Jongin - A Bádogember |OS|

MUSIC CHALLENGE - Madonna: Masterpiece

„Az igazi táncban az a legszebb, ha messzire röpül tőled a társad, de te egyedül, magányosan pörögve is tudod, hogy visszatér hozzád. Ha nem tér vissza, nem volt igazi tánc.”

– Csajszi! Hogy kicsípted magad! Ezer éve ismerlek, de még sosem láttalak ilyen csinosnak. De nehogy sértésnek vedd! Kinek öltöztél így ki? Logannek? Annyira mázlista vagy, amiért ő a táncpartnered! Bár talán jobb is, hogy nem az enyém, mert totál nem tudnék az órára figyelni, ha az a srác simulna hozzám. Az én párom olyan kis cuki. Ezzel persze nincsen semmi baj, de mint pasi egyáltalán nem csigáz fel...

– Summer! Mondtam már egy párszor, hogy ne felejts el levegőt venni, oké? Már megint magadba öntöttél egy liter Americanót, ugye?

– Nem, drágaságom! Nincs szükségem kávéra ahhoz, hogy pörögjek. Ez az alaptermészetem. Ott van Logan! Idehívom.

– Ne! Nyugi már, nem is ő tetszik, hanem Kim tanár úr.

– Ahhh, ez nem újság. Szerinted ki nincs belezúgva? Még a fiúk fele is odavan érte. – A barátnőm lefitymálón legyint egyet, majd a következő pillanatban felpattan mellőlem, hogy a partnere nyakába vethesse magát. Nem is bánom, hogy megszabadultam tőle, mert néha nagyon nehezemre esik elviselni folytonos vibrálását. Máskor azonban azt kívánom, bárcsak olyan laza és határozott lehetnék, mint ő.

Szórakozottan játszadozom az egyik hajfürtömmel, amikor Jongin a próbaterembe lép. Fél éve érkezett az iskolánkba, de a mai napig minden alkalommal bukfencet vet a gyomrom, ha a közelemben van. Summer szerint ez csak tinédzseres rajongás, amit velem együtt több tucat diáktársam átél, én viszont nem értek egyet ezzel. Persze biztos a többi lány is úgy gondolja, hogy a tanár úr iránti szerelme igaz, nem csak valami gyerekes ostobaság.

Elmosolyodom, amikor gyermeki hévvel szólít minket a terem közepére. Úgy viselkedik, mintha velünk egykorú lenne; egy kívülálló biztosan azt hinné, hogy ő is egy a sok lelkes tanuló közül. Imádom az akcentusát, ahogy tört angolsággal elmotyog pár betanult mondatot, szégyenlősen, kezét tördelve, mivel cikinek tartja a hiányosságát. Ha táncolni kezd, viszont olyan magabiztosságot, erőt sugároz magából, hogy mindenki megbűvölten áll mozdulatlanul, és amíg véget nem ér a produkciója, egy pillanatra sem veszik le róla a szemüket.

Unottan köszönök oda Logannek, aki kihasználva az alkalmat, rögtön a derekamra simítja az ujjait. Ki nem állhatom, hogy vele kell gyakorolnom. Lerí róla, hogy fikarcnyit sem érdekli a tánc, csak csajozás céljából jár ide, ami rettenetesen idegesít. Nem figyel a lépésekre; ellenben a keze állandóan illetlen területekre téved, és nekem borzasztó nagy önuralomra van szükségem, hogy ne küldjem el a francba.

– Eljössz velem ma este moziba? Azt nézünk meg, amit csak akarsz. Nem erőltetek rád egy horrort vagy egy akciófilmet, nekem egy romantikus vígjáték teljesen megfelel – kezdi a próbálkozást Logan, amit minden táncórán bevet, és amire én mindig nemet mondok. A változatosság kedvéért most sincs ez másképp.

– A nagyimnak kell segítenem – mondom kurtán, azon imádkozva, hogy ne folytassa a beszélgetést.

– Tizenhét évesen tényleg nincs jobb társaságod a nagymamádnál? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit gáz? – Legszívesebben dühösen faképnél hagynám ezt a fajankót, de nem akarom, hogy Jongin hisztis kislánynak könyveljen el. Pedig az kifejezetten bosszant, ha a nagyimmal kapcsolatban kapok kritikát, főleg egy olyan senkiházitól, aki valószínűleg le sem tudja írni helyesen a nagymamája nevét.

– Hé, Izzie! Elnyomnád velem ezt a koreográfiát? Summer nem veszi komolyan a dolgot, én viszont szeretném tökéletesen megcsinálni. – Megkönnyebbülve sóhajtok fel, amikor Cole lelkes arca van pár centire az enyémtől Logané helyett. Mintha az őrangyalom küldte volna ide, hogy megmentsen engem az agyvérzés közeli állapottól.

Az óra további részében istenien érzem magam. Cole nem nyomul, ami nyilván annak köszönhető, hogy meleg, emellett még vicces is, úgyhogy gyorsan elűzi belőlem a keserűséget. És ami a legfontosabb: elképesztően jól táncol.

– Tanár úr! Lehetne mostantól Cole az állandó párom? – érdeklődöm félszegen, mialatt a többiek nevetgélve vonulnak át az öltözőbe. Jongin mindig halványan elmosolyodik, amikor koreaiul szólok hozzá. Még az elején elmeséltem, hogy a nagymamám koreai, húsz évesen költözött Los Angelesbe, miután hozzáment egy itt élő férfihez, és mivel szinte ő nevelt fel, megtanított az anyanyelvére. Írásban nagyon béna vagyok, de szóban mondhatni középfokon beszélek, amit ürügyként fel is használtam, azt füllentve neki, hogy jó gyakorlásként szolgál, ha vele társalgok.

– Szerintem ez nem túl jó ötlet. Ha Summer és Logan együtt lesznek, abból minden kisülhet, csak jó nem. Te viszont felhúzhatod a motiváltságoddal Logant, ahogy Cole is Summert.

– De ők meg lehúznak minket, és miattuk nem lesz tökéletes az előadásunk – jegyzem meg csalódottan. Értem én a logikáját, de cseppet sem tetszik. A tánc a mindenem, ezért egyértelmű, hogy sokkal jobban érzem magam egy olyan partner oldalán, aki szintén osztozik velem az elhivatottságban, és nem csak az a célja, hogy fűvel-fával flörtöljön.

– Amikor én annyi idős voltam, mint te, egy rendkívül szigorú, katonás tánctanárom volt. Tárgyként bánt velünk, lekezelő stílusban beszélt, és lehet, hogy ez égő, de sokszor sírva fakadtam a hazafelé vezető úton a ridegsége miatt. A másik csoportot egy kedves, jó fej nő oktatta, aki minden óra után teázott a diákjaival, meghallgatta a lelki bajukat, és így tovább. Nagyon szerettem volna átkerülni hozzá, de az anyukám azt mondta, ha tényleg táncos akarok lenni, maradjak a fúriánál.

– És táncos lett. A legjobb – mondom halkan, miközben érzem, hogy pír lepi el az arcom.

– A mi csoportunkból öten vittük valamire a tízből, a másikból viszont mindenki ott hagyta a pályát egytől egyig. Járj össze Cole-lal, és szabadidőtökben táncoljatok együtt. Amilyen ügyesek vagytok, lefogadom, hogy magatoktól is össze tudtok rakni egy koreográfiát. Aztán ha készen álltok rá, szívesen megnézem az eredményt. De az órán szeretném, ha Logan partnere lennél. Érd el, hogy év végére fejlődjön. Ha ez nem fog megtörténni, úgyis ki fog szóródni. Most pedig itt az ideje hazamenni.

– Gyakorolhatok még egy kicsit?

A gyakorlási mániámnak két oka van: tánc közben vagyok a legboldogabb, így minél tovább csinálom, annál több örömteli pillanatban van részem. Illetve az, hogy így hosszabb időt tölthetek Jonginnal, ugyanis akárhányszor plusz próbálási lehetőséget kérek, ő is itt marad, hogy a padra ülve végignézze a mutatványomat.

Izgatottan állítom be a telefonomon a zenét. Tíz dalt is kijelölök, hogy sokáig tartson a varázs, aztán a terem közepére sietek, amint felhangzik az első taktus. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a dallamok átvegyék felettem az irányítást. Leírhatatlan az az érzés, amikor minden egyes porcikámba beszivárog a zene; a testem magától mozdul, mintha most ébredt volna fel téli álmából. Végigsöpör rajtam megannyi boldogság hullám; ilyenkor semmi nem számít, a világ megszűnik létezni számomra.

Azért is tartom végig csukva a szemem, mert ha látnám, hogy Jongin figyel, biztos nem tudnék ilyen gátlástalanul viselkedni zavaromban. Elképzelem, hogy feláll a padról, lassan, kimérten odasétál hozzám, és amikor már csak pár centi választ el minket, nem tud többé parancsolni magának. Megragadja a csípőmet, magához húz, és úgy hozzám préselődik, hogy még a szívverését is érzem.

A képzelgés meg a zene hatására elvesztem a kontrollt a cselekedeteim felett. Tudom, hogy a táncom ezúttal 18+-osra sikeredik, de képtelen vagyok leállni. Minden lánc lehullik rólam; olyan mintha meztelenül táncolnék neki, mert ha a ruhát nem is veszem le magamról, a lelkemet teljesen lecsupaszítom előtte. A mozdulataim azt a vágyat tükrözik, amit ő keltett bennem életre, aminek a létezéséről sem tudtam addig, amíg meg nem ismerkedtünk.

Az utolsó dal felénél résnyire nyitom a szemem. Mindig csak akkor szoktam ránézni, amikor már végeztem, de ma azt hiszem, belém bújt a kisördög. Jongin annyira a hatásom alá került, hogy észre sem veszi, hogy bámulom. Eddig azt gondoltam, úgy tekint rám, mint egy tanítványára a sok közül. Azzal tisztában voltam, hogy tehetségesnek tart, elismeri a törekvéseimet, de most szembesülök először a ténnyel, miszerint ő sem közömbös irántam.

Róla ugyanúgy lekerült az álarc. Jelenleg nyoma sincs az udvarias úriembernek; olyan szemeket mereszt rám, mintha itt helyben fel akarna falni. A tekintete lángol, a bőrömön érzem a perzselését. Az arcára temérdek érzelem ül ki: elfojtott vágy, sóvárgás, éhség, bűntudat, zavarodottság... Bárcsak utóbbiakat le tudnám törölni!

A zene elhallgatását követően szeretnék nagyot sóhajtva elnyúlni a padlón, de az már tényleg túlmenne minden határon, így a falnak támasztva hátamat pihegek, amíg le nem csillapodik a szívem, ami valljuk be, elég nehéz feladat a közelében.

Jongin mintegy varázsütésre megkomolyodik. Eltűnik a fény a szeméből, a szenvedély az arcáról; hamar visszarendezi a vonásait a szokásos érdeklődő oktató stílusba. Mellbe vág a felismerés, hogy még ha érez is valamit irántam, úgysem fog lépni felém. Hat évvel idősebb nálam, ráadásul én még kiskorú vagyok, ő a tanárom; az állásába kerülne, ha kikezdene velem. Mondjuk, én nem bánnám, ha titokban találkozgatnánk, de ő nem az a fajta, aki belemegy az ilyesmibe. És én sem dobhatom magam elé egy darab húsként, hisz az elég szánalmas lenne.

– Egyszer még nagy táncos lesz belőled, Isabelle. És én nagyon büszke leszek arra, hogy a tanítványom voltál. – Elfog a borzongás, amint kiejti a nevem. Senki sem szólít rajta kívül így. Azt szeretem, ha Izzie-nek hívnak, de az ő szájából el sem tudnám képzelni a becézett alakot. Olyan lágyan formálja meg a hangokat, mintha egy könnyű tavaszi fuvallat duruzsolna a fülembe. A mondanivalójától pedig újra táncra perdülnék. Nem érdekel, ha a matektanár megdicsér egy ötös miatt, az ő elismerésére viszont annál inkább áhítozom. Nem csak azért próbálok olyan keményen, hogy bebizonyítsam a világnak, egy napon jó táncos válik belőlem, elsősorban őt szeretném elkápráztatni.

