Ha újra az enyém lennél... - Második nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, soha többé nem zárkóznék el előled egyetlen percre sem.

Sehun

– Holnap lesz Haneul hercegnő hatodik születésnapja, és még mindig nem fogtunk hozzá az előkészületekhez – járkál előttünk fel-alá Hongshik, aki alapvetően a jobb kezünk, de néha idegesítőbb tud lenni egy folyamatosan zümmögő légynél. A legyekkel legalább egy csapásra elbánhatok, de a leghatékonyabb emberünkben nem tehetek kárt nagy sajnálatomra, pedig olykor igazán ráférne egy-két nyakleves.

– Azért nem fogtunk még hozzá a készülődéshez, mert nem akarunk nagy hűhót csapni – közli unottan Jongin. Látom rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Megfogom a kezét, és apró köröket rajzolok a tenyerébe, hátha az megnyugtatja valamelyest. Nemsokára ítéletet kell hoznia egy férfivel kapcsolatban, akiről azt állítják, megerőszakolt egy lányt. A fickó tagad, és az igazat megvallva, én neki hiszek. Ezt már a tanácsnak is elmondtam. Jongin viszont hezitál, amit megértek, hisz életek vannak a kezünkben. Ha úgy döntünk, hogy bűnös, a férfi börtönbe kerül, és halála napjáig ott marad, mellesleg lehet, hogy ártatlanul. Ha felmentjük, de hibázunk, több lány is áldozatául eshet. Nem könnyű királynak lenni, valljuk be.

– Az etikett úgy kívánja, hogy hívjuk meg a környékbeli királyságok csemetéit, és egy pompás bállal ünnepeljük meg a hercegnőt – fújja Hongshik gépiesen, amit jól betanult.

– Bál? Egy hat éves gyereknek? Felejtse el! Honey pizza partit szeretne, és a pizzát a barátai társaságában óhajtja elfogyasztani – jelenti ki Jongin ellentmondást nem tűrő hangon.

– Pizza? De felség, a palotában kitűnő séfek dolgoznak… – kap a fejéhez szörnyülködve Hongshik. Nem hinném, hogy csak a menüvel van problémája. Az sem tetszik neki, hogy Honeynak becézzük Haneult, ahogy az sem, hogy az úri gyerekek helyett azokat fogjuk meghívni, akiknek a szülei a pornéphez tartoznak. Jongin idegesen fújtat egyet, ezért inkább átveszem tőle a szót, mielőtt felemelné a hangját. Mindig is utálta, hogy egyesek meg akarják szabni, kivel barátkozhat a lányunk, milyen ruhát kell felvennie egy flancos eseményre. Zokszó nélkül engedte, hogy a cselédlány fiával játsszon, és hogy egy lefagyizott melegítőben jelenjen meg a fontos ceremóniákon estélyi helyett.

– A palotában dolgozó fantasztikus séfek minden bizonnyal pizzát is tudnak sütni, nem igaz, Hongshik? – kérdezem egy erőltetett mosoly kíséretében.

– De igen, felség. Az lesz, amit óhajtanak. Van valami kívánságuk még e mellé?

– Semmi – mondjuk egyszerre Jonginnal, és egymásra vigyorgunk nagy egyetértésünkben. Látom, hogy Hongshikban bent reked a levegő, teljesen kiborítja, hogy még egy tortát se kérünk, de azt majd Jongin anyukája fogja elkészíteni, mint minden évben. És a szakácsok is ki lesznek borulva, mint minden évben, amikor a királyuk édesanyja átlépi a konyha küszöbét. A kancellár újra szólásra nyitja a száját, de aztán inkább csendben marad, és egy mély meghajlást követően elhagyja a helyiséget. Jongin megkönnyebbülten sóhajt fel, bár a szeméből tükröződő aggodalom továbbra sem tűnt el.

– Három és fél perc múlva a tárgyaláson kell lennem – jegyzi meg lesújtva, mialatt védelmet keresve bújik hozzám.

– Az azt jelenti, hogy van másfél percünk erre. – Határozottan a tarkójára kulcsolom a kezem, és olyan hevesen csókolom, mintha még mindig tizenöt évesek lennénk, és nem függne tőlünk egy egész ország sorsa. Érzem, ahogy egyre inkább ellazul, és önfeledten markol bele a hajamba. Pont ez volt a célom. Egy kis mennyei boldogságot varázsolni a nehéz percek elé. Bár ha így folytatjuk, nem lesz elég az az idő intervallum, ami a rendelkezésünkre áll, mert a megjelenő tünetek eltűntetésére is kell időt szánni.

– Átléptük a másfél percet! Futva kell megtennem az utat a tárgyaló teremig – kuncog a nadrágját igazgatva. Mielőtt kilépne az ajtón, az arca ismét elkomorul, és hirtelen támadt komolysággal a szemében fordul hozzám: – Te hiszel az ártatlanságában, igaz?

– Igen. – Még egyszer szorosan magához ölel, és nyom egy futó csókot a számra, aztán rohamléptekben indul meg a lépcső felé. Remek, most már én is aggódom. Le ne essen nekem nagy siettében! Ráadásul azért fog ő is a férfi ártatlansága mellett kiállni, mert én azt mondtam. Hallgat rám, bízik a megérzéseimben, ami egyben nagyon jól esik, egyben pedig rendkívüli teherként nehezedik rám. Mi van, ha tévedek, és nekem köszönhetően egy pszichopatával több garázdálkodhat az utcákon?

Lemegyek edzeni az újonc katonákat, hogy valamivel elüssem a várakozási időt. A négy tizenhat év körüli fiú lelkesen várja, hogy tanulhasson tőlem, sokkal jobban élvezik az órákat egykori kezdő énemnél. Ez annak tudható be, hogy én nem vagyok akkora vadállat, mint amilyen az apám vagy a kiképzőm volt, teljesen normális módszereket alkalmazok ahhoz, hogy tökös harcost faragjak belőlük. Addig fegyvert sem adok a kezükbe, amíg pszichésen nem érzem érettnek a tanítványaimat erre a feladatra. Igazából kicsit unják a hosszas bevezetőt, legszívesebben már az első percben lövöldöztek volna, de egy-két trükkel mindig sikerül rávennem őket az egyszerűbb dolgok gyakorlására.

– Mi a baj, kölyök? – húzom félre Taehwant a többiektől, amikor észreveszem, hogy alig képes koncentrálni. Ez egyáltalán nem vall rá. Eddig ő volt a legszorgalmasabb, így elég feltűnő a viselkedése. A többiek folytatják a futást. Eleinte nem értették, miért van erre szükség, de aztán belátták, hogy egy katonának tudnia kell gyorsan futni. Nem minden esetben az a célra vezető, hogy szembe nézz az ellenséggel, néha az bizonyul a legjobb megoldásnak, ha felveszed a nyúlcipőt.

– Semmi gond, mester, csak egy kicsit fáradt vagyok. – Tudom, hogy nem mond igazat. De akkor mi lehet a probléma? Vannak olyan srácok, akik nagyon hátrányos helyzetű családokból érkeztek, akiket ver az apjuk, iszik az anyjuk, ezért sokszor nincsenek jó passzban. De Taehwan szülei nagyszerű emberek, többször meghívtak már vacsorára minket, és még csak nem is kiabáltak soha a fiukkal, nemhogy megverték volna. Olyan áthatóan meredek a srác szemébe, mintha a gondolataiban olvasnék, amit két percen belül megelégel. Zavartan fújja ki a levegőt, és a földet pásztázva kiböki, ami a szívét nyomja: – Azt hiszem, tetszik Woosung. De hát ő egy fiú!

