TIMELESS ~ EXTRA ~ This time is perfect for love

– Ha most elmész, esküszöm, szakítok veled!

– Zelo… Tudod, hogy ez a küldetésem. Számomra fontos, hogy segítsek a szüleimnek, véghezvinni a ránk bízott feladatot. Nagyon aggódom értük, amit te nem érthetsz, hiszen…

– Hiszen árva vagyok, ami azt jelenti, hogy nem ismerhetem azt a fajta félelmet, amit te érzel, amikor a szüleid harcolnak. De tudod, én téged féltelek rohadtul! Egy normális kapcsolatra vágyom, hogy esténként filmet nézzünk elnyúlva az ágyon, ne pedig az ajtót kelljen bámulnom fél percenként, hogy megbizonyosodhassak arról, még mindig nem jöttél haza. Szeretlek, de remélhetőleg idővel találnék valakit, akivel élhetném az unalmas, aggodalmaktól mentes hétköznapokat…

Yongguk szeme meg sem rebben, amikor ultimátum elé állítom. Hogy is gondolhattam azt, hogy könyörögve a lábamhoz veti magát, és százszor elismétli, mennyire fontos vagyok számára, ezért teljesíti a kérésemet. Egy ideig rezzenéstelen arccal mered a semmibe, ami alatt belekapaszkodok az utolsó remény szikrába, és bár tudom, hogy feleslegesen kergetek hiú ábrándokat, továbbra is arra várok, hogy miután átgondolta a dolgokat, átölel, és a mai estét végre a karjaimban tölti. De ez a verzió csupán a képzeletemben játszódhat le, mert hirtelen megrázza a fejét, mintha most mondott volna nemet a belső monológjára, amit önmagával folytatott, majd lassú léptekkel kisétál az ajtón, ki az életemből.

Az ablakból nézem, ahogy távolodik, ahogy beszáll a kocsijába, és vissza sem pillantva tapos a gázba. Utána kéne rohannom, és az autó elé vetnem magam, hogy ezzel gátoljam meg a távozását, de az az igazság, hogy csináltam már ilyet, és simán félrerántotta a kormányt, hogy engem kikerülve folytassa az útját. Belefáradtam abba, hogy minden egyes alkalommal más trükkökhöz folyamodva próbálom meg itthon tartani nulla sikerrel. Volt, hogy direkt megégettem a kezem, hátha megsajnál, és inkább az ápolásomat választja, de se perc alatt ellátta a sérülésemet, aztán ágyba dugott, és bekapcsolta nekem a kedvenc műsoromat, csak azt képtelen felfogni, hogy nélküle nem érdekel semmi, mindent csak akkor élvezek, ha megoszthatom vele. Volt, hogy kamu indokkal kihívtam a rendőrséget, hogy a véget nem érő kérdéseikkel tartóztassák fel Yonggukot, de a zsaruk eszén is könnyedén túljárt, és amikor kedvesen felajánlotta, hogy hoz nekik egy pohár vizet, meglépett a konyha ablakon keresztül, én meg szívhattam még másfél órát a nem kívánt társaságban.

Zokogva omlok a padlóra, mivel jobbat úgysem tudok tenni. Ez az én döntésem, amit megváltoztathatnék, folytathatnánk úgy, ahogy eddig, de lassacskán tönkremegyek ettől az idegőrlő állapottól, aminek muszáj véget vetnem. Ajándékba kaptam egy második lehetőséget az élettől, eredetileg meghaltam volna, de a barátaimnak köszönhetően még mindig itt vagyok, és ezt az ajándékot nem pazarolhatom el a szenvedésre. Pár nap, esetleg hét, hónap múlva helyre jövök, és egyszer talán újra szerelmes leszek. Nem mindenki olyan szerencsés, mint Daehyun és Youngjae, akiket egymásnak teremtettek, és soha, senki másra nem tudnának ránézni. Nem tagadom, irigylem őket, amiért maguk mögött hagyták a fájdalmas múltat, amiért feladták az időutazást, illetve az időutazókra való vadászást, és értékelik a szürke hétköznapokat, amelyek nem állnak másból, mint a gyerekeik okozta káoszból vagy a munkahelyükön támadt kellemetlenségekből, amik az én problémám mellett eltörpülnek. Youngjae is félti az anyját, akárhányszor szembenéz egy időutazóval, mégsem siet a segítségére, mert ott vannak a fiai és a szerelme, akiket nem hagyhat magára egy esetleges rossz kimenetelű harc következtében. Sajnos én nem vagyok olyan fontos Yongguk számára, hogy búcsút intsen ennek a küldetés mániának, pedig az anyukája többször is mondta neki, hogy ne tartson vele, mert nem akarja, hogy a gyermekének is ilyen nehéz sorsa legyen.

– Ne bőgj itt, inkább rohanj a kórházba, hiszen hyungnak szüksége van rád! – rivall rám Youngjae a vállamat rázogatva, mire értetlenül pislogok rá a könnyeimen át. Órák óta fekszem itt, csak annyira voltam képes, hogy amikor Daewon aggódva ideszaladt hozzám, beadtam neki valami hazugságot arról, hogy nagyon fáj a lábam, ezért nem tudok vele focizni a kertben. Persze rám küldte az apját, akinek már nem volt olyan könnyű füllentenem, úgyhogy beszámoltam Daehyunnak a döntésemről, mondjuk, legalább ötször kellett belefognom, mire nagy nehezen ki tudtam nyögni. Nem láttam az arcát, mivel az enyémet a kezembe temettem, de mérges fújtatásából ítélve sejtem, mi járhatott a fejében. Egyszerű kifejezéssel élve, ki akarta nyírni Yonggukot. – Te nem is azért sírsz, ami hyunggal történt?

– Szakítottam vele…

– Hogy mit csináltál? Akkor te tehetsz az egészről! Azért sérült meg, mert nem tudott rendesen koncentrálni!

– Nem hibáztathatod Zelo-t, én is ezt tettem volna a helyében! – lép a szobába Daehyun, aki dühösen mered a párjára, holott ezelőtt sosem támadta így le. Az nem lehet, hogy Yongguknak miattam valami nagyobb baja történjen, ezek ketten meg összevesszenek! Teljesen elgyengültem, a végtagjaim elgémberedtek a hosszas kuporgás miatt, most mégis úgy ugrom talpra, mintha égetne a föld, amin eddig fetrengtem. Kirohanok a házból, remélve, hogy a legközelebbi kórházban ápolják a kedvesemet, mert nincs merszem Youngjae szemébe nézni, hogy megkérdezzem tőle, jó irányba haladok-e.

Az úton megannyi emlék villan az eszembe, melyek még sebesebb tempóra sarkallnak. A rossz periódusok ellenére csodás időszakot éltem át Yongguk mellett, amit muszáj elmondanom neki. Tudnia kell, hogy semmin sem változtatnék, annak érdekében, hogy jobban legyek, mert szeretem őt minden hibájával együtt, és meg fogok békélni a küldetésével, nem lehetek annyira önző, hogy csak magamnak akarjam, amikor az egész világnak szüksége van rá. El kell mondanom neki, hogy tegnap vásároltam egy új inget, ami ki fogja emelni a szeme színét, amikor felveszi a jövő héten esedékes tárgyalásra, meg hogy én tehetek arról, hogy Baby múltkor elkóborolt, szóval bocsánatot kell kérnie az öccsétől, amiért az ő fejét ordította le. Nekem pedig tőle kell bocsánatot kérnem, mielőtt túl késő lenne… Nem, nem gondolhatok ilyesmire, mert nem tudnám magam túltenni az elvesztésén sem pár nap, sem pár év múlva, és akkor az ajándék hirtelen a legnagyobb büntetéssé változna.

– Fel fog ébredni – simogatja a kezem Youngjae, akivel egymást támogatva virrasztunk a bátyja ágyánál három napja. Néha Daehyun is belátogat, de neki a gyerekekre kell vigyáznia, ezért inkább telefonon szokott érdeklődni Yongguk hogyléte felől, és engem annyira kínoz, hogy minden alkalommal azt a választ kell adnom, hogy a helyzet változatlan. A szerelmem két lövést kapott: egyet a hasába, egyet a mellkasába, melyek létfontosságú szerveket érintettek, és annak ellenére, hogy sikeresen eltávolították a golyókat a testéből, kómába esett. Jae-vel egy percre sem mozdultunk el mellőle, és a tragédia összekovácsolt minket, bár legbelül én is ugyanazt gondolom, mint ő, hogy ez az egész miattam történt. Hiába aggódtam halálra magam, akárhányszor Yongguk vadászni ment, mindig sértetlenül tért vissza, mert ő a legjobb, most mégis olyan sebeket szerzett, melyek az életébe is kerülhetnek.

– Végre lelépett az öcséd a kávézóba. Nem ébrednél fel erre a kis időre? Amikor megjön, visszaaludhatsz, de addig rosszalkodhatnánk egy kicsit… – Letörlöm a könnyeimet, és Yongguk fölé hajolok, hogy a számat óvatosan az övére helyezhessem. Ha most kinyitja a szemét, esküszöm, több tündérmesét fogok mondani a keresztfiaimnak zombis helyett! – Gukkie… Az orvosok azt mondták, beszéljek hozzád, mert az segít. Tudod, hogy jutottam be ide? Alap esetben nem engedtek volna be, mivel nem vagyok közeli hozzátartozód, de akkor jött Youngjae, és megfenyegette a nővérkét, hogy elárulja a férjének, hogy csalja a főorvos úrral, mert amikor behozták Minjae-t a kórházba, látta, hogy a szünetükben igen csak egymásra kattantak az ügyeleti szobában. Még jó, hogy a srácok ilyen információkkal rendelkeztek, mivel én már azon gondolkodtam, hogy leütöm a csajt, hogy végre melletted lehessek, de annak biztos nem lett volna jó vége. Ti vagytok a családom, Yongguk… Azt hiszem, nélkületek valami elfajzott suhanc lennék, aki előbb-utóbb az apja mellett kötne ki a börtönben. Emlékszel, hogy kezdődött a történetünk?

Kezdettől fogva óvakodtam Yongguk hyungtól, valamiért olyan félelmetes benyomást keltett bennem, amitől összerezzentem akár egy kisegér, amikor csak rám nézett. A tekintete azt sugallta, ha nem lennél az öcsém pasijának a barátja, egy percig sem tűrnélek meg a házamban, és a szavaival egyszer sem cáfolt rá erre a feltételezésemre. A közelében szinte még levegőt sem mertem venni, pedig egy vadállat szerű Hwang mellett nőttem fel, mégsem bizonyultam túl bátornak. Azt viszont furcsálltam, hogy Daehyunnal olyan jól elnevetgél, de azt gondoltam, ez annak tudható be, hogy nagyon szereti a testvérét, és ebből következik, hogy a választottját is, amíg én csak egy járulékos kárnak számítottam.

Konkrétan halálra rémültem, amikor a fiúk kitalálták, hogy egy szobában szeretnének aludni, így én kizárásos alapon Yongguk mellé kerültem. Nem akartam ellenkezni, hiszen örültem Daehyun boldogságának, illetve hálával tartoztam azért, hogy meghúzhattam magam az otthonukban. Minden este a lehető legkésőbbi időpontig tevékenykedtem a nappaliban, a konyhában, a kertben, és csak akkor merészkedtem be a szobánkba, amikor már majd’ leragadt a szemem. Pilláimat lehunyva, számat összeszorítva, levegőt bent tartva lopakodtam el az ágyamig, aztán alig bírtam elaludni, mert attól féltem, horkolni fogok vagy ilyesmi, amivel magamra haragíthatom a tőlem nem messze szuszogó sárkányt. Ezért folyton elaludtam a suliban, a jegyeim romlani kezdtek a kialvatlanságtól, pedig valójában szerettem tanulni, csak hát úgy elég nehezen ment, hogy állandóan lecsukódtak a szemeim olvasás közben.

Amikor Daehyun és Youngjae elutaztak 2012-be, kérdés nélkül visszaköltöztem a régi szobámba, az első éjszakám mégsem telhetett el zavartalanul, pedig annyira rákészültem, hogy végre-valahára egy jót fogok aludni. Éjféltájt arra riadtam fel, hogy Yongguk fölém tornyosul, amitől kisebb fajta szívrohamot kaptam. Arra gondoltam, most, hogy nem állok többé Daehyun védelme alatt, szépen eltesz láb alól, aztán amikor Dae visszatér, azt mondja neki, hogy elütött egy autó, felfalt egy grizli, tudom is én…

A véres jelenet helyett azonban egy igazán édes tettet hajtott végre, ugyanis mellém helyezte a plüss mackómat, amit véletlenül a szobájában hagytam. Amikor kiment, magamhoz szorítottam a macit, a bundájába fúrtam az orrom, hogy beszívhassam Yongguk illatát, amit rajta hagyott, és az éjszaka fennmaradó részében azon kattogott az agyam, hogy talán rossz ötlet volt eljönnöm tőle. A szívem már nem a félelemtől dobogott oly annyira, már nem a rettegés okozott számomra álmatlan órákat, hanem az a fura érzés, amitől úgy vergődtem, mintha lázas lennék, mégsem a betegség borította lángokba a testem.

Korán kiosontam a konyhába, mert eszembe jutott, Yongguk mennyire imádta, amikor Dae reggelit készített neki, mivel a szülei már hajnalok hajnalán a laborjukban voltak. Jókedvűen előkaptam egy lábast, feltörtem pár tojást, szalonnát pirítottam, és olyan szépen terítettem meg, mintha egy királyt látnék vendégül. Elképzeltem, hogy mosolyra húzódik a szája, amikor beszöknek az illatok a szobájába, de akármilyen erősen is szuggeráltam az ajtaját, az csak nem akart kinyílni.

Azt hittem, fáradt, ezért tálcástul indultam hozzá, az ágya azonban érintetlenül röhögött a képembe. Talán valaki másnál aludt, gondoltam, amitől hullámokban tört rám a féltékenység. Legszívesebben a falhoz vágtam volna a finomságokat tartalmazó tányért, de baromira nem volt kedvem még takarítani is, ezért inkább magamba tömtem az egészet, hogy aztán suliba menet megtisztelhessem az utca kövezetét. Szerelmes voltam, csakhogy ez olyan tünetekkel járt nálam, mintha beteg lennék, ami egyáltalán nem volt ínyemre. Daehyun sosem mesélt olyasmiről, hogy csurom vizesre izzadta az ágyneműjét, mintha negyven fokos láz kínozná, vagy hogy telibe okádta Szöul egyik legszebb terét.