Hiába vetettem be mindent, Jongin néhány kedves szót követően szedi a sátorfáját. Mégis mit vártam? Hogy mindent sutba vág értem, feladja a karrierjét, és mesebeli hercegként a kastélyába visz? Különben is, én csak egy csitri vagyok, egy kislány lehetek a szemében. Mit akarna tőlem, amikor a bombázó modellektől kezdve a gyönyörű színésznőkig bárkit megkaphat? És itt a hangsúly a nőn van. Mert akármit csinálhatok, én csak egy álmodozó fruska fogok maradni.

– Barátnőm, te tényleg szerelmes vagy a tanár úrba! Ez őrültség, Izzie, ugye tudod? Én kábé az összes férfi tanárunkba bele voltam esve elsős korom óta, de egyiket sem gondoltam komolyan. Beértem annyival, hogy a nevüket szívecskébe irkáltam a füzetembe, haldokoltam egy sort, mikor rám néztek... De sosem akartam járni velük. Miért vágysz valami elérhetetlen után, amikor több osztálytársunk is rád van állva?

– Kár volt elmondanom neked. Rendes barátnőhöz méltón vigasztalnod kéne, olyanokat mondani, hogy minden rendbe jön, vagy mit tudom én... Mellesleg fél év múlva nagykorú leszek! És miután elballagunk, Jongin nem lesz többé a tanárom. – Summer elgondolkozva mered a frissen festett körmeire. Már megbántam, hogy mellé ültem a buszban. Cole sokkal jobb választás lett volna. Ő is reménytelenül szerelmes egy srácba, szóval kölcsönösen megértjük egymást. Csakhogy Summer féltékenységi rohamot kapott volna, ha más társaságát élvezem az út alatt, így most hallgathatom a szövegelését.

– És akkor mi a terved? Belopózol este a hálójába, leitatod, és lejtesz neki egy öltáncot?

– Az te lennél, nem én. – Kínosan elhallgatok, amikor eszembe jut a pár hónappal ezelőtti szexi táncom. Azóta nem csináltam ahhoz hasonlót, sőt, egy ideig nem is maradtam tovább az óra után, mert úgy szégyelltem magam, de aztán legyőzött a hiányérzet, amit a tánc és a Jongintól való távolság okozott.

A kölykök egymást lökdösve szállnak le a buszról. Én lemaradok, a tanár úr mellé szegődöm, aki idáig egy könyvbe volt belemerülve. Ez jó alibi, mert kifaggathatom arról, milyen érdekességeket olvasott. Legalább addig is hallhatom a hangját.

El sem hiszem, hogy mellette sétálhatok. Sosem találkoztunk eddig a négy falon kívül. Ezért is vártam annyira a téli tábort. Egy egész héten át Kim Jongin körül legyeskedhetek. Mindennap gyakorolni fogunk tíztől egyig, aztán ebédszünet és egy kis szabadidő, majd négytől hétig újra a próbán a sor. Az órákon kívül igyekszem kajálásnál is a közelében lenni, meg a délutáni lófrálás alatt is.

Nem tartom valószínűnek, hogy ezúttal a karjaimba fog omlani. Igazából csak ki akarom használni a maradék időt, ami még előttünk áll. Nem elég, hogy nemsokára vége a giminek, kiderült, hogy nyáron turnéra megy, így nem sok lehetőségem maradt arra, hogy élvezhessem lenyűgöző kisugárzását.

Illetve van valami, amit mindennél jobban szeretnék elérni. Év végén Jongin kiválaszt egy fiút és egy lányt a csapatból, akik a háttér táncosai lehetnek a turnéján. Majdnem biztos vagyok abban, hogy mellettem fog dönteni, de azért minden este imádkozom, hogy ne tévedjek.

– Én is voltam itt egyszer diákként. Van egy szuper étterem a sarkon. Lenne kedved megnézni?

Meglepettségemben bennem reked a levegő. Ez most komoly vagy csak álmodom? Nem sokon múlik, hogy ne váltsak Summer üzemmódba, és ne ugorjak a nyakába, de sikerül nyugodtságot színlelnem, és egy bárgyú vigyorral biccentenem egyet. Izgalmamban még a téli hidegről is megfeledkezem; úgy kimelegszem, mintha a forró nyár édes napsugarai lustálkodnának a bőrömön. Még csak pár perce tartózkodunk ezen a helyen, de már tudom, hogy ez lesz életem legmeghatározóbb vakációja.

Nem csalódtam a táboros hét alakulásában. Sőt, még többet is kaptam, mint amire számítottam. Mindennap volt egy kis idő, amit Jonginnal kettesben tudtam tölteni. Vagy külön ebédeltünk, vagy a délutáni szabadság alatt tartott velem, hogy megmutassa azokat a helyeket, amiket ő már ismert. De olyanra is akadt példa, hogy este összefutottunk a konyhában, és legalább fél órát beszélgettünk egy új koreográfiáról teázás közben.

Ártatlan mosolyoknál nem történt több, de abban reménykedtem a mai estén új szintre fogunk lépni. Egyszerre vártam és nem a záró bulit, hisz egyet jelentett a tábor végével, ugyanakkor úgy éreztem, most jött el az én időm.

Megkértem Cole-t, hogy legyen a segítségemre. Sokszor el kellett gyakorolnunk, hogy elbénáz pár lépést, mivel ő sosem hibázott, de a kedvemért bevállalta, hogy leégeti magát. Gyorsan odahívjuk a tanár urat, hogy mutassa meg nekünk a helyes mozdulatokat. A terv az volt, hogy Jongin átveszi Cole helyét, így végre vele táncolhatok, de a végeredmény balul sül el.

Jongin közli, hogy sokkal jobb módszer az, ha ő a lány szerepébe lép, és úgy prezentálja Cole-nak, mit kéne csinálnia. Ez annyira felbosszant, hogy dühömben nem sok választ el a sírástól. Bármire képes azért, hogy még véletlenül se kelljen hozzám érnie. Mégis mi a franc baja van?

– Istenkém! El sem hiszem, hogy táncolhattam Kim Jonginnal. És ezt csakis neked köszönhetem! Szerinted nem meleg? Az megmagyarázná, miért nem közeledik hozzád... – A barátommal kéne örülnöm, amiért sikerült valóra váltanom a nagy álmát, de képtelen vagyok más boldogságában osztozni, amikor engem szétvet a méreg. Szó nélkül ott hagyom Cole-t, ott hagyom a bulit, és kisietek a friss levegőre, hátha attól kicsit kitisztul a fejem.

Megállok a hó borította parkban, és visszaemlékszem arra, milyen jó volt, amikor tegnapelőtt elmentünk korizni. Majdnem elestem; bár zárójelben meg kell jegyeznem, hogy direkt szerencsétlenkedtem, hogy el kelljen kapnia. Csodás pillanat volt, csak azt utáltam, hogy még finom keze érintését sem érezhettem a bőrömön a sok hacuka miatt. Nagy kedvem lett volna elhajítani a kesztyűmet, de be kellett érnem a kacajával, ami mindenért kárpótolt.

Sosem hallottam még olyan felszabadultan nevetni, mint akkor, a jégen való csúszkálásunk közben. Történeteket mesélt a gyerekkoráról, hogy milyen boldog volt a húgával, ha havazott, és önkéntelenül átfutott az agyamon az a gondolat, mi van, ha a testvérére emlékeztetem? Ha tényleg nem lát mást bennem, mint egy aranyos kislányt?

Hirtelen lágy hang üti meg a fülem. Hátrapillantva felsejlik előttem, félszegen az ég felé fordított arccal, csukott szemekkel. Amikor tanít minket, mindenki egy sztárt lát benne, mindenki úgy tekint rá, mint egy félistenre, most viszont a szomszédfiú jut róla eszembe, aki dalba öntve hozza a kiszemelt lány tudtára, mit érez iránta. Csakhogy az éneke nem nyálas, romantikus dolgokról szól; szívet tépő szavak hagyják el a száját, könnyek születnek meg lehunyt pillái alatt, melyek végül álomszerű ajkain halnak meg.

– Sosem voltam még szerelmes – kezdi halkan, egy nagy sóhajtást követően. Óvodás kislány módjára be szeretném fogni a fülem, és elbújni a takaróm alá. Amikor a szüleim veszekedni kezdtek, mindig ezt tettem, mert azt reméltem, ha nem hallom, amit mondanak, meg nem történté fog válni a beszélgetésük. De a próbálkozásaim dacára apa elment, anya pedig annyira összeomlott, hogy a nagymamám nélkül talán intézetbe kerültem volna. – Amióta az eszemet tudom, a tánc az életem. Nem keltették fel a figyelmemet a lányok, magába szippantott az a földöntúli érzés, amit a lépések, a mozdulatok váltottak ki belőlem. Aztán megismertem valakit…

– Jongin… – suttogom vele sírva. Nem tudom, mi lesz a mondanivalója vége, de megérzésem szerint semmi jóra nem számíthatok. Pedig imádom kiejteni a keresztnevét! Újra és újra így akarom szólítani: az ajkaira mormolni, a vállába temetve arcom kiáltani, vacsorázni hívni egy fárasztó nap után…

– Hat éves korom óta arra készülök, hogy előadóművész legyek, és pár hónapon belül debütálni fogok. Ez volt a legnagyobb álmom. Rengeteg vért, verítéket, könnyeket öltem bele, amik nem veszhetnek kárba. Ha belevágnék egy kapcsolatba, az a karrierem rovására menne, főleg az elején. Azt pedig nem kérhetem, hogy várj rám, ki tudja, meddig…

– Kérj meg, és én várni fogok…

– Nem… Te még csak tizenhét éves vagy. Tanulnod kell, bulikba járnod, sok fiú szívét összetörnöd, aztán mikor megtaláltad az igazit, feleségül menni hozzá, és gyerekeket szülni.

– És ha már megtaláltam az igazit? Hogy törhetném össze bárki szívét, amikor az enyém most szűnt meg dobogni? – Bármit csinálhatnék, elszánt tekintetéből látom, hogy semmivel sem győzhetem meg. Elsírhatnám az összes könnyem, térdre is eshetnék előtte, hogy úgy könyörögjek, nem fogja megmásítani a véleményét. Eddig azt hittem, mindent feladnék a táncért, de én nem tudnék választani a szerelem és közte. És ha muszáj lenne választanom, akkor a szerelem mellett döntenék. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok elég elhivatott?

– Még valamit el kell mondanom. A nyári turnéra Cole-t és Summert fogom elvinni. Értsd meg, hogy nem bírnám ki a közeledben annyi időn át… – Én értsem meg? Értsem meg, hogy elutasít a karrierje javára. Értsem meg, hogy míg ő valóra váltja a legnagyobb álmát, az enyémet messzire száműzi, csak azért, mert egy önző fráter. Nem elég, hogy megfoszt attól, hogy egy pár legyünk, még a munkásságomat sem támogatja. Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni!

– Bádogember! – visítom hisztérikusan angolul. Zavarodottan pislog rám, de gőzöm sincs arról, mi ennek a szónak a koreai megfelelője, és idegzetem sincs ahhoz, hogy elmagyarázzam, milyen szívtelen alak lett belőle.

Sarkon fordulok, és többé nem nézek vissza. Ettől függetlenül lassan lépkedek, mert naivan abban reménykedem, hogy romantikus filmbe illően utánam rohan, elkapja a csuklóm, majd bocsánatkérések közepette megcsókol. De a hó csak az én talpam alatt ropog, csak az én zaklatott lélegzetvételeim visszhangoznak a fülemben. Talán gyerekes, amit teszek, de a hazafelé tartó vonat felé veszem az irányt. Én is önző vagyok, amikor egy üzenetet sem küldök a barátaimnak. Remélem, pár hónap múlva egy rossz álomként fogok visszaemlékezni a történtekre. Most viszont gyászolnom kell. Az el nem táncolt táncokat a nyári turnén, és az el nem csókolt csókokat, melyek más száját fogják égetni.