– És? – Taehwan méltatlankodva forgatja meg szemeit egyszerű kérdésemet hallva. Valószínűleg elfelejtette, hogy négy éve van egy férjem, aki nem mellesleg szülőhazájának másik királya. – Szerintem te is tetszel neki. Most mit vagy így kiakadva? Rosszabb lenne, ha egy olyan valakibe zúgnál bele, aki nem viszonozza az érzéseidet, nem? Hívd el egy randira!

– De mester! – kapja a szája elé hüledezve a kezét. Woosung felénk fordul a barátja hangjára, és lerí az arcáról, hogy nem tapogatóztam rossz helyen, amikor azt feltételeztem, hogy ő sem közömbös Taehwan iránt. Nem szokásom Cupidót játszani, de úgy érzem, eljött a napi egy jó cselekedet ideje, ezért odaintem magamhoz a szőkeséget, aki vidáman fékez le előttünk.

– Ti ketten vagytok a legügyesebbek. Megérdemeltek egy kis pihenőt. Menjetek el az utca végi étterembe, és ünnepeljétek meg a sikereteket. – Megveregetem mindkettőjük vállát, aztán taszítok egyet Taehwanon, mert magától nem nagyon akarózik elindulni. Ahogy távolodó alakjukat nézem, azt kívánom, hogy nekik ne kelljen annyit szenvedniük, mint nekünk ennyi idősen. Nem panaszkodhatok, hisz vannak olyanok, akiket egész életükben balszerencse kísér, de sokszor gondolok arra, hogy milyen jó lett volna egy átlagos kamasz fiú életét élni. Akit nem nyomott le az apja a víz alá fürdésnél, hogy ilyen módon keményítse meg, akit nem erőszakolt meg a kiképzője, aki nem vált többszörös gyilkossá…

Azt mondják, az emberek nem véletlenül kapnak nehéz feladatokat, gondokat az élettől, mert azok által fejlődnek, tanulnak belőlük, blablabla. Hát én köszönöm szépen, nagyon jól el lennék az elcseszett múltam nélkül. Néha még ennyi idő elteltével is tovább sikálom a kezem a kelleténél, mivel érezni vélem rajta azt a sok vért, ami hozzá tapad. Nem tartom méltónak őket ahhoz, hogy átöleljenek egy tiszta, ártatlan kislányt, hiszen akárhogy nézzük, egy gyilkoshoz tartoznak. Jongin unszolására egy időben pszichológushoz jártam. Illetve jártunk, mert neki is lapul pár csontváz a szekrényében. De sajnos ahogy vártam, semmi sem változott a beszélgetések hatására. A sebeket nem tudta begyógyítani pár jó tanács, a részemmé vált régi énemet nem törölhette el egy üres megállapítás, mi szerint nem kéne olyan sokat rágódnom azon, ami már elmúlt.

Nem a kiképzőmet sajnálom, de még csak nem is az apámat. Annak a rengeteg katonának a szelleme kísért álmomban, akiket indokolatlanul küldtem a halálba. Nem tartom igazságosnak, hogy amíg őket gyászolja a családjuk, én boldogan élek az enyémmel, mintha mi sem történt volna. Vannak napok, amikor képtelen vagyok erről megfeledkezni, és egy sötét zugba magányosan elvonulva szenvedtetem magam. Órákon át nem eszek, nem iszok, és legszívesebben fizikailag is bántalmaznám magam, csakhogy Jongin már attól teljesen kikészül, hogy ilyenkor nem engedem a közelembe, hátha még sérüléseket is felfedezne rajtam. A bűneim miatt életfogytiglan börtönt érdemelnék, vagy azonnali halált, bár azt eltöröltük, amint trónra léptünk. Mégis milyen jogon élhetek gondtalanul? Azért, mert a király szerelmes lett belém, és úgy döntött, nemhogy szemet huny a tetteim felett, de még az ország másik királyává is koronáz? Muszáj megfizetnem a sok vétlen lélek haláláért…

– Igazad volt, kicsim! – ránt ki a súlyos teherként rám ereszkedő melankóliából Jongin ragyogó tekintete. Már épp azon voltam, hogy bejelentsem a gyerekeknek, hogy itt a mai edzés vége, és elmenjek sanyargatni magam, amikor a semmiből felbukkan a jobbik felem, mintha megérezte volna, hogy ismét megkörnyékeztek a démonjaim. Mielőtt elújságolhatná, hogy miben volt igazam, szorosan magamhoz ölelem, és a vállába fúrom az arcom. Mélyen beszívom ismerős illatát, és azzal vigasztalódom, hogy ha Jongin elveszítene, belehalna a bánatba. Miatta nem vonulhatok rácsok mögé, miatta vissza kell tartanom a torkomat fojtogató könnyeket, mert menten bepánikolna, ha sírni látna. Érte és a lányunkért harcolni fogok, még ha félig bele is halok minden egyes fejben vívott csatámba. – Moon tényleg ártatlan. A csaj azért vádolta meg, mert miután lefeküdtek, nem akarta őt feleségül venni. Vagyis ő valójában csak egy báb, akit a szülei irányítanak, de az ítélet kihirdetése előtt megtört.

– Szerencsétlen. Nem akarom tudni, mit fog kapni a szüleitől, de a csávót jobban sajnáltam volna, ha bűntelenül került volna hűvösre. – Hát persze, hogy jobban sajnáltam volna, amikor nekem egy csomó bűnöm van, mégis szabadon azt tehetek, amit akarok. Amikor kijelentettem, hogy szerintem Moon ártatlan, nem voltam biztos benne. De úgy gondoltam, hogy ha engem nem zártak be annyi szarsággal a számlámon, akkor ő is megérdemel egy második esélyt. Számomra a második esély rendkívül fontos. Eszem ágában sincs elbaltázni, és egy harmadikért könyörögni. A harmadikat már csak szánalomból kapnám, de a második a legmélyebb bizalmon alapszik.

– Gyerekek, büszke vagyok rátok, ügyesek vagytok! – kiáltja oda a srácoknak, akik örvendezve mosolyognak vissza rá karddal a kezükben. Ma először engedtem meg nekik, hogy használják, ezért kiváltképp jókedvűek. – Most elrabolom tőletek a mestert, ha nem bánjátok. – A fiúk továbbra is vigyorognak, és egyetértően bólogatnak, hisz ha másképp is gondolnák, úgysem mernének ellenkezni a királlyal.

– Mit csinálunk? – érdeklődöm Jongintól, amikor elkapja a kezem, hogy az autóhoz húzzon. Rég láttam már ilyen felszabadultnak. Mostanában sokat aggódott a ránk szakadó ügyek miatt, aminek a nagyja rá hárul, én csak asszisztálok a megoldásukhoz. Sosem vágytam arra, hogy király legyek. Nem vagyok a legkisebb fiú a meséből, aki arról álmodozik, hogy egy napon kikerülve a nyomorból ő uralkodhasson mások felett. De szeretem Jongint, ő meg szeret király lenni, úgyhogy kezdek hozzászokni a titulusomhoz.

