy egy véletlennek vagy éppen a sorsnak köszönhetően én emlékszem mindenre.

 – Gyilkos! Meg foglak ölni te utolsó szemétláda!

Nem akkor omlottam össze, amikor tudatosult bennem, hogy Taeyeon magának akar, és ennek érdekében az egész birodalom agyába belenyúlt. Sem akkor, amikor az anyukám idegennek nézett, sem akkor, amikor realizáltam, nekem kell megmentenem a többieket. A végső, a legnagyobb csapás akkor ér, amikor Baekhyun a konyhába lépve azon nyomban nekem ront, amint meglát, és a nyakam köré fonva ujjait próbálja kiszorítani belőlem a szuszt.

Annyira sokkol ez a helyzet, hogy a levegőhiányt kezdetben nem is észlelem, csak a szívem sajgását érzem, ami össze-vissza verve tiltakozik a valóság ellen. Felkészültem arra, hogy Baekhyun anyámhoz hasonlóan át fog nézni rajtam, esetleg Sehunnal nyalni-falni fogják egymást előttem, de az már túl sok, hogy olyan hamis emléket ültettek a fejébe, mi szerint gyilkos vagyok. Baek olyan törékeny, sosem gondoltam volna, hogy azokkal a finom kis kezeivel ilyen erősen tud szorítani. Azok a gyönyörű ujjak eddig csak az arcomat cirógatták, örömet okoztak nekem, csodálatos hangokat csaltak ki a bári zongorából, és görcsösen kapaszkodtak belém, amikor izgult egy vizsga miatt. Ezt nem teheti velünk egy elmeháborodott némber! Nem elég, hogy azt akarja, elvegyem, még óriási gyűlöletet is kellett plántálnia életem szerelmébe? Nem lehetne szimplán közömbös irántam?

– Baekhyun, ő a vőlegényem! Azonnal megparancsolom, hogy engedd el! – Taeyeon erőteljes hangjára a kedvesem ujjai elernyednek a nyakamon, de rögtön nem ereszt szabadon. Mélységes szomorúsággal szemében néz a királynőre, aki aggódva siet oda hozzám, és mindenét feláldozó menyasszony módjára lefejti rólam Baek kezét.

– De hát úrnőm… Ő az apám gyilkosa! Ő ölte meg az apámat! Hogy szerethet egy gyilkost? Nem fél, hogy önre is rá fog támadni? – Baekhyun szembe köpné magát, ha észnél lenne. Több okból is. Egyrészt gyűlölte az apját; konkrétan pezsgőt bontott volna, ha végeztem volna vele, nem zokogna itt miatta. Másrészt előbb ugrana le egy hídról, minthogy térdre esve megalázkodjon Taeyeon előtt. Elborzadva figyelem, ahogy könnyek közt fetreng a nő lábánál. Ez nem az én Baekhyunom! Nem az a dacos, minden ellen lázadó fiú, akiért az életemet is odaadtam volna. Szörnyen megrémiszt a változása. A kinézete a régi, de azon kívül semmi nem maradt meg belőle, amitől kezdem elveszteni a türelmem. Bárcsak hozzá hasonlóan megszorongathatnám Taeyeon nyakát!

– Nem ölheted meg őt, mert akkor te is gyilkossá válnál. Ugye te nem akarsz olyan lenni, mint ő? – teszi fel az öt millió dolláros kérdést Sehun, gyors léptekkel Baekhyun mellett teremve. Leguggol hozzá, a kezébe fogja az arcát, és gyengéden letörölgeti a könnyeit. Baek oltalmat keresve bújik a karjába, és olyan szorosan öleli, mintha ő lenne az egyetlen, aki életben tartja. Én ezt nem hiszem el! Egyszer sem ölelték meg egymást még barátilag sem, erre most úgy simul Sehunhoz, mintha évek óta ezt tenné. Mi jöhet még? Jól megveri Pearlt, mert azt programozták bele, hogy utálja a lovakat?