***

Nem hiszem el, hogy a barátaim képesek ezt művelni velem. Így jár az ember, ha nem keres magának új társaságot; megmarad azoknál, akik gyerekkora óta mindent tudnak róla. Summer az egyik oldalamon foglal helyet, míg Cole a másikon, így fognak közre, hogy még véletlenül se léphessek meg innen. De mi volt a szándékuk ezzel? Miért kell feltépniük a lelkemen ejtett sebeket, amik tulajdonképpen olyan frissek, mintha tegnap keletkeztek volna?

Elhatározom, hogy be fogom csukni a szemem, és tüntetőlegesen úgy tartom az előadás végéig. De a kísértés nem hagy nyugodni, úgyhogy kikukucskálok a pilláim alól, amint felcsendülnek az első dallamok. És onnantól kezdve nincs megállás. Megbabonázva meredek arra a férfira, aki valaha a tanárom volt, és aki egyetlen mozdulatával képes újra dobogásra bírni azt a szívet, ami az utolsó találkozásunk óta makacsul hallgatott.

Jongin sokkal gyönyörűbb, mint az emlékeimben őrizgetett képen. Hófehér ruhájában angyal benyomását kelti, a belőle áradó ragyogás szinte elvakít. Bele kell kapaszkodnom a karfába, hogy ne szédüljek le a székről, amikor táncolni kezd. A padló lüktet alattam, minden egyes tárgy lélegzik, amihez hozzáér; életet lehel azokba az eszközökbe, amiket mások csak kellékként használnak.

A számok előrehaladtával egyre jobban kóvályog a fejem, pedig egy csepp alkoholt sem ittam. A vérem felpezsdül, a testem úgy bizsereg, mintha áramütés érte volna. Egy érzelmesen előadott dalon sírok, majd a következő percben ráz a nevetés, amikor egy vicces történettel hozakodik elő két produkció közt. Azt hajtogatom magamnak, hogy ez a férfi nem csak engem őrjít meg. A közönségben sokan hozzám hasonlóan viselkednek, mert ő egyszerűen ilyen hatással van az emberekre. Semmi köze ehhez egy ostoba tini szerelemnek.

Tévedtem. Jonginnak igenis van szíve, csak a zenének adta egy nő helyett. Őt nézve arra jutok, nincs jogom megfosztani a rajongóit attól a csodától, amit megteremt. Többre hivatott annál, hogy egyetlen személy fürdőzhessen a varázsában. Az a sok tapsoló kéz, ámulatba ejtett szempár megérdemli, hogy minél többet kaphassanak belőle. Kislányként nem értettem, hogy áldozhatta fel a szerelmet a művészet oltárán. Látnom kellett ezt a lenyűgöző show-t ahhoz, hogy végérvényesen el tudjam engedni.

– Melyik a kedvenc évszakotok? – kérdezi felvillanyozva, miután bejelenti, hogy elérkeztünk az utolsó felvonáshoz. Én csak arra tudok felelni, melyiket utálom a legjobban: a telet. Amikor el akartam tompítani a bennem tomboló fájdalmat, azt a mesét találtam ki, hogy a gonosz Jégkirálynő rabolta el tőlem Jongint, aki fogva tartja fagyos palotájában, ezért nem jöhet vissza hozzám.

Könnybe lábad a szemem, amikor a tavasz kecsességét formálja meg mindenféle effekt nélkül. Érzem, hogy a lágy szellő virágszirmokat fon a hajamba, hallom az egymással versenyző madarak trillázását, epres forró csokoládé illata szál a levegőben, amit egykor együtt ittunk...

A csendes tavaszi békét nyári téboly váltja fel. Jongin teste cikázó villámokká alakul, viharok pusztítják el mindazt a szépet, amit az előző hónapok hoztak létre. Ugyanakkor a természet megnyugvása után ott van a tengerpart, ami a gondtalan bulikra emlékeztet. Amikor a srácokkal mezítláb táncoltunk a homokban, és sojutól mámorosan nem agyaltam azon, mit fog hozni a holnap. Jongin mozgása hullámokat idéz fel, melyekbe úgy imádtam belegázolni a nagyi kezét fogva. Kapualjban elbújt szerelmeseket, akiknek a világ egymásban nyilvánul meg; akik még nem tudják, hogy közeleg a tél.

Ősszel a falevelek hullását eleveníti meg. A fa fájdalmát, aki szomorú, amiért elveszti gyermekeit, a levelek csalódottságát, akik nemrég még az ágakon integettek vidáman, most azonban némán tűrik, ahogy talpak gázolnak át rajtuk.

Nem készültem fel a télre. Sem tíz évvel ezelőtt, sem jelenleg. Hópelyhek rakoncátlan kergetőzésére számítottam, mézeskalács illatra, ehelyett a Jégkirálynő kegyetlenül hideg leheletét érzem a tarkómon. Jongin mozdulatlanul áll a színpad közepén, és azt a dalt énekli, mint aznap a parkban. Tekintete megtalál, a pillantásaiban lévő megbánás felemészt; a gonosz királynő fagyos, csontos ujjait a nyakamra csúsztatja, és addig szorítja, míg a világ el nem sötétül előttem.

– Isabelle… – Az első, amit meghallok az ő bársonyos hangja, ami puha takaróként omlik rám, megvédve a hidegtől, mellyel a tél fenyeget. De valóban itt van, vagy csak a képzeletem játszik velem? Szeretném-e egyáltalán, hogy itt legyen, vagy jobban örülnék annak, ha hallucinálnék? – Elájultál. Most az öltözőmben vagyunk. Ne haragudj, hogy akaratodon kívül idehoztalak, de amúgy is beszélni szerettem volna veled.

Ülőhelyzetbe tornászom magam, majd kellő távolságra húzódom tőle. Az lenne a helyes, ha felpattannék, és meg sem állnék hazáig, de az az átkozott tekintet megbilincsel, gúzsba köt, arra kényszerít, hogy csak rá figyeljek. A kezem után nyúl, amit úgy rántok el, mintha megégetett volna. Nem szabad visszaesnem abba az állapotba, amibe tizenhét évesen kerültem miatta. Felnőttem, megvan a saját életem, a Jongin iránt érzett megszállott vonzalom csupán egy szeszélyes, kislányos ábránd volt.

– Hogy vagy, Isabelle? – kérdezi lágyan. Két éve, a nagyim halála óta egy koreai szó sem hagyta el a számat. Mégsem felejtettem el őket. Ahogyan Kim Jongint sem.

– Köszönöm, jól vagyok – válaszolom kimérten, mintha egy idegen faggatott volna.

– Táncolsz még?

– Nem. Az egyetemen pszichológusnak tanultam, és ebben a szakmában helyezkedtem el. Vicces lenne, ha elnyomnám a Moonwalkot a pácienseknek – nevetek fel keserűen. – Na és te? Hogy vagy, Kai? – Nehezemre esik kiejteni azt a nevet, amit a plakátokon olvastam. Jongin megborzong, amikor így szólítom, és lehorgasztott fejjel, a padlót kémlelve sóhajt egy nagyot.

– Bárcsak Kai ne létezne. A születésekor Jongin meghalt. Pedig én azt szeretném, ha feltámadna, ha újra élhetne...

– És mi ennek az akadálya? – Félek a válaszától. Félek attól, hogyan fogok reagálni a válaszára. Félek a kezétől, amivel lassan végigsimít az arcomon. És félek a saját kezemtől, mert minden porcikám az után sóvárog, hogy végre megérinthessem őt.

– Tíz éve elkövettem életem legnagyobb hibáját. Egész életemben a debütálásomról álmodtam, de mióta megtörtént, folyton rólad álmodozom. Minden koncertemen téged kerestelek. Imádkoztam azért, hogy megjelenj a sok arc között, mert el akartam mondani, hogy szükségem van rád a teljes boldogsághoz. Mit ér egy telt házas buli, ha nem osztozhatok senkivel az örömön hazatérve? Mit érnek a díjak, ha csak az egy éjszakás lányok láthatják a falamon? Kérlek, légy a barátnőm, Isabelle! Tudom, hogy miattam kárba veszett tíz év, de ígérem, ezután minden tökéletes lesz. Hiszen a legnagyobbak is tudnak egyszerre koncertezni meg családot alapítani. El sem hiszem, hogy végre összehozott veled a sors. Hogy...

– Mami! Apával eljöttünk, hogy hazavigyünk téged. Nem akarom, hogy túl későn legyél otthon.

A kicsapódó öltöző ajtón az öt éves fiam nyargal be. A karomba veti magát, amíg én méz szőke hajába rejtem a könnyeimet. Úgy szorítom, hogy félő, megfullad, de muszáj belé kapaszkodnom, hogy ne hulljak darabokra ott helyben. Nem merek Jonginra nézni. Így is pontosan érzem a belőle áradó fájdalmat. A kárörvendő énem elégedett, mivel szerinte most kvittek vagyunk: annak idején Jongin miatt nem lehettünk együtt, most meg miattam. Az örökké utána vágyakozó énem viszont azt kívánja, bárcsak vártam volna rá. Ha kell, húsz-harminc évet is. Mert csak mellette éltem át azt az észveszejtő érzést, pedig szánalmas módon még egy csók sem csattant el köztünk soha.

– Nagyon szép kisfiú. Annyira hasonlít rád – suttogja megtört hangon. Lerakom Alexet, és megkérem, fusson előre, mindjárt én is követem őt. Amint kettesben maradunk, remegve közelebb lépek Jonginhoz, és megteszem azt, amit sosem mertem, amire sosem volt lehetőségem. Megfogom a kezét.

– Ha nem lenne Alex... – A hangom elcsuklása végett nem tudom befejezni a mondatot. A föld megáll egy pillanatra forogni, amíg két reménytelenül szerelmes ember mélyen egymás szemébe néz, mialatt utolsó mentsvárként szorítják a másik kezét. Ez nem egy ostoba tini fellángolás volt, de már túl késő, hogy más irányt vegyen a történetünk. Minek kezdett el újra verni a szívem, ha most ismét örök némaság telepszik rá?

– Várni fogok rád, Isabelle. Halálomig. Ha a végső pillanatban mellettem leszel, már megérte élnem.

***

Mindig is utáltam a temetőket. Majd’ belehaltam, amikor a nagymamám koporsóba került, és most megint itt vagyok. De a nagyi kezét legalább foghattam még az utolsó percben is. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy mellette nem voltam ott, pedig ennyit igazán megérdemelt volna. Nem gondoskodtam róla a végső órákban, nem láthatta még egyszer az arcom, mielőtt örökre lehunyta a szemét.

A könnyeimtől nem látom a virágtengert, amivel azok az emberek borították be a sírját, akik szerették őt. Szégyellem közéjük rakni jelentéktelen kis csokromat; addig morzsolgatom kényszeresen a szirmokat, hogy semmi nem marad belőlük. Mit ér egy koszorú, mit ér az, hogy végül eljöttem, amikor a legfontosabb pillanatokban nem voltam vele? Mit számít, hogy lát-e fentről, ha nem kérhetem a bocsánatát, nem mondhatok neki köszönetet a puszta létezéséért?

Elkéstem. Amíg ő a kórházban haldoklott, én külföldön múlattam az időt a barátaimmal. Amint értesültem a hírről, rohantam hozzá, de nem tudott már megvárni. A temetésén kötelességből részt vettem, de két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra ellátogassak ide. Hogy bűntudattól égve összerogyjak a nyughelye előtt, ahol órákon át siratom a sok elpazarolt évet, mialatt nem adtam oda neki magam testestül-lelkestül.

– Mami! Úgy aggódtam érted. Miért csinálod ezt magaddal? – helyezi a vállamra óvatosan a kezét Alex. Megfordulok, és hagyom, hogy a karjába zárjon. Minden alkalommal rácsodálkozom arra, hogy egy fejjel magasabb nálam, amikor mintha tegnap született volna. – Apa két éve halt meg. Meddig akarod még gyötörni magad azért, hogy nem voltál itt a halálakor?

