– A nevem Park Chanyeol. Hosszú ideje szeretnék
egy interjút csinálni önnel. El sem hiszem, hogy végre sikerülni fog – mondja
az előttem álló újságíró kézrázás közben. Ahhoz képest, hogy azt állítja,
régóta várt erre a pillanatra, elég unottnak tűnik, bár nem sokára meg
csalódott lesz, ugyanis eszem ágában sincs interjút adni neki vagy bárki
másnak. Udvariasan megkérem, hogy foglaljon helyet, de nem azért rohanok a
konyhába, hogy egy pohár víz elfogyasztása után belevágjunk a beszélgetésbe.
– Hyung, ki kell mentened! – Minseok
olyan pillantást vet rám, mintha már számított volna arra, hogy ismét
megkörnyékezem. Hozzá van szokva az ilyesmihez, hiszen mindig őt ugrasztom, ha
a Parkhoz hasonló firkászok tévednek imádott bisztrónkba. A barátom nagyot
sóhajt, látszik rajta, hogy neki sincs nagy kedve ostoba kérdésekre
válaszolgatni, de mivel én egyben a főnöke is vagyok, nem mer velem ellenkezni.
Az ajtóból nézem, ahogy Minseok lazán
odasétál Park asztalához, és fél füllel hallom, hogy olyasmit mond neki, hogy
hirtelen rosszullét tört rám, ezért ő fog helyettem felelni a kérdésekre. Az újságíró
arckifejezése nem tetszésről árulkodik, hiszen mindenki azért jön ide, hogy a
nagy Zhang Yixinget kapja mikrofon végre, de azért gépiesen felolvassa az első
mondatot a jegyzetei közül. Van egy olyan érzésem, hogy a többi riporterrel
ellentétben ő nem fog belenyugodni abba, hogy csak egy alkalmazottig jutott el.
Pedig velem rossz lóra tett, mert egy szót sem vagyok hajlandó kinyögni a
munkámról.
Húsz évesen alapítottam meg ezt a helyet
Sanghaj szívében. A szüleim arról álmodoztak, hogy amikor felnövök, tanár
leszek, netán orvos, esetleg rendőr, de én a nagypapám nyomdokaiba lépve inkább
nyitottam egy kis bisztrót, ami az egyetlen olyan helyiségnek bizonyult, ahol
igazán jól éreztem magam. A falakból békesség áradt, az emberek megnyugodtak,
amikor egy fárasztó nap után betértek hozzám, hogy egy gőzölgő kávé
társaságában megvitassák a barátaikkal a nap eseményeit. Nem akartam a gyerekek
hangoskodását hallgatni naphosszat egy iskolában, a kórházaknak már csak a
gondolatától is rosszul lettem, a rendőröket meg mindenki utálja, úgyhogy a
szüleim nagy bánatára – akik abban reménykedtek, hogy a bisztró csak egy múló
szeszély számomra – nem zártam be a boltot évek múltán sem.
Kezdetben mindent én csináltam: kávét,
teát, koktélt, shake-et, forró csokit, és a különféle salátákat, szendvicseket
is. Sosem meglévő receptek mentén haladtam, a saját ízlésemnek megfelelően
készítettem el a finomságokat, ami szerencsére mások igényeit szintén kielégítette.
Nem az alapján dolgoztam, hogy például a Piña Coladába két centiliter
kókuszlikőrt kell rakni, találomra öntöttem a pohárba a hozzávalókat, és addig
ügyeskedtem, amíg meg nem született a tökéletes íz. Az emberek pont azért
imádták a Lay Kuckóját, mert itt nem átlagos dolgokat kaptak, amihez hozzá
voltak szokva, sokkal finomabb és különlegesebb készítményekkel rukkoltam elő,
szembe menve az elvárt hagyományokkal.
Egy éve azonban valódi tragédia
következett be az életemben. Egy daganatos betegségnek köszönhetően
elvesztettem az ízlelési képességemet. Édesanyám nem értette, miért borultam ki
annyira, amikor sokakkal ellentétben sikerült leküzdenem a rákot, aminek persze
örültem, de az az átkozott betegség elvette tőlem azt, amit a legjobban
szerettem: a munkámat. Többé nem tudtam létrehozni a különleges italokat,
hiszen hiába kóstolgattam őket, nem éreztem semmit. Megszűnt a keserű, az édes,
a savanyú, de még a csípős fogalma is számomra, bármit ettem vagy ittam,
mindennek egyforma semmilyen íze volt.
Kétségbeesésemben azon nyomban le
akartam húzni a rolót, hiszen annak ellenére, hogy életben maradtam, az Ízek
Mestere – ahogy a vendégeim neveztek – meghalt, és nélküle nem lett volna
értelme folytatni. Minseok volt az egyetlen, aki tudott a betegségemről a
családomon meg a legjobb barátomon kívül, és kért tőlem egy esélyt, mielőtt
végleg bezártam volna a kuckót. Ő addig a pincér funkciót töltötte be a
bisztróban, de mindig is lelkesen figyelemmel követte a módszeremet, így
hasonló íz világot tudott teremteni. Nem lett teljesen ugyanaz a végeredmény,
de nagyon közel állt ahhoz, amit én csináltam azelőtt, így némi bátorítást követően
nem adtam fel.
Csakhogy onnantól kezdve teljesen
feleslegessé váltam. Nem akartam gyengének mutatkozni a vendégek előtt,
ráadásul ha rájöttek volna, hogy már nem a mester készíti el a rendelésüket,
lassacskán elpárologtak volna, ezért a külvilág felé úgy tettünk, mintha semmi
változás nem történt volna. Minseok hősiesen hallgatta a nekem szóló
dicséreteket, melyeket valójában ő érdemelt volna meg, én pedig elkeseredve
néztem, milyen serényen jár a keze, és munka nélkül ücsörögtem a konyha
rejtekében.
– Mindjárt záróra. Lassan távoznia kéne
– vetem oda foghegyről Parknak, aki még mindig a bisztrómban terpeszkedik,
annak ellenére, hogy az interjút már több mint két órája elkészítették. Be
kell, hogy valljam, eléggé irritál a jelenléte, pedig nem tett semmit az
üldögélésen kívül.
– Gyere el velem egy randira! – Tessék?
Azt hiszem, nem olyan jó a koreaim, ezért érthettem félre, amit mondott. És
hirtelen miért kezdett el tegezni? Továbbra sem szimpatizálok ezzel a sráccal.
Még a kinézete is arról árulkodik, hogy azt feltételezi, mindenkit megkaphat,
akire rávillantja azt az ezer wattos mosolyát. Egy iszonyat szűk fekete farmer
van rajta, a lábán menő piros cipő díszeleg, a fejéről egy percre sem hajlandó
levenni a baseball sapkáját, mintha hozzánőtt volna, de a legfigyelemfelkeltőbb
az a sötétkék pólója, amin fehér betűkkel az „I wanna feel your taste” felirat
virít. Most komolyan azt hitte, hogy egy ilyen hím soviniszta üzenettel le vehet
a lábamról?
– Honnan veszed, hogy pasikkal szoktam
randizni? – kérdezem kissé ingerülten a falnak támasztva hátamat. Pimaszul
elvigyorodik a kérdésemet hallva, majd feláll, hogy a képembe nyomhassa a
telefonját. A fotón, amit nagy vidáman mutogat, egy fiú a seggemet fogdossa,
miközben kidekorálja a nyakam az egyik szórakozóhelyen. Hunyorogva próbálok
rájönni, hogy kivel kapott rajta, de nem emlékszem sem a nevére, sem arra, hogy
tovább is mentünk-e az est folyamán. Jesszusom, nagyon remélem, hogy videofelvétele
nincs arról, amint éppen…
– Most megzsarolsz? Ha nem megyek el
veled randizni, lehozod ezt a képet rólam?
– Miért kell ilyen pesszimistán
szemlélni a világot? Én csak szeretnélek elhívni valahova, mert tetszel, ennyi.