Taeyeon megfogja a karom, és kifelé kezd húzni a konyhából. Ott hagyom az anyukámat, a legjobb barátomat és örök szerelmemet, akik közül egyikük sem emlékszik rám. Hogy tudnék leplezni ekkora fájdalmat? Hogy játszhatnám el, hogy nincs semmi bajom, hiszen csak egy bolond szerencsétlen támadt rám, aki szóra sem érdemes. De csodával határos módon továbbra sem teszem meg azt a valóságban, amit fejben már ezerszer lejátszottam. Egy hamis mosoly kíséretében ülök le a hányinger gerjesztően pompázatos nappaliban, ahol minden a királynő nagylelkűségét hirdeti. A következő pillanatban Honey ront be az ajtón, aki megmentőmként csapódik az ölembe, mert az az arc, amit Taeyeon vág, amint meglátja a mocskos és elszakadt habos-babos ruhát, kicsit felvidít.

– Te egy neveletlen hercegnő vagy, de majd én megmutatom neked, hogy viselkedik egy vérbeli kisasszony. Nem sarazhatsz az udvaron a cselédek gyerekeivel, értetted? Itt bent kell lenned, olvasnod, zongoráznod, és…

– Aludhatok Chanyeol oppával? – kérdezi a kicsi, mintha meg sem hallotta volna a boszorkány dörgedelmét.

– Nem! Te nagylány vagy már, és a nagylányok külön szobában alszanak. Vagy talán még kisbabának érzed magad?

– Természetesen velem fog aludni. Inkább örülnöd kéne annak, kedvesem, hogy a lányod így ragaszkodik a jövendőbelidhez. – Taeyeon ellenkezésre nyitja a száját, de dühösen becsukja, mielőtt bármi is kicsúszhatna rajta. Nekem nem képes nemet mondani. Ki kéne próbálnom, hogy ha arra utasítanám, hogy ölje meg magát, vajon megtenné-e. De lehet, hogy csak tőle tudhatom meg az emlékezet visszanyerésről szóló információkat, úgyhogy egy ideig még nyugta lesz.

Taeyeon hívat egy szobalányt, hogy fürdesse meg Honeyt, engem pedig az étkezőbe kísér. Rohadtul nincs étvágyam, de le kell tuszkolnom néhány falatot a torkomon, hisz az evés is a színjátékhoz tartozik. Mellesleg amint megkóstolom anya főztjét, amire már ezer éve nem volt példa, minden bánatom ellenére habzsolni kezdek. A nő végig magyaráz, de én egy szavára se figyelek. Az emlékeimbe mélyedve próbálom kizárni a tudatomból bosszantó lényét. Képzeletben visszarepülök azokba az időkbe, amikor Baekhyunnal azon versenyeztünk, hogy az szereti jobban, amit anya készített, aki gyorsabban eszi meg. Ennek rendre az lett a vége, hogy a mosdóig kellett versenyt futnunk, mert a túlzásba vitt mohóság vissza akart köszönni.

Azon gondolkozom, mit csinálhat most. A konyhában ücsörög az anyukámmal, mint régen, csak az a különbség, hogy Sehun foglalta el a helyemet. És mi lesz a vacsora után? Bele se merek gondolni! Hirtelen éktelen düh kerít a hatalmába, amikor sorra veszem a lehetséges opciókat. Baekhyun soha nem csókolt meg senkit rajtam kívül. Tudom, hogy nem azért fog megcsalni, mert nem szeret, mégsem csillapodik a haragom. Minek képzeli ez a nő magát, Istennek? Ez nem egy rohadt regény, amiben az író kedvére játszadozhat a szereplői sorsával. Ez az életünk, amit nem vagyok hajlandó Baek nélkül leélni.

