Azt hiszem, sosem fogok hozzászokni
ahhoz, hogy amikor reggel észlelem az arcomat melengető napsugarakat, nem vakít
el a fényük, miután kinyitom a szemem. Ahogy ahhoz sem, hogy nem Sehun testét
érinti meg kezem, amint tétován kinyújtom, csupán a takarót borító ágynemű
selymességét érezhetem ujjaim közt, melynek puhasága nem vetekedhet bőrének
bársonyosságával. Tudom, ez az én hibám, hisz én nem engedem, hogy mellettem
legyen, én voltam az, aki figyelmen kívül hagyta a könnyeit, és kegyetlenül
eltaszítottam magamtól, hogy mélységes önsajnálatomba merülve töltsem az
előttem álló napokat.
Három hónapja kiköltöztem a dormból. A
cég nem kifogásolta, hogy külön lakásban éljek, mivel minden téren eleget
akartak tenni a kívánságaimnak, hogy minél előbb visszanyerjem régi formámat.
Három és fél hónapja lett vége az életemnek, annak ellenére, hogy az orvosok
megmentettek az autóbaleset után. A bordáim összeforrtak, a sebeim begyógyultak
mostanra, egy valami viszont nem változott: a fejsérülésem következtében
elvesztettem a látásom, ami nem fog visszatérni, hiába telik-múlik az idő.
Az is nagy tragédia, ha egy civil
személy vakul meg, de én még nagyobb traumaként élem át a történteket. Hogy
dolgozhatnám fel, hogy egyik nap még a színpadon ragyogtam, gyakorta vettem fel
a szemkontaktust a rajongókkal, másnap pedig az utcára sem merem kidugni az
orrom, nemhogy közönség előtt produkálni magam. Egy tanár például úgy is tud
tanítani, ha nem lát, de mihez kezdjek én, akinek a rivaldafényben telt le a
fél élete? Hogy törődhetnék bele abba, hogy ezentúl csak balladákat énekelhetek
egy zongora mögé kényszerítve, amikor minden porcikám a tánc után sóvárog?
A napjaim a következőképpen alakulnak:
kábé dél körül veszem rá magam arra, hogy kimásszak az ágyból, órákon át
hallgatom a telefon csörgését, mert nem tudom felvenni, nem mintha beszélni
szándékoznék bárkivel is. Nem nyitok ajtót a tréneremnek, aki mindennap
kitartóan eljön, hogy felkészítsen a vakos életmódra, elég ritkán eszek, és még
ritkábban látogatom meg a fürdőszobát a zuhanyzás végett. Az időérzékemet
elvesztettem; fogalmam sincs, mikor van kint világos, és mikor sötétedik be,
arra meg nem vagyok hajlandó, hogy beszerezzek egy beszélő órát.
A srácok nagy bánatomra be tudnak jutni
a lakásba, mert mindannyian kaptak hozzá kulcsot, hogy néha rám nézzenek,
nehogy valami bajom essen. Ilyenkor Chen erőszakkal berángat a zuhany alá,
Kyungsoo letuszkolja a torkomon a főztjét, Suho hyung pedig kiselőadásokat tart
nekem. Látássérült emberekről mesél, akik a fogyatékosságuk ellenére boldogan
élnek, és olyan dolgokat hajtanak végre, melyekre sok ép társuk nem lenne képes.
Ezzel csak az a baj, hogy engem nem motivál a korcsolyázó kisfiú vagy a házát
önerőből felújító férfi, épp ellenkezőleg. Gyűlölöm őket, amiért nem
depressziósan az ágyat nyomják hozzám hasonlóan, ahelyett, hogy felnéznék
rájuk, és követném a példájukat. Gyűlölöm őket, amiért nem olyanok, mint én, és
gyűlölöm magamat, amiért én nem vagyok olyan, mint ők. Számomra az lett volna a
megváltás, ha meghaltam volna abban a balesetben. Az újságok úgy írtak volna
rólam, mint a fiatalon tragikus körülmények között elhunyt szupersztárról, akit
egy világ siratott volna, így azonban csak egy kripli lettem, akit mindenki
sajnál. Hogy tudnám elviselni a szánalmat, amikor eddig csodáltak?
Összerezzenek, amikor megérzem Chanyeol
illatát. Két ember van, aki nem látogatott meg ebben az időszakban: ő és Sehun.
A maknaenk azért kerül el messzire, mert összetörtem a szívét, Chanyeol pedig
azért, mert magát hibáztatja a történtek miatt, ugyanis azon az ominózus napon
neki kellett volna abban az átkozott autóban ülnie. Jelenése volt egy
fotózáson, de hosszú idő után végre találkozhatott a nővérével, ezért időpontot
cseréltem vele. Ha nem variáltuk volna át a forgatókönyvet, most ő lenne a
helyemben, amitől cseppet sem érezném jobban magam. Bár Chanyeolt ismerve, ő
maximum egy hét alatt túl lett volna a krízisen, és ugyanúgy viccelődne, mint
mindig, hiszen a vakság nincs befolyással a humorérzékre. Az őt gyötrő bűntudat
viszont más tészta.
Chanyeol nem mond semmit, ami kényelmes,
mert számomra szörnyen kínos, amikor némán ülök, amíg a többiek papolását
hallgatom. Furcsa, hogy minden kétséget kizáróan felismertem őt, hiszen ez is
azok közé a dolgok közé tartozik, amiről azt feltételezném, hogy lehetetlenség,
mégis képes vagyok rá. A minket körülvevő feszültség a percek múlásával azonban
egyre kellemetlenebbé válik, amin csak tetéz az, hogy biztosra veszem, Chanyeol
sír. Óvatosan felemelem a kezem, attól félek, nem fogok célba találni, és
ostoba hadonászásnál nem futja majd többre tőlem, de kisvártatva esetlenül
megérintem az arcát, amit megannyi könny áztat. Sokszor láttam, hogy eltört
nála a mécses; olyankor elkezdtem jópofizni, amitől rögvest jobb kedve lett, a
könnycseppjeivel az ujjaimon viszont közelebb érzem magam hozzá, mint valaha.
– Mostanában nem szoktam villanyt
kapcsolni, ami pozitívum, mert kevesebbet kell az áramszámlára költeni.
Mondjuk, a vízen is elég sokat spórolok az utóbbi időben – kuncogok fel, mire
Chanyeolból is kitör a nevetés.
– Azt érzem, sajnos. – Olyan, mintha egy
gát átszakadna bennem, melynek hatására sokáig nem bírom abbahagyni a kacagást.
Emellett megered a nyelvem, és beszámolok a legjobb barátomnak arról, miként
köptem le Kyungsoo-t, amikor tegnap a képembe tolta azt a borzalmas szagú
levest, mire ő a fejemre borította az egész tálat. Később megbántam a tettem,
mert megjelent Chen, és nem hagyhatta, hogy kajától bűzölögve fetrengjek
tovább, ezért teljesen lemeztelenített, hogy a legintimebb testrészeimet is
megmoshassa, holott azokat nem érte saját bejáratú szakácsunk kotyvaléka.
Nem szeretném, hogy Chanyeolnak
lelkiismeret-furdalása legyen, de nem csodálkozhatok azon, hogy emészti magát,
mivel én adtam neki okot rá. Ha velük maradtam volna, ha nem tartanám a
távolságot, nem zárkóznék el tőle, akkor könnyebben fel tudná dolgozni a tényt,
így viszont ahányszor az üres ágyamra néz, ahányszor úgy térnek haza a többiek,
hogy sokadjára arról számolnak be, hogy nem mentek velem semmire, nem tud
megfeledkezni róla. Amikor az egyik énekes pacsirtánk leöntött, a másik meg egy
tehetetlen csecsemővel tett egyenlővé, megalázónak éreztem a szituációt, ezzel
ellentétben most úgy mulatok az emlékeken, mintha nem is az én életemről lenne
szó, csupán egy vígjátékban láttam volna. Kölcsönösen szükségünk van egymásra
ahhoz, hogy visszanyerjük a vidámságunkat, ezért rettentő hálás vagyok neki,
hogy végül összeszedte a bátorságát, és felkeresett, mert ha rajtam múlt volna,
egy darabig még nem találkoztunk volna, ami azt jelenti, hogy nem is
szórakoznék ilyen jól.
– Nem szívesen rontanám el a
hangulatodat, de tudnod kell róla, hogy Sehun kibérelte a szemközti lakást,
hogy onnan láthasson téged. – Lesújtva meredek magam elé, de Chan nem törődve
az elszontyolodásommal, továbbfolytatja a témát. Legszívesebben kirohannék a
szobából, hogy ne halljam, amit mond, de az nem rohanás lenne, maximum
nevetséges bukdácsolás, úgyhogy dermedten a helyemen maradok. Sehun nem az a
fajta, aki térden állva könyörög, és hetekig zaklatja az exét a szakítás után.
Őszintén szólva meglep a tette, mert abban a hitben éltem, hogy amíg én az
őrület szélén táncolok a négy fal közt, ő valaki mással ropja a táncparketten,
hogy e képpen próbálja begyógyítani a szívén ejtett sebeket. A saját szánalmas
kis életem cseppet sem izgat, de megöl a tudat, hogy a legjobb barátom mellett
a szerelmem álmait is összetörtem. – Basszus, most is éppen néz minket!
Bosszantsuk fel!
Nem tudok védekezni, se felkészülni, így
hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Chanyeol a számra szorítja az övét. Akkora
sokk ér, hogy köpni-nyelni nem bírok, annyit mégis megállapítok, hogy az ő
ajkai márványsimák az én kicserepesedett, agyonrágott párnáimhoz képest. Mi a
fenéért művel ilyeneket a colos? Sehun már eleget szenvedett, minek kell olajat
önteni a tűzre? Szegénykém mit érezhetett, amikor az tárult a szeme elé, hogy
úgy viháncolok Channal, mint régen, amíg neki a szemközti házból kell ezt
végignéznie?