– Na persze, és ezért őrizget lesi fotókat rólam a telójában. Kellett nekem
nyilvánosan rámászni valakire! Régebben sosem csináltam ilyet, a párkapcsolatok
híve voltam az egy éjszakás kalandok helyett, de a betegség mindent
megváltoztatott. Igazság szerint az előző kapcsolatomnak is amiatt vetettem
véget. Szerettem Sehunt, három csodálatos évet töltöttünk együtt, erre én se
szó, se beszéd kidobtam, amikor tudomást szereztem a rákról. Nem akartam, hogy
végignézze a szenvedésem, hogy az erős és magabiztos mester helyett egy roncsot
lásson, akiből előbb-utóbb úgyis kiszeretett volna, ezért inkább kiadtam az
útját, mielőtt ő hagyhatott volna el.
– Legyen. De étterembe nem vihetsz, ezt
a helyet úgysem múlja felül semmi. – Chanyeol lágyan felnevet, most nem tűnik
olyan fennhéjázónak, amilyennek képzeltem. Megadom neki a címem, mert
ragaszkodik ahhoz, hogy értem jöjjön, aztán gyorsan elbúcsúzunk, pedig
legszívesebben most rögtön sort kerítenék arra a randira. Nem tudom, mi ütött
belém, hiszen eddig nem tekintettem rá lehetséges partnerként, de ez részben
annak köszönhető, hogy mindenkitől távolságot akarok tartani. Azzal nincs gond,
ha valakit este felszedek, aki reggelre már csak hűlt helyemet találja, de egy
meghitt találka az teljesen más lapra tartozik. Senkivel nem volt kedvem ilyesmire
vetemedni mostanában, ez a srác azonban egy mosolyával kirángatott abból a
mocsárból, ahonnan egy éve nem sikerült kimásznom.
– Te most komolyan randizni mész?
Királlyá fogom koronázni azt a pasit, aki rávett erre – harsogja legjobb
barátom, Jongdae a küszöbömön állva. Szeretnék visszaszólni valami frappánsat,
de előbb le kéne nyugtatni hevesen dobogó szívemet, ami azért lódult meg, mert
azt hittem, már Chanyeol kopogtat az ajtómon. Az egész éjszakát tehetetlen
forgolódással töltöttem, olyan izgatottan vártam a másnap délutánt. Még jó,
hogy mára beszéltük meg a találkozót, különben nem egy álmatlan éjszakát
okozott volna nekem a semmiből felbukkant lovagom. Igazából nem feltétlenül az
ő személye hozta ki belőlem ezt a viselkedést, hanem az, hogy annyira el vagyok
szokva az ilyesfajta szituációktól, hogy nem lehetek biztos abban, hogy el
tudok-e majd lazulni a közelében, meg tudok-e feledkezni a nyomoromról, ami
minden percben ott motoszkál az agyam hátsó zugában.
– Ne fűzz hozzá nagy reményeket. Csak
azért mondtam igent, mert megfenyegetett, hogy ha nem egyezem bele, feltárja a
sajtóban, hogy meleg vagyok – színezem ki egy kicsit a történteket. Az az
igazság, hogy nem akarom túlságosan beleélni magam a helyzetbe, mert ha rajtam
múlik, úgyis el fogok rontani mindent, és nem lesz második alkalom. Tudom,
pozitívabban kéne az élethez állnom, de az íz érzékelésemmel együtt minden
magabiztosságom és önbizalmam is elveszett, ezért képtelen vagyok optimistán
tekinteni a jövőbe. – A francba! Nincs egy normális felsőm sem! Az ingeim mind
gyűröttek, a pólóim a szennyesben vannak… Nem tudom, mit vehetnék fel!
– És mi van ezekkel? – bök két
érintetlenül lógó ing irányába.
– Utálom a rózsaszínt! Nem is értem,
miért vettem meg ezeket. Most azonnal kidobom őket a fenébe!
– Hé, inkább add nekem! – rángatja ki a
kezemből az ingeket, nehogy tényleg a kukában végezzék. – Mégis mi bajod van?
Ne mondd nekem, hogy túl buzisnak tartod a rózsaszínt. Nézd, nekem milyen jól
áll! – kapja magára az egyiket, hogy modelleket megszégyenítő pózokkal
bizonyítsa be, mennyire illik hozzá ez a színárnyalat.
– De csak azért mutat jól rajtad, mert
hetero vagy. A melegeknél a pink viselete még egyértelműbbé teszi a
tagadhatatlant, érted?
– Érdekes módon ez cseppet sem zavart,
amikor Sehunnal jártál. Azt merészelted állítani, hogy semmit sem számít neked
ez a randi, közben meg itt rohangálsz, mint egy mérgezett egér a legmegfelelőbb
ruhadarabokat keresve, holott te mindenben jól nézel ki.
– Még a végén kiderül, hogy titokban
évek óta szerelmes vagy belém – nyújtom rá a nyelvem, aztán elsasszézok
mellette, hogy szemügyre vehessem magam a tükörben. Oké, a gatya istenien
feszül rajtam, de felülre továbbra sem találtam semmi elfogadhatót.
– Maradj így! Szerintem Chanyeol is
értékelné, ha félmeztelenül mutatkoznál előtte.
– Ha nem hagyod abba ezt a feltűnő
bámulást, tényleg azt fogom hinni, hogy bejövök neked. Várj csak! Ami rajtad
van, tökéletesen megfelel! – Odabaktatok Jongdae-hez, és szinte letépem róla az
ingét. – Úgyis tetszett a rózsaszín, vedd vissza azt!
– Ez szexuális zaklatás, kérem! Csak
azért szabadítottál meg a felsőmtől, hogy gyönyörködhess bennem, ugye? Jaj,
Xingie, ha nem lennél ilyen erőszakos, talán még el is csábulnék – vigyorog rám
gúnyosan, majd nyom egy cuppanós puszit az arcomra. Én ismét a tükör elé
sprintelek, és elégedetten mérem magam végig benne. Beletúrok csillogó, fekete
hajamba, hogy néhány elszabaduló tincset a helyére igazgassak, és már kész is a
nagy mű.
– Ott van! – vinnyogom két oktávval
magasabb hangon, amikor felfedezem a kocsijából kiszálló Chanyeolt az ablakból.
Nem tehetek róla, de automatikusan tizenkét éves tini lányba megyek át, még egy
picit ugrálok is, amint a látóterembe kerül, így aztán végképp Jongdae tudtára
adom, hogy nem vagyok annyira közömbös, mint amilyennek kezdetben mutattam
magam.
– Ezzel a pasival fogsz randizni?
Istenem, azt hiszem, át kell értékelnem a nőcsábász mivoltomat. Nem mehetnék én
helyetted? Ahogy Minseok hyungot szoktad interjúzni küldeni, én szívesen magamra
vállalnám ezt a feladatot! Amúgy is nagy válságon megyek keresztül, mivel
kiderült, hogy Hyori megcsalt… – szipogja színpadiasan, miközben le se veszi a
szemét az utcán álldogáló fiúról.
– Jongdae-ya, Hyori csak az után csalt
meg, hogy megtudta, hogy gerincre vágtad az új kolléganődet az íróasztalodon…
– Ha jobban belegondolok, ez nem is
olyan rossz ötlet, menj csak el nyugodtan helyettem. Van egy íz, amit
lefogadok, hogy imádnál. Bár egy ideje már nem lehet benne részem, még tisztán
emlékszem, milyen az, amikor szájjal elégíted ki a partneredet, és… – Nem tudom
befejezni a mondatot, mert Jongdae arckifejezésétől majd’ összeesek a
röhögéstől. Hányást imitálva elrohan az ablaktól, mintha attól félne, Chanyeol
rögtön belezúg, amint felpillant rá, és az után folyton a nyomában fog loholni,
amíg be nem teljesíti azt a tevékenységet, amit előbb ecseteltem neki.
– Te barom állat! A nagyihoz vagyok hivatalos vacsorára, de most egy falat sem
fog lemenni a torkomon miattad.