Felviszem Honeynak a vacsorát, mert Taeyeon azzal bünteti a rosszalkodása miatt, hogy nem ehetett velünk, amit a kicsi jutalomnak tekint, mert legalább az ágyon elfetrengve ehet, és senki nem ordítja le a fejét, hogy ne a kezét használja. Nagyon örülök, hogy a keresztlányom velem van, bár ez önzőség részemről, hiszen kellőképp sérülni fog a lelke a boszorkány uralma alatt. De legalább mi ketten itt vagyunk egymásnak. Így nem kell egyedül aludnia, én pedig megmenekülök attól, hogy azzal a hárpiával kényszerüljek egy ágyba.

Honey arca elkomorul, amikor meglátja a puccos hálóinget, amit Taeyeon az ágy végébe készített neki. Elhatározom, hogy valahonnan szerzek neki egy kényelmes pizsit, csak egy kicsit nehezen tudok elszabadulni, mert fél pár percre is egyedül maradni. A kezébe nyomom a kis plüss majmot, ami a pulóvere zsebében lapult az elrablása közben, így magával tudta hozni, majd lábujjhegyen kiosonok a szobából. Nem indulok el rögtön a lépcsők felé, a fülemet hegyezve próbálok meggyőződni arról, hogy szabad a pálya, és amikor útnak eredek, akkor is olyan halkan surranok végig a folyosón, mint egy körmönfont macska. Nincs szükségem arra, hogy Taeyeon észrevegyen, és balhét csapjon.

A küldetést könnyebben végrehajtom, mint gondoltam. Megkérem az egyik munkást, hogy adjon a kislánya pizsamái közül egyet, és mivel azt hiszi, hogy egy flancos herceg vagyok, szó nélkül hoz nekem egy macis példányt. Honey ezt imádni fogja. Otthon van neki ehhez hasonló, ami Baekhyun első ajándéka volt számára. Az utcán sétálgattunk, amikor izgatottan a kezem után nyúlt, és visszahúzott az egyik kirakat elé. Nem értettem, mit nézeget egy olyan felhozatalon, amiben nincsenek seggére feszülő farmerek vagy a szeme színét kihangsúlyozó pólók. Mindig én választottam a gyereknek holmikat, őt hidegen hagyták az ilyesfajta dolgok. De azon a napon csillogó szemekkel állapította meg, hogy muszáj megvennünk Honeynak azt a pizsamát, mert remekül fog állni rajta. És miután átadtuk, ők ketten egy egész estés pizsi partit rendeztek.

A kinti sötétségben úgy érzem, szabadjára engedhetem a bennem dúló indulatokat, különben fel fogok robbanni, és idő előtt teszek kárt Taeyeon szépnek mondott arcában. Akkorát rúgok a ház oldalába, hogy félő, eltörtek a lábujjaim, de cseppet sem hat meg a fizikai fájdalom. Az öklömet is szívesen szétverném, ha nem lenne benne a pizsama, amit nem vérezhetek össze. Jobban lennék egy alapos hisztéria roham után, ha még nagyobb fájdalmat okozhatnék magamnak, mint amikor azt hittem, Baekhyun meghalt, de most túl veszélyes lenne. Az a hárpia el tudta venni a szeretteim emlékeit, simán előfordulhat, hogy tíz centiméterenként kamerát szereltetett fel az egész országban, hogy azon keresztül figyelje a viselkedésünket. Pedig nagy szükségem lenne a tombolásra.

Ismét a konyhán át célzom meg a palotába jutást, ám félúton megtorpanok, ugyanis Baekhyun az asztalnál álldogál, és éppen forró tejet készül önteni egy bögrébe. Tovább kéne mennem, amíg észre nem vesz, de a kísértés nem hagy nyugodni, emellett féltem is őt, mert tisztában vagyok azzal, hogy mennyire béna. Szeret esténként kakaót inni, ami ezek szerint nem múlt el az emlékei kitörlése ellenére sem. Lehet, hogy butaság, de ez az aprócska információ reményt ad, és akaratlanul is elmosolyodom, amikor már csak pár lépés választ el tőle.

