TIMELESS ~ 12 ~ Time for miracles (VÉGE)

2004. július

Megrendülve állok a virágokkal borított sír előtt a fiam kezét szorongatva. Minden alkalommal, amikor a temetőbe lépek, olyan érzésem támad, mintha az itt megbúvó szellemek apránként elszívnák előlem a levegőt, mert pár perc múltán alig bírok lélegezni. Ha Daewon nem lenne velem, sokkal nehezebben vészelném át az itt töltött időt, de a kicsi szófogadóan ácsorog, merengőn a semmibe nézve, amíg én friss vizet hozok az öntözéshez. Még csak öt éves, nem igazán tudja hova tenni, hogy ez a hely mi célt szolgál, és mivel látja, hogy ahányszor idejövünk, elszomorodom, már előre ellenkezik induláskor.

Kényszeresen újra meg újra nekifogok a virágok átrendezésének, miközben felszínre kerülnek bennem azok a rémképek, amiket ennyi idő távlatában sem tudok eltemetni magamban. Fel kell egyenesednem, mert annyira megszédülök, hogy ha továbbra is lehajolva maradnék, félő, hogy fejjel a csokrok közt végezném. Egyre csak Hwang gyűlöletes szavai visszhangoznak agyam rejtekén, látom a szeretett férfi testét vérben úszva, hallom a dörrenést, amire oly sokszor riadok fel az ágyamban éjszakánként. Képes voltam olyasmire vetemedni, amit régen élből elutasítottam, annak érdekében, hogy továbbléphessek, de a heti három óra mit sem segített, amit a pszichológusnál ülve töltöttem. Mondjuk, nem lepődtem meg rajta, de végső elkeseredésemben döntöttem úgy, hogy ezt is kipróbálom, mert rendkívül frusztrált, hogy a pánikrohamokkal állandóan a frászt hozom azokra, akiket szeretek.

– Ott jön apuci! – kiáltja Daewon, és rohan is abba az irányba, ahol Youngjae-t véli látni. Megdörzsölöm a szemem, mély lélegzeteket veszek, hogy mire ideér, jobb állapotba kerüljek, mert nincs szükség arra, hogy őt is magammal rántsam a borzalmas emlékek tengerébe. Minél közelebb lépked hozzám, annál inkább kitisztul a tudatom, és amikor már csak pár méter választ el tőle, sietősen átszelem a kettőnk közt húzódó távolságot, hogy könnyes arcomat a vállába fúrhassam. Óvatosan a földre helyezi a kisebbik fiunkat, Minjae-t, hogy szorosan a karjaiba zárhasson, majd gyengéden a hajamba csókol, hogy azzal mulassza el a reszketésem.

– Mondtam, hogy nem szabadna egyedül idejönnöd. Jól vagy? – Bizonytalanul bólintok egyet, és még egy mosolyt is megpróbálok az arcomra varázsolni, de lefogadom, hogy nem sikerült túl meggyőzőre, mert Jae továbbra sem tudja abbahagyni az értem való aggódást. – Wonnie, vigyázz az öcsédre! Hozd inkább ide! – figyelmezteti a törpét, mialatt fél szemét folyamatosan rajtam tartja. Nem lehet könnyű neki két kisgyereket kordában tartani, plusz még egy olyan idegroncs is a nyakába szakadt, mint én. Azon az átkozott napon végérvényesen felnőttünk, pedig imádtam, hogy vele mindig bolondozhattam, mellette sosem éreztem kínosnak, ha úgy viselkedtem, ami a koromnak nem megfelelő.

– Jae apa, ugye te nem fogsz idekerülni? És te se, Dae apa. Meg Minnie sem, és Zelo hyung… – kezdi a szerettei felsorolását Daewon. Amióta világra jött, minden adandó alkalommal ellátogattunk Youngjae nagyszüleinek falucskájába. Úgy gondoltam, hogy az ilyen idős emberek képtelenek lesznek megbarátkozni a helyzetünkkel, de valójában sosem hoztuk szóba a témát. Nem csináltunk olyanokat előttük, amiket a párok szoktak, csak megjelentünk itt időről időre egy, aztán két gyerekkel, és a nagyiék nem firtatták, mégis honnan „szereztük” őket. Boldogok voltak, amikor játszhattak velük, hogy főzhettek számunkra, de Jae nagypapája pár hónappal ezelőtt itt hagyott minket. Szerencsére nem szenvedett sokat, az egyik este elaludt, és másnap már nem ébredt fel. Mindannyiunkat kellőképpen megrázott a hír, de a kedvesem azt mondta, hogy örök hálával tartoznak nekem, hisz a jóvoltamból további tíz évet élhetett az öreg, ami valamennyire engem is vigasztal.

– Egyszer mindenki ide fog kerülni, de ne aggódj, mert végül újra együtt leszünk, csak egy másik helyen. Ott fent, a felhők közt. – magyarázza türelmesen Youngjae, mire én hidegrázást kapok a gondolattól. Még jó, hogy ő minden kérdésre tudja a helyes választ, mert a feldúltságom okán én tutira képtelen lettem volna megnyugtatni a gyereket. Teljesen normális, hogy Daewon fél a haláltól, de ami engem kínoz, az túlmutat az egészséges aggodalmon, amit muszáj eltitkolnom előtte, hisz nem akarom, hogy ő is rettegésben éljen. Felveszem Minjae-t, és hagyom, hogy nagyobbik porontyunk előremenjen a párommal, bár szegény Youngjae időnként hátratekint, hogy megbizonyosodhasson afelől, magamnál vagyok-e még. A pici folyamatosan az arcomat nyomkodja, ami mosolygásra késztet, és Wonnie lelkes meséi sem hagyják, hogy sokáig bánkódjak, de a nagyi házához vezető úton még egyszer visszaemlékszem azokra a pillanatokra, amiket szeretnék örökre elfelejteni.

– Mit művelsz, szerelmem? – Amikor meghallottam a lövést, annyira megijedtem, hogy kiesett a pisztoly a kezemből, de nem sokáig hezitáltam, a következő pillanatban megint a halántékomhoz szorítottam. Akkor már Hwang hullája is mellettem feküdt, ugyanis kiderült, hogy még egy fegyvert rejtegetett a táskájában, amit valamilyen oknál fogva maga ellen fordított. Talán nem tudta elviselni, hogy megölte a saját fiát, talán mégsem akart visszamenni a börtönbe, mindenesetre végleg megszabadultunk tőle, bár abban a helyzetben ez mit sem számított.

