JaeLo - Zelocchio |OS|

– Jó étvágyat, apa! Mondd csak, miért van három teríték az asztalon?

– Tudom, hogy a változás eleinte nehéz lesz számodra, de… Beleszerettem egy nőbe, akinek van egy korod béli fia, és ők ketten ide fognak költözni.

A nevem Zelocchio, de apa általában csak Zelo-nak becéz. Nagyon kevés embert ismerek rajta kívül, egy kezemen meg tudom számolni, hány idegennel találkoztam életem során. Időm nagy részét a házban töltöm, amikor kimegyek az utcára, nem jutok tovább a sarki boltnál, vagy a főtéren található cukrászdánál, ahonnan mindig elcsenek egy szelet sütit apának. Azok, akikkel találkozom, egytől egyig ledöbbennek a létezésem okán, és én túl unalmasnak tartom, hogy minden alkalommal elő kell rukkolnom a „születésem” körülményeivel. Régebben néhányszor elmentünk a közeli játszótérre, de a gyerekek nem arra voltak kíváncsiak, mit szeretek csinálni, mi a kedvenc mesém, hosszú ideig értetlenkedtek, nem tudtak hova tenni, ami hamar kiverte nálam a biztosítékot.

Apa negyven éves volt, amikor egy fadarabból megalkotott engem. Asztalosként dolgozott, és egy nap, amikor nem volt munkája, unalmában nekilátott egy bábu elkészítéséhez a saját szórakoztatására. Halálra rémült, amikor először hozzá szóltam, de a kezdeti sokk gyorsan semmivé foszlott, hiszen mindennél jobban vágyott valaki társaságára. A felesége évekkel korábban meghalt, nem született gyermekük, és apa nem tudta más nővel elképzelni a hátralévő éveit, viszont a magány egyre inkább kínozta. Kiderült, hogy az a fa, melyből létrehozott, varázserővel volt átitatva, így kelhettem életre.

Úgy látok és úgy hallok, mint az emberek, azonban nem érzek illatokat, ha megérintem valaki bőrét, számomra ugyanolyan tapintása van, mint amikor egy bútordarabot fogok meg. Apa elég jól járt velem, mert semmire nem kellett költenie, hiszen nincs szükségem ruhára, nem szoktam enni vagy inni, egyedül az áramfogyasztásom nagy, ugyanis imádok táncolni, ahhoz pedig kell a zene. Éjszakánként alvás helyett bezárkózom a szobámba, nem túl hangosra állítom a számítógépet, és megállás nélkül addig ropom, amíg apa fel nem ébred. Utána vele töltöm az egész napot, ha kell, segítek neki, vagy csak szórakoztatom a butaságaimmal. És ez így megy tizenhét éve.

Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy tizenhét évvel ezelőtt egy fából készült kisbaba voltam, és mostanra fiatal fiúvá cseperedtem, az elejétől fogva ugyanúgy nézek ki. Amíg apán egyre több ránc jelent meg, rajtam semmi nem változott, ami néha napján eléggé aggaszt. Általában nem félek, de az igenis ijesztő számomra, hogy mi lesz velem, ha eltávozik erről a világról, én pedig teljesen egyedül maradok. Oké, nem halnék éhen, vagy ilyesmi, de attól még, hogy nem dobog semmi azon a helyen, ahol a szívemnek kéne lennie, szeretem őt.

– Égszínkéknek hívnak. Annyira örülök, hogy végre megismerhetlek! – sikkantja egy fület sértően affektáló női hang, akinek a tulajdonosa hurrikánhoz hasonlatosan robban be a nappaliba. Szinte a nyakamba veti magát, én viszont szeretnék a szobámba menekülni, mert nem vagyok hozzászokva az ilyen heves érzelem kinyilvánításhoz. Apa nagyon nyugis, visszafogott ember, mégis hogy tetszhet neki egy ilyen fura szerzet? Arról nem is beszélve, hogy az egész nő kék tetőtől talpig. Kék a haja, a szeme, a ruhája, az ékszerei; olyan érzést kelt bennem, mintha belebukfencezett volna egy festékes vödörbe. Én is kedvelem ezt a színt, de azért mindennek van határa! – Ő pedig a fiam, Youngjae. Nem vagyok a vérszerinti szülője, mint ahogy apukád sem neked, mivel a tündéreket megfosztották a gyermekáldás csodájától; elhagyatottan bukkantam rá, amikor pár hónapos volt, és úgy döntöttem, felnevelem.

Szóval ez a csaj tündér, és olyan zakkantnak számít, mint apa, akinek egy fadarab a fia, ez lehetett bennük a közös pont. Végül is örülök annak, hogy apa szerelmes lett, de azért kellőképpen meg vagyok sértődve, amiért nekem egy szót sem szólt az egészről, pedig nyilván régóta ismeri, ha ilyen komoly lépésre szánják magukat. Belegondolva, mostanában gyakran járkált el itthonról, de én naiv mindig azt hittem, hogy munkával kapcsolatos ügy miatt tartózkodik távol. Eddig ő volt az egyetlen, akit bármikor láthattam, ha kidugtam az orrom a szobámból, akivel órákon át beszélgettem, nagyon furcsa lesz, hogy ezután két további személy fog csatlakozni a napi rutinunkhoz. Ahogyan az is, hogy mostantól meg kell osztoznom apán ezzel a hupikék nőszeméllyel.

– Legalább valaki használni fogja ezután azt az ágyat – jegyzem meg egy kényszeres mosoly kíséretében, amikor Youngjae után belépek a szobánkba. Anyuci és apuci felküldött minket a vacsorát követően, amit én személy szerint nem bánok, mert bár nem lehetséges, de esküszöm, megfájdult a fejem az est végére Törpilla csipogásától. Fogalmam sincs, a fia hogy tudta őt elviselni, de egyszer talán majd megkérdezem tőle. Néha ő is becsatlakozott a beszélgetésbe, csak én meredtem dacosan a szemközti falra, ami biztosan kínos volt apának, de akkor is bosszant, hogy nem osztotta meg velem a jövőbeni terveit.

– Nem ilyen testvérre számítottam. Mármint… Én sem tudtam a kapcsolatukról, szóval egy kicsit meglepett ez a dolog. De igazi felüdülés lesz valaki mással beszélgetni anyán kívül – vigyorodik el, amitől érthetetlen módon úgy érzem, hogy megdobban a nem létező szívem.

Youngjae és én annyira belemerülünk a fecsegésbe, hogy egyáltalán nem érzékeljük az idő múlását. Ő arról mesél, milyen érdekes tanárok vannak az iskolájában, és hogy miként szoktak túljárni az osztály eszén, én meg apa ügyfeleiről számolok be, mert nem egy különös sztori van velük kapcsolatosan a tarsolyomban. Amikor Youngjae szeme már majdnem leragad, ráterítem a takarót, és leülök az ággyal szemközti fotelbe. Kezdetben rendkívül feszélyez a helyzet, szinte viszket a talpam, annyira áhítozom a tánc után, de nem kapcsolhatok zenét, nem zavarhatom meg a falábam kopogásával a fiú álmát. Egy idő után élvezettel hallgatom a szuszogását, jólesően nézem, ahogy magához szorítja a kispárnát, ahelyett, hogy rátenné a fejét, és amint megjelennek a nap első sugarai a szobám falán, azt kívánom, minél előbb legyen újra éjszaka, hogy ismét szem és fültanúja lehessek ennek a szívet melengető folyamatnak.

– Gyerünk srácok! Elviszlek titeket a suliba! – harsogja azon az idegesítően magas hangfrekvencián Égszínkék, mialatt Youngjae álomittasan letámolyog az emeletről. Felháborodva állok apa elé, még a kezemet is csípőre teszem, hogy ezzel adjak hangsúlyt a kérdőre vonásomnak, mire csak bocsánatkérően pislog rám, és azt dünnyögi a bajsza alatt, hogy mostantól Égszínkék az úr a háznál. Mégis mi a franccal gyakorolt rá ekkora hatást? Nem hiszem el, hogy egy férfi ennyire meg tud hülyülni, ha egy olyan nő van a közelében, aki tetszik neki. Tudom már! Biztos szerelmi bájitalt kotyvasztott neki az a némber, ezért viselkedik ilyen vérlázítóan!

– Szét kell őket választanunk. Én nem akarok iskolába járni, mégis mi a fenének tanuljak? Úgyse dolgozhatnék sehol… – sziszegem Youngjae fülébe, amint belépünk annak a borzalmas épületnek a kapuján. Égszínkék nem sokat teketóriázik, villám módjára beviharzik az igazgatóhoz, tíz perc alatt elintézi, hogy felvegyenek, a beiratkozási papírokat, és mielőtt köddé válna, nyom egy cuppanós puszit az arcomra. Még szerencse, hogy nem érzem, mert különben tuti, hogy letörölném, mint az önfejű kisgyerekek, akik utálják, ha a szüleik összenyálazzák a pofijukat.

– Lúzer Youngjae megjött! – fröcsögi egy nagydarab fiú, amikor a látómezejébe kerülünk. – Ráadásul magával hozta a babáját is. Mi van, az anyucikád varázsolt neked egy játszópajtást, mivel egyetlen normális ember sem barátkozik veled? Hát lehetne még ennél szánalmasabb az életed? – Youngjae felszegett állal halad tovább, mintha nem is hallaná, miket vágott a fejéhez az az idióta, ahogy azokról sem vesz tudomást, akik hasonló megjegyzésekkel illetik.

– Én most hazamegyek. Az anyád nem kényszeríthet arra, hogy ebben a pokolban maradjak. Majd otthon találkozunk! – Gondolkodás nélkül sarkon fordulok, de mielőtt túl messzire juthatnék, megüti a fülem egy elfojtott hüppögés, ami megállásra késztet. Visszafordulva látom, hogy Youngjae ökölbe szorított kézzel, vékony vonallá préselt szájjal próbálja leküzdeni a sírást, ami valószínűleg nekem köszönhetően tört rá. Büszkén állta a többiek mocskolódását, az a tény, hogy itt akarom hagyni, viszont ilyen reakciót vált ki belőle… De miért?

– Nincsenek barátaim. Azt hittem, te az leszel, de a barátok nem hagyják cserben a másikat, úgyhogy tévedtem… Bár a helyedben biztos én is lelépnék innen…

– Hol lesz az első óránk?

