Jongin - A Bádogember |OS|

MUSIC CHALLENGE - Madonna: Masterpiece

„Az igazi táncban az a legszebb, ha messzire röpül tőled a társad, de te egyedül, magányosan pörögve is tudod, hogy visszatér hozzád. Ha nem tér vissza, nem volt igazi tánc.”

– Csajszi! Hogy kicsípted magad! Ezer éve ismerlek, de még sosem láttalak ilyen csinosnak. De nehogy sértésnek vedd! Kinek öltöztél így ki? Logannek? Annyira mázlista vagy, amiért ő a táncpartnered! Bár talán jobb is, hogy nem az enyém, mert totál nem tudnék az órára figyelni, ha az a srác simulna hozzám. Az én párom olyan kis cuki. Ezzel persze nincsen semmi baj, de mint pasi egyáltalán nem csigáz fel...

– Summer! Mondtam már egy párszor, hogy ne felejts el levegőt venni, oké? Már megint magadba öntöttél egy liter Americanót, ugye?

– Nem, drágaságom! Nincs szükségem kávéra ahhoz, hogy pörögjek. Ez az alaptermészetem. Ott van Logan! Idehívom.

– Ne! Nyugi már, nem is ő tetszik, hanem Kim tanár úr.

– Ahhh, ez nem újság. Szerinted ki nincs belezúgva? Még a fiúk fele is odavan érte. – A barátnőm lefitymálón legyint egyet, majd a következő pillanatban felpattan mellőlem, hogy a partnere nyakába vethesse magát. Nem is bánom, hogy megszabadultam tőle, mert néha nagyon nehezemre esik elviselni folytonos vibrálását. Máskor azonban azt kívánom, bárcsak olyan laza és határozott lehetnék, mint ő.

Szórakozottan játszadozom az egyik hajfürtömmel, amikor Jongin a próbaterembe lép. Fél éve érkezett az iskolánkba, de a mai napig minden alkalommal bukfencet vet a gyomrom, ha a közelemben van. Summer szerint ez csak tinédzseres rajongás, amit velem együtt több tucat diáktársam átél, én viszont nem értek egyet ezzel. Persze biztos a többi lány is úgy gondolja, hogy a tanár úr iránti szerelme igaz, nem csak valami gyerekes ostobaság.

Elmosolyodom, amikor gyermeki hévvel szólít minket a terem közepére. Úgy viselkedik, mintha velünk egykorú lenne; egy kívülálló biztosan azt hinné, hogy ő is egy a sok lelkes tanuló közül. Imádom az akcentusát, ahogy tört angolsággal elmotyog pár betanult mondatot, szégyenlősen, kezét tördelve, mivel cikinek tartja a hiányosságát. Ha táncolni kezd, viszont olyan magabiztosságot, erőt sugároz magából, hogy mindenki megbűvölten áll mozdulatlanul, és amíg véget nem ér a produkciója, egy pillanatra sem veszik le róla a szemüket.

Unottan köszönök oda Logannek, aki kihasználva az alkalmat, rögtön a derekamra simítja az ujjait. Ki nem állhatom, hogy vele kell gyakorolnom. Lerí róla, hogy fikarcnyit sem érdekli a tánc, csak csajozás céljából jár ide, ami rettenetesen idegesít. Nem figyel a lépésekre; ellenben a keze állandóan illetlen területekre téved, és nekem borzasztó nagy önuralomra van szükségem, hogy ne küldjem el a francba.

– Eljössz velem ma este moziba? Azt nézünk meg, amit csak akarsz. Nem erőltetek rád egy horrort vagy egy akciófilmet, nekem egy romantikus vígjáték teljesen megfelel – kezdi a próbálkozást Logan, amit minden táncórán bevet, és amire én mindig nemet mondok. A változatosság kedvéért most sincs ez másképp.

– A nagyimnak kell segítenem – mondom kurtán, azon imádkozva, hogy ne folytassa a beszélgetést.

– Tizenhét évesen tényleg nincs jobb társaságod a nagymamádnál? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit gáz? – Legszívesebben dühösen faképnél hagynám ezt a fajankót, de nem akarom, hogy Jongin hisztis kislánynak könyveljen el. Pedig az kifejezetten bosszant, ha a nagyimmal kapcsolatban kapok kritikát, főleg egy olyan senkiházitól, aki valószínűleg le sem tudja írni helyesen a nagymamája nevét.

– Hé, Izzie! Elnyomnád velem ezt a koreográfiát? Summer nem veszi komolyan a dolgot, én viszont szeretném tökéletesen megcsinálni. – Megkönnyebbülve sóhajtok fel, amikor Cole lelkes arca van pár centire az enyémtől Logané helyett. Mintha az őrangyalom küldte volna ide, hogy megmentsen engem az agyvérzés közeli állapottól.

Az óra további részében istenien érzem magam. Cole nem nyomul, ami nyilván annak köszönhető, hogy meleg, emellett még vicces is, úgyhogy gyorsan elűzi belőlem a keserűséget. És ami a legfontosabb: elképesztően jól táncol.

– Tanár úr! Lehetne mostantól Cole az állandó párom? – érdeklődöm félszegen, mialatt a többiek nevetgélve vonulnak át az öltözőbe. Jongin mindig halványan elmosolyodik, amikor koreaiul szólok hozzá. Még az elején elmeséltem, hogy a nagymamám koreai, húsz évesen költözött Los Angelesbe, miután hozzáment egy itt élő férfihez, és mivel szinte ő nevelt fel, megtanított az anyanyelvére. Írásban nagyon béna vagyok, de szóban mondhatni középfokon beszélek, amit ürügyként fel is használtam, azt füllentve neki, hogy jó gyakorlásként szolgál, ha vele társalgok.

– Szerintem ez nem túl jó ötlet. Ha Summer és Logan együtt lesznek, abból minden kisülhet, csak jó nem. Te viszont felhúzhatod a motiváltságoddal Logant, ahogy Cole is Summert.

