Yonghwa - Te voltál... |OS|

MUSIC CHALLENGE - The Rose: Sorry

Drága Bébim!

Még sosem éreztem magam ilyen nyomorúságosan, mint ezen az estén. Kábultan fekszem a város fényeit bámulva, miközben te épp a Párizsba tartó gépedre szállsz fel. Egy romantikus filmben megakadályoznám, hogy elérd a járatodat. Egy romantikus filmben azt sem engedtem volna meg, hogy hozzámenj a legjobb barátomhoz, de mivel ez a valóság, csak egy levelet írok mély önsajnálatomba merülve, amit nem fogok neked odaadni. Amint megfogalmaztam az összes fájdalmamat, emlékemet, megnyomom a delete gombot, mert ez az üzenet nem állhat közéd és a férjed közé.

Te voltál az a lány, aki először beolvasott nekem. Na jó, noonán kívül, de őt sosem akartam feleségül venni. Ellentétben veled. Amikor tizenhárom évesen a fejemhez vágtad, hogy nálam nagyobb seggfej a föld kerekén nincsen, pontosan tudtam, hogy ha nem sikerül elrabolnom a szíved, örök életemben elátkozott félként fogok bolyongani, mivel csak neked köszönhetően válhattam egy egésszé.

Már az első pillanatban láttam, Jungshin hogy néz rád. Tudtam, hogy tetszel neki, folyton rólad mesélt a szünetekben, ezért nem tartottam tisztességesnek közeledni hozzád. Annak ellenére, hogy elkezdtünk hármasban lógni, nem mutattam ki a valódi érzéseimet; úgy tettem, mint egy klassz haver, aki jó viszonyt szeretne ápolni a barátja leendő csajával. Esténként azonban arról álmodoztam, milyen boldog lennék, ha velem sétálnál kéz a kézben, az én vállamra hajtanád a fejed egy fárasztó matek dogát követően.

Sosem szándékoztam szerelmet vallani neked. Drukkoltam Jungshinnek, hogy mihamarabb járni kezdj vele, ugyanis titeket az égiek is egymásnak teremtettek. Mindketten szerettetek rajzolni, és csodás alkotásokat hoztatok létre, míg én megragadtam a pálcika figurák szintjén. Mindketten jól tanultatok, a tanárok kedvencei voltatok, bájosak, aranyosak, minden szülő álma gyerekek. Meg nem tudtam fejteni, hogy Jungshin miért nem a maga fajtával barátkozik, miért rontja egy olyan őrült fazonnal a hírnevét, mint én. Azt pedig végképp fel nem foghattam, hogy te miért engem választottál kettőnk közül.

Emlékszem, a garázsunkban nyúztam a gitárom, mikor váratlanul betoppantál. Idegesnek tűntél, esküdni mertem volna rá, hogy azt készülsz elmondani, Jungshin és te végre egy pár vagytok. Zavartan leültél mellém, nem szóltál semmit percekig, csak az aggodalmas sóhajaid verődtek vissza a falakról. Aztán hirtelen azt mondtad: „Nem megyünk el randizni valahova?”, mire én teljesen lefagytam. Tizenöt éves múltam, tomboltak bennem a hormonok; legszívesebben ott helyben eszméletvesztésig csókoltalak volna, de az agyam képtelen volt napirendre térni a tény felett, mi szerint engem akarsz a világ legjobb sráca helyett. Holott a világ legjobb csajának nem szabadott volna egy ilyen romlott alakkal törődnie.

Totál idétlenül viselkedtem egész este. Azt reméltem, kiábrándulsz belőlem, és rájössz, hogy nem én vagyok a jó választás, a házatok elé érve mégis megcsókoltál, ahonnan már nem volt visszaút. Amíg nem tapasztaltam meg, milyen érzés puha ajkad az enyémen, finom kezed az arcomon, ellent tudtam állni a kísértésnek, onnantól viszont nem parancsolhattam tovább a szívemnek.

