ChanHun - Somewhere Over the Rainbow 2/6

Chanyeol

– Lassíts már, Chan! Mostanában alig látlak, legalább tesi órán dumálhatnál velem – nyafog Baekhyun a nyomomban loholva. Az utóbbi időben rákaptam a futás ízére, mert közben kevésbé kavarognak a gondolatok a fejemben, ezért nincs ínyemre a lassabb tempó, de nem akarok köcsög lenni a legjobb barátommal. Az első lépéseinktől kezdve mindennap együtt lógtunk, a szüleim halála óta azonban megváltoztak a dolgok.

– Baek, azt hiszem, szerelmes vagyok – bököm ki a nagy igazságot, amikor beér. Hevesen kapkodja a levegőt, ami egyrészt a futásnak, másrészt a bejelentésemnek köszönhető, aztán elvigyorodik, mintha nem tudná elképzelni a helyzetet.

– Végre-valahára bevallottad! Legalább öt éve várok arra, hogy azt mondd, szeretlek Baekhyun, nem csak barátként tekintek rád. – A vállára csapok, majd ismét rákapcsolok, mert jelenleg nincs kedvem a hülyeségeihez. Ha nem lehet vele egy komoly és őszinte beszélgetést folytatni, akkor pufogjon csak magában, amiért nem ér utol a rövidke lábaival. – Mindig ezt csinálod! Tetszik, ha futok utánad, mi?  
Elkínzott lihegését hallva megesik rajta a szívem, ezért újra bevárom őt, bár lehet, hogy hamarosan ki fog dőlni, mivel a szúró oldalára szorítja a kezét. Baekhyun is meleg, mint én, ettől függetlenül sosem fanyalodtunk egymásra. Kicsit vicces a szitu, mert amint kiderült a suliban, hogy egy csapatban játszunk, a többiek rögtön összeboronáltak minket, csakhogy ez nem így működik. De ugyanezt művelték két mozgássérült iskolatársunkkal is, szóval a „normális” embereknek csupán az agyukkal van probléma.

– A nagybátyám házában van egy fiú. Azt állítja, az ő fia, és valami fura betegségben szenved, ami miatt nem jöhet ki a szobájából. Az ajtón keresztül szoktunk beszélgetni…

– Várj egy percet! Én még a szerelem első látásra elvében sem hiszek, mert hát hogyan szerethetnél úgy valakit, ha nem is ismered? Meglátod, belezúgsz, de mi van, ha ő utálja a pizzát, amikor te imádod, és folyton egészséges kajával akar tömni? Mi van, ha utálja Chris Brownt, amikor te egész nap azt hallgatod, ezután nem fogod többet hallgatni, csak mert ő nem szereti? De ha jól értem, a te esetedben még arról sem beszélhetünk, hogy a csini pofijába estél bele, esetleg a formás fenekébe, mert még nem is láttad!

– Ha ennyit beszélsz, a következő kört már nem fogod bírni. Lélegezz, Baekhyun-ah! Egyébként meg attól, hogy nem láttam még, többet tudok róla, mint hinnéd.

Két hete ismertem meg Sehunt. Az volt a tervem, hogy reggelente elmegyek az iskolába, de amint a nagybátyám lelép otthonról, visszamegyek hozzá. Csakhogy nem számoltam azzal a szuperszonikus védelmi rendszerrel, ami ki lett építve. Egyszerűen nem tehettem meg, hogy amikor kedvem tartja, ki-be járkálok a házba, mert nem elég, hogy kód kell hozzá, még a tulaj ujjlenyomatára is szükség van. Én viszont valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag rettenetesen vágytam Sehun társaságára, ezért beadtam a bácsikámnak, hogy csütörtökön és pénteken a végzősöknek már nincs tanítás, hogy otthon készülhessenek az érettségire. Még szerencse, hogy általános iskolai tanárként fogalma sincs arról, mekkorát kamuztam.

Így hát annak a két napnak minden óráját Sehun ajtaja előtt töltöttem, amíg a nagybátyám távol volt. Egy csomót beszélgettünk, Sehun több képet kért rólam mindenféle vicces pózban, ezért állandóan magamat fotóztam a suliban, olyan lehetetlen szituációkban, mint a tanári asztalon fekve, kézen állva az igazgató irodájában, és a szerencsétlen formámnak köszönhetően rendszerint rajta kaptak, amiért egymás utánban kaptam a büntetéseket. De számomra abszolút megérte, mert a képek hatására nevetni hallhattam Sehunt. Ő pedig cserébe őrültebbnél őrültebb rajzokkal szórakoztatott.

Nem tudtam, mi van velem. Tizenkilenc éves korom ellenére még egy kapcsolatom sem volt, mert elég finnyásnak bizonyultam a pasik terén. Hiába mentünk el Baekhyunnal olyan helyekre, ahol több hozzánk hasonló megfordult, amíg ő kábé az összes srácra rámozdult, én csak a számat húzva utasítottam el a felhozatalt. A kinézetükben semmi kivetnivalót nem találtam, de nekem kellett valami plusz, amitől vonzódni kezdhetek valakihez. Nem akartam beállni a sorba, és csak azért szexelni, hogy végre elveszítsem a szüzességemet, megrögzött álmodozó lévén az igazi elérkezésére vártam.

Sehunban ráleltem arra a bizonyos pluszra. Vicces volt, ugyanakkor komoly témák esetén nagyon éretten gondolkozott, és már csak a hangjától borzongás futott végig a gerincem mentén. Kezdetben azt hittem, ez valamiféle fura perverzió, hogy attól indulok be, ha nem látom a másik fél arcát, hogy adrenalinnal tölt el, ha úgy ismerkedem valakivel, hogy elválaszt minket egy ajtó, de mostanra teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem csak egy izgalmas kaland, sokkal több annál.

Egy dolog viszont eléggé aggaszt. Szerintem Sehun eltitkol előlem valamit, mi több, hazudik nekem egy bizonyos ügyet illetően. Mondjuk, azt nem bánnám, ha nem lenne a nagybátyám fia, mert akkor mi nem lennénk unokatestvérek, de akkor vajon miért tartja bezárva? Nem tetszik a védelmi rendszer sem, az is túlságosan gyanús. Abban reménykedem, hogy kis idő elteltével Sehun meg fog bennem bízni annyira, hogy teljesen megnyíljon előttem. Nem vagyok hajlandó magára hagyni. Ha az érettségi után a bácsikám ki akar dobni, azt fogom mondani neki, hogy csak abban az esetben megyek el, ha Sehun velem jöhet, különben ott maradok nála.

– Park, lógsz az iskolából a szüleid halálára hivatkozva, és amikor bejössz, akkor is fecsegéssel ütöd el az időt. Száz fekvőtámasz a terem szélén! Neked is, Byun!

– Szívből utálnám a tanár urat, ha nem lenne ilyen jó segge…

– Byun, neked kétszáz! 
Kim Minseok a gyakorlatát tölti a sulinkban. Egyébként kenyérre lehet kenni, annyira kedves, de az órán nem enged a fegyelemből, mert meg akarja mutatni az elődjeinek, milyen kemény fából faragták. Baek az első naptól kezdve csorgatja rá a nyálát, ahogy átlépte az iskola küszöbét. Addig rendre előadta a hattyú halálát az összes tesi óra előtt, és a beteg szobába kérette magát mindenféle kamu indokkal, de amióta Minseok hyung tartja az edzéseket, egyet sem hagyna ki. Az más kérdés, hogy utána szinte lábra sem tud állni. Sosem láttam még őt ennyire eltökéltnek. Nem vall rá, hogy szétdolgozza magát egy helyes pasi miatt, mert azt mondja, úgyis talál majd jobbat. Lehetséges, hogy Minseok hyung lett Baekhyun Sehunja.

