TIMELESS ~ 10 ~ Time after time

2012. június

Nézem, ahogy Youngjae alszik, de annak ellenére, hogy én is legalább olyan fáradt vagyok, mint ő, nem fekszem mellé. Felkuncogok, amikor horkolni kezd a nem kis mennyiségű piának köszönhetően, amit legurított ma délután, és elképzelem, hogy fel fog háborodni holnap, ha az orra alá dörgölöm, hogy a hangoskodása miatt nem tudtam aludni. De nem ez a valódi ok, amiért nem jön álom a szememre. A panzió, ahol megszálltunk, elég olcsó, ugyanakkor nem tartom kényelmetlennek, és az a legjobb benne, hogy együtt lehetünk. Egy albérlettel sem jönnénk ki jobban anyagilag, és azt bonyolultabb lenne félévente felmondani, ezért elsőre ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Persze pár nap lazulás után keresni fogunk magunknak valami munkát, amiből megélhetünk itt tartózkodásunk alatt, bár attól nem repesek, hogy Jae a mostani verzió szerint is kimarad az iskolából. Ő azt mondja, mivel én sokkal többet tudok a magántanárok által, átadhatnám neki a tudást, és mire visszamegyünk 93-ba, pont az érettségi időszaka lesz, amit a kisujjából fog kirázni, ha kezembe veszem az oktatását. Remélem, tényleg hajlandó lesz tanulni, és nem fog minduntalan elkalandozni a figyelme…

Halkan kiosonok a szobából, bár valószínűleg felesleges óvatosnak lennem, úgysem ébredne fel ebben az állapotban a zajokra, és egyenesen a kijárat felé veszem az irányt. Illedelmesen elköszönök a recepción üldögélő idősebb hölgytől, aki furcsán méreget, de a nélkül továbbhaladok, hogy beszólnék neki valami frappánsat. Nyilván az a baja, hogy egy olyan szobát vettünk ki, ami franciaágyas, ahelyett, hogy külön szobákban aludnánk, vagy legalább külön ágyban. A nagyobb hotelekben talán már nem akadnak fenn ezen, de örülünk, ha ezt ki tudjuk fizetni, ő meg annak örüljön, hogy van, aki meghúzza magát az egyébként nem nagy szám épületben. De ki tudja, lehet, hogy azért néz rám ferde szemmel, mert mialatt a párom az igazak álmát alussza, én ott hagyom a helyiséget, és az asszony minden bizonnyal azt feltételezi, hogy valami rosszban sántikálok.

Talán nem a legjobb ötlet végrehajtani a tervemet, de annyira fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy nem bírom visszafogni magam. Elkérem a panzió tulajának az autóját, aki azt mondta, amikor neki nincs szüksége rá, nyugodtan használhatjuk, ha álljuk a benzin pénzt. Azt azért megtudakolja, hogy én józan vagyok-e, mert látta, amikor felvonszoltam Youngjae-t a szobánkba, de biztosítom arról, hogy egy kortyot sem ittam. Jae meg akarta ünnepelni azt, hogy végre megszabadultunk Hwangtól, meg hogy belevághatunk a közös életünkbe hyung árgus szemei nélkül, így elég csúnyán felöntött a garatra, amit nem bántam, mert csak ennek következtében nyílt lehetőségem arra, hogy elszökjek mellőle. Ez az első éjszakánk, amit egymás karjaiban kéne töltenünk, de tulajdonképpen lesz még ezer, úgyhogy bepattanok a kocsiba, és a gázra lépek, hogy minél előbb túlessek azon a bizonyos látogatáson.

Remegő ujjakkal csúsztatom a zsebembe a slusszkulcsot, majd elindulok az ismerős hely felé, ami bár sokat változott az évek múlásával, kétségtelenül emlékeztet az otthonomra. A házat szépen felújították, sőt, egy szintet építtettek a meglévőre, így kényelmesen elférhet benne akár több család is. A kertben áll egy apró tavacska, ahol színpompás halak úszkálnak, melyeken megcsillan a lemenő nap sugarainak tompa fénye, a kerítést pedig körös-körül tarka virágok övezik. Kellemes érzés jár át, amikor végighordom a tekintetem a zöldellő pázsiton, mert itt minden az életről tanúskodik, egy árva gaz sem bújik meg a gondosan ápolt ágyásban. Milyen romantikus lehet, amikor Youngjae öntözi a virágokat, én élelmet juttatok a halacskák vízébe, aztán kézen fogva leülünk a puha párnával ellátott padra, hogy összesimulva gyönyörködhessünk abban az életben, amit mi hoztunk létre.

Határozottan bekopogok az ajtón, mert már semmi kétségem a felől, hogy minden rendben van a túl oldalán. Ha a kert ilyen csodaszép, nyilvánvalóan belül is minden ragyog, és azoknak, akik itt laknak, boldogságban fürdőzve telnek a mindennapjai. Nem kell sokáig várnom arra, hogy ajtót nyissanak nekem, de amint megpillantom a kilincset szorongató Youngjae-t, megfagy az ereimben a vér. Az egy dolog, hogy húsz évvel idősebb annál, akit ismerek, nem a homlokán megjelenő apró ráncoktól tör rám a szédülés. Egyszerűen megrémiszt az előttem álló alak, akiben nyomokban fel lehet fedezni egykori önmagát, mégis köszönő viszonyban sincs fiatalabb énjével. Szemei alatt vastag karikák árulkodnak arról, hogy rég aludt végig egy egész éjszakát, beesett, holtsápadt arca inkább egy szellemre emlékeztet, mint a szerelmem vonásaira, aki a ház falai közt kísért, de a legijesztőbb az, amit a tekintetében látok, amikor rám néz: mérhetetlen fájdalom, szomorúság, szenvedés, kín, és az ezekre létező összes szinonima.

Azért látogattam el hozzájuk, mert muszáj volt megbizonyosodnom arról, hogy boldogan élnek 2012-ben. Megváltoztattuk a múltat, Hwang börtönbe került, nem kellett elválnunk egymástól, Youngjae azonban szavak nélkül is a tudtomra adja, hogy ez nem az a tündérmese, amit elképzeltem. Ha láthattam volna, hogy jól alakultak a dolgok, a szívem megnyugvásra lelt volna, ehelyett darabokban hever, pedig az okát sem tudom annak, hogy miért tört össze, de Youngjae egyetlen meggyötört pillantása elég volt ahhoz, hogy romokban legyen. Szeretnék hátat fordítani neki, visszarohanni a kocsihoz, és eltűnni innen, hogy minél hamarabb újra a kis panzióban teremjek, ahonnan nem szabadott volna kitennem a lábam, de egy kéz megakadályoz abban, hogy útnak induljak. Jae egész testében úgy reszket, amikor magához von, mintha csak azért ölelne át, hogy ne essen össze, hogy belém kapaszkodhasson. Amint megérzem a könnyeit arcomon, én is sírva fakadok, eltekintve attól, hogy nem tudom, mi nagy bánatának tárgya. Ha ő szenved, akkor én sem lehetek boldog, teljesen mindegy, melyik énje szomorkodik éppen. Ha nem tudom megoldani a problémáját, egész hátralévő életemben fájdalmat okozó nyílként fog belém fúródni ez az emlék, ami akkor is a szívem közepébe lesz ékelődve, amikor az én Youngjae-mmel jól fogom érezni magam.