Másodjára azért ejtettem el a pisztolyt, mert meghallottam Youngjae hangját. Kész szerencse, hogy az a szar nem sült el a sok „dobálásnak” köszönhetően! Az őrület szakadékjának peremén táncolva a tenyerembe temettem az arcom, és mindent kizárva a tudatomból hatalmas pánikba estem. Konkrétan kezdett elmenni az eszem, képtelen voltam különbséget tenni a valóság és a képzelgés között. Azt hittem, Jae hangját csak azért hallom, mert annyira szerettem, hogy totál élethűen tudom hallucinálni a szavait. Mindenem fájt, alig bírtam lélegezni, nyelni, azt gondoltam, ennél tényleg jobb lenne a halál, de mielőtt harmadjára is a pisztolyért nyúlhattam volna, Youngjae minden erejét összeszedve a kezemhez ért, hátha attól magamhoz térek.

– Te élsz? – suttogtam tébolyodottan, amikor az ujjai a csuklómra fonódtak.

– Igen, de ha nem hívsz sürgősen mentőt, már nem sokáig fogok – vigyorgott, de eltorzult arcvonásaiból látszott, hogy erős fájdalmai vannak. – Milyen bolond vagy te, Jung Daehyun. Azt mondtad, nem szereted a Rómeó és Júliát, mégis úgy cselekedtél volna, mint az az ostoba? A lövésbe nem haltam bele, de amikor megláttalak a pisztollyal, amit magadra szegeztél, majdnem szívrohamot kaptam, te nagyon hülye!

– El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek… – Miután sürgősen tárcsáztam a mentők számát, rávetettem magam Youngjae-re, mindenről megfeledkezve, és megfogadtam, hogy soha többé nem eresztem el, hogy életünk végéig ölelni fogom.

– Most meg ki akarod nyomni belőlem az összes szuszt? Te tényleg a halálomat kívánod? – Engedtem a szorításomon, de nem húzódtam el tőle, nem törődve azzal, hogy már engem is mindenhol csupa vér borított. Hirtelen sikoltozás ütötte meg a fülünket, ugyanis a ház egyik lakója, melynek lépcsőházába Hwang berángatott, hazatért, és kisebb sokkot kapott attól a látványtól, ami fogadta, érthető módon. Miután sikerült valamennyire lenyugodnia, megvárta velünk a mentőket, segített kitámolyognom, majd beülnöm a járműbe, mert egy tapodtat sem voltam hajlandó Youngjae mellől mozdulni, még arról is megfeledkeztem, hova indultunk eredetileg.

– Menj oda Yebinhez, kérlek! Legalább egyikünk legyen ott a baba születésénél, nem lesz semmi bajom – erősködött Jae a kórházi ágyon fekve.

– De meg fognak műteni… – szipogtam elhaló hangon, a kezét szorongatva.

– Megműtöttek már párszor. Kivették a mandulámat, volt vakbél-gyulladásom is, túl fogom élni, ne aggódj már! Eszem ágában sincs egyedül hagyni téged a fiunkkal, még képes lennél hercegnős meséket nézetni vele, és csak zöldséget adnál neki enni.

– Nem értem, mi a bajod a hercegnős mesékkel. Nekem maximum az, hogy nem tudom eldönteni, Csipkerózsika vagy Hófehérke bőrébe bújnék szívesebben. – Jae felnevetett, amikor affektálva kezdtem beszélni, de a fájdalmai hamar berekesztették a mókát. – Rájöttem ám, miért lövetted le magad. Tudtad, hogy elájulnál a szülőszobán, és annak érdekében, hogy ne szégyenülj meg egy csomó nővérke meg doki előtt, inkább a golyó elé vetetted magad.

– Hogy találtad ki? De neked megtiltom, hogy elájulj, mert rengeteg fotót kell készítened, hogy utána megmutathasd őket. – Összeszorult a szívem, amikor végig kellett néznem, ahogy betolják a műtőbe. Oda úgyse mehettem volna be, úgyhogy erőt vettem magamon, és átballagtam a szülészetre, de percenként hívtam Yongguk hyungot, aki a váróteremben maradt, hogy a szerelmem hogyléte felől érdeklődjek.

Az idő keservesen telt. Hiába ültem Yebin mellett, az érzéseim zavarosak voltak, melyektől nem tudtam koncentrálni. Például azon aggódtam, hogy mi lesz, ha a baba megszületése után Yebin úgy dönt, mégis megtartja a gyereket. Szerződést kötöttünk vele, fizettünk neki, de a jog nyilván az édesanya oldalára állna, ha igénye lenne a saját fiára. Az orvosok azt hitték, Yebin férje vagyok, amit nem cáfoltam meg, mert attól féltem, akkor kiküldenének. De nem tudtam gyengéden viselkedni a lánnyal, mert bármilyen kegyetlenül is hangzik, számomra ő csak egy eszköz volt, bár egy nagyon értékes eszköz, hisz nélküle sosem válhattam volna apává.

Versenyt sírtam Daewonnal, amikor először a karomban tartottam őt. Ezerszer bocsánatot kértem tőle, amiért miattam majdnem apa nélkül maradt, és egy percre sem akartam kiadni a kezeim közül, mert teljesen paranoiássá váltam. Amikor átmentem Youngjae-hez, odaállítottam őrként Zelo-t, nehogy Yebin hirtelen ötlettől vezérelve felkapja a picit, és köddé váljon vele. Hála az égnek Jae műtéte sikeresen végződött, így egyfolytában a szerelmem meg a fiam közt ingáztam, ami már az elején elég fárasztónak bizonyult.

Szomorúan léptem át a házunk küszöbét a babával a karomban, mert Youngjae-nek több idő kellett a regenerálódáshoz. Hyungék sem voltak otthon, pedig le akarták mondani a jejui nyaralásukat, hogy velem maradhassanak, de lebeszéltem őket róla. Így hát az első hét felért számomra a poklok poklával. Alig aludtam, mert folyamatos rémálmok gyötörtek; hol azt képzeltem, hogy Hwang kiveszi a kiságyából Daewont, és elrabolja, hol azt, hogy meglátogatja Youngjae-t a kórházban, hogy ezúttal tényleg végezhessen vele. Eszelősként hívogattam a kedvesemet, hogy jól van-e, aki szintén nem tudott aludni nekem hála, és egy percre sem mozdultam Wonnie mellől, aki érzékelve a zaklatottságomat sokszor lett nyűgös. Bora gyakran átjött, de azt sem szerettem, mert előtte színlelnem kellett, hiszen ha tudta volna, milyen démonokkal küzdök, odaköltözött volna hozzám, de nem akartam őt is terhelni, amikor ott volt neki a két éves lánya.

– Mondtam neked, hogy ne nézess hercegnős meséket a gyerekkel! – kiáltotta jókedvűen Youngjae, amikor hazaérve négykézláb talált engem a fürdőszoba padlóján.