– Megszöktetem a férjem – közli nemes egyszerűséggel, mire rá emelem értetlenkedő tekintetem. – Elegem van abból, hogy alig jut időnk egymásra. Régebben elterveztem, hogy majd a tanácsosokra meg a kancellárra hagyom a munka nagy részét, és én csak a nevemet adom hozzá, de túlságosan beleástam magam a kormányzásba. Te is tudod, hogy nem lenne szívem lemondani a koronáról, hogy esetleg egy olyan rokonom kezébe kerüljön az ország, aki rosszul bánna a néppel. De ezentúl több szabad időnk lesz.

– Ugye nem ma van április elseje? Megőrülök, ha ezt csak viccnek szántad! – Jongin nevetve megpaskolja a combom, és nyom egy csókot a számra, mielőtt zöldre váltana a lámpa. Nem is nekem lesz holnap szülinapom, mégis én kapom a világ legszuperebb ajándékát. A szerelmemmel éppen egy titokzatos hely felé tartok, ahol irtó hosszú idő után újra kettesben lehetünk. Nem tehetek róla, de csupán annyitól tűzbe jövök, ha eszembe jut Jongin meztelenül, ahogy zavartalanul kisétál a fürdőből, és a nyakamra szorítja a száját. Amióta Honeyra rájött, hogy velünk akar aludni, a szerelmi életünk kábé a nullával lett egyenlő. Rohadtul hiányoznak a szenvedélyes pillanataink, de hát ki tudna nemet mondani az ágyánál toporgó kis tündérnek, aki lefele görbülő ajkakkal arra kér, még egy utolsó éjszakát hadd töltsön velünk. Csak hát, mint kiderült, a gyerek nagyon rossz matekból, mert nála az utolsó számtalanszor megismétlődik.

– Ez lesz a mi kis weekend házunk. Minden péntek este eljövünk ide, és csak vasárnap reggel megyünk haza – mutat Jongin boldogan a kis vityillóra, ami előtt leparkolt.

–  És mi lesz a kicsivel? – kérdezem reflexből a lányáért mindenre képes apa módjára.

– Honey imádja anyut. Hidd el, jól ellesznek együtt. Meg néha lepasszolhatnánk Chanyeoléknak is. Tudod, hogy ő az első nagy plátói szerelme.

– Azt tudom, csak attól félek, hogy Baekhyun bevágná egy kemencébe, aztán sült krumpli és ketchup társaságában felfalná.

– Még szerencse, hogy nincs kemencéjük! – Jongin kacagva csimpaszkodik a karomba, hogy végre indulásra bírjon. Kicsit leragadtam a takaros kert meg a kedves házikó bámulásánál, mert még mindig nem fogtam fel igazán, hogy ez a hely csak ránk vár. Mellesleg sokkal jobban tetszik a palotánál. Azt a nagy épületet sosem tudtam otthonosnak érezni, de ezt a kuckót már ránézésre is imádom. Persze azért eszembe jut, hogy mit fog szólni Honey lefekvésnél, ha nem talál minket a helyünkön, de próbálok életem pasijára koncentrálni, aki az ajtón belépve rögtön a lényegre tér.

– Hé, lassan a testtel! Nagyon jól néz ki az a megterített asztal, és az az igazság, hogy elég éhes vagyok. Meg itt van ez a sok minden, játsszunk! Tök jó móka lesz. – A ház nem nagy, de teljesen fel van szerelve. A kertben áll egy pingpongasztal egy darts tábla társaságában, a nappaliban csocsózni lehetne, a konyhában pedig egy bőséges vacsora várja, hogy elfogyasszuk. Azt sem tudom, mihez nyúljak, mert a nyál összefut a számban a finom falatok láttán, de a játék is vonz, hisz arra is rég volt már lehetőségünk. Mostanában csak a szőke Barbie-t öltöztethetem fel, amíg Honey a barnát szépítgeti. Köszönöm Istenem, hogy egy babamentes területre sodortál!

– Mindenre sort fogunk keríteni, de először hadd mutassam meg neked az ágyat. Garantálom, hogy az az összes többi dolognál jobban fog tetszeni. – Mi tagadás, igaza van. Kit érdekel a kaja meg a játék, hiszen végre-valahára nem tör ránk senki, amikor meg akarná mutatni azt a szexi tetoválást, ami a csípőjén húzódik. Jongin nem hagyja, hogy sokáig gyönyörködjek tökéletes vonalaiban, egy csapásra az ágyra dönt, hogy kiéhezve vethesse rám magát.

– Nyugi, van időnk! Ne siess annyira! – mormolom a kulcscsontjába, mialatt ő már sokkal lejjebb kalandozik rajtam. Ezúttal nem szándékozok kapkodni. Hónapok óta csak úgy lehettünk együtt, ha egymásnak estünk a trónteremben, és egy pár perces turbó menet után rögtön mentünk az ügyeket intézni. Most olyan lassan akarom csinálni, mint anno a majdnem lakatlan szigeten. Ez a házikó is emlékeztet az ottanira. Jongin nagyot téved, ha azt hiszi, gyorsan kielégítem, aztán húzunk vacsizni. Tényleg éhes vagyok, de most már nem a kajára. – Tudod, mindig is érdekeltek a maratonok, csak nem a futás terén.

Jongin nem tudja türtőztetni magát, így amíg én csigalassúsággal, centiről centire fedezem fel a testét, ő nem képes parancsolni a kezének, pedig mindkettőnknek ugyanabban a tempóban kéne haladnia. Gondolok egyet, és odasétálok a kupacban heverő ruháinkhoz. Jongin rémülten pislog rám, azt hiszi, úgy felbosszantott azzal, hogy nem engedelmeskedett a kérésemnek, hogy inkább felöltözök, és az evést választom helyette, ám engem más vezérel. Kihúzom a sálamat a nadrágjaink alól, majd visszamegyek hozzá, hogy a feje fölé emelve kezeit összekötözhessem őket.

– Régen nem rajongtál a szado-mazóért. Ostort is hoztál?

– Csak azért csinálom ezt, hogy kordában tartsalak. Amúgy szerintem simán le tudnád magadról fejteni azt a sálat, de azt ajánlom, ne próbáld meg! – Jongin egy beletörődő sóhaj kíséretében egy „te vagy a főnök” pillantást vet rám, aztán a párnára hajtja a fejét, és engedi, hogy visszatérjek az agya húzásához. Tudom, hogy élvezi, hogy minden egyes porcikáját végigcsókolom, ugyanakkor türelmetlen is, ennek ellenére csak egy-két nyöszörgéssel jelzi, hogy értékeli, hogy még a kis lábujját sem hagyom ki a kényeztetésből, de azért örömére szolgálna, ha még ma rátalálnék az igazán lényeges területre.

– Ha nem lennénk egyenrangúak, királyodként parancsba adnám, hogy mit csinálj velem – zihálja legalább egyórányi idegőrlő egyben felettébb izgató előjáték után.

– Ne kíméljen, királyom! Nyugodtan mondja ki, hogy mire vágyik, és én egy szó nélkül teljesítem. – Amikor rekedtes hangon, elborult tekintettel olyan dolgokat kezd suttogni, amikre egy ideje már nem volt lehetőségünk, sikerül áttörnie a szépen felépített falaimon, és egyik pillanatról a másikra feladom a lassúságról szőtt álmaimat. Képtelen vagyok ellenállni könyörgő pillantásának, a torka mélyéről feltörő hörgésnek, ezért megszabadítom a kezeit fogva tartó sáltól, hogy kedvére szórakozhasson velem.