– Láttad ezt? Direkt úgy állt be, hogy a fekvőtámaszozás közben kitűnő rálátásom legyen a hátsójára! – lelkendezik Baek, miközben izzadságban úszva fetreng az öltöző padlóján. – Basszus, annyira jó lenne, ha egyszer nem a kiképzőket megszégyenítő óráitól izzadnék meg!

– Byun, ma este hétkor legyél a főtéren álló kávézó előtt – szól be Minseok hyung a résnyire nyitva hagyott ajtón, majd meg sem várva a választ, játszva a flegmát tovább áll.

– Úristeeeeeeen! Randizni hívott! Ma este randizni fogok vele! – Baekhyun hirtelenjében megfeledkezik a testét kínzó izomlázról, és rám veti magát, hogy az én fülembe vinnyoghasson, rajtam ugrálhasson nagy örömében.

– Honnan veszed, hogy ez egy randi? Mi van, ha csak tovább akar szívatni, és arra utasít majd, hogy fusd körbe hússzor a kávézót?

– Most mit irigykedsz? Azért mert te csak úgy randizhatsz azzal a gyerekkel, hogy köztetek van egy ajtó, én még lehetek szerencsés, nem? Amúgy ha tudtam volna, hogy erre buksz, bezárkóztam volna a szobámba, és onnan suttogtam volna neked izgató szavakat… – Ledobom magamról a nagy szájhőst, és megcélzom a zuhanyzót. Baekhyun nem követ, örömmámorban úszkálva fetreng tovább, és romantikus dalokat énekelve készül az estére. Adja az ég, hogy Minseok hyung tényleg randizzon vele, máskülönben holnap végig fogja bőgni az órákat. Azért a biztonság kedvéért nem a kedvenc ingemet fogom felvenni, nehogy élő zsebkendőnek használjon, mint általában.

A franc vigye el, még csak hétfő van, rohadt távolinak tűnik a csütörtök. Annak viszont örülhetek, hogy tegnap is volt lehetőségem a Sehunnal való találka megejtésére, mert a nagybátyám soron kívül elhúzott valahova. Hallottam Sehun hangján, hogy nem tetszik neki az ötlet, attól tartott, hogy le fogunk bukni, mivel nem tudtuk pontosan, hogy mikor jön vissza, de sikerült elérnem, hogy idővel ellazuljon. Elkezdtünk közösen egy mangán dolgozni. Ő rajzolja a képeket, én írom hozzájuk a szöveget, aminek persze az lett a vége, hogy dőltünk a röhögéstől, ezért nem jutottunk túl sokáig, csak két oldal készült el.

– Képzeljétek, a mi Chanyeolunk szerelmes! – közli örömködve Baekhyun, amikor leülünk az ebédlőben a szokásos asztalunkhoz. Mellettünk foglal még helyet Jongin és a barátnője, Kyungsoo és az a lány, akit barátnőjének szeretne, illetve Jongdae meg az a lány, aki figyelembe se veszi a próbálkozásait, úgyhogy jó lenne, ha végre lekopna róla. Egy pillanatra elképzelem, hogy a Baekhyun melletti üres széket Minseok hyung veszi birtokba, Sehun pedig kitúrva Jongdae idegesítő kiszemeltjét, mellém telepszik. Néha lopva végigsimítana a kezemen, amikor a számhoz emelnék egy falatot, én pedig tojva mindenki véleményére arcon puszilnám. Elég fura úgy fantáziálni valakiről, hogy lövésem sincs arról, hogy néz ki. Nem is a vonásait képzelem magam elé, hanem az érzeteket, amiket kiváltana belőlem a közelsége. Amit minden alkalommal kivált belőlem, amikor hozzám szól.

– Baek, végre sikerült meghódítanod a mi örök szinglinket? – érdeklődik Jongin teli szájjal, az egyetlen közülünk, aki fél éve párkapcsolattal büszkélkedhet. Heejoo oldalba böki, hogy figyelmeztesse, nem illik így étkezni, mire egy Jongin szerint szívtipró mosolyt villant rá, mivel úgy véli, attól mindent megbocsát neki a kedvese.

– Baek a tesi tanár gyakornokért van oda. Este randizni fognak. – Muszáj volt ledobnom ezt a bombát annak érdekében, hogy ne szaglásszanak tovább az én házam táján. Szeretem ezeket a srácokat, mind a barátaim, de egyelőre még nem szándékozom világgá kürtölni a fura kapcsolatomat Sehunnal. Szerencsére jó csalit vetettem be, amire a pletykára éhes halak azon nyomban ráharapnak, ezzel sikeresen elterelem a témát magamról.

– Minseok oppa meleg? Ez az egy szerencséje van Jonginnak, mert különben gondolkodás nélkül dobnám érte. – Hát igen, Heejoo-t meg fogjuk tartani, mert azon kevés lányok táborát erősíti, akik nemhogy ismerik a humor fogalmát, ők maguk is humorosak. Jongin sértődött grimaszt vág, mire a barátnője átkarolja a vállát, és vigasztalásképpen ad neki néhány falatot a saját kajájából. Mi mással lehetne kiengesztelni egy pasit, mint kajával?

– Hmmm, Minseok hyung miatt talán még én is megnézném egyszer, milyen a másik oldal – vigyorog Jongdae. Nem is csodálkoznék azon, ha bemelegedne e mellett a pláza cica mellett. Konkrétan rám jön a viszketés, ha megszólal, de még mindig elviselném, ha legalább szeretné Jongdae-t, de ez nem így van. Nem vágom, mit lát benne, miért lohol utána hosszú ideje, mint egy pincsi kutya, amikor számos aranyos lány szívesen járna vele. Ennek a nősténynek még a nevét sem tudom, mert arra se érdemes, hogy ilyen alapvető információt megjegyezzek róla.

– Nem hinném, hogy homokos – jelenti ki Ha Kinyitom A Számat, Elsötétül A Világ kisasszony. – Velem már chatel egy ideje, és higgyétek el, a női testekre indul be. – Baekhyun kezéből kiesik a pálcika, és lehervad az arcáról eddig ragyogó mosolya. Amúgy sem evett sokat az izgalom hatására, csak piszkálta az ételt, most azonban teljesen elment az étvágya.

– Á, valóban? Akkor mutasd meg a telefonodat! – Hirtelen besokallok attól, amit ez a csaj művel. Nem elég, hogy Jongdae érzéseivel játszik, most még azt az embert is megbántja, aki az egyik legfontosabb személy az életemben. Baekhyunnak mindig jókedve van, de ez a ribanc elérte, hogy tizenkilenc év alatt először bánatot lássak a szemében, amit nem hagyhatok annyiban. Kicsavarom a kezéből a mobilját, és figyelembe se véve a sipákolását megnyitom a levelezéseit. – Hát drágaságom, lehet, hogy az én értelmezésemmel vannak problémák, de ebből számomra az derül ki, hogy hónapok óta zaklatod Minseok hyungot, aki viszont szarik rád. Sőt, a tegnapi üzenete így szól, idézem: „Sajnálom, de nekem valaki más tetszik. Őt fogom elhívni randizni, úgyhogy szállj le rólam, mert szólni fogok az igazgatónak, hogy nem hagysz békén.”

– Akkor tényleg randi lesz! Nem a kávézó körül kell futkosnom! – nevet fel Baek, amikor az orra alá dugom a telefont, hogy a saját szemével bizonyosodhasson meg a dologról.

– Egy tanárjelöltnek nem is lenne szabad kikezdenie a diákjával. Én meg ezt fogom jelenteni az igazgatónak! – háborog az agyatlan liba, amitől egyre idegesebb leszek.