– Mi? Megőrültél, nem akarok találkozni
vele! – Lassacskán eljut a tudatomig, hogy Chanyeol direkt csinálta ezt, mert rájött,
hogy Sehunt ezzel hozzám csalogathatja. Ha tudnám, hogy hol találom a
konyhakést, esküszöm, menten a szívébe mártanám! Teljesen bepánikolok, kidobom
a barátomat, aki nem sértődik meg emiatt, sőt, megjegyzi, hogy magától is
lelépett volna, mert nem akar a gyertyatartó szerepében tetszelegni, majd
oroszlánokra hajazó ideges mászkálásba kezdek. Három hónap alatt nem mozogtam
annyit, mint ezen a délutánon húsz perc során, nem mintha ez segítene a
kétségbeesettségemen. Elhatározom, hogy nem fogok ajtót nyitni neki, egyszerűen
nem állok még készen rá, de amikor egy óra elteltével sem szólal meg a csengő,
másfajta aggodalom lesz rajtam úrrá.
Elkeseredetten rogyok le a szoba
valamely pontján, amint realizálom, hogy Sehun nem fog eljönni. Chanyeol terve
nem vált be; ha eddig Sehun nem keresett mást a vigasztalódásra, ma érkezett el
a napja. Ahelyett, hogy számon kért volna Chan bolondozása miatt, nyilván jobb
társaság után nézett. Ennek örülnöm kéne, hiszen nem azért fohászkodtam minden elalvás
előtt, hogy jöjjek rendbe, folyamatosan azt kívántam, hogy ő találjon valakit,
aki eltörölheti az emlékemet, aki megadhatja számára azt, amit én már nem
tudok. Mégis végleg összeomlok, amikor arra gondolok, hogy ebben a pillanatban
nem engem szorít magához. Ha megnyomta volna a csengőt, némi önmarcangolást
követően beengedtem volna. Ha közeledett volna hozzám, eleinte játszottam volna
az elérhetetlent, aztán elfeledve a nyomorom, a karjaiba vetettem volna magam.
Most először érzem azt a balesetem óta, hogy jobban hiányzik Sehun a látásnál.
Hogy nem bánnám, ha nem látnám az arcát, abba viszont belehalok, ha az érintése
nélkül kell továbbléteznem.
Odabotorkálok az ablakhoz, és az üveghez
nyomom az orrom. Nem tudom, Sehun ott van-e a szemközti lakásban, de szeretném
azt hinni, hogy lát engem. Pedig nagy valószínűséggel valaki mást néz éppen, az
utolsó remény szikra mégis arra sarkall, hogy üzenni próbáljak neki. Egy
hatalmas szívet rajzolok a párás ablaküvegre, ami kétséget kizáróan
girbegurbára sikeredik, de remélhetőleg azért felismerhető valamennyire. A
kezem remegése is ront a munka tökéletességén, ami kicsit sem zavarná Sehunt,
mert ő engem sem a tökéletességemért szeretett. Nem törődött a
fogyatékosságommal, olyan áhítattal tekintett rám továbbra is, mint mindig, én
mégsem becsültem ezt meg. Elszomorít, hogy fogalmam sincs arról, észreveszi-e a
művemet, elmosolyodik-e az igyekezetemet látva, remény költözik-e az arcára
annak következtében, hogy végre kikeltem az ágyból… Csak állok ott a sötétség foglyaként,
árván, elhagyatottan, a jéghideg radiátorba kapaszkodva, ahonnan órákkal később
sem bírok elmozdulni. Ha Sehun nem tartózkodott a lakásban, amikor ide álltam,
előbb-utóbb meg kell érkeznie, és akkor muszáj a szeme előtt lennem.
Kényszeresen újabb és újabb szíveket hozok létre, nehogy pont akkor bukkanjon
fel, amikor köddé válnak a formák, amíg el nem hatalmasodik rajtam a rettegés,
hogy mostantól a téboly is hű társammá fog válni.
– Izé… Sehun… nincs itt? – hallom meg
Jongin zavartól terhes hangját. Görcsbe rándul a gyomrom, mert ez a kérdés
alátámasztja a gyanúm, mi szerint Sehun nem töltötte otthon az éjszakát. A
barátaink biztos jó jelnek könyvelték el, hogy nem ment haza, azt hitték,
helyreállt köztünk a béke, amíg én a démonjaimmal küzdöttem. Jongin csalódottan
sóhajt egy nagyot, majd a rugók recsegéséből ítélve a kanapéra telepszik. Nem
lehet könnyű neki itt rostokolnia, amikor szíve szerint a próbateremben gyakorolná
az új koreográfiákat, önző módon azonban őt sosem szoktam elküldeni, mivel nem
olyan erőszakos, mint egyesek. Nem mondja meg, mit kéne csinálnom, nem
kényszerít rám olyan dolgokat, amiket nem szeretnék, csak beszámol a
munkafolyamatokról, és azt sem veszi zokon, ha cserébe nem kap egyebet a
hallgatásomnál.
– Te mit csinálnál a helyemben? Mit
tennél, ha elvesztetted volna a lábadat, amit egy műlábbal pótolnának? –
Hallom, hogy Jonginban reked a levegő, egyrészt azért, mert nem számított arra,
hogy megszólalok, másrészt pedig a frászt hoztam rá a kérdésemmel. A lábára
helyezem a kezem, ami fel-alá mozog az idegességtől, ezzel a tudtomra adva,
hogy tényleg megijesztettem. Egy ideig hallgat, de nem tudom eldönteni, hogy a
helyes válasz után kutakodik, vagy azon agyal, miképpen húzhatná ki magát a
válaszadás alól. – Nem zavarna, ha Taemin látná, amint felcsatolod a műlábat,
satöbbi?
– Mi van? Miért pont Taemin? – Megérintem Jongin lángokba borult arcát, ami
megerősít abban, hogy fülig elvörösödött. Jó, hogy itt van, hogy hozzáérhetek
egy olyan borzalmas éjszaka után, mint a tegnapi. Olyan egyedül még a balesetem
idején sem éreztem magam. Amikor meghallottam a kulcsok csörgését,
visszaiszkoltam addigi fekhelyemhez, és felkészültem egy újabb fejmosásra
valamelyik okos tojástól, de legalább ezen a téren szerencsém van.
– Még a vak is látja, hogy totálisan oda
vagytok egymásért – vihogok, mire ellöki a kezem, hogy a tenyerébe temethesse
az arcát. Azt hiszem, duplán megbánta, hogy meglátogatott, de a kínlódása
gonosz módon jókedvre derít, ezért belekezdek a Pretty Boy című nótába, ami frusztrált vergődésre készteti kreol bőrű
tagunkat. Olyan régen énekeltem, illetve használtam beszédre a hangszálaimat,
hogy a számat elhagyó nyekergés halovány másolata egykori erős orgánumomnak.
Micsoda mázli, hogy nem a vocal line előtt kezdtem produkálni magam, mert azzal
még egy okkal többet adnék a piszkálásomra.
– Úgy viselkednék, ahogy te. –
Ijedtemben megugrok Jongin semmiből érkező szavai hallatán. Azt gondoltam, már
nem fog válaszolni, erre egy egómnak hízelgő feleletet kapok tőle. Más nem így
reagált volna, úgyhogy szörnyen hálás vagyok neki ezért az egy mondatáért.
Éppen azon vagyok, hogy örömömet kifejezvén átöleljem, és megköszönjem, hogy ő
megért, amikor kis szünet után folytatja az okfejtését: – Eleinte én is így
viselkednék, aztán azt mondanám magamnak, hogy „Gyerünk, Kai, legyél te az első
műlábú K-pop idol. Mutasd meg a világnak, milyen zseni vagy, bizonyítsd be
nekik, hogy szarabbak nálad két egészséges végtaggal is.”
– Kimondhatatlanul utállak, Kim Jongin! – nyüszítek fel, a párnát a képébe nyomva.
Szóval szerinte le kéne pipálnom az újoncokat, mert én még sérülten is jobb
vagyok náluk. Kedves tőle, hogy ezt gondolja rólam, csak az a baj, hogy úgy
tűnik, a látásommal egyetemben a régi Baekhyunt is elvesztettem. Annak idején
fejjel mentem a falnak, bármiről volt szó, szétrobbantam az energiától, a
bátorságom nem ismert határokat, most viszont nem érzek mást magamban, mint
félelmet. Félek kiállni a közönség elé, felfedni az esendő énemet a csapatomnak,
leleplezni a fanok előtt, hogy nem vagyok olyan erős, amilyennek hisznek. –
Kössünk egyezséget! Találkozom Sehunnal, ha te elhívod randizni Taemint.
– Látom, mégsem olyan reménytelen a
helyzet, mert a zsarnok éned még mindig köztünk van. Tudod mit? Legyen. Ha az
segít neked, hogy én leküzdöm a gátlásaimat abban, hogy te leküzd a tiéidet,
benne vagyok. Bizonyítékul csinálok pár képet, oké? – Jongin rémülten beszívja
a levegőt, mintha azzal visszavonhatná, amit előbb mondott. Nem örülök annak,
hogy feszélyezve érzi magát az ilyen elszólásoktól, azért annyira nem vagyok
virág lelkületű, hogy ezektől depresszióba essek.