Minden reggel eljátszottam ezt két héten keresztül, mire beláttam, hogy Yongguk nem fog az általam készített ételből falatozni. Szörnyen magányosnak éreztem magam abban a nagy házban, ami a barátom kacaja meg a testvérek civakodása nélkül üresen kongott, ezért a napom nagy részét az iskolában töltöttem. Plusz feladatokat vállaltam be, szakkörökre jelentkeztem, amikhez egyébként nem lett volna kedvem, és egyre több havert szereztem, akik nem pótolhatták Dae hiányát, viszont legalább elütöttem az időt a társaságukban. Egyszer még házi bulit is rendeztem, de nem tudtam kellőképpen kiélvezni a helyzetet, mert végig abban bíztam, hogy Yongguk rajta kap, és jól leszid, amiért ilyet merészeltem csinálni. Persze nem a szidására vágytam leginkább, de szembe néztem volna vele, ha annak köszönhetően a közelemben tudhattam volna.

Egyik reggel nagyon jó illatokra ébredtem, ami arra engedett következtetni, hogy lejárt a fél év, és Daehyunék hazajöttek. Hirtelen azt sem tudtam, hogy milyen évszak van, örömmel robbantam ki a szobámból, és automatikusan annak a nyakába vetettem magam, aki először az utamba került, nevezetesen Yonggukéba. Őrületesen zavarba jöttem, amint ráeszméltem a bakimra, de erős karjai nem engedték, hogy hátrálni kezdjek, egy ideig magához húzva tartott. Nem tudtam mire vélni ezt a pálfordulást, de abban a pillanatban olyan boldog voltam, hogy nem is törődtem a miértekkel. Az a reggel varázslatos hangulatban telt; Yongguk többet beszélt hozzám fél óra alatt, mint az azt megelőző hosszú hónapokban összesen, érdeklődve kérdezgetett a suliról meg az árvaházban töltött éveimről, és még azt is felajánlotta, hogy aznap maradjak otthon, mert nem kell bemennie az irodába, és lógjunk együtt, amire habozás nélkül rábólintottam.

Az volt életem addigi legcsodásabb napja. Még az sem zavart, hogy útközben lerobbant az a tragacs, mert a szakadó esőben nem nyílt volna lehetőség arra, hogy piknikezzünk, és annak ellenére, hogy órákra a kocsiban ragadtunk, szemernyit sem unatkoztunk. Bámultam az ablaktörlő komótos járását, hallgattam a tetőn doboló esőcseppeket, amiket néha túlharsogott Yongguk nevetése, és arra gondoltam, nekem ez a tökéletes pillanat, amiben örökre bent ragadnék. Nem a homokos tengerparton a szikrázó napfényben, nem egy luxus hotel elnöki lakosztályában, hanem Bang Yongguk ócska járgányában, ami olyan pici volt, hogy a karunk akaratlanul is egymáshoz ért. Nem vittünk magunkkal mást, csupán néhány szendvicset meg két liter teát, de nekünk nem kellettek játékok vagy egyéb figyelem lekötő eszközök ahhoz, hogy jól szórakozzunk. Beszélgettünk, és akkor sem feszengtünk, amikor pár percre elhallgattunk új téma híján, mert a csend átmenetileg telepedett közénk, csak addig tartott, amíg egyikünknek eszébe nem jutott valami.

Hónapokkal korábban valódi pánik roham tört volna rám, ha egy légtérbe kényszerültem volna Yonggukkal huzamosabb ideig, de aznap nyoma sem volt annak az ijesztő figurának, aki oly sokszor rám hozta a frászt azelőtt. Amikor összeszedtem minden bátorságom, mélyen a szemébe néztem, és készen álltam arra, hogy ha törik, ha szakad, meg fogom csókolni. Mindig úgy képzeltem el, hogy ha ilyesmire kerül a sor, ő lesz a kezdeményező fél, ő fog az ülésnek préselni, hogy kiszorítva belőlem a szuszt addig csókoljon, amíg bele nem halok a gyönyörbe, de nem bírtam kivárni, hogy megtegye az első lépést. Olyan volt, mint a filmekben, amikor lassított felvételben elkezdtem felé közeledni, konkrétan hallani véltem a Több, mint testőr főcím dalát a fülemben, és tűzijáték szikrák pattogtak a szemem előtt, élethű hallucinálásomból azonban egy még élethűbb reccsenés szakított ki, ugyanis a pusztító mértékű szélnek hála a kocsi tetején landolt egy irgalmatlanul nagy faág.

Yongguk a fejéhez kapott, mintha a csattanás következtében visszatért volna a valóságba, majd intézkedni kezdett, mert hirtelenjében sürgőssé vált számára a hazamenetel. Nagyon haragudtam a szélre, de mivel abban nem tehettem kárt, elhatároztam, hogy az átkozott fán fogok bosszút állni, ami olyan béna volt, hogy nem tudta pár percig még megtartani azt a nyavalyás ágat. Yongguk sebesen átöltözött otthon, aztán rohant is, de arra nem adott magyarázatot, hogy hova. Pontot kellett tennem az ügy végére, mivel újra felütötte a bensőmben a fejét az a bizonyos zöld szemű szörnyeteg. Dühös voltam, amiért egy ilyen fantasztikus nap után képes elhúzni a szeretőjéhez, és elhatároztam, hogy jól beolvasok mindkettőnek, amint rajta kapom őket, csak azt nem tudtam eldönteni, melyikkel számoljak előbb.

Egyre idegesebb lettem, amikor észrevettem a férfit, aki nem is volt helyes, Yongguk mégis határozott léptekkel tartott felé. Magamban fortyogtam, amiért egy ilyen fazonért képes lerázni engem, és hirtelen előtört belőlem a durcás gyerek, aki már nem is akart beolvasni nekik, inkább hazament volna a maciját ölelgetni, és vizesre sírni a párnáját. Ha Yongguknak egy kigyúrt, kopasz csávó kell, ám legyen, én nem fogok az útjába állni! Csak abban reménykedtem, hogy miután megdönti, rólam fog álmodozni, rá fog ébredni arra, hogy mennyivel jobb lenne az én oldalamon elaludni…

Makacsul duzzogva megfordultam, de egy fájdalmas nyögés arra késztetett, hogy lelassítsam a lépteimet. Visszasandítva láttam, hogy Yongguk csókok helyett jókora pofonokat ad a fickónak, aki hasonló módon felelt a támadásra. Féltettem szegényt, mert a másik minimum háromszor nagyobb volt nála, így nem sok eséllyel indult a harcban. Meg kellett védenem, ami viccesen hangzik, hiszen az én alkatom egy fogpiszkálóéval vetekedett, de a szerelem elhomályosította a tudatom, a józan gondolatok csúnyán cserbenhagytak.

Egy pillanattal később a férfi már az én nyakamat szorongatta, sőt, egy csinos kés élét illesztette ijesztő pontossággal a torkomnak. Reszketni kezdtem, de nem attól szorult össze a szívem, hogy ha teszek egy rossz mozdulatot, meghalok, Yongguk haragtól villogó tekintetétől rogytak meg térdeim. Ugyanúgy nézett rám, mint régebben, sőt, még annál is mérgesebben. Nem értettem a reakcióját; miért nem örült annak, hogy az én életem került veszélybe a sajátja helyett? Kisfőnöki pozícióban állt a munkahelyén, fontos feladatot végzett el, amikor segített a szüleinek, felnevelte az öccsét, tehát rengeteg jó tettet hajtott végre, amíg jómagam egyetlen olyan dolgot sem tudtam felmutatni, amire büszke lehetnék. Én maximum Daehyunnak hiányoztam volna, de ő is hamar kiheverte volna a halálomat a családja miatt.

– Add vissza az órámat, különben egy mozdulattal elnyisszantom a kicsike nyakát! – sziszegte az idegen. Hirtelen a helyükre kerültek a kirakós darabkái, és rájöttem, hogy Yongguk abban a szent pillanatban is a küldetését teljesítette. Helyesen szólva teljesítette volna, ha nem köptem volna a levesébe. Tehát azért haragudott annyira, mert keresztbe húztam a számításait, nem az életemért aggódott, egyszerűen csak bosszantotta, hogy feltartottam a munkavégzés közben. Biztosra vettem, hogy nem fogja kiadni a kezéből az órát, és hideg vérrel végignézi a haláltusámat. Irtó dühös voltam a szélre meg arra a fára, mert nekik köszönhetően soha sem ízlelhettem meg az ajkait. Persze lehet, hogy félreértettem a gesztusait, és élből visszautasította volna a közeledésemet, de ott, a halál küszöbén állva jól esett azt hinni, hogy csupán az időjárási tényezők szóltak közbe.

– Vidd a tetves órádat! – vágta a tárgyat Yongguk az ellenségéhez. Amint megbizonyosodott arról, hogy a tag elengedett, sarkon fordult, és otthagyott a fenébe. Tudtam, hogy nem fog egy könnyen megbocsátani, de megszaporázva a lépteim követtem őt, majd a kapunk előtt megragadtam a karját, hogy magam felé fordíthassam. Megrándult a keze, mintha szívesen bemosott volna nekem egyet, de valami visszatartotta, és az arcom helyett inkább a kerítést vette célba. Én szisszentem fel, amikor a sápatag hold fénye megvilágította a kis vérpatakot, ami egyre vastagabb csíkot húzva szivárgott az ökléből, ő meg sem rezzent.

– Sajnálom, hogy megzavartam a munkádat. Tudom, mennyire fontos ez számodra, inkább hagynod kellett volna, hogy az a fickó végezzen velem…

– Idióta! Egy csomó éjszakán keresztül vadásztam erre az alakra. Alig aludtam, félholt voltam az irodában, de végre eljött a mai este, amikor sikerült elkapnom, és azt az átkozott órát a kezemben tarthattam! Tudod, hogy akartam megünnepelni ennek az ügynek a végét? Miután megszereztem volna azt a szart, hazajöttem volna, hogy a csókjaidnak köszönhetően megfeledkezzek az elmúlt időszakról. De neked hála ez az időszak nem ért véget, mert folytathatom a vadászást, ami sokkal nehezebb lesz ezután, mert már tud rólam, és… Ááááááááá!

Úgy gondoltam, itt az idő, most vagy soha. Meg kellett tennem azt, ami miatt a torkomban dobogott a szívem, amiért úgy remegett a lábam, hogy összecsuklottam volna, ha nem vetettem volna magam Yongguk nyakába. Tudtam, hogy kockázatos dologra vállalkozom, hiszen úgy feldühítettem, hogy nem számíthattam egyhamar megbocsátásra, de úgy éreztem, ha nem cselekszem rögtön, többé nem lesz merszem ilyesmihez folyamodni. Hevesen hozzápréselődtem, ami elsőre meglepte, de a következő pillanatban ő is körém fonta erőtől duzzadó karjait, és birtoklón vette át az irányítást a csók terén.

Nem finomkodott, durván az alsóajkamba harapott, oly annyira, hogy még a vér is kiserkent belőle, de nem hagyott időt arra, hogy a fájdalommal foglalkozzak, számba nyomuló nyelve minden más zavaró tényezőről elvonta a figyelmemet. Felnyögtem az intenzív érzettől, mire Yongguk egy elégedett morgással fejezte ki tetszését, majd keményen a fenekembe markolt, és akkor már tudtam, hogy azon az éjszakán nem csak csókolózni fogunk. Letépte rólam a pólómat, berángatott a szobájába, és az ágyára lökött. A tekintetében továbbra sem véltem felfedezni egy csepp gyengédséget sem, ezért nem tudtam elképzelni, mire készül. Nem lepett volna meg, ha előkapott volna egy ostort, hogy jól ellása a bajom, amiért az óra kicsúszott a kezei közül, és bevallom, reszketni kezdtem a gondolatra. Iszonyatosan kívántam őt, de nem ebben a formában; nekem az a Yongguk kellett, akivel a zuhogó esőben nevetgéltem a kocsiban, nem pedig az, aki röhögve nézte a szenvedésemet, amikor először idepottyantam.

Nem mertem ellenkezni. Attól féltem, ha szólásra nyitom a számat, rontok a helyzetemen, ezért némán tűrtem, hogy megszabadítson az összes ruhámtól, miközben ahol ért, harapdált, erősen szorongatott, amitől egyre jobban befeszültem. Ő nem vetkőzött le, csak letolta a nadrágját a térdéig, engem pedig négykézláb pózba rendezett. Annyira remegett mindenem, hogy azt gondoltam, nem sokáig fogom úgy kibírni, de tartottam magam, amíg tudtam. A világ legszánalmasabb alakjának számítottam, mert annál még az is jobb lett volna, hogy az erőszakolt meg, akit szerettem, ha egy vadidegen rángatott volna be egy sötét sikátorba. De erre Yongguk ágyában került sor, az ő illata kúszott az orromba a párnájából, amire ráharaptam, amikor egy mozdulattal belém hatolt.

Szánalmas. Más szóval nem tudtam jellemezni magam, hiszen először egy nővel kellett lefeküdnöm, hogy aztán kirabolhassam, majd az a férfi alázott meg, akibe hülye fejjel beleszerettem. Yongguk szapora lélegzetvétele arról tanúskodott, hogy igazán élvezi, amit csinál, amíg én próbáltam elfojtani a torkomból feltörő sikolyokat a számba tömött ágyneművel. A fizikai fájdalmat azonban messze túlszárnyalta a szívem és a lelkem sajgása, melyek szinte kiszakadtak belőlem a gyötrődés során.

Yongguk teste hirtelen megmerevedett, majd a lehető legóvatosabban pózt váltott. Magára húzta megkínzott testem, és gyengéd mozdulatokkal kezdett simogatni. Az arcát a tarkómba fúrta, reszketeg csókokat hintett rá, miközben egyre hulló könnyei áztatták a bőröm. Addig nem sírtam, ahhoz nem volt erőm, de a váratlan változás az én szemembe is könnyeket csalt. A keze már nem durván, hanem finoman és érzékien ért hozzám, a szája puhán simult a nyakamra, az arcomra, majd oldalra fordítottam a fejem, hogy egy véget nem érő csókban forrhasson össze az ajkunk. A sietős kapkodás lassú élvezetbe ment át, és a nyögéseim már a gyönyörnek voltak köszönhetőek. Yongguk engedte, hogy olyan ütemben ringassam a csípőmet, ahogy jól esik, de az tett a legboldogabbá, hogy éreztem, ugyanakkora örömet tudok neki okozni, amilyet ő nekem.

Mámorosan vigyorogtam, amikor Yongguk felállt mellőlem. Utána akartam kapni, hogy visszahúzzam, de inkább hagytam, mert úgy gondoltam, egy gyors zuhany után úgyis újra a karjaimba zárhatom. Végigsimítottam a számon, amin percekkel később is éreztem lágy csókjait, a testemen, ami mindenhol az ő ujjlenyomatát hordozta, majd vinnyogva öleltem át a kispárnáját. Annyira jó lett volna átnyargalni Daehyun szobájába, és órákon át csacsogni neki arról, hogy mit érzek, vagy legalább felhívni telefonon, de egyiket sem tehettem meg, így jobb híján kerestem egy papír fecnit, és teleírtam azzal a gyönyörűséggel, ami repülésre késztetett, amitől az egész világ urának képzeltem magam.