Rettentő kínosan éreztem magam másnap, amikor találkoztam Jungshinnel. Alapból nem voltam egy anyámasszony katonája, abban a helyzetben mégsem tudtam tökösen viselkedni. Miután megkérdezte, hogy ment a randi veled, csak meghökkent pislogásra futotta tőlem. Nem számítottam arra, hogy elmondtad neki, belém zúgtál, de kiderült, hogy te ugyanúgy legjobb barátként tekintesz rá, mint én. Szegény mosolygott, azt állította, örül a boldogságunknak, de mivel jól ismertem, pontosan tudtam, hogy igazából sikeresen összetörtük a szívét.

Megpróbáltam magam mögött hagyni a bűntudatot. Még ha én ki is bírtam volna nélküled, téged nem kényszeríthettelek arra, hogy őt szeresd. Abban reménykedtem, hogy előbb-utóbb Jungshin is megtalálja azt, aki tiszta szívéből viszonozza az érzéseit, és akkor majd jókat mulathatunk a dupla randikon.

Te voltál az egyetlen lány, akivel lenni akartam. Miután debütált a bandánk, a srácok folyton azzal húztak, hogy miért nem használom ki, hogy bomlanak utánam a csajok. A gitárosunk rendszeresen visszaélt a helyzetével; egymás után kapta meg a nála bepróbálkozókat, és én nem ítéltem el ezért, mert ő így érezte jól magát. Nekem is számtalan alkalmam lett volna elcsábulni, csakhogy hidegen hagytak a fodrásznő képembe nyomott mellei, vagy az egyik hotel recepciósának lehetetlenül mini shortja.

A színpadot a zene miatt imádtam, nem pedig a potenciális ágymelegítőkért. De a fellépések is akkor voltak a legjobbak, amikor végig neked énekelhettem, amikor bevágódtunk a kocsimba koncert után, és fél órán keresztül a hamis hangodat hallgathattam, ahogy a számainkat rikoltoztad. Elképesztően néztél ki, ahogy a szél a hajadat tépte, ahogy az arcod kipirult az izgalomtól, amiért egyre gyorsabban vezettem, ahogy az ajkaid résnyire nyíltak, amint a kezem becsúszott a szoknyád alá.

Sosem bírtuk ki hazáig. Muszáj volt valahol félreállnom, hogy sokadjára lehessünk egymáséi valamelyik kihalt utca rejtekén. A karjaimban megszűntél annak a visszafogott lánynak lenni, akit megismertem; vadul követeltél még többet abból, amit adni tudtam neked. Lehullt rólad a jól nevelt gyermek álarc, amit a családod kedvéért öltöttél magadra, a jeles tanulóé, akit a tanárok annyira szerettek, a kedves baráté, akinek mindig volt pár jó szava az emberekhez. Csak mellettem engedted meg magadnak, hogy megszabadulj minden lánctól, hogy ne foglalkozz az elvárásokkal, előttem nem féltél felfedni valódi vágyaidat.

Egyszerre bosszantott és szórakoztatott, hogy Majdnem oppának hívtál, amiért kemény tizenkilenc órával idősebb vagy nálam. Annyira szerettem a közös szülinapjainkat! Korábban nem érdekeltek az ünnepek, csak anyára való tekintettel vágtam jó képet a családi összejöveteleken, de miután megismertelek, minden más értelmet nyert.

Emlékszel, mit kaptál Jungshintől a tizennyolcadik születésnapodra? Az egész garázst virágokkal borította be, névre szóló díszdobozban adott neked bonbont, és még egy gyönyörű nyakláncot is vett, aminek a medáljába egy minket ábrázoló képet tett. Mennyire fájhatott a szíve, hogy nem ő mosolygott melletted azon a fotón! De ő mindig gentlemanként viselkedett, dacára annak, hogy te továbbra is egy kedves barátot láttál benne.

Bezzeg tőlem csak egy ócska dalt kaptál. A mai napig nem szeretem azt a számot, mert túl gagyi a szövege, túl gyenge lett hozzá a zenei alap; cseppet sem fejezi ki azt a mérhetetlen szerelmet, amit irántad érzek. Pedig én csak a zenén keresztül tudom tolmácsolni az érzéseimet. Én is vehettem volna neked akár minden reggel virágot, szebbnél szebb ékszereket, de az nem én lettem volna. Mellesleg te természetesen a nyomi dalomnak örültél a sok értékesebb ajándék helyett.