– Apa! Képzeld, Mira elfogadta a meghívásom a júliusi bálra! El sem hiszem, hogy én is tetszem neki. Vagyis az, hogy igent mondott, nem feltétlenül jelenti ezt, de… Ki ez a srác, apa? – Szoborrá dermedek, amikor egy kamasz fiú robog le a lépcsőn, olyan hangosan kiabálva, hogy attól még a holtak is feltámadnának. Youngjae és én egyszerre hátrálunk el egymástól, de a gyerek nem veszi le rólunk gyanakvó tekintetét az eltávolodásunk után sem. Nem szerencsés, hogy már nincs, aki megtartson, mert amikor jobban szemügyre veszem a minket bámuló srácot, úgy érzem, mintha tükörbe néznék, amitől szörnyű szédülés tör rám. Jae elkap, mielőtt összeeshetnék, pedig ő sincs a helyzet magaslatán, majd mélyen a szemembe néz, és alig hallhatóan elsuttogja azokat a szavakat, amik egy darabig még érthetetlen katyvaszként kavarognak a fejemben:

– Ő Daewon, a fiam. – A fia… Mégis teljesen úgy néz ki, mint én… Kicsi Daehyun nem lehet, mert ő már majdnem húsz éves lenne, ez a fiú viszont tizenhárom körül járhat, így csak egy megoldás létezik. Daewon vér szerint az én fiam, és ketten neveljük Jae-vel, de akkor miért nem boldog? Miért nem érzi magát a mennyekben, amikor ilyen helyes és elragadó gyermeke van? Miért nem mosolyog a fiúra, amikor olyan lelkesen újságolta a jó hírt? Én a helyében odaszaladnék hozzá, és össze-vissza puszilgatnám, nem törődve azzal, hogy ennyi idősen inkább már a kiszemelt lány csókjaira vágyik.

– Tudom, ki vagy te! – kiáltja hirtelen Daewon, amitől ijedtemben összerezzenek. Nem csoda, hogy ilyen hangosan beszél, látszik, hogy ránk ütött. – Az a fiú vagy arról a képről, aki a karjában tartott, amikor kisbaba voltam. Csak aztán… – Daewon összepréselt ajkakkal megrázza a fejét, mintha arra figyelmeztetné magát, hogy nem szabad többet mondania, azt azonban kiszúrom, hogy milyen irányba mered, és a nélkül, hogy engedélyt kérnék bárkitől is, megcélzom a nappalit. Ez a helyiség cseppet sem változott ahhoz képest, amit 93-ban úgy megszerettem. Egyik bútort sem cserélték le, még az a társas is az asztal közepén hever, amivel mindig játszani szoktunk. Vajon Daewon leköröz minket a kvízekben, és jókat nevet az öregein, amiért azok tíz kérdésből csak kettőre tudják a korrekt választ? Youngjae arckifejezése meg a nyomasztó légkör ellenére egyszeriben fellelkesedek arra a gondolatra, hogy pár év múlva részese lehetek a fiam megszületésének, felcseperedésének, és már alig várom, hogy megtudjam, melyik lány nyerte el a szívét, hogy megvigasztaljam, ha csalódás éri, vagy vele örüljek, ha sikerrel jár.

Egyetlen új tárgy kapott helyet a nappaliban, melynek hatására ismét rosszullét kerít a hatalmába. Egy óriási kép áll a középpontban, amit bárhonnan jól lehet látni, mivel életnagyságú. Engem ábrázol, azt pontosan nem tudom megsaccolni, hány éves lehetek rajta, de még elég fiatal, és egy babát, akit szeretetteljes rajongással ölelek magamhoz. Youngjae sem hiányozhat a fotóról, aki a vállamat átkarolva úgy vigyorog, mintha a világ összes kincse az övé volna. Abban még nem lenne semmi gyanús, hogy kirakták az egyik legboldogabb pillanatunkról szóló emléket a falra, bár a méreteit kicsit túlzásnak tartom, a legmeghökkentőbbek mégis Daewon szavai, melyek leküzdhetetlen visszhangként csengenek a fejemben. Azt mondta, csak egy nyavalyás képről ismer engem… Nem döbbent meg, amikor az apja fiatalabb énje felbukkant a házukban…

– Wonnie, felmennél a szobádba? Meséld el a barátaidnak, hogy Mira veled tart a bálba…

– Ne hívj így, apa! Nem vagyok már kisfiú, úgyhogy nagyon örülnék annak, ha nem becézgetnél többé – vág vissza sértődötten Daewon, majd erőteljes trappolás kíséretében elvonul. Összefacsarodik a szívem, amikor elhalnak léptei, hiszen talán nem lesz lehetőségem még egyszer ennyire közel tudni magamhoz, és egyetlen alkalommal sem ölelhettem meg…

Képtelen vagyok Youngjae szájából hallani az elkerülhetetlen tényt, ezért megmakacsolom magam, és belefogok a ház feltérképezésébe, hátha valami csoda folytán félreértettem a történteket. A konyhában három helyett két mosatlan edény árválkodik a mosogatóban, az előtérben viszont túl sok a papucs, a fürdőben több köntös lóg az ajtó mellé akasztva… Becsörtetek Yongguk hyung szobájába, aki nincs itthon, de kétségtelen, hogy ő meg Zelo is itt laknak, mert érzem az illatukat a falak közt, látom az éjjeliszekrényre dobált cuccokat, amik közül néhányat én adtam nekik ajándékba. Átmegyek abba a szobába, ami a fiúk szüleié volt, de most valószínűleg vendégszobaként funkcionál, mert pillanatnyilag elég üresnek tűnik. Talán itt szokták elszállásolni Borát, amikor nincs kedve este hazamenni, vagy Changwookékat, amikor meglátogatják a gyerekeiket és az unokájukat. A fenti részen van Daewon szobája… Vajon több gyerekünk is született? Esetleg hyungék örökbe fogadtak egy porontyot? Kíváncsi vagyok a válaszokra, de van egy, ami mindennél fontosabb, ezért belépek a mi szobánkba, hogy pontot tehessek az ügy végére.