– Csomagold el, és hozd nekem haza. Puszilom a nagyikát! –
veregetem meg a vállát kacarászva, miközben kitessékelem a lakásomból, mert
igazán mennék már ahhoz a dögös pasihoz, aki percek óta rám várakozik. Belököm Jongdae-t
a saját ajtaján, mert nem akarom megkockáztatni azt, hogy leégessen Chanyeol
előtt, és futólépésben megindulok lefelé a lépcsőkön.
– Nǐ hǎo! Rènshí nín zhēn gāoxìng! – mondja Chanyeol kissé remegő hangon. Szemmel
láthatóan zavarban van, pedig a kinézete továbbra is egy istenséget tükröz, és
én mindig azt hittem, hogy az istenségek semmitől nem jönnek zavarba.
– Beszélhetsz az anyanyelveden. Több koreaival vagyok körülvéve, mint kínaival –
nevetek fel, hogy oldjam benne a feszültséget, amit szerintem leginkább az
okozott, hogy görcsösen koncentrál arra, nehogy rossz kifejezéseket használjon.
– Kár, hogy ezt nem tudtam, mert akkor nem töltöttem volna az egész éjszakát
kínai mondatok magolásával – fújja ki a bent tartott levegőt megkönnyebbülten.
El tudom képzelni, mit érez, mivel annak idején én is megszenvedtem a
nyelvtanulással. Egy cserediák program alkalmával jutottam el először
Dél-Koreába, ahol teljes mértékben magával ragadott az ország kultúrája. Miután
megismerkedtem Jongdae-vel, ő koreaiul tanított engem, én pedig kínaiul őt, ami
sokkal jobb móka volt, mintha unalmas tanárok száraz anyagait bújtuk volna.
Jongdae aztán annyira megszerette a hazámat, amikor látogatást tett nálam, hogy
később a szomszédba költözött, hogy ne csak a Skype-on keresztül boldogítson a
jövőben.
Ötletem sincs arra, hová tartunk éppen,
de lassacskán úgy érzem, lemegyünk a térképről, annyira eltávolodunk a
lakóhelyemtől. Érdekes módon nem feszengek az autóban, pedig jóformán egy
idegen mellé ültem be. Oké, egy rohadt szexi és dögös idegenről van szó, de az
ilyenekkel maximum a hálószobáig szoktam eljutni. Más esetben pánikolva
megkérném a vezetőt, hogy forduljunk vissza, mert semmi kedvem a
romantikázáshoz, de most valahogy sikerült kikapcsolnom az aggodalmaskodó funkciót
magamon. Teljesen beleveszek a mellettünk elsuhanó zöldellő tájba, miközben
hallgatom Chanyeol meséit a gyerekkoráról, amik ahhoz a helyhez köthetők, ahova
elvisz engem.
Elkerekednek a szemeim, amikor hirtelenjében
egy pusztaság közepébe csöppenünk. Először nem is tudom, mit csináljak, miután
kiszállok a kocsiból, mert nem gyakran járok vidéken. Kamasz koromban néha
lerángattak a szüleim falura, de akkoriban pont azt a korszakomat éltem, hogy
minden idegesített, ami nem a nagy városi forgatagról szólt, és nem tudtam
kellőképpen értékelni azt a szépséget, amit az ilyen helyek magukban hordoznak.
Még bennem él az a buta gyerek, ezért egyik lábamról a másikra állva várom,
hogy Chanyeol mondjon valamit, hátha az majd segít nem kívánt zavaromon.
– Nézd, ott van Bonita, az én
gyönyörűségem! – mutat jobbra, ahol kábé tizenöt ló legelészik lustán. Őszintén
szólva nekem mind egyformának tűnik elsőre, meg sem tudom fejteni, pontosan
melyik Chanyeolé, ráadásul totál ledöbbenek azon, hogy randi gyanánt idehozott.
Mivel az éttermet kizártam a lehetséges opciók közül, azt hittem, bowlingozni
megyünk, vagy moziba, arra egyáltalán nem számítottam, hogy végül itt fogunk
kikötni. Ki sem nézném belőle, hogy szívesen elhagyja a várost, bár ha jobban szemügyre
veszem, sokkal lazább szerelésben van, mint tegnap. Nekem sem kellett volna
ennyire kinyalnom magam, de azért kellemesen simogatja az egómat, akárhányszor
rajtam felejti a tekintetét.
Követem Chanyeolt, aki úgy rohan oda a
lovához, mint a gyerekek szoktak a Télapóhoz. Átöleli a nyakát, végigsimít a
sörényén, engem pedig jól eső melegség tölt el a jelenet láttán. Ezek szerint,
beigazolódik az a mondás, hogy a látszat néha csal, és nem mindig lehet az első
benyomásra hagyatkozni. Int nekem, hogy menjek oda melléjük, ugyanis eddig
megtartottam a tisztes távolságot, holott tényleg nem ártana közelebb
merészkednem, még ha ezek a nagy állatok olyan félelmetesnek is tűnnek. Ha
Chanyeol tudná, hogy rémisztőnek találok egy lovat, biztos kinevetne, mert ő
olyan természetesen nyúl hozzá, mintha egy aprócska cicát cirógatna.
– Lecsutakolod? Addig én hozok neki
enni. – Meg sem várva a válaszom kezembe nyom egy kefét, és fütyörészve elindul
a kocsija felé. Most komolyan egyedül hagyott ezzel az óriással? És mi van, ha
megijed valamitől, aztán nekem jön? Azt feltételeztem, hogy Chanyeol némi
szórakozás után rögtön az ágyába akar majd cipelni, erre még a közelében sem
lehetek, mert egyedül hagy egy csapatnyi lóval. Lehet, hogy egy ribanc vagyok,
de inkább lennék az ágyában, mint a semmi közepén.
Mialatt ezen morfondírozok, olyan szépen
megtisztítom a lovat, hogy mire észbe kapok, már a sörényét fonogatom. Az
unokahúgomnak az a mániája, amikor nálam van, hogy fonjam be a haját, mert
állítása szerint az anyja sem tud olyan csini fonatot készíteni, mint én,
úgyhogy ezt a fantasztikus képességet kihasználva még szebbé varázsolom
Chanyeol kedvencét. Ilyen randim se volt még, az egyszer biztos, de minél több
időt töltök ezen a helyen, annál jobban élvezem az itt tartózkodást.
– Bonita szeret téged. Az egyik fiút,
akit idehoztam, megrúgta, a másikba beleharapott, így jelezte, hogy ők nem
szimpatikusak neki, ezért nem kéne kezdenem velük.
– Tehát a lovad dönti el, hogy kivel
járhatsz? Ennél betegebb dolgot még nem hallottam, de szerintem én sem vagyok
százas, mert ez tetszik – nevetek fel hangosan. Kiveszek egy répát Chanyeol
kezéből, és odaadom Bonitának, aki hálából nekem dörgöli a fejét, aminek az
lesz a vége, hogy egy nagy adag répapüré kerül a felsőmre. Jézusom, ez Jongdae
kedvenc inge, ha ezt meglátja, halál fia vagyok!
– Nem akarsz felülni rá?
– Azért annyira még nem vagyok bátor.
Inkább nézlek téged. – Leülök a pálya mellett elhelyezkedő kis padra, hogy
onnan kövessem figyelemmel, amint Chanyeol felnyergeli a patás jószágot, majd gyakorlott
mozdulattal a hátán terem. Lenyűgöz a ló kecses járása, és a srác magabiztos
jelenléte, ami a magasban sem szűnik meg. Mindkettőjükön látszik, mennyire
élvezik, hogy együtt vágtázhatnak, ahogy a kölcsönös szeretet is, mert Chanyeol
gyakran megsimogatja a lova nyakát, Bonita pedig vidáman felnyerít,
akárhányszor hozzáér.
– A fenébe! – kiáltja Chanyeol, amikor nem
várt fordulatként a sárban landol. – El akartalak bűvölni azzal, hogy milyen
mutatványokra vagyok képes, erre így jártam. Pedig olyan meseszerűen hatott volna,
ha feléd léptettem volna, mintha én lennék a szőke herceg a fehér lovon.