A nekünk szervezett meglepetés bulin részt vett az összes barátunk, családtagjaink, mi önző módon mégis csak egymással foglalkoztunk. Néha kellemetlenül érintett, hogy ennyire magadra vonod a figyelmem társaságban is, hogy nem mész oda csacsogni a barátnőidhez miattam, de nem tehettünk arról, hogy teljesen elvettük egymás eszét. Lehet, hogy nem mondható normálisnak, hogy állandóan elszigetelődtünk a többiektől, mint valami magát felsőbb rendűnek tartó pár, akik nem képesek vegyülni a „pornéppel”; mindenesetre egyikünk sem mutatott arra hajlandóságot, hogy változtassunk ezen.

Minden tökéletes volt az életemben. A banda, ami nem lett annyira sikeres, mint egyes csapatok, de nem bántam, mert így legalább az elmebeteg rajongók is elkerültek. A barátaim, akik osztoztak velem a zene iránti imádatomban, és minden előadás során egy hullámhosszra kerültek velem. A családom, akiknél jobbat nem is kívánhattam magamnak. És te. Te voltál mind közül a legfontosabb. Nélküled a többi dolgot sem élveztem volna.

Minhyuk egyszer azt mondta, nem is szerelem, amit irántad érzek, hanem valami beteges megszállottság, de egyáltalán nem volt igaza. Ezt csak az értheti, aki megtalálta a másik felét, a lelki társát, azt a személyt, aki egy nap távollét után úgy hiányzik neki, mintha egy éve nem látta volna.

Most, hogy egy éve nem találkoztunk, felteszem magamnak a kérdést, hogyan élhettem túl a nevetésed, az érintésed nélkül ezt a rendkívül hosszú időszakot. A válasz egyszerű: túlságosan szeretlek. Annyira szeretlek, hogy a saját érdekedben el kellett engedjelek, még ha ez volt életem leggyötrelmesebb döntése is.

Senki nem értette, mi ütött belém egyik napról a másikra. Tizenkét éve ismertük egymást, tíz éve jártunk, és készen álltunk arra, hogy családot alapítsunk. El sem tudod képzelni, mennyire vágytam arra, hogy csendes, szeretet teljes életet élhessek veled és a gyerekeinkkel. Fantasztikusak voltak a vadulós, átbulizott éjszakáink, de tudtam, hogy a kicsikkel töltött időt még jobban fogom imádni.

Emlékszel, hogy órákat vitatkoztunk azon, mi legyen a nevük? Borzalmas ötletekkel rukkoltál elő, és én mindet megvétóztam, de mindketten tisztában voltunk azzal, hogy a végén úgyis a kedvedben fogok járni, hisz mindig a javadra döntöttem. Rajtad kívül senkinek nem hagytam, hogy azt tegye, ami nem tetszik nekem, de te más voltál. Te voltál életem szerelme, aki a megálmodott lurkók édesanyja lett volna, mert más gyerekének sosem akartam az apja lenni.

Jogosan akadt ki mindenki, amikor egyik napról a másikra közöltem veled, hogy szakítsunk. Pontosan emlékszem, milyen ruha volt rajtad, milyen arcot vágtál a bejelentésemkor, és hogy milyen hangosan nevettél, mert biztosra vetted, hogy csak viccelek. Hisz, hogy hagyhatta volna el egy ehhez hasonló mondat a számat, ha nem poénnak szántam?

Azt hazudtam neked, hogy a szüleim halála óta nem találom a helyem. Hogy nem bírok többé azon a környéken maradni, ahol felnőttem, és hogy egyébként is meguntam azt, hogy nem sikerült magasabbra törnünk a bandával, ezért New Yorkba megyek tanulni illetve szerencsét próbálni.

Velem akartál jönni. Szó nélkül magad mögött hagytad volna álmaid munkahelyét, a szeretteidet, csak hogy mellettem lehess, de én ezt nem engedhettem meg. Világos terv rajzolódott ki a fejemben, melynek eredményeként Jungshin karjában vigasztalódtál, így egy következő hazugságon volt a sor.