– De ők meg lehúznak minket, és miattuk nem lesz tökéletes az előadásunk – jegyzem meg csalódottan. Értem én a logikáját, de cseppet sem tetszik. A tánc a mindenem, ezért egyértelmű, hogy sokkal jobban érzem magam egy olyan partner oldalán, aki szintén osztozik velem az elhivatottságban, és nem csak az a célja, hogy fűvel-fával flörtöljön.

– Amikor én annyi idős voltam, mint te, egy rendkívül szigorú, katonás tánctanárom volt. Tárgyként bánt velünk, lekezelő stílusban beszélt, és lehet, hogy ez égő, de sokszor sírva fakadtam a hazafelé vezető úton a ridegsége miatt. A másik csoportot egy kedves, jó fej nő oktatta, aki minden óra után teázott a diákjaival, meghallgatta a lelki bajukat, és így tovább. Nagyon szerettem volna átkerülni hozzá, de az anyukám azt mondta, ha tényleg táncos akarok lenni, maradjak a fúriánál.

– És táncos lett. A legjobb – mondom halkan, miközben érzem, hogy pír lepi el az arcom.

– A mi csoportunkból öten vittük valamire a tízből, a másikból viszont mindenki ott hagyta a pályát egytől egyig. Járj össze Cole-lal, és szabadidőtökben táncoljatok együtt. Amilyen ügyesek vagytok, lefogadom, hogy magatoktól is össze tudtok rakni egy koreográfiát. Aztán ha készen álltok rá, szívesen megnézem az eredményt. De az órán szeretném, ha Logan partnere lennél. Érd el, hogy év végére fejlődjön. Ha ez nem fog megtörténni, úgyis ki fog szóródni. Most pedig itt az ideje hazamenni.

– Gyakorolhatok még egy kicsit?

A gyakorlási mániámnak két oka van: tánc közben vagyok a legboldogabb, így minél tovább csinálom, annál több örömteli pillanatban van részem. Illetve az, hogy így hosszabb időt tölthetek Jonginnal, ugyanis akárhányszor plusz próbálási lehetőséget kérek, ő is itt marad, hogy a padra ülve végignézze a mutatványomat.

Izgatottan állítom be a telefonomon a zenét. Tíz dalt is kijelölök, hogy sokáig tartson a varázs, aztán a terem közepére sietek, amint felhangzik az első taktus. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a dallamok átvegyék felettem az irányítást. Leírhatatlan az az érzés, amikor minden egyes porcikámba beszivárog a zene; a testem magától mozdul, mintha most ébredt volna fel téli álmából. Végigsöpör rajtam megannyi boldogság hullám; ilyenkor semmi nem számít, a világ megszűnik létezni számomra.

Azért is tartom végig csukva a szemem, mert ha látnám, hogy Jongin figyel, biztos nem tudnék ilyen gátlástalanul viselkedni zavaromban. Elképzelem, hogy feláll a padról, lassan, kimérten odasétál hozzám, és amikor már csak pár centi választ el minket, nem tud többé parancsolni magának. Megragadja a csípőmet, magához húz, és úgy hozzám préselődik, hogy még a szívverését is érzem.

A képzelgés meg a zene hatására elvesztem a kontrollt a cselekedeteim felett. Tudom, hogy a táncom ezúttal 18+-osra sikeredik, de képtelen vagyok leállni. Minden lánc lehullik rólam; olyan mintha meztelenül táncolnék neki, mert ha a ruhát nem is veszem le magamról, a lelkemet teljesen lecsupaszítom előtte. A mozdulataim azt a vágyat tükrözik, amit ő keltett bennem életre, aminek a létezéséről sem tudtam addig, amíg meg nem ismerkedtünk.

Az utolsó dal felénél résnyire nyitom a szemem. Mindig csak akkor szoktam ránézni, amikor már végeztem, de ma azt hiszem, belém bújt a kisördög. Jongin annyira a hatásom alá került, hogy észre sem veszi, hogy bámulom. Eddig azt gondoltam, úgy tekint rám, mint egy tanítványára a sok közül. Azzal tisztában voltam, hogy tehetségesnek tart, elismeri a törekvéseimet, de most szembesülök először a ténnyel, miszerint ő sem közömbös irántam.

Róla ugyanúgy lekerült az álarc. Jelenleg nyoma sincs az udvarias úriembernek; olyan szemeket mereszt rám, mintha itt helyben fel akarna falni. A tekintete lángol, a bőrömön érzem a perzselését. Az arcára temérdek érzelem ül ki: elfojtott vágy, sóvárgás, éhség, bűntudat, zavarodottság... Bárcsak utóbbiakat le tudnám törölni!

A zene elhallgatását követően szeretnék nagyot sóhajtva elnyúlni a padlón, de az már tényleg túlmenne minden határon, így a falnak támasztva hátamat pihegek, amíg le nem csillapodik a szívem, ami valljuk be, elég nehéz feladat a közelében.

Jongin mintegy varázsütésre megkomolyodik. Eltűnik a fény a szeméből, a szenvedély az arcáról; hamar visszarendezi a vonásait a szokásos érdeklődő oktató stílusba. Mellbe vág a felismerés, hogy még ha érez is valamit irántam, úgysem fog lépni felém. Hat évvel idősebb nálam, ráadásul én még kiskorú vagyok, ő a tanárom; az állásába kerülne, ha kikezdene velem. Mondjuk, én nem bánnám, ha titokban találkozgatnánk, de ő nem az a fajta, aki belemegy az ilyesmibe. És én sem dobhatom magam elé egy darab húsként, hisz az elég szánalmas lenne.

– Egyszer még nagy táncos lesz belőled, Isabelle. És én nagyon büszke leszek arra, hogy a tanítványom voltál. – Elfog a borzongás, amint kiejti a nevem. Senki sem szólít rajta kívül így. Azt szeretem, ha Izzie-nek hívnak, de az ő szájából el sem tudnám képzelni a becézett alakot. Olyan lágyan formálja meg a hangokat, mintha egy könnyű tavaszi fuvallat duruzsolna a fülembe. A mondanivalójától pedig újra táncra perdülnék. Nem érdekel, ha a matektanár megdicsér egy ötös miatt, az ő elismerésére viszont annál inkább áhítozom. Nem csak azért próbálok olyan keményen, hogy bebizonyítsam a világnak, egy napon jó táncos válik belőlem, elsősorban őt szeretném elkápráztatni.