– Hadd segítsek! – érintem meg a vállát, mire ijedtében akkorát ugrik, hogy leforrázza a bal kézfejét. A fenébe, pont ezt akartam elkerülni. Eddig mindig én töltöttem ki neki a tejet, mert vagy a terítőt áztatta el vele, vagy a keze bánta, amikor nem engedte, hogy kiszolgáljam őt. Ragaszkodtam ahhoz, hogy minden este én készítsem el a kakaóját, mert azzal gyorsabban végeztem, mintha a terítőből kellett volna kiszedni a foltokat, vagy a hólyagjait ellátni.

Olyan édes volt, amikor rituálészerűen pontban hatkor bekucorodott a kanapéra a bögrével a kezében nyakig betakarózva. Ötven percen át megszűntem létezni számára, mert a kedvenc sorozata alatt mondhattam neki bármit, nem hallotta meg. Sosem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire bele van merülve a képernyőn folyó események alakulásába, vagy csak direkt nem válaszol ilyenkor, ezért egyik alkalommal azt mondtam, hogy meghúztam a pizza futárt, amíg elment a boltba. Semmi reakció. Aztán hangosabban azt ecseteltem, hogy fél éven belül meg fogok halni, mert a legutóbbi rutin vizsgálat eredményei szerint rákos vagyok. Ekkor Baekhyun szörnyülködve felszisszent, de mint kiderült, csak a filmbeli történések rázták meg.

Ki nem állhattam azt a napi ötven percet. Még ha valamilyen oknál fogva külön is voltunk, folyton hívogatott, üzeneteket küldözgetett, akkor azonban nem kért belőlem. De legalább nézhettem a maszatos arcát, mert folyton úgy ivott, hogy végigfolyt az állán a kakaó, amit a sorozat aktuális részének befejeztével kedvemre lenyalhattam róla. Már attól hülyét kaptam, ha naponta ötven percig nem foglalkozott velem, mi lesz ezután? Annyira utálom ezt a helyet, pedig még csak pár órája vagyok itt. Annak idején szerettem Exoluxiát, szívesen maradtam volna, de mivel Baekhyun menni akart, illetve muszáj volt eltűnnünk a király elől, nem volt maradásom. Sokáig hiányzott a megszokott környék, de most sokkal jobban hiányzik a kis lakásunk, és az, ahogyan Baek kiskoromtól fogva nézett rám.

– Nem elég, hogy el kell tűrnöm a jelenléted, még le is forrázol, hogy ne csak a lelkem fájjon? – förmed rám magából kikelve. Odarohan a mosogatóhoz, hogy hideg vizet ereszthessen sérült kezére, de az arckifejezéséből ítélve nem sokat javít a helyzeten. Képtelen vagyok megszokni, hogy ilyen ridegen beszél velem. Hirtelen megannyi könnycsepp tódul a szemembe arra a gondolatra, hogy miként váltunk el az ominózus eset előtt. Ráordítottam, amit korábban sosem tettem, és azt vágtam a fejéhez, hogy bárcsak ne ismernénk egymást. Tudom, hogy a dolgok nem azért alakultak így, mert ezt kívántam, mégis iszonyatosan fáj, hogy így viselkedtem. Ha tudtam volna, hogy már csak óráink vannak hátra kettesben, ki nem engedtem volna a karjaim közül.

Teljes mértékben hidegen hagy, hogy milyen színűek a falak a lakásunkban. Nekem csak az számít, hogy Baekhyunnal élhetek benne, ennyi. Viszont azon az átkozott napon valamiért bekattantam. Pontosan tudtam, hogy Baeknek nem kell senki más rajtam kívül, de a telefonja kijelzőjén villogó név totálisan elvette az eszem. Mint amikor a bika meglátja a vörös posztót, és indokolatlanul megvadul tőle. Az én vörös posztóm Jongdae volt. Nem ismertem, azt sem tudtam, kicsoda, a neve láttán mégis eldurrant az agyam. Felszínre hozta minden sérelmemet: az örökbe fogadást, a könyvvel való bénázásomat, ezért meggondolatlanul ömlöttek belőlem a szavak.