Utálom az iskolát! Hónapok teltek el, mióta beírattak, de a véleményem egy cseppet sem változott az oktatásról. Kizárólag Youngjae-ért vagyok hajlandó megerőltetni magam, miatta tűröm el az itt töltött időt nap, mint nap. Mi ketten hamar a legjobb barátokká kovácsolódtunk; igazság szerint már nem csak azért viselem el a tanulást, hogy megvédjem őt a magánytól, hiányozna, ha csak este látnám, amikor fáradtan hazaesne a tanítás után. Így viszont ott vannak nekünk a szünetek, a pad alatt átcsúsztatott levelek óra közben, a közös kísérletek, melyek alatt sokkal több szó esik a kedvenc képregényünkről, mint magáról a projektről, és ezeket a pillanatokat semmiért nem cserélném el azokra, amikor otthon apa ügyfeleinek a panaszáradatát hallgattam.

Az egyik osztályba jár egy siket lány. Abszolút együtt tudok érezni vele, mert amikor elkezd jelelni, ugyanolyan lefitymálón méregetik a többiek, mint engem. Olyanok vagyunk, mint az ufók, és ez piszkálásra ad okot, ami ellen a tanároknak sincs fegyverük. Azt pletykálják, Youngjae-t régen sokszor megverték, bár nem értem, vele mi a bajuk. Nincs fából, nem fogyatékos, mégis mivel szolgált rá a rossz bánásmódra?

Egy hete azonban fordult a kocka, és az a gyerek, aki eddig a legnagyobb utálóm volt, közeledni próbált felém. Haverkodni akart velem, de ugyanúgy elutasítottam, mint azokat a lányokat, akik folyton a nyomomban loholnak. A csajok imádtak, ajándékokkal halmoztak el, mert én nem vagyok olyan bunkó, mint a többi pasi. Az egómnak hízelgett a viselkedésük, de én nem vágytam más társaságára Youngjae-én kívül. A tanárok azt állították, nem egészséges, hogy ennyire össze vagyunk nőve, nyitnunk kéne mások felé, de örüljenek annak, ha elkészítem azt a fránya matek házit, és azt ne írják elő, hogy egyébként a magánéletemben mit csináljak, mert én sem mondok olyanokat Mrs. Kangnak, hogy nem kéne egész nap Mr. Parkot bámulnia pocsolyává olvadva.

– Tudod, mi az iskolával kapcsolatos kedvenc szavam? A vakáció! – Lelkesen szökkenek ki az épületből, és már alig várom, hogy otthon legyünk, mert meg akarom mutatni Jae-nek az új koreográfiát, amit irodalmon álmodtam meg.

– Kimegyek a reptérre Daehyun elé, aztán elmegyünk valahova hármasban, oké? – Értetlenkedve meredek magam elé a „hármasban” szó hallatán. De hiszen mi mindig ketten voltunk, mégis ki a frász az a Daehyun, és miért rondít bele a terveimbe? Régóta a szünidőre készülök, kitaláltam, miket fogunk együtt csinálni, de egy plusz személlyel nem számoltam.

Csüggedten ücsörgök a szobámban, amikor nagy nevetgélés üti meg a fülem. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy megismerjem az idegen hang forrását, de mielőtt meglóghatnék, kicsapódik az ajtó, és két vigyorgó tejbe tök robban be rajta. Daehyun közli, hogy Youngjae rengeteget mesélt neki rólam, majd faggatni kezd, de én csak egy szavas válaszokat adok a kérdéseire. Nagyon nyitott személyiségnek tűnik, minden érdekli, én viszont nem tárgyalok akárkivel, úgyhogy értékelném, ha határos időn belül lekopna.

Daehyunnak behoztak egy matracot, amit Youngjae ágya mellett helyeztek el. Éjszaka csendben van a srác, de legalább ugyanannyira idegesít a szimpla jelenléte, mint amikor megállás nélkül csacsogott. E mellett nem alszik szépen. Nem hallom tőle Youngjae édes szuszogását, mert hol a forgolódásával csap zajt, hol dörmög valamit álmában, amivel tovaűzi azt a varázst, ami éjjelente telepszik kis szobánkra. Legszívesebben felkapnám, és kiraknám innen, de akkor Jae minden bizonnyal megharagudna rám, hiszen szemmel láthatóan szereti ezt a fiút, ami szintén rosszul érint, mert nekem csak ő van, és abban a hitben éltem, hogy ez fordítva is igaz.

– Nem gondoltam volna, hogy egy perverz kukkolót tisztelhetek a személyedben – suttogja Daehyun, amikor felébresztik a hajnali nap első sugarai. Zavartan kapom el a tekintetem Youngjae-ről, pedig fogalmam sincs arról, mit jelentenek azok a szavak, melyekkel a szöszi illetett. – Miért nem fekszel be mellé, szerintem annak jobban örülne. A nézés olyan unalmas!

– Csak azért nézem, mert csendben kell lennem, és nem táncolhatok. Lenne jobb dolgom is ennél, hidd el, rákényszerültem, amikor ideköltöztek. – Daehyun ajkai mindentudó mosolyra húzódnak, mintha belelátna a fejembe, és ez által tisztában lenne azzal, hogy eszem ágában sincs már éjszaka táncolni, mert Youngjae megfigyelése sokkal jobban leköt.

A következő nap délutánján HÁRMASBAN elmegyünk arra a helyre, ami Youngjae és Daehyun kedvence volt, amikor a szöszi még Szöulban lakott. Jae-nek velem miért nincs kedvenc helye? Valószínűleg azért, mert nem gyakran mozdulunk ki otthonról, mivel én nem ülhetek be egy étterembe, hiszen nem fogyasztanék semmit. Moziba viszont simán elkísérhetném, maximum kihagynám a nachost meg a popcornt. Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe? Jae biztosan unja, hogy nem áll másból az együttlétünk, minthogy a négy fal közt táncolunk meg beszélgetünk. Daehyun sokkal szórakoztatóbb nálam!

Duzzogva félrevonulok, és még véletlenül sem vetek sértődött pillantásokat a viháncoló páros felé. Annak ellenére, hogy nem nézek rájuk, tisztában vagyok azzal, hogy most éppen jóízűen falatoznak, miközben régi emlékeket idéznek fel. Ezek fél szavakból is megértik egymást, mert ha Jae belefog egy mondatba, azt Dae befejezi, ami rohadt cuki is lehetne, de én speciel hányok tőle. Mégis miért kell ilyeneken átmennem? Először jött a kék nőszemély, aki lenyúlta apámat, most meg itt van ez a szőkeség, akinek én sosem érhetek a nyomába. Velem nem vitathatja meg Youngjae, hogy milyen finom a sushi, vagy hogy a mekis hamburger jobban ízlik neki, mint amit a Burgerben adnak. Illetve ezt elmondhatja nekem, de én nem tudok hatszáz példát felsorolni arra, hogy hol készítenek még finomabb kaját…

– Játsszunk „felelsz vagy merszt”! – rikkantja Daehyun, Youngjae pedig odajön hozzám, hogy a karomnál fogva rángasson maga mellé. Nem kéne a durcás kölyköt adnom, mert ezzel még jobban ki fogom ábrándítani, de ha kiakaszt valami, nagyon nehezemre esik jó képet vágni. Irigylem a színészeket, akik parancsszóra sírnak, nevetnek, mert ha jó lennék az ilyesmiben, most fülig érő szájjal csatlakoznék hozzájuk, ehelyett viszont csak egy kényszeredett vicsorgás szerűségre futja tőlem. – Youngjae-ya, felelsz vagy mersz?

– Felelek.

– Guminő vagy fabáb? – Jae először ledöbbent fejet vág, aztán mindkettőjükből kirobban a nevetés. Én nem értem, min nevetnek. Butának érzem magam, amiért nem fogom fel a bennfentes poénjaikat, és nagyon kevés választ el attól, hogy hazarohanjak. Youngjae nem mondja ki hangosan a választ, belesúgja Daehyun fülébe, amitől felfordulna a gyomrom, ha lenne benne valami. Muszáj félrenéznem, mert nem bírom elviselni azt a látványt, ahogy egymás vállát átkarolva sugdolóznak. Velem miért nem viselkedik soha ilyen bizalmasan? Bár igazából teljes mértékben megértem őt, hiszen egy fadarabot ölelgetni nem olyan jó érzés.

– Zelo, felelsz vagy mersz? – fordul felém Daehyun, miután kimulatták magukat.

– Merek! – mondom a szemébe határozottan. Muszáj volt ezt az opciót választanom, mert biztosan zavarba hozna a kérdésével, ha egyáltalán megérteném a kis célzásait.

– Menj oda ahhoz a lányhoz, és csókold meg! – Egy darabig fontolgatom a hallottakat, majd lassú léptekkel elindulok a „zsákmány” felé. Youngjae arra kér, hogy ne tegyem meg, de be kell bizonyítanom a szöszinek, hogy kemény fából faragtak. Tökösebb vagyok, mint ő, nem fogok visszariadni egy ilyen feladattól.

– Le fogja magát égetni – hallom Youngjae kétségbeesett hangját a hátam mögül.

– Nem attól félsz te, hogy le fogja magát égetni, hanem attól, hogy tetszeni fog neki a csaj. Kis féltékeny! – Próbálom értelmezni Daehyun mondanivalóját, de mivel már csak kábé két méter választ el a lánytól, inkább a meghódítására koncentrálok. Meglepetten pislog rám, amikor meghívom egy italra, mondjuk az jó kérdés, hogy miből fogom fizetni, mert az halál ciki lesz, ha visszamegyek a srácokhoz lejmolni, de valahogy el kellett kezdenem, mégsem nyomhattam a számat rögtön az övére.

– Milyen nagymenő lettél, haver! – Amikor az ital elfogyasztása után közelebb hajolnék a lányhoz, felcsendül mögöttem Euijin hangja, aki úgy veregeti a vállam, mintha országos cimborák lennénk. Mégis mit nem értett abból, hogy nem szándékozom vele lógni, teszek rá, hogy valamiért megváltozott a véleménye, és most már bír engem, mert én ugyanazon az állásponton vagyok őt tekintve, mint ezelőtt. – Youngjae, te viszont az a lúzer maradtál, aki mindig is voltál. Ha te is kaptál volna néhány pofont az apádtól, nem tartanál itt. De mivel nincsen apád, hadd adjam meg én neked, hátha attól helyre rázódik az agyad.

Felborítom a poharat, ami csörömpölve ér földet, és darabokra törik. Egy szempillantás alatt megfeledkezem a lányról, Youngjae elé vetem magam, mert nem tűrhetem, hogy őt érje az ütés, majd automatikusan felemelem a kezem, hogy behúzzak egy jókorát ennek a felfújt hólyagnak. Euijin mindenféle átkot szór rám, miközben a vérző orrát fogdossa, aztán úgy iszkol el, mint egy kutya, aki retteg a nyári éjszakán támadt viharban.