– Nem csak a halálakor nem voltam mellette… Olyan jó ember volt. Imádott téged, és rajongásig szeretett engem, de én… – Könnyekre fakadva hagyom félbe a mondatot, mivel nem mondhatom azt a fiamnak, hogy sosem voltam szerelmes az apjába. Tulajdonképpen pusztán azért jöttem vele össze, mert megszállottan akartam egy kisbabát. Úgy gondoltam, egyetlen megoldás létezik annak az űrnek a betöltésére, amit Jongin hiánya okozott: egy gyerek, aki a mindenem lehet, aki elfeledtetheti velem a fájdalmam, amikor szorosan hozzám bújik.

Elterveztem, hogy miután Alex megszületik, elhagyom az apját. De ahogy megláttam, milyen szeretettel öleli magához a fiunkat, és milyen odaadással gondoskodik rólam, szörnyen megbántam a viselkedésemet. Az évek során megszerettem őt. Nem úgy, mint Jongint. Nem tombolt a szenvedély, a vágy, nem voltak testemet nyaldosó lángok, de megnyugvásra, csendes boldogságra leltem mellette. Ugyanakkor mindennap megengedtem magamnak pár percet, amikor rá emlékeztem. A zuhany alatt, ahol senki nem látott, hagytam, hogy átjárjon az elveszett varázs, amíg a fiam és a férjem a nappaliban játszott.

– Kai holnap este lép fel nálunk. A búcsú turnéját tartja éppen, melynek keretében hozzánk is ellátogat. Van egy VIP jegyem számodra.

– Miből gondolod, hogy engem érdekelne az ő koncertje? Esetleg, ha Robbie Williams jönne… – nevetek fel zavartan. Alex szája mindent tudó mosolyra húzódik, mire eszembe jut, hogy egyik nap hosszan tartó beszélgetésbe elegyedett a keresztanyjával, Summerrel. Amikor beléptem a szobába, gyanúsan elhallgattak, aztán valami teljesen lényegtelen dologról kezdtek csacsogni, de ezek szerint én voltam terítéken.

– Te az egész életedet annak szentelted, hogy engem boldoggá tegyél. Tudom, hogy miattam te is boldog voltál, de szeretném, ha mostantól minden téren az lennél, mert a szerelem csodálatos.

– És te ezt honnan tudod? Csak nem…? – A fiam elpirul, én pedig ujjongásban török ki. Szörnyű, mennyire rohan az idő! Nemrég még azon aggódtam, nehogy baja essen a játszótéren, most meg azért fohászkodhatok, hogy a kiszemelt lány ne törje össze a szívét. Hogy vele ne történjen meg az, ami velem az ő korában. – Mondj el mindent!

– Te vagy a legfőbb bizalmasom. El fogom mesélni az egészet töviről-hegyire, de kizárólag az után, hogy te részletesen beszámoltál a randidról Kim Jonginnal.

Euforikus állapotban ülök a második sorban. Summer úgy kiöltöztetett, olyan sminket csinált, hogy a tükörbe nézve magamra sem ismertem, ezért néha az az ostobaság ötlik fel bennem, hogy Jongin sem fog rájönni, ki vagyok. Nagyon nehéz egy helyben maradnom. A testem mintha forró láztól égne, a talpam viszket; egyszerre menekülnék vissza a megszokott életemhez süteményt sütni, és rohannék fel a színpadra, hogy egy pillantással a backstage-be csaljam mindenki bálványát. Egyedül a szemem tud maradásra bírni, mert a látvány, amit Jongin kínál, annyi év múltán is lebilincselő.

Elszégyellem magam, amikor mocskos képek költöznek a fejembe kivillantott mellkasát látva. Az istenért, hisz negyven éves leszek jövő hónapban! Elmúltak már azok az évek, amiket vadulással lehetett volna tölteni. Amíg Summerről tengerpartokon tépték le a ruháját, hogy a kocsi motor háztetőjén sikoltozzon az éjszakába, én egy romantikus regényt szorongatva bőgtem, kezemben egy gőzölgő kakaóval, amit a nagyi készített, a takarót a fülemig húzva. Mialatt Cole sorra járta a szórakozóhelyeket az igazit keresve, én pelenkát cseréltem, és bulizás helyett Micimackó társaságát élveztem. Mindennek megvan a maga ideje, nem igaz?

Lassú dal következik, melyen nagy erőre van szükségem, hogy ne sírjam el magam. Nem veszhet kárba az a gyönyörű munka, amit a barátnőm kreált! Hogy nézhet ki Jongin még most is úgy, mint egy drágakövekből faragott szobor? Mintha nem is e világi lény lenne; egy szexi idegen, aki felett nem járt el az idő. A teste tökéletes, a hajával sokat dolgozhatott a fodrász, a száját csókolásra teremtette a megalkotója. Egyedül a szeme teszi eggyé közülünk. Meghasad a szívem attól a mérhetetlen szomorúságtól, fáradtságtól, beletörődéstől, amit a tekintetében hordoz.

A dal befejezése előtt végigpásztázza az első sort, majd a másodikat, míg végül egymásba nem olvad a pillantásunk. Az utolsó sorokat nem tudja elénekelni. Szó szerint eláll a lélegzete, valószínűleg azon töpreng, hihet-e a szemének, vagy káprázat játszik vele. Amikor a könnyeivel kezd küszködni, legszívesebben odarohannék hozzá, hogy megakadályozzam a kicsordulásukat, de nem akarom elrontani a fellépését, így inkább bátorítóan mosolygok rá.

– Sok-sok éve a rajongóim vagytok. Van egy dolog, amit nem tudtok rólam. Amit nem írtak meg az újságok, nem lett belőle reality forgatva. Az összes dalomat egy nőnek írtam. Ő lett a múzsám, ő töltötte ki minden gondolatomat. Óriási hibát követtem el, amikor elhagytam. De el kellett mennem Óz birodalmába, hogy szerezzek egy szívet, ami örökké érte dobog, és sajnos elég hosszú volt az odavezető út. Nyilván tudjátok, hogy minden koncertemen felhívok egy lányt a színpadra, hogy táncoljon velem. Megengeditek, hogy ma este ő legyen a partnerem? Huszonhárom évvel ezelőtt visszautasítottalak, Isabelle, de mostantól életünk végéig csak veled akarok táncolni.

Szédülés lesz rajtam úrrá, miközben a színpad felé lépkedek, és a közönség egy emberként kántálja a nevem. Száz éve nem táncoltam! Tízezrek előtt fogok leégni. Erre aztán végképp nem számítottam. Ráadásul a lábaim majdnem összecsuklanak alattam, amint elé érek. Ezúttal Jonginon a sor, hogy egy bátorító mosolyt villantson rám, de amint a csípőmre helyezi a kezét, zuhanni kezdek.

Táncolok. Egy hatalmas embertömeg előtt táncolok. Életem szerelmével táncolok. Azt csinálom, amit a legjobban szeretek: táncolok. Mégsem vagyok tudatában a cselekedeteimnek. A végtagjaim maguktól mozdulnak, mintha beléjük lenne programozva a koreográfia. Elmosódva hallom a közönség üdvrivalgását, áttetsző sziluettként látom Jongin fenséges alakját, mégis olyan érzésem van, mintha egy üvegfalon keresztül szemlélném az eseményeket egy adag bódítószerrel a szervezetemben.

Tompán érzékelem, hogy a számot követően Jongin mond valamit a rajongóinak, majd az ölébe kapva szalad le a színpadról. Nem tudom, hova tartunk. Hűvös levegő csapja meg az arcom, amit folyamatosan a nyakába fúrok, hogy mélyen belélegezhessem az illatát. Felvillanó fények, nevetgélő fiatalok, acsarkodó kutyák… Csak ennyi jut el a tudatomig. Na meg Jongin szívverése, ami egyre erősödik a tenyerem alatt.

– Valami baj van! – ordítja kétségbeesetten. Kisvártatva egy autó zötykölődik alattam. Mit zötykölődik, konkrétan száguld, mivel Jongin folyamatosan azt kiabálja, hogy gyorsabban. Fájdalmat érzek a mellkasom közepén, amivel eddig nem is foglalkoztam; annyira boldog voltam a találkozásunk okán.

– Csókolj meg! – suttogom az arcát simogatva. Nehezemre esik fókuszálni, felemelni a kezem, de muszáj állandóan hozzáérnem, mielőtt késő lenne.

– Nem! Ha most megcsókolnálak, azt búcsúnak vennéd. Ne csináld ezt velem, Isabelle! Tarts ki, mindjárt ott leszünk. Huszonhárom évet vártam rád, nem veszíthetlek el újra. És mi lesz Alexszel? Szüksége van rád, ahogy nekem is. Hé, ne csukd be a szemed, hallod?

– Szeretlek…

– Hallgass! Nem akarom ezt hallani! Te meg lépj már arra a kibaszott gázra!

– Jongin! Felébredt! Végre magához tért! – Kótyagosan pislogok Alexre, aki kisírt szemekkel fogja a kezem. Hirtelen a másik kezemet is birtokba veszik, és én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy figyelmeztessem őket, mindjárt eltörik, ha ilyen erősen szorongatják. – Szívrohamod volt, mami. Ha tudtam volna, hogy ez a pasas ilyen hatással van rád, sosem engedtelek volna el a koncertjére – mondja nevetve, de közben nem tudja elrejteni előlem a könnyeit.

– Sajnálom, hogy rád hoztam a frászt, főleg azok után, ami apukáddal történt. Neked meg tönkretettem a koncertedet.

– Ugyan már! Akkor tetted volna tönkre, ha… – Jongin elhallgat, és a kínzó gondolatok hatására lehunyja a szemét. Igaz, hogy fizikailag pocsékul érzem magam, de itt van mellettem életem két legfontosabb férfija, úgyhogy számomra ez a kórház felér a Paradicsommal. – Megkérhetnélek, hogy pár percre hagyj kettesben az anyukáddal? Őszinte leszek hozzád. Szeretném végre megcsókolni.

– Még mit nem! Szívrohamot kapott attól, hogy táncoltál vele. Bele sem merek gondolni, mit váltanál ki belőle egy csókkal. – Alex felháborodva érvel, de azért egy szoros ölelés után az ajtó felé indul. A szívmonitor vészes pityegésbe kezd, amikor Jongin végigsimít a karomon. Ez így tényleg nehéz lesz! Rögtön hátrébb húzódik, mire csalódottan torkollom le magamban átkozott ketyegőmet. Nem állhat pont az közénk, amit ő keltett életre.

– Öhm… Csak azért vagyok ideges, mert ilyen külsővel kell látnod. Nem elég, hogy megöregedtem, ráncos lettem, rám jött pár kiló, még a betegség is elcsúfít…

– Ne butáskodj! Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. Ugyanazt a lelkes, mindenre elszánt lányt látom, aki az első pillanattól fogva elbűvölt. Emlékszem, beléptem a táncterembe, ahol a diákok egymással fecsegtek, a telefonjukat nyomkodták, vagy kedvetlenül várták az óra végét, kivéve téged. Felkeltette az érdeklődésemet a tánc iránti rajongásod, és amikor először szóltál hozzám, tudtam, hogy végem van. Annyira sajnálom, hogy…

Reszketeg kezem a tarkójára csúsztatom. Nem akarom, hogy ezentúl folytonos megbánásban éljünk. Amint az ajka az enyémet súrolja, eltűnnek az aggályaim, többé nem foglalkozom a korommal; annak a tizenhét éves lánynak érzem magam, aki éjszakánként erről a mámorról álmodozott. Nem számít, mennyit kellett várni rá, mert ez az egyik legcsodálatosabb pillanat az életemben. Nem számít, hogy huszonhárom évet nélkülöznöm kellett őt, mert legalább dupla ennyi idő áll még előttünk. Ahogy a csókunk elmélyül, eltűnik a múlt vájta szakadék, és kéz a kézben lépünk rá a jövőbe vezető szerelem hídjára.

DaeJae - Perfect |OS|

MUSIC CHALLENGE - Gitano feat. Takács Nikolas: Egy szép napon

– Good morning Sunshine! – üdvözlöm vidáman a kedvesemet, akit bár nem láthatok, az energiájából érzem a felém áradó melegséget. Mintha a Nap cirógatná bőrömet forró sugaraival, pedig még fel sem kelt.