Nem telik sok időbe, hogy a padlóra rogyva zokogásban törjek ki, mert az első pillantásom az ágyra esik, amin egyetlen takaró és egyetlen párna árválkodik. Csak hogy mazochista módjára tovább fokozzam a fájdalmamat, odamászok az egyik polchoz, amin egy porosodó fényképalbum pihen, és találomra belelapozok. Az első elém táruló képen Daewon két éves lehet, egy hintában ül Jae ölében. A másodikon a fiú kicsit idősebb, foghíjas mosolyt villant a kamerába Zelo nyakában lógva. A harmadikon Yonggukkal birkózik, a negyediken mindenki ott van engem kivéve! Tébolyultan lapozom végig az átkozott albumot, szinte kitépem a lapjait, miközben rendre elmosódnak előttem a vonalak és a színek. Egyetlen fotón szerepeltem Daewonnal, azon, amit olyan nagy becsben tartanak, hogy majdnem elfoglal egy egész falat. Egyetlen kibaszott fotó, ami véglegesen egyértelművé teszi számomra, hogy nem vagyok a család része, és nyilvánvalóan nem azért, mert leléptem egy napbarnított szuper modellel…

– Mikor és hogyan haltam meg? – kérdezem rekedten a szőnyeget bámulva. Nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, Youngjae a hátam mögött áll, belém szivárog az ő fájdalma is, amint belép az ajtón. Gyengéden kiveszi a görcsösen szorongatott albumot a kezemből, hogy visszatehesse a helyére, majd leül mellém a földre. Még szerencse, hogy időben megmenekítette az emlékeit, mert lehet, hogy nem sokáig bírtam volna türtőztetni magam, és az értékes képek cafatokban végezték volna. Hátamat a falnak vetve várom a válaszát, de türelmesnek kell lennem vele, hiszen érthető, hogy nehezen tud belekezdeni a legfájdalmasabb történetbe, amit életemben hallottam.

– Elég hosszú lesz, és talán helyenként bonyolult is, úgyhogy nyugodtan szakíts félbe, ha kérdésed van – mondja halkan, miközben egy halvány foltot szuggerál a szőnyegen. Vajon mi okozta azt a foltot? Tudom, hogy ebben a helyzetben sokkal fontosabb dolgokon kéne gondolkoznom, de megőrjít az a tudat, hogy rengeteg mindenből fogok kimaradni, holott még az olyan semmis történéseknek is a része szeretnék lenni, mint egy folt megszületése. – Miután Hwang börtönbe került, belevághattunk a közös életünkbe, ami azonban nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottunk. Egy fél évet a te idődben töltöttünk, egy felet az enyémben, ami több területen problémát jelentett. Nem tudtunk normálisan dolgozni egy helyen huzamosabb ideig, és a környezetünkben élőknek is szemet szúrt, hogy el-eltünedezünk, bár nekik azt hazudtuk, hogy olyankor külföldre megyünk. Viszont szerettünk volna családot alapítani, szerettünk volna egy gyereket, aki kiteljesítheti az egymás iránt érzett szerelmünket, és ebben az esetben nem folytathattuk az addigi életformánkat. Anyuék kidolgoztak egy módszert, ami megoldást jelentett a problémára, ugyanakkor kicsi Dae életébe került…

– Tessék? – kapom elhűlve a kezem a szám elé. Nem elég, hogy pár perce szembesülnöm kellett a halálommal, kiderül, hogy még a másik énem sem fog életben maradni?

– Én sem tudom pontosan a folyamat menetét, de az volt a lényege, hogy ha a csecsemő éned egyesül a húsz évessel, akkor zavartalanul ott maradhatsz az én időmben, mert nem lesz, aki elszívja előled az energiát, és a szüleim rájöttek, hogy lehetne ezt kivitelezni. Bora sokat sírt, de végül beleegyezett a műveletbe, és egy hideg estén átadta anyáméknak a fiát. Sikeresen végrehajtották a feladatot, és abban a pillanatban azt gondoltuk, most már tényleg semmi baj nem jöhet. Felfogadtunk egy béranyát, hogy hordja ki a babánkat, Borának született egy lánya Shinwoo-tól, szóval minden szép és jó volt. Aztán a huszonötödik szülinapodon… Daewon csak pár hetes volt, amikor megtörtént a tragédia. – Youngjae elhallgat, ezért számos kép lepereg a fejemben, melyeken különböző módon halok meg. Autóbaleset, lezuhantam egy repülővel, agyonlőttek, szívroham, agyvérzés… – Hirtelen összeestél, és nem vert tovább a szíved. Sosem fogom elfelejteni Hwang gúnyos ábrázatát, amikor bementem hozzá a börtönbe. Azt mondta, nem hiába küldött másokat az utazásokra. A génmódosítás teljesen tönkretette a szervezetedet, anélkül, hogy érezted volna, belülről felemésztett a betegség, ami ellen nem volt mit tenni. Ha balesetet szenvedtél volna, az óra segítségével felülírtuk volna az eseményeket, de egy betegséggel nem tudtunk szembeszállni.

– És mi van Zelo-val? Láttam őt a képeken… – Nem akarom, hogy félreértsen, örülök annak, hogy legalább a kölyök túlélte, ettől függetlenül nem értem, hogy ő miként úszhatta meg a halált, amikor ugyanazon a génmódosításon esett át, mint én.

– Miután elveszítettelek, belevetettem magam a kutató munkába a szüleimmel együtt. Nagyon fájt, ami veled történt, lélegezni is alig bírtam, de nem hagyhattam, hogy a bátyámékkal ugyanez történjen. Vért izzadva sikerült kifejlesztenem egy olyan szert, melynek hatására Zelo meggyógyult. Felkerestük a csecsemő valóját, az ő esetében még szomorkodó szülők sem voltak, mert az anyja sajnos belehalt a szülésbe, az apja meg rács mögött csücsült, így árvaházba került. Hyung betört az intézetbe, kihozta a babát, hogy megcsinálhassuk az egyesítést, majd az általam fejlesztett szert is beadtuk Zelo-nak, amitől szerencsére teljesen rendbe jött.

– De akkor… Most odaadhatnád a receptet, elmondhatnád, hogy menekülhetek meg, és akkor nem fogok meghalni. Ha segítesz, megváltoztathatjuk a múltat! – Kissé fellelkesülök a felcsillanó remény hatására, de amint Jae-re emelem a tekintetem, elhessegetem az előbb még briliánsnak tartott ötletet. Annyira magába zuhan, hogy rosszabbul néz ki, mint ezelőtt, pedig eddig is szörnyen festett. Vissza akarom szívni, amit mondtam, hogy kevésbé szenvedjen, ugyanakkor szeretném tudni, hogy mi az akadálya annak, hogy csodát tehessünk.

– Végig abban reménykedtem, hogy egyszer meg fogsz látogatni, és akkor átadhatom neked a tudásomat. Erre tavaly tűz ütött ki a szüleim laborjában, és az egész porig égett, beleértve a megmentésre szolgáló szert meg a receptet is. Minden erőmmel megpróbáltam visszaemlékezni az összetevőkre, de olyan rég készítettem el, hogy nem jutott mind az eszembe… Bocsáss meg nekem! – Összetörve a karjaimba omlik, én pedig olyan erősen szorítom magamhoz, hogy az összes porcikájában érezhesse, sosem tudnék haragudni rá. Nem számít, mi történt, vagy hogy mi fog történni, a szerelmünk felülmúlja a halált, hisz Youngjae hosszú évek múltán is ugyanúgy szeret, még ha nem is érezheti minden nap a közelségemet. Hirtelen eszembe jut az a fickó, aki olyan furcsán nézett rám a 2000-ben tett kiruccanásunk alkalmával, és a hallottak alapján összeáll a kép. Biztos többször látott megfordulni a klubban, esetleg jóban is voltunk, ezért akadt ki annyira, mivel én abban az évben már nem éltem, így azt hihette, kísértetet lát vagy az ikertestvéremet, akiről addig nem tudott.