Hiába vetettem be mindent, Jongin néhány kedves szót követően szedi a sátorfáját. Mégis mit vártam? Hogy mindent sutba vág értem, feladja a karrierjét, és mesebeli hercegként a kastélyába visz? Különben is, én csak egy csitri vagyok, egy kislány lehetek a szemében. Mit akarna tőlem, amikor a bombázó modellektől kezdve a gyönyörű színésznőkig bárkit megkaphat? És itt a hangsúly a nőn van. Mert akármit csinálhatok, én csak egy álmodozó fruska fogok maradni.

– Barátnőm, te tényleg szerelmes vagy a tanár úrba! Ez őrültség, Izzie, ugye tudod? Én kábé az összes férfi tanárunkba bele voltam esve elsős korom óta, de egyiket sem gondoltam komolyan. Beértem annyival, hogy a nevüket szívecskébe irkáltam a füzetembe, haldokoltam egy sort, mikor rám néztek... De sosem akartam járni velük. Miért vágysz valami elérhetetlen után, amikor több osztálytársunk is rád van állva?

– Kár volt elmondanom neked. Rendes barátnőhöz méltón vigasztalnod kéne, olyanokat mondani, hogy minden rendbe jön, vagy mit tudom én... Mellesleg fél év múlva nagykorú leszek! És miután elballagunk, Jongin nem lesz többé a tanárom. – Summer elgondolkozva mered a frissen festett körmeire. Már megbántam, hogy mellé ültem a buszban. Cole sokkal jobb választás lett volna. Ő is reménytelenül szerelmes egy srácba, szóval kölcsönösen megértjük egymást. Csakhogy Summer féltékenységi rohamot kapott volna, ha más társaságát élvezem az út alatt, így most hallgathatom a szövegelését.

– És akkor mi a terved? Belopózol este a hálójába, leitatod, és lejtesz neki egy öltáncot?

– Az te lennél, nem én. – Kínosan elhallgatok, amikor eszembe jut a pár hónappal ezelőtti szexi táncom. Azóta nem csináltam ahhoz hasonlót, sőt, egy ideig nem is maradtam tovább az óra után, mert úgy szégyelltem magam, de aztán legyőzött a hiányérzet, amit a tánc és a Jongintól való távolság okozott.

A kölykök egymást lökdösve szállnak le a buszról. Én lemaradok, a tanár úr mellé szegődöm, aki idáig egy könyvbe volt belemerülve. Ez jó alibi, mert kifaggathatom arról, milyen érdekességeket olvasott. Legalább addig is hallhatom a hangját.

El sem hiszem, hogy mellette sétálhatok. Sosem találkoztunk eddig a négy falon kívül. Ezért is vártam annyira a téli tábort. Egy egész héten át Kim Jongin körül legyeskedhetek. Mindennap gyakorolni fogunk tíztől egyig, aztán ebédszünet és egy kis szabadidő, majd négytől hétig újra a próbán a sor. Az órákon kívül igyekszem kajálásnál is a közelében lenni, meg a délutáni lófrálás alatt is.

Nem tartom valószínűnek, hogy ezúttal a karjaimba fog omlani. Igazából csak ki akarom használni a maradék időt, ami még előttünk áll. Nem elég, hogy nemsokára vége a giminek, kiderült, hogy nyáron turnéra megy, így nem sok lehetőségem maradt arra, hogy élvezhessem lenyűgöző kisugárzását.

Illetve van valami, amit mindennél jobban szeretnék elérni. Év végén Jongin kiválaszt egy fiút és egy lányt a csapatból, akik a háttér táncosai lehetnek a turnéján. Majdnem biztos vagyok abban, hogy mellettem fog dönteni, de azért minden este imádkozom, hogy ne tévedjek.

– Én is voltam itt egyszer diákként. Van egy szuper étterem a sarkon. Lenne kedved megnézni?

Meglepettségemben bennem reked a levegő. Ez most komoly vagy csak álmodom? Nem sokon múlik, hogy ne váltsak Summer üzemmódba, és ne ugorjak a nyakába, de sikerül nyugodtságot színlelnem, és egy bárgyú vigyorral biccentenem egyet. Izgalmamban még a téli hidegről is megfeledkezem; úgy kimelegszem, mintha a forró nyár édes napsugarai lustálkodnának a bőrömön. Még csak pár perce tartózkodunk ezen a helyen, de már tudom, hogy ez lesz életem legmeghatározóbb vakációja.

Nem csalódtam a táboros hét alakulásában. Sőt, még többet is kaptam, mint amire számítottam. Mindennap volt egy kis idő, amit Jonginnal kettesben tudtam tölteni. Vagy külön ebédeltünk, vagy a délutáni szabadság alatt tartott velem, hogy megmutassa azokat a helyeket, amiket ő már ismert. De olyanra is akadt példa, hogy este összefutottunk a konyhában, és legalább fél órát beszélgettünk egy új koreográfiáról teázás közben.

Ártatlan mosolyoknál nem történt több, de abban reménykedtem a mai estén új szintre fogunk lépni. Egyszerre vártam és nem a záró bulit, hisz egyet jelentett a tábor végével, ugyanakkor úgy éreztem, most jött el az én időm.

Megkértem Cole-t, hogy legyen a segítségemre. Sokszor el kellett gyakorolnunk, hogy elbénáz pár lépést, mivel ő sosem hibázott, de a kedvemért bevállalta, hogy leégeti magát. Gyorsan odahívjuk a tanár urat, hogy mutassa meg nekünk a helyes mozdulatokat. A terv az volt, hogy Jongin átveszi Cole helyét, így végre vele táncolhatok, de a végeredmény balul sül el.

Jongin közli, hogy sokkal jobb módszer az, ha ő a lány szerepébe lép, és úgy prezentálja Cole-nak, mit kéne csinálnia. Ez annyira felbosszant, hogy dühömben nem sok választ el a sírástól. Bármire képes azért, hogy még véletlenül se kelljen hozzám érnie. Mégis mi a franc baja van?