– Egy hős vagy, Zelo! Ki gondolta volna, hogy egy fabábunak vasból van az ökle? – örvendezik Daehyun, és lepacsizik velem. Youngjae eleinte megszeppenve álldogál, de végül egy megkönnyebbült mosoly kíséretében körém fonja a karját. Sosem ölelt még meg ezelőtt, és mondanám, hogy mostantól mindennap beverek egyet Euijinnek, ha ilyen jutalmat kapok cserébe, csak sajnos nem érzem a teste melegét, nem érzem, amikor végigsimít az arcomon, ezért teljesen felesleges megismételni a műveletet.

Daehyun majdnem egy hetet töltött nálunk, de a szünet utolsó napján végre kettesben lehetek Youngjae-vel. Mielőtt elment volna a szöszi, tett egy olyan megjegyzést, hogy attól tart, ha nem lesz itt, sosem fogunk egyről a kettőre jutni, amit persze nem értek, de ez nem meglepő, mert Daehyun beszédének a kilencven százalékát nem tudtam hova tenni.

– Sokat jártunk ide Dae-vel – meséli Youngjae, amikor leterít egy plédet a szépséges tó partján, ahova elhozott. Ne már! Ha nincs köztünk a szépfiú, akkor róla fogunk beszélgetni? Ez egy fokkal sem jobb annál, mintha itt lenne! Ezentúl örökre közénk fog ékelődni a szelleme, hiába él egy másik országban? Alapjában véve nem tartom rossz srácnak, de azon nem tudom túltenni magam, hogy Youngjae-nek nem én vagyok az egyetlen. Sajnáltam, amiért a többiek kiközösítették, de egy idő után arra jutottam, hogy végül is nincs szükségünk másra, amíg mi itt vagyunk egymásnak. Sosem gondoltam volna, hogy várni fogom a suli kezdést, de abban reménykedem, ha visszatérünk a régi kerékvágásba, és azokat a dolgokat csináljuk, mint általában, Jae meg fog feledkezni erről a kis látogatásról, és leginkább magáról a látogatóról.

Arra leszek figyelmes, hogy Youngjae a kezemre helyezi az övét, és lomhán simogatni kezd. Nem abból vettem észre, hogy hozzám ért, hogy megéreztem, csupán látom, mit csinál, ennyi. Annyira irigy vagyok Daehyunra! Na tessék, én sem tudom őt kiverni a fejemből! Amikor vele volt itt, Dae érezte a kis köröket rajzoló ujjait a csuklóján, érezte a nap melengető sugarait, melyek energiát adva szivárogtak be a pórusaiba, érezte a szellőt, ami néha felerősödött, és olyankor belekapott a hajába, érezte Youngjae illatát, ami kétséget kizáróan a legfinomabb illat lehet a világon…

– Jobb vagy, mint egy gumimatrac – kacarászik Jae, rajtam fekve a tó közepén. Amíg ő úszkált, én a víz tetején lebegtem, és elég váratlanul ért, amikor egyszer csak fogta magát, aztán rám mászott. Amúgy meg kizárt, hogy jobb legyek egy gumimatracnál, hiszen az sokkal kényelmesebb a fánál. Mondhatnám meghittnek a pillanatot, de valójában csak akkor lenne az, ha emberként ölelhetném magamhoz őt. Így nem vagyok más, mint egy tárgy, ami fenn tartja a vízen, egy csónak, ami arra hivatott, hogy ne süllyedjen el az utasa. – Mondd el egy titkodat! Az előbb megosztottam veled, hogy egyszer megkarcoltam Euijin kocsiját, meg hogy elloptam anya varázspálcáját, hogy megpróbáljam békává változtatni a suli összes tanulóját, de nekem nem működött, és amikor anya kiszúrta, hogy elcsórtam a pálcát, megleckéztetésképpen ő változtatott engem kétéltűvé. Én sosem kaptam szobafogságot, ha meg akart szívatni, csak lefagyasztott, meg ehhez hasonló finomságok. De most te jössz!

– Örülök, hogy Daehyun elment, és végre csak velem foglalkozol… – Hoppá, ezt most tényleg hangosan kimondtam? De hát ez nem is számít egy valamire való titoknak. Nekem nincsenek is titkaim! Idegesen kutatok a megfelelő szavak után, mivel Jae-t nyilván megbántottam azzal, hogy nem néztem jó szemmel a barátja ittlétét, de amikor az arcára pillantok, ragyogó mosolya egészen másról árulkodik. Mi értelme van annak, hogy boldoggá teszi az a tény, hogy az egyik barátja nem bírja a másikat?

– Ugye tudod, hogy anya képes arra, hogy emberré változtasson? Ha ember lennél, olyan dolgokat csinálhatnánk, amiket most nem tudunk…

– Hogy én legyek ember? Ugyan már, ez nevetséges! El sem tudod képzelni, milyen kényelmes életem van. Nem kell arra fecsérelnem X percet egy napból, hogy vécére menjek, hogy egyek, nem izzadok meg tánc közben, így nem kell utána megfürödnöm, mivel nem alszom, nem gyötörnek ostoba rémálmok… Továbbá, ha elesek, nem lesz seb a térdemen, nem törik el a lábam, vagy ha esetleg el is törne, semmit sem éreznék. Nem fáj a szívem, ha valami rossz történik, nem kell esernyő, ha esik, sosem fáradok el, soroljam még az érveimet?

Youngjae lemászik rólam, és a továbbiakban olyan távolságtartóvá válik, ami megrémiszt. Nem szól hozzám a hazafelé vezető úton, otthon némán befekszik az ágyába, és hátat fordít nekem, de az teszi fel az i-re a pontot, amikor éjjel arra eszmélek, hogy sír. Mégis mivel váltottam ezt ki belőle? Őszintén elmondtam neki, hogy mi a véleményem az emberi létről, de ha szeret, akkor úgy kell elfogadnia, amilyen vagyok. Ha szeret, figyelembe kell vennie a döntésemet, és nem kényszeríthet arra, hogy olyat tegyek, amit nem akarok. A barátok nem járhatnak mindig a másik kedvében, de attól még barátok maradnak, ugye? Nem tudnám elviselni, ha emiatt elveszíteném Jae-t, de azt sem, ha behódolnék a kérésének, csak hogy újra minden a régi legyen köztünk.

Nem tudom, mit keresek Euijin háza előtt. Percekig álldogálok azon töprengve, bemenjek-e, vagy forduljak vissza, és töltsem az estét szokás szerint Youngjae-vel. A szívem az otthonom felé húz, mégis a kíváncsiságom nyer, melynek köszönhetően hamarosan a tömeg közepén találom magam. Nem szándékozom ezek után rendszeresen összejárni a nagymenőkkel, de egyszer szeretnék belekóstolni abba az életformába, amit a suli „királyai” folytatnak. Sokszor csábítgattak, de ahányszor megkörnyékeztek, mindig visszautasítottam a közeledésüket, és Youngjae társaságát választottam. Részben talán azért kötöttem itt ki, mert délután nagyon csúnyán összevesztem a legjobb barátommal, és most nem merek a szeme elé járulni.

Youngjae a könyvtárban volt, megbeszéltük, hogy találkozunk az udvaron, de amíg vártam rá, Euijin odasomfordált hozzám. Furcsa dolgokat kezdett pusmogni a fülembe, dolgokat, amiknek nem is értettem a jelentését, mégis megismételtem Youngjae-nek, amikor kilépett az ajtón. Ha nem lennék fából, azt hinném, Euijin hipnotizált, mert magamtól sosem mondanék olyat, amivel fájdalmat okozhatok Jae-nek. Az a barom érthetetlen módon hatást gyakorolt rám, melynek következtében a barátom fejéhez vágtam azokat a gonoszságokat, amiket Euijin ültetett el bennem, és amelyek gyökeret eresztettek, majd elburjánzottak:

– Te csak azért lógsz folyton rajtam, mert buzi vagy. Velem akarod pótolni Daehyun hiányát, akivel egy évvel ezelőtt szakítottál. Ez az út nem helyes, meg kéne változnod. De ha melletted maradok, nehezebb lesz a helyzeted, ezért mostantól inkább Euijinékkel fogok bandázni. Persze ettől még lehetünk barátok, csak nem leszünk sülve-főve együtt, mint eddig.

Nem tudom, mit takar az a b betűs jelző, de valószínűleg akkor is Youngjae lelkébe gázoltam volna, ha azt kihagyom a monológomból. Szóról szóra bennem élnek azok az átkozott mondatok, amik elhagyták a számat, ahogy az is, milyen fájdalmas kifejezés költözött Youngjae arcára, amikor elrohant. És én ahelyett, hogy utána mentem volna, egész délután az utcákat róttam, míg végül ide hozott a lábam. Egy kis részem tényleg arra vágyik, hogy úgy mulasson, mint az itt található fiatalok, ugyanakkor folyton azon jár az eszem, mit csinálhat most Youngjae. Szemét módon azt kívánom, hogy utánam sírjon az ágyán fekve, mert azt nem bírnám elviselni, ha Daehyunnal sutyorogna telefonon…

– Te más vagy, mint a többi veled egykorú fiú – huppan le mellém egy mosolygós lány, és a karját átvetve a vállamon csábosan felveszi velem a szemkontaktust.

– Ja, mivel fából vagyok – horkantok fel cinikusan, eltolva magamtól a kezét.

– Nem úgy értem. A mai fiúk csak szexelni akarnak, de veled lehet beszélgetni, táncolni… Mit szólnál ahhoz, ha járnánk? – Meg sem várva a válaszomat, a lány felrángat a helyemről, és a táncparkett közepére cipel. Fogalmam sincs, hogy hívják, ennek ellenére járni akar velem? Oké, az igaz, hogy volt hozzá néhány kedves szavam, de szerintem ennyi nem elég ahhoz, hogy belevágjunk egy kapcsolatba. Mellesleg egyáltalán nem jön be, ahogy rázza magát, ahogy a haját dobálja, sőt, folyamatosan csak az lebeg a szemem előtt, amikor Youngjae-vel szoktunk táncolni a szobánkban. Azokat a pillanatokat imádom, ezek viszont feszélyeznek, pedig egy csomóan tátott szájjal bámulják a mozdulataimat, amiket néhányan megpróbálnak leutánozni, de hamar feladják, mert képtelenek rá.