– De hát nem is vagy szőke, és a ló sem
fehér. Mellesleg nem szeretem a meséket, ahogy a mutatványozó nemes úrfikat
sem. Az sokkal inkább bejön, ha valaki direkt ledobja magát a lóról, csak hogy
megsajnálja az, akit el akart kápráztatni.
– Szóval ennyire egyértelmű volt? –
vigyorog rám, amit viszonzok, mert értékelem az elszántságát. Tényleg bejöhetek
neki, ha képes sárban fürödni azért, hogy felhívja magára a figyelmemet. Nem
mintha e nélkül nem lenne minden figyelmem az övé, de ez mellékes. Gyönyörűen
nézünk ki, mondhatom. Az én ingem konkrétan olyan, mintha lehányták volna, ő
meg valami mocsárból szabadult ogréhez hasonlít leginkább. Mégis olyan remekül
vagyok, amire már rég volt példa.
– Hyung, vegyél cukorkát! – rohan oda
Chanyeolhoz egy kisfiú, aki fél percen belül már a nyakában ül. Chan eltolja
magától a zacskót, ezért a gyerek az én kezembe nyom egy cukrot, amit
gondolkodás nélkül bekapok, mert túl későn hallom meg a colos figyelmeztetését.
Nem értem, miért vág olyan undorodó fejet, ahogy azt sem, hogy a rajta
csimpaszkodó rosszcsont miért szakad a nevetéstől. – Az a cukor büdös zokni ízű
– közli végül nemes egyszerűséggel a hahotázó kissrác.
– Olyan íz nincs is – mondom
felháborodva.
– De ebben a zacskóban olyan cukrok
vannak, amiknek borzalmas az ízük. Chanyeol hyung egyszer még el is okádta
magát tőle!
– Na, az én égetésemet abba lehet
hagyni. Yixing hyungnak pedig dicséret jár, mert amint látod, meg sem kottyant
neki a gonoszkodásod. – A kölyök lekéredzkedik a földre, hogy elszaladva
elújságolhassa a barátainak nagy „hőstettemet”. Tényleg ennyire szörnyű lenne
az a cukorka, vagy miért bámul ilyen furán Chanyeol? De nem a nézése az, ami
megoldja a nyelvem; érthetetlen okból megmagyarázhatatlan késztetést érzek
arra, hogy töviről-hegyire mindent elmeséljek a betegségemről.
– Azért nem lettem rosszul a cukortól,
mert nem éreztem az ízét. Rákos voltam, melynek utóhatásaként elvesztettem az
ízérzékelésemet. Ez nem akkora tragédia, mintha nem látnék, vagy nem hallanék,
de azért elszomorít, mert imádtam a különféle ízeket. Ráadásul, ha ez
kitudódna, a karrieremnek is lőnének… – Ó baszki, hogy lehetek olyan nyomi,
hogy egy újságíró előtt tör rám az őszinteségi roham? Ha ezt a cikket lehozná,
jól meggazdagodhatna a szerencsétlenségemen, és örökre bevéshetné a nevét a
nagyok közé. Nem szabadott volna eljönnöm vele. Valamiért túl sebezhető vagyok
a közelében, és ezt nem engedhetem meg magamnak a munkám miatt. Hiszen ha a
státuszomat is elvesztem, ha már a vendégek bizalma sem lesz az enyém, mégis mi
marad nekem?
– Csukd be a szemed! Mit érzel most? –
Totál összezavarodva meredek Chanyeolra, de miután a mérhetetlen gyengédségen
kívül nem látok mást a szemében, megteszem, amire kért.
– A Nap melegét – válaszolom, bár ezen
kívül még számos más dolgot érzek. Például a szívem felgyorsul, ahogy a
lélegzetvételeim is, mert elkalandoznak a gondolataim a napsütésről, és azt
képzelem, hogy csak azért kért meg arra, hogy hunyjam le a szemem, hogy
megcsókolhasson.
– Ez a napfény íze. Szerinted nem olyan,
mintha egy isteni forró csokit innál? – Mi
lenne, ha inkább lesmárolnál ehelyett a baromság helyett? Na jó,
megpróbálok ellazulni, és ráhangolódni arra, amit mondott. Átadom magam a
napsugarak kényeztetésének, melyek jótékony hatással szivárognak a bőröm alá.
Emlékszem, ugyanilyen jól eső melegség öntött el, amikor annak idején forró
csokit ittam, sőt, olyan valóságosra sikeredik a fantáziálásom, mintha most
döntöttem volna le egy pohárral. Azt a fenséges ízt érzem a számban, amit
annyira szerettem azelőtt, és amit már egy éve nem érezhettem. Hálásan
Chanyeolra mosolygok, mert neki köszönhetően egyre varázslatosabb lesz ez a
nap, aminek nem akarom, hogy itt legyen vége.
– Ilyen kinézettel mindenhonnan kidobnának minket, viszont… Nincs kedved feljönni
hozzám? – Ez nagyon félreérthetően hangzott? Mondjuk, nyugodtan félreértheti,
mert jelenleg bármit szívesen csinálnék vele. Örülnék, ha megismertetne más ízzel
is, többek közt a csókjáéval, ugyanakkor az sem zavarna, ha csak filmet néznénk
a laptopomon, de muszáj magam mellett tartanom még egy kicsit. Úgy érzem, a
lelkemet gyógyítja, ha vele vagyok. A kezemet sem fogta meg eddig, mégis azt
kívánom, hogy ez a szívemet felpörgető érzés sose múljon el, mert túl jó ahhoz,
hogy csupán egy napig tartson.
– Tudsz gitározni? Én is! – lelkesülök
fel, amikor Chanyeol kiveszi a hangszert a csomagtartójából. Végighúzom az
ujjaim szépséges felületén, és közben párszor elátkozom magamban Jongdae-t,
mert miatta tűnt el az enyém. Pár hete kölcsönkérte a gitáromat azzal a
címszóval, hogy meg akar tanítani egy csajt rajta játszani (az más kérdés, hogy
ő sem tud), de reggelre a lánnyal együtt az én kicsikém is felszívódott, ezért
külön öröm, hogy a kezemben tarthatok egy hasonló példányt.
– Hé, ez mégis miféle dal? – rivall rám
Chanyeol, amikor belekezdek egy búskomor nótába. Nem tudom, miért, de általában
ilyeneket szoktam előadni, és Sehunnak például nem volt ezzel semmi baja. – A
zenédnek keserű íze van! Fúj, köpd ki!
Chanyeol kikapja a kezemből a gitárját, mivel
nem igazán tudom mire vélni a viselkedését. Néha rám hozza a frászt egy-két
mondatával meg az arckifejezésével, máskor úgy elolvadok tőle, mint a nyári
napon hagyott jégkrém. Mindenesetre engem szórakoztat ez az enyhefokú
skizofrénia, mert így folyamatosan meglepetést okoz a következő lépése.
– Ennek a dalnak szerinted milyen íze
van? – érdeklődik, mialatt ujjai lágyan pengetik a húrokat. Még a szám is tátva
marad, mert annyi gyengédség árad belőle, melyhez hasonlót én sosem tudtam
produkálni. Beleveszek a dallamokba, megfeledkezve a kérdéséről, és olyan
mélyen elmerülök a tekintetében, mintha egy feneketlen tóba süllyednék alá. Nem
lehetek szerelmes! Túl korai lenne, meg egyébként is túlságosan össze vagyok
zavarodva. Talán már annyira vágytam valaki gondoskodására, hogy bárkibe
belehabarodnék, aki így gitározna nekem.
– Édes? – nyögöm ki végül nagy nehezen.
– Így van. Na és ennek? – Ezúttal
erőteljesen csap a húrok közé, eszembe juttatva azokat a képeket, melyeken
olyan magabiztossággal ülte meg a lovát, amilyen magabiztossággal uralja a
hangszerét. Szentséges ég, mennyire vágyom arra, hogy a testemmel is ilyen
határozottan bánjon! Előbb beleszerettem, most felizgat, én meg mindjárt
leszédülök arról a hullámvasútról, amire a kérésem nélkül ültetett fel. Ha ezt
így folytatja, holnap hozzámegyek feleségül, vagy hogy kell ezt szépen
megfogalmazni két férfi esetében.