– Eddig a te szabályaid szerint játszottunk, ami isteni volt, de itt az ideje, hogy megismerkedj az én akaratommal.

Miután reggel kinyitom a szemem, pánikszerűen kezdem keresni Jongint. Itt kéne lennie mellettem, és arra kérnie, hogy folytassuk azt, amit pár órája abbahagytunk kimerültségünkben. Rossz előérzet szorítja össze a mellkasom. Nem értem, miért fordulnak meg olyan gondolatok a fejemben, hogy talán elrabolták, hisz nincsenek ellenségeink, őt mindenki szereti. Már épp kiugranék az ágyból, hogy visszamenve a palotába riasszam az őröket, katonákat, amikor besétál az ajtón egy gazdagon megrakott tálcával.

– Azt hitted, hogy leléptem a kancellárral, és a mexikói tengerparton tequilázunk egy sombreróban? – mosolyodik el, amint meglátja riadt fejem. Az elém táruló képtől, amin Hongshik mulat, rögtön jobb kedvem lesz. Még életemben nem láttam őt nevetni, se inni, pedig néha ráférne egy kis lazító piálás.

– Ha el akarnál hagyni egy mariachiért, legalább küldj egy ponchót az illatoddal átitatva, hadd vegyem elő, ha hiányzol. – Jongin a Desperado betétdalát énekelve mászik be mellém az ágyba, miközben majdnem kiönti a kávét. El sem tudom mondani, mennyire mázlistának érzem magam. Életem első tizennyolc évében megismerkedtem a pokol legsötétebb oldalával, de amióta Jonginnal vagyok, nincs kiút a mennyországból, na nem mintha keresném. A család, ahova születtem, rettenetes volt, viszont a család, amit választottam, a világ legboldogabb emberévé tesz.

– Nem hiányzik neked a katona lét? – kérdezi hirtelen a narancsleve szürcsölgetése közben. – Nem unalmas királynak lenni, amikor hozzászoktál a harc okozta adrenalinhoz?

– És neked nem hiányzik a Kai lét? Nem unalmas minden alkalommal ugyanazzal a farokkal találkozni?

– De hülye vagy! És a fele országom egy ilyen dinka kezében van. Nem merek meghalni, mert féltem Honeyt attól, hogy miket tanulna tőled.

– Ajánlom is, hogy ne merj meghalni az elkövetkezendő hatvanöt évben. – Jongin úgy hahotázik, hogy mégiscsak a takarón landol a kávé fele, de nem bánom. Imádom, ha nevet, ami általában percekig tart, mert ha egyszer belefog, nehezen tudja abbahagyni. Belegondolva, egy nap alatt többet nevetek vele, mint egész korábbi életemben. És egyébként egyáltalán nem hiányzik a katonáskodás. Sosem akartam az lenni, apám kényszerített rá, aztán meg már csak megszokásból csináltam. Ha szeretném, Jongin megengedné, hogy kimenjek harcolni, de hülye lennék kockáztatni az életem, amikor még annyi csodás év vár rám a szerelmem és a lányunk oldalán. – Na szóval, miért pont az én farkamat választotta olyan nagy felhozatalból, felség? Mindig is cikinek tartottam, hogy te minimum ötven emberrel lefeküdtél, amíg én csak kettővel.

– Nem is igaz, úgy negyvenötnél nem lehetett több. De ennek ellenére én csak egy embert szerettem egész életemben, amíg te mindkét emberbe szerelmes voltál, akikkel lefeküdtél.

– Nem mondod, hogy te még mindig féltékeny vagy Luhanra! Hányszor ismételjem el neked, hogy ő volt az első szerelmem, de te vagy életem szerelme?

– Sokszor! Nagyon sokszor, mert imádom ezt hallani. – Leteszem a tálcát az éjjeliszekrényre, hogy szorosan magamhoz ölelhessem. Hihetetlen, hogy ennyi idő elteltével is az exem miatt rágódik. Sosem tagadtam, hogy tényleg szerettem Luhant, de az a két t egyértelműen a múltra utal. Kiskoromban imádtam a majonézt, mindenhez azt ettem. De ma már rá sem tudok nézni, valamiért kiábrándultam az ízéből, és áttértem a BBQ szószra. Ettől függetlenül kedves emlékek fűznek a majonézhez. Jó szívvel gondolok vissza rá, de nem enném meg többet, mert rájöttem, hogy a barbecue mindennél finomabb.

– Te vagy az én BBQ szószom, érted? Luhan a majonéz. Ugye emlékszel, hogy a múlt heti vacsoránál azt mondtam, hogy életem végéig barbecue-zni akarok?

– Ennél romantikusabbat még sosem hallottam! – nevet fel, mialatt megcsókolom meztelen vállát. Eszembe jut, milyen volt tizenhat évesen. Nem találta a helyét, megjátszotta a szívtelen királyi sarjat, aki mindent megtehet, csak mert hercegnek született. Aztán háromszázhatvan fokos változás következett be nála. Azt állítja, ez nekem köszönhető, én csaltam elő belőle az érző énjét. Ő sem büszke a múltban elkövetett tetteire, ahogy én sem, ezért értjük meg egymást. Nem ítél el, amiért egy idegösszeomlás során végeztem a társaimmal, ahogy én is megbocsátottam neki, hogy rosszul viselkedett a néppel trónra lépése előtt. Most már mindenre képes lenne az országa lakosaiért, én pedig nem fogok többet gyilkolni, még az életem árán sem.

– Rossz apák lennénk, ha kihagynánk a lányunk hatodik szülinapját – teszem fel a költői kérdést két szenvedéllyel fűtött csók között. Úgysem vinne rá a lélek, hogy megtegyem, de olyan jó lenne egy kicsit tovább itt maradni.

–  Nem lennénk rossz apák. Borzalmas apák lennénk, úgyhogy indulás!

– Várj! Korán van. Hadd ajándékozzam meg még egy orgazmussal a férjemet. – Jongin vág egy grimaszt, de pontosan tudom, hogy nem fogja sokáig kéretni magát.

– Hmmmm, nagyon korán van még. Szerintem simán belefér kettő is!

Jongin apja azt a nézőpontot vallotta, hogy egy király nem lehet szerelmes, mert akkor nem tud kellő figyelmet fordítani az irányításra, ezért egész házassága alatt távolságtartóan viselkedett a feleségével. Jonginból azonban a szerelem faragott jó uralkodót. Az által lágyult meg a szíve, jobb ember lett tőle, felismerte, mi a helyes, és mi a helytelen. Remélem, az apja látja őt egy felhőn szivarozva, és büszke rá. Nem elfogultságból mondom, hogy nála jobb államfővel még nem találkoztam. És bár sosem álmodoztam arról, hogy egy úri család része legyek, nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy Jongin engem választott maga mellé.