Azt állítottam, mást szeretek. Mivel nem hittél nekem, lefizettem egy csajt, hogy játssza el a barátnőmet. Tudnád, milyen érzés volt megcsókolni valakit, aki nem te voltál. Tudnád, mennyire összetört, amikor könnyeket láttam a szemedben. Akkor először amióta ismertük egymást.

További lépéseket szerencsére nem kellett tennem, pár hónap múlva magadtól lettél Jungshin kedvese. Végre arra a helyre kerültél, ahova mindig is tartoztál. A világ legjobb emberének oldalára. Ennek így kellett lennie. Van az a mondás, hogy a lányok mindig a rossz fiúkba esnek bele, de a jó fiúkhoz mennek hozzá. Ez a te esetedben is így lett.

A srácok megharagudtak rám, amiért cserbenhagytam őket, és ott hagyva csapot-papot New Yorkba jöttem. Egyikük sem tartja már velem a kapcsolatot, kivéve Jungshint, amit persze megértek, mert én is ekképpen reagáltam volna a helyükben.

Kezdetben te sem hívtál, pedig azt reméltem, legalább barátok maradhatunk, ami nyilván őrültségnek hangzik egy olyan lángoló szerelem után, ami köztünk volt. De egy nap kaptam tőled egy e-mailt, amiben leírtad, hogy már nem vagy mérges rám, minden jót kívánsz nekem, és szívesen meglátogatnál egyszer Jungshinnel, meg hogy küldjek képeket a helyről, ahol lakom.

A képküldés volt a legnehezebb. Írni tudtam bármit bárhonnan, de a fotókkal meggyűlt a bajom. Így hát fogtam magam, és tényleg elutaztam New Yorkba pár hétre csak azért, hogy ezernyi képet készíthessek. Annyit, hogy még akkor is kitartsanak, amikor már nem leszek.

Az igazság az, hogy sosem éltem New Yorkban. Sosem akartam elhagyni a bandát, és legfőképpen téged, csakhogy egy éve rákot diagnosztizáltak nálam. Az orvosok nem köntörfalaztak; világosan a tudtomra adták, hogy ha járok is sugárkezelésre, az csak pár hónappal fogja meghosszabbítani az elkerülhetetlent. Nem akartam a kemót sem, csupán noona kedvéért egyeztem bele, mert ennyivel tartoztam neki.

Egyedül a nővérem tud a betegségemről. Azt kívánom, bárcsak ő is abban a hitben élne, hogy New Yorkban múlatom az időt, hisz baromira nem fair, hogy a szüleink halála után az enyémet is végig kell néznie. Amikor anyáék meghaltak, egymás vállán sírtunk; kinek a vállán fog sírni, miután én a föld alá kerülök?

Most is itt ül mellettem, holott pihennie kéne, mivel a második kisbabáját várja. Rettenetesen tisztelem a férjét, amiért elviseli, hogy míg neki kell megcsinálnia mindent az unokaöcsémmel, addig noona a kezemet szorongatva a régmúlt időkről nosztalgiázik. Sokat mesél arról, milyen voltam kölyök koromban, és folyton elcsuklik a hangja könnybe lábadó szemekkel, amikor eszébe jut, hogy a kislánya születését már nem fogom megélni.

Tudom, hogy kimondhatatlanul haragudnál, ha kiderülne az igazság. Tudom, hogy nem szabadott volna Istent játszva úgy alakítanom a sorsod, hogy Jungshinhez menekülj, mert te minden egyes pillanatot mellettem töltöttél volna az utolsóig. Néha eszméletlenül gyűlölöm magam azért, amit tettem. Számtalanszor nyúltam a telefonom után, hogy könyörögjek neked, gyere ide, és fogd meg a kezem, de mindig visszatartott az, hogy boldognak akarlak látni.

Egy egész évet vettem el tőlünk, hogy egy hamis boldogságba kergesselek. Tudom, hogy sokkal inkább lennél most itt, mint az oltár előtt menyasszonyi ruhában egy másik férfi oldalán. Mégsem engedhetem, hogy az legyen az utolsó képed rólam, ahogy haldoklom. Azt akarom, hogy csak a szépre emlékezz, és előbb-utóbb szeress bele Jungshinbe. Lehet, hogy sosem leszel képes olyan szenvedélyesen szeretni, mint engem, de hidd el, a gyengéd szeretet ugyanolyan meghatározó lehet.