– Pikáns, enyhén csípős! – közlöm kissé
hevesen, mert kezdek belejönni a játékba. Miután befejezi a latinos hangvételű
dalt, visszaadja nekem a gitárt, hogy én is próbálkozzak meg valami hasonlóval.
Először csak bénán tartom a hangszert, mert úgy érzem, az én kezemben nem áll
olyan jól, mint az övében, én nem tudok vidáman csengő hangokat kicsalni ebből
a szépségből, de amikor ismét a szemébe nézek, megszűnnek az aggodalmaim. Az
ujjaim anélkül kelnek életre, hogy tudatomnál lennék, így kezdetben fel sem
fogom, hogy én játszom éppen. Amikor realizálom, hogy Chanyeolnak felettébb
tetszik, amit csinálok, olyan vad tempóra kapcsolok, amit még a rockerek is
megirigyelhetnének tőlem.
Legalább másfél óra elteltével észbe
kapok, hogy nem ártana megmutatnom Chanyeolnak a lakást, hisz amint beléptünk
az ajtón, elkezdtünk jammelni. Bár nem úgy tűnik, mintha nagyon érdekelné a
berendezés, mert akkor is engem néz, amikor körbevezetem.
– Ne haragudj, ez nagyon kínos! –
szisszenek fel, amikor a papírvékony falakon keresztül átszökik egy csaj
nyögdécselése. – A barátom megint nem bírt magával – jegyzem meg fintorogva,
miközben bekapcsolom a hifit, hogy elnyomjam a nem kívánatos zajokat.
– Nincs azzal semmi baj, ha jól érzik
magukat – ránt vállat, és végigsimít a karomon. Úristen, most ért hozzám
először, ami tök ártatlanra sikeredett, mégis enyhe libabőr lepi el egész
testem érintése nyomán. Miért nem az a Casanova, akinek első látásra hittem?
Akkor nem azzal menne az idő, hogy szűziesen nézegetjük egymást, hanem
határozottan magához rántana, és egy szenvedélyes csókban forrhatna össze
ajkunk.
– Szeretnék kipróbálni valamit. Vegyél
ebből a csokiból! – nyújtom oda neki a kis tálkát, amin különböző ízesítésű
golyócskák sorakoznak. Amint Chanyeol a szájába tesz egyet, teketóriázás nélkül
ráhajolok a szájára, és rögtön a lényegre térek. Annyira meglepődik, hogy
ellenkezni sincs ideje, ezért nyelvem hamar benyomul szétnyíló ajkai között. A
csoki szinte már teljesen elolvadt, de ez természetesen egy cseppet sem foglalkoztat.
Ellentétben azokkal a párnákkal, amikért hosszú órák óta sóvárgok. – Le akartam
ellenőrizni, hogy esetleg akkor érzem-e a csoki ízét, ha csókolózunk közben.
– És érezted? – pislog kábán, mintha
most ébredt volna legszebb álmából.
– Igen! Szóval, ha nem bánod, meg kéne ismételnünk,
mert annyira vágytam már arra a csokira. – Felkapok egy következő darabot, és
Chanyeol szájába tuszkolom. Ezúttal nem olyan megszeppent, mint amilyen az
előző alkalommal volt, a karjai végre szorosan körém fonódnak, majd lelök a
kanapéra, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessünk. A rég várt hév előtör belőle,
konkrétan beleszédülök a nyelvjátékába, úgyhogy kész szerencse, hogy félig
fekvő pózba kerültünk. Amikor a keze belopakodik a pólóm alá… – Át kéne
öltöznünk! – szakítom félbe a varázst, mivel abban a percben konstatálom, hogy
még mindig a csupa mocsok ruháink vannak rajtunk. Az egy dolog, hogy már rájuk száradt
a piszok, de akkor sem érzem magam vonzónak ebben a göncben. Chan más tészta, ő
még akkor is szexi lenne, ha tehén trágyában fetrengett volna.
– Ugye tudod, hogy nem kell mindig a
csokival takaróznod, ha meg akarsz csókolni? – duruzsolja Chanyeol a fülembe,
amikor a tiszta pólómban mögém lép. A tarkómra nyomja forró ajkait, amibe
beleremegek, majd megfordulok a karjában, hogy szemtől szembe lehessünk. Annak
ellenére, hogy hangyányit kicsi rá a felsőm, fantasztikusan áll rajta, és
feltüzel az a gondolat, hogy az én holmimat hordja, mert ilyesmit a párok
szoktak csinálni. Ettől függetlenül inkább félmeztelenül látnám, de egyelőre
megpróbálom féken tartani a hormonjaimat. Azt nem bánom, hogy nem kell többé a
csokis trükkhöz folyamodnom, mert egyrészt elhíztam volna, másrészt elég drágák
az ilyen édességek.
– Hol rejtegeted a varázspálcádat?
Csodákat művelsz velem, úgyhogy kell lennie valamilyen turpisságnak a dologban.
– Először csokit tömsz a számba, hogy
megcsókolhass, most jössz ezzel a varázspálca dumával, hogy végigfogdoshass…
Kíváncsi leszek, milyen ürüggyel fogsz előrukkolni, ha szeretkezni akarsz
velem. – Beleborzongok abba, ahogy kiejti azt a bizonyos szót. Tényleg csak
azért „motoztam meg”, mert érezni akartam, amint egymáshoz surlódik a bőrünk;
túl átlátszó kifogásokat találok ki.
– Szerinted milyen íze van az
éjszakának? – kérdezem Chanyeolt félig lehunyt pillákkal, amikor kézen fogva
kiállunk az erkélyre. Olyan furcsa ez az egész, de nem a rossz értelemben.
Sehunon kívül senki mással nem romantikáztam életem során, és ostoba módon azt
hittem, soha többé nem lehetek ilyen mázlista. Néhány órával korábban
megkérdőjeleztem az érzéseimet, azt gondoltam, ha egy másik jóképű újságíró
tévedt volna a bisztróba, ő is ezt váltotta volna ki belőlem, de ez badarság.
Nem vagyok egy felszínes marha, akinek a szívében akárki tüzet tud gyújtani. Ha
valaki más nyomult volna rám, eloltanám a nem várt lángokat, de ebben az
esetben hagyom, hogy minél tovább terjedjenek, és rendkívül élvezem a
perzselésüket.
– Szerelem íze van – vágja rá magától
értetődően, mintha mi sem lenne természetesebb ennél.
– Az meg milyen? – kérdezem incselkedve,
és játékosan megpuszilom az orra hegyét.
– Te nem érzed? Akkor elmondom neked a
tökéletes szerelem receptjét. Szükség van hozzá minimum ezer csókra, ugyanennyi
simogatásra, mindezt sóhajokkal fűszerezzük meg, majd a végén jöhet egy
csipetnyi élvezet. A legfontosabb hozzávaló mégis a szeretet, de azt lényeges
megjegyeznem, hogy ezeket kizárólag a Park Chanyeol márkából szerezheted be.
Kérsz egy kis Love Coladát? – Hogy tud ennyi ökörséget összehordani gondolkodás
nélkül? De azt kár lenne tagadni, hogy minden egyes pillantásával, minden egyes
szavával akkora hatást gyakorol rám, mintha megrészegítene a jelenlétével.
Amikor néha napján leiszom magam, alig várom, hogy elmúljon az a gyötrelem,
amit a pia utóhatásaként élek meg, az viszont felettébb boldoggá tenne, ha
ebből a részegségből sosem lábalnék ki.
– Helló srácok, mit csináltok ti
idekint? – hallatszik Jongdae hangja a szomszédos erkélyről. Legszívesebben
most azonnal berángatnám Chanyeolt a szobába, mielőtt drága barátom keresztbe
tesz nekem valami idétlen megjegyzéssel, de az túl hülyén venné ki magát, úgyhogy
egyelőre a helyemen maradok. Hogy lehet ekkora troll? Bezzeg én sosem nyitok
rá, amikor tőle meg az éppen aktuális nőjétől zeng az egész emelet, de neki
muszáj megtörnie a bűvöletet, amit Chanyeol pálca nélkül varázsolt körénk.