– Rosszul lennék a kéjes arckifejezésetektől, úgyhogy egy hangfelvétel is
megteszi. –Halkan felnevet, mire végigsimítok ujjait tördelő kezén, hogy
tudassam vele, nem sértődök halálra az ilyen bakik következtében. Témát váltok
azzal, hogy ellátom tippekkel a randit illetően, amitől egy-kettőre felvidul,
de persze aggódik is Taemin lehetséges reakciója miatt. Nem mutatom ki, de én
sem vagyok nyugodt a Sehunnal való találka okán, ugyanakkor nem fogok
visszavonulót fújni, mert mindennek ellenére szavatartó ember maradtam. És az
igazat megvallva szeretném őt látni… Mármint szeretném, hogy itt legyen velem.
Még én sem szoktam hozzá az egykori kifejezések elhagyásához, na.
– Jongin-ah küldött neked egy hangfájlt
– ront be mindenféle bevezető vagy köszönés nélkül Minseok hyung a lakásba. Ez
hogy lehetséges? Fél nap telt csak el a fogadásunk óta. Azt hiszem, Jongin már
rég rá akarta venni magát erre a lépésre, de hiányzott neki a kezdőlökés, és
amint megkapta, rögtön kihasználta az alkalmat. De mi lesz velem? Ha eddig
aggódtam amiatt, hogy találkoznom kell Sehunnal, most konkrétan pánikba esek.
Erre még nem készültem fel lelkileg, legalább egy hétre lett volna szükségem,
vagy inkább egy évre. – Gyerünk, nem várhatod a lovagodat ilyen kinézettel,
majd én rendbe hozlak.
Ez nem ér, le sem játssza a felvételt,
azonnal a lényegre tér. És ha nem is az van rajta, aminek lennie kéne? Vagy ha
nem is létezik, csak összeesküdtek ellenem? Nincs alkalmam kideríteni, mert
egyik percről a másikra talpig öltönyben találom magam, ami nevetséges lakáson
belül maradva, viszont jól esik, hogy sok idő után megszabadultam az
ütött-kopott mackónadrágtól. Végighúzom a kezem a finom tapintású ingen, aminek
fogalmam sincs a színéről, de reménykedem benne, hogy hyung nem szívat meg például
egy Hawaii mintával. Eszembe jut, hogy azelőtt sosem az anyag alapján
választottam ruhát, mindig a kinézete volt az elsődleges szempont, pedig a
minőség sem elhanyagolható.
– Te most tényleg ki akarsz sminkelni?
Nem bálba megyek, csak itthon leszünk.
– Muszáj eltűntetnem a szemed alól a
karikákat, és egy kis szín sem ártana a sápatag bőrödre, nem beszélve a
kiszáradt ajkaidról. Szóval maradj veszteg!
– De tök ciki, hogy neked kell
csinálnod… Épp elég volt az is, hogy megborotváltál. Hagyjuk inkább, túlélem,
ha nem kellek rondán Sehunnak.
– Mivel másabb az, amikor egy koncert
előtt a sminkesek készítenek el? Szerintem az a bajod, hogy nem ez a szakmám,
de hidd el, profikat megszégyenítő módon tehetséges vagyok benne. – Oké,
próbáljunk meg mindent a pozitív oldaláról megközelíteni. Abban a balesetben le
is bénulhattam volna, és akkor most nem csak a kifestésemmel kellene bajlódnia,
hanem a vécé használatban is segítenie kéne, ami sokkal megalázóbb lenne.
Mellesleg jó érzés, ahogy az arcomon babrál, mert olyan rég nem engedtem
senkinek, hogy hozzám érjen. Miután végez, megtapogatom a szám, az orcáimat,
melyek olyan lágyak lettek, mintha kicserélték volna őket. Nem tudom, hogy
nézek ki, de az ujjaim szerint szép lettem.
– Honnan tudjam, hogy nem csináltál
bohócot belőlem?
– Szeretnél megbizonyosodni róla? Hozok
egy tükröt! – Minseok hyung nem nyelvbotlás következtében hozakodott elő a
tükörrel, direkt mondta ezt, hogy húzzon vele. Amíg Jongin halálra rémült,
amint szóba hozta a látás témát, ő jókedvűen kacarászik, mintha ez lenne a
világ legjobb poénja. És be kell vallanom, én is elvigyorodom, mert kezdek
ráébredni arra, hogy megkönnyíti az életet, ha képes vagy magadon nevetni, ha
viccesen fogod fel, amikor kifiguráznak, sőt, megtanulsz tréfát űzni a saját
hiányosságaidból. Két út áll előttem: siránkozhatok életem végéig a történteken,
de attól rohadtul nem fogom visszanyerni a látásomat, vagy megpróbálhatok
együtt élni ezzel az állapottal, anélkül, hogy búcsút intenék a régi, energikus
Byun Baekhyunnak. Akkor sem fogok látni, ha a második opciót választom, de
legalább boldog lehetek, mert a boldogságnak semmi köze a fogyatékossághoz.
– Úgy érzem magam, mintha az esküvőmre
készülnék.
– Az esküvődön nem a sminkesed leszek,
hanem a tanúd. A többiek el lesznek foglalva: Jongdae énekelni fog, Chanyeol
gitározni, Kyungsoo a menüről fog gondoskodni, Jongin Sehunnie tanúja lesz, Yixinget
ismerve, ha el is tud jönni, késve fog érkezni, Suho pedig… Neki semmi
frappánsat nem tudok kitalálni, de mivel engem jobban szeretsz nála,
egyértelmű, hogy enyém lesz a megtiszteltetés.
– Hyung, hallgass már el! Én csak viccből
hoztam fel az esküvőt. És különben is, miért vagy olyan biztos abban, hogy
jobban szeretlek Suho hyungnál?
– Tudom, és kész. Mindkettőt. Azt is, hogy jobban szeretsz, meg azt is, hogy lesz
esküvőd. És a legidősebb hyungod szavát nem kérdőjelezheted meg, világos? –
Levegő után kapkodva sikkantok fel, amit ő csupán egy kurta nevetéssel nyugtáz,
majd angolosan távozik mindenféle magyarázat nélkül, egyedül hagyva engem a
kétségeimmel. Minseok hyung már csak ilyen; a semmiből bukkan elő, olyanokat
mond, amitől totál kész leszek, aztán egy szó nélkül lelép. Ezt a fajta kínzás
módot még az inkvizíció idején sem ismerték!
Kezdem feladni a reményt, mi szerint
Sehun el fog jönni. Úgy érzem magam, mint a cserbenhagyott menyasszony, aki
hiába várakozik az oltár előtt. Jesszusom, miért pont egy esküvős példa jutott
az eszembe? Figyelem elterelés gyanánt nekilátok felfedezni a lakást, mert
attól függetlenül, hogy hónapok óta itt élek, a vécén meg az ágyon kívül mással
nem ismerkedtem meg. Óvatosan haladok lépésről lépésre, és mindvégig védekezőn
magam előtt tartom a kezem. Amikor megállok, megfogdosom az utamba kerülő
tárgyakat, amiket egytől egyig be tudok azonosítani a tapintásuk alapján. Annak
ellenére, hogy a szememmel nem pásztázhatom végig a szobákat, tökéletes kép áll
össze a fejemben a berendezésről, és kifejezetten tetszik a kialakításuk.
Hangosan felröhögök, amikor az éjjeliszekrényhez érve óvszeres dobozba és
síkosítóba akad a kezem, ami kicsit sem egyértelmű célzásként hirdeti kis
csapatunk akaratát.
Csakhogy Sehun továbbra sem érkezik meg,
úgyhogy a nekünk szánt csomag nagy valószínűséggel bontatlanul fog maradni.
Kimerészkedek az erkélyre, ahol a virágokkal teli cserepekhez vezet az utam. Gyengéden
megsimogatom az élettől duzzadó bimbókat, szirmokat, amit korábban sosem
tettem. Egy virágban gyönyörködni szokás, meg szaglászni, engem perpillanat
mégis megnyugtat az érintésük. Vajon Sehun most is éppen a szemközti lakásból
figyel, és azért nem jön, hogy megleckéztessen? Végül is, én három hónapot
várattam őt, simán megérdemlem, hogy három órát vergődjek kétségek között.
Az emlékek felidézésével ütöm el az
időt, melyek egymás utánban törnek elmém felszínére szinte időrendi sorrendben.
Lelki szemeim előtt felsejlik az első találkozásunk Sehunnal, amikor még csak a
tizennegyedik életévét taposta. Sokáig nem értettünk szót, mert ő magának való
volt, én folyton a társaság középpontjába vágytam, ő hirtelen csöppent ebbe a
világba, amíg én kiskorom óta előadóművész akartam lenni. Ő gyakran lustálkodott,
én állandóan gyakoroltam, ő elképesztően dögös volt, amiért én irigykedtem rá… Egy
darabig a köszönésekben merültek ki a beszélgetéseink, később eljutottunk arra
a szintre, hogy már öt mondatot váltottunk a másikkal naponta. Aztán az egyik
turné alkalmával egy hotelszobába kerültünk. Attól féltem, hogy kínos lesz az
egész, de mondtam valamit a koncertről, amin Sehun nagyot nevetett, aztán dőlni
kezdtek belőle a szavak, oly annyira, hogy nem csak a munkáról osztotta meg
velem a véleményét, hanem több gyerekkori sztorival is megörvendeztetett.
– Szia… Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy
azért késtem, mert harcolnom kellett néhány földönkívülivel? – Összerezzenek,
amikor hirtelen meghallom Sehun hangját. Senkiben sem merül fel, hogy illendőbb
lenne bekopogni, minthogy csak így rám rontanak? Mindegy, ez nem a
méltatlankodás ideje, ezért nagy léptekkel az ajtó irányába indulok, ami nem
bizonyul túl jó ötletnek, mert a küszöbnél megbotlok, és ha Sehun nem kapna el,
szépen pofára esnék.