Kimenekülök a kertbe, mert bár nem lélegzem, úgy érzem, menten megfulladok. Fel nem foghatom, hogy mi a jó abban, hogy mindenki, aki eljött, részegen dülöngél, hangosan kiabál, a fiúk egyszerre több csajt fogdosnak, a lányok egymás után több pasi ölébe ülnek bele. Szinte mindegyik percenként cigizni rohangál, az egyik nem kicsit beállt csávó felkerget egy macskát a közeli fára, akinek keserves nyávogására senki ügyet sem vet. Szóval Euijin szerint ilyen egy király élete. Hát akkor köszönöm szépen, de én nem akarok az lenni. Inkább maradok a szürke kisegér státusznál egy igaz baráttal az oldalamon, már ha Youngjae szóba áll még velem. Ezeknek lövésük sincs a barátságról vagy a szerelemről, nem tudják, milyen valójában boldognak lenni, ezért egy álboldogságba menekülnek, miközben tudtukon kívül tönkreteszik magukat.

– És most következik az est fénypontja! Látod azt a tüzet ott, Zelo? Sétálj bele! Irtó nagy show elem lesz, és úgysem eshet bajod, hiszen nem érzed a fájdalmat. – Ez az idióta ennyire hülyének néz engem? Ha tűzbe vetem magam, meghalok, amit nyilván nem fogok megtenni semmilyen ócska show elem kedvéért. Sarkon fordulok, mert ettől a kérésétől végleg betelt a pohár, de mielőtt kereket oldhatnék, megragadja a kezem, és a kert közepén táncoló lángok felé kormányoz. – Ma este máglyára foglak vetni, fabáb. A haláloddal két legyet üthetek egy csapásra, mivel fájdalmat okozhatok annak a köcsögnek, a csajom meg végre ki fog verni téged a fejéből, ugyanis teljesen rád van állva…

Hogy juthattam el idáig? A filmek szerint az emberek is gyakran átesnek hasonló válságon tiniként, de azt gondoltam, nekem több eszem van náluk. Mégis beleestem abba a csapdába, hogy elárultam azt, aki mindig mellettem állt, azért, hogy egy felszínes bagázs tagjává válasszanak. Az egész akkor kezdődött, amikor megmondtam Youngjae-nek, hogy nem akarok átváltozni. Attól fogva állandóan feszült volt a légkör körülöttünk, és csak egy-két órára tudott megfeledkezni a sérelmeiről. A tudat, hogy valami elromlott köztünk, idekergetett, ez könnyebb útnak bizonyult annál, hogy megpróbáljam helyrehozni a kapcsolatunkat. Megérdemlem a vesztem, nyugodtan áldozzanak fel, mert Jae nélkül úgy sincs értelme az életemnek.

– El a kezekkel a fiamtól! – Megtántorodom, amikor hirtelen meghallom Égszínkék hangját. Lelkileg felkészültem arra, hogy ez a vadállat a következő pillanatban a tűzbe hajít, és annak ellenére, hogy lehetetlen, úgy reszkettem, mint egy nyárfalevél, de akkor a semmiből felbukkant az én tündérem, aki elhagyva a kislányos stílusát, anyatigrisként vetődött Euijin elé. – Te nem packázhatsz a gyerekeimmel, Lee Euijin! Megmondtam neked, hogy ha még egyszer szemétkedsz, varanggyá foglak változtatni, hát tessék!

Megrökönyödve konstatálom, hogy nem csak Euijin, az egész bulizós sereg békává változott egy szempillantás alatt. Égszínkék nagyon dühös lehet, amit villámokat szóró tekintete is igazol, de amint elvégzi a dolgát, odaszalad ahhoz az ominózus fához, hogy leszedje róla a cicát, akihez úgy gügyög, mintha egy perccel korábban nem okádott volna tüzet.

– Jól vagy? – Még szerencse, hogy nincs szívem, mert lefogadom, hogy infarktust kapnék nagy örömömben, amikor észreveszem a kocsiból kipattanó Youngjae-t. Ezek szerint nem sírdogált miattam az ágyán, és nem is folytatott hosszúra nyúlt telefonbeszélgetést, hanem aggódott értem, és eljött megmenteni. Ha nem riasztja az anyukáját, már szénné égtem volna, így viszont épen és egészségesen ölelhetem magamhoz. El kell mondanom neki, hogy ez a buli über gáz volt, hogy mindenki totál hülye, meg hogy rajta kívül nincs szükségem másra. Tudnia kell, hogy éppen azt terveztem, hogy hazamegyek, és veszek neki egy bocsánatkérő süteményt a kedvenc cukrászdájából.

– Kaptok fél órát. Az alatt azt csináltok, amit akartok, aztán visszaváltoztatom ezeket a marhákat, bár szerintem a szüleiknek is szívességet tennék azzal, ha így hagynám őket. – Égszínkék beül az autóba, és beindítja a motort, de gyanítom, nem fog messzire menni. Youngjae-vel kérdőn egymásra nézünk, majd egyszerre indulunk meg az ajtó felé, mintha olvasnánk a másik gondolataiban. Legszívesebben egy perccel sem tartózkodnék tovább ezen a helyen, de mivel az anyukánk felbujtott, kedvem támadt egy kis bosszúra, amit vétek lenne kihagyni.

A gyerekekből lett békák kétségbeesett brekegésétől zeng a ház, ezért jól felhangosítjuk a zenét, hogy elnyomja a kellemetlen zajokat. Az első tíz percet az ámokfutásnak szenteljük, vagyis vörösbort locsolunk a szülők ágyára, koszos cipővel nyomot hagyunk minden létező helyiségben, összetörjük azt a poharat, ami állítólag Euijin kedvence, ledobáljuk a képeket a falról, és ehhez hasonló csínytevéseket követünk el. Nem vagyok a bosszúállás híve, tudom, hogy nem vezet semmire, nem old meg semmit, mégis van az a pont, amikor már képtelenek vagyunk logikusan gondolkodni, és olyan jól esik megtorolni mindazt, amit hosszú időn át kaptunk. Mellesleg egy törött pohár véleményem szerint nem számít megfelelő elégtételnek a Youngjae lelkén ejtett sebekért cserébe, de azt remélem, hogy a mai este után Euijin kétszer is meggondolja, hogy folytatja-e a kínzásait. Ha nem tér jobb észre, én esküszöm, megkérem Égszínkéket, hogy megint változtassa békává, aztán egy mozdulattal eltaposom, hiszen azt senki se tudná bizonyítani, meg egy fabábut úgysem csuknának le.

– Szerinted, ha Euijint valaki megcsókolná, herceggé változna? – kuncog Youngjae, amikor belebotlik az egyik felháborodott békába, akiről azt feltételezi, hogy ő lehet a vezér. Kiveszem Jae kezéből a piás üveget, amit eddig szorongatott, mert úgy vélem, túl sokat ivott, és inkább a lábamnál ugrándozó varangyra löttyintem. Elég furcsa ez a szituáció; körülöttünk egy háborús övezetre emlékeztet a terep, mindenhol békák hemzsegnek, én mégis sokkal jobban élvezem a Youngjae-vel való bulizást. Ő az egyetlen, aki fel tudja venni az általam diktált tempót, amikor táncolunk, viszont nem görcsöl rá arra, hogy tökéletesen leutánozza a lépéseimet, inkább csak élvezi a zene áramlását, ami összekapcsol minket. Nevetünk, bohóckodunk, mellette nem érzem egy élettelen fadarabnak magam, amivel csak azért haverkodnak, hogy cirkuszi mutatványost csináljanak belőle. A többiek kiröhögnek, amíg Jae a beszólásaimon vigyorog, a többiek nem tudják, hogy mennyit veszítenek azzal, hogy nem állnak szóba ezzel az imádnivaló sráccal, bár én személy szerint nem bánnám, ha csak az enyém lenne…

– Te részeg vagy! – csapok Youngjae kezére a következő feles legurítása után. Nem értem, minek iszik, amikor mi a nélkül is jól tudjuk érezni magunkat. Az alkoholtól mindjárt úgy fog hányni, mint az agyon sminkelt plázacicák, akik akkor bezzeg nem törődnek a külsejükkel, amikor egy bokorba öklendeznek. Vagy össze fognak akadni a lábai, és elesik, pedig én még táncolni akarok vele. Sajnos be kell látnom, hogy a pörgős számoknak kénytelen leszek búcsút inteni, ezért berakok egy lassú, romantikus dalt, hátha a támogatásomnak hála nem fog összeesni. A derekára helyezem a kezem, és közelebb húzom magamhoz, bár nincs egyszerű dolgom, mert alig áll a lábán. Ő könnyűszerrel fel tudna emelni, ha engem kéne hazacipelni, de én mihez kezdjek, hiszen akkor sem igazán bírom el, amikor rám támaszkodik.

– Vannak, akik azért isznak, hogy jobb legyen a hangulatuk. Mások bánatukban vedelnek, de én… Én azért ittam, hogy bátorságot merítsek. Zelo… Nem tudom, hogy Euijin herceggé változna-e egy csóktól, de nem akarom kipróbálni, mert előbb hánynám el magam tőle, mint a piától… Viszont… Az anyám egy tündér, te pedig egy beszélő fabábú vagy, úgyhogy hiszek a csodákban… Ha megcsókolnálak, talán emberré változnál… Tudom, hogy te nem akarsz emberré változni, de amikor már az lennél, lehet, hogy annyira tetszene, hogy örökre az akarnál maradni. Csak tegyünk egy próbát!

Nem féltem, amikor pár centin múlott, hogy egy autó belém száguldjon, nem féltem, amikor üldözőbe vett egy kutya, ahogy akkor sem, amikor leestem a lépcsőn, mivel elvétettem egy lépést. Vajon miért rémülök halálra, amikor Youngjae úgy néz rám, ahogy az anyukája apára szokott? Miért félek annyira attól a csóktól, amikor tudom, hogy lehetetlen, hogy emberré változzak tőle? Hogy szerethet egy tárgy, aminek nincsen szíve? Mert ha eddig még nem sikerült realizálnom, most végleg tudatosul bennem, hogy én szeretem Youngjae-t. Szeretem, mint a legjobb barátomat, de úgy is, ahogy egy férfi szokott egy nőt. A filmekben, a környezetemben mindig azt láttam, hogy a fiúk lányokkal csókolóznak, és fel sem merült bennem, hogy két azonos nemű is megteheti ezt. De ahogy beleveszek Jae szerelemittas tekintetébe, egyre biztosabb vagyok abban, hogy annyira vágyom arra a csókra, mint ő.