– Nem fogsz te semmit mondani senkinek – szólal meg Jongdae higgadtságot erőltetve magára. – Nem töröltem ki a leveleidet. Megvan az összes e-mail, amiben lenéztél, megaláztál, és szerintem nem örülnél annak, ha megosztanám a csodálóiddal, nem beszélve a szüleidről. Ők igazán kedves emberek, úgyhogy nagy valószínűséggel megvonnák tőled azt a nem kis összegű zsebpénzt, amit havonta kapsz, ha tudomást szereznének arról, mennyire kegyetlen vagy. Kotródj ettől az asztaltól! Tűnj el! – Hana, aki eddig csendesen ücsörgött Kyungsoo mellett, gyengéden Jongdae kezére helyezi az övét, hogy e képpen biztosítsa arról, mellette áll.

– Csak az én osztályomban ismerek három lányt, aki oda meg vissza van érted.

– Add meg a számukat, légyszi! – Jongdae mosolyog, de a mondat végén megbicsaklik a hangja. Hála az égnek van annyi tartása, hogy ne nézzen a bestia után, amikor az dúlva-fúlva elhúzza a csíkot, mert azt a viperát örömmel járná át, ha látná, megint sikerült fájdalmat okoznia neki. Sosem fogom megérteni, mit szeretett egy ilyen lányon, de remélem, kicsit javulni fog az ízlése a jövőre nézve. – És mi újság veletek? Kyungsoo végre bevallotta már, hogy két és fél éve te vagy álmai asszonya?

– Mi? Miket hordasz itt össze? – kapja a szája elé zavartan Hana a kezét.

– Kyungsoo nem beszél sokat, de amikor megszólal, csak rólad áradozik. Egész nap – erősíti meg Jongin az előző állítást.

– Nem csak napközben, éjjel is. Egyszer ott aludtam nála, vagyis szerettem volna aludni, de nem tudtam, mert egész éjszaka a sóhajait hallottam a te neved társaságában. Bele se merek gondolni, mit művelt a takaró alatt… – tesz rá még Baekhyun egy pár lapáttal. Kyungsoo elsápad, majd idegesen közli, hogy kimegy a mosdóba. Ő a másik, akit nem tudok hova tenni. Lerí Hanáról, hogy elepedve várja, hogy közeledjen felé, Soo mégsem teszi, mintha rettegne az elutasítástól, holott a napnál is világosabb, hogy a lány nem tenne ilyet.

– Mi a baj? – kérdezem Kyungsoo-t, aki hideg vizet csorgatva a csuklójára próbálja lenyugtatni az idegeit. Lehet, hogy rossz ötlet volt a többiektől, hogy helyette beszéltek, csak az a baj, hogy ha nem nyitották volna ki a szájukat, Soo további két és fél év múlva sem lépett volna magától. Vannak emberek, akiknek szükségük van egy kis kezdő lökésre, ami eleinte félelmetesnek tűnhet, de remélhetőleg ki fogja tárni a szárnyait, mielőtt a földbe csapódhatna. – Figyelj, én egy olyan fiúba zúgtam bele, aki el van zárva a külvilágtól. Most ne menjünk bele a részletekbe, de az a lényeg, hogy nem láthatom őt, nem érinthetem meg, mert falak és egy ajtó választ el tőle. Ha a helyedben lennék, egy perccel sem teketóriáznék tovább.

– Hana egy karnyújtásnyira van tőlem. Bármikor megérinthetném, de van bennem egy gát, ami megakadályoz benne. Nem tudom, mitől félek, ez egy ilyen mentális szarság… – Kyungsoo nem kerüli Hanát. Gyakran beszélgetnek, segít neki a házijában, közös programokat is szerveztek már együtt, de amikor a lényegre kerülne a sor, Soo sosem lépi át azt a bizonyos határvonalat. Milyen igazságtalan az élet! Én, aki ajtóstul rontana a házba, bezzeg nem tehetek semmit… – Szerezd meg a kulcsot!

– Tessék?

– Szerezd meg annak az ajtónak a kulcsát, ami a szerelmedhez vezet. – Hogy erre én miért nem gondoltam eddig! A megoldás egyszerű, végig itt volt az orrom előtt, mégsem vettem észre. Megkeresem Sehun szobájának a kulcsát, és kiengedem onnan. Nem érdekel, ha megfertőz, az sem, ha a világ legrondább embere, meg akarom fogni a kezét, meg akarom őt csókolni… Baekhyun-féle örömujjongásban török ki, ami azzal jár, hogy erősen magamhoz szorítom Kyungsoo-t, és közlöm vele, hogy szeretem, amit ő nem annyira értékel. Aztán kirángatom a mosdóból, Hanához cipelem, és egymásra helyezem a kezüket.

– Kyungsoo-ban van valami mentális gát, ami miatt nem mer közeledni hozzád, de valójában imád téged. Nézd, ez a XXI. század, nem szégyen, ha a nő teszi meg az első lépést. Vesd rá magad, aztán soha többé el ne engedd! Jongdae-ya, te meg ne szomorkodj a kígyó miatt, mindannyian utáltuk, hála az égnek, hogy végre lelépett. Nála csak jobbat találhatsz. Jongin, Heejoo, ti vagytok a suli legcukibb párja, úgyhogy ne merészeljetek szakítani nekem valami butaság miatt! Baek, mindenképp jelentkezz a randid után! A szerelem egy csodálatos dolog, gyerekek, úgyhogy legyetek mind szerelmesek!

Miután végzek a gyorsan elhadart monológommal, kiviharzok az épületből. Képtelen vagyok csütörtökig várni arra, hogy láthassam Sehunt, így is majd’ beleőrülök a percek számolgatásába. Szükségem van rá, mert mellette sikerül megfeledkeznem a hatalmas veszteségről, ami ért. Mellette nem gondolok folyton folyvást arra, hogy nekem voltak a világon a legjobb szüleim. Nem szakad bele a szívem a gondolatba, hogy soha többé nem énekelhetek anyával a konyhaasztal tetején, mert ő egy olyan fantasztikus csaj volt, aki a sodrófát olykor mikrofonnak használta, hogy megnevettesse a fiát. Nem akad el a lélegzetem amiatt, hogy ezután nem lesz kivel megvitatnom, hogy melyik színésznő a legszebb. Apa nehezebben emésztette meg, hogy meleg vagyok, de végül is túltette magát a tagadhatatlan tényen, arról viszont nem bírt leszokni, hogy csinos nők képeit mutogassa nekem. Mindig azzal jött, hogy: „Ha nem lenne anyád, én úgy megdönteném Jo Hyunah-t, te kit húznál meg, ha a csajok érdekelnének?”

Felhívom a nagybátyámat, és azt hazudom, hogy nagyon rosszul vagyok, ezért haza küldött az iskolaorvos, nehogy a többiek is elkapják tőlem. Cseppet sincs elragadtatva attól, hogy megkérem, hagyja ott a munkahelyét egy kis időre, és engedjen be a házba. Úgy kell neki, ha ilyen körülményessé teszi a bejutást arra az átkozott birtokra.

Fél órája toporgok a kapu előtt. Már a feladás szélén ácsorgom, úgy gondolom, ha eddig nem jött, ezután sem fog, mire mellém gördül az autójával, mielőtt bánatosan elkulloghatnék. Arra utasít, hogy szedjek össze neki valamilyen papírokat a kocsiból, de az a gyanúm, hogy csak szét akar nézni a kertben, mielőtt beléphetnék. Nyilván azon aggódik, hogy megpillantom Sehunt, mivel korábban érkeztem a vártnál, és ilyenkor lehet, hogy éppen a medence partján hűsöl, de amikor megállapítja, hogy tiszta a levegő, beenged.