– Beszélgetünk. Te szoktál olyat
csinálni a partnereiddel?
– Beszélgetni? Azt csak veled szoktam.
Lehet, hogy ez azt jelenti, te lennél a tökéletes pár számomra? – Jaj ne,
megint témánál vagyunk! Tulajdonképpen nem is csodálkozom azon, hogy a nők nem
maradnak meg mellette huzamosabb ideig, és azon sem, hogy csak szex közben
tudják elviselni, mert akkor legalább nem mond semmi kínosat.
– Chan, érzed, milyen hideg van? Jobb
lenne, ha bemennénk – fogom meg a csuklóját, hogy a nappaliba húzhassam.
Hallom, hogy Jongdae utánunk kiált valamit, de szerencsére nem értem, és
remélem, Chanyeol sem, mert tutira valami marhasággal fáraszt. Felidézem Chanyeol
szavait, amit a szerelem recept készítéséről mondott. Lehetséges az, hogy ő is
ugyanúgy érez irántam, ahogy én iránta? De nem gyors ez egy kicsit? Tudom, hogy
nem kéne folyton az előző kapcsolatommal előhozakodnom, de Sehunnal másfél
hónap ismertség után csattant el az első csók, és további két hónap elteltével
került sor a szexre.
– Haza kéne menned, de nem akarlak
elengedni – motyogom Chanyeol kulcscsontjába, amikor egyre forróbbá válik a
hangulat a kanapén egymásba gabalyodva. Meg sem kellett itatnia velem a
szerelmi bájitalát, anélkül is nyílegyenesen a szívembe talál minden egyes
tettével.
– Ööö… Beázott a lakásom. Nemrég üzent a
lakótársam, hogy neki is máshol kell aludnia ma éjszaka. De ha szeretnéd,
elmehetek egy hotelbe…
– Szóval most te kamuzol annak
érdekében, hogy lekerüljön rólam a nadrág? Inkább vedd le, mielőtt meggondolnám
magam. – Azt nem árulhatom el neki, hogy még véletlenül sem gondolnám meg
magam. Amikor a testünk úgy összekapcsolódik, mintha egyek volnánk, leáll az
agyam működése, a kerekei egy időre nem forognak tovább. Felesleges azon
aggódnom, hogy mi lesz holnap, egy hónap múlva, vagy, hogy talán nem valódi az
az erős érzés, ami szétfeszíti a bensőmet. Mielőtt megismertem Chanyeolt,
nagyon megfontolt voltam, megterveztem minden egyes lépésemet, és kerültem a spontán
dolgokat. Fejben még azt is lemodelleztem, mit fogok mondani annak a pasinak,
akit fel akarok szedni az egyik klubban, hogyan fogom elcsábítani, és azt is
pontosan tudtam, hogy amint éjfélt üt az óra, Hamupipőke módjára köddé válok.
Most azonban azt kívánom, hogy soha ne jöjjön el az éjfél, bár ha eljön, akkor
sem veszek majd tudomást róla, mert azt súgja a szívem, hogy rátaláltam a
hercegemre, akivel egy egész életet átkeringőznék.
– Hetedik hónapforduló? Jaj, de cukik
vagytok! – gúnyolódik Jongdae, amikor átmegyek hozzá, hogy eldicsekedjem neki,
hova fogunk menni nem sokára Chanyeollal, hogy megünnepeljük a boldogságunkat.
– Most irigykedsz, amiért a te
leghosszabb kapcsolatod még a két hónapot sem élte meg?
– Tehetek én arról, hogy ekkora szívem
van? Amikor meglátok egy lányt, aki ragyogó szemekkel néz rám, nem vonhatom meg
a társaságomtól, mert nem bírnám elviselni, ha miattam szomorkodna, érted?
– Hát persze – vigyorgok önelégülten.
Jongdae olyan költőien tudja megfogalmazni azt, hogy nem képes a gatyájában
tartani a farkát, ha szembe jön vele egy jó csaj. De ha ő így boldog, én nem
fogom neki az észt osztani. Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd rátalál az
igazira, és akkor nem lesz kedve többé más lányokat megkímélni a szomorúságtól.
Lehet, hogy nyálasnak tűnik, de azért
ünneplem meg az összes eltelt hónapot, amit Chanyeollal töltöttem, mert
kimondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak azért, hogy az utamba sodorta őt.
Hosszú időn át sajnáltam magam, csupán halovány mása voltam annak az embernek,
akit mindenki szeretett, és akit ő hozott vissza az élők sorába. Már nem feszengek,
amikor együtt vacsorázunk, mert a szerelem íze sokkal varázslatosabb bármilyen
ételénél. Már nem érzem kínosnak, amikor szóba kerül a téma, mert neki
köszönhetően megtanultam elfogadni az állapotomat és együtt élni vele.
Chanyeol gyakran lóg a bisztróban, hogy
a semmittevés zavaró gondolatairól is elvonja a figyelmem. Besegít Minseoknak,
engem pedig feldob, amikor megkörnyékeznek a hátam mögött ólálkodó sötét
árnyak. Ha nem tartózkodik fizikailag a konyhában, folyamatosan üzenetekkel
bombáz, melyeken jókat derülök, és tűkön ülve várom, hogy az este eljöttével
valóra váltsuk azokat a dolgokat, amikről ír nekem. Nélküle nem tudtam volna
továbblépni, nélküle nem fedeztem volna fel azt a sok csodát, ami mellett
csukott szemmel elmentem a betegségem kialakulása óta.
– Tudod te, milyen isteni íze van a
napfénynek meg a zenének? – kérdezem átszellemülten Jongdae-t a kanapéja előtt
elnyúlva.
– Te beszívtál, haver? Chanyeol valamilyen szert szokott neked beadni?
Idefigyelj, tényleg jó pasi, de ha kárt okoz a legjobb barátomban, én a halál
ízével fogom megismertetni. – Úgy teszek, mintha meg sem hallanám burkolt
fenyegetőzését, és a plafonra meredve folytatom az ábrándozást. Chan tíz perc
múlva itt lesz, de ilyenkor olyan lassan halad az óra másodperc mutatója, mintha
visszafele járna. – Csak a szex miatt vagy vele, igaz? Minden este azt kell
hallgatnom, hogy „Chanyeol, annyira isteni vagy!”
– Nem is affektálok így, te hülye!
Mellesleg ez még mindig jobb annál, amikor nekem azt kell hallgatnom, hogy
„Jongdae, már megint túl gyors voltál.” – vágok a fejéhez egy párnát. Amúgy meg
egyáltalán nincs igaza, mert valóban felülmúlhatatlan a szex Chanyeollal,
viszont minden más téren is tökéletesen passzolunk, de ezt hiába magyaráznám el
neki. Ő még nem tudja, milyen érzés az, amikor a számodra legfontosabb ember
szívének dobogására alszol el este, illetve amikor az ő szuszogását hallod meg
reggel először.
„A Lay Kuckójának ettől kezdve fel kell
vennie a kesztyűt, ha le akarja győzni a napokban megnyíló konkurenciáját. Parkék
elszántan sétáltak be a ringbe, hogy hadat üzenjenek az Ízek Mesterének…”
Hirtelen jött szédülés támad rám, amikor
a tévé képernyőjére emelem a tekintetem, ahol éppen egy idősebb úr nyilatkozik,
aki Chanyeol húsz évvel öregebb kiadásának látszik. A fia nem szólal meg, de
vágóképeken megjelenítik, miként tevékenykedik a konyhában, és amint
észreveszem, hogy olyan mozdulatokat végez, amiket Minseoktól lesett el,
mérhetetlen dühbe gurulok. Természetesen azt is bevágják, hogy két héttel
ezelőtt a vendégek felfedeztek egy egeret a bisztróban, hogy ezzel még tovább
rontsák a hírnevemet. Már épp kezdtek lenyugodni a kedélyek, erre most minden elölről
fog kezdődni, de ami még ennél is sokkal rosszabb, hogy Chanyeol egy mocskos
csaló!