– Megjöttünk! – hallatszik Zelo hangja a bejárat felől. Ijedten ugrok fel, átfut az agyamon, hogy el kéne rejtőznöm a szekrényben, de Youngjae megfogja a kezem, és kihúz az előtérbe. Miért csinálja ezt? Nem szabadna itt lennem, éppen elég az, hogy az ő sebeit feltéptem, nem igaz? – Hyung? – Zelo azonnal könnyekre fakad, amint meglát. Eléggé groteszk, hogy hyungnak hív, amikor jelenleg idősebb nálam jó pár évvel, de nem bánom, ahogy azt sem, amikor a nyakamba borul. Fura, hogy már nem az a kisgyerek, aki az emlékeimben él, ugyanakkor jó látni idősebben, mert ez azt jelenti, hogy ő itt lehet a többiekkel. Daewon ismét levágtat a lépcsőn, hogy a bácsikáinak is elújságolhassa a nagy hírt, de egyikük sem tud szívből vele örülni, amihez szerintem nincs hozzászokva csalódott arckifejezését látva.

– Meséld csak el, hogy jöttetek össze Yonggukkal! – kérem Zelo-t, miután berángat a szobájukba. Végignyúlunk az ágyon, és olyan csacsogásba kezdünk, hogy azt a tini lányok is megirigyelhetnék. Olyan, mintha még mindig abban az időben lennénk, amikor Hwang nevelőotthonában éltünk, ahol esténként órákig beszélgettünk a világ nagy dolgairól. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer visszavágyom majd arra a helyre! Sosem gondoltam volna, hogy inkább valahol Spanyolországban lopkodnék, minthogy átéljem ezt a fájdalmat, ami egyre mélyebbre fúrja magát a csontjaimban. Ha összevetem az átírt forgatókönyvet az eredetivel, milyen eredményre fogok jutni? Az első verzióban az anyám meghalt, engem kihasznált egy vadbarom, de végül is nem volt túl rossz sorom nála. Amikor huszonöt évesen meghaltam volna, maximum Zelo-nak hiányoztam volna, de ő követett volna három évvel később. A mostani állás szerint megmentettem az anyámat, a szerelmem nem egy családtagját, ami tök jó, de így a halálom sokkal több embernek fog fájni, és legfőképpen annak, akit mindig boldognak szeretnék látni. Az egyetlen konklúzió, amit ebből az egészből le tudok vonni, hogy az élet mindenképpen egy rohadt nagy szívás.

– Be lehet fejezni a traccspartit, és húzás kifele a szobámból! – ront ránk Yongguk, aki olyan mogorva, mint amilyen egyik emlékemben sem volt, ami nagy szó. Zelo feltápászkodik mellőlem, szelíden megcsókolja a párját, majd elhagyja a helyiséget, így kettesben maradok hyunggal. Azt hiszem, Zelo félreértelmezte Yongguk szavait, mert nyilván nem őt dobta ki, hanem engem, ezért lehajtott fejjel az ajtó felé indulok. – Minek jöttél ide? – kiáltja, mielőtt kimehetnék. Most komolyan azért haragszik rám, mert meghaltam? Hogy lehet ennyire igazságtalan! Hogy bánhat így velem, amikor épp most tudtam meg, hogy már csak szűk hat évem van hátra?

– Ne haragudj, hibáztam. Elhiheted, hogy kurvára visszacsinálnám! Kitörölhetném az emlékeitekből, hogy itt voltam, de az én agyamból ki fogja kiűzni a rémképeket? Mit fogok csinálni hat átkozott éven keresztül? Akkor már inkább lenne csak hat hónap, hogy kevesebbet szenvedjek… – határozottan megmarkolom a kilincset, amikor Yongguk megragad hátulról, hogy körém fonhassa a karjait. Youngjae előtt nem akartam összeomlani, mert akkor még pocsékabb állapotba került volna, Zelo-val pár percre megfeledkeztem erről a borzalomról, de hyung vállára borulva kibömbölhetem magam, amiben ő is velem tart. Sosem láttam őt sírni (kivéve akkor, amikor újra az anyukájával lehetett), úgyhogy az a tény, hogy miattam hullajt könnyeket, legalább annyira megrázó, mint az, hogy milyen okból teszi. A rohadt életbe! Eszembe jut, amikor az első találkozásunkkor megígértem neki, hogy Youngjae mosolya mindig az arcán fog ragyogni, és szinte belehalok abba a ténybe, hogy akaratomon kívül megszegtem az ígéretemet. – Mit tegyek, hyung? – zokogom alig érthetően.

– Maradj vele ma éjszaka – szipogja. – Tegyünk úgy, mintha mindvégig velünk lettél volna. – Bevallom, meglep a kérése, de gondolkodás nélkül rábólintok. Jelenleg úgysem lenne erőm hazamenni, fel kell készülnöm arra, hogy bírjam ki az elkövetkezendő éveket Jae mellett titkolózva, mert az biztos, hogy nem fogom elmondani neki, amit megtudtam.

– Jézusom… – Bora térdei összecsuklanak, amikor kilépve hyung szobájából megpillant. Még szerencse, hogy Zelo mellette áll, így megakadályozza, hogy a padlón kössön ki, csak a mellkasa közepéből feltörő zokogást nem szűntetheti meg egyikünk sem. Lassú léptekkel megközelítem, majd amikor odaérek hozzá, szorosan a karomba zárom. Az ő esetében kicsit élvezem, hogy idősebbnek látom, mert eddig csak barátnőként tekintettem rá, hiszen egykorú volt velem, most azonban érezhetem azt az anyát, aki szó szerint mindent feladott értem. Összeroppanok a gondolat súlya alatt, amint realizálom, hogy ő kétszeresen is elvesztett engem. Először akkor, amikor elengedte a fiát, aztán pedig akkor, amikor meghalt a barátja.

– Hogy voltál képes lemondani a gyermekedről? – kérdezem hitetlenkedve, mert továbbra sem tudom felfogni, mi vezérelte, amikor belement Jae-ék kérésébe.