Arra érünk haza, hogy három óriás pizza gőzölög az asztalon, a gyerekek pedig valami fülemnek fájó zenére ugrándoznak. Honeyt annyira lekötik a barátai, hogy nem kerít nagy feneket a jöttünknek, egy puszira odaszalad hozzánk, aztán fél perc múlva már ugyanazt csinálja, mint előbb. Örülök annak, hogy nem látom kisírtnak a szemét, mert ez azt jelenti, hogy legközelebb könnyű szívvel fogom itt hagyni őt. Igazából nincs is sok keresnivalónk a bulin, de a korábbi években mindig mi voltunk a középpontban. Úgy tűnik, már nincs szüksége ránk, legalábbis a szülinapja megünnepléséhez.

Jongin anyukája kedvesen üdvözöl, amint megpillant. Cinkos mosolyából ítélve, amit a fiának intéz, tisztában volt azzal, hogy miért tűntünk el. Akárhányszor megölel, újra gyereknek érzem magam. Tulajdonképpen azzal, hogy rátaláltam Jonginra, nem csak az igaz szerelmet kaptam meg, hanem egy kislányt és egy anyukát is. Neki köszönhetően olyan tökéletes családom lett, amiről a magam fajta nyomorultak álmodni sem mernek.

Az én anyám nem volt egy minta példány. Szeretett, sosem bántott, ugyanakkor nem védett meg az apámtól. Egy szó nélkül képes volt végignézni, ahogy agyba-főbe vert, ahelyett, hogy egy este altatót csempészett volna az italába, és elmenekült volna velem. Nem tudott elszakadni attól a féregtől sok nőhöz hasonlóan, akiknek szemétláda a férjük. És sajnos ez lett a veszte. Ő még hatvan évesen is tűrte volna a rossz bánásmódot, csakhogy azt a kort már nem élhette meg. Fiatalon lettem árva, de az élet bőségesen kárpótol a sok szenvedés miatt. Meg sem érdemelném, nem értem, miért vagyok kiváltságos, de az biztos, hogy nem fogom veszni hagyni ezt a vissza nem térő lehetőséget. Nem fogok többé azon agyalni, hogy bűnhődnöm kéne, csak élvezem mindazt a szépet, amit az égiektől kaptam. Ha a számomra legfontosabbak megbocsátottak nekem, akkor én is megbocsátok magamnak.

Álomittasan majszolgatunk egy-egy pizza szeletet, és nézzük, hogy rosszalkodnak a gyerekek. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Honey félrevonul a barátnőitől, az egyetlen kisfiú társaságában, aki a partin tartózkodik. Leülnek a földre, és a srác bizalmasan átkarolja a vállát, amíg a lányom nagyban magyaráz neki valamit. Na azért ilyen gyorsan nem kéne felnőnie! Még a végén ki sem fogom tenni a lábam a palotából, mert attól fogok rettegni, hogy a távollétemben huncutkodni támad kedve a varrónő fiával. Szóval ennyi adatott a házas életből. Csupán egy csodás éjszaka, mert a többit megkeserítené egy hatéves kölyök.

– Mire készülsz? – érdeklődik teljes lelki nyugalommal Jongin, amikor felállok, hogy határozott léptekkel a nevetgélő párocska felé induljak.

–  Szétválasztom őket! – közlöm magabiztosan, mire Jongin a karomnál fogva visszahúz.

– Most mi a bajod, tök cukik. Krystalra és magamra emlékeztetnek. – Az arca azon nyomban elkomorul, amint kiejti a gyermeke anyjának nevét. Remek, még egy ember, aki közvetve miattam halt meg. Erről meg is feledkeztem.

Krystal és Jongin születésüktől fogva jegyesek voltak a szüleik által. A lánynak sikerült idővel beleszeretnie a vőlegényébe, Jongin azonban megismert engem. Sor került az esküvőre, megszületett a lányuk, de Jongin nem tudott felülkerekedni az irántam táplált vágyán. Eldöntötte, hogy színt vall a feleségének, csakhogy arra nem számított, hogy úgy ki fog borulni, hogy idegességében halálos autóbalesetet szenved. Ezt követően sokáig kerültük egymást, mert Jongin megfogadta, hogy ha a lánya túléli és felépül, soha többé nem lesz köze hozzám.

– Tényleg aranyosak. De azt hiszem, el kell kezdenem edzeni ezt a fiút. Akkor nem lesz elég ideje a lányom körül legyeskedni, és úgy nyolc évesen már elküldhetnénk az első bevetésére is, nem? – Jongin nevetve hajtja a vállamra a fejét. Tudom, hogy hiányzik neki Krystal. A legjobb barátja volt. Meg akarta osztani a felügyeleti jogot Honey felett. Azt remélte, miután elengedi Krystalt, végre ő is megtalálhatja a nagy Ő-t, és boldogan élhet. A kicsi hol velünk lett volna, hol az anyukájával és a párjával, de a lány meghalt, így minden terve szertefoszlott egy pillanat alatt. Honey sosem sírt az anyja után, mert nem is emlékszik rá, Jongint viszont többször találtam könnyek közt, amikor a fotóját nézegette.

– Honey nagyon hasonlít rá – suttogja elfúló hangon. – Bár ő már hat évesen is valódi hercegnős ruhákban illegette magát. Olyan szép volt. Igazán büszkévé tett, hogy ilyen gyönyörű menyasszonyt választott nekem apa. De amikor felnőttünk, megfulladtam mellette… Be kellett vallanom neki, hogy téged szeretlek, csak… Annyira jó lenne, ha most itt lenne, és később is. Mit fogunk csinálni, amikor először jön majd meg Honeynak? – Szeretnék előrukkolni valami frappáns megjegyzéssel, hogy eltűntessem az arcán végigszántó könnycseppeket, de annyira meghökkent a kérdése, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok.

– Hát… veszünk neki betétet… Vagy hogy is hívják azt az izét? Tampont! – Ezt csak egy szimpla, béna válasznak szántam, Jongin mégis elneveti magát az arckifejezésemet látva. Fittyet hányva a tőlünk pár méterre lévő gyerekekre, ad egy szájra puszit, aztán felrángat a kényelmes kanapéról, hogy felvágjuk a tortát. Arra azonban senki sem számított, hogy az összegyűlt kiscsajok mindegyike rá van állva Wondeukra, és azóta mérgesen pufognak, amióta Honey elkülönült tőlük. Én meg nagy naivan azt hittem, hogy azért sértődtek meg, mert a lányom nem foglalkozik velük. Most komolyan ekkora drámák játszódnak le ilyen korban? Hadd ne mondjam, hogy én miket csináltam hat évesen…

Amikor az egyik kislány egy tortaszeletet nyom Honey képébe, megfeszülnek az idegszálaim. Legszívesebben jól megráznám azt a csitrit, de egy dühös fújtatáson kívül nem teszek mást. Jongin viszont megelégeli a minden irányból jövő visítást, és egy-kettőre véget vet a bulinak. Egyedül Wondeuk és egy csendesen szemlélődő leányzó maradhat, a többieknek le is út, fel is út. Legalább sok jut nekünk a tortából!

Nekem speciel sokkal jobban tetszik ez a felállás. Felszívódtak a bajos csajok, Honey végre az ölembe mászott, az itt maradt két gyerek pedig kedves és jól nevelt. Csendesen beszélgetve, nevetgélve esünk a tortának, majd az ajándékok kibontására kerül a sor. Wondeuk egy szívecskés nyakláncot ad a lányomnak, amiért kap tőlem egy szemrehányó pillantást, de azért a számat húzva felcsatolom Honeyra, amikor megkér. A nagymamája egy szép ruhával kedveskedett neki, de az az érzésem, hogy ez is a többi hasonló közt fog árválkodni a szekrényben. Talán azért nem szeret csinosan öltözködni, mert nincsen anyukája, akit csodálhatna a csilli-villi estélyikben. Én is érzem Krystal hiányát, de megpróbálom elhessegetni magamtól az emlékét, mert most nem alkalmas az idő a szomorkodásra.