– Az első pillanatban leégetem magam
előtted, hurrá!
– Ugyan már, ne add itt nekem a kis
ártatlant! Nyugodtan bevallhatod, hogy direkt akartál a karjaimba esni. – Sehun
kuncogva felkap, és sietősen a kanapéhoz cipel. A szánk már útközben egymásra
talál, egyszerűen képtelen vagyok ellenállni neki, pedig a kételyeim még nem
múltak el nyomtalanul. Beletúrok gubancokban álló hajába, ami azt sugallja,
hogy amíg én kinyaltam magam a nagy eseményre, ő egy fésűt sem vett a kezébe.
Talán azt gondolta, hogy felesleges jól kinéznie, ha úgysem fogom látni… Nem,
ez badarság! Sehun az utóbbi időben filmet forgat, nyilván egész nap rohanásban
van, és annyira sietett hozzám, hogy nem pazarolta az értékes perceket holmi
fésülködésre.
– Emlékszel az első csókunkra? Felelsz
vagy merszt játszottunk a többiekkel, és Chanyeol azt mondta, amikor te a
merszt választottad, hogy csókold meg Baekhyunt. Mire te lefitymálóan
legyintettél egyet, és közölted, hogy egy ostoba játék miatt nem fogsz bárkit csókolgatni.
A srácok megállapították, hogy unalmas vagy, és szabályszegő, aztán kivonultak
a nappaliból. Amikor kettesben maradtunk, lazán odasétáltál hozzám, és azt
mondtad…
Abban a pillanatban majdnem elájultam.
Ott állt előttem a világ egyik legdögösebb pasija, és engem akart. Akkor még
nem tudtam, hogy én akarom-e őt. Az egész életemet a zene jelentette, minden
gondolatom a színpad körül forgott, nem volt időm, sem energiám azon agyalni,
milyen lenne, ha járnék valakivel. Amikor a suliban a lányokról, esetenként fiúkról
áradoztak a barátaim, nekem a női vagy férfi testek helyett egy gyönyörűséges
zongora rajzolódott ki a fejemben, és az, hogy melyik dalt fogom legközelebb
eljátszani rajta, nem pedig a szex. Ez talán nem nevezhető normálisnak, ami addig
nem érdekelt, amíg Sehun fel nem forgatta megszokott mindennapjaimat.
Nem tetszett, hogy attól fogva azon
kattogtam a próbákon, hogy milyen jó lenne valahova elvonulni Sehunnal, ami miatt
rendre elvétettem a lépéseket. Annak dacára, hogy a csókja olyan magasságokba
emelt, amire csak egy koncert volt képes, hónapokig kerültem, mert nem akartam,
hogy elvonja a figyelmemet a munkáról. Úgy gondoltam, nem lehet valaki profi
abban, amit csinál, ha párkapcsolata van, így elzárkóztam a lehetőség elől, és
még a vággyal teli pillantásai sem hatottak meg. Egyszer azt tanácsoltam neki,
hogy keressen valakit, aki nem olyan munkamániás, mint én, mire csak szomorúan
ingatta a fejét. Akkor megértettem, hogy mit jelent a szerelem: nem érezheted
akárki iránt, nem egyetlen csókból áll, és nem múlhat el egyik napról a másikra
csak azért, mert azt javasolják.
Lassacskán ébredtem rá, hogy viszonzom
Sehun érzéseit. Amikor szomorú volt, mert megbetegedett a nagymamája, mellette
akartam lenni a kórházban, holott egyszer sem találkoztam a hölggyel. Amikor
nagyokat mulatott Chanyeollal, sosem érzett féltékenység tört rám, mivel attól
tartottam, az ő karjaiba fog menekülni, amiért én elutasítottam. Amikor
megcsókoltam Jongint, hogy kiderítsem, ő is sebes tempóra kapcsolja-e a
szívemet, végleg tudatosult bennem az eredmény alapján, hogy másképp tekintek
Sehunra, mint a többiekre. És amióta másfél évvel ezelőtt szerelmet vallottam
neki, minden szabadidőnket együtt töltöttük, amíg be nem következett az a borzalmas
baleset.
– Ez nem jó ötlet, hagyjuk abba. Nem akarlak kihasználni, Sehun. Ismerem magam;
miután lefekszünk, ki foglak dobni, mert az a boldogság, amit most érzek, csak
átmeneti. Kérlek, menj el! – Nem kérdés, hogy szeretem őt, de úgy tűnik, ez nem
elég, a démonjaimtól ennek ellenére sem tudok megszabadulni. Képtelen vagyok
elviselni, hogy fogalmam sincs arról, milyen színű lett a haja, hogy milyen
árnyalatú szemfestéket tett fel, már ha egyáltalán használt szemfestéket, hogy
mosolygott-e, amikor találkoztunk… Könnyebb lenne, ha egy csúnya pasival
járnék? Talán akkor el tudnám fogadni, hogy többé nem láthatom a vonásait. De
Sehun túl szép ahhoz, hogy az ember ne legeltesse rajta naphosszat a
tekintetét.
– Érzed ezt? – Sehun apró puszikkal borítja el az arcomat, majd egy hosszú,
szenvedélyes csókba hív. Minden porcikám életre kel az érintése nyomán, az
öröm, a rég áhított boldogság hullámokban áraszt el, aminek nem akarom, hogy
valaha vége legyen. – És ezt? – Az ujjai bejárják az egész testem felületét,
mialatt gondosan ügyel arra, hogy még véletlenül se hagyjon ki egy apró részt sem.
A bőrömet lángok nyaldossák, automatikusan közelebb húzódom hozzá, hogy még
többet érezhessek a belőle áradó forróságból. – Megértem, hogy fáj, ami veled
történt, de járhattál volna rosszabbul is. Jobb lenne, ha látnál, de mondjuk
nyaktól lefelé le lennél bénulva, és semmit nem érzékelnél? Nem azt kéne
nézned, hogy a pohár félig üres, hanem azt,
hogy félig telve van.
Ha ő mondja, olyan könnyűnek tűnik az
egész. Neki azt is elhinném, hogy a Föld lapos, ha azt állítaná. Miért kéne
magamat azzal büntetnem, hogy magányosan éljek? Elég nagy veszteséget jelent
számomra a látáshiány, de Sehun nélkül nem sokáig bírnám. A vaksággal talán meg
tudok birkózni, azt viszont már nem lennék képes feldolgozni, ha tovább kéne
úgy felébrednem, hogy csak az üres takarót tapogatom magam mellett. A következő
időszak nehéz lesz, neki ugyanúgy, mint nekem, mert azt nem garantálhatom, hogy
nem fogok félnaponta kiborulni, de ha ő vállalja ezt a kockázatot, ha ő
mindennek dacára engem választ, nem adhatom fel.
– Csukd be a szemed! – suttogom
eltökélten az ajkára. A nyújtózkodásából meg a kattanásból ítélve lekapcsolja
az éjjeliszekrényen árválkodó kis lámpát, majd a szeméhez húzza a kezem, hogy
megbizonyosodhassak arról, tényleg becsukta. Finom csókot hintek mindkét
szemhéjára, aztán az ujjaim lassú felfedező útra indulnak a testén. Annak
idején hosszú perceken át bámultam Sehunt meztelenül az együttléteink előtt, mert
sosem tudtam betelni szédítő látványával. Csak néztem őt, aztán egymásnak
estünk bármilyen bevezető vagy előjáték nélkül. Ezúttal azonban rájövök, hogy
mennyi élvezetet szalasztottam el azzal, hogy nem simogattam, nem csókoltam meg
különböző helyeken, amibe az összes izma beleremeg.
Kalandozásom során rábukkanok egy
anyajegyre a combján, amivel annak ellenére nem ismerkedtem meg eddig, hogy egy
csomószor mustráltam a gazdáját. Ugyanez vonatkozik a hasa alján megbúvó hegre,
aminek kíváncsi lennék a születési körülményeire, de erre csak később fogok
rátérni. Mennyi mindenen átsiklottam, milyen felületesen szemlélődtem, pedig
úgy tartják, az emberek a látás segítségével jutnak a legtöbb információhoz.
Mennyire felszínes és önző voltam, hogy ahelyett, hogy az érintésemmel örömet
okoztam volna a kedvesemnek, megragadtam a szépségében való fürdőzés szintjén.
El kellett veszítenem az egyik érzékszervem működését ahhoz, hogy a többi
kiélesedve tapasztalhassa meg a beteljesülés jóval magasabb fokát. Idáig
kizárólag magammal foglalkoztam; nekem jó volt nézni Sehunt, jó volt gyorsan
kielégülni, és nem foglalkoztam azzal, hogy ő mit szeretne, vagy hogy nekem is
jobb lenne, ha más formában közelítenék a témához.
– Tegnap lefeküdtem valakivel – súgja
Sehun reszelős hangon, mielőtt a testembe merülne. Egy pillanatra megmerevedek,
majd megrázom a fejem, mintha e képpen reagálnék egy bennem zajló párbeszédre.
Nem engedhetem, hogy elillanjon a varázs. Végre együtt vagyunk, végre elkezdtem
elfogadni eddigi legnehezebb élethelyzetemet, amit még egy ilyen hír sem
árnyékolhat be.
– Ismerem?
– Nem.
– Akkor nem érdekel.
– Tessék? Ne csináld ezt! Ordíts velem,
üss meg, rúgj ki… Az igazi Baekhyun ezt tenné… Az igazi Baekhyun nem bocsátana
meg egy megcsalást szó nélkül.