Amint bezárul a kapu mögöttem, nekilátok a kutatásnak. Kiderül, hogy egy mázlista vagyok, mert a nagybátyám szobájának íróasztalán hever a kulcscsomó, úgyhogy kábé két perc alatt végzek is a nagy kereső hadművelettel. Elég ostoba ez a fickó; ha annyira el akarná kerülni, hogy találkozzak Sehunnal, miért nem viszi magával a kulcsokat? Vagy ennyire elképzelhetetlen számára, hogy Sehun jelezheti, hogy be van zárva? Ennyire bízik abban, hogy csak azért, mert azt mondta nekem, hogy a saját szobámon kívül ne menjek másikba a házban, be is tartom az ígéretemet?

– Itt vagyok, Sehun! Meglepetés! A hétfő ellenére eljöttem hozzád. Sőt, tudod, mi van nálam? Ki fogom nyitni ezt az ajtót, jó? Végre láthatlak!

Semmi válasz. Hatalmas félelem uralkodik el felettem. Ugye nem? Azt mondta, beteg, mi van, ha túl későn érkeztem? Annyira vártam, hogy végre normálisan találkozhassunk, nem történhet ez meg velem. A szüleimet elvették tőlem, nem szakíthattak el attól az embertől is, aki az egyetlen boldogság forrást jelentette számomra!

Annyira remeg a kezem, hogy beletelik legalább egy percbe, mire beletalálok a kulcslyukba. Őrjítő lassúsággal fordítom el a kulcsot a zárban. Félek kinyitni az ajtót, félek attól a látványtól, ami mögötte fogadhat. Legfőképpen az ürességtől rettegek, hogy nem lesz senki a túl oldalon, mert Sehun már egy halottasházban fekszik. A kilincset ugyanolyan lassan nyomom le, és még lassabban tárom szélesre az ajtót.

Az első, amin megakad a szemem egy ágy, amin egy mozdulatlan fiú hever. Odarohanok hozzá, rázogatni kezdem, de semmi életjelet nem produkál. Pulzusa van, lélegzik, ver a szíve, mégsem lehet felébreszteni. Mi a franc ez? Észreveszek egy injekciós tűt a közelben lévő asztalon. Biztos ezzel szokták gyógyítani, vagy épp ellenkezőleg… Kétségbe esek. Az elejétől fogva éreztem, hogy kurvára nem stimmel valami ezzel a hellyel, de most rendesen beparázok.

Mély, lassú lélegzeteket veszek, hogy megpróbáljam lecsillapítani hangosan kalapáló szívemet. Nem gondoltam volna, hogy ijedtemben fog így verni, arra számítottam, hogy Sehun jelenléte fogja felpörgetni. Óvatosan megérintem a kezét, mintha attól félnék, hogy menten meghal, ha hozzáérek. A bőre hideg, és úgy érzem, jelenleg távolabb van tőlem, mint amikor köztünk volt az ajtó. Annyiszor álmodoztam arról, hogy végigsimítok a karján, hogy megcirógatom az arcát, de rohadtul nem így képzeltem el a helyzetet.

Hosszú percekig bámulom, és amikor nem bírom már tovább, feldúltan az ajkára szorítom az enyémet. Nem mintha hinnék a gyerekkori mesékben, csak muszáj belekapaszkodnom valamilyen intenzív érzetbe, ha nem akarok ájultan összeesni. A szája puha, és bár tudom, hogy nem lenne jogom ehhez, hiszen lehet, hogy ő marhára nem akarná, képtelen vagyok elhúzódni tőle. Csodálatos az illata, nem is tudom mihez hasonlítani, mert sosem éreztem még korábban, de ez nem baj, mert ezentúl csak Sehun illatként fogom emlegetni. Tisztában vagyok azzal, hogy túl messzire megyek, de nem tudok ellenállni a csábításnak, ezért finoman végignyalok az alsó ajkán, aztán…

– Au! – jajdulok fel, amikor arra eszmélek, hogy az ökle az államba csapódik. – Ne félj, én vagyok az, Chanyeol. Basszus, mégiscsak van igazság a mesékben! Egy szerelmes csók felébreszti a főszereplőt. Bár egyik mesében sem hallottam olyat, hogy egy jókora ütéssel köszönik meg a csókot.

– Csak kezd elmúlni a szer hatása… – motyogja, amit nem igazán értek, de később mindenképpen rá fogok kérdezni. Attól függetlenül, hogy látszólag észnél van, nem tűnik úgy, mintha jól érezné magát. A tekintete ködfátylas, nem igazán tud fókuszálni, szerintem szédül is, mert amint felülne, visszahanyatlik a párnára, szájára tapasztott kezéből pedig arra következtetek, hogy hányinger gyötri. – Menj ki innen, Chanyeol, és zárd rám az ajtót…

– Dehogy megyek! Vagyis igen, kimegyek a kertbe, de te is velem jössz. Végre együtt lehetünk, Sehun. Nem érdekel, ha megfertőzöl, hallod? Különben is hazudtál a kinézetedet illetően, mert nagyon szép vagy, szóval a betegségeddel kapcsolatban is füllenthettél. – Érzem, hogy felforrósodik az arcom, amikor azt mondom, nagyon szép. Tutira tök vörös lettem, bár úgysem látja, mert újra csukva vannak a szemei. Pedig minden zavaró tényező ellenére gyönyörűnek találom. Szörnyen vékony, egyedül ez nem tetszik rajta, de egyébként a szobrok tökéletességére emlékeztet.

Nem érdekel, ha ellenkezni fog, odalépek hozzá, és egy határozott mozdulattal a karomba kapom. Sejtettem, hogy nem fogja értékelni a tettemet, de arra nem számítottam, hogy akkora rúgkapálásba kezd, hogy alig bírom kicipelni a kertbe. Nem elég, hogy minden bizonnyal búcsút mondhatok az egyik fogamnak, most még egy pár karmolással és egy vállamnak intézett harapással is gazdagodtam.

Iszonyatosan megijesztenek a reakciói. Amikor leteszem a földre, hasra vágja magát, mint egy hisztis kisgyerek, és a talajt püfölve zokogásban tör ki. Kiabál, a torkából szaggatottan feltörő segélykiáltás szerűség a bensőmig hatol. Mi az isten folyik itt? Perpillanat csak arra tudok gondolni, hogy az egész életét leszedálva a sötét falak között töltötte, ezért rázza meg ennyire a kinti fény, a kinti hatások. Most mégis mit kéne tennem? Vigyem vissza?

Már épp ráveszem magam, hogy visszaviszem, amikor lélekszakadva odarohan hozzá egy fehér bundás kutya, aki nyugtatón a karjára hajtja a fejét. Sehun elcsendesedik, véleményem szerint azért, mert nem akarja még jobban megijeszteni az állatot, aztán hanyatt fekszik, és a karjába vonja. Ezt követően kínkeserves percek telnek el azzal, hogy némán az égre mered, és én sem szólalok meg, mert félek, hogy már azzal egy újabb pánik rohamot váltok ki belőle, ha megmozdítom a kis ujjamat.

Annyira szeretném megfogni remegő kezét, de nem merem. Azt kívánom, bárcsak beértem volna annyival, hogy az ajtón át kommunikálunk, mert ez a Sehun fényévekre van attól, aki a szoba rejtekén lakozott. Az a Sehun vicces volt, édes, flörtölt velem, és talán kedvelt is, de ez gyűlöl engem, amiért kihoztam, amiért hozzá értem, és legfőképpen azért, amiért megcsókoltam.