– Hűha, ez a legklasszabb ajándék! Köszönöm nektek! – lelkendezik Honey, amikor kibontja a legnagyobb dobozt. Mindkettőnket átölel, amitől úgy érzem, végre helyreállt a rend. A nyakában lógó bizsuról megfeledkezve csodálja a bicajt, amire rég vágyott. Jonginnal kicsit túlóvjuk őt, ezért nem váltottuk korábban valóra az álmát. Féltünk, hogy elesik vele, összetöri magát, de majd én mindig a háta mögött leszek, hogy segítsek neki, ha baj van. Hiszen másrészről örülünk annak, hogy a számítógép bújása helyett a szabadban szeretné tölteni az időt.

Miután az utolsó két kis vendég is elhagyja a palotát, kimegyünk a gyerekkel, hogy próbálgathassa a járgányt. A pótkereket egyelőre még nem vesszük le róla, bár a barátainál már sokat gyakorolt, úgyhogy szerintem azok nélkül is tudna biciklizni. Jongin megfogja a kezem, és egymáshoz simulva nézzük, ahogy a lányunk nagy köröket ír le az udvaron. Rég volt már példa egy ilyen nyugis, munkamentes huszonnégy órára. Honey tavalyi szülinapján csak én tudtam részt venni, mert Jonginnak el kellett intéznie egy sürgős dolgot, de elragadtatott tekintetéből látom, hogy semmi nem gátolhatja meg ezentúl abban, hogy együtt ünnepeljünk.

– Óhajt valamit, felség? – jelenik meg előttünk egy fiatal fiú, akire őszintén szólva nem emlékszem. Nyilván a személyzet csapatát erősíti, de meg nem mondom, mi a neve, vagy hogy kinek a fia. Jongin és én egyszerre rázzuk meg a fejünket. Látom a kedvesemen, hogy bosszankodik, amiért ez az idegen belerondít a családi idillünkbe, a srác azonban nem veszi a lapot. Erőt gyűjtve megköszörüli a torkát, majd felteszi azt a kérdést, amire egyikünk se számított: – Nem akarnak maguknak egy ágyast? Mert én szívesen ajánlom magamat.

– Te meg mi a frászról beszélsz? – csattan fel Jongin, elővéve a legcsúnyább nézését.

– Hát… Az apjának is volt, ráadásul három is, szóval… – Jongin felpattan a padról, ahol eddig békésen üldögéltünk, és megszorongatja a fiú karját. Én is felállok, hogy ha nagyon elfajulnának a dolgok, közbe tudjak lépni, de a srác egy mozdulattal lerázza magáról a kezét.

– Nekünk nem kell semmilyen ágyas! Nem kéne megalázkodnod mások előtt, csak mert nem találsz magadnak senkit, aki megdugjon! – A fiú lefitymálón megrázza a fejét, majd a további vita megelőzése érdekében szótlanul eloldalog. Jongin valójában nem rá mérges, hanem az apjára. Az sosem volt titok előtte, hogy nem szerette szívből az anyját, de az újdonságként hat számára, hogy több vasat tartott egyszerre a tűzben.

– Ne akadj ki ennyire! Ez nem számít megcsalásnak. Ez egyszerűen egy szokás az uralkodók körében… – simogatom meg a karját, hátha sikerül megnyugtatnom, de ezzel a megjegyzéssel csak annyit érek el, hogy még jobban felhúzom.

– Szokás? Akkor menj utána, és hívd vissza! Csináljuk hármasban!

– Tudod, hogy nem úgy értettem. Az olyanoknál szokás, akik nem szerelemből házasodnak. Kicsim, az anyukád már boldog, nem ez a lényeg? – Jongin anyukája még fiatal volt, amikor meghalt a király. És szerencsés módon találkozott egy férfival, aki reggeltől estig a tenyerén hordozza. Jongin hagyja, hogy átöleljem, és némán duzzogva rágcsálja a szája szélét a vállamnak dőlve. Én kezdetektől fogva gyűlöltem az apámat, ő viszont egyszerre szerette és gyűlölte az övét, ami nagyon nehéz lehet.

– Szerinted vannak fattyú testvéreim? Nem akarom megismerni őket! – morogja lebiggyesztett ajkakkal, mint egy durcás kisgyerek. Lehet, hogy nem lenne illő, de olyan édesnek találom, hogy megcsókolom, mire elmosolyodik. Annyira szeretem, hogy néha már félek ettől az erős érzéstől. Mert ha lenne egy párom, akivel eljárogatnék mindenféle érzelmi kötelék nélkül, nem halnék bele az elvesztésébe, csak élném tovább az életem. De mi lesz velem, ha Jonginnal történik valami? Nem szabadna ennyire fájón szeretnem, mert egyikünk sem tudhatja, mit tartogat számunkra a jövő. Születésemtől fogva arra neveltek, hogy gázoljak át mindenkin a haza védelmében, de a saját szívemet nem vagyok képes megvédeni az esetleges gyötrelmektől. – Nem bánod, ha lepihenek? A szobánkban foglak titeket várni, amikor Honey kiszórakozta magát.

– Menj csak! – Nem értem, mi ez a mellkasomat összeszorító szörnyű érzés, amitől alig kapok levegőt. Miért férkőznek olyan gondolatok a fejembe, hogy nem kéne elengednem, mert lehet, hogy most látom utoljára őt? – Jongin! – kiáltok utána érzékelhető kétségbeeséssel a hangomban. Megfordul, és érdeklődve néz rám, mire csak annyit mondok neki: – Szeretlek!

– Hé, szerintem fél óra múlva kifárad, csak addig kell kibírnod nélkülem. De amúgy én is szeretlek! – Visszalépked hozzám, és annak ellenére, hogy tényleg kimerültnek tűnik, percekig tart a karjában. Sajnos a rossz előérzetféleség a csókjaitól sem múlik el. De egy idő után elengedem, mert nem lehetek annyira önző, hogy ne hagyjam pihenni a baromságaim miatt. Amikor már olyan messze jár, hogy nem látom, visszafordulok Honeyhoz, és belőle próbálok meg erőt meríteni. Boldogan integet nekem, amint észreveszi, hogy nézem, én pedig magamra kényszerítek egy mosolyt, hogy ne fedezze fel, nincs minden rendben velem.

– Menjünk ki egy kicsit, Sehun apa! – kérlel, amikor megunja az udvaron való kerekezést. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mondtam neki nemet, és nem is kell felhasználni hozzá az összes ujjam. Mehetnék én is bringával, de mivel még nem olyan gyors a tempója, inkább csak sétálgatok mellette. Különben sem lehetünk kint sokáig, mert mindjárt besötétedik.

– Kincsem, mondj valamit erről a Wondeuk gyerekről – szólalok meg, amikor abbahagyja a lányok kibeszélését. Örülök, hogy legalább egyiküket igaz barátnőjének tartja, és hogy már azt tervezgeti, hogy holnap együtt fog vele biciklizni.

–  Wondeuk a harmadik legviccesebb fiú a világon.