– Három hónapon át kínoztalak azzal,
hogy ellöktelek magamtól. Amikor tegnap megláttál nevetgélni Chanyeollal, még
nagyobb csalódottság öltött benned méreteket, ezért hülyeséget csináltál. De
szeretsz engem, velem akarsz lenni, és mindent elfelejteni, nem?
– De igen.
– Akkor ezt megbeszéltük. – Én is
meglepődöm azon, hogy cseppet sem ráz meg Sehun vallomása. Úgy kezelem azt a
tényt, hogy együtt volt valaki mással, mintha csupán annyit jelentett volna be,
hogy leugrott a kis boltba sörért. Az nyilván jobban megérintene, ha egy olyan
személlyel lépett volna félre, akit ismerek, ezért is lélegeztem fel, amikor
nemleges választ adott az erre vonatkozó kérdésemre. Abban egy percig sem
kételkedem, hogy nem hazudott az alak kilétét illetően, hiszen simán
eltitkolhatta volna előlem az egészet, de ő színt vallott, amiért még jobban
tisztelem, mint eddig. Becsülöm a bátorságát, ugyanis a régi Baekhyun tényleg
kirúgta volna ezért, az új viszont megfogadja, hogy ezentúl mindent meg fog
adni neki, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő. Igazságtalan lenne, ha
egyedül őt hibáztatnám a tettéért, mert én ugyanúgy bűnös vagyok, így azt
szeretném, ha kölcsönösen megbocsátanánk egymásnak.
– Hazajössz velem, drágám? – mormolja a
nyakamba, amikor kimerülten és izzadtságban úszva piheg rajtam életünk eddigi
legcsodálatosabb szeretkezése után. Nem tudom, hogy ez annak tudható-e be, hogy
a vakság következtében fontosabb dolgokra koncentráltam a látvány helyett, vagy
a lelkemben végbemenő változás gyakorolt rám pozitív hatást, minden esetre rég
nem voltam már ilyen boldog. Azt nem mondhatom, hogy örülök annak, hogy Sehun tegnap
este valaki mást repített a mennyországba, de az igenis kárpótol, hogy az csak
egy egyéjszakás kalandot jelentett számára, amíg az összes elkövetkezendő
éjszakán velem fog átlépni a mennyek kapuján. – Suho hyung azt mondta, egy
hónapig nem kell mosogatnom, ha hazaviszlek.
– Legyen. De csak azért, mert utálsz
mosogatni, Suho hyungra meg igazán ráfér egy kis házimunka.
– Egy hónapja annak, hogy visszaköltöztél, de még mindig nem csinálsz semmit –
hőzöng Jongdae, amint átlépi a szobám küszöbét. Ásítozva ülök fel az ágyban, és
nagyon remélem, hogy attól, mert nem látok, továbbra is tudok szemrehányóan
nézni. Kicsit kezd elegem lenni abból, hogy minden szabad percét arra fordítja,
hogy engem cseszegessen. Komolyan ennyire ráér? Beszélnem kell a vezetőséggel,
hogy adjanak neki több munkát, mert túlságosan unatkozik mostanság. Vagy
szereznem kéne egy csajt, aki leköti a figyelmét, leszívja az energiáját, bár
ezt elég nehéz lenne kiviteleznem az ágyból. – Nem gondolod, hogy élősködsz rajtunk?
Egész nap itthon lazsálsz, holott írhatnál dalokat, szerezhetnél zenét,
tehetnél valami hasznosat a bandáért. Így akarod leélni az életed? A pasid
eltart, te meg cserébe szexszel fizetsz? Sehun egy igazán érzékeny fiú, hidd
el, nem csak a szexre van szüksége. Fáj neki, hogy így lát téged, ahogy nekünk
is. Tudod, Sehun nem a két szép szemed miatt szeretett beléd…
– Hanem a formás fenekem miatt, tudom.
– Na persze! Akkor most
felvilágosítanálak arról, hogy nem tartozol abba a kategóriába, ahol a
testükkel hódítanak a férfiak. Te a humoroddal veszed le az embereket a
lábáról, amiből az utóbbi időben elég keveset tapasztaltunk.
– Nem akarnál felcsapni pszichológusnak?
Talán abban a szakmában jobb lennél, mint az éneklésben. – Oké, kezdem elvetni
a sulykot, hiszen Chen a világ egyik legfantasztikusabb énekese, de köztudott,
hogy a legjobb védekezés a támadás, ami sajnos rám is jellemző lett. Egyszerűen
nem tudom megérteni, miért zavarja őt, ha pihengetek a szobámban, amikor úgysem
tudnék mást csinálni. Arról volt szó, hogy költözzek vissza a dormba, aminek
eleget is tettem, azt viszont senkinek sem ígértem meg, hogy elkezdek dolgozni
vagy ilyesmi. Egyszer majd talán, bár ha ilyen tempóban haladok, tíz év is
kevés lesz arra, hogy teljesen összeszedjem magam.
– A sértegetés nem egyenlő a
humorossággal, ugye tudod?
– Te honnan tudnád, hogy milyen
humorosnak lenni, amikor sosem voltál vicces? – Na jó, igazság szerint rosszul
vagyok a saját szövegemtől, mégsem bírom leállítani magam. De azt szeretném,
hogy ne siettessenek, türelmesen várják ki, amíg magamtól akarom megtanulni a
látás nélküli élet fortélyait, mert azzal, hogy folyton piszkálnak, csak annyit
érnek el, hogy még inkább el fogom utasítani az elém táruló lehetőségeket.
Chennek egyszer sem jutott eszébe, hogy berakjon egy zenei alapot, és énekelni
kezdjen, hátha kedvet kapok, és csatlakozok hozzá, mindig csak a fejtágító
szövegeivel fáraszt, melyek hallatán jobban örülnék, ha siket lennék inkább.
– Te még a nyolcvan éves nagyapámnál is
reménytelenebb eset vagy, akit hosszú ideig kellett győzködni, hogy protkóra
cserélje az elrohadt fogait. Még szerencse, hogy legalább már a zuhanyzásra
ráveszed magad. Beleégett a retinámba a pucér tested látványa, amitől minden
második éjszakán rémálmok gyötörnek, úgyhogy simán beperelhetnélek az
egészségem károsításáért, mert a kialvatlanság nagyban rontja a
teljesítményemet.
– Valld csak be, hogy azóta is utánam
epekedsz. Azért vagy így kihegyezve rám, mert mostanában nem szorulok a
segítségedre a fürdés terén, igaz? Gyere, fürdess meg nyugodtan, Sehunnie nem
lesz féltékeny – közlöm lazán, mialatt ledobom magamról a pólómat.
– Miért akarod, hogy én is megvakuljak? – háborog magából kikelve. Istenem, add, hogy ezzel a húzásommal
sikerüljön kiűznöm a szobámból! Ha lehet, örökre! – Amúgy ezt neked hoztam.
Tök jó kritikát írnak benne Sehun új filmjéről, illetve magáról Sehunról. Milyen
kár, hogy nem tudod elolvasni… – Ez az ember tényleg kezd az idegeimre menni!
Képes a kezembe nyomni egy újságot, aminek még a körvonalait sem látom, Hogy
lehet valaki ennyire szívtelen? Ráadásul régen mindig imádtam átfutni a
Sehunról szóló cikkeket, és rendkívül bosszantó, hogy manapság lövésem sincs
arról, mi történik a nagyvilágban. Megszokásból belelapozok a magazinba,
valamiért jóleső érzéssel tölt el, hogy legalább végighúzhatom az ujjaim a
sorokon, amik a szerelmemet dicsérik. Megkérhetném ezt a majmot, hogy olvassa
fel nekem, de inkább éhen halnék, elvéreznék és még további száz egyéb módon
kínoznám magam, minthogy tőle vagy bárkitől segítséget kérjek.
– Te beiratkoztál egy pöcsképzőbe? Mégis
mit kezdjek ezzel? Ráadásul megegyeztünk, hogy akkor fogom megtanulni a
Braille-t, amikor te is, mire közölted az első órán, hogy ez nehezebb, mint az
összes kínai és japán karakter bemagolása egyszerre.
– Ezt elismerem, de felhívnám a
figyelmedet arra, hogy 2018-at írunk. Minden digitalizálva van, ez a cikk is
megtalálható a neten, azt pedig simán tudnád használni egy beszélő program
segítségével. Mellesleg azt említettem, hogy Sehun írt neked egy szerelmes
levelet? Egészen véletlenül léptem be az e-mail fiókodba, amikor erre a
szösszenetre bukkantam. Így kezdődik: „Szerelmem!” Hogy ez mennyire nyálas,
ugyanakkor klisés kezdés, igazán lehetne fantáziadúsabb… „Nem tudom, mikor
fogod ezt elolvasni, de azt akarom, hogy tudd…”
– Fogd be! Nincs jogod ahhoz, hogy
elolvasd, amit nekem írt.
– De hát nem is vagy rá kíváncsi? Tudod
mit? Én itt hagylak ezzel a laptoppal, amire rátelepítettem azt a programot, te
meg csinálj, amit akarsz.
Fél órán át makacsul vergődöm az ágyon,
azt ismételgetve magamban, hogy én ugyan hozzá nem érek ahhoz a géphez.
Egyrészt lusta vagyok megtanulni úgy használni valamit, hogy nem látom,
másrészt szégyellem, hogy segédeszközökre van szükségem. Nekem mindig is
sasszemem volt, még lézeres műtéttel sem kellett feljavítani, erre most
hagyatkozzak arra, hogy egy hang beszél hozzám a masinából?
A kíváncsiságom azonban legyőzi a
büszkeségemet, így végül macska módjára lopakodom oda az asztalomhoz, ahova
Jongdae helyezte a készüléket. Olyan óvatosan nyitom fel a fedelét, nyomom le
az entert, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatna.