– Azt én néztem, amíg a fiad nem hagyta a ruhámon az összes létező végterméket, ami egy babából kijöhet – zokogtam elkeseredetten, amiért a pasimnak így kell látnia. Fogalmam sem volt arról, mikor engedik ki; ha tudtam volna, érte mentem volna, vagy legalább értelmes kinézetett varázsoltam volna magamra meg a lakásra, de mivel váratlanul ért az érkezése, az egész ház a feje tetején állt.

– Hmmm, mondd csak, Wonnie, szerinted szülés utáni depresszióban szenved a mami?

– Nagyon vicces vagy! Ha csak ennyire telik tőled, mehetsz is vissza a kórházba! – Az a szerencsém, hogy Youngjae nem úgy reagál le egy hisztérikus kifakadást, mint más férfiak, így szimplán legyintett egyet a kirohanásomat hallva, és lazán odasétált a babánkhoz, hogy felvegye. Daewon persze bömbölni kezdett, hiszen addig csak engem ismert, de Jae ragaszkodott ahhoz, hogy menjek el zuhanyozni, és bízzam rá a dolgot.

Annyira utáltam magam, amiért egy ilyen baleset után ahelyett, hogy én szolgálnám ki Youngjae-t, ő teper, de mivel tisztában voltam azzal, hogy ha még egy cérnaszál elszakad nálam, idegösszeomlást fogok kapni, hallgattam rá, és minimum egy órán keresztül pihentem a forró vízben. Kintről beszűrődött Youngjae éneklése, ami egyben megnyugtatott, egyben megint könnyekre fakasztott, mert akkor realizáltam, hogy a kimerültség miatt egyszer sem énekeltem a fiamnak, csak egy géphez hasonlatosan ringattam el esténként.

– Hát szia! Hiányoztam? Vagy még mindig azt szeretnéd, hogy menjek vissza a kórházba? – bújt mellém Youngjae, miután tündér módjára rendbe tette az addigi káoszt. Válasz nélkül magamhoz szorítottam, és mohón az ajka után kaptam, amire oly régóta vágytam. Felkuncogott a hevességem miatt, de szívesen viszonozta, mert kétséget kizáróan ugyanannyira szeretett volna már itthon lenni, mint amennyire én vártam őt.

– Lehet, hogy nagyobb házi sárkány fog válni belőlemmint egy feleségből – dünnyögtem a nyakába, ami hamar felforrósodott szenvedélyesen birtokba vevő szám alatt.

– Megvannak a módszereim arra, hogyan változtassak egy szempillantás alatt házi sárkányból doromboló kiscicát. Szeretnéd, hogy megmutassam? – duruzsolta a fülembe, miközben a keze vándorútra indult a bőrömön. – Egyébként, remélem, még mindig akarsz egy második gyereket. Ha már ott voltam a kórházban, úgy gondoltam, létrehozok egy kis mintát, ami majd jól jöhet a jövőben.

– Hé, te megkérted az egyik csini ápolófiút, hogy segítsen? Féltékeny leszek!

– Ugyan már! Elég volt rád gondolnom, és már ki is tört a vulkán.

– Hülye! Amúgy válaszolhatok egy-két év múlva erre a kérdésre? Attól félek, a rossz tapasztalat miatt most nem tudnék reális döntést hozni. – Amikor aznap éjjel Youngjae felkelt Daewon sírására, és közénk helyezte, már pontosan tudtam, hogy tiszta szívemből akarom a második gyereket. Minden kétségem elpárolgott az apasággal kapcsolatban, amint megpillantottam a szerelmem szemében azt a rajongást, amivel a picit nézte, és attól kezdve én is rajongással tekintettem rá. Youngjae nélkül nem ment volna, nélküle nem lehetek jó apa, jó ember, nélküle semmi lennék.

– Dae nagypapa! El sem hiszem, hogy találkozhatok a fiatalabb éneddel! – Összezavarodva pislogok az előttem hirtelen felbukkanó alakra. Youngjae már bement a nagyi házába a kicsikkel, de nekem még szükségem volt egy kis időre a kertben, amíg összeszedhetem magam. De ahelyett, hogy megnyugodnék, totál lesokkol a képembe vigyorgó srác, akinek a csuklóján egy olyan óra virít, amit én is hordtam régen. Valamiért nem akarom, hogy Jae meglássa, ezért megragadom a karját, hogy sietősen a kocsiba tuszkolhassam. – Ez egy autó? Ne már, én ebbe biztosan nem ülök bele!

Eszembe jut, mennyire ki voltam akadva, amikor először találkoztam Jae járgányával. De azt már jó ideje lecseréltük, és most egy divatos BMW-vel rójuk az utakat, amire nagy nehezen gyűjtögettük össze a pénzt az elmúlt évek alatt. Felháborító, hogy ez a taknyos így leoltotta! És mégis hogy jön ahhoz, hogy nagypapának nevezzen engem? Még csak harminc múltam, kikérem magamnak!

 – Ki vagy te, és melyik évből jöttél?

– Az unokád vagyok, és 2045-ből jöttem. Nem akartam elhinni, amikor azt mondtad, milyen helyes fiatalember voltál, úgyhogy muszáj csekkolnom. Egyébként Minjunnak hívnak.

– De honnan van az az óra?

– Mint tudod, nem csak a ti családotok birtokában álltak ilyen órák. Megismerkedtem egy csajjal, aki 2010-ből utazott az én időmbe, és eléggé egymásra kattantunk ahhoz, hogy bevallja nekem, milyen képessége van. Ő hozott ide, de elküldtem plázázni, amíg veled vagyok. Bár ha nem a pasik tetszenének, biztosan lehidalnál tőle, mert nagyon jó bőr. – Majdnem belemegyek az előttünk lévő autóba hallva Minjun nagypályás szövegét. Meg sem kell kérdeznem, hogy melyik fiam az apja, kizárt, hogy az én udvarias, jól nevelt Daewonom ilyen kölyköt hozott volna össze. – Nagypapa, megleshetném aput? Tök cuki lehet picin!

– Megtennéd, hogy soha többé nem szólítasz nagypapának? – sziszegem dühösen a fogaim közül. Végül tényleg karambolozni fogok, ha még egyszer meghallom ezt a kifejezést. Fejcsóválva visszafordulok, maximum majd azt mondom Youngjae-nek, hogy csak útba igazítottam egy eltévedt fiút. Az órát azért lecsatolom a kezéről, és a zsebébe dugom, de kár volt megérintenem, mert megannyi nem kívánatos emlék tör bennem felszínre, amint az ujjaim végigsiklanak a szíján. – Azt állítod, 2045-ből jöttél. Kérdezhetek valamit? Mi történik velünk abban az évben?

– Mi történne? Éltek és virultok, egészségben, boldogságban, szerelemben… Ami szerintem elég gusztustalan olyan öregeket tekintve, mint amilyenek ti vagytok, de ez csak az én véleményem. Jae nagypapa mindig azt mondja, hogy az az előnye annak, hogy egy másik férfit szeret, hogy nálatok még hetven évesen is áll a zászló, bezzeg a nők már ötven évesen sem akarnak szexelni. – Oké… Én… Ebben a szent pillanatban okoztam egy jókora horpadást ezen a gyönyörűségen! Jun hangosan felnevet megbotránkozó fejemet látva, és legjobb haver módjára vállon vereget. – Hogy lehet az, hogy fiatal létedre prűdebb vagy, mint vénen? Akkor bezzeg olyanokat szoktál mesélni…

– Nem akarom hallani! – Tüntetőlegesen a kormánynak támasztom a homlokom, mire a gúnyos kacaj felerősödik.

– Azt hittem, majd jókat fogunk bandázni, erre kiderül, hogy a nagyfater sokkal lazább nálad. Egyébként azt üzeni, hogy ne aggódj a jövő miatt, mert csodálatos életed lesz Jae nagypapival meg az egész családdal. – Felpillantok Junra, akinek ellágyulnak a vonásai könnybe lábadt szemeimet látva. El sem tudja képzelni, mennyit jelent számomra, hogy itt van, hogy tudatja velem, most már semmi sem állhat a boldogságunk útjába. Öt éve őrlődöm, öt éve rettegek attól, hogy Hwang valamilyen úton-módon feltámad, mert belőle még azt is kinézném, hogy véget vessen a nagy idillnek. Ahányszor elmentem Jae nagyapjának sírjához, olyan rémképek kerítettek hatalmukba, hogy igazából a szerelmem fekszik a föld alatt, hogy azon a napon tényleg meghalt, és én csak hallucináltam az utóbbi éveket. Minden egyes napon azt kívántam, bárcsak megtartottunk volna egyetlen egy órát, melynek segítségével a jövőbe utazhattam volna, hogy megbizonyosodjak arról, rendben mennek-e a dolgok. Gyötört a tehetetlenség, amiért nem láthatom azt, mi fog velünk történni, mert csak akkor nyugodhatott volna meg véglegesen a lelkem, ha tisztában lettem volna a majdani körülményekkel. Most, hogy Jun beszámolt az események alakulásáról, úgy érzem, egy óriási sziklától szabadultam meg, ami eddig a mellkasomra telepedve élősködött rajtam.

– Vigyázz azzal a lánnyal… Hátha veszélyes…

– Ne aggódj, nem zúgtam bele. Tényleg ott van a topon kinézetileg, de várok még az igazira. Kicsit kihasználtam, hogy találkozhassak veled, de amint visszavisz az időmbe, dobni fogom. – Jun tekintete felragyog, amikor meglátja az ablakon keresztül a bátyját kergető Minjae-t. Látszik, hogy egy vér csörgedezik az ereikben, mert Minnie is nagy csibész, hiszen annak ellenére, hogy három évvel kisebb Daewonnál, egyfolytában keresztbe tesz neki. Jun leveszi a fejéről a menő baseball sapkáját, és a kezembe nyomja azzal a címszóval, hogy adjam majd oda az apjának, mert az tök vicces lesz, hogy az ő cuccát fogja hordani.

– Mondd, hogy született lányunokánk is. Nekünk két fiunk van, Zelo meg Yongguk velünk maradtak, úgyhogy szeretnék majd legalább egy kis hercegnőt a házba.

– No para, négy lányunokátok is lesz!

– Négy? Miért, hányan vagytok összesen?

– Heten. Apa meg Daewon hyung mindennél jobban szeretnek gyereket csinálni! – Felnevetek a pimasz megjegyzésen, és mielőtt a kölyök elmenne, szorosan magamhoz ölelem. Kezdetben érzem, hogy el akarna húzódni tőlem, mert cikinek találja az ilyesfajta érzelem kinyilvánítást, de sikerül a karomban tartanom egy darabig. Ha belegondolok, hogy az apja még csak két éves, nagyon messzinek tűnik az az idő, amikor a világra fog jönni, de azt sosem felejtem el, hogy futó látogatásával újra visszaadta az életkedvem. Nem kell ide pszichológus, a jövőből érkezett unoka sokkal nyugtatóbb hatással van az idegzetemre! – Akarsz esetleg utazni? Megkérhetem a csajszit, hogy vigyen magával egy körre.

–  Erre semmi szükség. Nekem bőven elég, amit mondtál.

– Ó, várj! Ezt majd’ elfelejtettem. Elég röhejesen néz ki, hogy hetven évesen még mindig azok a hajgumik vannak az ujjatokon gyűrű helyett, úgyhogy a kis családdal összedobtuk, amink volt, és vettünk két pompás gyűrűt. Ez a mi ajándékunk a jövőből. – Még éppen idejében sikerül a zsebembe csúsztatni az ékszereket, mert a következő pillanatban megérzem Youngjae karjait, aki hátulról birtoklón magához ölel. Megfordulva felfedezem, hogy gyanakodva méregeti a szivárvány hajú fiút, majd homlok ráncolva megszólal, bár a hangja inkább játékosságról tanúskodik, minthogy féltékenyen csengene:

– Máris lecserélsz egy tizenéves suhancra? Ha az ilyen frizura jön be, meg ez a csomó pearcing, benne vagyok a dologban, emiatt ne keress mást! – Minjun először megrázza a fejét arra a képtelen gondolatra, hogy köztünk bármi olyan történhetne, aztán áhítattal figyeli Youngjae-t, amikor realizálja, hogy a másik nagyapja is itt áll tőle egy karnyújtásnyira.

– Mielőtt a jelenlétem megváltoztatná a múltat, és miattam szakítanátok, el kell árulnom, hogy én vagyok az egyik unokátok, Jae nagypapi.

– Hogy mondtad? Jae nagypapi? Mondd még egyszer, ez állati jól hangzik! – Jae faggatni kezdi Junt a jövőt illetően, de a srác csak minimális információkat oszt meg vele, mert nem szándékozik egy poént sem lelőni. Aztán beszámol néhány olyan eszközről, amiket mi még sosem láttunk, és tátott szájjal hallgatjuk, hogy milyen csuda kütyükkel fogunk találkozni egy-két évtized múlva. Végül Jun hol az apjával az ölében fotózkodik, hol Daewon bácsikájával, és irtó viccesnek tartja a velük való mókázást. Remélem, azért nem fog rákapni az időutazás ízére, mert nem szeretném, hogy baja essen. Meg azt se bánnám, ha tényleg nem kötődne ahhoz a lányhoz, mert a hibás génjei miatt nem élhet sokáig, és ha Jun beleszeretne, fájdalmat okozna neki a halála. De mivel nagy kópénak tűnik, biztosra veszem, hogy megjárja még pár lány ágyát, mire megállapodik egy mellett. Nem az a fajta, aki tizennyolc évesen megtalálja az igazit, ahogy velünk történt, de ezzel sincs baj, lényeg, hogy boldog legyen.

Amikor megérkezik az időutazó lány, hogy magával vigye Junt, érzékeny búcsút veszünk tőle, majd egy szempillantás alatt köddé válnak, ahogy mi is tettük megannyiszor régen. Kisvártatva Youngjae furcsa reakciójára eszmélek, aki bőszen köszörüli a torkát, mire kiderül, hogy a nagyi ott áll a hátunk mögött, ami azt jelenti, hogy mindent látott. Jézusom, még az kéne, hogy itt kapjon szívinfarktust ijedtében! A kedvesem azzal próbálja elvonni a figyelmét a történtekről, hogy premier plánban szájon csókol, és vigyorogva várja a nagymama kiakadását.

– Be kell vallanom, nagyi, hogy Daehyun és én jó ideje egy párt alkotunk.

– Mondj valami újat, fiacskám! Például mesélhetnél arról, hogy ki volt az a fiú azzal a lánnyal, és hogy voltak képesek egyik pillanatról a másikra eltűnni.

– Te tényleg tudtál rólunk?

– Ne nézz már szamárnak! Öreg vagyok, de nem ostoba. Szerinted azt hittem, hogy csupán jó barátok vagytok, akik néha kölcsönveszik a szomszédjaik gyerekeit? Azt mondjuk, kikérem a nők nevében, hogy se a bátyád, se te nem elégedtetek meg egyik szépséges hajadonnal sem. Visszatérhetnénk azokra az idegenekre? – Youngjae szája ördögi vigyorra húzódik, amikor megpillantja a ház felé közeledő hyungékat. Azt hiszem, át akarja nekik passzolni a magyarázkodás lehetőségét, mert a nagyi biztosan nem fogja abbahagyni a faggatózást, miután mi lelépünk.

– Ha már ennyire tisztában vagy a dolgok állásával, vigyáznál egy kicsit a gyerekekre? Be kell hajtanom Daehyunon a házastársi kötelezettségeit. – Youngjae kézen fog, és rohanni kezd, mielőtt a nagyi visszatarthatna minket. Fogalmam sincs arról, mi az úti cél, de mivel Jae-t a világ végére is követném, nem aggódom. Ráadásul imádom ezt a vidéki feelinget, legszívesebben ideköltöznék. Itt még a madarak is szebben csicseregnek, még az állatok szaga sem zavar, amit a szél az arcunkba fúj, a virágba borult, mindenfelé zöldellő táj látványa pedig végképp levesz a lábamról. Komolyan mondom, cseppet sem tartok az öregkortól, ha cserébe ilyen pompás környezetben tölthetem el az utolsó éveimet.

– Ez nem számít birtokháborításnak? – érdeklődöm, amikor Youngjae berángat az egyik távolabbi szomszéd területén álló pajtába. Olyan otthonosan mozog, mintha nem először járna itt, még azt is tudja, hol talál néhány puha plédet, melyeket a frissen illatozó széna tetejére terít, hogy miután szépen elrendezgeti őket, fekvő pozícióba lökhessen.

– Annak számít, de egy csomószor beszöktem már ide, úgyhogy plusz egy alkalom senkinek sem árt meg. Kölyökként hyunggal folyton itt birkóztunk a szalmabálák tetején.

– Á, értem, tehát azért hoztál ide, hogy felidézve az emlékeket birkózzunk egyet.

– Hát… Ez egy speciális birkózási forma lesz, amit ruha nélkül szoktak űzni. – Nevetve hagyom, hogy megszabadítson a gönceimtől, amiket egy mozdulattal a sarokba dob, aztán kényelmesen rám helyezkedik, hogy egy örömittas csókot kezdeményezhessen. Kicsit furcsán érzem magam, amiért betörtünk egy idegen házba, ugyanakkor hosszú idő után most először vagyok felhőtlenül boldog, ezért hamar túllendülök a különös tényeken. Az elmúlt évek nagy szeretetben teltek, mégis ott motoszkált bennem a kis ördög, aki állandó aggodalmat generálva szennyezte be a mindennapjaimat. Biztos vagyok benne, hogy Jun felbukkanásának köszönhetően nem lesz több rémálmom, nem fogok attól rettegni, hogy bármelyik percben bekövetkezhet egy tragédia, hiszen negyven év múlva is úgy fogjuk szeretni egymást, mint most.

– Jun azt mesélte, olyanokat szoktál neki mondani, hogy még hetven évesen is kanosak vagyunk – búgom incselkedve, miközben finoman megszívom a fülcimpáját. Önelégült mosoly terül szét az arcán, majd lassan mozgatni kezdi a csípőjét, hogy az ágyékaink összedörgölésével tudassa velem, egy cseppet sem lepi meg az, amit hall. Egy vágyakozó sóhaj hagyja el a számat, ami hamar kéjes nyögésekbe fordul át, amikor úgy dönt, elég a szűzies csókokból, itt az ideje a tettek mezejére lépni, ami a meztelen birkózást illeti.

– Hetven évesen is olyan dögös leszek, hogy nem tudsz majd ellenállni nekem. Látom magam előtt, ahogy a család szépen összegyűlik a vacsoránál ránk várva, amíg mi mindenről megfeledkezve… birkózunk. – Egészen szürreális, hogy romantikus zene helyett bárányok bégetése és kecskék mekegése szolgáltatja az aláfestő muzsikát, bár nem mindig hallom az állatok keltette zajt, mert Youngjae szenvedélytől fűtött zihálása, és fülembe suttogott vággyal teli szavai kizárják őket a tudatomból. Sosem voltam képes arra, hogy megállítsam az időt, de ebben a varázslatos pillanatban úgy érzem, mintha a Föld megszűnne forogni, mintha a tökéletesség a szerelmünk formájában öltene testet. A mesék végén a jó mindig győz, de annyira felszabadító, hogy a valóságban is történhetnek csodák. Mert az, hogy én Youngjae mellett maradhattam, felér a világ összes csodájával. Ennek érdekében számtalan olyan dolgot követtünk el, amit nem szabadott volna, megannyi szabályt hágtunk át, de ha a szerelemért képes vagy mindennel szembeszállni, mindent feláldozni, akkor megérdemled, hogy a történeted happy enddel záruljon.

– Te szégyentelen kölyök! Takarodj innen! – rikácsolja egy idősödő asszony, amikor ránk nyit a pajtában. – Nem elég, hogy a bátyád két napja ugyanezt csinálta, még te is!

– Szerencse, hogy nem korábban érkezett, Lee néni, mert mérges lettem volna, ha a csúcsra érés előtt zavart volna meg – nyújtózkodik lustán Youngjae, mint egy jóllakott macska, aki remekül mulat magában, amiért a házigazda azon pufog, hogy odapiszkított, ahova nem kellett volna. Én kissé idegesen kirángatom alóla a plédet, hogy azzal takarhassam el pucér valónkat, hisz semmi kedvem egy öreg banyának mutogatni a testem. Azt megértem, hogy fel van háborodva, de azon teljesen kiakadok, amikor nagy szitkozódások közepette felnyalábolja a szanaszét hagyott ruháinkat, és bosszúból elviszi őket. – Az a vén szipirtyó régebben több állatunkat megmérgezte, úgyhogy csak ne pattogjon itt nekem! Mellesleg, biztosan azért ilyen zabos, mert őt már jó ideje nem fektette szénára az ura, meg ágyba sem.

– Hyung, segítenél rajtunk? – Még szerencse, hogy a telefonom kiesett a nadrágom zsebéből, így fel tudom hívni a srácokat, bár Zelo-val talán jobban járnánk, de ő ki van kapcsolva, úgyhogy muszáj meggyőznöm Yonggukot, hogy húzzon ki minket a csávából.

– Nektek hála órák óta a nagyi keresztkérdéseit hallgatom. Jelenleg nagyon haragszom rátok, szóval ha lecsillapodik a dühöm, segítek majd, de lehet, hogy arra már csak holnap fog sor kerülni.

– Mit is várhatnánk attól a szívtelen bátyádtól? – ejtem magam mellé a telefonomat. Felkuncogok, amikor realizálom, hogy azzal, hogy a néni büntetésből elvitte a ruháinkat, tulajdonképpen szabad utat adott arra, hogy továbbűzhessük a pajtájában való hancúrozást. Vagy komolyan olyan naiv, hogy azt hiszi, sírva fogunk könyörögni azért, hogy hozza vissza a cuccainkat? Hát nem. Ki kell használnunk ezt a néhány gyerekmentes órát, hogy aztán újra minta apukaként folytassuk a hétköznapokat, melyek mostantól zavartalan boldogságban fognak telni.

– Milyen ruhák ezek, ember?! – hőbörög Youngjae, amikor másnap reggel a bátyja komótosan besétál a helyiségbe, hogy ezzel is kifejezze, cseppet sem siettette el a megmentésünket. Én speciel mindjárt bepisilek, úgyhogy nem igazán izgat, milyen göncöket hozott magával hyung, úgyhogy felkapom az elsőt, ami a kezem ügyébe akad, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a pasimból kirobbanó kacajt, amint végigmér.

– Azt mondtátok, ruhára van szükségetek, hogy ki tudjatok jönni az utcára, de azt egy szóval sem említettétek, hogy a saját cuccotokat hozzam el – mereszt ránk ártatlan szemeket Yongguk, aki alig bírja visszatartani a nevetést, amikor meglát a nagyi otthonkájában. Gondolhattam volna, hogy nem elégszik meg annyi szívatással, hogy a vártnál sokkal később jön értünk, még ezzel is az őrületbe kell kergetnie. De mivel tényleg nem bírom tovább, kirohanok a pajtából, és leszegett fejjel, nagy léptekkel teszem meg a hazáig vezető utat. Páran összesúgnak a hátam mögött, mások hangosan felröhögnek, de a méltóságomnak már akkor búcsút mondtam, amikor elfogadtam Júlia szerepét a színházban, ezért nem hat meg, ha ettől kezdve a falu bolondjaként fognak tekinteni rám. Mindenesetre sürgősen ki kell találnom egy ütős bosszút hyung számára, mielőtt azt hinné, hogy visszavágás nélkül viselem a baromságait.

Minjae azon nyomban letámad, amint a nagy loholástól kimerülten elnyúlok a nagyi kanapéján. Furcsán néz rám az öltözékem miatt, mivel ahhoz még nem gyűjtöttem elég erőt, hogy a saját ruháimat vegyem fel, de úgy dönt, hogy kivételesen nem húzza tovább amúgy is megtépázott idegeimet, és a karomba fészkeli magát. Meghat a közelsége, mert kicsi kora ellenére nem olyan bújós, mint a testvére, ezért ki kell használnom ezeket a ritka pillanatokat. Hiába egy rosszcsont, most kiderül, mennyire hiányoztunk neki, hiszen eddig egyetlen éjszakát sem töltött nélkülünk. Merem remélni, hogy hyung nem annyira szívtelen, hogy egész éjjel hagyta bömbölni a fiamat, bár Minnie hangjától hamar falra mászna, így nem lett volna arra lehetősége, hogy kifundálja gonosz kis tervét, inkább rögtön rohant volna értünk, hogy minél előbb hallgattassuk el az unokaöccsét.

Az életünk úgy alakult, hogy Youngjae-nek végül nem lett édes gyermeke. Megismerkedtünk egy elbűvölő párral, akik a szomszédunkba költöztek, és gyakran töltöttük a házukban az estéket, ahol hosszúra nyúlt beszélgetéseket folytattunk. Velük izgultunk a babájuk születésekor, és sokat lógtunk náluk a pici világra jötte után is, mert az első pillanattól kezdve valami különös erő láncolt minket hozzá.

Amikor Minjae nyolc hónapos lett, a szülei azt mondták, nyugodt szívvel ránk bízzák egy napra, amíg ők elmennek romantikázni. A barátaink azonban sosem tértek vissza, mert egy átkozott baleset az életüket követelte. Azon az estén sokadjára hibáztattam magam, amiért megszabadultam az óráktól, és rendkívül gyötört az a tudat, hogy a picit sem láthatjuk többé.

A kedves pár végakarata mindenkit meglepett. Arról tettek nyilatkozatot, hogy ha bármi történne velük, azt szeretnék, hogy mi neveljük fel a fiukat, mert a szüleik már nem éltek, és állításuk szerint jobb emberekre nem bízhatnák a gyereket, mint ránk. Emlékszem, éppen karácsony volt, amikor Minnie-vel a karunkban hazaállítottunk. Daewon szája lefelé görbült, amint felfedezte a csomagot, és közölte, hogy ő egy menő kis autót kért a Mikulástól, nem pedig egy idegesítő öcsikét. Azóta is folyamatosan meggyűlik a baja vele, mert amíg a nagyobbik fiunkat egy angyalként lehet jellemezni, a kicsi egy valódi ördögfióka, aki állandóan a bátyja agyára megy, de ettől függetlenül persze imádják egymást. Amikor őket nézem, elképzelem Jae-t meg Gukot gyerekként, mert szerintem ugyanilyenek voltak.

– Tudtad, hogy te még a nagyi ruhájában is szexi vagy? – Youngjae először nyom egy cuppanós puszit Minnie arcocskájára, aztán én is kapok egy szenvedélytől nem mentes csókot. Értetlenkedve pislogok rá, amikor észreveszem, hogy hyung cuccai vannak rajta, de nem kell megmagyaráznia a dolgot, mert a következő pillanatban egy lehorgasztott fejű, sorsába beletörődött Yongguk lépi át a küszöböt, akin az öccsének szánt „dögös ruci” feszül. Nem tudom, Jae-nek mivel sikerült ezt elérnie, de szuper bosszúnak tartom, úgyhogy legalább ezen sem kell többet agyalnom. Azért, hogy tetézzem legkedvesebb hyungom kínjait, elszaladok Zelo-ért meg a nagyiért, hogy ők is részesülhessenek a show-ból.

Amikor átkutatom a visszakapott nadrágom zsebeit, rémülten konstatálom, hogy eltűntek belőle a gyűrűk. Lehet, hogy útközben estek ki, de az is előfordulhat, hogy a fogva tartónk kobozta el őket, ez esetben pedig muszáj megpróbálkoznom a visszaszerzésükkel. Csendben kiosonok a házból, ami gyerek zsivajtól és a szokásos Youngjae-Yongguk vitától hangos, és célba veszem annak a boszorkánynak a házát, akivel nagyon nincs kedvem újra találkozni.

A gyanúm beigazolódik, amikor Lee néni az orrom alá nyomja az elvesztett ékszereket, és vagyok olyan szerencsétlen, hogy nem adja vissza őket egy könnyen. Azt a feltételt szabja, hogy takarítsam ki az istállót, pucoljam meg a lovakat, ami rohadtul nem fair, hiszen ő lopta el az én tulajdonomat, mégis nekem kell tepernem azért, hogy visszaszolgáltassa azt, ami egyébként engem illet meg. De mivel nagyon kellenek azok a gyűrűk, mindent megteszek, amit parancsba ad, még ha ennek következtében kapok is egy-két megtaposást vagy éppen lefejelést az egyik rakoncátlan csődőrtől.

Hosszú órákba telik, mire végzek, de annak ellenére, hogy a jóvoltamból minden ragyog, idegesen járulok az asszonyság szeme elé, mert attól tartok, ennyivel nem fogja beérni, és a sárba hajítja azt, amiért jöttem, hogy onnan kelljen kihalásznom, amíg ő nevet rajtam. Hála az égnek ezúttal tévedek, mert azon nyomban átadja a gyűrűket, amint körülnéz az udvaron. Viszont továbbra sem enged el, mivel ragaszkodik ahhoz, hogy igyak meg vele egy kávét, melynek elfogyasztása közben folyamatosan a panaszáradatát kell hallgatnom. Kicsit unom, de arra rájövök, hogy igazából nem is annyira rosszindulatú a néni, csak az élet tette ilyen megkeseredetté. A férje kábé le se szarja, nincsenek gyerekei, a szomszédok nem kedvelik, holott nem ő mérgezte meg az állataikat, hanem az ura…

Megígérem neki, hogy néha átjövök majd hozzá beszélgetni, és magammal hozom a gyerekeket is, hadd vidítsák fel. Tényleg sajnálom őt, de azért megkönnyebbülök, amikor végre rátérek a hazavezető útra. Amikor a kapu elé érek, egy percre behunyom a szemem, hogy köszönetet mondhassak azért, amiért az én életem ilyen csodálatosan alakult. Ha nem találtam volna meg anyám levelét annak idején, sosem találkoztam volna Youngjae-vel, és lefogadom, hogy még ennyi idősen is Hwangnak kéne dolgoznom. Nem hiszek azokban a mesékben, amik a Bibliában szerepelnek, de abban biztos vagyok, hogy vannak dolgok, amik okkal történnek, van egy láthatatlan erő, ami gondoskodik arról, hogy az utadba sodorja azokat a személyeket, akik mindent megváltoztatnak, mindent sokkal jobbá tesznek.

– Édesem, vedd le ezt az ujjadról! – huppanok le Youngjae mellé a hintaágyba, amikor egy háborúból hazatért hősre hajazva belépek a kertbe. Mivel a kedvesem a füle botját sem mozdítja a kérésemre, megfogom a kezét, hogy én magam szabadítsam meg a hajgumitól, de mielőtt sikerrel járhatnék, sértődötten hátrahőköl, és szemrehányó pillantásokat vet rám.

– Megesküdtünk, hogy soha nem fogjuk levenni. Mégis mi ütött beléd? Órákra eltűnsz, aztán úgy jelensz meg, mint egy hadirokkant, aki válni akar… Már nem kellek? Ezeket az ütés nyomokat egy perverz állattól szerezted, vagy mi? Ha arra vágysz, bedurvulhatok…

– Befognád egy percre? Úgyis tudom, hogy meg sem fordul a fejedben az, hogy más kéne nekem, szóval abbahagyhatod a drámázást. Azért szeretném, hogy levedd, hogy legyen helye ennek… – Előkapom a visszaszerzett gyűrűket, és miután az egyiket a saját ujjamra húzom, újra megpróbálkozok azzal, hogy a gumit a csillogó karikára cseréljem Youngjae kezén, aki ezúttal kissé vonakodva, de hagyja, hogy végrehajtsam a műveletet. – Nem akarok felhajtást, ne aggódj, de a menő, jövőből idepottyant unokánk eléggé lecikizte a gumis megoldást, és ha már így összedobták a pénzüket, akkor úgy gondoltam, hogy hordhatnánk…

– Befognád egy percre? Inkább csókolj meg! – Örömmel teljesítem Jae kérését, mivel valamiért olyan zavarban vagyok, hogy még a kezeim is remegnek, ami kevésbé észrevehető, ha jó szorosan a teste köré fonom őket. Az utóbbi időben annyiszor rándult görcsbe a gyomrom, amikor így bújt hozzám, egyszerűen nem tudtam túltenni magam azon a kényszerképzeten, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem, de most a nap égető sugarain és Youngjae érintésein kívül nem érzek mást, csak a hatalmas boldogságot, ami őrjítő gyorsasággal árad szét az egész lényemben. Még az sem zavarhatja meg a ránk telepedő békét, amikor meghalljuk Yongguk gúnyos köhécselését, illetve Zelo hangját, aki valami nyálasan romantikus számot kezd énekelni.

– Megkaphatjátok a mi régi gyűrűinket. Hyung úgysem áldozna egy nyavalyás wont sem rá, pedig Zelo nagyon szeretné, én látom rajta! – mondom mézes-mázasan, de Yongguk úgy ellöki magától a kezem, mintha valami halálos dolgot akarnék neki adni. Először felháborodott ábrázatot vág, amiért ilyet mertem állítani róla, majd vesz egy mély levegőt, hogy annak segítségével lecsillapodjon, és ne küldjön el melegebb éghajlatra.

– Persze, hogy aztán az unokáitok majd minket cikizzenek ki. Amúgy is kifinomultabb az ízlésem annál, hogy ilyet adjak a pasimnak, ha nincs jobb, akkor inkább semmi. Ráadásul van jobb, ami nagyon drága volt, és nagyon sok időbe tartott, mire meg tudtam szerezni. – Majd’ leesik az állam, amikor hyung se szó, se beszéd fél térdre ereszkedik Zelo előtt, és a világ összes gyengédségével a szemében teszi fel azt a kérdést, amibe még a hangja is beleremeg. Zelo totál zavarba jön; tudom, hogy most legszívesebben Szöulig rohanna, de ehelyett inkább erőt vesz magán, és leguggol a párja mellé, hogy aztán hanyatt dönthesse a fűben. Az arcát hyung vállába temeti, nehogy véletlenül szemtanúi lehessünk a meghatódottságának, én meg nem tehetek róla, de vele könnyezek, mert ez a két jó madár ugyanannyira megérdemli a boldog befejezést, mint mi.

– Fúj, de nyálasak vagytok! – vinnyogja Youngjae, amiért előbb ők gúnyolódtak rajtunk. Aztán úgy dönt, itt az ideje véget vetni kettejük részének, és Zelo hátára veti magát „kicsi a rakás” felkiáltással, amit természetesen én sem nézhetek tétlenül. Már várom, hogy Yongguk mikor fog ledobni vagy ránk förmedni, de úgy látszik, ez tényleg a csodák napja, mert csak jó ízűen kacag, és tudomást sem véve a zavaró tényezőkről, csókokkal borítja be a kedvese arcát. Amikor Jae félretolja Zelo fejét, hogy helyette ő kapjon hyung puszijaiból, a bátyja inkább egy taslival ajándékozza meg, de egyébként semmi sem állhat a vidámságunk útjába. Annak ellenére, hogy egy érett férfi vagyok, aki két gyereket is nevel, és rengeteg mindenen ment át, újra kölyöknek érzem magam, ismét úgy tudok bolondozni, mint azelőtt, ami már irtózatosan hiányzott.

– Gukkie, azért adtam neked a gyűrűmet, hogy Zelo ujjára húzd, nem pedig azért, hogy a földön végezze – hallatszik fel hirtelen a nagyi hangja közvetlenül mellettünk. A játék hevében hyung elejtette az ékszereket, ezért most riadtan kecmereg ki alólunk, hogy bocsánat kérések közepette a helyére illeszthesse a karikákat.

– Ó, szóval nagyon drága volt, és sokáig tartott a beszerzése… – ismétlem meg ironikusan azt, amit korábban mondott, mire csak egy „hallgass el” pillantást kapok.

– A legdrágább, hiszen családi örökség, amiért keményen meg kellett dolgoznom. Nem tűnt fel, hogy az utóbbi egy hétben én csináltam minden házi munkát?

– A talpmasszázsról se feledkezz meg, mert még nem dolgoztad ám le az árát – kuncog a nagyi, Yongguk pedig bőszen bólogat és helyesel.

– Megsértődhetnék, amiért te kaptad meg a családi örökséget, de a jövőből érkezett unoka ajándéka sokkal menőbb, ráadásul én Daehyunt fogom ma megmasszírozni, de nagyon szép tőled, hogy így elkényezteted a nagyikát – vihog Youngjae, amivel úgy érzem, kezdi kihúzni a gyufát hyungnál.

– Apuci, kaphatok pénzt? – rohan oda hozzám Daewon, aki olyan lelkesen pattog előttem, mintha már a szülinapi bulijára készülne, holott addig még van hátra egy kis idő. – Én is gyűrűt akarok venni a szerelmemnek! – Youngjae-vel egymásra nézünk, majd egyszerre lágyulunk el, és jövünk izgalomba. Az én kicsi angyalkám ilyen gyorsan felnőtt volna? Még csak öt éves, de nincs cukibb az ovis szerelemnél, úgyhogy már nyúlok is a zsebembe, hogy megadhassam neki, amit kért.

–  És megtudhatjuk, hogy kibe vagy szerelmes? – kérdezi Jae pocsolyává olvadva.

– Hát Woohee noonába! Ő annyira szép, és mindig ad nekem csokit… – Kiejtem a kezemből a pénztárcámat, Youngjae arcáról pedig egy-kettőre eltűnik a mosoly. Daewon értetlenkedve néz hol az egyikünkre, hol a másikunkra, de mivel lefagytunk a hír hallatán, egy harmadik személy húz ki minket a slamasztikából, avagy még mélyebbre taszít benne.

– Mit szólnál ezekhez a csini gumikhoz? Aztán pár év múlva majd ti is lecserélitek, mint az apukáid – nyomja Yongguk a fiam kezébe a fent említett tárgyakat. Daewon fülig érő szájjal elszalad, mialatt Youngjae és én nagy kiakadásunk közepette hyungnak esünk.

– Normális vagy? Woohee a nagynénje! Attól függetlenül, hogy én a jövőből csöppentem közétek, a vérkötelék nem szűnt meg létezni, így Wonnie nem lehet együtt a húgommal!

– Hogy lehetsz ilyen gonosz? Az egy dolog, hogy egymással kiszúrunk, de a fiamat ne keverd bele! – kiáltja Youngjae ugyanakkora indulattal, mint amilyet én produkáltam.

– Az óvodában egymás után négy lányba is szerelmes voltam, ennek ellenére most egy fiú kezét kértem meg. Ti komolyan azt hiszitek, hogy azt fogja feleségül venni, akibe öt évesen belezúgott? Mellesleg Woohee bizalmasaként tudom, hogy neki egy nagyfiú tetszik, úgyhogy kár a gőzért.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy a húgom össze fogja törni a pici fiam szívét? Ezt nem hagyhatjuk, édes! – Kézen fogom Youngjae-t, akiről lerí, hogy hozzám hasonlóan kellőképpen felvérteződött a harcra. Miközben határozottan abba az irányba indulunk, ahol az új vendégek bukkantak fel Boráék személyében, hálát adok a sorsnak, az univerzumnak, amiért nincs nagyobb bajom annál, hogy megakadályozzak egy gyerek románcot. Nem tudom, Zelo és én miért vagyunk kiváltságosak, miért kaphattunk egy olyan életet, amit normális esetben nem élhetnénk, de ez valójában nem is számít. Ha valaki nyer a lottón, nem kezd el azon filózni, hogy miért pont az ő szelvénye tartalmazta a nyerő számokat, csak kiélvezi az eredményt, kérdések és megbánás nélkül. Én még sosem lottóztam, de ezután sem áll szándékomban, hiszen megtaláltam a legnagyobb kincseket, és rajtuk kívül nincs szükségem másra. Megérte a sok elhullatott könny, a megannyi álmatlan éjszaka; ha az óra még a birtokomban lenne, akkor sem változtatnék semmin, egyszerűen élvezem a főnyereményt, ami most már örökre az enyém.