– Istenkém! El sem hiszem, hogy táncolhattam Kim Jonginnal. És ezt csakis neked köszönhetem! Szerinted nem meleg? Az megmagyarázná, miért nem közeledik hozzád... – A barátommal kéne örülnöm, amiért sikerült valóra váltanom a nagy álmát, de képtelen vagyok más boldogságában osztozni, amikor engem szétvet a méreg. Szó nélkül ott hagyom Cole-t, ott hagyom a bulit, és kisietek a friss levegőre, hátha attól kicsit kitisztul a fejem.

Megállok a hó borította parkban, és visszaemlékszem arra, milyen jó volt, amikor tegnapelőtt elmentünk korizni. Majdnem elestem; bár zárójelben meg kell jegyeznem, hogy direkt szerencsétlenkedtem, hogy el kelljen kapnia. Csodás pillanat volt, csak azt utáltam, hogy még finom keze érintését sem érezhettem a bőrömön a sok hacuka miatt. Nagy kedvem lett volna elhajítani a kesztyűmet, de be kellett érnem a kacajával, ami mindenért kárpótolt.

Sosem hallottam még olyan felszabadultan nevetni, mint akkor, a jégen való csúszkálásunk közben. Történeteket mesélt a gyerekkoráról, hogy milyen boldog volt a húgával, ha havazott, és önkéntelenül átfutott az agyamon az a gondolat, mi van, ha a testvérére emlékeztetem? Ha tényleg nem lát mást bennem, mint egy aranyos kislányt?

Hirtelen lágy hang üti meg a fülem. Hátrapillantva felsejlik előttem, félszegen az ég felé fordított arccal, csukott szemekkel. Amikor tanít minket, mindenki egy sztárt lát benne, mindenki úgy tekint rá, mint egy félistenre, most viszont a szomszédfiú jut róla eszembe, aki dalba öntve hozza a kiszemelt lány tudtára, mit érez iránta. Csakhogy az éneke nem nyálas, romantikus dolgokról szól; szívet tépő szavak hagyják el a száját, könnyek születnek meg lehunyt pillái alatt, melyek végül álomszerű ajkain halnak meg.

– Sosem voltam még szerelmes – kezdi halkan, egy nagy sóhajtást követően. Óvodás kislány módjára be szeretném fogni a fülem, és elbújni a takaróm alá. Amikor a szüleim veszekedni kezdtek, mindig ezt tettem, mert azt reméltem, ha nem hallom, amit mondanak, meg nem történté fog válni a beszélgetésük. De a próbálkozásaim dacára apa elment, anya pedig annyira összeomlott, hogy a nagymamám nélkül talán intézetbe kerültem volna. – Amióta az eszemet tudom, a tánc az életem. Nem keltették fel a figyelmemet a lányok, magába szippantott az a földöntúli érzés, amit a lépések, a mozdulatok váltottak ki belőlem. Aztán megismertem valakit…

– Jongin… – suttogom vele sírva. Nem tudom, mi lesz a mondanivalója vége, de megérzésem szerint semmi jóra nem számíthatok. Pedig imádom kiejteni a keresztnevét! Újra és újra így akarom szólítani: az ajkaira mormolni, a vállába temetve arcom kiáltani, vacsorázni hívni egy fárasztó nap után…

– Hat éves korom óta arra készülök, hogy előadóművész legyek, és pár hónapon belül debütálni fogok. Ez volt a legnagyobb álmom. Rengeteg vért, verítéket, könnyeket öltem bele, amik nem veszhetnek kárba. Ha belevágnék egy kapcsolatba, az a karrierem rovására menne, főleg az elején. Azt pedig nem kérhetem, hogy várj rám, ki tudja, meddig…

– Kérj meg, és én várni fogok…

– Nem… Te még csak tizenhét éves vagy. Tanulnod kell, bulikba járnod, sok fiú szívét összetörnöd, aztán mikor megtaláltad az igazit, feleségül menni hozzá, és gyerekeket szülni.

– És ha már megtaláltam az igazit? Hogy törhetném össze bárki szívét, amikor az enyém most szűnt meg dobogni? – Bármit csinálhatnék, elszánt tekintetéből látom, hogy semmivel sem győzhetem meg. Elsírhatnám az összes könnyem, térdre is eshetnék előtte, hogy úgy könyörögjek, nem fogja megmásítani a véleményét. Eddig azt hittem, mindent feladnék a táncért, de én nem tudnék választani a szerelem és közte. És ha muszáj lenne választanom, akkor a szerelem mellett döntenék. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok elég elhivatott?

– Még valamit el kell mondanom. A nyári turnéra Cole-t és Summert fogom elvinni. Értsd meg, hogy nem bírnám ki a közeledben annyi időn át… – Én értsem meg? Értsem meg, hogy elutasít a karrierje javára. Értsem meg, hogy míg ő valóra váltja a legnagyobb álmát, az enyémet messzire száműzi, csak azért, mert egy önző fráter. Nem elég, hogy megfoszt attól, hogy egy pár legyünk, még a munkásságomat sem támogatja. Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni!

– Bádogember! – visítom hisztérikusan angolul. Zavarodottan pislog rám, de gőzöm sincs arról, mi ennek a szónak a koreai megfelelője, és idegzetem sincs ahhoz, hogy elmagyarázzam, milyen szívtelen alak lett belőle.

Sarkon fordulok, és többé nem nézek vissza. Ettől függetlenül lassan lépkedek, mert naivan abban reménykedem, hogy romantikus filmbe illően utánam rohan, elkapja a csuklóm, majd bocsánatkérések közepette megcsókol. De a hó csak az én talpam alatt ropog, csak az én zaklatott lélegzetvételeim visszhangoznak a fülemben. Talán gyerekes, amit teszek, de a hazafelé tartó vonat felé veszem az irányt. Én is önző vagyok, amikor egy üzenetet sem küldök a barátaimnak. Remélem, pár hónap múlva egy rossz álomként fogok visszaemlékezni a történtekre. Most viszont gyászolnom kell. Az el nem táncolt táncokat a nyári turnén, és az el nem csókolt csókokat, melyek más száját fogják égetni.