 – Hello Angel! – énekli elragadtatva, majd egy cuppanós hanggal jelzi, hogy csókot küld nekem. Csak akkor engedhetem meg magamnak, hogy kiboruljak a helyzetünkön, ha egyedül vagyok. Abban a kevéske időben, amit együtt tölthetünk, végig mosolygok. Ha meg is jelenik egy kósza könnycsepp a szememben, legalább a hangomat uralom, hogy el ne árulja neki, belül mennyire felőröl ez az egész. – Milyen volt az este tökéleteséknél? – érdeklődik élcelődve, de nem gúnyosan.

– Mégis milyen lett volna? Tökéletes, mint mindig – sóhajtok fel szarkasztikusan. Nincs kedvem a családi dolgokról beszélni. Sokkal szívesebben hallgatnám az ő történeteit, mert azok százszor színesebbek, élettel telik, míg az én életem minden egyes pillanata ugyanolyan. Mintha felkelnék reggel, és ugyanaz a nap ismétlődne meg újra és újra, kivéve a vele való találkozásokat, melyek erőt adnak; nélküle valószínűleg már becsavarodtam volna.

– Nálunk szokás szerint akkora felfordulás volt! A bátyám és a felesége azon vitatkoztak, mit csináljanak a szabadságuk alatt. Kiakaszt, amikor ilyesmin összekapnak. Úgy a képükbe ordítanám, hogy örülnötök kéne annak, hogy együtt lehettek, hogy én sose veszekednék veled ilyen butaságokon; hálát adnék azért, hogy érezhetem az illatod, megérinthetnélek… – Azt hittem, örök optimistaként őt nem viseli meg annyira a különlétünk, mint engem, de a hangja elcsuklása másról árulkodik. Máskor azt mondanám neki, engem nem zavarna, ha marakodnának körülöttem, mert rendkívül unom, hogy mindenki jópofizik a másikkal, de jelen esetben nem tartanám helyén valónak a megjegyzést.

– Youngjae… Tudod mi lesz holnap? – kérdezem gyengéden végigsimítva a köztünk húzódó falat.

– A tesómék végre hazamennek a saját otthonukba, és nyugtom lesz tőlük – feleli dacosan, aztán a nevetésemet hallva kicsit felenged. – Persze, hogy tudom. Az egy éves évfordulónk. Hova szeretnél menni, kicsim? Moziban már olyan sokszor voltunk, ráadásul egy filmet se néznék meg a mostani repertoárból. Az összes éttermet is végigjártuk, bebarangoltuk a környéket, szóval nem tudom, milyen újdonsággal szolgálhatnék. – Próbálja viccesre venni a figurát, de továbbra sem múlt el a fojtogató sírás, ami engem is kínoz, mégsem adom át magam neki. Kivételesen nem azért, mert otthon tervezem kibőgni a lelkem, hanem mert ha minden úgy alakul, ahogy tervezem, holnap végre tényleg találkozhatok Youngjae-vel. Moziban, étteremben, kirándulni csupán a képzeletünkben voltunk eddig, de teszek róla, hogy ezúttal ez másképp legyen.

– Remélem, jól kicsíped magad az első évfordulónkra. Néha igazán felvehetnél valami mást az ezer éves mackódon kívül.

– Mondja a burzsuj fiú, akin még soha nem volt mackó, de minden vágya, hogy végre megszabaduljon utált öltönyétől.

– Hadd pontosítsak! Az minden vágyam, hogy te szabadíts meg az utált öltönyömtől! – közlöm incselkedve, mire Youngjae jóízűen felnevet. Pár hónapja még nem mertem ehhez hasonlót mondani neki. Pár hónapja még azt sem tudtam, két férfi szeretheti egymást…

– Szóval azt szeretnéd, hogy szabadítsalak meg az öltönyödtől, és adjam rád a szuper kényelmes melegítőmet? – firtatja tovább a témát komolyságot színlelve. Tudom, hogy mire megy ki a játék. Azt akarja, hogy mondjam ki hangosan a fejemben cikázó gondolatokat, a vágyaimat, amik neki köszönhetően keltek életre. És még ha fáj is a sóvárgás, olyan jó érzés, hogy van valaki, aki szeret. Akiért annak ellenére megőrülök, hogy még soha nem értem hozzá.

– A kényelmes öltözéknél csak a meztelenségre vágyom jobban! Mondd csak, téged zavarna, ha a holnapi randinkon végig meztelenül lennék? – Hallom, hogy feszülten beszívja a levegőt, és elképzelem, ahogy ábrándozva lehunyja a szemét. A falhoz nyomom az arcom, hogy lehűtsem kicsit a bennem tomboló forróságot, és naivan azt remélem, ő is ezt teszi a túloldalon. Bárcsak köddé válna az az átkozott fal, és hozzám simulhatna a teste! Ha egyszer a karjaimban tarthatnám, soha többé nem engedném el…

– Daehyun-ah! Azt még nem is meséltem, hogy tegnap csókolóztam valakivel – szólal meg hirtelen, amitől visszahőkölve szorul ökölbe a kezem. Hogy tehette ezt? Persze megérteném, ha nem törne össze a szívem, hiszen egy egészséges férfi, akinek szükségletei vannak, és nem várhat örökké arra, hogy majd egyszer esetleg a távoli jövőben mi ketten rendesen együtt lehetünk. Csak azt hittem, olyan szoros kötelék van köztünk, amit nem szakíthatnak el holmi szükségletek. Én képtelen volnék mással lenni, de úgy tűnik, neki ez nem okoz problémát.

– Ez tök jó! Gratulálok! Legalább egyikünk hadd legyen boldog… – Nos, eddig bírtam a könnyeimnek parancsolni. Amíg én lázasan a tervemen dolgoztam már egy ideje, ő összeszűrte a levet valami csini fiúval, akiről tutira nem tud annyit, mint rólam. De hát kit érdekel, hogy az összes titkomat, félelmemet és örömömet ismeri, ha engem sose csókolhat meg? Ha velem csak beszélgetés szintjén vitathatja meg a filmeket, ahelyett, hogy együtt néznénk összebújva a takarója alatt?

– Hát boldog is voltam, mert olyan valóságosnak tűnt az az álom. A szobámban voltál. Nem mertél kezdeményezni, pironkodva nézegetted az autós kártya gyűjteményemet. Aztán mögéd lopóztam, szembe fordítottalak magammal, és egyszerre hajoltunk egymás felé.

– Hülye! Én azt hittem, hogy… – szipogok, beleélve magam az imént hallottakba.

– Te vagy a hülye, ha azt hiszed, egy ostoba fal gátat szabhat az érzéseimnek. Most megsértődtem! Ki kell találnod, mivel engesztelhetsz ki holnap. – Abban nem lesz hiba! Olyan boldoggá fogom tenni, amire egyáltalán nem számít.

– Amúgy hogy csókoltam? – térek vissza az édes évődéshez letörölve az idegesítő könnyeket.

– Csak annyit mondok, hogy elég kemény volt az ébredésem. – Amikor először hallottam szexre utaló szavakat a szájából, tetőtől talpig elvörösödtem, és hosszú pillanatokig emésztgettem őket, de mára könnyűszerrel lecsapom azt a bizonyos labdát.

– Majd én teszek róla, hogy ne olyan sokáig legyen kemény... az ébredésed. – Szeretnék pajkosan rákacsintani, minden létező módon flörtölni vele, de egyelőre csak a hangomba csempészett huncutsággal tudom kifejezni, mennyire vágyom a közelségére.

Kis beszélgetés után elbúcsúzunk, mert ideje menni. A Nap első sugarai már megjelentek, ami távozásra kényszerít minket. Úgy érzem magam, mint egy vámpír, akinek el kell rejtőznie a napfény elöl, hogy ne haljon meg, de én minden egyes elválásba belehalok, és csak arra a kis időre élek újra, ameddig Youngjae hangját hallhatom.

Vigyorogva bámulom a tükörképemet. Egy hatalmas seb éktelenkedik az arcomon, amiből még mindig folyik a vér. Összemocskolja a patyolat tiszta fehér ingem, beszennyezi állandóan makulátlan szobám padlóját, melyet kéjes élvezettel nézek végig. A kezemben szorongatott kés hangos koppanással ér földet, amikor hagyom, hogy kicsusszanjon az ujjaim közül, majd határozott léptekkel az ajtó felé veszem az irányt.

Semmit nem viszek magammal; nincs szükségem a sok utált cuccra, amiket életem során kaptam. Nem pillantok hátra, nem fog hiányozni innen egy átkozott dolog sem. Kivéve talán az anyukámat, de mivel ő is a szemellenzős, mindenre bólogató néphez tartozik, muszáj őt itt hagynom. A szívem parancsát kell követnem, még ha ezzel árulóvá is válok. Az egyetlen tökéletes, aki sosem érezte annak magát. Aki mindig kilógott a sorból, folyton lázadt az élet ellen, amit a sors neki szánt.

Egyszer régen más volt az élet. Az emberek nem oszlottak két csoportra, nem húzódott köztük egy határvonal, amit tilos volt átlépni. Aztán néhány, magát felsőbb rendűnek gondoló egyén fejébe vette, hogy ők csak azokkal képesek együtt élni, akik olyan tökéletesek, mint ők. Építettek egy falat, melynek a túloldalára száműzték az általuk selejteseknek nevezett példányokat, akiket nem voltak hajlandóak megtűrni maguk mellett.

Én a tökéletesek egyik alapítójának dédunokája vagyok. Az apám a négyek egyike, akik arról döntenek, kik maradhatnak az országukban, és kiknek kell elhagyniuk azt. A szemükben a legkisebb hibától is selejtessé válik az ember, ezért okoztam jól látható sebet az arcomon. Ha ezt észreveszik, rögtön a falhoz cipelnek, és áttaszítanak majd a kapun a másik oldalra, ahova kiskorom óta szeretnék eljutni.

Mindig tudtam, hogy más vagyok. Külsőre ugyanúgy néztem ki, mint a társaim: tökéletes vonások, tökéletes csontszerkezet, fogsor, és így tovább, viszont a lelkem képtelen volt azonosulni a testi adottságaimmal. Amíg a többiek büszkék voltak arra, amilyenek, én biztosra vettem, hogy a fal másik oldalán élők semmiben nem rosszabbak nálunk. Vonzott az ismeretlen, kíváncsivá tett, vajon ők hogy élnek, milyen lehet egynek lenni közülük, ezért titokban éjszakánként kiszöktem a falhoz, amit mások jó messzire elkerültek. Mintha attól féltek volna, hogy ha közel merészkednek a tiltott területhez, a falból kinyúl egy kéz, hogy átrántsa őket a túloldalra.

Leültem a fal tövébe, és az eget fürkészve azon morfondíroztam, vajon a túloldalán a hold is másképp néz-e ki, más illatokat lehet-e érezni ott. Nem bírtam megállni, hogy ne fakadjak dalra, mert valami különös béke arra késztetett, hogy olyanokat csináljak, amiket otthon nem mertem volna megtenni. És egyik alkalommal arra lettem figyelmes, hogy egy ismeretlen hang csatlakozott a dalhoz.

Meglepettségemben elnémultam, míg az idegen folytatta a dudorászást. Amikor abbahagyta, megkérdezte, ki vagyok, mire továbbra is szótlanul meredtem a falra. A fiú mesélni kezdett. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, és az idő múlásával én is összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy kinyissam a számat.

Attól kezdve már nem azért lopóztam ki minden éjjel a falhoz, mert különös békét éreztem a közelében, hanem Youngjae miatt. Nem tudtam ellenállni a belőle áradó pozitív energiának, erőteljes kisugárzásának, amivel a legelkeserítőbb nap után is mosolyt csalt az arcomra. Otthon halálra untam magam. Az összes nap ugyanolyan volt: kiszámítható, semmi szabályszegés, semmi izgalom. A vele való találkozásaim vittek színt az életembe, értelmet adtak a létezésemnek. Húsz év alatt nem nevettem annyit, mint pár óra során Youngjae-vel, senki nem ébresztett bennem akkora vihart, mint ő. Rajta kívül közömbösen viszonyultam az emberekhez, nem tudtak belőlem se jó, se rossz érzéseket kiváltani, de ő rengeteg, addig még nem tapasztalt érzelemmel árasztott el.