– Ne haragudj, Chanyeol! – Riadtamban ugrok egyet, mivel egyáltalán nem számítottam rá, hogy megszólal. – Általában nem vagyok ennyire őrült. Valószínűleg a helyes pasik hozzák ki ezt belőlem. – A nyelve már sebesebben forog, mint az előbb, a tekintete is tisztulni látszik. Ennek ellenére továbbra sem merészkedem közelebb hozzá, nehogy ismét rosszra forduljanak a dolgok. Egyelőre annak örülök, hogy sikerült eljutnunk erre a pontra. Van még időnk a nagybátyám visszatértéig, úgyhogy nem siettetem.

– És hány helyes pasival találkoztál már? – Úgy döntök, legalább a beszélgetésünk szintjén megpróbálom azt a laza csávót adni, akit megismert, bár az egész gyomrom görcsben áll, az idegeim meg pattanásig feszülnek.

– Te vagy az első. – A szívem már megint veszélyesen gyors vágtába kezd halvány mosolya láttán. Nem veszthetem el a fejem. Kiskoromban gyakran vadásztam lepkékre. Kezdetben lecsaptam rájuk a hálóval, amint a közelembe értek, de az idő múlásával rájöttem, hogy rossz taktikát alkalmazok. Ki kell várni, amíg az áldozat maga úgy nem dönt, hogy saját akaratából sétál bele a vadász csapdájába. Természetesen nem csináltam belőlük gyűjteményt, vagy ilyesmi, csak szórakoztatott, hogy elkaptam őket, aztán szabadjára engedtem mindet, mert a világ összes lényének joga van a szabadsághoz. Én még az egereket is kimenekítettem a fogóból anyukámék nagy bánatára.

Sehunt viszont sosem engedném el, ha sikerülne elnyernem a szívét. A rohadt életbe, én tényleg beleszerettem! Néha azzal álltattam magam, hogy csak vigaszt keresek benne a szüleim halála miatt, hogy a kalandvágy hajt, amiért még sosem láttam őt, de most végleg tudatosul bennem, hogy ráleltem arra, akit mindezidáig kerestem, akire hosszú évek óta vártam. Biztosan azt hiszi, ki fogok ábrándulni belőle a viselkedése miatt, pedig ez nagyon távol áll tőlem, inkább szeretném szorosan magamhoz ölelni, hogy messzire űzzem az őt gyötrő démonokat.

– Nincs kedved csobbanni egyet? – Határozatlanul ingatja a fejét, de minden bizonnyal inkább a nem felé hajlik, nekem viszont szükségem van valamire, amivel oldhatom a feszültségemet, ezért beszaladok a szobámba a fürdőgatyámért, aztán lazán a medence széléhez sétálok. Sehun nem tudja leplezni kíváncsi pillantásait, ahogy végigméri a testem, én meg teszek rá még egy-két lapáttal azzal, hogy olyan pózokba vágom magam, mintha fotózáson lennék, mielőtt egy kecses ugrással megcéloznám a víz közepét.

Egy darabig gondterhelten úszkálok körbe-körbe, azon agyalva, hogy vajon mit kéne tennem, hogy ő is jobban érezze magát. Egyszer csak észreveszem, hogy feláll a fa tövéből, ahol eddig ücsörgött, helyet foglal a medence peremén, és a lábát a vízbe lógatva nézi a mutatványaimat. Direkt produkálom neki magam, hogy elkápráztassam, szinkronúszókat megszégyenítő mozdulatokkal próbálom felkelteni a figyelmét, vagy csak simán kifekszek a lágyan fodrozódó víz felszínére, hogy megcsodálhassa enyhén kockás hasam. Nem mintha Sehunt le lehetne venni a lábáról ilyesmivel; hiszen sokkal felszabadultabbnak tűnt, amikor a képregényen dolgoztunk. Talán stratégiát kéne váltanom, fel kellene öltöznöm, és papírt meg ceruzát adni a kezébe, hátha attól minden olyan lenne, amilyen tegnap volt.

– Miért vagy itt? – Olyan halkan teszi fel a kérdést, hogy alig hallom meg, de annyira örülök, amiért hozzám szólt, hogy megkísérlem a közeledést felé. – Jóképű vagy, vicces, törődő… Szerintem ezrek harcolnak azért, hogy felhívják magukra a figyelmedet. És te ahelyett, hogy a barátaiddal bowlingoznál, az én béna társaságomat keresed. Miért?

– Szerinted jóképű vagyok? – ragadom meg a lényeget magabiztosan vigyorogva.

– Jóképű és nagyképű, utóbbit lefelejtettem a listáról. – Sehun is elmosolyodik, aminél szebbet még sosem láttam. Bármit megtennék azért, hogy az a mosoly mindig ott pihenjen gyönyörű arcán, de van egy olyan érzésem, hogy nem gyakran tesz látogatást nála. Annyian mosolyogtak már rám lányok, fiúk vegyesen, de azok közül egyik sem ért el a szívemig. Az ő mosolyát legszívesebben zsebre raknám, hogy azokban az időkben, amikor szomorú lesz, visszabiggyeszthessem a helyére.

– Először is, túl jó vagyok bowlingban, és jó dolog a folyamatos győzelem, de egy idő után unalmassá tud válni. Másodszor, nem vagy béna! Szerinted a menő, elképesztő, imádnivaló Park Chanyeol barátkozna holmi bénaságokkal?

– Na jó, tévedtem. Neked nincsenek is barátaid, mert senki sem bírná elviselni azt a hatalmas egódat. – Nevetve az arcomba fröcsköl egy adag vizet, amit szó nélkül tűrök, mert nem lenne merszem leutánozni a tettét, nehogy azzal elijesszem. Úgy teszek, mintha sima víz helyett golyóütés ért volna, színpadiasan a fejemhez kapok, majd eljátszom a főhős nagy haldokló jelenetét, amitől még intenzívebb kacagásban tör ki.

– Tudod, hányan lennének most a helyedben, kedves Sehun? Egy csomóan arról álmodoznak nap, mint nap, hogy lássanak fürdőgatyában, és mindenki kapva kapna a lehetőségen, hogy hozzám érhessen. Kiváltságos vagy, ennek ellenére úgy üldögélsz ott, mint egy szobor. Pedig lehet, hogy ez egy vissza nem térő alkalom.

– Vissza nem térő alkalom? Alig várod, hogy legközelebb is mutogathasd nekem a tested. Amúgy meg honnan veszed, hogy te vagy az esetem?

– Te mondtad, hogy jóképű vagyok, vicces, törődő… Bolond lennél, ha ennek ellenére nem jönnék be neked.

– És nagyképű, ezt ne feledd! Az a baj, hogy ez beárnyékolja a pozitívumokat. – Látom a szeme csillogásán, hogy nem gondolja komolyan, amit mond. Flörtöl velem, legalábbis erről árulkodnak a cselekedetei. Enyhén az alsóajkába harap, kissé idegesen a hajába túr, egy pillanatra lehunyja a szemét, én pedig alig bírom visszafojtani azt az ismeretlen vágyat, amit kivált belőlem. Nem direkt húzza az agyam, tudat alatt változott rémült kisfiúból csábító ifjúvá a jelenlétemben. Jó hatással vagyok rá: mellettem egy normális tizenhét éves srác, míg nélkülem a saját árnyékától is retteg. De ez fordítva is igaz. Vele nem töprengek azon, mikor ér már véget a randi, mert inkább otthon nyomom a videojátékot, minthogy egy újabb dögunalmas pasi társaságát élvezzem, akit Baek uszított rám. Azokon az estéken mindig azt kívántam, pörögjenek fel az óra mutatói, mintha valaki kergetné őket, Sehunnal viszont pont az ellenkezőjét szeretném: álljon meg az idő, a mutatók bénultan vergődjenek hosszú órákon át.