Megugrok ijedtemben, amikor megszólal egy gépi hang, aztán megpróbálok
felidézni néhány billentyű kombinációt, amelynek segítségével egér vagy touchpad
nélkül is lehet használni a laptopot. Nem tagadom, további egy órába telik,
mire sikerül elolvasnom a levelet, illetve megértenem a hang hadarását, de a
végén hálát adok az égnek, amiért volt elég türelmem, és vissza tudtam magam
fogni, amikor megannyiszor szerettem volna a földhöz vágni a gépet. További hosszú
percekbe telik, amíg megnyitok egy új üzenetet, megkeresem az F és J
billentyűket, melyek alapján eltájékozódhatok a betűk között, majd gondolkodás
nélkül pötyögni kezdek. Túl korán kattintok rá a „küldés” gombra, utólag hallgatom
csak vissza, mekkora badarságokat jegyeztem le. Megeszem a kalapom, ha Sehun
ezen ki fog igazodni!
Több száz széttépett kép hever
körülöttem, nincs egy szabad felület a padlón, mindent beborítanak a miszlikre
szaggatott darabkák. Az történt, hogy a kezembe akadt öt albumnyi fotó, amelyek
ezt a hatást váltották ki belőlem. Meg tudtam állapítani, hogy az egyik például
polaroid, a másik egy újságból lett kivágva, vagy éppenséggel simán kinyomtatta
valaki, de ennyi nekem nem elég. A beszélő programmal végül is megbarátkoztam,
a képeken látható eseményeket azonban már senki nem adhatja vissza nekem.
Körülírhatják, elmesélhetik, mi van rajtuk, de az nem lesz ugyanaz.
Zokogva szakítottam ketté az első
példányt, majd folytattam a többivel, és egy idő után nem tudtam leállni.
Kényszeresen addig csináltam, amíg az összeset meg nem semmisítettem, aztán
persze megbántam, mert tudatosult bennem, hogy ezek után Sehunnak sem maradtak
emlékei a múltunkból. Eleinte úgy voltam vele, ha én nem láthatom a fotókat,
más se nézegesse őket, de ez csak egy újabb önző cselekedet volt részemről. Még
jó, hogy nem kattanok be annyira, hogy kiszúrjam a többiek szemét, hogy
egyenlőek legyenek velem!
– Ezeket eltűntetem, mielőtt más
bukkanna rájuk – mondja Sehun, amikor a szemétkupac közepén talál. Bánt, hogy
ismét ilyen állapotban vártam őt, ugyanakkor szerencsésebb, hogy ő érkezett
először haza, mert bele se merek gondolni, mit kaptam volna a banda keményebbik
felétől. Utálom magam, amiért Sehunt ilyesmivel terhelem egy fárasztó napot
követően, ahelyett, hogy vacsorát főznék neki, vagy legalább egy rohadt pizzát
rendelnék. És nem elég, hogy utánam kell takarítania, pluszban végignézheti az
újabb pánikrohamomat, amik az idő múlásával sem akarnak megszűnni. – Emlékszel
erre?
– Ez egy jégkrémes papír? Á, ezt akkor
ettük, amikor te epreset kértél, én karamellásat, de nekem nem ízlett az enyém,
ezért cseréltünk. – Sehun mindig is „feláldozta” magát értem. Az olyan kis
dolgoktól kezdve, minthogy azt a fagyit eszi meg, amit nem szeret, az olyan
jelentős döntésekig, hogy elutasít egy munkát, annak érdekében, hogy többet lehessen velem. Én
mikor tettem ezekhez hasonlót érte? Néha úgy érzem, hogy jobb lenne, ha egy
hozzá méltó párra lelne, és esküszöm, amint ez bekövetkezne, félreállnék az
útjából, mert annyira szeretem, hogy a legjobbat akarom számára. Sajnos én
messze nem vagyok az, és ezt most nem a vakságomra értem. Olyan
tulajdonságokkal rendelkezem, amik nem kedveznek egy egészséges kapcsolatnak.
– És erre emlékszel?
– Ez egy szalvéta? Öööö… Dubaiban
voltunk, amikor a pincér kábé fangörcsöt kapott meglátva minket, és nagy
zavarában a nyakamba öntötte a kólát. Eléggé ideges lettem, legszívesebben
hívattam volna a felettesét, de te odahajoltál hozzám, letörölgetted rólam a
folyadékot, és a közelséged elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak. – Emlékszem,
mindenki kidőlt a koncert után, alig várták, hogy ágyba bújhassanak, de mi a
fáradtság ellenére ellátogattunk abba az étterembe, amit Henry hyung annyira
dicsért. Másnap felhívtam őt, hogy elpanaszoljam neki, milyen kétbalkezes
pincérbe botlottunk, mire nevetve közölte, hogy vele ugyanez történt, és
tulajdonképpen azért küldött oda, hogy ugrasson, mert biztosra vette, hogy mi
is hasonlóan fogunk járni. A kaja meg a légkör klassznak bizonyult, úgyhogy
túlságosan nem panaszkodtam, és az volt a legjobb, hogy a bénázása után azt
mondta a pincér, hogy bármit tehetünk, így zavartalanul flörtöltem Sehunnal,
mivel a késői órának köszönhetően csak ketten tartózkodtunk a helyiségben. –
Sehunnie, ha most a kezembe adod azt a zsepit, amit a vérző orromra
szorítottál, menten rosszul leszek!
– Olyanból kettő is van. Ezt akkor
használtad, amikor Jongin behúzott neked egyet, miután lekaptad. Sosem gondoltam
volna, hogy ki lehet hozni annyira a sodrából, hogy megüssön valakit, ráadásul pont
téged, de úgy látszik, azzal túlfeszítetted a húrt. A másik pedig…
– A másiknál téged akartalak
megcsókolni, de véletlenül orrba fejeltél, ami elég erősre sikeredett, szóval
mázlim van, hogy nem törted el. – Próba után már csak mi maradtunk a teremben,
én pedig elhatároztam, hogy az lesz a legalkalmasabb pillanat arra, hogy
bevalljam Sehunnak, szeretem. Képtelen voltam kivárni, hogy hazaérjünk, hetek
óta tépelődtem magamban, hetekig nem mertem a szemébe nézni, de ott, akkor
majd’ kirobbantak belőlem a szavak. Sehun lehajolt, hogy bekösse a cipőjét, én
fölé tornyosultam azzal a szándékkal, hogy amikor felegyenesedik, a szájára
tapasztom az enyémet, de olyan hirtelen pattant fel, hogy már nem tudtam
kitérni előle, és a feje telibe találta szegény orromat. Azonnal a kezembe
nyomott egy zsepit, amit én fájón lüktető szaglószervemre szorítottam, de
kínjaim közepette végre elmondtam neki, amit szerettem volna, és miután nagy nehezen
elállt a vérzés, csókolózni kezdtünk, aminek egyhamar nem vetettünk véget. – Ha
most azt mondod, hogy egy használt óvszer is van nálad, én kicuccolok ebből a
szobából!
– Mi az, hogy egy? Mindet elraktam a
szeretkezéseink után, úgyhogy jó pár van. Na jó, csak vicceltem. Ezeket azért
őriztem meg, mert számomra fontosabbak a kézzel fogható emlékek egy-két képnél.
– Annyira romantikus vagy, szívem! Véres
zsepikkel, maszatos szalvétákkal és ragacsos jégkrém papírokkal rajtad kívül
senki más nem próbálna meg lenyűgözni valakit.
– Nézd, szerenádozhattam is volna, de az
nem lenne Oh Sehunos.
– Á, az nem szükséges, édes, mert a
végén még meg is süketülnék! – Nevetve Sehun karjába omlok, és lehúzom a
földre, ahol nemrégiben még halomban álltak a tönkretett képek maradványai. Az
a baj, hogy nélküle elveszettnek érzem magam, de nem várhatom el tőle, hogy az
egész napját velem töltse, hisz így is elég kárt okozok azzal, hogy én kiestem
a melóból. Pedig ha mindig mellettem lenne, nem tébolyulnék meg, nem rombolnék,
csak elvesznék a gyógyító érintéseiben, melyek nem adhatják vissza a szemem
világát, de a lelkemen keletkezett sebeket beforraszthatják. – Mit szólnál
ahhoz, ha ma este nem szexelnénk, hanem elmennénk vacsorázni, csónakázni, meg
ahová csak szeretnél? Gyűjthetsz néhány új emléket.
– Remekül hangzik a vacsi, a csónakázás,
meg bármi más, de azért utána még szexelhetünk is, nem? – Felkacagok ártatlanul
kiejtett, cseppet sem ártatlan kérdésén, és átadom magam nyakamat kényeztető
csókjainak. Egész napos netezéssel való ismerkedésem eredménye az lett, hogy
végül még egy étteremben is sikerült asztalt foglalnom, a csónakázást meg
Heechul hyung ajánlotta, akivel fel tudtam venni a kapcsolatot Skype-on
keresztül. Sőt, még Jongdae-nek is megüzentem, hogy megfogadtam a tanácsát, aki
egy csomó szívecskét küldött vissza öröme kifejezésének jeléül, amit szintén
felolvasott a gép. – Megkaptam a válaszodat a levelemre, de nem nagyon tudtam
kiigazodni rajta. Mi állt benne pontosan?
– Az, hogy nagyon-nagyon szeretlek!
– Au! Ki a franc vágott hozzám egy
papucsot? – jajdulok fel, amikor a fent említett tárgy a karomhoz csapódik. A
sorozásom nem marad abba; egymás után repülnek nekem különféle eszközök, amit
egy darabig visítozva tűrök, aztán felpattanok, hogy „megnézzem”, ki a tettes.