Egyik éjszakán teljesen természetes módon kicsúszott a száján, hogy szerelmes belém. Abban a pillanatban megint totál lefagytam, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy két férfi közt lehet több barátságnál. Igazság szerint én még a barátság fogalmát se nagyon ismertem. Apám szerint a szeretet épp oly veszélyes, mint például az alkohol. Ha szeretsz valakit, elveszted a józan ítélőképességed, ami ahhoz vezethet, hogy meggondolatlanul cselekedsz. Ha pedig meggondolatlanul cselekszel, megsérülhetsz, vagyis selejtessé válhatsz.

Tudtam, hogy már az is veszélyes, ha barátkozom Youngjae-vel. A szerelem egyenlőnek bizonyult azzal, hogy szembe megyek akár a halállal is, de vállaltam a kockázatot, amikor magamhoz térve azt suttogtam neki, én is tiszta szívemből szeretem őt. Honnan tudhattam volna, hogy mi az a szerelem? Én csak azt tudtam, hogy egyfolytában vele akarok lenni, megunhatatlanul hallgatni a kacagását, boldoggá tenni, mindenhova együtt menni... És amikor hazaértem, a takaróm alá bújva elképzeltem, milyen lenne megcsókolni őt, aminek az eredménye végképp bebizonyította, hogy nem tévedtem a "szeretlek" kimondásakor.

– Daehyun, te meg hogy nézel ki? – sikolt fel Jia, amikor meglát. Észre sem vettem, hogy a házunk előtt ácsorog, annyira belemerültem az emlékekbe. A lány elborzadva a szája elé kapja a kezét. Megrémiszti, hogy pár percen belül elveszti a jegyesét, hiszen nem ismer más utat, minthogy három hónap múlva feleségül jön hozzám.

– Sajnálom, Jia! De kötelességem jelenteni a négyeknek, hogy mi történt. – A menyasszonyom torkából hangos zokogás tör fel. Nem azért, mert halálosan belém van zúgva, és kikészíti, hogy nem láthat többé, pusztán a változástól fél. A szüleink gyerekkorunkban eldöntötték, hogy mi egy pár leszünk, nemrég az esküvő dátumát is kitűzték. Mindig megmondták, mit tegyünk, előre tudtuk, mi fog várni ránk, ez a nem várt fordulat azonban érthetően kiborítja szerencsétlen lányt.

Hamarosan a szeme láttára hurcolnak el. Rögtön értesítettem az illetékeseket, amint megvágtam magam, akik feldúlva hajtják végre a kötelességüket. Örülök, hogy az apám nincs köztük; épp elég a három férfi jajveszékelését hallgatni útközben. Nekik is új ez a helyzet, ugyanis mióta ezen a poszton dolgoztak, nem történt hasonló precedens. Mivel mindenki betartja a szabályokat, nincsenek balesetek, nincs kit kitoloncolni. Kezdetben, a dédnagyapám idején még volt egy-két törvényszegő, de az idő előrehaladtával az itt élők beletörődtek a parancsok követésébe.

A férfiak könnyes szemmel állítanak az átjáró elé. Az egyik eltakarja a szemem, hogy ne lássam a kódot, amit a másik üt be. Közben a bocsánatomért esedeznek, sajnálkoznak, amiért ezt kell tenniük, hisz gőzük nincs róla, hogy alig várom, hogy végre örökre bezáruljon mögöttem az a rohadt kapu.

Olyan vagyok, mint egy nemrég született kiskutya, aki rácsodálkozik minden újra, ami szembe jön vele. Nyilván butaság, de úgy érzem, a másik oldal sokkal szebb. Melegebben süt a Nap, tisztább a levegő, zöldebb a fű, és esküszöm, a fák üdvözlően mosolyognak rám. Egy ideig bambán belefeledkezem az előttem elterülő tájba, aztán észbe kapva rohanni kezdek a szerelmem irányába.

Nem tudom, hány méterre lehet a szokásos találka helyünk a kaputól; negyed órás loholás után azt gondolom, meg sem fogom találni, vagy, hogy Youngjae már nem bírt tovább várni rám, aztán hirtelen meglátom őt.

Nem lehetek biztos abban, hogy ő az, mivel egyszer sem láttam még, de a szívem, testem összes porcikája felé húz. Szó nélkül a nyakába vetem magam, és amikor áhítatosan a nevemet suttogja, végleg ellazulok az ölelésében. El sem hiszem, hogy itt vagyok! Annyiszor álmodoztam erről a pillanatról, de a valóság felülmúlja a képzelgésemet, miután Youngjae éhes szája az enyémre talál.

A falnak lökve bármilyen bevezető lágy puszik helyett szenvedélyesen mar az ajkaimra. Hezitálás nélkül nyitom résnyire a számat, és nyögdécselve adom a tudtára, hogy mennyire élvezem, amit csinál. Olyasfajta boldogság jár át, ami semmihez sem fogható. Imádtam a vele való beszélgetéseinket, de ezt az érzést egyszerűen lehetetlen überelni. Hirtelen az a gondolat fészkeli magát a fejembe, hogy meg kell jelölnöm Youngjae-t, tudatni akarom a világgal, hogy hozzám tartozik, ezért az apró csókokat egy erőteljes szívás váltja fel a nyakán, mire felmordul, és még vadabbul csókol meg.

– Várj, várj... – lihegem, amikor levegőhöz jutok. – Az utcán vagyunk. Baj lesz abból, ha valaki meglát...

– Miért lenne? Nálunk nem ítélnek el két férfit, ha szeretik egymást. – Nem is erre gondoltam, bár ez is eszembe juthatott volna. Nálunk még a négy fal közt sem engedik meg maguknak az emberek az ilyen heves érzelem kinyilvánítást. Nem az örömszerzés kedvéért szexelnek a férfiak feleségeikkel, hanem az utódok létrehozásának céljából. Nem öleléssel üdvözlik egymást a munkából hazajövet, pár kimért szóval, biccentéssel lezavarják a társalgást, majd gépiesen, mindenféle érzelmet nélkülözve vonulnak ágyba. – De hogy kerülsz ide? És mi történt az arcoddal?

– Csak úgy jöhettem át ide, hogy gondoskodtam arról, többé ne legyek tökéletes. – Először szomorúság villan a szemében, aztán a lehető leggyengédebben végigcsókolja a sebemet. Vajon őt miért tartják selejtesnek? Én egy apró hibát sem fedeztem fel rajta. Sosem mesélt erről, én meg sosem kérdeztem, mert bunkóságnak tartottam. Mellesleg olyan helyes, olyan szexi, hogy simán lehetne belőle modell. Ha éppen nem csókolózunk, le sem bírom venni róla a tekintetemet, mégsem találok benne semmilyen rendelleneset.

– Daehyun... Ma este szeretkezni akarok veled... – Nemes egyszerűséggel ejti ki a mondatot, mégis az egész testem bizseregni kezd. Legszívesebben megkérdezném, minek estig várni, de bőrömet súroló szája belém fojtja a szavakat. – Azt viszont nem szeretném, ha az ágyban érne sokként a fogyatékosságom.

Youngjae lehajol, és felhúzza a jobb lábát takaró nadrág szárát. Eleinte pislogok, nem értem, mi a baj, mert egy sérülést sem vélek felfedezni, majd nagy nehezen leesik, hogy műlába van. Most erre hogy kéne reagálnom? Kit érdekel, amikor él, tud járni, ráadásul egy csodálatos személy? Anélkül, hogy átgondolnám a tettem, elé guggolok, hogy végigsimíthassak a végtagon.

– Ma este én foglak levetkőztetni. Már most beindulok, ha elképzellek meztelenül.

– Hidd el, nem olyan szexi, amikor lecsatolom ezt a szart. Nem akarom, hogy úgy láss... – A magabiztosság mintapéldánya lesütött szemmel próbálja leküzdeni a feltörő sírást. Visszahajtom a nadrágját, felállok, és addig tervezem szorosan ölelni, amíg el nem hiszi, hogy tökéletes. Számomra a legtökéletesebb.

– Lekapcsolhatjuk a villanyt, ha úgy jobban érzed magad. De remélem, idővel megbízol bennem annyira, hogy ne feszengj előttem. Ha mindened mű lenne, nekem akkor is tetszenél.

– Azért mindenem ne legyen mű! Nekem is jár egy kis élvezet – nevet fel a könnyein át hozzám nyomva az ágyékát. Fellélegzem, ahogy visszaköltözik a szemébe megszokott huncutsága. Itt biztos nem bántja senki a mássága miatt, hisz a többiek is egy cipőben járnak vele, de az az átkozott fal tesz arról, hogy a puszta létével emlékeztesse arra, hogy kitaszított. Most jobban gyűlölöm a népemet, mint bármikor. Fájdalmat okoztak egy életvidám srácnak, az én pasimnak, és ezt sosem fogom megbocsátani nekik.

– Te tudsz vezetni? – bukik ki belőlem az ostoba kérdés, amikor bemászok Youngjae mellé az anyós ülésre. A kocsija nem a legmodernebb darab, kissé ütött-kopott, amiért nyilván azt is selejtesnek tartanák az enyémek, de nagyon kényelmes, és imádom, hogy Jae keze a combomon pihen útközben. – Tudod, nálunk... Jaj, annyira hülyén hangzik az egész! Nem vezethetünk, mert sok dologgal egyetemben túl veszélyes. Robotok irányítják az autóinkat, amiket úgy programoztak be, hogy soha nem haladhatnak meg egy bizonyos sebesség korlátot. Szóval a tempónk kábé egy teknősével vetekszik.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy még egyszer sem száguldoztál? – csillan fel a szeme, és mielőtt válaszolhatnék, beletapos a gázba. Reflexeimnek köszönhetően görcsösen kapaszkodva próbálom túlélni az első percet, amíg nem érzek rá az ízére. Kisvártatva lehúzom az ablakot, összefűzöm az ujjainkat, és teli torokból üvöltözök random nyelvemre szökő szavakat. Élvezem, ahogy a hűvös szél az arcomba csap, ahogy utánam most ő kócolja össze Jae haját. Szabadság lüktet az ereimben, úgy tombol bennem az adrenalin, hogy a világ urának érzem magam. Főleg amikor a barátom odahajol hozzám egy futócsókra. Nem ijedek meg, amikor félrerántja a kormányt egy hirtelen felbukkanó akadály okán; eszemet vesztve vihogok, amit szerintem abba se fogok hagyni ezután.

– Egy csomó élménytől fosztottak meg idáig. Annyit akarok inni, hogy a végén már azt se tudjam, ki vagyok. Egy egész éjjen át táncolni akarok veled. Felmászni a legmagasabb hegy csúcsára, és onnan nézni a napfelkeltét. Begázolni a jéghideg tengerbe, a mélybe vetni magam egy szikláról...

– Hé! – kiált fel nevetve Youngjae a lelkesedésemet látva. – Ezeket mind ma akarod megcsinálni? Azt hittem, a levetkőztetésem az elsődleges célod – néz rám kihívóan. Végre nem csak a hangunkkal fejezhetjük ki, mit érzünk a másik iránt! Érzékien kidugom a nyelvem hegyét, végignyalom a szám, a mutatóujjamat pedig gondolkozó képpel az ajkaim közé csúsztatom.

– Mindenhol le foglak vetkőztetni. A hegyen, a tengernél, részegen táncolva... – Youngjae nagyot sóhajtva parkolja le az autóját. Miután megcsókol, átengedi nekem a kormányt, amibe habozás nélkül belemegyek. Azért hagytam el az otthonom, hogy szabadon élhessek, hogy azt csináljam, amit akarok, és ebbe a vezetés abszolút beletartozik.