***

Nem hiszem el, hogy a barátaim képesek ezt művelni velem. Így jár az ember, ha nem keres magának új társaságot; megmarad azoknál, akik gyerekkora óta mindent tudnak róla. Summer az egyik oldalamon foglal helyet, míg Cole a másikon, így fognak közre, hogy még véletlenül se léphessek meg innen. De mi volt a szándékuk ezzel? Miért kell feltépniük a lelkemen ejtett sebeket, amik tulajdonképpen olyan frissek, mintha tegnap keletkeztek volna?

Elhatározom, hogy be fogom csukni a szemem, és tüntetőlegesen úgy tartom az előadás végéig. De a kísértés nem hagy nyugodni, úgyhogy kikukucskálok a pilláim alól, amint felcsendülnek az első dallamok. És onnantól kezdve nincs megállás. Megbabonázva meredek arra a férfira, aki valaha a tanárom volt, és aki egyetlen mozdulatával képes újra dobogásra bírni azt a szívet, ami az utolsó találkozásunk óta makacsul hallgatott.

Jongin sokkal gyönyörűbb, mint az emlékeimben őrizgetett képen. Hófehér ruhájában angyal benyomását kelti, a belőle áradó ragyogás szinte elvakít. Bele kell kapaszkodnom a karfába, hogy ne szédüljek le a székről, amikor táncolni kezd. A padló lüktet alattam, minden egyes tárgy lélegzik, amihez hozzáér; életet lehel azokba az eszközökbe, amiket mások csak kellékként használnak.

A számok előrehaladtával egyre jobban kóvályog a fejem, pedig egy csepp alkoholt sem ittam. A vérem felpezsdül, a testem úgy bizsereg, mintha áramütés érte volna. Egy érzelmesen előadott dalon sírok, majd a következő percben ráz a nevetés, amikor egy vicces történettel hozakodik elő két produkció közt. Azt hajtogatom magamnak, hogy ez a férfi nem csak engem őrjít meg. A közönségben sokan hozzám hasonlóan viselkednek, mert ő egyszerűen ilyen hatással van az emberekre. Semmi köze ehhez egy ostoba tini szerelemnek.

Tévedtem. Jonginnak igenis van szíve, csak a zenének adta egy nő helyett. Őt nézve arra jutok, nincs jogom megfosztani a rajongóit attól a csodától, amit megteremt. Többre hivatott annál, hogy egyetlen személy fürdőzhessen a varázsában. Az a sok tapsoló kéz, ámulatba ejtett szempár megérdemli, hogy minél többet kaphassanak belőle. Kislányként nem értettem, hogy áldozhatta fel a szerelmet a művészet oltárán. Látnom kellett ezt a lenyűgöző show-t ahhoz, hogy végérvényesen el tudjam engedni.

– Melyik a kedvenc évszakotok? – kérdezi felvillanyozva, miután bejelenti, hogy elérkeztünk az utolsó felvonáshoz. Én csak arra tudok felelni, melyiket utálom a legjobban: a telet. Amikor el akartam tompítani a bennem tomboló fájdalmat, azt a mesét találtam ki, hogy a gonosz Jégkirálynő rabolta el tőlem Jongint, aki fogva tartja fagyos palotájában, ezért nem jöhet vissza hozzám.

Könnybe lábad a szemem, amikor a tavasz kecsességét formálja meg mindenféle effekt nélkül. Érzem, hogy a lágy szellő virágszirmokat fon a hajamba, hallom az egymással versenyző madarak trillázását, epres forró csokoládé illata szál a levegőben, amit egykor együtt ittunk...

A csendes tavaszi békét nyári téboly váltja fel. Jongin teste cikázó villámokká alakul, viharok pusztítják el mindazt a szépet, amit az előző hónapok hoztak létre. Ugyanakkor a természet megnyugvása után ott van a tengerpart, ami a gondtalan bulikra emlékeztet. Amikor a srácokkal mezítláb táncoltunk a homokban, és sojutól mámorosan nem agyaltam azon, mit fog hozni a holnap. Jongin mozgása hullámokat idéz fel, melyekbe úgy imádtam belegázolni a nagyi kezét fogva. Kapualjban elbújt szerelmeseket, akiknek a világ egymásban nyilvánul meg; akik még nem tudják, hogy közeleg a tél.

Ősszel a falevelek hullását eleveníti meg. A fa fájdalmát, aki szomorú, amiért elveszti gyermekeit, a levelek csalódottságát, akik nemrég még az ágakon integettek vidáman, most azonban némán tűrik, ahogy talpak gázolnak át rajtuk.

Nem készültem fel a télre. Sem tíz évvel ezelőtt, sem jelenleg. Hópelyhek rakoncátlan kergetőzésére számítottam, mézeskalács illatra, ehelyett a Jégkirálynő kegyetlenül hideg leheletét érzem a tarkómon. Jongin mozdulatlanul áll a színpad közepén, és azt a dalt énekli, mint aznap a parkban. Tekintete megtalál, a pillantásaiban lévő megbánás felemészt; a gonosz királynő fagyos, csontos ujjait a nyakamra csúsztatja, és addig szorítja, míg a világ el nem sötétül előttem.

– Isabelle… – Az első, amit meghallok az ő bársonyos hangja, ami puha takaróként omlik rám, megvédve a hidegtől, mellyel a tél fenyeget. De valóban itt van, vagy csak a képzeletem játszik velem? Szeretném-e egyáltalán, hogy itt legyen, vagy jobban örülnék annak, ha hallucinálnék? – Elájultál. Most az öltözőmben vagyunk. Ne haragudj, hogy akaratodon kívül idehoztalak, de amúgy is beszélni szerettem volna veled.

Ülőhelyzetbe tornászom magam, majd kellő távolságra húzódom tőle. Az lenne a helyes, ha felpattannék, és meg sem állnék hazáig, de az az átkozott tekintet megbilincsel, gúzsba köt, arra kényszerít, hogy csak rá figyeljek. A kezem után nyúl, amit úgy rántok el, mintha megégetett volna. Nem szabad visszaesnem abba az állapotba, amibe tizenhét évesen kerültem miatta. Felnőttem, megvan a saját életem, a Jongin iránt érzett megszállott vonzalom csupán egy szeszélyes, kislányos ábránd volt.