A szerelmünk csodálatosnak hatott, de nem létezik problémák nélküli kapcsolat, amiken előbb-utóbb úgyis túlléptünk volna. Kicsit sokáig húztam a megbocsátást, amit a történtek fényében még jobban bánok. Céltalanul róttam az utakat a semmin pufogva, és mire megírtam Baekhyunnak, hogy ne aggódjon, ezúttal sem tudott lerázni, már nem válaszolt. Pánikba esve száguldottam haza, mivel az első gondolatom az volt, hogy nagy elkeseredésében hülyeséget csinált. Egész úton szidtam magam, hiszen ismerve őt számíthattam arra, hogy hátat fordít az életének, ha engem elveszít. Hajlamos volt gyorsan feladni, ha nem látott kiutat a bajból, ezért nagyon féltem, hogy elkések.

Őrült módjára próbáltam megtalálni, borzalmas feltevések jelentek meg lelki szemeim előtt, de eltűnésének valódi okára legmerészebb álmomban sem gondoltam. Az egyik környékbeli srác mondta, hogy szemtanúja volt annak, hogy egy maszkos alak leütötte Baekhyunt, aztán egy sötétített ablaküvegű autóhoz vonszolta, majd olyan sebesen szívódott fel, mintha ott sem lett volna. Jelentettem a rendőrségen, akiktől csak a jól bevált szöveget kaptam válaszul, hogy huszonnégy óra elteltével keressem fel újra őket, ha még Baek mindig nem lesz otthon. Na és ha pont abban a huszonnégy órában fogják megölni? Rettentő dühös voltam a zsarukra, amiért minden esetben ragaszkodnak a kis szabályaikhoz, de leginkább magamra haragudtam, hisz megakadályozhattam volna a támadást, amennyiben mellette lettem volna. Nem sokkal később érkezett Jongin hívása, ami azonban ráébresztett, hogy itt valami jóval keményebb dologról van szó, mint amit először feltételeztünk, és nem tévedtem.

– Ne érj hozzá! Még a végén mérget csempészel bele – morogja, amikor észreveszi, hogy tejszínhabot nyomok a kakaójára. Egyszer nem volt otthon tejszínhabunk, amitől Baek teljesen kiakadt. Azt mondta, a kakaó olyan lenne tejszínhab nélkül, mint én átlagos fülekkel, amiről nehéz volt eldönteni, hogy bóknak vegyem-e. Ott ült nyakig bebugyolálva a kanapén, amikor realizáltam a hiányt, és mivel ő már nem kelhetett útnak a sorozata miatt, nekem kellett lemennem a boltba. A hozzánk közel lévőben persze elfogyott, a másodikban elvitték előlem az utolsó darabot, a harmadikban pedig nem árultak olyan márkájút, amihez Baek ragaszkodott, mert az sem volt mindegy. A negyedikben tudtam venni egyet, de mire hazaértem, vége lett a sorozatnak, a kakaót önthettem ki, hiszen műsor nélkül nem itta meg, és egész este hallgathattam a zsörtölődését, ugyanis állítása szerint rosszkedve lett, amiért nem ihatta meg a szokásos adagját.

Az ilyen kis idegőrlései miatt sokszor falnak tudtam volna menni. Ezek halmozódtak fel bennem, és buktak ki belőlem az utolsó együtt töltött napon. Most mégis eltörpülnek azok a dolgok ahhoz képest, amin pillanatnyilag megyünk át. A múlt éjszakám is szörnyű volt, bár akkor legalább még érezhettem az illatát a párnáján, láthattam a szanaszét heverő cuccait, de ma éjjel egy idegen szoba falai közé kényszerülök, miközben azon fogok agyalni, mit csinálhat Sehun a pasimmal két emelettel lejjebb. Képtelenség, hogy ezt kibírjam!

– Kérhetek tőled valamit? Csak egyetlen állításomat hidd el! Kérlek, csak egyetlen egyet!