–  A harmadik?

–  Igen. Te meg apuci vagytok a másodikak.

–  Na ne mondd! És akkor ki áll az első helyen?

– Hát Chanyeolie oppa! Ki más lehetne? – kiáltja „kikérem magamnak, hogy még ezt sem tudod” stílusban. – Ha megnövök, hozzá fogok feleségül menni. Szóval Baekhyunie oppának már csak pár éve van hátra. – Mély meggyőződéssel jelenti ki ezt, úgyhogy muszáj lemaradnom kicsit, hogy ne lássa meg fülig érő vigyorom. Alig várom, hogy elmeséljem Jonginnak. Dőlni fog a röhögéstől, ahogy Baekhyunék is. De hát minek bolondította úgy magába Chan a lányomat? Most aztán nagy bajban van. Az én kicsikém szívét senki nem törheti össze, úgyhogy kénytelen lesz kábé tizenöt év múlva az oltár elé vezetni.

Balra elnézve Taehwant és Woosungot pillantom meg, akik kéz a kézben sétálgatnak. Ezúttal Tae sem érzi kényelmetlenül magát, rajongva néz a másik fiúra, és észre sem veszi, hogy bámulom őket. A rossz előérzet egy baromság. Mindenki jól van, mindenki boldog, úgyhogy itt az ideje búcsút mondanom az aggódásnak. Mindjárt visszaindulunk a palotába, és lefekvés előtt még kártyázunk egyet, amiben szokás szerint hagyjuk Honeyt nyerni, mert ha este kap ki, nem tud elaludni nagy mérgében.

Hirtelen megérzem, hogy valaki áll mögöttem, de a katonai reflexeimnek köszönhetően olyan gyorsan perdülök meg, hogy nem tudja véghezvinni az ütését. Egész arcát maszk fedi, fekete ruha borítja a testét, úgyhogy fogalmam sincs, ki lehet az. De most nem is ez a lényeg. Meg kell védenem a lányomat és magamat is. Gyomorszájon vágom, amitől kétrét görnyedve próbál talpon maradni, majd előkapom a tőröm, hogy biztosra menjek. Nehezen tudom kirángatni a tokjából a kezem remegése miatt, de amikor sikerül, megragadom a ruhája ujját, és közelebb cibálom magamhoz, hogy leszúrhassam. Sajnos csak a vállát találom el, de egy időre talán elég lesz ahhoz, hogy kivonjam a forgalomból.

– Sehun apa! – A lányom hangja eltereli a figyelmem a maszkos alakról. Odarohanok hozzá, mert egy másik fickó éppen egy kocsiba próbálja betuszkolni, de mielőtt megmenthetném, előbbi ellenfelem engem is az autóba lök, majd beugrik mellém, és megparancsolja a társának, hogy taposson a gázba. Forr bennem a düh, úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Középen rekedtem a hátsó ülésen. Bal oldalamon foglal helyet a támadóm, aki a vérzés ellenére elég jól tartja magát, és a jobbomon reszket Honey, akiről viszont nem mondható el, hogy jól lenne.

– Mit akartok tőlünk? – köpöm oda a maszkosnak, aki nagy nyugalomban üldögél mellettem. Megpróbálhatnék kiugrani a gyerekkel, de a sofőr olyan gyorsan száguld, hogy nem merem megtenni. Ha a kicsi nem lenne itt, talán kockáztatnék, de így nem fogok.

– Hallgass el! Fájdalmaim vannak, úgyhogy bocsi, nincs kedvem cseverészni. – Milyen pimasz ez a szemétláda! Rá akarok ordítani, hogy nem lennének fájdalmaid, baszd meg, ha nem támadtál volna meg, de nem beszélek csúnyán a gyerek előtt, és kiabálni sem szeretnék, mert így is eléggé meg van ijedve. De mégis mi a franc ez? Nekünk nincsenek ellenségeink. Semmi rosszat nem tettünk a néppel, hogy bosszút kéne rajtunk állniuk. Lehetséges, hogy annak a lánynak a szülei intézték ezt, akiről azt állították, hogy megerőszakolták? De a kicsinek mi köze az egészhez?

– Emberrablók vagytok? Váltságdíjat akartok követelni értünk? Erre semmi szükség. Felhívom Jongint, és mindenféle dráma nélkül megkapjátok a lóvét.

– Mondtam, hogy fogd be! Mennyivel könnyebb volt Byunnal. Leütöttem, és egész úton ki volt feküdve, én meg élvezhettem a kocsikázást.

– Micsoda? Hogy jön ide Baekhyun? – Most aztán teljesen össze vagyok zavarodva. A kirakós darabkái sehogy se akarnak sorba rendeződni a fejemben. De az biztos, hogy ez nem egy szimpla merénylet a királyi família ellen. A francba! Eddig csak rettentő mérges voltam, de most már félek is. Ráadásul az a kibaszott tőr is kiesett a kezemből, miután használtam, így ott maradt a porban. Ez a mitugrász alacsonyabb nálam, mégis sikerült elérnie a célját, ráadásul sebesülten. Mi a fene ez, egy vámpír? Természetfelettien erősnek érzem.

– Ne félj, szépségem, ez csak egy születésnapi meglepetés. – Megfagy a vér az ereimben, amikor a lányomhoz szól. Érzem, hogy a percek múlásával egyre több porcikámat járja át a gyilkos ösztön. Teljesen mindegy, hogy milyen erős, ha akarnám, itt helyben megfojtanám. Ráülök ökölbe szorított kezeimre, hogy még véletlenül se keljenek életre. A picsába, annyival könnyebb lenne, ha Honeyt kihagyták volna ebből. De a szeme láttára nem ölhetek meg valakit. Megfogadtam, hogy soha többet nem fogok gyilkolni, de gondolkodás nélkül megtenném, ha egyedül lennék a kocsiban.

– Ki parancsolta meg nektek, hogy raboljatok el? – sziszegem a maszkosnak. Leszarom, hogy megzavarom a nyugalmát, ki kell derítenem, hogy mi folyik itt, mielőtt megérkeznénk.

– A nővérem parancsolta.

– A nővéred? Hogy hívják?

– Taeyeon. Ő Exoluxia új uralkodónője. És téged akar katonájának.

– Tessék? Azt hiszi, egy szó nélkül engedelmeskedni fogok neki? És a lányomat miért nem engeditek el?

– Mert lesz egy anyukája. Jól tudom, hogy ma van a születésnapod, nem igaz, hercegnőm? Nem kell félned, nem foglak bántani. A legszebb ajándékot fogod tőlem kapni. – Jókorát behúzok neki, amikor a lányomhoz akar érni. Az ütést felfogja valamennyire a maszkja, de a feje nagy csattanással koppan az autó ablakának.

– Ti őrültek vagytok! Amint odaérünk, meg fogunk szökni.

– Dehogy fogtok – nevet fel a támadóm. Sosem hallottam még ilyen rémisztő nevetést. A maszk kissé eltorzítja a hangját, így még félelmetesebbnek hat. – Nem fogsz emlékezni erre a beszélgetésre, ahogy másra sem. Szerinted olyan hülye vagyok, hogy különben mindent kiteregettem volna neked?