Egész nap felváltva hangos zene mellett furikázunk, illetve meg-megállunk parkoknál, ahol egy padon összebújva hálát adunk azért, hogy együtt lehetünk. Sokat beszélgetünk, de azt sem bánom, amikor meghitt csendbe burkolózva merengek a semmibe Youngjae vállára hajtva a fejem. Egész életemben nyugtalan voltam, szüntelenül a helyemet kerestem a világban, most végre megpihenhetek; rátaláltam a boldogság nehezen fellelhető szigetére a háborgó óceán közepén.

Egyszer csak egy kislány szalad oda Youngjae-hez, hogy megköszönje neki, amit érte tett. Engem furcsán méreget; nem tudja, mit keresek itt, hiszen országon belül szinte mindenki ismeri a másikat. A véres ingem sem segít a helyzeten. Látszik a gyereken, hogy megijedt tőlem, így azt hazudom, hogy eddig bezárkózva éltem a házamban, mert nem tudtam megbékélni a külsőmmel. Képtelen vagyok kimondani, hogy tökéletes vagyok. Szégyellem a státuszom, és félek, hogy ez alapján elítélnének az itt élők.

– Nem is mondtad, hogy orvos vagy – nyomok egy puszit Jae állára a kislány távozását követően.

– Csak annak tanulok. Messze van még a vége. Segíteni szeretnék a selejteseknek, hogy ne legyenek annyira selejtesek – nevet fel keserűen. Úgy gyűlölöm ezt a szót! Kitörölném az összes létező szótárból, ha módomban állna. Szememmel követem a sárban dagonyázó kislányt, aki boldogan kacag a barátai társaságában. Dadog. Nagyon nehezen tud belekezdeni egy mondatba, a többiek mégis elfogadják. Türelmesen kivárják, amíg a mondandója végére ér, nem nevetik ki, nem gúnyolódnak rajta. Vidáman játszanak, míg nálunk még a gyerekek is feszengve, szigorúan ügyelve a parancsok betartására élnek. – Fél éve Mina egyáltalán nem beszélt. Sikerült elérnem, hogy megszólaljon, és remélhetőleg a dadogásán is enyhíteni tudok majd.

– Csodálatos vagy! – fúrom a mellkasába az arcom. Olyan jól esik, ahogy a hajammal babrál, de amikor megkérdezi, hogy én mit tanulok, megfeszül a testem az idegességtől. Minket tartanak tökéletesnek, amikor szart se teszünk másokért, nincs egyetlen tett sem, amire büszke lehetnék. Magamat tartom selejtesnek Youngjae mellett, de nem akarom elrontani a kesergésemmel a randinkat, úgyhogy gyorsan kitalálok valami frappánsat.

– Mit szólnál ahhoz, ha én lennék az asszisztensed? Minden dokinak elkel a segítség az adminisztrációban, a páciensekkel való kapcsolattartásban... És pénzügyileg se húználak le nagyon. Jöhet a fizetés természetben. – Kuncogva húz közelebb magához. Lenyűgöz az a jövőkép, amit az ölelésében látok. Reggelente illatozó kávéval ébreszteném, persze jó korán, hogy maradjon még idő egy kis enyelgésre, aztán együtt indulnánk dolgozni. Napközben végig csodálhatnám munkavégzés alatt, késő délután beülnénk egy hangulatos étterembe, az estére pedig most inkább nem gondolnék, mert gyerekek vannak a közelben.

A zuhany alól kilépve elégedetten üdvözlöm a tükörképem. Kicsit sem zavar az arcomat csúfító seb, sokkal magabiztosabbnak látom magam, mint nélküle. Felkapom a farmert, amit Youngjae készített ki nekem. Még sosem volt rajtam ilyesmi; nálunk ha fontos alkalom van, ha csak egy egyszerű hétköznap, elegáns öltözékben kell járni. Az "I'm perfect" feliratú pólót azonban nem veszem fel. Lehet, hogy az ittenieknek ez poén, de én még a gondolatától is irtózom a tökéletességnek, nemhogy hirdessem is.

Youngjae lélegzete eláll, amikor meztelen felsőtesttel lépek ki a fürdőből. Tekintete megtelepszik a hátsómra feszülő nadrágon, mire eljátszva, hogy meg kell igazítanom a zoknim, lehajolok, hogy még jobb rálátása legyen.

– Ne őrjíts meg, légyszi! – szűri a fogai közül idegesen a hajába túrva. – Itt vannak az anyámék, szóval megtennéd, hogy felveszed ezt? – vág hozzám egy piros, minta nélküli felsőt. Nagyon szeretem, hogy itt minden olyan színes. Nálunk az összes dolog fekete vagy fehér, időnként szürke. Sült bolondnak éreztem magam, amikor Jae-nek kellett elmagyaráznia, hogy melyik színnek mi a neve...

– Hogy mi van? Mi az, hogy itt vannak a szüleid? – esem pánikba, mialatt remegő kézzel magamra húzom a pólót. Amint észleli, milyen ideges lettem, odalép hozzám, puhán végighúzza a száját az enyémen, és nyugtatóan azt suttogja, hogy nem lesz semmi baj, de őszintén szólva ebben erősen kételkedem.

– Anya, apa, ő itt Daehyun. Sokat meséltem már róla. – Illedelmesen meghajlok előttük, de csak egy megvető pillantást kapok cserébe. Youngjae anyja kerekesszékben ül, az apja mankóra támaszkodik, amiből arra következtetek, hogy tőlük örökölhette a betegségét. Átfut az agyamon, hogy felelőtlenség volt a szülők részéről gyereket vállalni, mivel számolhattak ezzel a lehetőséggel, de mentálisan fejbe vágom magam az ostoba gondolatért. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy gyereke legyen. Ráadásul ha nem akartak volna babát, megfosztották volna a világot egy csodától.

– Ez őrültség, fiam! Rengetegen állnak érted sorban, csak választanod kell közülük...

– Én már választottam, anya. Eddig tökéletes napom volt a tökéletes férfi oldalán. Megkérnélek titeket, hogy távozzatok, ha nem tudtok velem együtt örülni a boldogságomnak, mert nem akarom, hogy belerondítsatok ebbe a tökéletességbe. – Kiráz a hideg attól, hogy Youngjae egyfolytában azt a rettegett kifejezést ismételgeti. Tudom, hogy normál esetben teljesen más jelentőséggel bír a szó, de helyzetemet tekintve nagyon kellemetlenül érint.

– A szüleid utálnak – jegyzem meg mintegy kész tényként, amikor becsukódik mögöttük az ajtó.

– Csak fel kell dolgozniuk, hogy meleg vagyok. Még sosem volt barátom. Azt gondolták, kinövöm, vagy ilyesmi. – Mindketten tudjuk, hogy nem erről van szó. Bármelyik fiú mellett szívesen látnák, kivéve engem. Mégis mire vártam? Hogy tárt karokkal fogják fogadni azt az embert, aki egy az őket megbélyegző söpredék közül?

– Ne haragudj, de nem vagyok éhes – mormolom eltolva magam elöl az istenien illatozó vacsorát. Igazából egy szuszra befalnám az egészet, de a csalódottság gombócot ültetett a torkomba, amitől lélegezni is alig tudok.

– Ja, én sem. Sokkal inkább rátérnék már a szexre, csak nem akartam olyannak tűnni, akit semmi más nem érdekel azon kívül. – Sírni lenne kedvem, de felnevetek Youngjae laza szövegén. Nem állok ellen, nem azért jöttem ide, hogy önsajnálatba merülve zokogjam át az éjszakát. Abból volt már elég eddig is! Hagyom, hogy erősen magához szorítson, hogy addig öleljen a hátamat simogatva, amíg végleg le nem nyugszom, és hogy utána azt csináljon velem, amit csak akar, mert tudom, hogy minden pillanat tökéletes lesz.

Hasogat a fejem. Nincs olyan tagom, ami nem fájna. A szám annyira ki van száradva, hogy alig bírok nyelni. Vér fémes ízét érzem a nyelvemen. A gyengeség bénultságba kényszerít, még a kezemet sem tudom felemelni. Minden lélegzetvételnél elviselhetetlen szúrás nyilall az oldalamba. Amikor nagy sokára résnyire ki tudom nyitni a szemem, fehér falakon kívül nem látok mást. Az agyam nagyon lassan lép működésbe. Először azt az információt juttatja el hozzám, ki vagyok, hol vagyok, miért kerültem ide, de arra például egyik ébredés után sem jövök rá, hogy milyen nap van. Hogy hány napja választottak el tőle...

A hiánya jobban gyötör bármilyen fizikai fájdalomnál. Amikor az autójával száguldoztunk, tudat alatt az motoszkált bennem, hogy nem tarthat sokáig a boldogságom. Amikor a parkban nevettünk a gyerekeket nézve, a vidám gondolatok közé befészkelte magát az aggodalom, csakhogy én figyelmen kívül hagytam. Akkor az itt és most elve szerint cselekedtem. Nem számított, mi lesz másnap, teljes lényemmel abban a pillanatban ragadtam, megéltem, imádtam, és nem törődtem a mi lesz ha kérdéskörrel.

Rohadtul nem igazságos, hogy csupán egy nap boldogság járt nekem, amit ezernyi szenvedéssel teli óra követ. Miután reggel felébredtünk, apám eljött értem, és úgy összevert, hogy lábra se tudtam állni, így könnyűszerrel hozott haza magával. Akárhogy is akartam, nem tudtam ellenkezni vele. Elvitt egy helyre, ahol rendbe hozták az arcom. Egy karcolás sem maradt rajta, olyan, mintha sosem érte volna kés. De mivel továbbra is ragaszkodtam ahhoz, hogy visszamegyek a másik oldalra, sajátos kezelésnek vetett alá.

Fogalmam sincs, milyen szereket juttatnak a szervezetembe, de rengeteget alszok tőle, a felállással meg már nem is próbálkozom. Mindennap eljön hozzám, hogy megkérdezze, megtisztultam-e már, ami azt jelenti, hogy újra a beteg elméje szerint fogok-e élni, és én mindennap nemmel válaszolok. Azt hiszi, idővel el fogom felejteni Youngjae-t, vagy csak beletörődöm abba, hogy soha többé nem láthatom, de nagyon téved. Felőlem aztán évekig is itt tarthat, az érzéseim nem fognak elmúlni. Kifejleszthet akármilyen agyament gyógyszert, a tudatom felett talán át tudja majd venni az irányítást, de amíg a szívem dobog, nem uralkodhat rajtam.

Nem azért hozott vissza, mert féltett, vagy mert hiányoztam neki. Elég hülyén vette volna ki magát, ha a négyek vezetőjének fia vált volna selejtessé. Nem csak azt gyűlölöm, hogy erre az oldalra születtem, hanem azt is, hogy ebbe a családba. Ha egy sima lakos lennék, nem kényszerítettek volna arra, hogy visszajöjjek, sőt, örültek volna, hogy megszabadultak egy újabb roncstól.

Kikészít ez a csend. Itt még madárcsicsergést sem lehet hallani. A madarak voltak az egyetlen élőlények, akik el tudták hagyni ezt az átkozott helyet. Csodálatos volt, amikor reggel madárszóra ébredtem Youngjae karjaiban. Kiskoromban azt kívántam, bárcsak madár lehetnék, de a szerelmem megtanított arra, hogy szárnyak nélkül is képesek vagyunk repülni. Ám a zuhanásra sajnos nem készültem fel.

Már a síráshoz sincs erőm, pedig akárhányszor eszembe jut, elviselhetetlenül fojtogatnak a könnyek. Vajon mi lehet vele? Él még egyáltalán? Az apámmal megígértettem, hogy nem ölheti meg Youngjae-t, cserébe velem bármit megtehet, de honnan tudhatnám, hogy valóban betartja-e a szavát? Bár ennél a kínszenvedésnél még a halál is jobb. Vajon minden hajnalban elmegy a falhoz abban a reményben, hogy egyszer ott leszek? Vagy hallgatott a szüleire, és összejött egy hozzáillő sráccal? Biztos, hogy megszakad a szíve miattam, és ez még a saját fájdalmamnál is jobban kiborít.