– Mégis mit? Hogy tetszem neked? Ezt ki sem kell mondanod, látom a tekintetedben. Rohadtul idegesít, ahogy bámulsz! Taeyeon úrnő tudja, hogy kinéztél ágyasodnak?

– Nem öltem meg az apádat – mondom hevesen, nem törődve a megjegyzésével. – Esküszöm, nem vagyok gyilkos! A hasonmásom lehetett, vagy mit tudom én, de nem én voltam…

–  És miért lenne az jó neked, ha elhinném ezt?

– Mert azt szeretném, ha barátok lennénk. – Baekhyun olyan szemeket mereszt rám, melyek arra késztetnek, hogy búcsút mondjak annak az ábrándnak, mi szerint valaha barátkozni fog velem. – Vagy legalább haverok… Közeli ismerősök? – A hangom árulkodóan megremeg az utolsó szótagnál. Merev tekintete, mosolytalan arca arról tanúskodnak, hogy egyetlen jelzőt képes rám aggatni: ellenség. Nem vagyok hülye, azt tudtam, hogy nem rohanhatom le se szó, se beszéd, mert ami nekem halál természetes, neki halálosan ijesztő lenne. Ha elkapnám a derekát, és szorosan magamhoz húznám egy csókra, rögtön rohanna Taeyeonhoz, hogy beköpjön, amit el kell kerülnöm, még ha bele is halok. Talán hetekbe is telhet, mire megtalálom az ellenszert a bajukra; hogy fogom túlélni, ha még barátilag sem lesz mellettem? Abba nagy nehezen beletörődtem, hogy nem érhetek hozzá, de hogy még gyűlöljön is… Ez nem fog menni…

–  Úgy gondolod, csökkenhet a bűntudatod, ha jót teszel az áldozatod fiával?

– Oké, hagyjuk! – El kell fordulnom, hogy ne lássa a szemem sarkában gyülekező könnyeket. Én semmit nem szoktam könnyen feladni. Addig küzdök, amíg el nem érem a célom, de ez már nekem is sok. Volt, hogy a király egy hétre is elküldte Baekhyunt a palotából, de akkor nem éreztem ilyen távol magamtól, amikor egy tenger választott el minket, pedig jelenleg csak egy asztal ékelődik közénk. Baek gyakorta ment az agyamra az ostobaságaival, mégis mindent elnéztem neki, amint megéreztem a belőle áradó szeretetet, azt a fajta rajongást, amit egyedül irántam tanúsított.

– Hé, vérzik a kezed! – Jól hallom, hogy aggodalom cseng ki a hangjából? Á, nem szabad hiú ábrándokat kergetnem! Csak azért kezdtem el egy sajtot szeletelni, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet, és közben észre sem vettem, hogy majdnem levágtam az egyik ujjpercemet. De basszus, ezután mindennap el fogom játszani, hogy olyan szerencsétlen vagyok, hogy rendszerint belém szalad a kés, ha ennek köszönhetően érezhetem Baekhyun érintését. Konkrétan extázisba esek attól, hogy kicsavarja a kezemből az éles eszközt, aztán egy szalvétát szorít a sebesült területre. – Kvittek vagyunk. Mindkettőnk megsérült.

Jesszusom, rám mosolygott! Bár ez egy nagyon halvány mosoly, közelébe sem jár annak, amivel általában meg szokott ajándékozni, de olyan szánalmas vagyok, hogy már ennyitől majd’ kiugrik nyomorult szívem a helyéről. Vajon ha mélyebb sebet ejtenék magamon, akkor a mosolya is nagyobb lenne? Legközelebb kipróbálom! Lehet, hogy csak annak örül, hogy szenvedni lát? Tenni fogok arról, hogy ez megváltozzon.

– Lehetünk távoli ismerősök. Ha kell, szalvétát szorítok a vérző sebedre, és nem foglak többet fojtogatni. De ennél többre ne is számíts!