– Hogy vagy, Isabelle? – kérdezi lágyan. Két éve, a nagyim halála óta egy koreai szó sem hagyta el a számat. Mégsem felejtettem el őket. Ahogyan Kim Jongint sem.

– Köszönöm, jól vagyok – válaszolom kimérten, mintha egy idegen faggatott volna.

– Táncolsz még?

– Nem. Az egyetemen pszichológusnak tanultam, és ebben a szakmában helyezkedtem el. Vicces lenne, ha elnyomnám a Moonwalkot a pácienseknek – nevetek fel keserűen. – Na és te? Hogy vagy, Kai? – Nehezemre esik kiejteni azt a nevet, amit a plakátokon olvastam. Jongin megborzong, amikor így szólítom, és lehorgasztott fejjel, a padlót kémlelve sóhajt egy nagyot.

– Bárcsak Kai ne létezne. A születésekor Jongin meghalt. Pedig én azt szeretném, ha feltámadna, ha újra élhetne...

– És mi ennek az akadálya? – Félek a válaszától. Félek attól, hogyan fogok reagálni a válaszára. Félek a kezétől, amivel lassan végigsimít az arcomon. És félek a saját kezemtől, mert minden porcikám az után sóvárog, hogy végre megérinthessem őt.

– Tíz éve elkövettem életem legnagyobb hibáját. Egész életemben a debütálásomról álmodtam, de mióta megtörtént, folyton rólad álmodozom. Minden koncertemen téged kerestelek. Imádkoztam azért, hogy megjelenj a sok arc között, mert el akartam mondani, hogy szükségem van rád a teljes boldogsághoz. Mit ér egy telt házas buli, ha nem osztozhatok senkivel az örömön hazatérve? Mit érnek a díjak, ha csak az egy éjszakás lányok láthatják a falamon? Kérlek, légy a barátnőm, Isabelle! Tudom, hogy miattam kárba veszett tíz év, de ígérem, ezután minden tökéletes lesz. Hiszen a legnagyobbak is tudnak egyszerre koncertezni meg családot alapítani. El sem hiszem, hogy végre összehozott veled a sors. Hogy...

– Mami! Apával eljöttünk, hogy hazavigyünk téged. Nem akarom, hogy túl későn legyél otthon.

A kicsapódó öltöző ajtón az öt éves fiam nyargal be. A karomba veti magát, amíg én méz szőke hajába rejtem a könnyeimet. Úgy szorítom, hogy félő, megfullad, de muszáj belé kapaszkodnom, hogy ne hulljak darabokra ott helyben. Nem merek Jonginra nézni. Így is pontosan érzem a belőle áradó fájdalmat. A kárörvendő énem elégedett, mivel szerinte most kvittek vagyunk: annak idején Jongin miatt nem lehettünk együtt, most meg miattam. Az örökké utána vágyakozó énem viszont azt kívánja, bárcsak vártam volna rá. Ha kell, húsz-harminc évet is. Mert csak mellette éltem át azt az észveszejtő érzést, pedig szánalmas módon még egy csók sem csattant el köztünk soha.

– Nagyon szép kisfiú. Annyira hasonlít rád – suttogja megtört hangon. Lerakom Alexet, és megkérem, fusson előre, mindjárt én is követem őt. Amint kettesben maradunk, remegve közelebb lépek Jonginhoz, és megteszem azt, amit sosem mertem, amire sosem volt lehetőségem. Megfogom a kezét.

– Ha nem lenne Alex... – A hangom elcsuklása végett nem tudom befejezni a mondatot. A föld megáll egy pillanatra forogni, amíg két reménytelenül szerelmes ember mélyen egymás szemébe néz, mialatt utolsó mentsvárként szorítják a másik kezét. Ez nem egy ostoba tini fellángolás volt, de már túl késő, hogy más irányt vegyen a történetünk. Minek kezdett el újra verni a szívem, ha most ismét örök némaság telepszik rá?

– Várni fogok rád, Isabelle. Halálomig. Ha a végső pillanatban mellettem leszel, már megérte élnem.

***

Mindig is utáltam a temetőket. Majd’ belehaltam, amikor a nagymamám koporsóba került, és most megint itt vagyok. De a nagyi kezét legalább foghattam még az utolsó percben is. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy mellette nem voltam ott, pedig ennyit igazán megérdemelt volna. Nem gondoskodtam róla a végső órákban, nem láthatta még egyszer az arcom, mielőtt örökre lehunyta a szemét.

A könnyeimtől nem látom a virágtengert, amivel azok az emberek borították be a sírját, akik szerették őt. Szégyellem közéjük rakni jelentéktelen kis csokromat; addig morzsolgatom kényszeresen a szirmokat, hogy semmi nem marad belőlük. Mit ér egy koszorú, mit ér az, hogy végül eljöttem, amikor a legfontosabb pillanatokban nem voltam vele? Mit számít, hogy lát-e fentről, ha nem kérhetem a bocsánatát, nem mondhatok neki köszönetet a puszta létezéséért?

Elkéstem. Amíg ő a kórházban haldoklott, én külföldön múlattam az időt a barátaimmal. Amint értesültem a hírről, rohantam hozzá, de nem tudott már megvárni. A temetésén kötelességből részt vettem, de két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra ellátogassak ide. Hogy bűntudattól égve összerogyjak a nyughelye előtt, ahol órákon át siratom a sok elpazarolt évet, mialatt nem adtam oda neki magam testestül-lelkestül.

– Mami! Úgy aggódtam érted. Miért csinálod ezt magaddal? – helyezi a vállamra óvatosan a kezét Alex. Megfordulok, és hagyom, hogy a karjába zárjon. Minden alkalommal rácsodálkozom arra, hogy egy fejjel magasabb nálam, amikor mintha tegnap született volna. – Apa két éve halt meg. Meddig akarod még gyötörni magad azért, hogy nem voltál itt a halálakor?