Megkértem noonát, hogy a halálom után a nevemben e-mailezzen veled. Az unalmas kórházi napokat azzal ütöttem el, hogy leveleket gyártottam arról, mi történik velem New Yorkban, hozzájuk párosítottam az előre elkészített képeket, így neki már csak el kell majd küldenie őket, illetve ki kell egészítenie pár mondatban a kérdéseidre adott válaszokkal. Nagyon sajnálom őt, amiért minden egyes üzenetváltásnál fel fogom tépni a sebeit, de muszáj azt hinned, hogy boldogan élek a világ másik felén, mert csak így lehetsz te is boldog.

Nem bántam meg a tettem. Sokszor úgy éreztem, nem így kellett volna cselekednem, de az utam végén azt gondolom, ha visszamehetnék az időben, akkor sem csinálnám másképp. Van viszont valami, amit nagyon bánok. Hogy egyszer sem mondtam ki, szeretlek. Persze nyilvánvaló volt abból, ahogy rád néztem, ahogy megcsókoltalak, de most úgy feszíti a bensőmet ez a ki nem mondott szó, hogy majd’ szétrobbanok. Egy hang folyamatosan ezt ismételgeti a fejemben; ordít, kínoz, el akarja érni, hogy te is halld, de a titkommal együtt a sírba fogom vinni.

Érzem, hogy már nincs sok hátra. Hamarosan kitörlöm ezt a levelet, hisz egy idő után arra sem lesz erőm, hogy felemeljem a kezem. És amíg még magamnál vagyok, el akarom játszani azt a bugyuta dalt, amit neked írtam. A gitárom hűségesen itt fekszik mellettem; sokszor simítottam rajta végig az elmúlt hónapokban vigaszképpen. A két örök szerelmem: te meg a hangszerem. De jelenleg bármit odaadnék, ha helyette a te hajadat érinthetném meg, a te bőrödön húzhatnám végig az ujjaim.

Vajon milyen bűnt követtem el, melynek következtében ilyen fiatalon fog elragadni a halál? Ki dönti el, hogy ki érdemli meg, hogy férj és apa lehessen, sőt, még a dédunokái születését is megélhesse? Miért különbek azok az emberek nálam, akik nyolcvan éves koruk felett vígan sztorizgatnak a szomszédjaikkal? Mit ártottál te, hogy álmaid pasija helyett azzal kell leélned az életed, akit csak barátodként szeretsz? Miről tehet Jungshin, hogy sosem kaphatja meg azt a mámorító érzést, amihez minden joga meglenne?

Fázom. Már több takaró sem elég, hogy melegen tartson. Ki van száradva a szám. Már több kortynyi víz sem elég, hogy a szomjamat oltsa. Fájdalmaim nincsenek a fájdalomcsillapítók jóvoltából, és azt kívánom, bárcsak a lélek sajgása ellen is feltaláltak volna valamit.

Az emlékeim néha összefolynak, ködössé válnak. Elhalványulnak a fények, amiket a színpadon láttam, nem érzem anya sütijének illatát, amit oly sokszor készített nekem, nem hallom a zenét, ami egykor dübörögve ontotta magából a basszust… Csak rád emlékszem kristálytisztán. A nevetésed úgy csilingel a fülemben, mintha itt lennél tőlem egy karnyújtásnyira. Az undok kórház szag helyett a hajad illata kúszik az orromba, noona arca hirtelen a te vonásaiddá alakul, és a te kezed szorítja meg erőtlen ujjaimat. Mert te voltál minden…

– Kicsikém, Mira hív. Kérlek, vedd fel neki a telefont. Legalább a hangját halld még egyszer!

– Nem tehetem, noona. Rögtön észrevenné, hogy valami nincs rendben.

– Mondd azt neki, hogy most ébredtél, vagy, hogy másnapos vagy. Ez az egyetlen kérésem hozzád, Yongie…

– Helló újdonsült feleség! Miért nem küldtél még egyetlen képet sem az esküvőről?