Könnyű hangtalanul bántalmazni egy vakot, mert sosem találná ki, melyik barom
mérte rá az ütéseket, de én ki fogom deríteni, hogy jól elpanaszolhassam Sehunnak,
hogy elláthassa a zaklatóm baját. – Kyungsoo-ya, tudhattam volna, hogy ilyen
barbár módszerekhez csak te folyamodhatsz! – verem hátba, miután
megbizonyosodom arról, hogy ő tört az életemre. Az utolsó, amit felém repített,
egy hajszárító volt! Ha ezzel fejbe talál, agyrázkódást is kaphattam volna.
Mellesleg szerintem tönkrement a zuhanás következtében.
– Végre felkeltél. Idefigyelj, Baekhyun,
ha nem írsz minimum két dalt a szóló albumomra, felhívom anyukádat, és
elmesélem neki, hogy mit művelsz. – Milyen furcsa az élet; amíg D.O
megjelenteti az első szóló minijét, én egy tapodtat sem mozdulok a négy fal
közül. Anya valóságos sokkot kapott a balesetemkor, hosszú ideig mellettem
volt, de miután kikerültem a kórházból, hazament, és azóta telefonon tartjuk a
kapcsolatot. Nem akarom, hogy a fülébe jusson, milyen magatehetetlen vagyok,
mert akkor megint aggódni kezdene. Olyan mesékkel ámítom őt, hogy az újoncoknak
adok zongoraleckéket, eljárok egy klubba, ahol látássérültek osztják meg a
tapasztalataikat, hogy az által nyújtsanak segítséget egymásnak, satöbbi. A
hely tényleg létezik, Suho hyung ajánlgatta nekem, csak hogy én a fülem botját
sem mozdítottam. Soo-ból azonban simán kinézem, hogy beváltja a fenyegetőzését,
ha nem teszek eleget a kérésének.
– Tisztában vagy azzal, hogy
feljelenthetnélek bántalmazásért?
– Azért már évekkel ezelőtt is
feljelenthettél volna. – Az igaz. Kaptam én már nagyobb ütéseket tőle, és
valószínűleg fogok is még a jövőben. Elborzadok, amikor megérzem azt a szörnyű
tárgyat, amit a kezembe tuszkol. Egy fehér bot. Jó ideje azon van, hogy
rávegyen a használatára, de minden alkalommal merev ellenállásba ütközik. A
beszélő program más volt; azt a szobám rejtekén szoktam alkalmazni, aminek
maximum a társaim lehetnek a szem és fültanúi, ha viszont egy ilyen
segédeszközzel közlekednék az utcán, azt az egész világ látná. Egyszerűen nem
tudom elfogadni, hogy pár hónapja még a színpadon ráztam a hátsóm, mára pedig
egy bottal kéne járnom az utakat.
– Nem értem, te meg Chen miért nem
szálltok le rólam. A többiek olyan kedvesek hozzám…
– Attól nem fogsz előrébb jutni, hogy
Minseok hyung ágyba viszi neked a kávét, ahogy attól sem, hogy Chanyeol meg
Jongin felváltva lesik a kívánságaidat. Tudom, hogy sokkal vonzóbb számodra a
kényelem, a babusgatás, de nem élhetsz így örökkön-örökké. Sok dolgot meg
tudnál csinálni, ha akarnál. Szeretnéd, hogy felhívjam Lay hyungot? – Ó,
basszus, csak azt ne! Ő nincs itt, hogy napi szinten lezsibbasszon, de amikor
alkalma nyílik rá, órákon keresztül vet alá sajátos agymosásának, ami még a
ChenSoo kettős együttes munkáját is felülmúlja. Például képes volt elmenni egy
olyan intézetbe, ahol leukémiás gyerekek fekszenek, akiknek már csak néhány
hetük van hátra, és odaadta pár kicsinek a telefont, hogy ők motiváljanak
engem. A kölykök eszméletlen cukik voltak, mind imádta az EXO-t, és több
életigenlés szorult beléjük a haláluk kapujában, mint belém, akinek csupán
annyi problémája van, hogy ezentúl a fülére kell hagyatkoznia, ha filmet néz.
Lay hyung mesterkedésének köszönhetően napokig mélységes letargia gyötört,
mégsem tudtam változtatni az alap álláspontomon.
– Nem egyezhetnénk meg abban, hogy írok
három dalt a szóló albumodra, és te nem háborgatsz többet ezzel az izével?
– Nem áll az alku, haver. És ha szép
szóval nem tudtalak rávenni arra, hogy használd, akkor piszkosan játszva fogom
elérni. Nálam van a nyaklánc, amit Sehuntól kaptál. Gyerünk, vedd el, mielőtt
véletlenül valami baja esne. Ugye tudod, hogy képes vagyok kárt tenni benne?
– Ne már! Az Sehunnak is fájna, és őt
nem akarod bántani.
– Én téged sem akarlak bántani, te
hülye, nem veszed észre? – Kyungsoo ingerülten kivágja a szobám ajtaját,
miközben folyamatosan beszél hozzám, hogy a hangja alapján követni tudjam.
Amikor meghallom, hogy már a bejárati ajtónál jár, felkapom azt a nyavalyás
botot, és a nyomába eredek. Az a cél lebeg előttem, hogy amint utolérem, jól
elverem vele, így nem akaszt ki annyira, hogy a kezemben van. Kyungsoo nem
lassít, én pedig nem teketóriázhatok, ha tartani akarom vele a lépést. A
lépcsőkhöz érve megkönnyebbülök, mert a korlát segítségével gyorsabban lejutok,
bár az lett volna a legjobb, ha a liftet választja, de azzal nem állított volna
elég nagy kihívás elé.
Az utcán kétségbeesve megtorpanok, hisz
ismeretlen terepre tévedtem. Néha voltam kint Sehunnal, de az teljesen másnak
hatott, amikor a kezét fogva andalogtunk el az autóig. Mellette abszolút
biztonságban éreztem magam, Kyungsoo viszont kikészíti a maradék idegszálaimat
is, de olyan dühös vagyok rá, amiért ezt teszi velem, és annyira féltem azt a
flancos nyakláncot, hogy nem állhatok meg. Utasításokat ad, mi szerint vagy pásztázzak,
vagy ingázzak a bottal, amitől még jobban begőzölök, mivel nem vagyok tudatában
annak, mit jelentenek ezek a kifejezések. Elmagyarázza, mire figyeljek, hogy
használjam a fülemet és a kezemben lévő eszközt tökéletesen a szemem helyett, nekem
pedig az fut át az agyamon, hogy olyan magabiztossággal beszél, mintha szakértő
lenne. Ez az idióta megtanulta a vakon közlekedés mikéntjét, azért, hogy aztán
megtaníthassa nekem, amiért én nem voltam hajlandó fogadni a trénert?
Részben a meghatottságtól, részben a kimerültségtől
pityeregni kezdek, ezzel egy időben majdnem sikerül besétálnom egy autó elé,
amelynek tulajdonosa nagy dudálás meg anyázások közepette padlógázzal
továbbhajt. Úgy megijedek, hogy a reszketéstől összecsuklik a térdem, minek
következtében a járda szélére esve találom magam. Le merném fogadni, hogy
Kyungsoo nem jön oda hozzám; megvárja, amíg lecsillapodom, aztán higgadtan
visszanavigál a dormba, de ezúttal tévedek, mert hirtelenjében megérzem a
testem körül védelmező karjait, és a fülemben hallom nyugtató suttogását, ami
arról biztosít, hogy minden rendben lesz. Remegő kézzel felcsatolja rám a
nyakláncot, majd visszahúz a vállára, hogy abba temethessem könnyektől nedves arcom.
– A fehér bot csak átmeneti megoldás.
Mit szólnál ahhoz, ha igényelnénk neked egy vakvezető kutyát? – kérdezi a
hajamat simogatva. Ez az opció nem is jutott eddig eszembe. Ha bottal mennék az
utcán, szánalommal tekintenének rám, mert az emberekben ilyenkor automatikusan
az a gondolat jelenik meg, hogy attól, mert nem lát valaki, szar élete van,
zsigerből jövően sajnálni kezdik, holott a vakság ellenére lehet, hogy sokkal
több jó dolog történik vele, mint azzal, aki szánja őt. Ha azonban egy kutyus
hűséges társként, segítőként jönne az oldalamon, őt vennék észre előbb. Gügyögni
kezdenének hozzá, hogy milyen aranyos, nem az merülne fel rögtön bennük, hogy
jaj, szegény, szerencsétlen srác, hanem a kutya iránt érdeklődnének.
– Soo, felhatalmazlak arra, hogy a lakásban található összes tárgyat hozzám vágd,
ha farok vagyok. Köszönöm, hogy minden bizonnyal kék-zöld lettem, hogy majdnem
elütött egy kocsi, és hogy vagy nekem! – Sikerül őt is megríkatnom, de azért a
megtorlásról nem feledkezek meg, úgyhogy miután kibőgtük magunkat, letámadom a
bottal. Igazat kell neki adnom, mert attól függetlenül, hogy jól esik az,
amikor ajnároznak, nagyobb hasznom származik abból, ha vannak olyan tökös
legények, akik nem restek móresre tanítani. Azt hiszem, mégiscsak szerencsés
csillagzat alatt születtem. Nem haltam meg a balesetben, és olyan családot kaptam
az égtől, melynek minden tagja egytől egyig fontosabb számomra bármelyik ostoba
érzékszervemnél. Ők helyettesítik a szemem, lelket öntenek belém, és melegséget
költöztetnek a szívembe, ha én telet ébresztenék benne. Ők a legcsodálatosabb
csapattársak, akiket kívánhattam volna magamnak.