– Hogy lehettem ennyire naiv? Mindig
kérdezgettem tőle, hogy melyik lapnál dolgozik újságíróként, de folyton kitért
a válaszadás alól. Totálisan elvakított a szép mosolyával a megnyerő
kisugárzásával, és közben mindvégig arra ment ki a játék, hogy információkat
szerezzen rólam! Nem adtam neki interjút, ezért elhívott egy randira, aztán
rájött, hogy úgy tud belőlem mindent kiszedni, ha az életem részévé válik.
Hónapok óta becsapott, hónapok óta csak azért maradt mellettem, hogy
kifigyelje, milyen módszer alapján dolgozunk. Én idióta meg azt hittem, hogy
azért van annyit a bisztróban, mert szeret velem lenni… – kiabálom magamból
kikelve kínaiul, mert amikor ideges vagyok, nem tudok más nyelven beszélni, de
Jongdae úgyis megérti minden szavam.
– Ne, ne, ne, ne, ne! Izé… Átmennél a
saját lakásodba, mielőtt elkezdesz törni-zúzni? – kapja ki a kezemből a
tányérját, amit éppen teljes erőmből a földhöz akartam vágni. – Egyébként, ha
egy kicsit lehiggadnál, rájöhetnél egy kulcs fontosságú dologra. Ha Chanyeol
elárulta volna az apjának vagy a sajtónak, hogy milyen betegséged van, egy
csapással elsöpörhettek volna téged a föld színéről. Azért nem tette meg, mert
szerelmes beléd…
– Te aztán csak ne szónokolj nekem a
szerelemről, amikor azt sem tudod, hogy mi fán terem! – Odacsörtetek az
ajtóhoz, és feltépem, mert ha nem megyek el sürgősen, még a legjobb barátomban
is kárt fogok tenni. Amint azonban szélesre tárom az ajtót, szembe találom
magam egy szokásos módon mosolygó Chanyeollal, aki át akar ölelni, ahogy
megpillant, mire én egy bal egyenessel válaszolok.
– Ne! Könyörgöm, menjetek át hozzád,
mert hülyét kapok, ha összevérzitek a padlómat! – vinnyogja Jongdae, nekem
viszont eszem ágában sincs többé az otthonomban látni Chanyeolt, ezért sebesen
elszáguldok mellette, és kulcsra zárom magam mögött az ajtómat.
– Nem baj, ha nem engedsz be, akkor
innen fogok magyarázatot adni – hallom meg kisvártatva Chanyeol megtört hangját
az ajtó túloldaláról.
Legszívesebben bedugnám a fülembe a zene
lejátszómat, hogy egy szó se jusson el hozzám abból, amit mond, de azt a szart
pont tegnap adtam kölcsön Jongdae-nek, úgyhogy sajnos az univerzum is azt
akarja, hogy végighallgassam haszontalan fecsegését. De mondhat bármit,
jelenleg úgysem fog meghatni vele. Ő volt az egyetlen, akivel ismeretlenül
megosztottam a titkomat, maximálisan megbíztam benne, minden szavát ittam, neki
még azt is elhittem volna, ha azt állította volna, hogy zöld az ég. Erre
kiderült, hogy számára végig csak egy játék volt az, ami számomra teljesen
komoly. Mit játék, egy átkozott csapda, amibe kétségek nélkül sétáltam bele,
mert szeretem őt! És amíg én szerettem, ő a markába röhögött rajtam…
–
Igen, ahogy már te is tudod, nem vagyok újságíró. Igen, hazudtam neked, és
azért adtam ki annak magam, hogy olyan információk birtokába kerülhessek,
melyek segítségével rossz fényben tűntethetem fel a bisztrót. Igen, azért
hívtalak el hirtelen randizni, mert azt gondoltam, majd ott kifaggatlak. Az
apám piszkosan játszik. Eltervezte, hogy nyitunk egy hasonló helyet, de mivel
nem bízik eléggé a sikerben, előtte ki akarta iktatni az ellenfelünket. De
aztán beléd szerettem, Yixing! Az apám megelégelte, hogy nem szolgálok neki
semmi kézzel foghatóval, ezért bevetette az egyik emberét, aki azt az egeret a
bisztróba csempészte. Nem tudtam arról, miben mesterkedik, már csak akkor
szembesültem vele, miután megtörtént az eset, ezért nem figyelmeztethettelek.
Végül bevallottam az apámnak, hogy szeretlek, és könyörögtem, hogy hagyjon fel
ezzel az ostobasággal, de ezek szerint hajthatatlan volt… Megértem, hogy
csalódtál bennem, de ha egy nap úgy döntesz, képes vagy nekem megbocsátani,
tudod, hol találsz meg. Wǒ ài nǐ!
Idegesen toporgok a kórház egyik
folyosóján az orvosomra várva. Amikor még együtt voltunk, Chanyeol gőzerővel
kutatott egy lehetséges gyógymód után, és kitartó munkája következtében talált
egy amerikai doktort, aki állítólag tudna segíteni a problémámon. Annak idején
nem akartam vállalni a kezelést a különböző mellékhatások meg a kockázat
veszély miatt, de most már nincs mit veszítenem. Egy hónapnyi kesergés után
felkerestem a dokit, aki csak miattam Kínába utazott, amiért nem győzök elég
hálás lenni neki. Még jó, hogy a virágzó évek alatt nem kevés pénzt tudtam
félrerakni, így anélkül állom a költségeket, hogy kölcsönhöz kéne folyamodnom.
– Sehun? – riadok meg, amikor felfedezem
a volt barátomat pár méterre tőlem. – Mi a baj?
– Á, csak egy kisebb baleset, nem
vészes! De olyan klassz, hogy látlak! Amikor ideutaztam, fel akartalak keresni,
de rögtön megsérültem, így a dolog váratott magára. Szeretném bemutatni
Jongint, akivel már egy éve boldog kapcsolatban élünk. – Szelíden elmosolyodom,
amikor észreveszem a Sehun jobbján álló alakot, aki aggódva szorongatja a párja
kezét. Szívből örülök annak, hogy találkozott egy látszólag rendes sráccal,
mert eléggé kiborult a szakításunk után. Gyakran eszembe jutott, amikor
Chanyeollal összebújtunk, hogy vajon miként alakult a sorsa, és azt reméltem,
hogy hozzám hasonlóan boldogságban úszik, bár szerencsétlen formámnak mostanság
csak a bánatban való fuldoklás jutott. – És neked van valakid? – kérdezi Sehun
reménnyel teli hangon.
– Nekem… Igen. Ő a világ
legcsodálatosabb pasija, legalábbis számomra. – Gyorsan kimentem magam a fiúk előtt,
arra hivatkozva, hogy perceken belül találkozóm van az orvosommal, de
megbeszélünk egy időpontot, amikor négyesben összefuthatunk.
Remegő ujjakkal ütöm be Chanyeol számát
a telefonomon. Buta módon attól félek, nem fogja felvenni, ezért rettentően
megkönnyebbülök, amikor az első kicsöngés után felkapja. A szívem össze-vissza
kalapál, amint meghallom imádott, mély hangját, és alig bírom kivárni, hogy megérkezzen.
Miután megláttam Sehunt a szerelme oldalán, akik olyan szépek voltak együtt, ráébredtem,
hogy mi milyen szépek voltunk Chanyeollal, és hogy továbbra is azok lehetünk,
ha feladom a makacskodásomat. Hibát követett el, de tökéletes ember nem létezik,
és mivel szívből megbánta, amit tett, felesleges tovább játszanom a sértődött szűzlányt.
Elég nevetséges, hogy amíg mások azért szenvednek, mert nem találják meg a nagy
Ő-t, én értékes heteket pazarolok el abból a csodából, ami megadatott nekem.
– Ugye tisztában vagy azzal, hogy csak
azért hívtalak, hogy még egyszer csókolózhassunk egy jót? Ki tudja, lehet, hogy
a kezelés következtében lebénul a nyelvem, vagy ilyesmi… – suttogom Chan
ajkaira az egyik kórterem rejtekén. Az orvosom olyan jó fej volt, hogy adott
nekünk egy kis időt, mielőtt belevágunk a nagy műveletbe.