– Mert nagyon haragszom rád, amiért nem jöttél el. Jungshin tanújának kellett volna lenned. Ennyire elvakít az a puccos New York? Vagy arról van szó, hogy még mindig szeretsz, és ha újra találkoznánk, gondolkodás nélkül rám vetnéd magad?

– Nem akartam elvonni a figyelmet a vőlegényről. Ha ott lettem volna, az összes meghívott lány csak engem bámult volna, és ez rosszul esett volna neki.

– Hülye! Egyébként miért ilyen fura a hangod?

– Mert most ébredtem. Ráadásul másnapos is vagyok.

– Hát gratulálok! Én meg még abban reménykedtem, hogy megjelensz egy kibaszott fehér lovon, és elrabolsz.

– Én nem vagyok herceg típus… Annak ott van Jungshin.

– És ki a francnak kéne egy herceg? Az csak egy szófordulat volt! Én az átlagos srácokra bukom, akiknek vannak hibái, tévedései, és nem tökéletesek. Azt a fiút szeretem, aki a színpadon egy káprázatos rock sztár, de otthon reggelente ágyba hozza a cappuccinómat. Tudtad, hogy egy éve nem iszok cappuccinót? Mert Jungshin minden téren tökéletes, de csak te tudod olyan istenire csinálni a kávét...

– Mert nem árultam el neki a receptet. Átküldöm, pontosan miből mennyit tegyen bele, és akkor…

– Fogd már be! Hát nem érted, hogy nekem csak te kellesz? Hónapok óta arról győzködöm magam, hogy beleszerettem Jungshinbe, de ez kurvára nem igaz. Rohadtul idegesít a tökéletessége! Néha fel tudnék ordítani a frusztráltságtól, amiért nem viselkedik kicsit emberibben. Olyan, mint egy kitalált karakter, akit egy író alkotott meg. A pasi, akiről minden lány álmodozik rajtam kívül.

– Idővel…

– Nem! Ha befogadsz egy bántalmazott kutyát, aki eleinte tartja tőled a távolságot a rossz emlékek miatt, idővel elnyerheted a bizalmát, de Jungshin nem egy átkozott kutya… A fenébe, sosem szerettem a kutyákat! Hát milyen ember vagyok én? Milyen ember nem szereti a kutyákat? Milyen ember nem képes beleszeretni Lee Jungshinbe?

– Mira, asszem, kicsit kiborultál. Az egész repülő téged bámulhat a hisztid miatt.

– Nem szálltam fel a gépre. Hozzá sem mentem Jungshinhez!

– Tessék? De miért?

– Miért? Hogy kérdezhetsz ilyet tőlem, te idióta? Azonnal mondd meg a pontos címed, mert egy New York-i gépre fogok felszállni. Nem tudom, miért taszítottál el magadtól, de azt tudom, hogy szeretsz, és én is szeretlek, úgyhogy ne merészelj még egyszer hazudni nekem!

– Szerintem most nem tetszenék neked. Mindig is azt mondtad, utálod a kopasz férfiakat, és, hogy soha ne vágassam le a hajam.

– Szóval kopaszra nyírattad a fejed csak azért, hogy mindent bevess a távol tartásom érdekében? Majd szerzek neked valami rózsaszín csillámos parókát, ne aggódj.

– Bébi… Annyira sajnálom…

– Yonghwa, nehogy letedd! Hallod? Nem létezik olyan dolog, ami távol tarthatna tőled.

– Akkor gyere a szöuli központi kórházba…

– Mi? Miért? Unnie-nál beindult a szülés? Hát ezért nem tudtál elrabolni az esküvőről? Ez esetben mindent megbocsátok neked! Alig várom, hogy legközelebb a saját babánk születésénél menjünk be a kórházba.

– Annyira sajnálom, hogy miattam elvesztegettünk egy kicseszett évet… De az utolsó napot veled akarom tölteni. Szólj Jungshinnek is, kérlek… Ő a legjobb barátom.

– Yonghwa… Nem... nem értek semmit...

– Csak siess, jó? Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!