– Szóval akkor te olyanokra buksz, akik tejben-vajban fürösztenek, állandóan bókokkal halmoznak el, mindent megadnak neked, amire vágysz, és cserébe csak annyit várnak el, hogy kielégítsd őket… – Sehun arca egy-kettőre elfelhősödik, nem néz a szemembe, nem vág vissza csípősen, nem áll rajtam bosszút egy újabb fröcsköléssel. Üveges tekintettel bámulja a tükörképét a vízben, miközben olyan gyorsan kapkodja a levegőt, mintha fuldokolna. Ismét a frászt hozza rám, kezd visszaesni abba az állapotba, amilyenben fél órával ezelőtt volt. – Hé, ne haragudj, egy bunkó seggfej vagyok. Nem akartalak megbántani, viccnek szántam…

Meg szeretném simogatni a vízbe lógó lábát, de amint megérintem, egy újabb roham tör rá, melynek következtében kapálózni kezd, majd a medencében landol. Van egy olyan érzésem, hogy nem tud úszni, ezért rögtön utána kapok, magamhoz szorítom, hogy e képpen húzzam ki a partra, de mihelyst megérzi a teste köré fonódó karjaimat, eltaszít magától, és egy ugrással a parton terem. Túl lassúnak bizonyulok, így nem érem utol, mielőtt az orromra csapná az ajtaját. Lenyomom a kilincset, hiszen nem tudja bezárni, mivel nálam van a kulcs, azonban merev ellenállásba ütközök, mert a túl oldalon Sehun minden erejét bevetve küzd az ellen, hogy bejuthassak.

– Zárd rám az ajtót! Most!

Szívem szerint addig könyörögnék, addig esedeznék neki, amíg jobb észre nem térne, de a hangjában rejlő mértéktelen düh megállásra késztet. Leverten kullogok el a kulcsért, és némán teljesítem a kérését. Nem mondok neki semmit, nem kérek tőle többször bocsánatot, de leülök az ajtó elé, hátha hozzám szól, miután lenyugszik. A kutyája odakuporodik mellém, fejét az ölembe hajtja, mintha tisztában lenne azzal, hogy miért viselkedik így a gazdája. Azt kívánom, bárcsak tudna beszélni, mert akkor kifaggathatnám arról, mi a franc folyik itt.

Álmatlanul forgolódom az ágyamban. Valami nem hagy nyugodni. Eddig sem tartottam normálisnak az ebben a házban uralkodó helyzetet, de a mai délutánt követően végképp megbizonyosodtam arról, hogy Sehun hazudott nekem az itt tartózkodását illetően. Arra azonban több órányi agyalás után sem tudok rájönni, hogy milyen okból tartja zárt ajtók mögött a nagybátyám. Elhúzva a függönyt a telihold kalács képe röhög a szemembe, mintha azt üzenné, ő is tudja, mi folyik az orrom előtt, mintha rajtam kívül mindenkinek tudomása lenne erről.

Elindítok egy CD-t, ami tökéletesen visszaadja a zongorajátékomat, hogy még véletlenül se keltsek gyanút. A bácsikám azt fogja hinni, hogy a szobámban zongorázok, miközben én ott sem leszek. Zseniális, nem igaz? Nesztelenül kiosonok a kertbe, mert ha egy perccel tovább a szobámban kéne maradnom, rögvest megfulladnék. A hűvös levegő jólesően cirógatja kimelegedett bőrömet, ugyanakkor a hirtelen feltámadt szél baljósan rázza a körülöttem magasodó fák ágait. Letört gallyakat sodor az utamba, ezzel jelképezve, hogy meg akar állítani, nem akarja, hogy tovább menjek. Az eső is rákezd, de nem vagyok én olyan piperkőc, mint amilyennek elsőre kinézek, nem fogok bepánikolni attól, ha vizes lesz a hajam. Sőt, még a kitartóan dörgő, villámokat szóró ég sem fogja elérni, hogy visszaiszkoljak a helyemre. Határozott léptekkel haladok a ház hátsó bejárata felé, mert onnan talán nem lesz annyira feltűnő a kémkedésem.

Bent úgy suhanok el a konyha előtt, mint egy szellem, akit a háborgó vihar keltett életre. Észreveszem, hogy a nagybátyám résnyire nyitva hagyta az ajtaját, amin meghökkenek. Nincs a szobájában; ez azt jelenti, hogy csak Sehunnál lehet, mert mindig bejelenti, ha elmegy itthonról. Tétovázom kicsit, mivel nem tudom eldönteni, hogy a cuccai közt kutakodjak valamilyen bizonyíték után, vagy inkább hallgassam ki, miről beszélgetnek, de végül az utóbbi opciónál maradok.

Sehun szobájához közeledve ijesztően görcsbe rándul a gyomrom. Még nem hallok semmit, valami láthatatlan erő azonban a mellkasom közepére ereszkedik, hogy lépésről lépésre egyre erősebb vasmarokkal szorítsa össze a szívemet. Érzem a gonosz jelenlétét, és annyira félek, mint kiskoromban, amikor azt hittem, szörnyek lapulnak a szekrényem mélyén. Egy pillanatra meg kell állnom, hogy a falnak támaszkodhassak, különben összecsuklana a térdem. Nem tudom, mi bajom, mi rémiszt halálra, amikor csak a szél ostromolja a redőnyöket, mégis alig tudok lélegezni pár méterre a célponttól.

Ez az érzés ahhoz hasonlatos, mint amikor az intenzíven feküdtem. A körülöttem tüsténkedő orvosok nem mondták ki nyíltan, hogy meghaltak a szüleim, én mégsem reménykedtem abban, hogy viszont láthatom őket. Egyszerűen a légkörben éreztem a fájdalmat, a szenvedést, mialatt egy percre beengedték hozzám Baekhyunt, amit jelenleg is érzek, csak most éppen Sehunból árad. Nem látom őt, nem hallom a hangját, de biztos vagyok benne, hogy hatalmas kínok gyötrik, melyekkel rettenetesen félek szembesülni. Mi van, ha a nagybátyám megbünteti, amiért kiengedtem a szobájából? Mi van, ha jelenleg szíjjal veri, melynek csattanásait egyre nehezebb elviselnie?

Előhúzom a zsebemben lapuló cukorkát, és a számba tömöm, csak hogy tovább késleltessem az időt. A levegőbe szippantva ráeszmélek, hogy a nagybátyám kölnijének irritáló szaga fojtogat, ami miatt legszívesebben befognám az orrom. Amikor azonban meghallom kéjes nyögését, inkább a fülemre tapasztanám a kezem. A kép nem áll össze elsőre a fejemben, valami védekező reakció meggátolja, hogy felfogjam a történteket. Azt feltételezem, Sehun valahol a viharban ténfereghet, amíg a bácsikám valakivel a szobájában hentereg. Hogy miért nem a saját szobájában teszi ezt, arra nem terjednek ki a gondolataim.

– Netán abban reménykedtél, hogy többet nem foglak meglátogatni? Ezek a pirulák csodákra képesek! – lihegi röhögve. Az ágy hangosan nyikorog alatta, mintha ő is ellenkezne, a másik fél viszont egy hangot sem ad ki. – Hiányoztam, kis herceg?

– Dögölj meg!