– Egy anya számára mindig a gyermeke boldogsága a legfontosabb. A sajátjánál is fontosabb, érted? És én tudtam, hogy te csak akkor lennél boldog, ha Youngjae-vel maradhatnál. Ha tudtam volna, hogy mi lesz a vége, nem mentem volna bele…

– Hé, ki ez a jóképű fiú? Nem akarjátok bemutatni nekem? – Megfordulok, hogy szembe kerülhessek az újonnan érkező lánnyal, aki szakasztott mása a fiatal Borának. A húgom! Nem gondolom végig ésszerűen a cselekedetemet, amikor őt is átölelem, bár szemmel láthatóan nem bánja a tettem. – Ha tudtam volna, hogy Jae oppáék ilyen cukiságot rejtegetnek, már rég átjöttem volna – vigyorog kihívóan. Déjá vu érzetem támad, mivel pont úgy viselkedik, mint Bora, amikor először találkoztunk a suli menzáján. Le se tagadhatnák, hogy rokonok! És milyen véletlen, hogy mindannyian összegyűltünk, mintha csak az én tiszteletemre jelentek volna meg.

– Daehyun olyan, mintha a fiam lenne, úgyhogy neked maximum a bátyád lehet – közli Bora egy halvány mosoly kíséretében.

– Nem baj. Mindig is egy bátyóról álmodtam, úgyhogy ennek is örülök!

– Noona, képzeld, Mira eljön velem a bálba! – pattog oda a lányhoz Daewon, aki szeretné végre magára vonni a figyelmet. Unalmas lehet neki, hogy mindenki engem rajong körül, hiszen valószínűleg eddig ő volt a család kis hercege.

– Wonnie, az a kiscsaj biztos vak, süket, és az értelmével is lehet valami probléma. – Daewon sértődötten fújtat egyet, mire a lány nevetve összeborzolja a haját, és átöleli, biztosítva arról, hogy csak viccelt.

Annak ellenére, hogy Youngjae és Daewon már vacsoráztak, Jae kaját szed a többieknek, hogy ők se maradjanak éhen. Eléggé meglepődik, amikor se szó, se beszéd helyet foglalok Zelo meg a fiam között, és egy halvány mosollyal az arcomon megkérem, hogy engem is szolgáljon ki, mert kíváncsi vagyok a főztjére. A légkör nyomasztó, Bora és Yongguk csupán turkálnak az ételben, csak a gyerekek cseverésznek fesztelenül, bár Daewon mindentudó pillantása, amit néha rám vet, az én étvágyamat is elveszi. Talán rossz ötlet volt megfogadni hyung tanácsát, mivel látom, hogy jelenlétem minden egyes perce éles késként fúródik a szerelmem mellkasába, de igazság szerint nem csak azért húzom az időt, mert a bátyja megkért rá. Úgy érzem, nem tudok elmenni ebből a házból. Ennek az édes családnak a részese akarok lenni, játszani a gyerekekkel, akiket nem lesz lehetőségem megismerni. Ez az egyetlen alkalom, hogy a közelükben lehetek, ezért bármennyire is fájdalmas mindannyiunk számára, a vacsorát követően sem távozok.

A húgom előveszi az egyik társast, hogy oldja a feszültséget, de Bora arra hivatkozva, hogy másnap korán kell kelniük, gyorsan elbúcsúzik, és magával rángatja a nem tetszését hangosan kifejező lányt. Yongguk behívja a szobájukba Zelo-t, feltételezem azért, hogy kettesben hagyjon az öccsével, én azonban követem Daewont, amikor felmegy az emeletre. Az egész fenti részleg az ő kis birodalmát képezi, amitől rögvest könnybe lábad a szemem, amint elém tárul. Youngjae egyedül rendezte be az egészet, egyedül dolgozott meg azért, hogy a legjobbat tudja nyújtani a fiunknak. Mennyire fájhatott a szíve, amikor eszébe jutottam a játékok elhelyezése közben, vagy amikor éjszakánként felébredt, hogy megetesse a picit. Ha elmegyek innen, utam először nem a panzióba fog vezetni, mert muszáj keresnem egy olyan helyet, ahol órákig bőghetek, mielőtt visszatérnék Jae-hez.

– Bejöhetek? – kérdezem kopogás közben, mire Daewon egy határozatlan igennel válaszol. Nem csodálkozom azon, hogy megzavarták a történések. Nem egy hülye gyerek, nyilván furcsállja, hogy azon a képen, amin csecsemőként tartottam a karomban, ugyanúgy nézek ki, mint most, sőt, tulajdonképpen még fiatalabb vagyok. Észreveszem, hogy teljesen ki van pirulva az arca, amikor rápillantok az asztalán heverő képre, amit lefordított, amint beléptem. – Megnézhetem? – Aprót bólint, ezért óvatosan felemelem a fotót, hogy szemügyre vehessem, kit ábrázol. Persze gondoltam, hogy az a lány látható rajta, aki tetszik neki, hiszen azért jött zavarba előttem, de mindenképp meg akartam ismerni a fiam első szerelmét legalább képről, mivel élőben sosem találkozhatok vele.

– Ő a legszebb lány a suliban – közli bátortalanul, de amikor biztosítom arról, hogy szerintem is gyönyörű, felcsillan a szeme. Egy ideig csendben ücsörgünk, én őt nézem, ő az ölében pihenő kezeit, miközben halk zene szól a laptopjából. Remélem, nem érzi kínosnak, hogy a nyakán lógok, amikor ismeretlen vagyok számára; hamarosan úgyis el fogja felejteni a látogatásomat, mert sokkal fontosabb dolgai lesznek egy idegen pár órás felbukkanásánál. Egy szellem leszek csupán, akinek valódi mivoltjáról sosem fog tudomást szerezni. – Te is ilyen fantasztikusan érezted magad, amikor először szerelmes voltál? – érdeklődik hirtelen rám kapva a tekintetét.

– Az első szerelem mindig csodálatos. Még abban az esetben is, ha már akkor tudod, hogy nem lesz jövője, amikor elkezdődik… – Jesszusom, miért kell ilyeneket mondanom szegény gyereknek? Végre úgy tűnt, megnyílik előttem, erre egy kedves kis illúzióromboló megjegyzéssel kell száműznöm a varázst. Visszakozni szeretnék, mondani valami olyat, amit a tündérmesékben szokás, de az agyam túl lassan forog, és mire bármit is kibökhetnék, Daewon egy határozott kérdést intéz nekem:

– Apa volt az első szerelmed, igaz? – Bennem reked a levegő, tisztára lefagyok, úgyhogy még egy bólintásra sem futja tőlem. Nem tudom, min csodálkozom, hiszen könnyűszerrel összerakhatta a sztorit, hiszen egy jelentéktelen akárkivel nem tett volna ki Youngjae közös óriásfotót a nappali közepére, egy szimpla rég nem látott baráttal nem zokogtak volna egymás karjaiban… – Engem ez nem zavar. Úgy nőttem fel, hogy tanúja voltam a bácsikáim kapcsolatának, szóval nem ráznak meg az ilyen dolgok. Izé… Nem maradnál itt? Ne hagyj el minket! Az én apukám a legfantasztikusabb apa a világon, és nekem nagyon fáj, hogy egy ilyen csodás embert sosem láttam igazán boldognak. Számtalanszor megálltam a nappaliban lévő fotó előtt, és percekig nézegettem, mert egyedül azon láttam szívből jövő mosolyt az arcán. Azon a képen még boldog volt… Aztán miattam megpróbálta tartani magát, de esténként, amikor lemegyek egy pohár vízért a konyhába, az ajtaja előtt elhaladva hallom, hogy sír. Ma mindenkit annyira felzaklatott az érkezésed, mégis volt egy pillanat, amikor apa megfeledkezett a körülményekről, és úgy mosolygott, amikor rád nézett, amit élőben még sosem láttam tőle. Én nem vagyok bajos kölyök, nincsenek rosszarcú haverjaim, akikkel a házban szoktunk randalírozni, és isteni kaját csinálok. A vacsi is az én érdemem volt.