Yongguk túl sokáig maradt távol. Azt terveztem, ha még mindig a zuhany alatt áztatja magát, beosonok mellé, hogy megmoshassam a hátát, de amint kiléptem a szobából, észrevettem, hogy a nappaliban álló asztalkánál üldögél. Mögé lopóztam, a vállára helyeztem a kezem, a teste azonban szörnyen be volt feszülve, ridegen állta az érintésemet. Nem nézett fel a papírból, amire körmölt, nem reagált a cirógatásomra, szoborrá dermedve bámult a semmibe, miközben robot módjára írt. Gépiesen jegyezte le a szavakat, mintha a gondolatai teljesen másfelé kalandoztak volna, és a keze csak azért mozgott, mert az lett beleprogramozva. Megszólítottam, nem felelt, megpusziltam az arcát, meg sem rezzent, mire a szívem ismét törésnek indult.

Átlestem a válla felett, hogy elolvassam, miket ír, de a jegyzetének semmi értelme nem volt. Nem állt össze egy épkézláb mondat, csak egymás utánban odavetett szavak hevertek a lapon, melyek hatalmas mértékű fájdalmat hordoztak magukban. Csak annyit fogtam fel az egészből, hogy neki fáj, hogy belém szeretett, és hibának tartja, ami köztünk történt. Egy-két szó az agyamba égett, sokáig képtelen voltam száműzni magamból őket, mert totálisan letaglózott, hogy az a csoda, amitől én szárnyra kaptam, ami nekem a mindenséget jelentette, őt a pokol mélyére taszította. Nem hagytam ott rögvest, csendben vártam a háttérben, hátha megint változás következik be, mint szex közben. Abban reménykedtem, hogy miután elmúlik a sokkhatás, felemeli a fejét, rám mosolyog, és minden ott folytatódik, ahol fél órája véget ért, de a percek egyre csak teltek, ő pedig nem jött ki abból a szívfacsaró állapotból, amibe miattam került.

Halkan elhagytam a házat, bár akármilyen nagy zajt csaphattam volna, Yongguk úgysem tartott volna vissza. A csuklómra csatoltam az órámat, de mielőtt elmenekülhettem volna abból az időből, teljesítenem kellett azt a küldetést, amit az én jóvoltamból bukott el. Ezek a kütyük képesek egymásra hangolódni, szóval ha az a marha megkért volna, hogy segítsek neki, megspórolhatta volna a megannyi ébren töltött éjszakát. Abban az évben Szöulban csak egyetlen másik órát jelzett ki az enyém, így egyszerűen felkerestem azt a címet, ami a kijelzőn villogott. Mivel tolvaj vér csörgedezett az ereimben, könnyűszerrel bejutottam a házba, és még széfek feltörésével sem kellett bajlódnom, ugyanis a tulajdonos az ebédlő asztalon hagyta az eszközt, ahonnan gyerekjáték volt elemelni, amíg ő békésen szunyókált a hálószobájában.

Amikor hazatértem, Yongguk úgy ült a helyén, mintha csupán egy perccel korábban távoztam volna. Az ágyára helyeztem az órát mintegy búcsú ajándékként, aztán gondolkodás nélkül előre utaztam pár évet az időben. Nem szívtam magamba még egyszer az illatát, nem simítottam végig utoljára a takaróján, minél hamarabb meg akartam szabadulni az emlékétől, csak az sajnos lehetetlennek bizonyult. A szerelem számomra nem jelentett jobbat, mint a rák, mert miután a bőröm alá fészkelte magát, rágni kezdte a bensőmet, felemésztett minden jót, és pusztulásnak indította a lényemet. Egy különbség mégis volt a rákhoz képest, mert annak jó esetben gyógyulás lett a vége, rossz esetben pedig halál. A szerelem betegségemmel kapcsolatban viszont gyógyulásról szó sem lehetett, a halál meg maximum öngyilkosság formájában köszönhetett volna rám, de ahhoz túl gyáva voltam.

Céltalanul utazgattam egyik évről a másikra, és mindig a szeretteim megfigyelése jelentette a csúcspontot. Nyomon követtem, miként kezdett el kosarazni Daewon, és ott voltam minden fontosabb meccsén, hogy az árnyékok rejtekéből drukkolhassak neki. Láttam, amikor a srácok örökbe fogadták Minjae-t, és nagyon elkeserített, hogy én egyetlen alkalommal sem tarthattam a karjaimban, csak az ablakon át való bámészkodás jutott nekem. Amikor Youngjae-t felvették az egyetemre, majdnem odarohantam hozzá, hogy lepacsizzak vele, és ahányszor Daehyunt szomorúnak láttam Jae kísérletezése miatt, rögtön tovább kellett állnom, mert különben nem tudtam volna türtőztetni magam, hogy ne nyugtassam meg.

Yonggukot szándékosan elkerültem. Nem érdekelt, kivel vigasztalódik, ahogy az sem, hogy miként teszi tönkre magát. Valószínűbbnek találtam azt az opciót, hogy bánkódik utánam, de ez nem volt elég ahhoz, hogy újrakezdjem vele. A jövőképekből kiderült, hogy Daehyun meg fog menekülni a szernek köszönhetően, amit Youngjae feltalált, és amiből én is ihatnék, de úgy, ahogy van, elutasítottam ezt a lehetőséget. Hosszú éveket kellett még várnom a huszonötödik szülinapomig, de végre lett egy célom, amibe kapaszkodhattam, végre jelentkezett a megváltó halál, melynek ízére oly régóta vágytam.

Néha muszáj volt visszatérnem abba az időbe, ahonnan elmenekültem, mert nem akartam, hogy Daehyun gyanút fogjon. Gyűlöltem színészkedni, gyűlöltem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de a legjobban azt gyűlöltem, hogy nem tudtam semmit leolvasni Yongguk arcáról. Mivel a szüleik időközben kiköltöztek a házból, megkaptam a szobájukat, ahova gyakran elvonultam a leghelyesebb osztálytársaimmal, csak hogy Bang uraságot bosszantsam, ezzel viszont nem mentem sokra, mert szinte levegőnek nézett. Direkt hangosan nevettem másokkal, bunkón viselkedtem, amikor rám köszönt, de amikor leült a testvérével csevegni, az ajtóra tapasztottam a fülem, hogy hallhassam imádott hangját, és könnyes szemmel lestem utána az ablakon keresztül, amikor elhagyta a házat, mert túl sértett voltam ahhoz, hogy megkérjem, beszéljük meg a kettőnk dolgát.

Egyik utazásom során teljesen véletlenül egy temetésen találtam magam. Halálra rémültem, mert Daehyun úgy sírt, hogy élből azt feltételeztem, a szerelme vagy az egyik gyereke fekszik a koporsóban, de amint körülnéztem, mindannyiukat megtaláltam a gyászolók sorában. A számra kellett szorítanom a kezem, amikor az ötlött az eszembe, hogy Yongguk halt meg, nehogy felordítsak, a térdeimnek azonban nem tudtam parancsolni, így rongybabaként estem össze. Hányingerem támadt, nem tudtam nyitva tartani a szemem, ezért csak a fájdalmas jajveszékelések jutottak el a tudatomig, amiből kivált egy hang, amit ezer közül is felismertem volna.

Yongguk egyre csak az én nevemet üvöltötte, amit képtelen voltam elviselni, úgyhogy a fülemre tapasztottam a kezem. Hiába voltam kellő távolságban tőle, a reményvesztettsége a csontjaimba kúszott, a fájdalma összeszorította a mellkasomat, amitől nem kaptam levegőt. Akkor tudatosult bennem végleg, hogy Yongguk tényleg szerelmes belém, csak van valami nyomós oka annak, hogy miért nem akar velem lenni. Abban a pillanatban rosszabbul éreztem magam, mint valaha, hiszen az önzőségemből kifolyólag okoztam szenvedést a családomnak, de a kezemben tartottam a megoldás kulcsát, amivel azt a borzalmat semmissé tehettem. Nem hagyhattam, hogy ez történjen velük, vissza kellett mennem, élnem kellett, és szeretnem Yonggukot, még ha nehéz diónak is bizonyult rávenni arra, hogy járjunk.

– Ne sírj, kérlek! Rossz döntést hoztam, de jóvá teszem! – Yongguk megtántorodott, amikor odaléptem hozzá. Szörnyű érzés volt lenézni a koporsóra, amiben az élettelen énem pihent, ezért inkább gyorsan visszakaptam a tekintetem a kedvesemre, aki úgy meredt rám, mintha szellemet látna. Daehyun tért magához először, odarohant hozzám, és olyan szorosan ölelt át, hogy majdnem a halott Zelo mellett kötöttem ki. Mindenféle baromnak elmondott, miközben össze-vissza csókolgatta az arcom, aztán odalökött Yongguknak, aki elvesztve az egyensúlyát a földön landolt volna, de féltőn a teste köré fontam a karom, ő meg a vállamba temette az arcát, hogy az ingemre hullassa további könnyeit.

– Miattam hoztad meg ezt a rossz döntést. Azért, mert azon az éjszakán…

– Shhhh, szeretlek! Minden rendben lesz, oké? – Megcsókoltam, ott, mindenki szeme láttára, és nagyon nehezemre esett elengedni, hiszen épp akkor tette meg az első lépést az összeomlás széléről. Szerettem volna a kezét fogva segíteni neki a többi lépés megtételében, vele tartani az egész úton, de nekem egy másik Yongguk szívét kellett meggyógyítanom ahhoz, hogy minden a normális kerékvágásba kerüljön a jövőben is, ezért könnyes búcsút vettem tőle, hogy újraírhassam kettőnk történetét. A legszomorúbb drámából egy tündérmesét kellett varázsolnom, egy romantikától és cukormáztól csöpögő történetet, amiben maximum örömünkben sírhatunk.

– Zelo! Úristen, visszajöttél? Daehyunék már tegnap megérkeztek, és nem tudtam neki mit válaszolni arra a kérdésre, hogy hol vagy. Azt hazudtam, az egyik osztálytársadnál alszol… Mi a baj? Miért nem nyitod ki a szemed? Ne csináld ezt velem! Dae megölne, ha meghalnál… De nem csak azért nem akarlak elveszíteni… Szeretlek! Tudom, hogy baromi rossz vagyok az érzelmek kinyilvánítása terén, de beléd estem, mint egy ostoba tini, és nagyon hiányoztál… – Yongguk kétségbeesetten rázogatott, amíg én azért küzdöttem, hogy minél hamarabb magamhoz térjek, mert nem akartam, hogy olyan rémült legyen, de szörnyen nehéz kijönni abból az állapotból, ami a visszatérést követően szokott a hatalmába keríteni. Amint gyűjtöttem egy kis erőt, megszólaltam, a szememet viszont csukva tartottam, így vakon nyúltam a keze után, hogy azzal is biztosítsam arról, életben vagyok.

– Ne óbégass annyira, légyszi, mert szétmegy a fejem! – Yongguk összerezzent a hangom hallatán, mintha valóban azt hitte volna, hogy meghaltam. Óvatosan ráhunyorítottam, majd ülő helyzetbe tornásztam magam, hogy hozzá bújhassak, pedig nagy kínokkal járt minden egyes mozdulat. – Most mi van? Ölelj már át? Vagy csak addig nagy a szád, amíg azt feltételezed, hogy nem hallom? Ó, basszus, asszem, szívrohamom van! Menten feldobom a talpam, de ha még egyszer azt mondanád, hogy szeretsz, szerintem rögtön jobban lennék. Tegyünk egy próbát! – Yongguk elmosolyodott, és végre a számra szorította az övét. Az érintéseinek köszönhetően gyorsan erőre kaptam, így hanyatt döntve a szőnyegen fölé kerekedtem. Kis idő elteltével elhúzódott tőlem, és magára öltötte azt a távolság tartó maszkot, amit az első együttlétünk után, csak szerencsére ezúttal nem zuhant olyan mélyre, úgyhogy meg tudta velem osztani legféltettebb gondolatait:

– Ez nem jó ötlet! Én… depressziós vagyok, és nem akarlak ezzel terhelni téged. Talán azért alakult ki ez nálam, mert kiskorom óta gondoskodnom kellett az öcsémről, folyton aggódtam a szüleim miatt, és ilyen formában mutatkozott meg az, hogy mindenből elegem lett. Amikor rám tör, nem tudok semmit tenni ellene, hiába harcolok vért izzadva. Miután szeretkeztünk, bekattantam, mert annyira ijesztően hatott rám az az érzés, amit addig még senki iránt nem éreztem. Tudtam, hogy ott vagy mögöttem, hogy azt akarod, bújjak melléd vissza az ágyba, de egyszerűen nem ment. Lehetetlen ezt érthetően elmagyarázni annak, aki soha nem tapasztalt ilyet, de leginkább a fuldokláshoz hasonlítanám. Mintha egy láthatatlan erő magához láncolva húzna le a víz alá, egyre mélyebbre, amitől nem tudsz visszajönni a felszínre… Ezért nem közeledtem hozzád többet, azt reméltem, el fogsz felejteni, találsz egy korban hozzád illő srácot, aki nem küzd a démonjaival, csak a bulizással meg veled törődik…

– Ott leszek, ha a víz alá merülsz, hogy a felszínre húzzalak. Egy kapcsolat arról szól, hogy elfogadjuk a másik problémáját, átsegítsük a nehéz időszakon, és nem kell engem féltened, eléggé megedzett már az élet. Ha rosszul érzed magad, az ajtó túl oldalán maradok, amíg el nem múlik. De ha megengeded, szívesen depizek veled. Egyik este gyertyafényes vacsorázunk, a következőn pedig kéz a kézben depizünk, hát nem romcsi? Egyébként, csak hogy tudd, én meg nagyon nyűgös vagyok, ha nem sikerül valami a suliban, ha nem nyerek egy játékban, szóval szerintem a hisztit cseppet sem könnyebb elviselni, mint a depressziót. Amúgy mivel én egy valódi angyal vagyok, szerintem be fognak ijedni tőlem a démonjaid, aztán örökre itt hagynak téged. És mi az, hogy egy korombeli sráccal jöjjek össze, nagyapó? Alig várom, hogy kivehető műfogsorod legyen, mert akkor…

–  Jaj, hallgass már el, te bolond! Annyira szeretlek!

– Látod, Bang Yongguk, mennyire fejlődőképes vagy? Már haldokolnom sem kell ahhoz, hogy kimondd, szeretsz, úgyhogy jó úton haladunk. Hidd el, jobb leszek az összes antidepresszánsnál együttvéve! Légy a függőm, hadd legyek a gyógyszered, a drogod! – Újra meg újra hangosan felnevetett, a cuki fejeken, amiket vágtam, aminél szebb hangot még életemben nem hallottam. Megfogadtam, hogy mindennap egy csomószor meg fogom nevettetni, mert elepedtem azért a boldogságért, amit a szemében láttam felcsillanni. Megtehettem volna, hogy kitörlöm a fájó időszakot az emlékei közül, ahogy Daehyun csinálta néhányszor Youngjae-vel, de nem akartam megfosztani a kellemetlen részektől sem, mert a fájdalom építi és formálja az embert, arra ugyanakkora szükségünk van, mint az örömre ahhoz, hogy azokká váljunk, akik vagyunk. A szenvedéstől erősebbek leszünk, jobban értékeljük a vidám pillanatokat egy szomorú periódus után. Ettől függetlenül elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a rossz dolgokat megpróbáljam minimálisra csökkenteni.

– Miért jöttél vissza? Komolyan azt hittem, hogy nem látlak többé…

– Mert részt vettem a saját temetésemen… – Nem akartam titkolózni Yongguk előtt, még akkor sem, ha az igazság lemosta azt az édes mosolyt az arcáról. Gyengéd csókba hívtam, hogy enyhítsem a bánatát, aztán nyomatékosan biztosítottam arról, hogy nem kell aggódnia azért, hogy ismét rossz véget ér a történetünk. Továbbra sem akartam, hogy elfelejtse a múltunkat, akármilyen balszerencsésen is indult, de azt garantálhattam neki, hogy a jövőnket meseszépre tervezem.

Megkértem Yonggukot, hogy fél órán belül készüljön el, mert eljött az ideje egy normális randinak. Öt perc sem kellett ahhoz, hogy indulásra kész legyen, de én azért tollászkodtam egy kicsit a tükör előtt, hogy büszke lehessen rám azon a helyen, ahova vittem. Mivel nálunk javában tombolt a tél, az órám után nyúltam, és meg sem álltunk a leggyönyörűbb tengerpartig, ami Ibizán helyezkedett el. Mint mondtam, nekem nem számít a helyszín, ha Yongguk velem van, de azért rendkívül jó érzéssel töltött el, amikor nem csak az ujjai, hanem a nap forró sugarai is cirógatták a bőröm. Ázsiában valószínűleg nem lett volna olyan merész, mint egy másik kontinens másik idejében, ott viszont nem érdekelték a bámészkodó tekintetek, zavartalanul kiélvezte, hogy végre mellette vagyok, és bármikor, bárhol hozzám érhet.

– Azt nézd! Azon a fickón időutazó óra van! – Felháborodva bontakoztam ki Yongguk öleléséből, amikor felhívta a figyelmemet arra a dologra, amire a legkevésbé sem voltam kíváncsi. Eltökélt tekintetéből felfogtam, hogy ez a kis incidens véget vetett a gyönyörű pillanatoknak, mert nem folytathatja úgy az enyelgést, hogy ott van tőle pár méterre a zsákmánya. Komolyan, olyan volt, mint egy hímoroszlán, aki faképnél hagyja a nőstényt, amint kiszagolja a közelben bujkáló áldozatát. Mégis hogy izgathatja jobban az a nyavalyás óra, mint én, morogtam, majd a fejembe vettem, hogy én fogom megszerezni a tárgyat, és nem is akárhogy.

Lazán odasétáltam a fickóhoz, a kezemet a derekára csúsztattam, és táncolni kezdtem vele. A vérem pezsgett a latin ritmusoktól, de persze sokkal élvezetesebb volt Yonggukkal ropni, mégis úgy tettem, mintha jól érezném magam, hogy amint végleg elcsavarom a srác fejét, könnyedén megszerezhessem azt, amiért megkörnyékeztem. Hangosan nevetgéltem rajta, bár egy szót sem értettem abból, amit mondott; egyfolytában azt hajtogatta, hogy „me gustas tanto”, amire én helyeslőn bólogattam. Kérdezett valamit, én azt feleltem, „sí”, mivel ez volt az egyetlen kifejezés, amit ismertem, majd arra eszméltem, hogy vészesen közel került a szája az enyémhez. Aztán meg arra, hogy Yongguk egy hatalmasat húzott be neki.

– Olyan vagy, mint egy barbár ősember. Miért akarsz mindent ököllel megoldani? Már épp azon voltam, hogy humánus módon tegyek szert az órára, erre te, bum, leütötted!

– Te meg olyan vagy, mint egy lotyó, aki csak azért szédíti el a másikat, hogy kirabolhassa.

– Szép kis páros vagyunk, mondhatom! Valld be, hogy hiányzott a bunyó, és sokkal jobban tetszett a verekedős rész a randinál. Untad a tengerparti salsázást, mi?

– Semmi sem tetszik jobban annál, hogy velem vagy, de én ismerek egy százszor izgalmasabb salsa koreográfiát, amit vízszintesben szoktak csinálni.

– Á, szóval nem véletlen, hogy egy hotel felé tartunk éppen. De hát olyan romantikus volt a csillagos égbolt alatt ölelkezni…

– Gondoskodni fogok arról, hogy a négy fal között is csillagokat láss. – Yongguk megállt, mélyen a szemembe nézett, amikor ezt mondta azon az állatian szexi, búgó hangján, rám kacsintott, fél oldalas mosolyra húzta a száját, szóval mindent megtett annak érdekében, hogy a lábai előtt végezzem, ami egyáltalán nem esett nehezemre. Imádtam, amikor flörtölt velem, beleborzongtam a gondolatba, hogy a szállodai szoba plafonján sokkal ragyogóbb csillagokat fogok felfedezni neki köszönhetően, mégis futásnak eredtem az ellenkező irányba, mert tudtam, hogy szereti, ha meg kell küzdenie azért, amire vágyik. Amikor utolért, ledöntött a puha homokra, így ott csókolta vörösre az ajkaimat, majd ismét futásnak iramodtunk, immár egymás kezét fogva, hogy minél hamarabb abban a bizonyos hotelszobában lehessünk.

– Azt hittem, sikerül tündérmesévé változtatnom a drámánkat, erre tessék! Yongguk több mint egy hete nem ébred fel, hiába idézem fel napról napra a közös emlékeinket, hiába beszélek hozzá, nem segít ez semmin. És még a gyűrűmet is elhagytam! A nagymamája gyűrűjét! Mennyire csalódhatott bennem, amikor észrevette, hogy nincs az ujjamon. – Youngjae megelégelve a panaszáradatomat a kabát zsebébe nyúl, ami Yongguké, de amióta a bátyja idekerült, nem hajlandó mást viselni. Nem ez volt a kedvesemen, amikor megsérült, az vérben úszott, miután levették róla, és órákon át kellett sikálnom, mert tudtam, hogy imádja azt a dzsekit, viszont soha többé nem hordaná, ha egy aprócska folt is maradna az anyagon. Azt reméltem, abban fog munkába menni másnap, de a kórházat azóta sem hagyhatta el.

– Végig nála volt – közli Youngjae, amikor egy fáradt mosoly kíséretében a magasba emeli az ékszert, amit a vőlegényem magánál rejtegetett. – Azt mondta, idegesíti, hogy folyton leveszed, ezért egyszer elkobozta, amint letetted az éjjeli szekrényedre, mert abban bízott, hogy ha hiányolod egy kicsit, többet nem akarsz majd megválni tőle.

– A fenébe, nekem meg akkora lelkiismeret-furdalásom volt emiatt! Azért szabadultam meg tőle olyan gyakran, mert szorította az ujjamat, de soha többé nem fogom levenni!

– A megtréfálásod mellett a méretedre igazíttatta a gyűrűt… – Mindkettőnk szemében újabb könnycseppek jelennek meg arra a gondolatra, hogy Yongguk még akkor is figyelmes volt, amikor meg akarta leckéztetni az embert. Mindketten rengeteget köszönhettünk neki, hiszen ő jelentette rém rendetlen kis családunk védőbástyáját; a nagybácsi, akihez akkor is fordulhattak a kölykök, ha a szüleik ellenezték a „vérfertőző viszonyukat”, a báty, aki a sok vita ellenére mindig féltett kincsként tekintett a testvérére, és a nagy Ő, aki sosem okozott csalódást, én mégis annyi mindent vetettem a szemére, ami miatt végül itt kötött ki…

– Jól van, bőgő masinák, majd én felébresztem legkedvesebb hyungomat! – robban be a kávézó ajtaján Daehyun, de a kijelentésére csak egy szemforgatással felelünk. Határozott léptekkel a kórterem irányába nyargal, mire követjük, hogy a közelben letáborozva Yongguk segítségére tudjunk sietni, ha Dae esetleg túl drasztikus módszereket alkalmazva akarná visszahozni közénk.

Wonnie és Minnie azon nyomban rám csimpaszkodnak, ahogy a folyosóra lépek, és kisvártatva Woohee is csatlakozik hozzájuk a nyúzásomban. Bora együtt érzően pillant rám, hiszen tudja, mi a dörgés, mert pár hónapja a férje feküdt kórházban egy autó baleset következtében, de szerencsére tünetmentesen felgyógyult. A gyerekek egyre csak azt kérdezgetik, hogy mikor megyek már haza, mivel ahhoz vannak szokva, hogy mindennap velük vagyok, illetve minduntalan be akarnak menni Yonggukhoz, de a szüleik úgy döntöttek, nem tenne jót nekik, ha gépekhez kötve látnák. Ők a családom, és egytől egyig imádom mindannyiukat, de ha a szerelmem nem fog felébredni, magányosabb leszek annál, mint amikor az árvaházban éltem.

– Bemehetsz, magánál van – közli Daehyun váll rándítva, majd lehámozza rólam a fiait, és olyan lazán viselkedik, mintha mi sem történt volna.

– Tessék? – pislogok rá értetlenkedve. Napok óta azzal kínzom magam, hogy olyan gondolatok járnak a fejemben, melyekben az orvos bejelenti, hogy elérkezett az a pillanat, amikor el kell engednünk Yonggukot, mert agy halottá nyilvánították, mert már csak a gépek tartják életben, és azok nélkül soha többé nem tudna lélegezni, létezni, ezért jobb lesz neki, ha megkönnyebbülhet. Egy hete ülök Yongguk ágya mellett a kezét fogva, addig beszéltem hozzá, amíg ki nem száradt a torkom, a fáradtságtól már azt sem tudtam, miről hadoválok, de csak mondtam és mondtam, hátha felébred a hangomra, erre megjelenik SuperDae, megszólal, hogy kelj fel és járj, mire AZ ÉN PASIM felkel és jár.

– Zelo, nehogy azt mondd nekem, hogy a váratlan hírtől most te fogsz ágynak esni, mert nálad lehet, hogy nem fog bejönni az a trükköm, amit hyungnál alkalmaztam.

– Mit csináltál? – kérdezem kábán, miközben lefagyva üldögélek a helyemen továbbra is.

– Azt mondtam neki, hogy a képébe nyomom a farkam, és amikor nem reagált erre, elkezdtem kigombolni a sliccem, mire annyira megijedt, hogy magához tért. Ennyi. Na jó, nem. Azt mondtam neki, hogy balesetet szenvedtél, az intenzíven haldokolsz, és ha nem ébred fel, nem búcsúzhat el tőled. Hogy nem jutott korábban eszembe ez a zseniális ötlet?

– Szívtelen! – vágom hátba, aztán gyors léptekkel a kórterem felé veszem az irányt.

– Mégis ez vált be, szóval minimum egy hétig a rabszolgám leszel! Az első kívánságom az, hogy vegyél nekem olyan menő cipőt, ami a lábadon van! Ne hőzöngj, lesznek ennél durvább kívánságaim is. – Mielőtt bemehetnék az ajtón, bemutatok Daehyunnak, aztán félretolom Youngjae-t, aki megelőzve engem Yongguk ágyánál lelkendezik, és kitessékelem a folyosóra, mert muszáj pár percet kettesben töltenem a drágámmal.

– Dae egy vadállat! Azt hittem, meghalok, amikor közölte velem azt a kamu hírt, ehelyett viszont magamhoz tértem. Egy vadállat bőrébe bújt zseni – vigyorog Yongguk, mintha nem is a kórházban lennénk, ahol napokig élet-halál közt lebegett, hanem otthon, egy kiadós alvás után ébredt volna fel. Megpaskolja az ágy szélét, mivel vele ellentétben én még nem vagyok teljesen eszemnél. Olyan hihetetlen, hogy itt kacsintgat rám, amikor öt perce még szorosan le volt hunyva a szeme.

– Legjobb lenne kidobni Daehyunt a házból. Szörnyen rossz példát mutat a kicsiknek, és az öcséd is egy felelősségteljesebb párt érdemel nála – mosolygok vissza rá, amint egy kicsit feloldódok. Olyan óvatosan simítok végig az arcán, mintha attól félnék, hogy az érintésem nyomán megint mély álomba szenderül, de Yongguk nem tűri sokáig a finomkodásomat, lehúz magához, hogy bebizonyítsa, még mindig olyan szenvedélyesen szeret, mint eddig.

– Feküdj ide mellém! Ne aggódj, ha bejönne a nővérke, csak felemlegetjük a dokival való viszonyát. – Tétovázva helyezkedek az ágyra, de nem azért, mert a személyzet véleményétől tartok, hanem azért, mert félek, hogy fájdalmat fogok okozni Yongguknak. Értem én, hogy ő most nagy legénynek érzi magát, de mi van, ha ez átmeneti állapot, ami egy rossz mozdulattól ismét romlásnak indulhat? – Látom, meglett a gyűrűd. Hol találtad meg?

– Képzeld, valaki ellopta tőlem! Én meg azt hittem, elveszítettem. Remélem, a tolvaj kamatostul vissza fogja fizetni a bűntudatom árát!

– Veszek minden ujjadra egy gyűrűt kárpótlás gyanánt, mit szólsz?

– Azt, hogy az túl buzis lenne – fintorgok ütésre emelve a kezem, hogy meglegyintsem, de útközben megállok, hiszen egy játékos csapás sem tenne jót ebben a helyzetben. – Becserélném a tíz gyűrűt ezer csókra. Vagyis ezt az egyet megtartom, egye fene!

– Milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen olcsón megúszom! Hé, mik azok a csillagok? – Elpirulok, amikor bevallom, hogy elloptam az egyik kislány játék teknősét, ami csillagokat vetít a plafonra. Szeretjük a csillagokat. Yongguk egyszer azt mesélte, hogy az anyukája felnézett az égre, mielőtt megismerte a szerelmét, és azt olvasta ki a fénylő kis égitestből, hogy másnap meg fogja találni élete párját. Szintén a csillagok sugallták neki, hogy gyermeket vár, ahogy azt is, hogy el fogja nyerni a férje bocsánatát, annak ellenére, hogy félrelépett. Én semmit nem láttam bennük, de boldogsággal járt át, amikor Yongguk olyanokat suttogott a fülembe, hogy a csillagok szerint azért születtem, hogy boldoggá tegyem, és hogy a csillagokban meg van írva, hogy minket egymásnak teremtettek. Azt gondoltam, ha idevarázsolom az égboltot, hamarabb ki fogja nyitni a szemét, hogy lássa, de egy életre megjegyzem, hogy ha esetleg újra kómába esne, hogy azzal kell riogatni, hogy valami baj történt velem.

– Mi ez a lista? – bökök a papírdarabra, ami az ágya melletti szekrénykén pihen.

– Á, még régebben megkértem Youngjae-t, hogy írjon össze pár becenevet, ahogy hívhatnálak, és ezek szerint végre megcsinálta. Mit szólnál a nyuszibogárhoz? Vagy az angyalbögyörőhöz?

– Szerintem Youngjae-t is dobjuk ki a listájával együtt!

– És a csillagvirág? Szeretjük a csillagokat meg a virágokat is, ez tökéletes!

– Ha már muszáj becenév, nem lehetnék egyszerűen csak „kicsim”?

– Az elég hülyén hangozna egy 190 centis pasi esetében.

– Én szeretem, ahogy hívnak, nem maradhatnánk annál? Tulajdonképpen az is becenévnek számít.

– Bébibogyó?

– Mi a fene ütött beléd? Kérem vissza az öklét használó, morcos Yonggukot, mert inkább depizek veled egy egész héten keresztül, minthogy így szólíts!

– Cicmarek?

– Na jó, amint feloldoz Dae hyung a rabszolgaság alól, megkérem, hogy ő is csináljon egy listát, és tudod, hogy ő nem ismer tréfát, komolyan fogja venni a rábízott feladatot.

– Oké, hagyjuk! Én is szeretem azt, hogy Zelo. Egyébként ezek a csillagok nem olyan fényesek, mint amilyeneket én tudok láttatni veled. – Yongguk nem elégszik meg a visszafogott csókokkal, a keze vándorútra indul a takaró alatt. A szám hiába ellenkezik, ha a testem rögtön reagál az ingerlésére, amitől még inkább megjön a kedve. – Nyugi, ha az orvosok rosszalkodhatnak, a betegeknek is jár egy kis móka! – Felhajtja a pólómat, elidőzik a mellkasomon és a hasamon, de természetesen nem áll meg a végső állomás előtt, ami feszült lüktetésre késztet odalent.

– Kérlek ne! Annyira aggódom, hogy szétnyílhat a sebed, vagy ilyesmi… – Csalódás villan a tekintetében, de engedelmeskedve a kérésemnek jófiú üzemmódra vált, és beletörődik abba, hogy egy darabig még csak derék felett érhet hozzám.

– Mondanom kell valamit. – Ha egy ember úgy kezdi a gondolatmenetét, hogy „mondanom kell valamit”, az sosem jelent jót, úgyhogy előre felkészülök a legrosszabbra. Bejelenti, hogy elmegy egy évre külföldre dolgozni? Kibírom! Vagy azt, hogy egy héten hat éjszakán fog vadászni három helyett? Üsse kavics! Bármiről legyen szó, elfogadom, mert szeretem. A szeretet pedig az elfogadás szinonimája. – Nem leszek többé controller. Éppen megmondtam anyunak a döntésemet, és azon voltam, hogy felhívjam Borát, hogy a mi esküvőnkön is vállalja a pap szerepét, amikor rám lőttek. Bora azzal fárasztott, hogy piros virágok legyenek, vagy rózsaszínűek, és ezen a baromságon annyira eltöprengtem, hogy elkerülte a figyelmemet az a szemét… A másik dolog pedig az, hogy azt szeretném, hogy dolgozz a mi cégünknél. Akkor még többet lehetnénk együtt, és irtó nagy szükségem lenne egy szexi titkárra, aki minden téren megfelel az elvárásaimnak. De előtte elutazunk egy jó hosszú nászútra…

– Elutazunk? De hát már nincs meg az órám!

– Egyetlenem, hallottál már a repülőről? Esetleg a hajóról? – Égő fejjel fúrom az arcom a vállába, ami rázkódik a rátörő nevetéstől. Mekkora lúzer vagyok, amiért ennyire futotta tőlem, amikor annyi szépet mondott nekem! Biztos vagyok benne, hogy még egy ember nem létezik a Föld kerekén, akivel egy kórházban jól érezném magam, de a Yonggukból áradó hit még a Poklot is Mennyországgá változtatná. Hisz bennünk, hisz a jövőnk csodás alakulásában, és ez messzire száműzi azt a megannyi kérdő mondatot, melyek eddig a gondolataimban kavarogtak. A helyüket átveszi az a kép, amin egy hajó fedélzetén gyönyörködünk a naplementében, majd egy másik, ahol nagyban pötyögöm a billentyűzeten, amit diktál, aztán arra leszek figyelmes, hogy lassan feláll a helyéről, kulcsra zárja az irodája ajtaját, és halkan megjegyzi, hogy másra is használhatnám a kezem, mint gépelésre.

– Az „egyetlenem” tetszik. Nagyon is tetszik. Így becézhetsz! – Yongguk elég éber, mivel unja az állandó fekvést, én viszont eszméletlen álmos vagyok a sok átvirrasztott éjszaka után. Hallom, hogy elkezdi tervezni az utunkat, és nagyon hitelesen hümmögök, de a fáradtság átveszi felettem a hatalmat, így nem sokkal később már a hiteles hümmögésre sem telik tőlem. Mielőtt a mélybe húzna a megváltó alvás, az a gondolat fészkeli be magát a tudatomba, hogy ezentúl nem arra fogok gyúrni, hogy egy tündérmesében éljek, egy huszadrangú romantikus történettel is beérem, amiben nincsenek nagy csodák, nem szövi át varázslat minden napját, de tele van szeretettel. Egy valamiről azonban nem vagyok hajlandó lemondani: a really very happy endről!

TIMELESS ~ 12 ~ Time for miracles (VÉGE)

2004. július

Megrendülve állok a virágokkal borított sír előtt a fiam kezét szorongatva. Minden alkalommal, amikor a temetőbe lépek, olyan érzésem támad, mintha az itt megbúvó szellemek apránként elszívnák előlem a levegőt, mert pár perc múltán alig bírok lélegezni. Ha Daewon nem lenne velem, sokkal nehezebben vészelném át az itt töltött időt, de a kicsi szófogadóan ácsorog, merengőn a semmibe nézve, amíg én friss vizet hozok az öntözéshez. Még csak öt éves, nem igazán tudja hova tenni, hogy ez a hely mi célt szolgál, és mivel látja, hogy ahányszor idejövünk, elszomorodom, már előre ellenkezik induláskor.

Kényszeresen újra meg újra nekifogok a virágok átrendezésének, miközben felszínre kerülnek bennem azok a rémképek, amiket ennyi idő távlatában sem tudok eltemetni magamban. Fel kell egyenesednem, mert annyira megszédülök, hogy ha továbbra is lehajolva maradnék, félő, hogy fejjel a csokrok közt végezném. Egyre csak Hwang gyűlöletes szavai visszhangoznak agyam rejtekén, látom a szeretett férfi testét vérben úszva, hallom a dörrenést, amire oly sokszor riadok fel az ágyamban éjszakánként. Képes voltam olyasmire vetemedni, amit régen élből elutasítottam, annak érdekében, hogy továbbléphessek, de a heti három óra mit sem segített, amit a pszichológusnál ülve töltöttem. Mondjuk, nem lepődtem meg rajta, de végső elkeseredésemben döntöttem úgy, hogy ezt is kipróbálom, mert rendkívül frusztrált, hogy a pánikrohamokkal állandóan a frászt hozom azokra, akiket szeretek.

– Ott jön apuci! – kiáltja Daewon, és rohan is abba az irányba, ahol Youngjae-t véli látni. Megdörzsölöm a szemem, mély lélegzeteket veszek, hogy mire ideér, jobb állapotba kerüljek, mert nincs szükség arra, hogy őt is magammal rántsam a borzalmas emlékek tengerébe. Minél közelebb lépked hozzám, annál inkább kitisztul a tudatom, és amikor már csak pár méter választ el tőle, sietősen átszelem a kettőnk közt húzódó távolságot, hogy könnyes arcomat a vállába fúrhassam. Óvatosan a földre helyezi a kisebbik fiunkat, Minjae-t, hogy szorosan a karjaiba zárhasson, majd gyengéden a hajamba csókol, hogy azzal mulassza el a reszketésem.

– Mondtam, hogy nem szabadna egyedül idejönnöd. Jól vagy? – Bizonytalanul bólintok egyet, és még egy mosolyt is megpróbálok az arcomra varázsolni, de lefogadom, hogy nem sikerült túl meggyőzőre, mert Jae továbbra sem tudja abbahagyni az értem való aggódást. – Wonnie, vigyázz az öcsédre! Hozd inkább ide! – figyelmezteti a törpét, mialatt fél szemét folyamatosan rajtam tartja. Nem lehet könnyű neki két kisgyereket kordában tartani, plusz még egy olyan idegroncs is a nyakába szakadt, mint én. Azon az átkozott napon végérvényesen felnőttünk, pedig imádtam, hogy vele mindig bolondozhattam, mellette sosem éreztem kínosnak, ha úgy viselkedtem, ami a koromnak nem megfelelő.

– Jae apa, ugye te nem fogsz idekerülni? És te se, Dae apa. Meg Minnie sem, és Zelo hyung… – kezdi a szerettei felsorolását Daewon. Amióta világra jött, minden adandó alkalommal ellátogattunk Youngjae nagyszüleinek falucskájába. Úgy gondoltam, hogy az ilyen idős emberek képtelenek lesznek megbarátkozni a helyzetünkkel, de valójában sosem hoztuk szóba a témát. Nem csináltunk olyanokat előttük, amiket a párok szoktak, csak megjelentünk itt időről időre egy, aztán két gyerekkel, és a nagyiék nem firtatták, mégis honnan „szereztük” őket. Boldogok voltak, amikor játszhattak velük, hogy főzhettek számunkra, de Jae nagypapája pár hónappal ezelőtt itt hagyott minket. Szerencsére nem szenvedett sokat, az egyik este elaludt, és másnap már nem ébredt fel. Mindannyiunkat kellőképpen megrázott a hír, de a kedvesem azt mondta, hogy örök hálával tartoznak nekem, hisz a jóvoltamból további tíz évet élhetett az öreg, ami valamennyire engem is vigasztal.

– Egyszer mindenki ide fog kerülni, de ne aggódj, mert végül újra együtt leszünk, csak egy másik helyen. Ott fent, a felhők közt. – magyarázza türelmesen Youngjae, mire én hidegrázást kapok a gondolattól. Még jó, hogy ő minden kérdésre tudja a helyes választ, mert a feldúltságom okán én tutira képtelen lettem volna megnyugtatni a gyereket. Teljesen normális, hogy Daewon fél a haláltól, de ami engem kínoz, az túlmutat az egészséges aggodalmon, amit muszáj eltitkolnom előtte, hisz nem akarom, hogy ő is rettegésben éljen. Felveszem Minjae-t, és hagyom, hogy nagyobbik porontyunk előremenjen a párommal, bár szegény Youngjae időnként hátratekint, hogy megbizonyosodhasson afelől, magamnál vagyok-e még. A pici folyamatosan az arcomat nyomkodja, ami mosolygásra késztet, és Wonnie lelkes meséi sem hagyják, hogy sokáig bánkódjak, de a nagyi házához vezető úton még egyszer visszaemlékszem azokra a pillanatokra, amiket szeretnék örökre elfelejteni.

– Mit művelsz, szerelmem? – Amikor meghallottam a lövést, annyira megijedtem, hogy kiesett a pisztoly a kezemből, de nem sokáig hezitáltam, a következő pillanatban megint a halántékomhoz szorítottam. Akkor már Hwang hullája is mellettem feküdt, ugyanis kiderült, hogy még egy fegyvert rejtegetett a táskájában, amit valamilyen oknál fogva maga ellen fordított. Talán nem tudta elviselni, hogy megölte a saját fiát, talán mégsem akart visszamenni a börtönbe, mindenesetre végleg megszabadultunk tőle, bár abban a helyzetben ez mit sem számított.

Másodjára azért ejtettem el a pisztolyt, mert meghallottam Youngjae hangját. Kész szerencse, hogy az a szar nem sült el a sok „dobálásnak” köszönhetően! Az őrület szakadékjának peremén táncolva a tenyerembe temettem az arcom, és mindent kizárva a tudatomból hatalmas pánikba estem. Konkrétan kezdett elmenni az eszem, képtelen voltam különbséget tenni a valóság és a képzelgés között. Azt hittem, Jae hangját csak azért hallom, mert annyira szerettem, hogy totál élethűen tudom hallucinálni a szavait. Mindenem fájt, alig bírtam lélegezni, nyelni, azt gondoltam, ennél tényleg jobb lenne a halál, de mielőtt harmadjára is a pisztolyért nyúlhattam volna, Youngjae minden erejét összeszedve a kezemhez ért, hátha attól magamhoz térek.

– Te élsz? – suttogtam tébolyodottan, amikor az ujjai a csuklómra fonódtak.

– Igen, de ha nem hívsz sürgősen mentőt, már nem sokáig fogok – vigyorgott, de eltorzult arcvonásaiból látszott, hogy erős fájdalmai vannak. – Milyen bolond vagy te, Jung Daehyun. Azt mondtad, nem szereted a Rómeó és Júliát, mégis úgy cselekedtél volna, mint az az ostoba? A lövésbe nem haltam bele, de amikor megláttalak a pisztollyal, amit magadra szegeztél, majdnem szívrohamot kaptam, te nagyon hülye!

– El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek… – Miután sürgősen tárcsáztam a mentők számát, rávetettem magam Youngjae-re, mindenről megfeledkezve, és megfogadtam, hogy soha többé nem eresztem el, hogy életünk végéig ölelni fogom.

– Most meg ki akarod nyomni belőlem az összes szuszt? Te tényleg a halálomat kívánod? – Engedtem a szorításomon, de nem húzódtam el tőle, nem törődve azzal, hogy már engem is mindenhol csupa vér borított. Hirtelen sikoltozás ütötte meg a fülünket, ugyanis a ház egyik lakója, melynek lépcsőházába Hwang berángatott, hazatért, és kisebb sokkot kapott attól a látványtól, ami fogadta, érthető módon. Miután sikerült valamennyire lenyugodnia, megvárta velünk a mentőket, segített kitámolyognom, majd beülnöm a járműbe, mert egy tapodtat sem voltam hajlandó Youngjae mellől mozdulni, még arról is megfeledkeztem, hova indultunk eredetileg.

– Menj oda Yebinhez, kérlek! Legalább egyikünk legyen ott a baba születésénél, nem lesz semmi bajom – erősködött Jae a kórházi ágyon fekve.

– De meg fognak műteni… – szipogtam elhaló hangon, a kezét szorongatva.

– Megműtöttek már párszor. Kivették a mandulámat, volt vakbél-gyulladásom is, túl fogom élni, ne aggódj már! Eszem ágában sincs egyedül hagyni téged a fiunkkal, még képes lennél hercegnős meséket nézetni vele, és csak zöldséget adnál neki enni.

– Nem értem, mi a bajod a hercegnős mesékkel. Nekem maximum az, hogy nem tudom eldönteni, Csipkerózsika vagy Hófehérke bőrébe bújnék szívesebben. – Jae felnevetett, amikor affektálva kezdtem beszélni, de a fájdalmai hamar berekesztették a mókát. – Rájöttem ám, miért lövetted le magad. Tudtad, hogy elájulnál a szülőszobán, és annak érdekében, hogy ne szégyenülj meg egy csomó nővérke meg doki előtt, inkább a golyó elé vetetted magad.

– Hogy találtad ki? De neked megtiltom, hogy elájulj, mert rengeteg fotót kell készítened, hogy utána megmutathasd őket. – Összeszorult a szívem, amikor végig kellett néznem, ahogy betolják a műtőbe. Oda úgyse mehettem volna be, úgyhogy erőt vettem magamon, és átballagtam a szülészetre, de percenként hívtam Yongguk hyungot, aki a váróteremben maradt, hogy a szerelmem hogyléte felől érdeklődjek.

Az idő keservesen telt. Hiába ültem Yebin mellett, az érzéseim zavarosak voltak, melyektől nem tudtam koncentrálni. Például azon aggódtam, hogy mi lesz, ha a baba megszületése után Yebin úgy dönt, mégis megtartja a gyereket. Szerződést kötöttünk vele, fizettünk neki, de a jog nyilván az édesanya oldalára állna, ha igénye lenne a saját fiára. Az orvosok azt hitték, Yebin férje vagyok, amit nem cáfoltam meg, mert attól féltem, akkor kiküldenének. De nem tudtam gyengéden viselkedni a lánnyal, mert bármilyen kegyetlenül is hangzik, számomra ő csak egy eszköz volt, bár egy nagyon értékes eszköz, hisz nélküle sosem válhattam volna apává.

Versenyt sírtam Daewonnal, amikor először a karomban tartottam őt. Ezerszer bocsánatot kértem tőle, amiért miattam majdnem apa nélkül maradt, és egy percre sem akartam kiadni a kezeim közül, mert teljesen paranoiássá váltam. Amikor átmentem Youngjae-hez, odaállítottam őrként Zelo-t, nehogy Yebin hirtelen ötlettől vezérelve felkapja a picit, és köddé váljon vele. Hála az égnek Jae műtéte sikeresen végződött, így egyfolytában a szerelmem meg a fiam közt ingáztam, ami már az elején elég fárasztónak bizonyult.

Szomorúan léptem át a házunk küszöbét a babával a karomban, mert Youngjae-nek több idő kellett a regenerálódáshoz. Hyungék sem voltak otthon, pedig le akarták mondani a jejui nyaralásukat, hogy velem maradhassanak, de lebeszéltem őket róla. Így hát az első hét felért számomra a poklok poklával. Alig aludtam, mert folyamatos rémálmok gyötörtek; hol azt képzeltem, hogy Hwang kiveszi a kiságyából Daewont, és elrabolja, hol azt, hogy meglátogatja Youngjae-t a kórházban, hogy ezúttal tényleg végezhessen vele. Eszelősként hívogattam a kedvesemet, hogy jól van-e, aki szintén nem tudott aludni nekem hála, és egy percre sem mozdultam Wonnie mellől, aki érzékelve a zaklatottságomat sokszor lett nyűgös. Bora gyakran átjött, de azt sem szerettem, mert előtte színlelnem kellett, hiszen ha tudta volna, milyen démonokkal küzdök, odaköltözött volna hozzám, de nem akartam őt is terhelni, amikor ott volt neki a két éves lánya.

– Mondtam neked, hogy ne nézess hercegnős meséket a gyerekkel! – kiáltotta jókedvűen Youngjae, amikor hazaérve négykézláb talált engem a fürdőszoba padlóján.

– Azt én néztem, amíg a fiad nem hagyta a ruhámon az összes létező végterméket, ami egy babából kijöhet – zokogtam elkeseredetten, amiért a pasimnak így kell látnia. Fogalmam sem volt arról, mikor engedik ki; ha tudtam volna, érte mentem volna, vagy legalább értelmes kinézetett varázsoltam volna magamra meg a lakásra, de mivel váratlanul ért az érkezése, az egész ház a feje tetején állt.

– Hmmm, mondd csak, Wonnie, szerinted szülés utáni depresszióban szenved a mami?

– Nagyon vicces vagy! Ha csak ennyire telik tőled, mehetsz is vissza a kórházba! – Az a szerencsém, hogy Youngjae nem úgy reagál le egy hisztérikus kifakadást, mint más férfiak, így szimplán legyintett egyet a kirohanásomat hallva, és lazán odasétált a babánkhoz, hogy felvegye. Daewon persze bömbölni kezdett, hiszen addig csak engem ismert, de Jae ragaszkodott ahhoz, hogy menjek el zuhanyozni, és bízzam rá a dolgot.

Annyira utáltam magam, amiért egy ilyen baleset után ahelyett, hogy én szolgálnám ki Youngjae-t, ő teper, de mivel tisztában voltam azzal, hogy ha még egy cérnaszál elszakad nálam, idegösszeomlást fogok kapni, hallgattam rá, és minimum egy órán keresztül pihentem a forró vízben. Kintről beszűrődött Youngjae éneklése, ami egyben megnyugtatott, egyben megint könnyekre fakasztott, mert akkor realizáltam, hogy a kimerültség miatt egyszer sem énekeltem a fiamnak, csak egy géphez hasonlatosan ringattam el esténként.

– Hát szia! Hiányoztam? Vagy még mindig azt szeretnéd, hogy menjek vissza a kórházba? – bújt mellém Youngjae, miután tündér módjára rendbe tette az addigi káoszt. Válasz nélkül magamhoz szorítottam, és mohón az ajka után kaptam, amire oly régóta vágytam. Felkuncogott a hevességem miatt, de szívesen viszonozta, mert kétséget kizáróan ugyanannyira szeretett volna már itthon lenni, mint amennyire én vártam őt.

– Lehet, hogy nagyobb házi sárkány fog válni belőlemmint egy feleségből – dünnyögtem a nyakába, ami hamar felforrósodott szenvedélyesen birtokba vevő szám alatt.

– Megvannak a módszereim arra, hogyan változtassak egy szempillantás alatt házi sárkányból doromboló kiscicát. Szeretnéd, hogy megmutassam? – duruzsolta a fülembe, miközben a keze vándorútra indult a bőrömön. – Egyébként, remélem, még mindig akarsz egy második gyereket. Ha már ott voltam a kórházban, úgy gondoltam, létrehozok egy kis mintát, ami majd jól jöhet a jövőben.

– Hé, te megkérted az egyik csini ápolófiút, hogy segítsen? Féltékeny leszek!

– Ugyan már! Elég volt rád gondolnom, és már ki is tört a vulkán.

– Hülye! Amúgy válaszolhatok egy-két év múlva erre a kérdésre? Attól félek, a rossz tapasztalat miatt most nem tudnék reális döntést hozni. – Amikor aznap éjjel Youngjae felkelt Daewon sírására, és közénk helyezte, már pontosan tudtam, hogy tiszta szívemből akarom a második gyereket. Minden kétségem elpárolgott az apasággal kapcsolatban, amint megpillantottam a szerelmem szemében azt a rajongást, amivel a picit nézte, és attól kezdve én is rajongással tekintettem rá. Youngjae nélkül nem ment volna, nélküle nem lehetek jó apa, jó ember, nélküle semmi lennék.

– Dae nagypapa! El sem hiszem, hogy találkozhatok a fiatalabb éneddel! – Összezavarodva pislogok az előttem hirtelen felbukkanó alakra. Youngjae már bement a nagyi házába a kicsikkel, de nekem még szükségem volt egy kis időre a kertben, amíg összeszedhetem magam. De ahelyett, hogy megnyugodnék, totál lesokkol a képembe vigyorgó srác, akinek a csuklóján egy olyan óra virít, amit én is hordtam régen. Valamiért nem akarom, hogy Jae meglássa, ezért megragadom a karját, hogy sietősen a kocsiba tuszkolhassam. – Ez egy autó? Ne már, én ebbe biztosan nem ülök bele!

Eszembe jut, mennyire ki voltam akadva, amikor először találkoztam Jae járgányával. De azt már jó ideje lecseréltük, és most egy divatos BMW-vel rójuk az utakat, amire nagy nehezen gyűjtögettük össze a pénzt az elmúlt évek alatt. Felháborító, hogy ez a taknyos így leoltotta! És mégis hogy jön ahhoz, hogy nagypapának nevezzen engem? Még csak harminc múltam, kikérem magamnak!

 – Ki vagy te, és melyik évből jöttél?

– Az unokád vagyok, és 2045-ből jöttem. Nem akartam elhinni, amikor azt mondtad, milyen helyes fiatalember voltál, úgyhogy muszáj csekkolnom. Egyébként Minjunnak hívnak.

– De honnan van az az óra?

– Mint tudod, nem csak a ti családotok birtokában álltak ilyen órák. Megismerkedtem egy csajjal, aki 2010-ből utazott az én időmbe, és eléggé egymásra kattantunk ahhoz, hogy bevallja nekem, milyen képessége van. Ő hozott ide, de elküldtem plázázni, amíg veled vagyok. Bár ha nem a pasik tetszenének, biztosan lehidalnál tőle, mert nagyon jó bőr. – Majdnem belemegyek az előttünk lévő autóba hallva Minjun nagypályás szövegét. Meg sem kell kérdeznem, hogy melyik fiam az apja, kizárt, hogy az én udvarias, jól nevelt Daewonom ilyen kölyköt hozott volna össze. – Nagypapa, megleshetném aput? Tök cuki lehet picin!

– Megtennéd, hogy soha többé nem szólítasz nagypapának? – sziszegem dühösen a fogaim közül. Végül tényleg karambolozni fogok, ha még egyszer meghallom ezt a kifejezést. Fejcsóválva visszafordulok, maximum majd azt mondom Youngjae-nek, hogy csak útba igazítottam egy eltévedt fiút. Az órát azért lecsatolom a kezéről, és a zsebébe dugom, de kár volt megérintenem, mert megannyi nem kívánatos emlék tör bennem felszínre, amint az ujjaim végigsiklanak a szíján. – Azt állítod, 2045-ből jöttél. Kérdezhetek valamit? Mi történik velünk abban az évben?

– Mi történne? Éltek és virultok, egészségben, boldogságban, szerelemben… Ami szerintem elég gusztustalan olyan öregeket tekintve, mint amilyenek ti vagytok, de ez csak az én véleményem. Jae nagypapa mindig azt mondja, hogy az az előnye annak, hogy egy másik férfit szeret, hogy nálatok még hetven évesen is áll a zászló, bezzeg a nők már ötven évesen sem akarnak szexelni. – Oké… Én… Ebben a szent pillanatban okoztam egy jókora horpadást ezen a gyönyörűségen! Jun hangosan felnevet megbotránkozó fejemet látva, és legjobb haver módjára vállon vereget. – Hogy lehet az, hogy fiatal létedre prűdebb vagy, mint vénen? Akkor bezzeg olyanokat szoktál mesélni…

– Nem akarom hallani! – Tüntetőlegesen a kormánynak támasztom a homlokom, mire a gúnyos kacaj felerősödik.

– Azt hittem, majd jókat fogunk bandázni, erre kiderül, hogy a nagyfater sokkal lazább nálad. Egyébként azt üzeni, hogy ne aggódj a jövő miatt, mert csodálatos életed lesz Jae nagypapival meg az egész családdal. – Felpillantok Junra, akinek ellágyulnak a vonásai könnybe lábadt szemeimet látva. El sem tudja képzelni, mennyit jelent számomra, hogy itt van, hogy tudatja velem, most már semmi sem állhat a boldogságunk útjába. Öt éve őrlődöm, öt éve rettegek attól, hogy Hwang valamilyen úton-módon feltámad, mert belőle még azt is kinézném, hogy véget vessen a nagy idillnek. Ahányszor elmentem Jae nagyapjának sírjához, olyan rémképek kerítettek hatalmukba, hogy igazából a szerelmem fekszik a föld alatt, hogy azon a napon tényleg meghalt, és én csak hallucináltam az utóbbi éveket. Minden egyes napon azt kívántam, bárcsak megtartottunk volna egyetlen egy órát, melynek segítségével a jövőbe utazhattam volna, hogy megbizonyosodjak arról, rendben mennek-e a dolgok. Gyötört a tehetetlenség, amiért nem láthatom azt, mi fog velünk történni, mert csak akkor nyugodhatott volna meg véglegesen a lelkem, ha tisztában lettem volna a majdani körülményekkel. Most, hogy Jun beszámolt az események alakulásáról, úgy érzem, egy óriási sziklától szabadultam meg, ami eddig a mellkasomra telepedve élősködött rajtam.

– Vigyázz azzal a lánnyal… Hátha veszélyes…

– Ne aggódj, nem zúgtam bele. Tényleg ott van a topon kinézetileg, de várok még az igazira. Kicsit kihasználtam, hogy találkozhassak veled, de amint visszavisz az időmbe, dobni fogom. – Jun tekintete felragyog, amikor meglátja az ablakon keresztül a bátyját kergető Minjae-t. Látszik, hogy egy vér csörgedezik az ereikben, mert Minnie is nagy csibész, hiszen annak ellenére, hogy három évvel kisebb Daewonnál, egyfolytában keresztbe tesz neki. Jun leveszi a fejéről a menő baseball sapkáját, és a kezembe nyomja azzal a címszóval, hogy adjam majd oda az apjának, mert az tök vicces lesz, hogy az ő cuccát fogja hordani.

– Mondd, hogy született lányunokánk is. Nekünk két fiunk van, Zelo meg Yongguk velünk maradtak, úgyhogy szeretnék majd legalább egy kis hercegnőt a házba.

– No para, négy lányunokátok is lesz!

– Négy? Miért, hányan vagytok összesen?

– Heten. Apa meg Daewon hyung mindennél jobban szeretnek gyereket csinálni! – Felnevetek a pimasz megjegyzésen, és mielőtt a kölyök elmenne, szorosan magamhoz ölelem. Kezdetben érzem, hogy el akarna húzódni tőlem, mert cikinek találja az ilyesfajta érzelem kinyilvánítást, de sikerül a karomban tartanom egy darabig. Ha belegondolok, hogy az apja még csak két éves, nagyon messzinek tűnik az az idő, amikor a világra fog jönni, de azt sosem felejtem el, hogy futó látogatásával újra visszaadta az életkedvem. Nem kell ide pszichológus, a jövőből érkezett unoka sokkal nyugtatóbb hatással van az idegzetemre! – Akarsz esetleg utazni? Megkérhetem a csajszit, hogy vigyen magával egy körre.

–  Erre semmi szükség. Nekem bőven elég, amit mondtál.

– Ó, várj! Ezt majd’ elfelejtettem. Elég röhejesen néz ki, hogy hetven évesen még mindig azok a hajgumik vannak az ujjatokon gyűrű helyett, úgyhogy a kis családdal összedobtuk, amink volt, és vettünk két pompás gyűrűt. Ez a mi ajándékunk a jövőből. – Még éppen idejében sikerül a zsebembe csúsztatni az ékszereket, mert a következő pillanatban megérzem Youngjae karjait, aki hátulról birtoklón magához ölel. Megfordulva felfedezem, hogy gyanakodva méregeti a szivárvány hajú fiút, majd homlok ráncolva megszólal, bár a hangja inkább játékosságról tanúskodik, minthogy féltékenyen csengene:

– Máris lecserélsz egy tizenéves suhancra? Ha az ilyen frizura jön be, meg ez a csomó pearcing, benne vagyok a dologban, emiatt ne keress mást! – Minjun először megrázza a fejét arra a képtelen gondolatra, hogy köztünk bármi olyan történhetne, aztán áhítattal figyeli Youngjae-t, amikor realizálja, hogy a másik nagyapja is itt áll tőle egy karnyújtásnyira.

– Mielőtt a jelenlétem megváltoztatná a múltat, és miattam szakítanátok, el kell árulnom, hogy én vagyok az egyik unokátok, Jae nagypapi.

– Hogy mondtad? Jae nagypapi? Mondd még egyszer, ez állati jól hangzik! – Jae faggatni kezdi Junt a jövőt illetően, de a srác csak minimális információkat oszt meg vele, mert nem szándékozik egy poént sem lelőni. Aztán beszámol néhány olyan eszközről, amiket mi még sosem láttunk, és tátott szájjal hallgatjuk, hogy milyen csuda kütyükkel fogunk találkozni egy-két évtized múlva. Végül Jun hol az apjával az ölében fotózkodik, hol Daewon bácsikájával, és irtó viccesnek tartja a velük való mókázást. Remélem, azért nem fog rákapni az időutazás ízére, mert nem szeretném, hogy baja essen. Meg azt se bánnám, ha tényleg nem kötődne ahhoz a lányhoz, mert a hibás génjei miatt nem élhet sokáig, és ha Jun beleszeretne, fájdalmat okozna neki a halála. De mivel nagy kópénak tűnik, biztosra veszem, hogy megjárja még pár lány ágyát, mire megállapodik egy mellett. Nem az a fajta, aki tizennyolc évesen megtalálja az igazit, ahogy velünk történt, de ezzel sincs baj, lényeg, hogy boldog legyen.

Amikor megérkezik az időutazó lány, hogy magával vigye Junt, érzékeny búcsút veszünk tőle, majd egy szempillantás alatt köddé válnak, ahogy mi is tettük megannyiszor régen. Kisvártatva Youngjae furcsa reakciójára eszmélek, aki bőszen köszörüli a torkát, mire kiderül, hogy a nagyi ott áll a hátunk mögött, ami azt jelenti, hogy mindent látott. Jézusom, még az kéne, hogy itt kapjon szívinfarktust ijedtében! A kedvesem azzal próbálja elvonni a figyelmét a történtekről, hogy premier plánban szájon csókol, és vigyorogva várja a nagymama kiakadását.

– Be kell vallanom, nagyi, hogy Daehyun és én jó ideje egy párt alkotunk.

– Mondj valami újat, fiacskám! Például mesélhetnél arról, hogy ki volt az a fiú azzal a lánnyal, és hogy voltak képesek egyik pillanatról a másikra eltűnni.

– Te tényleg tudtál rólunk?

– Ne nézz már szamárnak! Öreg vagyok, de nem ostoba. Szerinted azt hittem, hogy csupán jó barátok vagytok, akik néha kölcsönveszik a szomszédjaik gyerekeit? Azt mondjuk, kikérem a nők nevében, hogy se a bátyád, se te nem elégedtetek meg egyik szépséges hajadonnal sem. Visszatérhetnénk azokra az idegenekre? – Youngjae szája ördögi vigyorra húzódik, amikor megpillantja a ház felé közeledő hyungékat. Azt hiszem, át akarja nekik passzolni a magyarázkodás lehetőségét, mert a nagyi biztosan nem fogja abbahagyni a faggatózást, miután mi lelépünk.

– Ha már ennyire tisztában vagy a dolgok állásával, vigyáznál egy kicsit a gyerekekre? Be kell hajtanom Daehyunon a házastársi kötelezettségeit. – Youngjae kézen fog, és rohanni kezd, mielőtt a nagyi visszatarthatna minket. Fogalmam sincs arról, mi az úti cél, de mivel Jae-t a világ végére is követném, nem aggódom. Ráadásul imádom ezt a vidéki feelinget, legszívesebben ideköltöznék. Itt még a madarak is szebben csicseregnek, még az állatok szaga sem zavar, amit a szél az arcunkba fúj, a virágba borult, mindenfelé zöldellő táj látványa pedig végképp levesz a lábamról. Komolyan mondom, cseppet sem tartok az öregkortól, ha cserébe ilyen pompás környezetben tölthetem el az utolsó éveimet.

– Ez nem számít birtokháborításnak? – érdeklődöm, amikor Youngjae berángat az egyik távolabbi szomszéd területén álló pajtába. Olyan otthonosan mozog, mintha nem először járna itt, még azt is tudja, hol talál néhány puha plédet, melyeket a frissen illatozó széna tetejére terít, hogy miután szépen elrendezgeti őket, fekvő pozícióba lökhessen.

– Annak számít, de egy csomószor beszöktem már ide, úgyhogy plusz egy alkalom senkinek sem árt meg. Kölyökként hyunggal folyton itt birkóztunk a szalmabálák tetején.

– Á, értem, tehát azért hoztál ide, hogy felidézve az emlékeket birkózzunk egyet.

– Hát… Ez egy speciális birkózási forma lesz, amit ruha nélkül szoktak űzni. – Nevetve hagyom, hogy megszabadítson a gönceimtől, amiket egy mozdulattal a sarokba dob, aztán kényelmesen rám helyezkedik, hogy egy örömittas csókot kezdeményezhessen. Kicsit furcsán érzem magam, amiért betörtünk egy idegen házba, ugyanakkor hosszú idő után most először vagyok felhőtlenül boldog, ezért hamar túllendülök a különös tényeken. Az elmúlt évek nagy szeretetben teltek, mégis ott motoszkált bennem a kis ördög, aki állandó aggodalmat generálva szennyezte be a mindennapjaimat. Biztos vagyok benne, hogy Jun felbukkanásának köszönhetően nem lesz több rémálmom, nem fogok attól rettegni, hogy bármelyik percben bekövetkezhet egy tragédia, hiszen negyven év múlva is úgy fogjuk szeretni egymást, mint most.

– Jun azt mesélte, olyanokat szoktál neki mondani, hogy még hetven évesen is kanosak vagyunk – búgom incselkedve, miközben finoman megszívom a fülcimpáját. Önelégült mosoly terül szét az arcán, majd lassan mozgatni kezdi a csípőjét, hogy az ágyékaink összedörgölésével tudassa velem, egy cseppet sem lepi meg az, amit hall. Egy vágyakozó sóhaj hagyja el a számat, ami hamar kéjes nyögésekbe fordul át, amikor úgy dönt, elég a szűzies csókokból, itt az ideje a tettek mezejére lépni, ami a meztelen birkózást illeti.

– Hetven évesen is olyan dögös leszek, hogy nem tudsz majd ellenállni nekem. Látom magam előtt, ahogy a család szépen összegyűlik a vacsoránál ránk várva, amíg mi mindenről megfeledkezve… birkózunk. – Egészen szürreális, hogy romantikus zene helyett bárányok bégetése és kecskék mekegése szolgáltatja az aláfestő muzsikát, bár nem mindig hallom az állatok keltette zajt, mert Youngjae szenvedélytől fűtött zihálása, és fülembe suttogott vággyal teli szavai kizárják őket a tudatomból. Sosem voltam képes arra, hogy megállítsam az időt, de ebben a varázslatos pillanatban úgy érzem, mintha a Föld megszűnne forogni, mintha a tökéletesség a szerelmünk formájában öltene testet. A mesék végén a jó mindig győz, de annyira felszabadító, hogy a valóságban is történhetnek csodák. Mert az, hogy én Youngjae mellett maradhattam, felér a világ összes csodájával. Ennek érdekében számtalan olyan dolgot követtünk el, amit nem szabadott volna, megannyi szabályt hágtunk át, de ha a szerelemért képes vagy mindennel szembeszállni, mindent feláldozni, akkor megérdemled, hogy a történeted happy enddel záruljon.

– Te szégyentelen kölyök! Takarodj innen! – rikácsolja egy idősödő asszony, amikor ránk nyit a pajtában. – Nem elég, hogy a bátyád két napja ugyanezt csinálta, még te is!

– Szerencse, hogy nem korábban érkezett, Lee néni, mert mérges lettem volna, ha a csúcsra érés előtt zavart volna meg – nyújtózkodik lustán Youngjae, mint egy jóllakott macska, aki remekül mulat magában, amiért a házigazda azon pufog, hogy odapiszkított, ahova nem kellett volna. Én kissé idegesen kirángatom alóla a plédet, hogy azzal takarhassam el pucér valónkat, hisz semmi kedvem egy öreg banyának mutogatni a testem. Azt megértem, hogy fel van háborodva, de azon teljesen kiakadok, amikor nagy szitkozódások közepette felnyalábolja a szanaszét hagyott ruháinkat, és bosszúból elviszi őket. – Az a vén szipirtyó régebben több állatunkat megmérgezte, úgyhogy csak ne pattogjon itt nekem! Mellesleg, biztosan azért ilyen zabos, mert őt már jó ideje nem fektette szénára az ura, meg ágyba sem.

– Hyung, segítenél rajtunk? – Még szerencse, hogy a telefonom kiesett a nadrágom zsebéből, így fel tudom hívni a srácokat, bár Zelo-val talán jobban járnánk, de ő ki van kapcsolva, úgyhogy muszáj meggyőznöm Yonggukot, hogy húzzon ki minket a csávából.

– Nektek hála órák óta a nagyi keresztkérdéseit hallgatom. Jelenleg nagyon haragszom rátok, szóval ha lecsillapodik a dühöm, segítek majd, de lehet, hogy arra már csak holnap fog sor kerülni.

– Mit is várhatnánk attól a szívtelen bátyádtól? – ejtem magam mellé a telefonomat. Felkuncogok, amikor realizálom, hogy azzal, hogy a néni büntetésből elvitte a ruháinkat, tulajdonképpen szabad utat adott arra, hogy továbbűzhessük a pajtájában való hancúrozást. Vagy komolyan olyan naiv, hogy azt hiszi, sírva fogunk könyörögni azért, hogy hozza vissza a cuccainkat? Hát nem. Ki kell használnunk ezt a néhány gyerekmentes órát, hogy aztán újra minta apukaként folytassuk a hétköznapokat, melyek mostantól zavartalan boldogságban fognak telni.

– Milyen ruhák ezek, ember?! – hőbörög Youngjae, amikor másnap reggel a bátyja komótosan besétál a helyiségbe, hogy ezzel is kifejezze, cseppet sem siettette el a megmentésünket. Én speciel mindjárt bepisilek, úgyhogy nem igazán izgat, milyen göncöket hozott magával hyung, úgyhogy felkapom az elsőt, ami a kezem ügyébe akad, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a pasimból kirobbanó kacajt, amint végigmér.

– Azt mondtátok, ruhára van szükségetek, hogy ki tudjatok jönni az utcára, de azt egy szóval sem említettétek, hogy a saját cuccotokat hozzam el – mereszt ránk ártatlan szemeket Yongguk, aki alig bírja visszatartani a nevetést, amikor meglát a nagyi otthonkájában. Gondolhattam volna, hogy nem elégszik meg annyi szívatással, hogy a vártnál sokkal később jön értünk, még ezzel is az őrületbe kell kergetnie. De mivel tényleg nem bírom tovább, kirohanok a pajtából, és leszegett fejjel, nagy léptekkel teszem meg a hazáig vezető utat. Páran összesúgnak a hátam mögött, mások hangosan felröhögnek, de a méltóságomnak már akkor búcsút mondtam, amikor elfogadtam Júlia szerepét a színházban, ezért nem hat meg, ha ettől kezdve a falu bolondjaként fognak tekinteni rám. Mindenesetre sürgősen ki kell találnom egy ütős bosszút hyung számára, mielőtt azt hinné, hogy visszavágás nélkül viselem a baromságait.

Minjae azon nyomban letámad, amint a nagy loholástól kimerülten elnyúlok a nagyi kanapéján. Furcsán néz rám az öltözékem miatt, mivel ahhoz még nem gyűjtöttem elég erőt, hogy a saját ruháimat vegyem fel, de úgy dönt, hogy kivételesen nem húzza tovább amúgy is megtépázott idegeimet, és a karomba fészkeli magát. Meghat a közelsége, mert kicsi kora ellenére nem olyan bújós, mint a testvére, ezért ki kell használnom ezeket a ritka pillanatokat. Hiába egy rosszcsont, most kiderül, mennyire hiányoztunk neki, hiszen eddig egyetlen éjszakát sem töltött nélkülünk. Merem remélni, hogy hyung nem annyira szívtelen, hogy egész éjjel hagyta bömbölni a fiamat, bár Minnie hangjától hamar falra mászna, így nem lett volna arra lehetősége, hogy kifundálja gonosz kis tervét, inkább rögtön rohant volna értünk, hogy minél előbb hallgattassuk el az unokaöccsét.

Az életünk úgy alakult, hogy Youngjae-nek végül nem lett édes gyermeke. Megismerkedtünk egy elbűvölő párral, akik a szomszédunkba költöztek, és gyakran töltöttük a házukban az estéket, ahol hosszúra nyúlt beszélgetéseket folytattunk. Velük izgultunk a babájuk születésekor, és sokat lógtunk náluk a pici világra jötte után is, mert az első pillanattól kezdve valami különös erő láncolt minket hozzá.

Amikor Minjae nyolc hónapos lett, a szülei azt mondták, nyugodt szívvel ránk bízzák egy napra, amíg ők elmennek romantikázni. A barátaink azonban sosem tértek vissza, mert egy átkozott baleset az életüket követelte. Azon az estén sokadjára hibáztattam magam, amiért megszabadultam az óráktól, és rendkívül gyötört az a tudat, hogy a picit sem láthatjuk többé.

A kedves pár végakarata mindenkit meglepett. Arról tettek nyilatkozatot, hogy ha bármi történne velük, azt szeretnék, hogy mi neveljük fel a fiukat, mert a szüleik már nem éltek, és állításuk szerint jobb emberekre nem bízhatnák a gyereket, mint ránk. Emlékszem, éppen karácsony volt, amikor Minnie-vel a karunkban hazaállítottunk. Daewon szája lefelé görbült, amint felfedezte a csomagot, és közölte, hogy ő egy menő kis autót kért a Mikulástól, nem pedig egy idegesítő öcsikét. Azóta is folyamatosan meggyűlik a baja vele, mert amíg a nagyobbik fiunkat egy angyalként lehet jellemezni, a kicsi egy valódi ördögfióka, aki állandóan a bátyja agyára megy, de ettől függetlenül persze imádják egymást. Amikor őket nézem, elképzelem Jae-t meg Gukot gyerekként, mert szerintem ugyanilyenek voltak.

– Tudtad, hogy te még a nagyi ruhájában is szexi vagy? – Youngjae először nyom egy cuppanós puszit Minnie arcocskájára, aztán én is kapok egy szenvedélytől nem mentes csókot. Értetlenkedve pislogok rá, amikor észreveszem, hogy hyung cuccai vannak rajta, de nem kell megmagyaráznia a dolgot, mert a következő pillanatban egy lehorgasztott fejű, sorsába beletörődött Yongguk lépi át a küszöböt, akin az öccsének szánt „dögös ruci” feszül. Nem tudom, Jae-nek mivel sikerült ezt elérnie, de szuper bosszúnak tartom, úgyhogy legalább ezen sem kell többet agyalnom. Azért, hogy tetézzem legkedvesebb hyungom kínjait, elszaladok Zelo-ért meg a nagyiért, hogy ők is részesülhessenek a show-ból.

Amikor átkutatom a visszakapott nadrágom zsebeit, rémülten konstatálom, hogy eltűntek belőle a gyűrűk. Lehet, hogy útközben estek ki, de az is előfordulhat, hogy a fogva tartónk kobozta el őket, ez esetben pedig muszáj megpróbálkoznom a visszaszerzésükkel. Csendben kiosonok a házból, ami gyerek zsivajtól és a szokásos Youngjae-Yongguk vitától hangos, és célba veszem annak a boszorkánynak a házát, akivel nagyon nincs kedvem újra találkozni.

A gyanúm beigazolódik, amikor Lee néni az orrom alá nyomja az elvesztett ékszereket, és vagyok olyan szerencsétlen, hogy nem adja vissza őket egy könnyen. Azt a feltételt szabja, hogy takarítsam ki az istállót, pucoljam meg a lovakat, ami rohadtul nem fair, hiszen ő lopta el az én tulajdonomat, mégis nekem kell tepernem azért, hogy visszaszolgáltassa azt, ami egyébként engem illet meg. De mivel nagyon kellenek azok a gyűrűk, mindent megteszek, amit parancsba ad, még ha ennek következtében kapok is egy-két megtaposást vagy éppen lefejelést az egyik rakoncátlan csődőrtől.

Hosszú órákba telik, mire végzek, de annak ellenére, hogy a jóvoltamból minden ragyog, idegesen járulok az asszonyság szeme elé, mert attól tartok, ennyivel nem fogja beérni, és a sárba hajítja azt, amiért jöttem, hogy onnan kelljen kihalásznom, amíg ő nevet rajtam. Hála az égnek ezúttal tévedek, mert azon nyomban átadja a gyűrűket, amint körülnéz az udvaron. Viszont továbbra sem enged el, mivel ragaszkodik ahhoz, hogy igyak meg vele egy kávét, melynek elfogyasztása közben folyamatosan a panaszáradatát kell hallgatnom. Kicsit unom, de arra rájövök, hogy igazából nem is annyira rosszindulatú a néni, csak az élet tette ilyen megkeseredetté. A férje kábé le se szarja, nincsenek gyerekei, a szomszédok nem kedvelik, holott nem ő mérgezte meg az állataikat, hanem az ura…

Megígérem neki, hogy néha átjövök majd hozzá beszélgetni, és magammal hozom a gyerekeket is, hadd vidítsák fel. Tényleg sajnálom őt, de azért megkönnyebbülök, amikor végre rátérek a hazavezető útra. Amikor a kapu elé érek, egy percre behunyom a szemem, hogy köszönetet mondhassak azért, amiért az én életem ilyen csodálatosan alakult. Ha nem találtam volna meg anyám levelét annak idején, sosem találkoztam volna Youngjae-vel, és lefogadom, hogy még ennyi idősen is Hwangnak kéne dolgoznom. Nem hiszek azokban a mesékben, amik a Bibliában szerepelnek, de abban biztos vagyok, hogy vannak dolgok, amik okkal történnek, van egy láthatatlan erő, ami gondoskodik arról, hogy az utadba sodorja azokat a személyeket, akik mindent megváltoztatnak, mindent sokkal jobbá tesznek.

– Édesem, vedd le ezt az ujjadról! – huppanok le Youngjae mellé a hintaágyba, amikor egy háborúból hazatért hősre hajazva belépek a kertbe. Mivel a kedvesem a füle botját sem mozdítja a kérésemre, megfogom a kezét, hogy én magam szabadítsam meg a hajgumitól, de mielőtt sikerrel járhatnék, sértődötten hátrahőköl, és szemrehányó pillantásokat vet rám.

– Megesküdtünk, hogy soha nem fogjuk levenni. Mégis mi ütött beléd? Órákra eltűnsz, aztán úgy jelensz meg, mint egy hadirokkant, aki válni akar… Már nem kellek? Ezeket az ütés nyomokat egy perverz állattól szerezted, vagy mi? Ha arra vágysz, bedurvulhatok…

– Befognád egy percre? Úgyis tudom, hogy meg sem fordul a fejedben az, hogy más kéne nekem, szóval abbahagyhatod a drámázást. Azért szeretném, hogy levedd, hogy legyen helye ennek… – Előkapom a visszaszerzett gyűrűket, és miután az egyiket a saját ujjamra húzom, újra megpróbálkozok azzal, hogy a gumit a csillogó karikára cseréljem Youngjae kezén, aki ezúttal kissé vonakodva, de hagyja, hogy végrehajtsam a műveletet. – Nem akarok felhajtást, ne aggódj, de a menő, jövőből idepottyant unokánk eléggé lecikizte a gumis megoldást, és ha már így összedobták a pénzüket, akkor úgy gondoltam, hogy hordhatnánk…

– Befognád egy percre? Inkább csókolj meg! – Örömmel teljesítem Jae kérését, mivel valamiért olyan zavarban vagyok, hogy még a kezeim is remegnek, ami kevésbé észrevehető, ha jó szorosan a teste köré fonom őket. Az utóbbi időben annyiszor rándult görcsbe a gyomrom, amikor így bújt hozzám, egyszerűen nem tudtam túltenni magam azon a kényszerképzeten, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem, de most a nap égető sugarain és Youngjae érintésein kívül nem érzek mást, csak a hatalmas boldogságot, ami őrjítő gyorsasággal árad szét az egész lényemben. Még az sem zavarhatja meg a ránk telepedő békét, amikor meghalljuk Yongguk gúnyos köhécselését, illetve Zelo hangját, aki valami nyálasan romantikus számot kezd énekelni.

– Megkaphatjátok a mi régi gyűrűinket. Hyung úgysem áldozna egy nyavalyás wont sem rá, pedig Zelo nagyon szeretné, én látom rajta! – mondom mézes-mázasan, de Yongguk úgy ellöki magától a kezem, mintha valami halálos dolgot akarnék neki adni. Először felháborodott ábrázatot vág, amiért ilyet mertem állítani róla, majd vesz egy mély levegőt, hogy annak segítségével lecsillapodjon, és ne küldjön el melegebb éghajlatra.

– Persze, hogy aztán az unokáitok majd minket cikizzenek ki. Amúgy is kifinomultabb az ízlésem annál, hogy ilyet adjak a pasimnak, ha nincs jobb, akkor inkább semmi. Ráadásul van jobb, ami nagyon drága volt, és nagyon sok időbe tartott, mire meg tudtam szerezni. – Majd’ leesik az állam, amikor hyung se szó, se beszéd fél térdre ereszkedik Zelo előtt, és a világ összes gyengédségével a szemében teszi fel azt a kérdést, amibe még a hangja is beleremeg. Zelo totál zavarba jön; tudom, hogy most legszívesebben Szöulig rohanna, de ehelyett inkább erőt vesz magán, és leguggol a párja mellé, hogy aztán hanyatt dönthesse a fűben. Az arcát hyung vállába temeti, nehogy véletlenül szemtanúi lehessünk a meghatódottságának, én meg nem tehetek róla, de vele könnyezek, mert ez a két jó madár ugyanannyira megérdemli a boldog befejezést, mint mi.

– Fúj, de nyálasak vagytok! – vinnyogja Youngjae, amiért előbb ők gúnyolódtak rajtunk. Aztán úgy dönt, itt az ideje véget vetni kettejük részének, és Zelo hátára veti magát „kicsi a rakás” felkiáltással, amit természetesen én sem nézhetek tétlenül. Már várom, hogy Yongguk mikor fog ledobni vagy ránk förmedni, de úgy látszik, ez tényleg a csodák napja, mert csak jó ízűen kacag, és tudomást sem véve a zavaró tényezőkről, csókokkal borítja be a kedvese arcát. Amikor Jae félretolja Zelo fejét, hogy helyette ő kapjon hyung puszijaiból, a bátyja inkább egy taslival ajándékozza meg, de egyébként semmi sem állhat a vidámságunk útjába. Annak ellenére, hogy egy érett férfi vagyok, aki két gyereket is nevel, és rengeteg mindenen ment át, újra kölyöknek érzem magam, ismét úgy tudok bolondozni, mint azelőtt, ami már irtózatosan hiányzott.

– Gukkie, azért adtam neked a gyűrűmet, hogy Zelo ujjára húzd, nem pedig azért, hogy a földön végezze – hallatszik fel hirtelen a nagyi hangja közvetlenül mellettünk. A játék hevében hyung elejtette az ékszereket, ezért most riadtan kecmereg ki alólunk, hogy bocsánat kérések közepette a helyére illeszthesse a karikákat.

– Ó, szóval nagyon drága volt, és sokáig tartott a beszerzése… – ismétlem meg ironikusan azt, amit korábban mondott, mire csak egy „hallgass el” pillantást kapok.

– A legdrágább, hiszen családi örökség, amiért keményen meg kellett dolgoznom. Nem tűnt fel, hogy az utóbbi egy hétben én csináltam minden házi munkát?

– A talpmasszázsról se feledkezz meg, mert még nem dolgoztad ám le az árát – kuncog a nagyi, Yongguk pedig bőszen bólogat és helyesel.

– Megsértődhetnék, amiért te kaptad meg a családi örökséget, de a jövőből érkezett unoka ajándéka sokkal menőbb, ráadásul én Daehyunt fogom ma megmasszírozni, de nagyon szép tőled, hogy így elkényezteted a nagyikát – vihog Youngjae, amivel úgy érzem, kezdi kihúzni a gyufát hyungnál.

– Apuci, kaphatok pénzt? – rohan oda hozzám Daewon, aki olyan lelkesen pattog előttem, mintha már a szülinapi bulijára készülne, holott addig még van hátra egy kis idő. – Én is gyűrűt akarok venni a szerelmemnek! – Youngjae-vel egymásra nézünk, majd egyszerre lágyulunk el, és jövünk izgalomba. Az én kicsi angyalkám ilyen gyorsan felnőtt volna? Még csak öt éves, de nincs cukibb az ovis szerelemnél, úgyhogy már nyúlok is a zsebembe, hogy megadhassam neki, amit kért.

–  És megtudhatjuk, hogy kibe vagy szerelmes? – kérdezi Jae pocsolyává olvadva.

– Hát Woohee noonába! Ő annyira szép, és mindig ad nekem csokit… – Kiejtem a kezemből a pénztárcámat, Youngjae arcáról pedig egy-kettőre eltűnik a mosoly. Daewon értetlenkedve néz hol az egyikünkre, hol a másikunkra, de mivel lefagytunk a hír hallatán, egy harmadik személy húz ki minket a slamasztikából, avagy még mélyebbre taszít benne.

– Mit szólnál ezekhez a csini gumikhoz? Aztán pár év múlva majd ti is lecserélitek, mint az apukáid – nyomja Yongguk a fiam kezébe a fent említett tárgyakat. Daewon fülig érő szájjal elszalad, mialatt Youngjae és én nagy kiakadásunk közepette hyungnak esünk.

– Normális vagy? Woohee a nagynénje! Attól függetlenül, hogy én a jövőből csöppentem közétek, a vérkötelék nem szűnt meg létezni, így Wonnie nem lehet együtt a húgommal!

– Hogy lehetsz ilyen gonosz? Az egy dolog, hogy egymással kiszúrunk, de a fiamat ne keverd bele! – kiáltja Youngjae ugyanakkora indulattal, mint amilyet én produkáltam.

– Az óvodában egymás után négy lányba is szerelmes voltam, ennek ellenére most egy fiú kezét kértem meg. Ti komolyan azt hiszitek, hogy azt fogja feleségül venni, akibe öt évesen belezúgott? Mellesleg Woohee bizalmasaként tudom, hogy neki egy nagyfiú tetszik, úgyhogy kár a gőzért.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy a húgom össze fogja törni a pici fiam szívét? Ezt nem hagyhatjuk, édes! – Kézen fogom Youngjae-t, akiről lerí, hogy hozzám hasonlóan kellőképpen felvérteződött a harcra. Miközben határozottan abba az irányba indulunk, ahol az új vendégek bukkantak fel Boráék személyében, hálát adok a sorsnak, az univerzumnak, amiért nincs nagyobb bajom annál, hogy megakadályozzak egy gyerek románcot. Nem tudom, Zelo és én miért vagyunk kiváltságosak, miért kaphattunk egy olyan életet, amit normális esetben nem élhetnénk, de ez valójában nem is számít. Ha valaki nyer a lottón, nem kezd el azon filózni, hogy miért pont az ő szelvénye tartalmazta a nyerő számokat, csak kiélvezi az eredményt, kérdések és megbánás nélkül. Én még sosem lottóztam, de ezután sem áll szándékomban, hiszen megtaláltam a legnagyobb kincseket, és rajtuk kívül nincs szükségem másra. Megérte a sok elhullatott könny, a megannyi álmatlan éjszaka; ha az óra még a birtokomban lenne, akkor sem változtatnék semmin, egyszerűen élvezem a főnyereményt, ami most már örökre az enyém.