Youngjae hezitálás nélkül a számra nyomja az övét. A csalódottság hullámokban tör rám, annyira kiborít, hogy nem érzek semmit. Nem érzem, amikor az ajkai az enyémekre simulnak, amikor az ujjait végighúzza a nyakamon, amikor a könnyei a vállamra hullnak. De az még jobban elkeserít, hogy Jae nem azt érdemli, hogy egy merev fadarabot ölelgessen; arra van szüksége, hogy valaki bőrének a forrósága perzselje, hogy puha ajkak vegyék birtokba a száját. Ezenkívül a békákkal teli hely is totál nevetséges, a zene időközben átváltott valami borzalmas metálra, így egyre mélyebbre húz a bánat, amíg továbbra is a karjaimban tartom, hogy ne essen el.

– Azért nem sikerült, mert egy lánynak kellett volna megcsókolnia… Ha egy lány csókolt volna meg, biztos átváltoztál volna, de én fiú vagyok… – zokogja szívet tépően a kezemet markolászva. Nem bírom őt ilyen állapotban látni. Bármit megtennék azért, hogy újra mosolyt csaljak az arcára, ráadásul most már nem csak miatta szeretnék ember lenni, hanem magam miatt is. Végre kétségek nélkül, világosan látom a helyzetünket: Jae azért akarta, hogy átváltozzak, hogy olyan dolgokat csinálhassunk, mint a párok. Amíg nem tudatosult bennem, mit érzek valójában iránta, nem érdekelt a kérdés, de hirtelen annyira vágyom az érintéseire, hogy most rögtön átesnék a procedúrán.

– Senki más csókja nem kell, csak a tiéd, hallod? Ígérem, hogy holnap…

A békák egyszeriben újra ember alakot öltenek, a zene még hangosabbra vált, úgyhogy lefogadom, hogy Jae nem hallotta, amit mondtam neki, ráadásul kábé állva alszik, szóval itt az ideje lelépni innen. Égszínkék segít elvonszolni az autóig a fiát, de otthon én dugom őt ágyba. Annyira szeretném egész éjszaka simogatni, de a rohadt fa kezem érintése cseppet sem esne jól neki, ezért leküzdöm magamban a késztetést, és a másnap reggelre koncentrálok, amikor meg fogom kérni Égszínkéket, hogy legyen a segítségemre.

– Csinálj belőlem embert! – rontok be kopogás nélkül Égszínkék és apa szobájába. A tündér elhátrál a tükörtől, melyben tetőtől talpig végigmérte magát, mielőtt megzavartam. Valami nagyon fura rajta, de csak hosszas bámulás után jövök rá, hogy a tűzpiros ruha olyan szokatlan, amit magára öltött. Farkasszemet nézünk egymással, miközben ő azt próbálhatja megfejteni, miért akarok hirtelen normális gyerek lenni, amikor eddig foggal-körömmel tiltakoztam ellene, én pedig azon morfondírozok, hogy eshetett a választása egy ilyen árnyalatú szerelésre. Azt hiszem, mindkettőnket a szerelem vitt a változások útjára. Apa imádja a pirosat, ezért Égszínkék képes volt kilépni a komfort zónájából, hogy a kedvére tegyen, holott lerí róla, hogy feszélyezi ez a viselet. Én is félek azoktól a dolgoktól, melyeket emberként fogok megtapasztalni, de Youngjae kedvéért bármit bevállalnék. – Azt szeretném, ha Daehyunná változtatnál, mert Youngjae annak biztos nagyon örülne.

– Ó, szóval a fiam miatt jutottál erre az elhatározásra. Hidd el, nem kell másnak kiadnod magad ahhoz, hogy szeressen – jegyzi meg ellágyulva, majd óvatosan végighúzza ujjait az állam vonalán. Ebben a pillanatban jobban vágyom arra, hogy érezhessem a simogatását, mint valaha. Úgy kavarognak bennem a gondolatok, hogy mindjárt felrobbanok, ezért szükségem lenne egy anyai ölelésre, hátha az csillapítaná a rémületem. Vajon milyen lesz, amikor megsuhint a varázspálcájával? Fájdalom fog gyötörni, amikor a csontok a helyükre rendeződnek, vagy fel sem fog tűnni, hogy már nem fa, hanem hús borítja a testem. Hazudnék, ha azt állítanám, nem izgulok, amikor Égszínkék magasba emeli a pálcáját, és automatikusan lehunyom a szemem, mint a gyerekek, akik azt hiszik, ezzel elkerülhetik a szörnyek támadását. – Zelo, nézz már bele a tükörbe! Olyan kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményed! Egyszer csináltam kutyából cicát, meg undi kajából finomat, de sosem változtattam még emberré egy fabábut…

– Égszínkék! Igazán jó munkát végeztél, kivéve… Tudom, hogy ez a kedvenc színed, de én passzolnám a kék hajat, és a szemem se legyen olyan, mintha kontaktlencsét viselnék.

– Igazad van, ez az én színem. Akkor legyen mondjuk pink a hajad vagy narancs?

– Végre átlagos szeretnék lenni, úgyhogy maradjunk a feketénél, kérlek!

– Annyira unalmas vagy! Még egy szőkét sem vállalsz be? Esetleg sötétbarnát? Jól van na, de finnyás lett valaki! – Égszínkék össze-vissza hadonászik a pálcájával, felvillantva előttem megannyi színárnyalatot, hátha valamelyik elnyeri a tetszésemet, de mivel mindegyik tükörképem látványára csak egy fintort kap, végül megajándékoz egy értelmes külsővel. Megállapítom, hogy az orrom lehetne egy cseppet kisebb, de ezt magamban tartom, mert nincs időm a további mókázásra. Nem igazán tudom elsőre felfogni, hogy az az arc, az a test, amit a tükörben látok, hozzám tartozik, ezért oldalra lesek, hogy megbizonyosodhassak arról, nem egy idegen villant ezer wattos vigyort rám.

– Sikerült! Amúgy mondtam már, hogy eszméletlenül dögös vagy ebben a cuccban? Szólíthatlak mától Piroskának? – kiáltom mámorosan, és ahelyett, hogy tüzetesebben tanulmányozni kezdeném az új testem, Égszínkékhez rohanok, hogy jó szorosan a karjaimba zárhassam. Amikor egy kicsit elhúzódom tőle, észreveszem, hogy varázsolt némi kék árnyalatot díszítésképpen a piros ruhába, ami kuncogásra késztet. Nem sokáig bírta a színe nélkül.

– Kételkedtél a szakmai tudásomban? Nem számított elég meggyőző referenciának, hogy egy kutyából cicát csináltam? Amúgy meg te vagy a legjobb alkotásom! Keresd meg a fiam, mielőtt beléd szeretnék! Ha esetleg visszautasítana, szívesen lecserélem az apádat egy ilyen tökéletes példányra. – Gyengéden rácsapok a tündér karjára, aztán vele együtt nevetek. A vidámságunk betölti a házat, Égszínkék csilingelő kacaja keveredik öblös hahotázásommal, ami többszörösen verődik vissza a falakról. Nemcsak a külsőm változott meg, a hangom elmélyült, ez szintén rendkívül tetszik, úgyhogy még akkor is félhangosan összefüggéstelen szavakat mormolok magam elé, amikor az utcákat járom. Kár, hogy Jae elment otthonról, mert alig bírom kivárni, hogy találkozzunk. Csak egy fél órára hagytam el a szobánkat, hogy lelkileg felkészüljek a nagy műveletre, de mire visszamentem, már hűlt helyét találtam.

Biztosra veszem, hogy az emberek bolondnak néznek. Eddig azért mustráltak, amikor elhagytam a házat, mert egy járó, beszélő fabábú voltam, most meg a fura viselkedésem miatt nem bírják levenni rólam a szemüket. Muszáj volt minél hamarabb elindulnom otthonról, így kénytelen vagyok útközben felfedezni az új dolgokat. Mélyeket szippantok a levegőből, de nem vagyok elragadtatva a benzin szagtól meg a hidegtől, ami a tüdőmbe áramlik. A buszon megtaposnak, az egyik cicababa rám önti a forró teáját, amint belépek abba a kávézóba, ahol Égszínkék szerint Youngjae tartózkodik. Morcosan pillantok körbe, mivel több ponton érzek fájdalmat, arról nem is beszélve, hogy a kezem szarrá fagyott, amíg ideértem. Legszívesebben hazarohannék, és megkérném a tündért, hogy haladéktalanul változtasson vissza, mert ez a lét nem nekem való, de amikor megragadom a kilincset, hogy sürgősen az ajtó túloldalán teremhessek, a pillantásom Youngjae szomorkás tekintetébe mélyed, aki fogva tart, magához láncol, ezért egy nagy lélegzetvételt követően határozottan az asztalához lépek.

– Te vagy i’llbeyourvalentine? – kérdezi kissé megszeppenve, amikor kihúzom a vele szembe lévő széket. Fogalmam sincs, miről gagyog, pedig Égszínkék említette, hogy Youngjae megismert valakit az interneten, akivel találkozót beszélt meg ezen a helyen. Úgy látszik, szerencsém van; a srác beijedt, ezért nem jött el, így egy kis időre átvehetem a szerepét. Hogy miért nem ugrok a nyakába azzal a hírrel, hogy megtettem azt, amit oly régóta szeretett volna? Nem tudom. Tesztelni akarom, hogy ilyen formában is tetszem-e neki, hogy nemcsak az a „játékszer” bűvölte el, aki ezelőtt voltam.

– Mit szólsz a kinézetemhez? Mármint… eddig csak neten keresztül beszélgettünk, de most itt vagyunk szemtől szemben… Te nagyon bejössz ám nekem! – Jesszusom, asszem, ez elég rossz kezdés volt! Egyrészt nagyképűnek fog tartani, másrészt egy rámenős baromnak. Úgy döntök, inkább befogom a számat, és belemerülök a forró csoki kavargatásába, melynek illatát magamba szívva próbálom lenyugtatni háborgó lelkem. Amikor belekortyolok a gőzölgő italba, a mennyországban érzem magam, és percekre beleveszek az illatok és ízek keltette kavalkádba. Eddig csak láttam és hallottam, ami körülöttem zajlik, most, hogy a többi érzékszervem is működésbe lépett, annyi inger ér, hogy konkrétan megszédülök.

Egy valami hiányzik, és annak ellenére, hogy tudom, Youngjae nem fogja jó néven venni, az asztalon pihenő kezére helyezem az enyémet. Esküszöm, vissza kell tartanom a könnyeimet, amikor az ujjaim selymes bőréhez érnek, és megálljt kell parancsolnom magamnak, pedig a szívem majd’ kiugrik a helyéről, annyira szeretnék továbbmenni. Eddig nem is éreztem, hogy dobog valami a mellkasom közepén, de amint hozzáérek, a testem extázisba esik, amit nehezen tudok kontrollálni, ha ilyen boci szemeket mereszt rám. Közelebb hajolok hozzá, muszáj megkóstolnom, milyen ízesítésű italt fogyasztott, de mielőtt találkozhatna az ajkunk, hátrahőköl, és kirántja a kezét az enyém alól.