Sírva fakadok. Ezer éve nem sírtam már. Egyszerűen nem volt rá okom. És naivan azt hittem, soha többé nem is lesz. A harag helyét átveszi a mértéktelen rettegés, ami teljesen elgyengít. Ezennel nem tudnék senki ellen harcolni, a pánik gúzsba köti minden végtagomat. Mit jelent az, hogy nem fogok emlékezni? Istenem, nem teheted ezt velem! Rossz voltam, de ne ilyen módon büntess meg! Jongin össze fog roppanni… Jongin…!

Csendben maradok, és arra koncentrálok, hogy az összes közös emlékünket felidézzem. Olyan mélyen az agyamba vésem őket, hogy nem fogják tudni elvenni tőlem. A képkockák úgy pörögnek le lelki szemeim előtt, mintha a halálom kapujából tekintenék vissza még egyszer utoljára az életemre. Bár lehetséges, hogy még a halál is jobb lenne annál, ami rám vár.

Teljesen élethűen képzelem magam elé a sötét szobát, amiben nem láthattam Jongin arcát, csak suttogva beszélgettünk, akárhányszor ellátogattam oda. Hallom, ahogy nevet a szigeten, amikor Giovanni sokadjára üldözőbe vette Baekhyunt az ott tartózkodásunk alatt. Érzem, ahogy a kezemet szorongatta az esküvőnk napján, és arra várt, hogy végre nyögjem ki az igent. Látom, hogy elsírja magát, amikor realizálta, hogy a nászutas lakosztályunknál még a gettóban is jobb szobákat találtunk volna, és hallom, amint azt mondtam neki, hogy kit érdekel az a hülye szoba, amikor az egész tengerpart a miénk lehet. Érzem, ahogy eggyé váltunk a vastag pokrócon, ami nem volt olyan kényelmes, mint egy franciaágy, mégis életünk legszebb éjszakáját töltöttük rajta a holdfényben. Hallom, amint azt súgta, „nézd, ott egy hullócsillag, kívánj valamit”, és én azt kívántam, hogy ez az érzés sose múljon el.

Most, a végzetem felé száguldozó autóból kinézve nem látok egyetlen egy hullócsillagot sem, mégis azt kívánom, hogy soha ne múljon el az a szerelem, amit Jonginnal egymás iránt érzünk. Történjen bármi, szeretni fogom, még akkor is, ha nem fogok rá emlékezni.

– Sehun apa… – suttogja alig halhatóan Honey. Mégiscsak sikerült megijesztenem, hisz még sosem látott sírni. Jongin gyakran könnyekben tört ki örömében, meghatottságában, de engem csak az igazi, mély fájdalom tudott könnyekre fakasztani. – Ígérd meg, hogy soha nem felejtesz el engem és apucit! Nem fogok többet rosszalkodni, jó? – Az alsóajkamba mélyesztem fogaim, hogy visszatartsam a mostaninál sokkal velőtrázóbb zokogást. Mégis hogy felejthetném el azokat, akik bennem élnek? Ez csak abban az esetben következhet be, ha megölnek. Könyörgöm, csak őt ne bántsák!

– Na jó, ebből elég. Itt az ideje, hogy lazíts egy kicsit, Sehun. – Nem fordulok a hang irányába, addig akarom a kislányomat nézni, amíg tehetem. Magamhoz szorítva mélyen elraktározom az illatát, bársonyos bőrének érintését, gyönyörű arcának vonásait. Egymásba kapaszkodva némán búcsúzkodunk, amikor megérzem az alkaromba fúródó tűt. Nem állok ellen, nem hőzöngök, csak még egyszer utoljára megcsókolom Honey homlokát, aztán úgy alszom el, hogy az ő testének melege borít be.

*******************************************

– Jesszusom, mi történt veled?

– Sehun nem volt olyan könnyű eset, mint Baekhyun. De erre számítottam, hisz már egészen kicsiként védekezésre nevelték.

– Nézd, milyen jóképű! Ha nem lennék hűséges a szerelmemhez, kicsit eljátszadoznék vele. Túl kegyesen bánok Byunnal. Szenvedést érdemelne, ehelyett az egyik szuper pasi karjából a másikéba lököm. Most mondd, hogy nem vagyok nagylelkű! Sehunnal meg nem is történhetne jobb annál, minthogy új emlékeket kap tőlünk. Tudod, hogy borzalmas gyerekkora volt, aztán meg lemészárolt egy rakás katonát, amiért kétség kívül nagy bűntudat gyötri. A legszebb ajándékkal kedveskedünk számára azzal, hogy adunk neki egy szerető apát, egy gondoskodó anyát, és egy patyolat tiszta lelkiismeretet.

– Igazad van, mint mindig. Jobban fog járni, és nem fog szenvedni, hiszen nem emlékszik a veszteségre sem.

–  És a kicsi? Hol van Haneul?

– Az udvarhölgyekre bíztam őt. Eléggé meg van ijedve, de ez is várható volt. Nővérem, tudod, hogy általában mindenben egyetértek veled, de szerintem nem jó ötlet itt tartani a kislányt. Nem gondolod, hogy veszélyes?

– Felkészültem arra, hogy oda fog menni Sehunhoz azzal, hogy „mi van veled, apa?”, de ő azt fogja hinni, hogy ez is csak egy buta gyerekes dolog. A kicsiknek láthatatlan barátaik vannak, satöbbi, miért ne hihetné azt, hogy Sehun az apja?

–  Jól van. Ha nem bánod, most rendbe szedem magam.

–  Menj csak! Sehun úgyis mindjárt felébred, és akkor szeretnék kettesben beszélgetni vele.

–  Sehun! Mi történt Sehunnal?

–  Baekhyun, te meg hogy kerülsz ide? Mondtam, hogy pihenj, amíg jobban nem leszel.

–  De már jobban vagyok, úrnőm! Kérem, engedje meg, hogy odamenjek Sehunhoz!

–  Rendben, nyugodtan ülj oda az ágya szélére.

–  Mi van vele?

–  Megsérült, amikor az országunkat védte. De mint mindig, ezúttal is rendbe fog jönni hamarosan.

–  A kislányom, hol van a kislányom?

–  Sehun, miről beszélsz? Neked nincs gyereked. Úrnőm, rosszabbul van, mint gondoltuk!

–  Sehun, szerintem csak álmodtál. Meséld el nekünk, mi szerepelt pontosan az álmodban!

–  Én… Nem tudom… Baekhyun?

– Itt vagyok! Annyira aggódtam érted. Most már minden rendben lesz. A királynő annyira irgalmas hozzánk, hogy megengedte, hogy együtt legyünk. Emiatt örök életünkre hálával tartozunk önnek. Köszönöm, hogy nem választott el minket, hogy nem vetett máglyára, amiért egy férfit szeretek…

– Kiváltságosak vagytok, Baekhyun-ah. Ugye tudod, hogy az egész birodalomban csak nektek adtam erre engedélyt?

– Persze, hogy tudom, úrnőm, és esküszöm, nem fogunk kérkedni ezzel, nem fogunk visszaélni a jóságával.

– Akkor én most megyek is. Talán ha együtt vagytok, gyorsabban gyógyultok. Feküdj csak oda Sehun mellé. Nemsokára megérkezik a vőlegényem, úgyhogy fel kell készülnöm a fogadására.

– Taeyeon úrnő!

– Igen, Sehun?

– Köszönjük a segítségét! Maga nélkül örök boldogtalanságra lennénk ítélve. Éljen a királynő!