Új reményekkel felvértezve hagyom el a konyhát. Ha egy nap alatt sikerült ellenségből távoli ismerőssé válnom, Baekhyun egy-két hét múlva újra az enyém lesz. Vagy legalábbis a barátom, mert a szerelmi kapcsolat nagyon veszélyes lenne, amíg nem találok rá az emlékezet vesztés megoldására. A szalvétás esetet jó jelnek veszem. Simán belém döfhette volna azt a kést, hisz csak ketten tartózkodtunk a helyiségben, ezúttal nem sietett volna senki a segítségemre. De valamiért úgy döntött, nem tör többé az életemre, amivel egyelőre kénytelen vagyok megelégedni.

Kicsit rosszul érzem magam, amikor reszketni látom Honeyt a majmát szorongatva. Túl sok időre hagytam magára, de szerencsére hamar felvidul, amint belebújik a kényelmes pizsamába. Mesét akar nézni a szobában hagyott laptopon, de két percen belül leragadnak a szemei, így gondosan betakargatom, majd nyomok egy jó éjt puszit az arcára. Örülök, hogy itt van velem, de tudom, hogy nagyon hiányoznak neki a szülei, ahogy nekem is Baekhyun, ezért némán megfogadom, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy minél hamarabb az apukái oldalán aludhasson.

Mivel az én szememre nem érkezik meg az a fránya álom, akárhogy is hívom, kezembe veszem a laptopot. Tisztában vagyok vele, hogy veszélyes használni, mégis megnyitok egy böngészőt, hisz vannak helyek, ahol nem néznék jó szemmel, hogy nyomtalanul eltűntem. Nagyon remélem, hogy az e-mail fiókom feltöréséhez nem értenek, mert akkor nekem annyi. De muszáj bevállalnom ezt a kockázatot, ha nem akarom, hogy a csodásan felépített életem végleg darabjaira hulljon egy zavarodott nő téveszméi miatt.

Írok egy levelet a könyvkiadómnak, amiben azt hazudom, hogy egy időre el kellett utaznom ihlet szerzés okán egy csendes helyre, ahol remélhetőleg nekiláthatok a regényem folytatásának. Illetve Choi kisasszonynak is küldök egy üzenetet, mi szerint sürgősen el kellett hagynunk az országot egy fontos munkának köszönhetően, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnénk örökbe fogadni Youngjunt, amikor visszatérünk.

A biztonság kedvéért nem csak az elküldött leveleket törlöm, hanem az egész fiókot. Mielőtt kikapcsolhatnám a gépet, felfedezek egy oldalt az előzményekben, amiről még sosem hallottam. A Facebookhoz, Twitterhez hasonló közösségi portál lehet, de kizárólag Exoluxia lakosai számára jött létre. Egy gyors regisztrációt követően megnyitom a honlapot, és ismerősömnek jelölök pár embert. Természetesen Taeyeont sem hagyom ki a sorból, sőt, üzenetben még három szívecskét is küldök neki, amitől majdnem elhányom magam, de muszáj néha ilyeneket csinálnom a hitelesség érdekében.

Szúró érzés hatol a bordáimba, amikor a szemem elé tárul egy kép, amin Baekhyun és Sehun ölelkezve mosolyognak. Az eszem tudja, hogy az a mosoly hamis, csak a valótlan emlékek keltették életre, de a szívem nem képes ezt megérteni. Valaki ébresszen már fel ebből a rémálomból! Minél több fájó dologgal szembesülök, annál gyengébb leszek, és a végén a nélkül fogom feladni, hogy egyáltalán megpróbáltam volna harcolni.

Nagy levegőt veszek, és lájkolom a képet, mi több, alá írom, hogy „jól néztek ki”, és még egy vigyorgó smileyt is teszek a megjegyzésem mellé. Azzal semmire se mennék, ha megpróbálnám őket szétválasztani azt bizonygatva, hogy baj van a memóriájukkal. Nem az eredeti Baekhyunt kell visszahódítanom, hanem a másolatánál kell elérnem, hogy belém szeressen. Nincs könnyű dolgom, ennél nehezebb feladatot még életemben nem kaptam, de addig fogok teperni, amíg újra az enyém nem lesz. Bármi is legyen az ára…

*******************************************

–  Mi a fenét keres itt Jongin? Nem megmondtam, hogy vele nincs semmilyen tervem?