A tenyerembe vájom a körmeim, hátha az által meg tudom akadályozni, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Már akkor szétestem, amikor Daewon arról mesélt, Youngjae mennyire szenved nélkülem, de akkor telt be a pohár, amikor azt mondta, hogy ő milyen jó gyerek, és hogy nem zavarna sok vizet, ha velük maradnék. Felőlem aztán egy drogos banda tagja is lehetne, én minden körülmények közt imádnám. Egyszerűen belehalok abba, hogy nem láthatom a fiam első lépéseit, az első rajzát, nem hallhatom az első szót, amit kiejt a száján, nem mondhatom neki, hogy bezzeg apád nem csinált ilyeneket a te korodban, ahogy az esküvőjén sem vehetek részt, és akkor sem lehetek mellette, amikor majd belőle válik apa… Hogy szerethetek valakit ennyire, amikor csak röpke két órája ismerem? Nem elég, hogy a szerelmem miatt kell gyötrődnöm ezután, még a kisfiam létezése is marcangolni fog az elkövetkezendő években. Miért kell annyi időn át a pokol mélyén senyvednem, ha úgyis meg kell halnom, miért nem jön el értem a Kaszás már holnap?

Amikor visszamegyek a konyhába, Youngjae éppen a mosogatással bíbelődik, mire én a háta mögé settenkedve a tarkójára nyomom a számat. A lépcsőn lefelé jövet meghoztam egy döntést, amit vele is tudatni fogok. Nem mondhatok ellent a fiamnak, egyetlen kéréssel fordult hozzám életem során, amit muszáj teljesítenem, mert semmi mást nem adhatok neki. Miután terelve a szót Daewon mesélt még egy kicsit a szerelméről, arra bíztattam, hogy nyugodtan feküdjön le, mert majd’ leragadt a szeme. Annak ellenére, hogy elég nagyfiú már, megengedte, hogy megfogjam a kezét, és altatódalokat énekeljek, amíg el nem nyomta az álom. Mindennek dacára ez volt az egyik leggyönyörűbb pillanat a létezésem alatt.

– Dae… Daehyun! Mit művelsz? – kérdezi tágra nyílt szemekkel Youngjae, amikor a nyaka helyett a száját támadom be. Nem hagyja, hogy elmélyítsem a csókot, hátrahőköl, mintha megégetném, ahogy hozzáérek, de én nem tágítok. Nekiszorítom a derekát a konyhapultnak, belecsimpaszkodok a nyakába, hogy esélye se legyen elmenekülni, és érzelmekkel telve veszem birtokba a száját. Kezdetben mereven ellenáll, de némi hezitálás után kénytelen engedni az ostromomnak. Követelőzőn nyomulok beljebb, el akarom érni, hogy egyetlen tűnő pillanatra megfeledkezzen a keserves évekről, amik mögötte állnak, és azokról is, amik ezután várnak rá. Amikor egy másodpercre levegő után kapkodva szétválunk, erős zihálásba kezd, látszik rajta, hogy belül küszködik, mert a józan esze azt súgja neki, hogy ne folytassa, az érzelem mégis győzedelmeskedik az értelem felett, amikor hevesen magához ránt, hogy ezúttal ő csókoljon olyan szenvedéllyel, mintha a világ vége közeledne. És hát lássuk be, a mi esetünkben nem állunk messze ettől a fogalomtól.

– Hadd maradjak itt az elkövetkezendő hat évre! Ez az én időm valójában, az ide-oda ugrándozással sem kéne fárasztanom magam, de ami a legfontosabb, hogy megint veled lehetnék. Ha beleegyezel, én esküszöm, nem megyek sehova…

– Ne butáskodj, Dae! Nem feledkezhetsz meg a szerelmedről, aki vár rád. Mindent tűvé tenne érted, és nyilvánvaló, hogy először itt keresne, ráadásul simán előfordulhat, hogy úgy feldühödne, hogy kinyírna engem – nevet fel, amikor elképzeli azt a jelenetet, amin a fiatalabbik énje rátámad tulajdonképpen saját magára. – De ami ennél is rosszabb lenne… Belegondoltál abba, hogy mit éreznék, amikor másodjára veszítenélek el? Hogy élném túl azt, amikor másodjára halnál meg a karjaimban?

– Igazad van. Akkor reggel hazamegyek, annál korábban nem távolíthatsz el magad mellől.

Finoman megfogom a csuklóját, és bevezetem a szobánkba. Az ágy látványa még mindig mellbe vág, de rá sem hederítve leültetem őt a szélére, hogy aztán hanyatt dönthessem, és mellé fészkelhessem magam. Újabb csókot kezdeményezek, ezúttal lassabbat, érzékibbet, hogy minden porcikáját átjárhassa a gyönyör, ami oly régóta szunnyad benne. Kezemmel a pólója alá merészkedek, ujjaim nem nyugszanak, amíg be nem járják a háta egész területét, amíg végig nem zongoráznak feszes hasán, hogy végül a nadrágja elején telepedjenek meg.

– Ne! Már így is túl sokáig mentünk – nyel egy nagyot, amikor ráfog a kezemre. Megrázom a fejem, és végignyalok a kulcscsontján, hátha a mesterkedésemnek köszönhetően elveszti az eszét, de amikor újra munkába lendülök, ismét megakadályozza, hogy véghezvigyem a tervem. – Még nem szeretkeztetek, igaz? Édesem, vele kell megtenned először, érted?

– Szeretlek! – mormolom a vállába, mert annyira szégyellem magam, hogy nem bírok a szemébe nézni. Felajánlkoztam neki, mint egy utolsó szajha, ő visszautasított, mert a fiatalabb énje érdekeit tartotta szem előtt. Hogy lehet ilyen erős, hogy képes leküzdeni a vágyát valaki más javára? Youngjae tényleg csodálatos, és ahogy a fiunk mondta, nem érdemli meg, hogy végigszenvedjen egy életet. – Jae… Nem akarom, hogy ezt tedd magaddal. Tudod, vannak egy páran, akik elveszítik a szerelmüket, és aztán újra beleszeretnek valaki másba. Miért nem próbálod meg Jonguppal? Szerintem jó srác. Sőt, a magánynál talán még Himchan is jobb lenne. Vagy csábítsd el Zelo-t a bátyádtól. Na jó, csak vicceltem. De tényleg úgy gondolom, hogy össze kéne jönnöd egy kedves fiúval. Ha a helyemben lennél, te is azt szeretnéd, hogy boldog legyek, nem?

– Barom! Képzeld, ez volt Wonnie első szava.

– Tessék? Mikre tanítottad te a fiunkat? – bokszolok a vállába felháborodást színlelve, de valójában jót mulatok a hallottakon.

– Az úgy volt, hogy naponta ezerszer elismételtem neki, hogy „kisfiam, mondd szépen, hogy apa”, de ő csak némán meredt rám, és az istennek se akart megszólalni. Aztán egyszer hyung azt mondta Zelo-nak, hogy barom, mert a kölyök észveszejtően szexinek titulált egy tévében mutatott modellt, amin a tesóm teljesen besértődött. Wonnie éppen a földön ült, és nagyban játszott valamivel, amikor elhangzott a bűvös szó. Felkapta a fejét, és tisztán érthető kiejtéssel megismételte a kifejezést. Ezek után ezt kiáltotta oda a boltban az eladónak köszönés helyett, a doktor néninek, de még minket is ezzel a szép jelzővel illetett legalább fél évig. – Youngjae és én kacagásban törünk ki, majd megkérem őt, hogy meséljen még többet a kalandjaikról, mert egész éjszaka képes lennék azokat hallgatni.

– Remek figyelem elterelő hadművelet volt, hogy elkezdtél sztorizgatni, de ugye tisztában vagy azzal, hogy nem feledkeztem meg arról, amiről elterelted a szót? – suttogom az ajkára, amikor két történet közt leállunk csókolózni. Jae felsóhajt, de szerencsére az a mosoly, amit a Daewonnal kapcsolatos emlékek, meg az én jelenlétem keltett életre, továbbra sem tűnik el az arcáról.

– Elhiszem, hogy vannak olyanok, akik újra szerelmesek tudnak lenni, de én nem tartozom közéjük. Ennyi, pont. Az pedig rossz próbálkozás volt, amikor azzal hozakodtál elő, hogy mi lenne fordított esetben, mert hiába tanácsolnám azt neked, hogy járj mással a halálom után, száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy te sem akarnál senkivel együtt lenni rajtam kívül. – A francba, teljesen igaza van, úgyhogy felesleges tépnem a számat. Ha én maradnék egyedül nélküle, arra sem lenne erőm, hogy kikeljek az ágyból, nemhogy felnevelni egy klassz gyereket, úgyhogy nem tartozom neki szemrehányással. Ha nem lenne olyan tökéletes, mint amilyen, ki tudja, milyen sorsa lett volna Daewonnak. Hálás vagyok, amiért nem hagyta, hogy baja essen, hogy úgy vigyázott rá, mintha semmi nem történt volna, mintha a szíve nem heverne apró darabokban, amióta elmentem.

– Életem! Azzal, hogy kéretlenül felbukkantam, jól bezavartam a megszokott napjaitokba. Talán Daewonnak sem tett jót, te pedig… Azt szeretném megtudni, hogy nem akarod-e, hogy számotokra semmissé tegyem ezt az egészet? – kérdezem óvatosan Jae-t, amikor reggel indulásra készen ácsorgom az ajtó előtt.

– Hányszor kell elismételnem neked, hogy utálom, ha kitörlöd az emlékeimet? – mondja játékosan, és megpaskolja a vállamat. – Eszem ágában sincs elfelejteni a ma éjszakát. Most menj, és tedd boldoggá azt a majmot, mielőtt rajta kapna minket – kuncog, majd nyom egy apró csókot a számra. Határozottan jobb kedve van, mint amilyen tegnap volt. Nem tudom, meddig tart ez ki nála, de legalább a fiunknak szerzek egy jó napot, mert ma biztos, hogy százzal fog pörögni az örege. Bárcsak sose merülne le az a boldogság elem, amivel feltöltöttem.

– Nagyon szeretlek, Youngjae!

Kicsit álldogálok még a ház előtt, szörnyen nehezemre esik itt hagyni ezt az imádnivaló családot. Nem ártana sietnem, mert kilenc óra is elmúlt, és ha a kedvesem felébred, rögtön engem fog keresni. Remélem, van annyira másnapos, hogy visszafekszik, amint a nap az arcába tűz, és legalább délig alszik. Addig talán rendbe tudnám tenni az érzéseimet. Áh, most mégis mit álltatom magam? Egyértelmű, hogy ezek után soha a büdös életben nem fogok helyre jönni. Jelenleg nem a sajgó szívem miatt aggódom a legjobban, hanem azért, hogy miként fogok hitelesen színlelni Jae előtt. Amikor régebben lopni jártam, tökéletesre fejlesztettem azt, hogy pókerarcot vágjak, de azokhoz az esetekhez semmilyen érzelem nem fűzött. Hogy tudnék elrejteni egy ilyen hatalmas titkot? Hogy élhetnék egy ekkora súly alatt?

– Tudtam, hogy itt leszel, szívem! Nem voltál képes ellenállni a kísértésnek, mi? Kíváncsi lettél a szuper itteni életünkre? – Megmerevedek Youngjae ölelésében, aki hátulról fog át, hogy a nyakamba puszilva tudassa velem jöttét. Hogy lehet ilyen friss és üde? Nyoma sincs rajta annak, hogy tegnap egy csomót vedelt, jókedvűen veszi szemügyre a házat, és olyan elégedetten méregeti, ahogy én tettem, amikor még nem tudtam, mi fog fogadni. Megragadom a csuklóját, és a kocsi felé kezdem húzni, mire értetlenkedve pislog rám, és makacskodva kirántja magát a szorításomból. – Hé, én miért nem láthatom, hogy mi fog történni velünk?

– Majd én elmesélem! – Hiába próbálok erősködni, meg sem hallva megkerüli az udvart, hogy a másik oldalról tökéletes rálátása nyíljon a konyha ablakára. Egy fa takarásában bújik meg, így remélhetőleg a bentiek nem fogják őt észrevenni, de az rendkívül aggasztó, hogy ő mit fog tapasztalni perceken belül.

– Olyan szép lett a házunk! Jaj, hyung és Zelo még mindig együtt vannak, ez fantasztikus! Milyen aranyosak ezek ketten! Ezután még nehezebb lesz magamban tartanom előttük, hogy mire jöttünk rá. És… Ki az a kisfiú, Dae? Nem lehet az övék, mert… Ez a gyerek teljesen úgy néz ki, mint te miniben! Úristen, lesz egy fiunk, kicsim?! – A szájára tapasztom a kezem, hogy valamennyire tompítsam a kiabálását, és megfékezem a lelkes ugrálásban, ami rátört, de nem tudom, meddig leszek képes visszatartani. – Na és hol vagy te?

– Biztos alszom még. Menjünk már! Nem akarod kipróbálni azt az óriási franciaágyat, ami a szobánkhoz tartozik? – Incselkedést csempészek a hangomba és a mozdulataimba, hátha azzal sikerül elvonnom a figyelmét. Olyan régóta vágyott már arra, hogy kettesben lehessünk teljesen yonggukmentesen, hogy nem mondhat nemet a csábításomra. Sajnos mégsem tudom kellő ideig lekötni a csókommal, mert a következő pillanatban érdeklődve visszafordul a házban folyó eseményekhez.

– Nekem itt valami nem stimmel. Mindenki olyan levertnek látszik. – Elszomorodom, amikor még Daewon arcán is csalódottságot fedezek fel. Biztos nemrég tudta meg, hogy nem tartottam be a neki tett ígéretem, mi szerint velük maradok. A benti Youngjae szórakozottnak tűnik, evés közben gyakran eszébe juthatnak azok a pillanatok, amiket együtt éltünk át az éjjel. – Nem tetszik ez nekem. Bemegyek!

– Nem mehetsz be! Szegény gyereket teljesen megzavarnád azzal, ha kettőt látna belőled.

– Akkor mondd el, hogy mi folyik itt! Látom rajtad, hogy te tudod, úgyhogy ha nem akarod, hogy én magam derítsem ki, akkor beszélj! – Youngjae idegesnek látszik, és ami még ennél is rosszabb, piszok elszántnak. Nem akarom neki elmondani, nem tudom kiejteni a számon azt a szót, ami őt is a padlóra fogja küldeni. De amikor megunva a hezitálásomat határozott léptekkel a bejárat felé indul, kétségbeesésemben kibököm azt, amit sose tennék meg, ha nem a fiam védelméről lenne szó, hiszen már így is kellőképpen összezavarodott, nem kell még egy tébolyodott fiatal Youngjae is a képbe.

– Meghaltam, illetve meg fogok halni huszonöt éves koromban, tudom is én, hogy a múlt vagy a jövőidő használata a helyes!

Youngjae mozdulatai darabossá válnak, mintha a hús-vér ember szerepét hirtelen egy robot vette volna át. Lassított felvételben megáll, felém fordul, majd összeesik az udvar közepén. Nem ájul el, csupán nem hajlandó tovább talpon maradni, én viszont nem engedhetem, hogy itt uralkodjon el rajta a pánik, mert a végén tényleg fel fogják fedezni. Felhúzom a földről, és eltaszigálom az autóig, bár nincs könnyű dolgom, mivel teljesen elhagyja magát, még véletlenül sem segítene az előrehaladásban.

A hazafelé úton frászt kapok Jae viselkedésétől. Üveges tekintettel bámul a semmibe, mozdulatlanul ül, ahelyett, hogy kiordítaná magából a fájdalmat, hogy szétverné az autót, vagy ilyesmi. Azt sem bánnám, ha a haza érkezésünk után ránk gyújtaná a panziót, csak csináljon már valamit, mert ettől az állapotától csoda, hogy nem hajtok bele a mellettünk elsuhanó fákba. De hamarosan rá kell jönnöm arra, hogy sokkal jobb volt, amikor lefagyva ücsörgött, ugyanis hirtelen kinyitja az ajtót, és menet közben képes lenne kivetni magát az aszfaltra, ha nem lennének olyan jók a reflexeim, hogy egyszerre taposok a fékbe, és rántom vissza, hogy ne követhessen el őrültséget.

– Nem én voltam abban a házban! – szólal meg elmeháborodottakra hajazó hangszínen. A tekintete is olyan zavaros, mint azoké az idős néniké, akik nem ismerik fel a családtagjaikat, vagy mint a kábszereseké, akik azt sem tudják, hogy kicsodák, annyira be vannak állva. – Az a férfi csak a hasonmásom lehetett. Én nem éltem volna túl az elvesztésedet. Az a férfi nem szeretett téged úgy, mint én!

– De pont akkor volt a fiunk pár hetes, szóval miatta…

– Nem! Azt a kölyköt odaadhatta volna Yonggukéknak, és bebizonyíthatta volna, hogy nélküled nem tud élni.

– Számomra sokkal jobban bizonyítja a szerelmét az, hogy felnevelte a kicsit…

– Nem! – Még szerencse, hogy időközben félreálltam, mert Youngjae ismét feltépi az ajtót, hogy ott hagyjon engem egyedül mélységes kínomban. Nem megyek utána, mert tudom, hogy most semmi értelme nem lenne annak, ha mellette lennék, talán valamennyire megnyugszik, miután kitombolja magát. Csak azt remélem, hogy nem fog visszamenni a házhoz, de szerintem szorult bele annyi ésszerűség, hogy azt a környéket messzire elkerülje. Nem tudom elhinni, hogy a második itt töltött napunk már ekkora kudarcba fulladt, és sajnos nem is feltételezhetem azt, hogy idővel jobbra fordulnak a dolgok.

Órák telnek el, melyek alatt magányosan az ágyon kuporgok. Youngjae és én reggel váltunk el, de amikor besötétedik, még a színét se látom. Érzem, hogy éhes vagyok, hogy nem ártana lezuhanyoznom, de semmihez sincs erőm, amíg nincs újra mellettem. Mi van, ha nem is fog visszajönni? Ha már halálra gázolta egy autó, vagy ha levetette magát az egyik hídról? Riasztanom kéne a rendőrséget? De mégis hogyan, amikor hamis papírokkal vagyunk itt a másik énjeink miatt. Kérjem meg a többieket, hogy segítsenek őt megkeresni? Már így is felforgattam az életüket, nem varrhatok a nyakukba még egy plusz problémát. De muszáj lesz valamit tennem, mert különben beleőrülök ebbe a tétlen várakozásba…

Hirtelen ajtócsapódásra kapom fel a fejem, és a nagy megkönnyebbüléstől Youngjae elé rohanok. Át akarom ölelni, de úgy ellök magától, hogy nekiesek a falnak. Kettőnk közül mindig ő volt az optimistább, mindig pozitívan szemlélte a jövőképünket, még akkor is, amikor esélytelen volt a közös utunk folytatása. Ha ő feladta, én végképp nem tudok harcolni értünk. Mi a francért nem elégedtünk meg azzal, ami adatott nekünk? Ha nyugton maradtunk volna, akkor boldogságban élhettük volna le az elkövetkezendő éveket, így viszont minden totálisan el lett cseszve. Youngjae bűzlik a piától, meg sem tud állni a lábán, ezért összeroskad ott, ahol éppen kedve tartja. Én ezt nem fogom eltűrni! Nem vagyok hajlandó minden áldott napon ilyen állapotban látni, amikor megértésre és támogatásra lenne szükségem. Én még azt sem tehetem meg, hogy jól bebaszok, és szarok mindenre, az istenit!

Tudom, hogy nem értene egyet azzal, amire készülök, de kivételesen fontosabb a saját akaratom az övénél. Meg fogom hát az órámat, hogy kitörölhessem az emlékezetéből a halálom tényét, és hogy ott folytathassuk az új közös életünket, ahol boldogságban úszva abbahagytuk.