Lélegezz, Chanyeol, lélegezz! Ha most elájulsz, nem segíthetsz neki…

– Segíts, bácsikám! – Egyetlen percig sem hezitálok, a fürdőbe rohanva mély, párhuzamos sebeket ejtek a csuklóm belsején a borotvapengémmel. Egész testemben annyira remegek, hogy félő, hogy végzetes sérülést okozok magamon, de jelenleg az sem érdekelne, ha soha többé nem nyitnám ki a szemem. Bár akkor senki nem segíthetne Sehunnak… Sehun…

Velőt rázó zokogásban török ki, miközben nézem a pirosra festett padlót. Azt hiszem, sokkot kaptam, ezért nem bírom abbahagyni az ordítást akkor sem, amikor az a féreg megfogja a kezem, hogy bekötözhesse. Amint megérint, én a lába elé hányok. Fogalmam sincs arról, mi képes megfékezni a bennem tomboló mérhetetlen haragot, hogy miért nem ölöm meg itt helyben. Félek tőle. Attól félek, hogy én maradnék alul, ha rátámadnék, hisz ő hatalmasabb és gusztustalanabb az összes szörnynél, ami a szekrényem rejtekén lapult.

– Miért csináltad ezt, Chanyeol-ah? – A hangja negédes, még pár könnycsepp is megjelenik a szemében, mintha valóban aggódna értem, pedig csak arról lehet szó, hogy rendkívül szarul esik neki, hogy rosszkor zavartam meg. Istenem, meg ne simogassa az arcomat, mert akkor esküszöm, hogy eltöröm a kezét! Ezer darabra kéne zúzni a csontjait, amiért… Egy újabb adag hányással tisztelem meg, ezúttal az ingjét. Kezdi elveszíteni a nyugalmát, látom rajta, hogy ugyanannyi erőfeszítésre van szüksége, mint nekem, mégis sikerül úrrá lennie magán.

– A szüleim meghaltak… Utánuk akartam menni. Annyira fáj mindenem, és hányingerem is van, meg szédülök… Hagynod kellett volna meghalni…

– Ne beszélj butaságokat! Nincs itthon fájdalomcsillapító, se altató, de beszerzek neked párat, aztán ha jól kialszod magad, újra derűsebben fogod látni a világot.

Nem reméltem, hogy le fog lépni, csak azt akartam, hogy hagyja békén Sehunt. Most bemehetnék hozzá, átölelhetném, és biztosíthatnám a támogatásomról, de képtelen vagyok rá. Csak fekszem a kövön, és még mindig annak a nyavalyás cukornak az ízét észlelem a számban, annak az orrfacsaró kölninek a bűzét érzem az orromban, melyektől már akkor sem tudnék megszabadulni, ha órákon át sikálnám a fogam, vagy ha napokon keresztül szellőztetném a házat. A fülemben pedig a zongorajáték őrjítő dallamai csengenek, holott percekkel ezelőtt lejárt a lemez.

– Miért csináltad ezt? – kérdezi megtörten egy túlságosan ismerős hang. Amikor kinyitom a szemem, találkozik a pillantásom Sehunéval, aki kerülve a vért, kicsit távolabb tőlem a földre kuporodik. Annak ellenére, hogy zaklatott, képes higgadtan gondolkozni, hisz az egy árulkodó jel lenne a bácsikám számára, ha véres ruhában látná.

– A szüleim után akartam menni…

– Felesleges hazudnod nekem.

– Te is hazudtál nekem, akkor én miért mondjak igazat? – Szörnyen hasogat a karom, de nyomába se ér annak a fájdalomnak, amit a szívem mélyén érzek. Mégis mi a célja Istennek velem? Nem hagyja, hogy meghaljak az autóbalesetben, csak azért, hogy aztán nemhogy a szüleim halála miatt szenvedjek, de még a szerelemtől is? Attól a tiszta, ártatlan érzéstől, amit bemocskolt és meggyalázott egy alávaló szörnyeteg, aki sokkal inkább megérdemelné a halált bárki másnál.

– Öt éve itt vagyok. Részben azért nem mondtam neked el, hogy mi történt velem, mert meg akartalak védeni, részben pedig arra vágytam, hogy normálisnak higgy. Végre volt valaki, aki megnevettetett, aki könnyekre fakasztott, aki olyan érzelmeket ébresztett bennem, amiknek még a létezéséről sem tudtam. Tizenkét éves korom óta bánt engem, ezt akartad hallani? Mostantól folyamatosan ez fog a fejedben járni, amikor képregényezünk, amikor beszélgetünk… Ezentúl sajnálni fogsz, ahelyett, hogy flörtölnél velem, pedig nekem nem a szánalmadra van szükségem, hanem az életvidám természetedre, a nevetésedre… Ezentúl már nem is fogsz nevetni, igaz?

Sehun hangja elcsuklik a mondat végén, mire ráemelem megfáradt tekintetemet. Úgy érzem magam, mintha egy csapat ló tiport volna meg, amihez kibaszottul nincs jogom. Szánalomra méltó vagyok, amiért magamat sajnálom, amiért azon siránkozok, hogy nem lehet egy átlagos első kapcsolatom, amiben az jelenti a legnagyobb problémát, hogy nem tudjuk eldönteni, moziba menjünk este vagy billiárdozni. Attól szenvedek, hogy nem vihetem el Sehunt egy normális randira, nem mutathatom be a barátaimnak, nem is mesélhetek a helyzetéről senkinek, amikor őt öt éven keresztül bántalmazta az az utolsó patkány.

– Kiviszlek innen! Te nem tudtál eddig megszökni a biztonsági rendszer miatt, de én kimehetek, és holnap az első utam a rendőrségre fog vezetni. – Felülök, a kezéért nyúlok, de ő hátrálni kezd. A szemében megsokszorozódik a rémület, amit nem tudok mire vélni. Én megmenthetem ebből a pokolból, új életet adhatok neki, mégis mitől fél ennyire?

– Kérlek, adj még egy kis időt. Láttad, hogyan reagáltam, amikor hozzám értél, amikor kihoztál a szobámból… Szerinted mit kezdenék a kinti világgal? Az önbecsülésem a nullával egyenlő, az is csoda, hogy a szemedbe tudok nézni ezek után, de az biztos, hogy az utcára képtelen lennék kilépni. Minden percben attól rettegnék, hogy visszakerülök ide, vagy máshoz, és vallani se mernék ellene. Fel kell készülnöm, mit mondjak az ügyészségen, hogy akkor se rekedjen belém a szó, amikor vádlón, gyilkos tekintettel rám néz majd… Fel kell készülnöm a kinti életre, mert számodra akármilyen furán is hangzik, már hozzászoktam ehhez, és jelenleg itt nagyobb biztonságban érzem magam, mint a falakon túl… Megértesz?

– Nem! Időt akarsz, hogy felkészülhess, mialatt továbbra is… – Képtelenség, hogy én kiejtsem a számon azt a szót. Elég csak rá gondolnom, és ismét öklendezésben török ki. Fejemet a kövezetbe verve üvöltök, aztán a penge után kapok, hogy a másik csuklómmal is hasonlóképpen elbánhassak. A karomon lévő sebek néhány percre képesek elvonni a figyelmemet arról a fájdalomról, melyet a lelkemen keletkezett sérülések okoznak.

– Hagyd ezt abba, Chanyeol! Nem te mondtad, hogy a szivárványon túl minden szép és jó? Én nem akarok egyedül elmenni oda, velem kell jönnöd. De a tökéletes úthoz tökéletes tervezés kell. Térkép, megfelelő kivitelezés, hogy semmi ne zavarhasson be. Ha meggondolatlanul fejjel mész a falnak, még a végén téged is bezár ide, és örökre itt fogunk rohadni.

– Rendben, de két hétnél egy nappal sem adok többet.