– Nem csak a halálakor nem voltam mellette… Olyan jó ember volt. Imádott téged, és rajongásig szeretett engem, de én… – Könnyekre fakadva hagyom félbe a mondatot, mivel nem mondhatom azt a fiamnak, hogy sosem voltam szerelmes az apjába. Tulajdonképpen pusztán azért jöttem vele össze, mert megszállottan akartam egy kisbabát. Úgy gondoltam, egyetlen megoldás létezik annak az űrnek a betöltésére, amit Jongin hiánya okozott: egy gyerek, aki a mindenem lehet, aki elfeledtetheti velem a fájdalmam, amikor szorosan hozzám bújik.

Elterveztem, hogy miután Alex megszületik, elhagyom az apját. De ahogy megláttam, milyen szeretettel öleli magához a fiunkat, és milyen odaadással gondoskodik rólam, szörnyen megbántam a viselkedésemet. Az évek során megszerettem őt. Nem úgy, mint Jongint. Nem tombolt a szenvedély, a vágy, nem voltak testemet nyaldosó lángok, de megnyugvásra, csendes boldogságra leltem mellette. Ugyanakkor mindennap megengedtem magamnak pár percet, amikor rá emlékeztem. A zuhany alatt, ahol senki nem látott, hagytam, hogy átjárjon az elveszett varázs, amíg a fiam és a férjem a nappaliban játszott.

– Kai holnap este lép fel nálunk. A búcsú turnéját tartja éppen, melynek keretében hozzánk is ellátogat. Van egy VIP jegyem számodra.

– Miből gondolod, hogy engem érdekelne az ő koncertje? Esetleg, ha Robbie Williams jönne… – nevetek fel zavartan. Alex szája mindent tudó mosolyra húzódik, mire eszembe jut, hogy egyik nap hosszan tartó beszélgetésbe elegyedett a keresztanyjával, Summerrel. Amikor beléptem a szobába, gyanúsan elhallgattak, aztán valami teljesen lényegtelen dologról kezdtek csacsogni, de ezek szerint én voltam terítéken.

– Te az egész életedet annak szentelted, hogy engem boldoggá tegyél. Tudom, hogy miattam te is boldog voltál, de szeretném, ha mostantól minden téren az lennél, mert a szerelem csodálatos.

– És te ezt honnan tudod? Csak nem…? – A fiam elpirul, én pedig ujjongásban török ki. Szörnyű, mennyire rohan az idő! Nemrég még azon aggódtam, nehogy baja essen a játszótéren, most meg azért fohászkodhatok, hogy a kiszemelt lány ne törje össze a szívét. Hogy vele ne történjen meg az, ami velem az ő korában. – Mondj el mindent!

– Te vagy a legfőbb bizalmasom. El fogom mesélni az egészet töviről-hegyire, de kizárólag az után, hogy te részletesen beszámoltál a randidról Kim Jonginnal.

Euforikus állapotban ülök a második sorban. Summer úgy kiöltöztetett, olyan sminket csinált, hogy a tükörbe nézve magamra sem ismertem, ezért néha az az ostobaság ötlik fel bennem, hogy Jongin sem fog rájönni, ki vagyok. Nagyon nehéz egy helyben maradnom. A testem mintha forró láztól égne, a talpam viszket; egyszerre menekülnék vissza a megszokott életemhez süteményt sütni, és rohannék fel a színpadra, hogy egy pillantással a backstage-be csaljam mindenki bálványát. Egyedül a szemem tud maradásra bírni, mert a látvány, amit Jongin kínál, annyi év múltán is lebilincselő.

Elszégyellem magam, amikor mocskos képek költöznek a fejembe kivillantott mellkasát látva. Az istenért, hisz negyven éves leszek jövő hónapban! Elmúltak már azok az évek, amiket vadulással lehetett volna tölteni. Amíg Summerről tengerpartokon tépték le a ruháját, hogy a kocsi motor háztetőjén sikoltozzon az éjszakába, én egy romantikus regényt szorongatva bőgtem, kezemben egy gőzölgő kakaóval, amit a nagyi készített, a takarót a fülemig húzva. Mialatt Cole sorra járta a szórakozóhelyeket az igazit keresve, én pelenkát cseréltem, és bulizás helyett Micimackó társaságát élveztem. Mindennek megvan a maga ideje, nem igaz?

Lassú dal következik, melyen nagy erőre van szükségem, hogy ne sírjam el magam. Nem veszhet kárba az a gyönyörű munka, amit a barátnőm kreált! Hogy nézhet ki Jongin még most is úgy, mint egy drágakövekből faragott szobor? Mintha nem is e világi lény lenne; egy szexi idegen, aki felett nem járt el az idő. A teste tökéletes, a hajával sokat dolgozhatott a fodrász, a száját csókolásra teremtette a megalkotója. Egyedül a szeme teszi eggyé közülünk. Meghasad a szívem attól a mérhetetlen szomorúságtól, fáradtságtól, beletörődéstől, amit a tekintetében hordoz.

A dal befejezése előtt végigpásztázza az első sort, majd a másodikat, míg végül egymásba nem olvad a pillantásunk. Az utolsó sorokat nem tudja elénekelni. Szó szerint eláll a lélegzete, valószínűleg azon töpreng, hihet-e a szemének, vagy káprázat játszik vele. Amikor a könnyeivel kezd küszködni, legszívesebben odarohannék hozzá, hogy megakadályozzam a kicsordulásukat, de nem akarom elrontani a fellépését, így inkább bátorítóan mosolygok rá.

– Sok-sok éve a rajongóim vagytok. Van egy dolog, amit nem tudtok rólam. Amit nem írtak meg az újságok, nem lett belőle reality forgatva. Az összes dalomat egy nőnek írtam. Ő lett a múzsám, ő töltötte ki minden gondolatomat. Óriási hibát követtem el, amikor elhagytam. De el kellett mennem Óz birodalmába, hogy szerezzek egy szívet, ami örökké érte dobog, és sajnos elég hosszú volt az odavezető út. Nyilván tudjátok, hogy minden koncertemen felhívok egy lányt a színpadra, hogy táncoljon velem. Megengeditek, hogy ma este ő legyen a partnerem? Huszonhárom évvel ezelőtt visszautasítottalak, Isabelle, de mostantól életünk végéig csak veled akarok táncolni.