– Kisfiam... – Álmélkodva pislogok fel anyámra. Először azt képzelem, csak álmodom, mert sosem beszélt még ilyen megtört hangon, sosem szorította meg aggódva a kezem. A könnyei az arcomra hullnak, megbánás, mély bűntudat tükröződik a szemében, amit nem tudok mire vélni. – Annyira fáj, hogy így kell látnom téged. Engem ugyanúgy kínoz a szenvedésed.

– Ez badarság! A tökéletesek nem éreznek fájdalmat. A tökéleteseknek nincsenek is érzéseik. – Olyan szokatlan az érintése, hogy legszívesebben elhúzódnék tőle. Még kisgyerekként sem ölelt át; miért tesz most úgy, mintha lelkiismeret-furdalása lenne miattam?

– Tőlem örökölted a lázadó énedet. Sosem akartam, hogy te is átéld, amit én…

– Miről beszélsz?

– Tizenhat évesen beleszerettem egy fiúba. De már oda voltam ígérve az apádnak, ezért amikor a dédnagyapád rajta kapott minket, megcsonkította a fiút, hogy a fal másik oldalára űzve örökre elválasszon tőle. Sosem tudtam elfelejteni őt. Lassan harminc éve már, az érzéseim mégsem múltak el…

Sok idő után újra zokogásban török ki az anyám nyakába csimpaszkodva. Sírok, amiért elvették tőle a boldogságot, az elpazarolt évekért, amikor akarata ellenére nem viselkedhetett úgy velem, mint a fiával egy szemét zsarnok családnak köszönhetően. Sírok, amiért rám is ez a végzet vár. Elveszem Jiát, gyerekeim születnek, akiket csak tárgyként kezelhetek, és harminc év múlva is Youngjae-ért fogok sóvárogni.

– Anya! Segíts nekem, hogy megváltoztathassam ezt az undorító rendszert!

Izgatottan állok a fal előtt. A körülöttem berregő gépek hangja zene füleimnek, az egy emberként kiáltó tömegtől győzedelmes mosolyra húzódik a szám. Megcsináltam! Végre először hasznosnak érzem magam. Olyat tettem, amivel nem csak magamnak, de a többieknek is boldogságot okozok.

Miután beszéltem anyával, stratégiát változtattam. Azt hazudtam apámnak, hogy sikerült kiverni a fejemből Youngjae-t, és minden téren azt fogom tenni, amit a szabályaink diktálnak. Nem dőlt be könnyen a szavamnak, de kitartó munkámnak meglett a gyümölcse. Hónapokat töltöttem leszedálva fogságban, aztán további hónapokat vett el az, hogy magam mellé állítsam az embereket, mivel egy fecske nem csinál nyarat.

Szerettem volna kiállni a főtérre, onnan szónokolni a népnek, de azzal rögtön lebuktam volna a négyek előtt. Egy nap besettenkedtem apám irodájába, és megkaparintottam azt az adatbázist, amely az összes ember e-mail címét tartalmazza. Üzeneteket kezdtem küldözgetni nekik, ami persze szintén nem számított kockázatmentesnek, mivel beköphettek volna, de muszáj volt mindent vagy semmit játszanom.

Heteken át meséltem nekik arról a csodálatos helyről, ami a fal túloldalán található. Elmondtam, hogy az ott élők sokkal tökéletesebbek nálunk. Beszéltem a szerelemről, hogy mennyire hihetetlen, amikor életed párjának szívdobogására alszol el, és az ő mosolyára ébredsz. Hogy az anyukák ringathatják el gyermekeiket, nem kell bent hagyniuk a kiságyban, csak mert ezt nevelték beléjük. Megemlítettem a színeket, a madarakat, a vezetést, meg az összes olyan dolgot, amit nálunk nem élhettek meg.

Először csak páran, majd egyre többen értettek egyet velem abban, hogy meg kell szüntetnünk a falat. Kíváncsiak lettek, szabadságra vágytak, ezért segítettek elkapni a négyeket. Börtönbe vetettük őket; konkrétan arra a helyre lettek bezárva, ahol apám tartott engem fogva. Ezután pedig elkezdhettük megtervezni a fal lebontását.

És most itt állok, borzongva a hamarosan bekövetkező végeredménytől.

Együtt ordítom a többiekkel, hogy szabadság, amikor leomlik az első darab a falból. Nem bírom kivárni, hogy az egész megsemmisüljön, azonnal átrohanok a másik oldalra, és Youngjae keresésére indulok. Rémült szempárokkal találom szemben magam, amik riadtan merednek hol rám, hol a falra. A fenébe, azt hiszik, hogy megtámadtuk őket! Hogy háborút indítottunk ellenük, és már nem csak száműzetésben szeretnénk őket tudni, hanem eltüntetni a föld színéről mindannyiukat.

Pár méterrel távolabb megpillantom Youngjae-t. Ugyanolyan félelemmel teli a tekintete, mint a társaié. Futólépésben közelítem meg, hogy minél előbb eloszlathassam a kétségeit, de szíven üt, amikor elhátrál tőlem. A seb már nincs az arcomon, de ettől még nem vagyok olyan, mint az apám. Hát nem ismer engem? Ilyen könnyen megfeledkezett arról, mekkora szerelemmel suttogtam a nevét? Hányszor mondtam ki egy éjszaka alatt, hogy szeretem?

– Youngjae, nézz rám! Én vagyok az. Ugyanaz vagyok, akivel egy évig beszélgettél a falon keresztül, akivel együtt töltötted életed legszebb napját. Nekem legalábbis az volt a legszebb napom, és azt szeretném, ha ezután minden napunk olyan lenne.

– Mi ez az egész? – kérdezi halkan, továbbra is megtartva az egy méter távolságot.

– Apám és a bandája börtönben vannak. Elmondtam a népemnek, hogy sokkal boldogabb élet vár rájuk, ha ledöntjük a falat, és hittek nekem. Nem akarunk titeket bántani. Ezentúl együtt szeretnénk veletek élni. Persze megértem, ha már nem szeretsz, ha van valakid…

– Még mindig ilyen buta gondolataid vannak? Akkor tényleg te vagy az! – Két lépéssel átszeli a köztünk húzódó távolságot, hogy szorosan a karjába zárhasson. Eszelősen nevetek, mert ez most nem a sírás helye, és szerencsére ő is velem tart. Kéz a kézben figyeljük, ahogy egyre több tűnik el a falból, ahogy az enyémek érdeklődve néznek körül, kedvesen közelítik meg az ittenieket, akik még mindig meg vannak kicsit szeppenve. Amikor meglátom az anyukámat egy jóképű férfit ölelve, könnybe lábad a szemem. Az ő boldogsága ugyanolyan fontos nekem, mint a sajátom, és annyira jó látni, hogy végre őszintén mosolyog.

Amint eggyé válik a két oldal, hatalmas karnevál kerekedik. Tele vannak az utcák éneklő, táncoló emberekkel; a két népet már nem lehet külön választani, teljesen összeolvadnak. A tökéletes gyerekek felszabadultan futkároznak; néhányan térdre esnek, de sírás helyett vidáman szaladnak tovább, pedig sosem volt azelőtt még egy karcolás sem rajtuk. Észreveszem, hogy Jia egy torz arcú fiút bámul. De nem azért, mert furcsállja a kinézetét, látom rajta, hogy odavan a srác megnyerő szövegelésétől. Időközben ránk pillant, meleg mosolyt küld felém, mintha azt üzenné, örülök, hogy megtaláltad az igazit. Én pedig remélem, hogy ő is rálelt.

– A részegen táncolást is kipipálhatod a listádon – simít a derekamra Youngjae, amikor egy lassú dal csendül fel. Nem is bánom, hogy hozzábújhatok, mert egyre jobban forog velem a világ, legalább megtart, ha baj lenne.

– Nem is vagyok részeg. Csak becsiccsentettem egy kicsit – vinnyogok idétlenül, mint ahogy a részegek szoktak. – Amúgy van egy ikertesód, vagy duplán látok? Ha még innék egy keveset, több Youngjae venne körül… Ez király! – Nekiiramodok, hogy szerezzek még egy felest, de Jae megragadja a karom, és maga felé fordít. Megcsókol, ami jó, iszonyatosan jó, de sajnos nem tart sokáig, mert a következő pillanatban ellököm magamtól, hogy kiadhassam magamból a túlzásba vitt pia mennyiséget.

Hoppá, sikerült valaki cipőjét telibe hánynom. Ahogy feljebb emelem szégyenteljes tekintetemet, realizálom, hogy konkrétan Youngjae apját tiszteltem meg az előbb. A francba! Bárcsak lenne egy láthatatlanná tévő köpenyem! Egészen véletlenül nem lehetséges, hogy az alkoholtól láthatatlanná váltam? Vagy esetleg más formát öltöttem?

– Yoo úr, én annyira sajnálom… Esküszöm, nem vagyok ilyen! Sosem hánytam még le valaki cipőjét. Igazság szerint még soha nem is hánytam! Borzalmas dolog hányni… Mondanám, hogy nem iszom többet, de akkor nem látnék kettőt Youngjae-ből, pedig az tetszik. Mármint nehogy ezt úgy értse, hogy két Youngjae-vel akarok járni, mert nekem csak egy kell, az eredeti. Ő a mindenem, a… – Arrébb futok, na jó, tántorgok pár lépést, hogy a következő adag az utca kövezetére érkezzen. Istenem, de kibaszottul kínos!

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most hazamegyünk – hallom meg Youngjae hangját a hátam mögül. Nehezen tud elvonszolni az autójáig, mert három méterenként le akarok feküdni a földre, de végül sikeresen betuszkol a kocsiba.

– Nem akarom összeokádni a verdádat – nyafogom, miközben beköti a biztonsági övem. – Épp eléggé leégettem már magam. Édesen megcsókoltál, erre én… Aztán meg apukád… Kiábrándultál belőlem, igaz? Ha akarod, visszaépíttetem a falat, és elvonulok egyedül a másik oldalára, hogy senkit se zavarjak…

– Tudod, én mit csináltam, amikor először berúgtam? Összetörtem a vázát, ami a nagyi öröksége volt. Hidd el, azon apa sokkal jobban kiakadt. Amúgy is utálta azt a cipőt. Anyától kapta egyik szülinapjára, de csak azért hordta, hogy ne bántsa meg. Engem pedig nem tudsz elriasztani ilyen gyenge húzásokkal, akárhogyan próbálkozol.

– Ühm… – nyöszörgöm félig lehunyt szemekkel. – Neked rózsaszín lett a hajad? Észre se vettem eddig. Nagyon jól áll!

– Nem, kicsim, csak még mindig részeg vagy – kuncog fel a fejemet paskolgatva, mintha egy dedós lennék.

– Ha hazaérünk, szerelmeskedünk hajnalig?

– Ha hazaérünk, te délig fogsz aludni. – Igaza van! Úgy émelygek, hogy nem kockáztathatom meg, hogy szex közben is rosszul legyek. Pedig úgy hiányzott! Úgy… – Látod, már alszol is. De ne aggódj, előttünk áll még az egész élet. Ha délben felébredsz, ki sem foglak engedni az ágyból másnap délig, de akkor nem hagylak már aludni. Boldog második évfordulót!

– Úristen, az ma van? Teljesen kiment a fejemből a sok szervezkedés miatt… – pattan fel a szemhéjam. Youngjae csitítgat, hogy aludjak vissza, de a tudat, hogy ma van a második évfordulónk, kicsit felébreszt. – Már megint nem adtam neked semmit. Tavaly megkaptam tőled a száguldozást, vacsit főztél, és…

– Tényleg azt gondolod, hogy nem adtál semmit? A legnagyobb ajándékkal leptél meg, te kis buta. Nem csak minket, mindenkit megmentettél, egy új, jobb világot teremtettél.

Youngjae csókja, a beszűrődő energikus zene, a vidám beszélgetések és a nevetések hangjai, az egymásba fonódó kezek hullámzása mind az új világ kezdetét jelképezik. Egy olyan világét, amit mindenki megérdemel, ami mindenki számára nem lehet más, mint tökéletes.