– Megegyeztünk. Ígérem, hogy addigra összeszedem magam, de ebben neked is segítened kell. Tudom, hogy nem tehetünk úgy, mintha semmi nem történt volna, de kérlek, holnaptól nézz úgy rám, mint azelőtt. Kihívóan, hódítóan, ne pedig szánakozva… – Sehun óvatosan felém nyújtja a kezét. Kezdetben nem veszem a lapot, csak heverek ott tovább a nagy önsajnálatomba merülve, aztán végre-valahára realizálom, hogy ez neki egy óriási lépést jelent, az első, amit szeretné, ha megtennék vele a hosszú úton. Mások gondolkodás nélkül rám másztak a bárokban, ő viszont nem tud egyből felrohanni a létra tetejére. Még csak azon van, hogy az első fokára felhelyezze a lábát, és ha nem segítem őt ebben a folyamatban, nem lesz kedve tovább próbálkozni. Miattam hajlandó szembeszállni a démonjaival, nem hagyhatom cserben csak azért, mert egy nyafka kölyök vagyok, aki még nem szokott hozzá az élet pofonjaihoz.

Újabb könnyek lepik el a szemem, amint az ujjaink összeérnek. Még soha nem éreztem senkit ennyire közel magamhoz, pedig csupán a kezét fogom. Annak ellenére, hogy Sehun fiatalabb, és százszor jobban megtaposta az élet, sokkal erősebb nálam. Már nem csak szeretem, mélységesen tisztelem is azért, hogy még belém próbál lelket önteni, amikor nekem kéne minden lehetséges módon támogatnom őt. Továbbá hálával tartozom, amiért nem menekül el tőlem, annak dacára, hogy én is férfi vagyok, ráadásul annak a féregnek a rokona.

– Cuki vagy, amiért ennyire meghatott, hogy megfoghattad Park Chanyeol kezét, de előre figyelmeztetlek, hogy a csókja függőséget okoz. Csak szólok, hogy ha egyszer megízleled az ajkait, soha többé nem akarod majd elengedni – vigyorgok rá a könnyeim fátylán át. Nem sikerül valami hitelesre sem a mosolyom, sem a hangom, ezek szerint én is gyakorlásra szorulok. De mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy boldoggá tegyem, még ha belül meg is szakad a szívem.

– Én már most sem akarlak elengedni – suttogja egyre erősebben szorítva a kezem.

Mivel az idő repül, akaratunkon kívül búcsút kellett vennünk egymástól, mert nem kockáztathattuk meg, hogy a nagybátyám rajta kapjon minket együtt. Ha eddig nem tudtam aludni, hát akkor ezután még annyira se fogok! A telefonomra pillantva felfedezem, hogy kilenc nem fogadott hívásom van Baekhyuntól, mire belém csap a felismerés, mi szerint ma randizott Minseok hyunggal, amit nyilván el akar mesélni. Mély lélegzetet véve visszahívom, mivel úgysem jön álom a szememre, és talán még a figyelmemet is képes lesz elterelni.

– Na végre, Chan, már azt hittem, elvittek az ufók. – Ó, Baek, bárcsak erről lenne szó…

– Mesélj, kinek volt igaza? Randiztatok, vagy futottál pár kört?

– De gonosz vagy! Jaj, annyira csodálatos volt! Ott várt öltönyben a kávézó előtt, én meg odaállítottam egy szál pólóban és farmerben, azt hittem, elsüllyedek szégyenemben! Amikor elkezdtem mentegetőzni, közölte, hogy a farmer jobban ráfeszül a fenekemre, úgyhogy tökéletesen választottam, mire úgy elpirultam, mint egy szűz kislány, pedig se szűz, se lány nem vagyok. Amúgy tökre paráztam, hogy nem lesz közös témánk, hisz ő egy tanár gyakornok, míg én egy komolytalan gyerek, aki maximum azon szokott agyalni, hogy milyen buliba menjen másnap, nem pedig azon, hogy melyik egyetemre. De kiderült, hogy sokkal lazább, mint amilyennek a suliban mutatja magát. Ahhh, most komolyan, már attól kész vagyok, ahogy a kávék összetevőiről beszél. Tudod, ez önmagában egy holt uncsi téma, de ahogy ő adja elő… Imádom!

– Lefeküdtetek?

– Minek nézel te engem? Na jó, az előéletemet ismerve jogos a kérdésed, de nem, nem szolgálhatok semmilyen zaftos részlettel. Az egyetlen, amit tőle kaptam egy iszonyat érzéki csók volt a házunk előtt, amitől még mindig borzongás járja át a testem. És tudod, mit mondott, amikor szétváltunk? Komoly, tanáros hangszínre váltott, majd így szólt: „Ne gondold, hogy emiatt kivételezni fogok veled az iskolában. Ugyanolyan keményen kell dolgoznod, mint a többieknek, csak az a különbség köztetek, hogy rajtad kívül senki mást nem fogok megjutalmazni az órák után. Ja, és ha egyszer behívnálak a szertárba, az nem azért lesz, hogy leszidjalak.” Aztán rám kacsintott, én meg visongva felrohantam a szobámba, mire a család teljesen zakkantnak nézett, bár valószínűleg alapjáraton is annak tartanak… És veled mi van? Minden oké? Mi történt, miután úgy elrohantál?

– Minden rendben. És nagyon örülök, hogy ilyen szép estéd volt. Minseok hyung jó srác, passzoltok egymáshoz.

– Tényleg? Így gondolod? Hé, de ne tereld a témát! Olyan szomorúnak tűnik a hangod, nem tudod becsapni a másik feledet. Csak nem arról van szó, hogy megláttad Sehunt, és kiderült, hogy bűn ronda? – Bárcsak erről lenne szó, Baek!

– Fáradt vagyok, ennyi.

– Ugye nem azért akadtál ki, mert bepasiztam? Nézd, ettől még köztünk minden a régi. Szeretlek, amióta az eszemet tudom, és ezen semmilyen kapcsolat nem változtathat. Minseokból ezret is találhatok, de Chanyeolom csak egy lehet.

– Erre majd emlékeztetlek, amikor ki se tudlak robbantani hyung karjaiból. Most leteszem, mert menten bealszok. Jó éjt, tökmag, álmodj tesi tanárokkal!

Mielőtt Baekhyun bármit is válaszolhatna, megszakítom a vonalat, majd kikapcsolom a telefont, hogy senki ne tudjon elérni. Utálna, ha tudná, hogy nem osztom meg vele a fájdalmamat, hiszen az első ovis térdhorzsoláson át a gimis intőkig mindenen együtt mentünk keresztül. Sosem titkolóztam előtte, ott volt velem, amikor kiborulva hisztiztem a temetésen, amit a tíz éves öcsém jobban viselt nálam. De hogy árulhatnék el neki egy ilyen szörnyű dolgot, amikor élete legszebb estéjén van túl? Baek nem önző, simán félredobná a boldogságát az én vigasztalásom érdekében, de én nem akarom, hogy még egy csodálatos embert beszennyezzen ez a mocsok, éppen elég, ha ketten cipeljük ennek a hatalmas tehernek a súlyát.

Nem szoktam gyógyszereket bevenni, inkább hagyom, hogy magától elmúljon a fejfájás, még ha órákon át szenvedek is, minthogy ilyesfajta szerekkel mérgezzem a testem. Anyáék mindig azt mondták, fakír vagyok, mert amíg az öcsém egy cseppnyi fájdalomra már gyógyszert kért, én némán vártam, hogy elmúljanak a kellemetlen érzetek. Ma azonban nem tudok várni. Szükségem van az altatóra, amit az a szemét hozott nekem, hogy egy kis időre kiüssem magam, és az álmok tengerébe merülve megfeledkezhessek arról, ami egy életre megváltoztatott mindent.