– Ez nem fog menni… Gyakran chateltünk az utóbbi időben, de csak azért próbáltam barátkozni veled, hogy elfelejtsek valakit. Idejöttem, hogy belevágjak egy olyan kapcsolatba, amit nem élveznék, csak hogy kiverjem őt a fejemből, de rájöttem, hogy ez egy oltári nagy baromság. Inkább leszek reménytelenül szerelmes, minthogy egy álkapcsolatban éljek. És tudod, mi a legszánalmasabb a történetemben? Hogy egy fabábuba vagyok szerelmes! Beleszerettem egy élettelen tárgyba, aki nem akar ember lenni, mert olyan gyerekes, hogy idegesítené, ha pisilnie kéne, meg ennivalóra költenie, satöbbi… Ő nem szeret engem. Ha szeretne, feladná a kényelmet, kockáztatna, és ha kell, tűzbe menne értem…

Youngjae felpattan a székéről, hogy a kijárathoz rohanhasson. Leforrázva üldögélek egy darabig a helyemen, egyszerűen nem tudom, mit kéne tennem, a szívemben támadt fájdalom könnyeket csal a szemembe. Hagyom, hogy a cseppek végigcsorogjanak az arcomon, nem törlöm le őket, mert a létezésük is bizonyítékul szolgál arra, hogy ember vagyok. Youngjae tévedett. Azt hiszi, nem szeretem, hogy nem tennék meg mindent érte, és én nem világosítottam fel az ellenkezőjéről.

Fabábuként már rég utána szaladtam volna, de ez az átkozott test olyan reakciókat produkál, melyektől moccanni sem bírok. A lábaim lebénulnak, alig kapok levegőt, a szívem pedig tutira leállt, amikor Jae távozott, úgyhogy nem volt hosszú életem, mert bármelyik pillanatban meghalhatok. Azt kétlem, hogy Égszínkék egy halottat is fel tudna támasztani, ami elkeserít, de az borít ki legjobban, hogy halálom előtt nem vallottam szerelmet annak a fiúnak, aki a mindenséget jelenti számomra. Tegnap este, amikor úgy lehangolt, hogy nem érezhetem őt, félreérthette a reakciómat. Azt feltételezte, azért vágok fancsali képet, mert nem viszonzom a szeretetét, ezért arra az elhatározásra jutott, hogy találkozik az internetes pasival, és végleg lemond rólam.

Taktikát kell váltanom, nem adhatom fel ilyen könnyedén. Youngjae másnak hitt, nem úgy viselkedtem, mint Zelo, a bolondos, vidám barátja, hanem mint egy megjátszós ficsúr, ami érthető módon nem tetszett neki. Ha tudná, hogy miatta megváltoztam, hogy én is szeretem őt, nem így reagált volna. Reménnyel felvértezve célzom meg a házunkat, és az utam során egyre csak azokat a mondatokat ismételgetem, amiket az ajkára fogok suttogni. Futva teszem meg a távot, ami lehet, hogy rossz ötlet, mert mire hazaérek, úgy szúr az oldalam, mintha egy kést döftek volna bele. Vannak előnyei annak, ha fából van a lábad, hisz akkor nem érzed, ha rátaposnak, nem érzed, hogy majd’ leszakad egy kis kocogás után. Meg kéne érdeklődnöm Égszínkéktől, hogy az nem lehetséges-e, hogy félig fa maradjak…

– Na, hogy tetszik Zelo? Bár elmúlt már a szülinapod, ezzel az ajándékkal kedveskednék neked, kicsikém! – Youngjae megtántorodik a lépcsősor tetején, ezért meg kell kapaszkodnia a korlátban. Tudom, hogy Égszínkék nem tehet arról, hogy elszólta magát, mivel ő azt hiszi, mindent elmondtam a fiának, ettől függetlenül haragszom rá. Miután átváltoztatott, megöleltem, de teljesen máshol jártak a gondolataim, így nem emlékszem, milyen volt az illata: anyás vagy inkább tündéres vagy tündéresen anyás… Gonosz vagyok, amikor félrelököm őt, hogy feltrappolhassak a lépcsőn, de nem bírom irányítani a bennem tomboló érzelmeket. Bábuként folyton vidám voltam, amikor néha felbosszantott valami, az akkori dühömet képtelenség összehasonlítani azzal, amit most érzek. Mióta lélegzem és ver a szívem, minden felerősödött, és attól félek, a fejem hamarosan ketté fog hasadni a sok új információtól.

– Szeretlek Youngjae! Feladtam a kényelmet, és kockáztattam… Ha azt szeretnéd, tűzbe is megyek érted, bár annak rossz vége lenne, és én még jó sokáig akarok élni. Veled. – Amikor felérek Youngjae-hez, reszkető karom a teste köré fonom, és egy darabig nem mozdulok, csak beleveszek forró lélegzeteibe, melyek az államat csiklandozzák, a felgyorsuló lüktetésbe, ami ezúttal nem az én szívemtől származik, majd lassan lehajolok, hogy a homlokára nyomhassak egy apró csókot. A bőre égeti a számat, de ez nem akadályoz meg abban, hogy folytassam felfedezőutamat egészen az álláig. Amikor tekintetem a szájára siklik, mindketten nagyot nyelünk, a következő pillanatban azonban olyan közel kerülünk egymáshoz, mintha egy levegőt szívnánk, mintha a csóknak köszönhetően az egész lényünk egyesülne.

Túl mohó vagyok, egyszerre akarok megtenni több lépést. A normális párok lassanként haladnak fokról fokra, de az totál képtelenség, hogy megvárjam a harmadik randit, és csak az után merészkedjek a kezemmel a pólója alá. Ma van a születésnapom, tulajdonképpen újszülöttnek számítok, de egy tizenhét éves testet nem könnyű kordában tartani, főleg ha egy olyan szerelmes lélek került bele, mint amilyen az enyém. Youngjae a falnak esik nagy hevességemben, mire realizálom, hogy veszélyes vagyok rá nézve, ezért el akarok távolodni tőle, de az ingemnél fogva visszaránt magához. A testem ösztönösen cselekszik, pedig fogalmam sincs arról, mit kéne csinálnom. A kezem simogat, a szám csókol, és történik még valami velem, amit nem tudok megnevezni, de ez az egész annyira jó, hogy az agyam működése gyorsan leáll, hogy a többi testrészem vehesse át a helyét.

– Engedj el! – zihálja Youngjae, mialatt eltaszít magától, hogy leroboghasson a földszintre, majd ki a házból. Leülök a legfelső lépcsőfokra, arcomat a tenyerembe temetve próbálom megfejteni, hogy mi történt, de egyfolytában csak feldúlt tekintetét látom magam előtt, és a cipője dübörgését hallom, ami hangosan koppant a lefelé vezető lépcsőfokokon. Megint sírok. Hosszú időn át nem sírtam, úgy látszik, a sors egy nap alatt akarja bevasalni rajtam az elmaradásomat. Tizenhét évig gondtalanul éltem, azt tettem, amit szerettem volna, apa sosem fegyelmezett, sosem tagadott meg tőlem semmit. Aztán jött egy fiú, aki bár nem szándékosan, mégis megsebzett, miatta ismerkedtem meg a fájdalommal, a lemondással, a csalódással. Azzal, hogy itt hagyott, bebizonyította, hogy nem kaphatok meg mindent, hogy mostantól bele kell törődnöm abba, hogy van az életnek kevésbé napos oldala is. De ha nem kellek neki, mi értelme van ennek az egésznek? Ha többé nem érezhetem azt a földöntúli mámort, amit pár perccel ezelőtt, minek tűrjem el a szenvedést?

– Szerinted nem tetszik neki az új külsőm? – motyogom Égszínkék vállába, amikor leül mellém a lépcsőre. Egy pillanatra megfeledkezem a kínról, hogy rá koncentrálhassak, és kiskutyákra hajazó módon körbeszaglászom. Mivel nem ismerem az illatokhoz tartozó neveket, nem tudok mit párosítani hozzá, de magamban eldöntöm, hogy olyan illata van, mint amilyen a felettünk húzódó égboltnak lehet. Amikor átölel, egy csapásra eltűnik az a bohókás tündér, aki annak ellenére, hogy a negyvenes éveit tapossa, úgy viselkedik, mint egy tini lány, és én is az anyja oltalmát kereső kisfiúvá avanzsálok hormonoktól túltengő fiatal helyett. – Talán túl magas lettem, és ez zavarja. Nem lehetnék pár centivel alacsonyabb? Esetleg próbálkozzunk meg mégis a pink hajjal?

– Ne butáskodj, édesem! Youngjae nem a külsőd miatt szeretett beléd, és nem is azért utasít el. Egyszerűen összezavarodott. Amikor kicsi volt, hónapokon keresztül hisztizett egy kis autóért. Amint megkapta, a sarokba hajította, és napokig felé sem nézett. De mint kiderült, nem azért csinálta ezt, mert már nem kellett neki az autó, csak annyira meglepődött, hogy megkapta azt, amire olyan nagyon vágyott, hogy nem tudott vele mit kezdeni. Miután lenyugodott, beleült, és évekig ki se lehetett belőle szedni. Szerintem még ma is abban ücsörögne, ha idővel nem ment volna tönkre a súlya alatt – nevet fel kurtán. – Menj utána, és biztos lehetsz benne, hogy soha többé nem fog elengedni. Te nem vagy olyan gyenge, mint az a kis autó, szóval még hosszú évek múlva is el fogod bírni a súlyát… – kacag pajkosan, mire elönti az arcomat a forróság, és valószínűleg a fülem tövéig elvörösödöm. Még egyszer megszorongatom Égszínkéket, és megígérem neki, hogy bármi történjék, nem fogom feladni, aztán Youngjae után eredek.

Ismét futok, továbbra is farkasordító hideg van, ráadásképp az eső sem kímél, ami elég indoknak tűnik ahhoz, hogy visszaforduljak, és könyörögjek Égszínkéknek a régi életemért, de mielőtt bedobhatnám a törölközőt, felsejlik bennem az a csodálatos érzés, ami akkor kerített hatalmába, amikor Youngjae a karjában tartott, így megfutamodás helyett még gyorsabb tempóra kapcsolok. Nem hoztam esernyőt, a cipőm beázott, mivel nem tudok még a pocsolyákra is figyelni, de mindez mit sem számít, ha kárpótlásul Jae csókjai az enyémek lehetnek. Pár perc után ráébredek, hogy céltalanul igyekszem a semmibe, ezért megállok egy benzinkút mellett, hogy kis pihenőm közepette átgondoljam, mégis hova mehetett a szerelmem.