– Minden rendben lesz. Annyira sajnálom
ezt az egészet, drágám! Fogalmam sincs arról, minek köszönhető, hogy
megbocsátottál nekem.
– Találkoztam az exemmel – villantok rá
egy huncut mosolyt, mire ő csak értetlenkedve pislog. – Az a helyzet, hogy új
pasija van, és tök ciki lett volna azt válaszolnom a kérdésére, hogy én nem
jöttem össze senkivel utána. Még a végén azt hinné, hogy nem tudtam túllépni
rajta. És hát lesz egy dupla randink, amin muszáj ott lenned – túrok a hajába,
hogy közelebb húzhassam magamhoz egy szenvedélyes csók erejéig. – Csak
vicceltem! Akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretlek, és hogy nem akarok
nélküled élni, amikor láttam, milyen boldogok együtt.
– Én is szeretlek! És az az igazság,
hogy végleg kiszálltam apám vállalkozásából. Ha megengeded, lehetnék nálad
pincér, vagy akármilyen munkát elvállalok, csak hadd legyek veled egész nap.
Viszont előtte elmehetnénk egy világkörüli útra. Minseok hyung simán elviszi a
boltot egyedül pár hónapig. Azt szeretném, hogy a lehető legtöbb nemzetiség
ízeit megkóstolhassuk, hátha szerzünk ihletet új finomságok elkészítéséhez. Ki
is bővíthetnénk a bisztrót, felvehetnénk egy séfet, hogy komplett menük is az
étlapra kerülhessenek. Ismerek egy srácot, Kyungsoo-nak hívják, ő tökéletes
lenne erre a feladatra…
Chanyeol hangja meg az érzéstelenítő
hatása, amit időközben beadtak, lassan mély álomba szenderít. Olyan boldog
vagyok, amiért van, aki fogja a kezem ebben a nehéz időszakban, amiért mostantól
nem kell magányosan arra felriadnom az éjszaka közepén, hogy az üres ágyat
tapogatom magam mellett. Amint felébredek, folytatódhat az a szépséges álom,
ami egy hónapja véget ért, és ami ezután örökre az életünk része lesz.
Izgatottan ülünk Miami egyik mesés
partján, ami az első úti cél volt sebtében összeállított kis térképünkön. A
kezelés több hétig elhúzódott, ami alatt kínkeserves perceket éltem át. Amikor
napi huszonnégy órából minimum tízet végighánytam, újra a hatalmába kerített a
kétségbeesés, nem akartam, hogy a szerelmem olyan állapotban lásson, hiszen én
mindig szexi és kívánatos szerettem volna lenni előtte. Arról nem beszélve,
hogy a hangulatom is nagyon rossz volt, de azt hiszem, akkor derült ki
véglegesen számomra, hogy Chanyeol az igazi, mert ha nem szerettem volna
eléggé, Sehunhoz hasonlóan elűztem volna magam mellől a krízis helyzetben.
– Hé, már csak úgy vagyok hajlandó
csokit enni, ha a száddal juttatod az enyémbe, úgyhogy hajrá! – nyomok Chan
kezébe egy kockát, aki kissé idegesen helyezi a nyelvére az édességet. Most fog
kiderülni, hogy a kezelés hatásos volt-e. A doki szerint ennyi idő elteltével
meg kell mutatkoznia a sikernek, ezért izgulunk annyira. Amikor a nyelvem
Chanyeol szájába siklik, szokás szerint elvesztem a fejem, és abszolút nem
koncentrálok a valódi küldetés lényegére.
– Na, érzel valamit? – húzódik el tőlem
túlságosan korán.
– Ja, érzem, hogy hevesen dobog a
szívem, meg hogy olyan erősen szorítasz, hogy majdnem megfulladok…
– Ne szórakozz már, kicsim! Milyen ízű
volt a csoki?
– Banános. Hogy adhattál nekem banános
csokit, nem mondtam, hogy azt utálom? Legközelebb epreset vegyél, légyszi! – Chanyeol
hanyatt dönt a homokon, és boldogságában ezernyi puszival halmoz el. Az igazat
megvallva cseppet sem rázott volna meg, ha nem vált volna be a módszer, mert
sokkal inkább élnék ezután ízek nélkül, ha ennek fejében Chanyeollal
maradhatnék. De szerencsére nincs szükség ilyen alkura, hiszen a szerelem meg
az egészség is az enyém, ezért jókedvűen magamba tömöm az egész táblát, és a
végére igazán megkedvelem a banán zamatát.
Este olyan pizzát rendelünk, amin
szerintem a világ összes létező feltétele megtalálható. Most fogom fel igazán,
mennyire hiányoztak az esszenciák, mennyivel jobb úgy falatozni, hogy meg tudom
különböztetni a gombát és a kukoricát. Régebben mindig azért ettem, mert
imádtam a számban keletkező íz robbanást, az elmúlt szűk két évben viszont csak
az motivált, hogy ne haljak éhen, ami elég rosszul hangzik. De ha teljesen őszinte
akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy ez a pizza nem esne ilyen jól, ha az
evése közben nem érezhetném a testem körül a párom óvó karjait. Számomra a
szerelem teszi igazán finommá az ételt, mert ha egyedül volnék, semmi sem lenne
ugyanolyan, mint vele. De a legeslegfinomabb aroma mindközül az a sós elegy,
amit a tengervíz és az izzadtság alkot Chanyeol selymes bőrén.
– Milyen íze van a sütiben lévő krémnek?
– Ó, Jézus, mostantól minden alkalommal ezt fogjuk játszani? Bár szívesen
válaszolgatok Chanyeol összes kérdésére, hiszen olyan édesen vigyáz rám, hogy
nem lehetek mérges, amiért folyamatosan ezzel fáraszt.
– Van benne mogyorókrém meg
baracklekvár, ami együtt picit fura, de azért nem rossz. És van benne még…
Szívem, te próbára tettél, hogy a fém ízét is felismerem-e? – emelem magasba
nevetve a gyűrűt, amire ebben a pillanatban haraptam rá. Chanyeol olyan zavarba
jön, amilyet még sosem tapasztaltam tőle. Kivörösödve tördeli a kezét, és
levegő után kapkodva próbálja megtalálni a megfelelő szavakat, amik végül nagy
nehezen elhagyják a száját:
– Lehet, hogy ez nagyon korai, és talán
nem a sütibe kellett volna rejtenem, mert ez túl klisés, főleg egy olyan ember
esetében, aki a fél életét a konyhában tölti. Tudod mit? Az lesz a legjobb, ha
visszaadod, és én majd mondjuk, egy év múlva újra előveszem, addig kitalálok
valami izgalmasabb helyszínt…
– El a kezekkel a gyűrűmtől! Ha
visszaveszed, nem lesz mivel villognom a barátaim előtt. Egyébként nem
kérdezted, de igen! Hozzád megyek, mert az egész hátralévő életemet veled
akarom tölteni. Las Vegas a harmadik állomásunk, úgyhogy a lagzit is rögtön
nyélbe üthetjük.
– Benne vagyok, de csak akkor, ha
beöltözöl Marilynnek.
– Az attól függ, melyiknek, Mansonnak
vagy Monroe-nak? Mert az utóbbit szívesen bevállalom, ha leszel az Elvisem.
– Love me tender, love me true – búgja
Chanyeol nagy átéléssel. Elkapja a kezem, hogy gyors léptekkel belegázolhassunk
a tengerbe. El sem hiszem, hogy egy év leforgása alatt annyi minden történt
velünk, hogy végül eljegyzésre került a sor. Amikor betoppant a bisztróba az a
menő srác, nem gondoltam volna, hogy olyan fontossá fog válni számomra, hogy
összekössem vele az életemet. Ha akkor, ott nem találkoztunk volna, most nem
lenne, aki megédesíti a mindennapjaimat, aki pikánssá teszi az éjszakáimat, aki
miatt néha savanyú a szőlő, és aki messzire száműz minden keserűséget, amit
valaha éreztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése