ChanHun - Macseknaplók |OS|

Lolinak hívnak, legalábbis a gazdáim mindig ezt a szót mondogatják, amikor azt szeretnék, hogy menjek oda hozzájuk, vagy amikor leszidnak azért, mert a fotelben élesítem a karmaim, így hát gondolom, ez a nevem. Nem volt éppen problémamentes a kölyökkorom, de minden megváltozott azon az estén, amikor Chanyeol és Sehun megmentették az életem.

A mamám nem igazán törődött velem, gyakran magamra hagyott egy elhanyagolt játszótér rejtett zugában, és még testvérem sem volt, akihez hozzábújhattam volna azokon az éjszakákon, melyeken villámok hasították ketté a nyári égboltot, és mennydörgések tucatja rántotta görcsbe aprócska testemet. A mamám a munkásoktól sem védett meg, akik előszeretettel rúgtak belém, ha néha közel merészkedtem hozzájuk némi étel reményében, és a kamaszoktól sem, akik nagyokat röhögve sörös dobozokat vágtak hozzám jobb szórakozás híján.

Legjobban mégis a vihartól féltem, ami egyszer akkor csapott le, amikor egy kutya elöl felmenekültem egy fára. Amint tudatosult bennem, hogy lemászni sokkal nehezebb lesz, mint megtenni a felfelé vezető utat, nem bírtam leküzdeni a rám törő reszketést, de a pánik az ég morajlása kezdetén hatalmasodott el rajtam véglegesen, pedig abban a pillanatban még csak a távolban tombolt a vihar. Tisztában voltam azzal, hogy nem kell sok idő, és eléri a játszóteret is, ezért hangosan rázendítettem, abban bízva, hogy a mamám meghallja a nyivákolásomat, és a segítségemre siet. Egyre nagyobb kétségbeesés uralkodott el felettem, amikor rájöttem, nem fog eljönni, a csalódottság pedig hirtelen elnémított.

Lehunytam a szemem, hogy ne lássam a cikázó villámokat, és beletörődtem abba, hogy akár az egész éjszakát a fán tölthetem, vagy talán soha többé nem tudok majd lejönni róla. Ismeretlen hang ütötte meg a fülemet, és egy kéz érintését véltem érezni a bundámon. Megvonaglottam, mert egyetlen jó emlékem sem fűződött az emberekhez, és küzdeni próbáltam ellene, mivel azt hittem, bántani akar. Ő azonban határozottan tartott, és nem sokkal később a talajra huppant velem a karjában.

Amikor kinyitottam a szemem, először egy kisfiú arcát pillantottam meg, de aztán felfedeztem a mellette álló, izgatottan csacsogó barátját is. Hamar bevittek az épületbe, – azt hiszem, Chanyeolék lakásába – majd egy puha rongyba bugyoláltak. Megetettek, és hol az egyik gyerek ölében lustálkodtam, hol a másik játszott velem egy madzaggal, amit csak néha sikerült elkapnom.

Amikor a vihar elvonult, vissza akartam menni oda, ahonnan jöttem, hiszen az volt az én otthonom. Fel-alá járkáltam a lakásban, ami idegennek hatott, mégis vonzott annak a lehetősége, hogy örökre itt maradhatok. Nyugtalan voltam, nem találtam a helyem, de hamarosan annyira kimerültem, hogy az egyik szekrény alatt lelt rám az álom, ahova kényelmesen bevackoltam magam.

Másnap értetlenkedve pislogtam Sehunt keresve, és elszomorodtam, amikor nem láttam őt sehol. Később kiderült, hogy a két gyerek szomszédok, és nem tudott mást hívni segítségül, amikor meghallotta a nyávogásomat, csak Chanyeolt, mert a szülei éppen vacsoráztak az egyik belvárosi étteremben. Abban egyeztek meg, hogy felváltva fogják a gondomat viselni, vagyis megosztják fölöttem a felügyeletet, ahogy egy elvált pár szokta, amikor külön költöznek, és a gyerekeikhez mindketten ragaszkodnak. Így hát egyik nap Chanyeolnál voltam, a másik napot pedig Sehunék lakásában töltöttem. A kégliket alaposan fel kellett térképeznem; eleinte elég zavaros volt számomra, hogy mikor és hol vagyok, de mivel egyformán szerettem őket, örültem ennek a megállapodásnak, mert egyiküktől sem akartam elbúcsúzni. Pár nap múlva már nem érdekelt a mamám, sem a kinti világ, megelégedtem a tágas erkéllyel, amivel az otthonaim büszkélkedhettek.

Az évek múlásával együtt cseperedtem fel a gyerekekkel. Sok időt töltöttünk hármasban, sosem hanyagoltak el; kitartóan játszottak velem, amíg ki nem dőltem, vagy addig simogattak, amíg meg nem untam. Olyankor a sarokba vonultam, hogy onnan figyelhessem a köztük zajló eseményeket. Szerettem nézni a kis gazdáimat, amikor kettesben voltak, hiszen azt hitték, senki nem látja őket, pedig én alvást színlelve rajtuk tartottam a szemem. Gyakran ültek le az íróasztalhoz leckeírás címszó alatt, viszont egy bizonyos idő eltelte után mindig elkalandoztak a gondolataik, és olyankor hosszú percekig merengtek ábrándosan egymásra. Akárhányszor a bámulós jelenetükre került a sor, azon izgultam, mi lesz a következő lépés, drukkoltam, hogy történjen már valami érdekes köztük, de sajnos nem váltak valóra a képzelgéseim. Általában Sehun vetett véget előbb a meghitt pillanatnak, aki zavartan a hajába túrva közölte, hogy ha nem igyekszik, megint egyest fog kapni másnap az iskolában.

Chanyeol anyukája úgy vélte, a fiának nem szabadna annyira ragaszkodnia Sehunhoz, több barátot kéne szereznie, de én nem bántam, hogy szinte minden idejüket együtt töltötték, mivel a szülőkkel ellentétben tudtam, hogy ez nem lehet véletlen. Nem azért lógtak folyton egymás nyakán, mert olyan antiszociálisak lettek volna, egyszerűen csak akkor érezték a legjobban magukat, amikor az egész délutánt átfecseghették és végigbolondozhatták. Az erkélynek köszönhetően nem csak akkor láthattam őket, amikor otthon voltak, mert onnan kényelmes rálátásom nyílt a közeli focipályára, amit előszeretettel látogattak meg. Sehun nem bizonyult zseninek ebben a sportágban, mégis Chanyeol esett többet a meccsek során. Szerény véleményem szerint ez annak tudható be, hogy Chan rendkívül élvezte, amikor a barátja aggódva rohant oda hozzá, amint észlelte, mi történt vele, és szorosan a karjaiba zárta, hogy úgy űzze tova a sérülés okozta fájdalmakat.

– Sehunnie, emlékszel még, hogy miben egyeztünk meg pár évvel ezelőtt? – kérdezi Chanyeol másik gazdám tizenhatodik szülinapján. Az egyik konyhában lévő széken lapulva várom Sehun válaszát, aki ide menekült a sok váratlan vendég elől. Ő legszívesebben csak Chanyeollal ünnepelt volna, de a családja gondoskodott arról, hogy a fél iskola a lakásban kössön ki. Sehunnal egyetemben én sem díjaztam azt a zajongó tömeget, Chan meg minden bizonnyal követte a konyhában elrejtőző barátját, így került kis hármasunk elszigetelődésre.

– Abban, hogy lelépünk erről a borzalmas ünnepségről, és mocskosul berúgunk a közeli kocsmában? – Chanyeol mosolyogva ingatja a fejét, én pedig izgatottan hegyezem a fülem, mert pontosan fel tudom idézni, miről szólt az egyezségük. Remélem, hogy végre összeszedik magukat, és nem húzzák tovább az idegeimet a forró kása kerülgetésével.

– Fogadtunk, hogy ha a tizenhatodik szülinapodig magasabbra nősz, mint én, teljesítem egy kívánságod, ellenkező esetben te váltod valóra az enyémet. Nem sokon múlt, de én nyertem, szóval… – Chanyeol közelebb lép Sehunhoz, és egy gyors mozdulattal a szájára hajol. Kicsit meglepődök, mert eddig még csak a szüleiktől láttam hasonlót, de a zsigereimben érzem, hogy ez volt az a bizonyos lépés, amire hosszú idő óta vártam. Sehun reakciója azonban visszavesz a lelkesedésemből. Teljesen lefagy, az arca falfehérré válik, majd se szó, se beszéd kirohan a konyhából. – Hát ez nem ment valami jól… – jegyzi meg panaszosan Chanyeol, miközben leguggol a szék elé, amin elterpeszkedtem, és vigaszt keresve a bundámba fúrja az arcát.

Attól kezdve a srácok egy kicsit eltávolodtak egymástól. Azután is gyakran találkoztak, mégis egy megmagyarázhatatlan feszült légkör uralkodott el köztük, amikor együtt voltak. Nem értettem, hogy Sehunnak mi a problémája, hiszen továbbra is olyan csillogó szemekkel nézte Chanyeolt, mint korábban, számomra érthetetlen okokból mégsem közeledett felé úgy, ahogy azt a magasabbik gazdám szerette volna.

A legszörnyűbb dolog azonban nemrégiben következett be. Sehun egy nap hazaállított egy ismeretlen fiúval, akivel olyan önfeledten nevetgélt, ahogy azelőtt csak Chanyeollal tudott. Nem foglalkoztak a leckeírással, beálltak egymással szemben, és elég fura hadonászó mozdulatokat tettek a kezükkel, a lábukkal meg össze-vissza lépkedtek. Mint kiderült, ezt az értelmetlen tevékenységet táncnak hívják, de azt fel nem foghattam, hogy mi a jó benne. Viszont az akasztott ki végképp, amikor az a fiú szintén rányomta az ajkait Sehun szájára, aki ezúttal nem ellenkezett, sőt, szorosan magához ölelte a másikat, és olyan szintre lépett vele, amit Chanyeollal kellett volna megtennie.

Yixing azóta állandó vendéggé vált az Oh lakásban. Én pedig az élete megkeserítőjévé avanzsáltam, amikor durván belekarmoltam, ahányszor hozzám ért, fújtam rá, amint átlépte a küszöböt, és be kell, hogy valljam, legutóbb még a cipőjébe is belepisiltem. Egyszerűen el akartam távolítani Sehun közeléből, de a mesterkedésemnek az lett a vége, hogy engem távolítottak el mellőle. Ezek után ahányszor Yixing Sehunnál tartózkodott, lepasszolt Chanyeolnak, így zavartalanul élvezhették egymás társaságát, miközben én nézhettem Chan búskomor ábrázatát, amit nagyon nehezen viseltem el. Mindkét gazdámat egyformán szerettem, de ebben az időszakban úgy haragudtam Sehunra, hogy nem is bántam, hogy egyre kevesebbet látom.

– Loli-ya, holnap lesz karácsony. Nem békülnél ki Sehunnal? Nem szabadna haragudnod rá azért, mert szerelmes, úgy kéne gondolkodnod, ahogy nekem. Én boldognak akarom őt látni, te nem? – érdeklődik Chanyeol gondterhelt arccal a kanapén heverészve. Micsoda ócska szöveg ez! Bárcsak tudnék beszélni! Úgy a képébe mondanám, hogy ahelyett, hogy nagy magányosan belemerül az önsajnálatba, amíg Sehun a szomszéd lakásban enyeleg azzal a kínai gyerekkel, rájuk kéne törnie az ajtót, hogy elrabolhassa a szöszit, mert az fix, hogy az a majom belé szerelmes, csak túlságosan vak ahhoz, hogy rájöjjön erre.

Chanyeol magára kapja a kabátját, és kiáll az erkélyre, hogy a távolba bámulással üsse el az időt. Hűséges kutya, akarom mondani macska módjára követem őt, és elhelyezkedem a lábánál, pedig majd’ lefagyassza a kövezet a hátsómat. Most komolyan, azért jött ki ide, hogy nagy bánatában halálra fagyjon?

Felvidulok, amikor néhány perc múlva kinyílik a szomszédos erkélyajtó, amin Sehun dugja ki a fejét. Chanyeol annyira bele van merülve a havas táj fixírozásába, hogy nem észleli a jelenlétét, ezért Sehun rajta felejti a tekintetét, miközben mosolyra húzódik a szája. Érdekes módon, amikor megláttam, fancsali képet vágott, de ahogy észrevette Chant, rögvest jobb kedvre derült. Inkább kijött az erkélyre fagyoskodni, hogy a közelében lehessen, minthogy a szoba melegét élvezné az állítólagos szerelmével. Nem vagyok már olyan fiatal, de esküszöm, még mindig nem sikerült megértenem az emberek logikáját!

– Kérsz? – nyújt egy szál cigarettát Sehun Chanyeol felé. A mellettem álló fiú elfogadja azt az ocsmány rudacskát, de biztosra veszem, hogy csak azért, hogy összeérhessen a kezük, mialatt Sehun odaadja neki. Chan a markába zárja azt, amit kapott, a szöszi viszont belekezd a füstölgésbe, pedig azelőtt sosem csinált ilyet. Annyira dühös vagyok rá! Legszívesebben átugranék hozzá, hiszen két méter lehet a távolság az erkélyek közt, hogy jól beleharaphassak, hátha attól észhez térne, de az ugrás említésétől jobb ötletem támad.

Gondolkodás nélkül felpattanok a korlátra, onnan pedig a mélybe vetem magam. A srácok a harmadikon laknak, nem fogok belehalni egy esésbe, csak rájuk akarok ijeszteni, hátha azzal sikerül összehoznom őket. A nagy haldoklót játszva elterülök a földön, pedig fel tudnék állni, de hitelesen kell alakítanom a szerepem, amikor ideérnek. Kisvártatva odarohannak hozzám, és azon tanakodnak, orvoshoz vigyenek-e, de amikor megbizonyosodnak arról, hogy nem tört el semmim, nem vérzek, satöbbi, Sehun a karjába vesz, és visszavisz Chanyeol lakásába. Örülök, hogy az ölében fekhetek, mert már hiányzott a közelsége, de annak egy fokkal jobban örülnék, ha Chant simogatná helyettem.

– Visszamehetsz Yixinghez, majd én vigyázok Lolira – mondja Chanyeol kissé keserűen. Biztos azt gondolja, hogy ha magától nem volt kedve Sehunnak vele lenni, akkor csak azért ne maradjon, hogy engem ellásson, arra egyedül is képes.

– Mindig is jobban szerettem ezt a lakást. Mindig is jobban szerettem a lakóját annál, aki az én otthonomban tartózkodik… – Sehun közelebb hajol a mellette helyet foglaló fiúhoz, végre készen áll arra, hogy megadja neki azt, amire mindketten oly régóta vágynak, mire Chan összerezzen az ajtó felől érkező kopogtatás hallatán. Ez most az a kínai? Hát én mindjárt befejezem a nagy színjátékot, hogy kikaparhassam a szemét!

– Izé… szóval… jön hozzám valaki. Egy srác. – Sehun felhagy a simogatásommal, amint felfogja Chanyeol mondanivalójának értelmét. Érzem, hogy megfeszülnek az izmai, és amikor rápillantok, az arcáról is lerí az őt mardosó csalódottság. Drága Chanyeol-ah, ezt már korábban be kellett volna vetned! A féltékennyé tevés nekem sem jutott az eszembe, de zseniális ötletnek tartom.

– Chanyeol most nem ér rá – közli Sehun egy elbűvölő mosoly kíséretében az ajtóban toporgó fiúval. – Tudod, a cicánk rosszul érzi magát, vele kell maradnunk. De szívesen odaadom a kulcsom neked. Nézd, az ott az én lakásom. Nyugodtan menj be, mert van ott egy srác, akit sajnos egyedül kellett hagynom. Meg hát hamarosan szakítani fogok vele, ahogy te is Chanyeollal, már ha egyáltalán jártatok, úgyhogy nyugodtan rámozdulhatsz, jó pasi. – Szegény idegen hüledezve kapkodja a levegőt, de Sehun nem várja meg a válaszát, rácsapja az ajtót, mielőtt bármit is tehetne.

– Te megvesztél? Jongdae volt az egyetlen, aki…

– Ne aggódj, ha meglátja Yixinget, rögtön el fog felejteni téged.

– Micsoda bók, köszi! Szóval szerinted ilyen felejthető vagyok? Szerintem te meg egy önző pöcs vagy, amiért nem hagyod, hogy nekem is legyen egy normális kapcsolatom! – Sosem láttam még ilyen indulatosnak Chanyeolt, ami megrémiszt. Sehun végre a sarkára állt, kiadta az exek útját, hogy együtt lehessenek. Nekem teljesen tiszta a kép, ő miért nem a dolog jó oldalát nézi?

– Hagyom, hogy legyen egy normális kapcsolatod. Velem… – Sehun ismét közelebb akar lépni Chanyeolhoz, de a fiú kitér előle, és miután sietősen felkapja a kabátját meg a cipőjét, hangosan becsapja maga mögött az ajtót.

– Lehet, hogy most örökre elveszítettem – kuporodik mellém Sehun arcát a párnára fektetve. – Mi van, ha annyira dühös rám, hogy átment az én lakásomba, hogy kipróbáljon egy édes hármast a fiúkkal? Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? – Ez egy nagyon jó kérdés, de az még ennél is jobb, hogy miért folyton nekem siránkoznak ahelyett, hogy cselekvésre bírnák magukat. Minek néznek engem, pszichológus pótléknak vagy lelki szemetesládának? Teljesen kiakaszt a viselkedésük. Esküszöm, erre fog rámenni mind a kilenc életem! – Eleinte halálra rémültem attól, hogy beleszerettem a legjobb barátomba. Aztán amikor megtetszett Yixing, elfogadtam azt a tényt, hogy a lányok cseppet sem vonzanak, és azért kezdtem el vele járni, mert nem akartam elrontani azt a tiszta és ártatlan érzést, amit Chan iránt tápláltam, de most már tudom, hogy a szerelem semmit nem rontana el, sőt… – Ah, miért nincs nekem egy diktafonom? Ha magától nem képes ezt a colos szemébe mondani, legalább egy hangfelvétellel bizonyíthatnám a gondolatait.

Ajtócsapódásra kapom fel a fejem, és reménykedve konstatálom, hogy Chanyeol visszajött. Azonban gyorsan kiábrándít minket, amikor morcosan közli, hogy csak a telefonja miatt van itt, de mielőtt újra házon kívül lehetne, rámorranok Sehunra, ezzel jelezve neki, hogy csináljon már valamit. Ha nem lennének fájdalmaim, még egyszer leugranék az erkélyről, az biztos meghatná Chant, de itt az ideje annak, hogy a szöszi megmutassa a tökös énjét.

– Emlékszel, milyen egyezséget kötöttünk a tizennyolcadik karácsonyomra? – veszi ki a telefont Sehun Chan kezéből, hogy az ujjait csúsztathassa a helyére.

– Ne kamuzz! Ilyen egyezségünk nem is volt – morogja a fiú, miközben azon van, hogy kiszabadítsa a mancsát Sehun fogva tartó markából.

– Oké, viszont Lolinak tettem egy ígéretet. Megfogadtam, hogy nem fogom többé elfojtani magamban az érzéseimet. Szeretlek Chanyeol! Azóta szeretlek, amióta nekem adtad a bubis teádat. – Ez egy nagyon szép és felnőttes vallomás volt, úgyhogy remélem, eljutott Chan szívéig. Kérlek, boruljatok már egymás nyakába! Ha megteszitek, levadászom azt a galambot, aki folyton összecsinálja az erkélyt.

– Fogalmam sincs róla, mit szeretsz annyira azon a löttyön – mosolyog Chanyeol ellágyulva, majd szorosan magához húzza Sehun reszkető alakját. Ha tudnék könnyezni, biztosan sírva fakadnék abban a pillanatban, amikor ezek ketten végre megcsókolják egymást. Szerintem Sehun többé haza sem fog menni, mert ő még együtt lakik a szüleivel, de Chan ősei elköltöztek egy nagyobb házba, és a fiukra hagyták a lakást, szóval keresve sem találhatnának ennél jobb szerelmi fészket.

– Loli? – hallom meg Chanyeol aggodalmas hangját. Most mégis mi van? Igen, elég rosszul vagyok, de semmi esetre sem szeretném megszakítani a boldog egymásra találásukat. – Ez azért történik vele, mert leugrott az erkélyről? Jézusom, mi tehetünk róla! Lehet, hogy hülyének fogsz nézni, de szerintem miattunk csinálta ezt…

– Én is úgy gondolom, hogy miattunk csinálta, de nem az esés következtében haldoklik – mondja Sehun elfúló hangon. Ismét az ölébe vesz, és hamarosan megérzem a bundámon záporként aláhulló könnyeit, melyeket nem tudok hova tenni. Végre szerelmet vallottak egymásnak, miért nem repkednek három méterrel a föld felett boldogságukban? – Lolinál súlyos betegséget diagnosztizált pár hete a doki. Azért nem szóltam neked, mert tudtam, hogy mennyire kiborítana. A szüleim azt mondták, jobb lenne a cicánknak, ha elaltatnák, de én még nem tudtam elengedni… És azt hiszem, hogy máig ő sem akart elmenni, mert hosszú ideje azért küzdött, hogy mi összejöjjünk. Szerintem nagyon elfáradt ebben, és most, hogy látja, minden rendben köztünk, nem akar tovább szenvedni. Jól van, kislány, már nem kell ellenállnod, mostantól pihenhetsz. Megígérem neked, hogy Chanyeol és én mindig együtt leszünk, jó?

Ha Sehun azt mondja, minden rendben lesz, akkor elhiszem. Eszembe jut az a viharos nap, amikor két kisgyermek megmentett a korai elpusztulástól. Az ég azért küldte őket, hogy befogadjanak, hogy elhalmozzanak szeretettel, engem pedig azért sodort az útjukba, hogy ráébresszem őket a szívük mélyén szunnyadó érzéseikre. Talán az volt a küldetésem, hogy egymás karjaiba kergessem őket, és most, hogy a szerelmük beteljesült, már nincs több tennivalóm a halandók világában. Szerencsés vagyok, amiért ilyen csodás életem lehetett mellettük, és remélem, hogy az eltávozásom után befogadnak majd egy másik jószágot, aki kibékítheti őket azokon a napokon, amikor zűrös idők köszöntenek a Paradicsomba.

– Kira, hagyd már azt a madarat! Inkább gyere, és nézd meg, mit hoztunk neked! – kiabálja Chanyeol, mire a fülem botját sem mozdítom. Vajon miért gondolja azt, hogy egy ósdi műegér helyettesíthet egy fennhéjázón pöffeszkedő galambot, amire hetek óta fenem a fogam?

– Milyen engedetlen ez a kölyök. Loli mindig rögtön szaladt, ha hívtuk – jegyzi meg Sehun, akinek szokás szerint elcsuklik a hangja, amikor az a bizonyos név szóba kerül. Loli így, Loli úgy… Kezdetben mérges voltam, amiért állandóan hozzá hasonlítottak, de az idő múlásával egyre ritkábban említik meg, és különben is azt mondták, hogy az én jelenlétem olyan jó hatással van rájuk, hogy ma már nem zavar, ha meghallom, amikor róla beszélnek. Azt is gyakran mondogatják, hogy a sors keze volt abban, amikor három héttel az előző cicájuk halála után rám találtak egy autó alatt bujdosva. Sajnálom, hogy az a Loli nem lehet itt velük, ugyanakkor hálás is vagyok neki, mert ez által én csodálatos emberekhez kerülhettem, akik minden kívánságomat lesik.

– Kira-ya, ugye emlékszel, mit tanítottam neked? – súgja Chanyeol a fülembe, amikor Sehun figyelmét elvonja a konyhában okozott rumli. Ja, ja, persze, hogy emlékszem. A nyakamba akasztja azt a valamit, amivel úgy kell vonulnom, mint egy modellnek, világos…

Hát ez nem igazán fog összejönni… Miután Chanyeol a nyakamba köti a kis szalagot, aminek a végére egy csillogó karikát erősített, inkább játszani kezdek a kis tárggyal, ahelyett, hogy Sehun elé járulnék vele. Leszakítom magamról a masnit, és jókedvűen befocizom a nappaliba a karikát, amit fél percen belül belökök a szekrény alá.

– A fenébe! A próbákon olyan ügyesen csináltad – rivall rám Chanyeol, majd hasra fekszik a padlón, hogy egy cipőkanál segítségével megpróbálja kihalászni a számára oly fontos ékszert.

– Már megint mit lökött be a szekrény alá? Csak nem a karkötődet? – megy oda kíváncsiskodva Sehun a szerelméhez, és ráfekszik a hátára, hogy játékosan a nyakába puszilhasson.

– Ez a cica tényleg nem olyan, mint Loli. Ő mindent megtett volna annak érdekében, hogy megkérjem a kezed, Kira meg teljesen beéget előtted – panaszkodik Chan, amikor nagy nehezen előkotorja a gyűrűt.

– És még meg is lett örökítve az utókor számára ez az egyedülálló pillanat, ugyanis Chan csak erre az alkalomra vett egy fullos kamerát, én pedig jó barát módjára minden részletet rögzítettem – dől a röhögéstől Jongdae, aki úgy fetreng a kanapénkon Yixinget ölelgetve, mintha otthon lenne. Pedig ők a szomszédban laknak, mert miután Sehunék szülei is elköltöztek, ő meg ugyebár összebútorozott Chanyeollal, a srácok, akik időközben sorsszerűen egymásra találtak, kibérelték maguknak a helyiséget. Sehun mit sem törődve a barátaik gúnyolódásával, hangosan felnevet, és mielőtt a kedvese az ujjára húzhatná a gyűrűt, hanyatt fordítja, hogy egy szenvedélyes csókban részesíthesse.

– Nem is kell semmit kérdezned, úgyis tudod, hogy mi a válaszom! – Abban a pillanatban a nyitott erkély ajtón keresztül berepül az az idegesítő madár, aki egy jó ideje nem hagy nyugodni. Tudom, tudom, megint megzavarom a varázst, bocsi srácok! De sürgősen ki kell űznöm a lakásunkból azt a dögöt, még ha néhány tányér áldozatul is fog esni…