– Te jó ég, Zelo, mit művelsz? Mostantól nem viselkedhetsz ilyen felelőtlenül, mert már semmi sem óv meg a betegségektől, és ha veled történne valami, én… – El sem hiszem, hogy Youngjae a közelben volt, és kiszúrta, hogy itt vacogok. Azon nyomban közelebb lép hozzám, és leveszi az egyik kesztyűjét, hogy az én kezemre húzza, baljának ujjait pedig az én jobbomra kulcsolja, hogy a zsebébe süllyeszthesse őket. Megszólal bennem a riasztó, ami azt jelzi, hogy csak azért ilyen kedves, mert az egészségemért aggódik, ha szebb idő lenne, ide sem jött volna hozzám, de folyamatos cirógatása hamar elhallgattatja az agyamban vijjogó szirénákat.

– Jae… Nem bánom, ha a sarokba hajítasz egy időre. Várni fogok rád, és… – Rémülten rezzenek össze, amikor egy fura hang félbeszakít, ami a hasam felől érkezik. Youngjae önfeledten felnevet zavarodott képemet látva, és megszorítja a kezem, ezzel biztosítva arról, hogy minden rendben van.

– Korog a pocakod. Arra nem is gondoltál, hogy enned sem ártana?

– Ne mondd azt, hogy pocak, nem vagyok kisgyerek! Mellesleg ez szörnyen kiábrándító. Romantikázni szeretnék, erre egy ilyen alantas tevékenység véget vet a pillanat varázsának…

– Ne nyafogj már, mert tényleg egy kisgyerekhez fogsz hasonlítani. Amúgy miért csinált belőled anyám egy égi meszelőt? Frusztrál a magasságod.

– Engem meg a korgó gyomrom frusztrál, úgyhogy kvittek vagyunk. – Youngjae megelégeli kis vitánkat, és berángat a velünk szemben található gyorsétterembe. Megkérdezi, mit ennék szívesen, mire csak tanácstalanul ingatom a fejem, így végül a kedvenc menüjét rendeli nekem is. Egyszerűen lenyűgöz a hamburger íze, bár simán lehet, hogy csupán elfogultságból áradozok annyit a kajáról, mert úgy gondolom, az a legfinomabb étel, amit Youngjae szeret. Az evéssel kapcsolatban ugyanaz a helyzet áll fenn, mint a csókolózással, úgyhogy nehezen tudom abbahagyni, mindig újabb fogásokat akarok kipróbálni. – A francba! Valami megint nem stimmel! – kiáltok pánikba esve, mire a fél helyiség ránk kapja a tekintetét. Néhány körkérdés után Jae-nek sikerül kiderítenie, hogy pisilnem kell, ezért puskagolyóhoz hasonló sebességgel sprintelek a mosdóba, csakhogy nagy siettemben megfeledkezek arról, hogy nem mindegy, melyikbe robbanok be. Két felháborodott női sikoly magamhoz térít, így gyorsan célba veszem a mellette lévőt, de csak az isteni szerencsén múlik, hogy még időben le tudom tolni a gatyámat. A rohadt életbe, újszülöttnek számítok, lehet, hogy nem ártana elgondolkodni a pelenkán!

–  Minden oké? – érdeklődik kissé aggódó tekintettel Youngjae.

– Nem, semmi nem oké. A szerelmi vallomásomat félbeszakítja a gyomrom korgása, a jóízű falatozásomba bezavar a pisilés, az a két csaj tutira valami szatírnak tart, szerencse, ha nem hívják rám a rendőrséget, és lövésem sincs arról, hogy mi ketten hányadán állunk…

– Tudtad, hogy hisztisebb lettél? Persze megértelek, de én mindig melletted leszek, és segíteni fogok abban, hogy minél könnyebb legyen hozzászoknod az új hatásokhoz.

– De milyen formában leszel mellettem? Barátként, a pasimként, egy óvó bátyként…? – Jaj ne! Azok az átkozott könnyek újra utat törnek maguknak, és addig nem nyugszanak, amíg be nem nedvesítik az egész arcom. Mi van, ha Égszínkék megszívatott, és női hormonokat juttatott a testembe? Az nem létezik, hogy egy fiú ennyit bőgjön. Mi van, ha a női hormonoknak köszönhetően pár nap múlva arra ébredek, hogy mellem nőtt, a lábam közül pedig eltűnt az, ami a srácoknak van?

– Ha nem bánod, az összes pozíciót be szeretném tölteni. Hadd legyek a barátod, akinek mindent elmondhatsz, a testvéred, aki mindentől megvéd, és a szerelmed, aki mindig szeretni fog. – Biztos vagyok benne, hogy az a kékség elrontott valamit nálam! Egy ilyen szép vallomás után a világ legszebb mosolyával kéne megajándékoznom Youngjae-t, ehelyett még intenzívebben kezdenek záporozni a könnyeim. A kedvesem megsimogatja a kezem az asztal alatt, de mivel én nem elégszem meg ennyivel, közelebb húzódom hozzá, és gondolkodás nélkül a szájára szorítanám az enyémet, ha nem rántaná el a fejét, amit nem tudok hova tenni.

– Rosszul csókoltam, igaz? Ezért nem akarod, hogy megint megtegyem, ezért szaladtál el olyan feldúltan. Rájöttél, hogy tök gáz vagyok, ami kiborított, de esküszöm, kis idő múlva nem fogok csalódást okozni. Ha sokat gyakorolunk, hamar profi leszek. Vagy gyakoroljak mással, és veled már csak akkor csináljam, amikor nagyon jó vagyok benne?

– Zelo! Először is, beszélj halkabban! Másodszor, meg ne próbálj mással csókolózni, érted? Tilos a csók, ha nem Yoo Youngjae-vel vagy! Harmadszor… Nem csókolózhatunk nyilvánosan, kicsim…

– Miért? Az a lány meg az a fiú is nyalják-falják egymást! Ó, értem már! Az a baj, hogy pasi vagyok! Megkérjem Égszínkéket, hogy csináljon belőlem lányt?

– Mi lenne, ha hazamennénk, és otthon folytatnánk a randit? – A számra kell tapasztanom a kezem, hogy ne kiabáljam azt örömittasan, hogy „mi most tényleg randizunk?” Lehet, hogy a varázslat során valami ajzószer is került a szervezetembe, ugyanis a hazafelé vezető úton Youngjae nem győz csitítgatni, mert hol felüvöltök egy új benyomás érzetekor, hol úgy ugrándozok, mintha most cseréltek volna bennem elemet. Jae-t se kell félteni, ha pörgésről van szó, de a feltuningolt énemmel alig bírja tartani a lépést.

– Fiam! Égszínkék mindent elmesélt. Annyira örülök, hogy végül így döntöttél – lelkendezik apa egy hatalmas vigyorral az arcán. Odaszaladok hozzá, hogy megölelhessem, és amikor megérzem a teste melegét, ismét fojtogatni kezdenek azok a fránya könnyek. Valójában Youngjae miatt vállaltam az átváltozást, holott apa legalább ugyanannyira megérdemel egy igazi fiút. Nem adhattam neki olyan emlékeket, melyekben kisbabaként dajkál, egy fotó sem díszeleg a házban, amin foghíjasan mosolygok egy plüssállatot szorongatva, de eljöhet majd a szalagavatómra, a diplomaosztómra, az esküvőmre…

– Mindent köszönök, apa! Holnap délután csinálhatnánk valami apa-fiú programot, de most…

– Most szeretnél visszavonulni a szobádba, hogy a barátoddal lehess. Menj csak! – Furcsán nézek apára, mert az osztálytársaink reakciója után azt hittem, ő is ki fog akadni, amikor tudomást szerez rólunk. Lehetséges, hogy Égszínkék varázslata alatt áll, és csak azért fogadja ilyen lazán? – Nézd, legalább itthon vagytok, biztonságban. Ha egy idegennel jönnél össze, halálra aggódnám magam… – Zavartan lesütöm a szemem, de Égszínkék nem hagyja, hogy sokáig lamentáljak magamban, odasasszézik hozzám, és meglök a csípőjével, hogy e képpen jelezze, ideje lenne indulnunk.

– Gyerünk a szobátokba! Kettesben szeretnék lenni a férjemmel. Gondolom, nem akarjátok végignézni. – Mindannyian egyszerre nevetünk fel, aztán elkapom Youngjae kezét, amikor meghalljuk a tündér pajzán megjegyzését, amit apámnak intéz, hogy sebesen az emeletre száguldhassunk. Több okból is örök hálával tartozom Égszínkéknek. Felnevelte a szerelmemet, boldoggá teszi az apukámat, és nélküle sosem lehetett volna belőlem ember. Ő a legcsodálatosabb nő a világon, de fogalmam sincs, hogy adhatnám ezt tudtára.

– Mit művelsz? – kérdezi elhaló hangon Youngjae, amikor megszabadulok az ingemtől, amit a szoba legtávolabb eső sarkába hajítok. Már alig vártam, hogy hazaérjünk, mert a ruha, amit a tündér rám varázsolt, baromira nem nyerte el a tetszésemet.

– Fabábuként nem hordtam ruhát, ezért kényelmetlenül érzem magam benne.

– De… Az iskolába például muszáj lesz felöltözve menned, szóval most se vetkőzz le, mert legalább gyakorolsz a holnapra. Egyébként be kéne szereznünk még egy ágyat… – Jae szuper idegesnek tűnik. Amióta lekerült rólam a felsőm, rám sem néz, a körmét rágja, pedig korábban nem fedeztem fel nála ezt a rossz szokást, és olyan sápadt, mintha találkozott volna egy szellemmel. Meg kell nyugtatnom, ezért lehúzom az ágyára, és mellé fészkelődve átkarolom.

– Veled akarok aludni. – A kijelentésemtől hirtelen pipacspiros színt vesz fel az arca, és megpróbál kiszabadulni az ölelésemből, de eszem ágában sincs elengedni őt. Leírhatatlan érzés önt el, amikor végigpuszilgatom az orcáit, ahogy felsóhajt bőrét becéző ujjaimnak köszönhetően. Hiába ellenkezik, hamar eltávolítom róla a pólóját, hogy az ingem mellett végezhesse, majd rájövök, hogy nem csak a kezemmel barangolhatok a testén, a szám szintén tökéletesen megfelel erre a feladatra. Jae egyre azt ismételgeti, hogy lassítsak, de képtelenség neki ellenállni.