Szédülés lesz rajtam úrrá, miközben a színpad felé lépkedek, és a közönség egy emberként kántálja a nevem. Száz éve nem táncoltam! Tízezrek előtt fogok leégni. Erre aztán végképp nem számítottam. Ráadásul a lábaim majdnem összecsuklanak alattam, amint elé érek. Ezúttal Jonginon a sor, hogy egy bátorító mosolyt villantson rám, de amint a csípőmre helyezi a kezét, zuhanni kezdek.

Táncolok. Egy hatalmas embertömeg előtt táncolok. Életem szerelmével táncolok. Azt csinálom, amit a legjobban szeretek: táncolok. Mégsem vagyok tudatában a cselekedeteimnek. A végtagjaim maguktól mozdulnak, mintha beléjük lenne programozva a koreográfia. Elmosódva hallom a közönség üdvrivalgását, áttetsző sziluettként látom Jongin fenséges alakját, mégis olyan érzésem van, mintha egy üvegfalon keresztül szemlélném az eseményeket egy adag bódítószerrel a szervezetemben.

Tompán érzékelem, hogy a számot követően Jongin mond valamit a rajongóinak, majd az ölébe kapva szalad le a színpadról. Nem tudom, hova tartunk. Hűvös levegő csapja meg az arcom, amit folyamatosan a nyakába fúrok, hogy mélyen belélegezhessem az illatát. Felvillanó fények, nevetgélő fiatalok, acsarkodó kutyák… Csak ennyi jut el a tudatomig. Na meg Jongin szívverése, ami egyre erősödik a tenyerem alatt.

– Valami baj van! – ordítja kétségbeesetten. Kisvártatva egy autó zötykölődik alattam. Mit zötykölődik, konkrétan száguld, mivel Jongin folyamatosan azt kiabálja, hogy gyorsabban. Fájdalmat érzek a mellkasom közepén, amivel eddig nem is foglalkoztam; annyira boldog voltam a találkozásunk okán.

– Csókolj meg! – suttogom az arcát simogatva. Nehezemre esik fókuszálni, felemelni a kezem, de muszáj állandóan hozzáérnem, mielőtt késő lenne.

– Nem! Ha most megcsókolnálak, azt búcsúnak vennéd. Ne csináld ezt velem, Isabelle! Tarts ki, mindjárt ott leszünk. Huszonhárom évet vártam rád, nem veszíthetlek el újra. És mi lesz Alexszel? Szüksége van rád, ahogy nekem is. Hé, ne csukd be a szemed, hallod?

– Szeretlek…

– Hallgass! Nem akarom ezt hallani! Te meg lépj már arra a kibaszott gázra!

– Jongin! Felébredt! Végre magához tért! – Kótyagosan pislogok Alexre, aki kisírt szemekkel fogja a kezem. Hirtelen a másik kezemet is birtokba veszik, és én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy figyelmeztessem őket, mindjárt eltörik, ha ilyen erősen szorongatják. – Szívrohamod volt, mami. Ha tudtam volna, hogy ez a pasas ilyen hatással van rád, sosem engedtelek volna el a koncertjére – mondja nevetve, de közben nem tudja elrejteni előlem a könnyeit.

– Sajnálom, hogy rád hoztam a frászt, főleg azok után, ami apukáddal történt. Neked meg tönkretettem a koncertedet.

– Ugyan már! Akkor tetted volna tönkre, ha… – Jongin elhallgat, és a kínzó gondolatok hatására lehunyja a szemét. Igaz, hogy fizikailag pocsékul érzem magam, de itt van mellettem életem két legfontosabb férfija, úgyhogy számomra ez a kórház felér a Paradicsommal. – Megkérhetnélek, hogy pár percre hagyj kettesben az anyukáddal? Őszinte leszek hozzád. Szeretném végre megcsókolni.

– Még mit nem! Szívrohamot kapott attól, hogy táncoltál vele. Bele sem merek gondolni, mit váltanál ki belőle egy csókkal. – Alex felháborodva érvel, de azért egy szoros ölelés után az ajtó felé indul. A szívmonitor vészes pityegésbe kezd, amikor Jongin végigsimít a karomon. Ez így tényleg nehéz lesz! Rögtön hátrébb húzódik, mire csalódottan torkollom le magamban átkozott ketyegőmet. Nem állhat pont az közénk, amit ő keltett életre.

– Öhm… Csak azért vagyok ideges, mert ilyen külsővel kell látnod. Nem elég, hogy megöregedtem, ráncos lettem, rám jött pár kiló, még a betegség is elcsúfít…

– Ne butáskodj! Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. Ugyanazt a lelkes, mindenre elszánt lányt látom, aki az első pillanattól fogva elbűvölt. Emlékszem, beléptem a táncterembe, ahol a diákok egymással fecsegtek, a telefonjukat nyomkodták, vagy kedvetlenül várták az óra végét, kivéve téged. Felkeltette az érdeklődésemet a tánc iránti rajongásod, és amikor először szóltál hozzám, tudtam, hogy végem van. Annyira sajnálom, hogy…

Reszketeg kezem a tarkójára csúsztatom. Nem akarom, hogy ezentúl folytonos megbánásban éljünk. Amint az ajka az enyémet súrolja, eltűnnek az aggályaim, többé nem foglalkozom a korommal; annak a tizenhét éves lánynak érzem magam, aki éjszakánként erről a mámorról álmodozott. Nem számít, mennyit kellett várni rá, mert ez az egyik legcsodálatosabb pillanat az életemben. Nem számít, hogy huszonhárom évet nélkülöznöm kellett őt, mert legalább dupla ennyi idő áll még előttünk. Ahogy a csókunk elmélyül, eltűnik a múlt vájta szakadék, és kéz a kézben lépünk rá a jövőbe vezető szerelem hídjára.