– Közbejött valami. Jongin kinyomozta, hogy Sehun és a lányuk Exoluxiában vannak, úgyhogy a keresésükre indult. Rátámadt egy-két emberünkre, ezért muszáj volt hatástalanítani. Ha nem töröltem volna az emlékezetét, mindent elrontott volna.

– De az ő ittléte nem volt betervezve, így senki emlékében nem él. Baekhyunba beleprogramoztuk, hogy Sehunhoz tartozik, Chanyeolba, hogy hozzám, és így tovább. Jongint viszont senki nem ismeri, mivel nem számoltunk vele.

– Mondhatnánk, hogy egy idegen, aki egy másik országból érkezett ide, ezért nem ismeri senki. Helyre hozom a baklövésem. De még valamit el kell mondanom. A dulakodás során eléggé megsérült a lába, így egy ideig csak mankókkal fog tudni közlekedni.

– Ez engem cseppet sem érdekel. Felőlem aztán tolókocsiba is kerülhet. Még ahhoz sincs kedvem, hogy megvárjam, amíg felébred.

– Menj csak, majd én tartom a frontot. Az én hibámból került ide, úgyhogy vállalom érte a felelősséget.

– Hmmmmm… Már nem csak a lábam fáj, hanem a fejem is.

– Kérsz fájdalomcsillapítót?

– Jó ötlet! Te tudod, hogy mi történt velem?

– Eldöntötted, hogy a birodalmunkba költözöl, mert semmi sem kötött a hazádhoz, de útközben rablók támadtak rád, ennek következtében sérültél meg.

– Szerinted Taeyeon úrnő nem fog kivégezni a fogyatékosságom miatt? Bénán nem leszek hasznára, úgyhogy ha meg is hagyja az életem, az biztos, hogy száműz az országából.

– Te nem vagy fogyatékos, a lábad rendbe fog jönni. És nem ismered még az úrnőt. Nem olyan kegyetlen, mint amilyennek hiszed.

– De vannak éhezők és hajléktalanok az országában. Ha én király lennék, senkit nem hagynék szenvedni. A koldusokat is meghívnám egy jó kis lakomára a palotámba.

– Aha.

– És te? Milyen király lennél? Öhm, idegesít a fecsegésem, igaz? Te is fecseghetsz, ha gondolod. És levehetnéd azt az izét a fejedről, mert majdnem bepisiltem, amikor kinyitottam a szemem. Ugye nem lenne ínyedre utánam takarítani?

– Nem szeretnék, köszönöm.

– Mármint beszélni vagy takarítani?

– Egyiket sem!

– Ha tudtam volna, hogy ilyen unalmas ez az ország, nem költöztem volna ide. Szerinted mit fogok tudni dolgozni ezekkel a mankókkal? Van valami irodai meló? Például…

–  Mi lenne, ha most aludnál egy kicsit?

– Azért akarod, hogy aludjak, hogy ne halld a további fecsegésemet? Mondjuk, jobb, hogy alvásra szólítasz fel, minthogy leüss vagy felakassz a hallgatásom eléréseképpen. Amúgy minek az a maszk? Ebben az országban egész évben Halloween van, vagy olyan rusnya vagy, hogy nem is kéne erőszakhoz folyamodnod, mert menten szörnyet halnék, amint meglátnálak?

– Meg kell fontolnom ezt a felakasztás dolgot.

– Jól hallottam, hogy elnevetted magad?

– Remélem, álmodban nem fogsz beszélni.

– Hát azt én is remélem, mert a végén kifecsegném az összes titkomat. Amúgy ha szeretnéd, hogy még többször megnevettesselek, nyugodtan keress fel!