Hirtelen lefagyok, és kibontakozok Youngjae öleléséből, aki időközben teljesen átadta magát a mámornak. Mi lehet a baj velem? Minden olyan tökéletesen alakult: itt vagyok annak a fiúnak az ágyában, akit szeretek, isteni dolgokat csinálunk együtt, erre a testem megint elárul, és olyan furcsaságokat művel, amiktől muszáj leállnom. Nyüszítve szorítom az ágyékomra a kezem, miközben megszégyenülve a párnába fúrom a fejem, és azt kívánom, bárcsak megnyílna alattam a föld.

– Pisilned kell? Itt van egy köpésre a fürdő, megvárlak.

– Nem… Az anyád elrontott valamit! Selejtes vagyok! Megyek, és megkérem, hogy hozzon rendbe… – Youngjae elmosolyodik, amikor megérti, mi a gondom, mire a szégyen még nagyobb méreteket ölt bennem. Éppen felállnék, amikor visszaránt magához, és egy gyengéd csókkal maradásra késztet. Igen, ezzel bármikor le tud venni a lábamról, de ezt a problémát akkor sem söpörhetem a szőnyeg alá.

– Nincs semmi bajod. Nézd! – Megfogja a kezem, hogy a saját ágyékára helyezhesse, ahol tényleg olyan állapotok uralkodnak, mint nálam. – Az lenne a baj, ha nem így reagálnál az érintésemre. Sok dolgot nem tudsz még, de én mindent meg fogok tanítani neked. Ne félj kérdezni, és bízz bennem! – A feszültség egy-kettőre elpárolog belőlem Jae szerelmes pillantását látva, és arra a gondolatra, hogy ő fog engem tanítani, szörnyen jó kedvem támad. Sosem szerettem tanulni, nem tudtam kellőképpen kötődni a tanáraimhoz, de ha ő lesz a tanítómesterem, tele lesz színötössel az ellenőrzőm, és a világ legnagyobb stréberévé fogok válni.

– Csináljunk egy selcát! Posztolnunk kell az összes létező közösségi oldalon, hogy milyen boldogok vagyunk együtt! – Youngjae arcáról lehervad a mosoly, de próbál úgy tenni, mintha elragadtatná az ötlet. Eszembe jut, miket mondanak rá a sulinkba járó fiúk, hogy amíg nem védtem meg, folyton megverték, amitől sosem tapasztalt düh költözik belém. Ha feltennénk egy ilyen képet, holnap tojásokkal meg paradicsommal várnának ránk az iskola előtt, hogy jól megdobálhassanak, és akkor örüljünk annak, ha nem egy rugós késsel üdvözölnek. Nem foghatjuk meg egymás kezét a folyosón, nem vethetek Youngjae-re vágyakozó pillantásokat, mert már nem vagyok fából, ezentúl én is megsérülhetek…

– Csináljuk! A sok kiscsaj tudtára kell adnunk, hogy az enyém vagy. – Felpattan az ágyról, hogy fél perccel később a telefonjával térhessen vissza. Szem forgatva meredek rá, de ő csak legyint egyet, és felszólít arra, hogy vágjak örömteli képet. Miután elkészül, elbűvölve nézegetjük egy darabig, de amikor megnyitja az Insta profilját, megkaparintom a telefonját.

– Az iskola egy kegyetlen hely, ahova kegyetlen kölykök járnak. Nem akarom megkockáztatni, hogy valamelyikünknek baja essen, úgyhogy bírjuk ki azt a kis időt szerelmes pillanatok nélkül. Azok a barmok úgysem olyan szerencsések, mint mi, mert velük senki sem csókolózza végig a délutánt, maximum a kirakati próbababáknak tehetik a szépet, de azokból sosem lesz ember, mert nekik nincs egy tündér anyukájuk.

– Igazad van, sokkal jobban fog mutatni ez a fotó a falunkon, mint a neten. – Youngjae rögtön kinyomtatja a képünket, és felméri, hol mutatna a legjobban, amíg én gyönyörködöm meztelen felsőtestében, meg a formás idomaira feszülő farmerben, ami a csípőjét még épp láttatni engedi. Mögé lopózom, a derekára simítva közelebb húzom magamhoz, aztán lassan elkezdünk ringatózni annak a dalnak az ütemére, amit dúdolok. A tegnapi táncunkat össze sem lehet ezzel hasonlítani. Felfoghatatlan érzés számomra, ahogy a mellkasunkban dobogó két szív ritmusa egymáshoz igazodik, a keze éppen akkora, mintha arra teremtették volna, hogy elférjen az enyémben, az ajkaink tökéletesen mozognak együtt, ahogy rám néz, ahogy megérintem… Most még nem tudom jól kifejezni az érzéseim, de egyszer fogok írni egy dalt, ami magába foglalja azt a csodát, ami köztünk van.

– Jól vagy, kicsim? – fürkészi az arcom riadtan Youngjae, amikor megszédülök tánc közben. Nem hiszem el, hogy a történelem állandóan megismétli magát! Boldog voltam a kedvesemmel, erre egy újabb fura érzet kizökkent. Az emberek tényleg ennyire pechesek? Nem lett volna egyszerűbb Youngjae-t fabábuvá változtatni?

– Fáj a torkom, a fejem, tulajdonképpen mindenem… Mi van, ha anyád valójában egy boszorkány? Mi van, ha elátkozott, és a mesénk csak éjfélig tarthat? Átváltoztatott, de nem kaptam többet pár óra boldogságnál…

– Ennél sokkal valószínűbb az, hogy megfáztál az esőben – vihog, mialatt odakísér az ágyhoz. Nyakig bebugyolál, hoz gyógyszert meg teát, de engem jelenleg semmi sem tud megvigasztalni. Miért kell már az első napomon rám zúdulnia a világ összes csapásának? Csoda, hogy nem ütött el egy autó, vagy hogy nem szakad a fejemre a plafon… Mégis hogy tudnak az emberek akár nyolcvan évig élni, amikor nap, mint nap ennyi balszerencse sújtja őket? Eddig nem tartottam sokra ezt a fajt, kivéve a szeretteimet, de lázasan agonizálva meg kell állapítanom, hogy tiszteletreméltó népről van szó. Szeretnek, gyűlölnek, küzdenek, hibákat követnek el, segítenek másokon… Vannak rosszak és jók, de senkinek sem könnyű az élete, és e mellett még rengeteg elvárásnak is meg kell felelniük. Becsülöm az igyekezetüket, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy jó ember legyek. Alapvetően mindenki ártatlanul jön a világra, mindenki tiszta lappal indul, de az évek múlásával sajnos egyre több paca szennyezi be azt a fehérséget, amit születésünkkor kapunk. Arra fogok törekedni, hogy minél kevesebb legyen a tintafoltok száma, mert nekem még nagyobb becsben kell tartanom az életet.

– Te most komolyan Daehyunnal bájcsevegsz, amíg én haldoklom? – Hogy lehet az, hogy az egyik percben még iszonyat bölcs gondolatok jelennek meg a fejemben, aztán újra nyafka kamaszgyerekbe megyek át? De hát hogyan elmélkedhetnék tovább, amikor a pasim az ágyam szélén ülve kacarászik az exével? Ahelyett, hogy azt kérdezgetné tőlem, „mi fáj, mit kérsz?”, azt kell hallgatnom, hogy mi történt az utolsó nyáron, amit együtt töltöttek. Egyébként is kiakadnék ezen, de betegen még jobban felerősödik a hisztériára való hajlamom.

– Féltékeny vagy? Fa korodban sokkal kevesebb rossztulajdonságod volt. – Youngjae persze nem tette le rögtön a telefont, jót mulatott a morgolódásomon, és még le is égetett, amikor elmesélte Daehyunnak, hogy mindenre milyen érzékeny vagyok. Miután megszabadul a telefonjától, hozzám akar bújni, de olyan szinten megsértett, hogy mérgesen ledobom magamról a takarót, majd kissé tántorogva az ajtó irányába indulok, hogy orvosoljam a problémáját.

– Akkor megkérem Égszínkéket, hogy változtasson vissza. Vagy tudod mit? Meggyőzöm, hogy vegyen neked egy repülőjegyet Japánba, és hogy engedje meg, hogy odaköltözz a nagy szerelmedhez.

– Daehyun a lelki társam, de te vagy életem szerelme. Tudod, hogy rajta meg rajtad kívül senkim sincs… A suliban utálnak, a szomszédban csak idősebbek laknak, de ha szeretnéd, megszakítom vele a kapcsolatot. – A fájdalom, amit Youngjae szemében látok, jobban gyötör, mint a betegség. Nem lehetek olyan önző, hogy csak magamnak akarjam. Nem sajátíthatom ki, nem játszhatom a féltékenyt, hiszen engem csókol szenvedélyesen, engem zár forrón a karjaiba, amíg Daehyunnal csupán egy baráti csevejt folytat, ami teljesen természetes és normális. Kezdek rosszul lenni az ember Zelo-tól, és igazából azért akarok visszaváltozni, mert túlságosan félek ezektől az átkozott reakcióktól. Felül kell kerekednem a képzelgéseimen, aztán én is Daehyun barátja leszek, hiszen nekem sem árt, ha társalgok valakivel Jae-n kívül.

– Szerinted Égszínkék meg tud gyógyítani? – kérdezem halkan, miközben visszavánszorgok az ágyhoz, és a fejemet békülő szándékkal Youngjae vállára hajtom.

– Meg tud, de az a véleményem, hogy most nem kéne zavarnunk – kacsint rám sokat sejtetően. – Próbáljuk ki, hátha ragadt rám valami anyám varázserejéből, és a csókjaim gyógyító hatással bírnak… – Meg kell tanulnom, hogy nem szaladgálhatok minden apró-cseprő gonddal Égszínkékhez, ha úgy akarok élni, mint egy hétköznapi srác. Egy kis megfázásba még senki nem halt bele, és Youngjae-nek különben is zseniális módszerei vannak arra, hogy elvonja a figyelmemet a betegségről. De azért nem kicsit könnyebbülök meg, amikor az óra elüti az éjfélt, mert így végleg bebizonyosodik, hogy amíg a Hamupipőke csak egy tündérmese, addig az, ami velem történik, színtiszta valóság. Nem egy író dönti el, mit cselekedjek, nem egy mesélő adja a számba a mondatokat; az életem alakulásáért én vagyok a felelős, mint bárki más, ezért azon leszek, hogy a legszebb történetet álmodjam meg magunknak, amit utána valóra is fogunk váltani.