Amikor kicsi voltam, gyakran építettünk
a bátyámmal várat, akár homokból, akár kockából. Baekbeom hamar feladta, nem
volt türelme ahhoz, hogy ilyesmivel bíbelődjön, inkább elment focizni,
otthagyva a félkész munkát. Én mindig befejeztem, amit elkezdtem, és utána
percekig gyönyörködtem a művemben. De valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag
végül állandóan porig romboltam azt, amire korábban igazán büszke voltam.
A reptéren állva ez az emlék játszódik
le újra meg újra a fejemben. Kőről kőre felépítettem az életemet, közben folyt megannyi
könny és veríték; nem egyszer akartam megfutamodni, de mindig akadt valaki, aki
elkapott, amikor a szakadék mélyére ugrottam volna. Rengeteg mindent
megtanultam, munkába álltam, ami persze nem lehetett ugyanolyan, mint régen, a
semminél azonban jobb volt. Boldogan éltem a szerelmemmel, a barátaimmal, csakhogy
nem elégedtem meg ennyivel, pedig hány hajléktalan cserélt volna velem szívesen,
hány utolsó napjait taposó ember lett volna a helyemben. Én azonban csak úgy,
mint gyerekként, mindent felégettem magam körül, és az a legszomorúbb az
egészben, hogy meg sem tudom magyarázni, miért tettem.
Talán a ma este rendezett nagykoncertünk
verte ki végleg a biztosítékot nálam. Nem törődhettem bele, hogy amíg a többiek
bejárnák a színpadot, én az egyik sarkában gubbasztanék egy átkozott széken.
Értékelnem kéne, hogy a kiadóm nem dobott ki abban a pillanatban, hogy
haszontalanná váltam, erre úgy hálálom meg a felém tanúsított kedves
gesztusukat, hogy egy szó nélkül elmenekülök. Egyetlen cinkosom volt a
cselszövésben, akinek még a nevét sem tudom. Egy gyakornok a cégnél, akiben
láttam annyi spirituszt, hogy helyettesíthetne engem. Betéve tudja a dalainkat,
a hangja természetesen nem olyan jó, mint az enyém, de a stílusát imádni fogják
a fanok. Mindenki szörnyen mérges lesz rám, amikor találkoznak vele a
helyszínen, a közönség eleinte semmit sem fog érteni az egészből, miután viszont
bebizonyítja, hogy méltó utódomra leltem benne, el fog párologni a haragjuk.
Nem tudom megmondani, hány alkalommal
szálltam már repülőgépre, de sosem éreztem még annyira magányosnak magam, mint
most. Az úti cél Kanada, ami szintén egy random választás volt abban a reményben,
hogy ott senki sem fog rám találni, és új életet kezdhetek egy hírnév nélküli
emberként. Páran nyilván ismernek arrafelé, de smink és menő cuccok híján talán
megmaradhatok az anonimitás szintjén. Nem álltatom magam azzal, hogy könnyebben
fogok boldogulni távol a szeretteimtől, de abban bízok, hogy idővel
mindannyiunknak jobb lesz így.
Vajon újra lehet építeni egy várat, ami
egykor pompásan feszített a romjaiból? Mielőtt elkövethetném életem legnagyobb
baklövését, meggondolom magam, és az ellenkező irányba indulok. Számtalan
romantikus filmben láttam, hogy a főhős kirohan a reptérre a szerelme után, ami
az én valóságomban nem történik meg, de ez nem is baj, mert Sehun eleget
hősködött már értem. Itt az ideje annak, hogy én bújjak Superman bőrébe. Egy idegentől
kérek segítséget, ami azért nagy szó, mert sokáig még a társaimtól sem akartam
elfogadni. A férfi leint nekem egy taxit, biztonságba helyez, majd a sofőr
veszi át a segítő szerepét, amikor az autóból kiszállva egészen a csarnokig
kísér. Öröm járja át a lelkem, mert úgy érzem, ezek az emberek nem szánalomból
közelítettek meg, a bennük lakozó kedvesség késztette őket arra, hogy ne
hagyjanak magamra, amitől még határozottabbá válok.
A show elkezdődött, de nem gurulok dühbe,
amiért elkéstem. Sosincs késő semmire. Akik azt mondják, „már túl késő
beiratkoznom egy egyetemre”, „túl késő gyereket vállalnom”, ezzel a
kifejezéssel palástolják a lustaságukat vagy a nem akarásukat. Hallom, hogy
Jongdae kristálytisztán, erőteljesen énekel, amiből nem rí le, hogy milyen csalódott
valójában. Amikor azonban Jongin beszélni kezd, egyértelművé válik számomra,
hogy pattanásig feszültek az idegeik, csak valaki jobban el tudja rejteni az
aggodalmát, mint mások.
– Sehunnie? – Meghökkenek, amikor konkrétan
átesek egy földön kuporgó alakon, akit egy gyors ellenőrzést követően kétség
kívül beazonosítok. Sehun hitetlenkedve elhúzódik egy pillanatra tőlem,
gondolom, jól szemügyre vesz, hogy ellenőrizze, biztosan nem álmodik,
majd szorosan a karjába zár. Megérdemelném, ha a kis húzásom után örökre
szakítana velem, ahogy azt is, ha a srácok többé szóra se méltatnának, a szívem
mélyén mégis azért könyörgöm, hogy az a vár legyen szilárdabb, mint valaha.
A Baekhyun-pótlék elviharzik mellettem,
eltökélten tart a színpad felé, amikor megragadom a csuklóját. Tisztában vagyok
azzal, hogy mások érzéseivel játszom, hogy ő még csak egy kölyök, aki bármit
megtenne a siker érdekében, de nem engedhetem, hogy az én csapatom részévé
váljon. Megfogadom, hogy beszélni fogok a vezetőséggel, megkérem őket, hogy
minél hamarabb debütáltassák, ennél többet azonban nem tehetek az érdekében.
Hibát követtem el, amikor belerángattam ebbe az egészbe, de vállalom, hogy a
jövőben jóváteszem a bűneimet.
– Még hogy hozzam rendbe Sehun sminkét?
Nem erről volt szó, nem ezt beszéltük meg…
– Neked ő Sehun hyung, és mivel én
vagyok a főnök, azt csinálod, amit mondok. Ha azt kérem tőled, hogy menj, és
vegyél nekem tíz darab Calvin Clein alsógatyát a saját pénzeden, megteszed,
érthető voltam? – A fiú flegma fújtatásából arra következtetek, hogy ezerszer
elátkozott magában, szóval figyelmesnek kell lennem, nehogy eltörjön a lábam,
vagy esetleg nőjön még egy fejem. Miután mindkettőnk külsejét rendbe szedi
újdonsült segédünk, megszorítom Sehun kezét, és a fülébe súgom, hogy a kellő
pillanatban vezessen a színpadra. Érzem rajta, hogy izgul, de érdekes módon
belőlem minden lámpaláz tovaszállt, amikor tudatosult bennem, hogy ezt kell
tennem, ez az én utam, amiről nem térhetek le csak úgy.
Amikor a többiek lerohannak átöltözni,
elnémulnak, amint meglátnak, aztán kapok egy tockost, feltehetőleg
Kyungsoo-tól, végül mindannyian zokogva gyűlnek körém, hogy jól
megnyomorgathassanak. Mielőtt otthagynám őket, felszólítom a gyakornok
gyereket, hogy az ő sminkjüket is intézze el, majd határozott léptekkel követem
Sehunt a rivaldafénybe.
Amikor az egész stadion az én nevem
skandálásától visszhangzik, földöntúli boldogság kerít a hatalmába. Ezek az
emberek akkor is szeretnének engem, ha kiderülne, bankot raboltam, nem
hagyhatom őket cserben az ostoba kételyeim miatt. Leülök a zongora mögé, és
belefogok abba a dalba, amit kifejezetten erre az eseményre komponáltam.
Létrehoztunk egy közös produkciót Sehunnal, amíg én kiéneklem magamból a
fájdalmam, ő a táncával személyesíti meg az érzéseimet. Éles tőrként fúródik
belém az a ténymegállapítás, hogy mihelyst oldalra fordítom a fejem, nem
láthatom a kedvesemet, pedig régebben órákon át néztem, ahogy táncolt. Vannak dolgok,
amik hiányozni fognak, nem tehetek róla, ettől függetlenül nem fogok gyáva
kutyaként viselkedni az elkövetkezendő időben.
Hirtelenjében arra leszek figyelmes,
hogy Sehun a dal végeztével megfogja a kezem, és a színpad közepére vezet. Nem
tudom, mi történik, ilyet egyszer sem gyakoroltunk, ezért kezdetben kicsit
megijedek, de aztán emlékeztetem magam, hogy Sehun mindig csak a javamat
akarja, úgyhogy nem állok ellen, bármi következzen. A zene a hangfalakból szól
tovább, amikor táncolni kezd velem. Hozzám simuló testének köszönhetően érzem
minden mozdulatát, az irányításával pedig meg tudom csinálni, amit ő. Azt
hittem, ezentúl nem követhetem nyomon a lépéseit, de egymásba olvadva sokkal
jobb, mintha csupán távolból nézném. Sehun ismét meglepett, újra
bebizonyította, hogy szinte bármit megtehetek annak ellenére, hogy nem látok.
Amikor a lábunk egy ütemre lép, a szívünk egy ritmusra dobban, rádöbbenek, hogy
a legfontosabb dolgok szemmel nem is láthatóak: az összetartozás, a boldogság,
a szeretet, a nevetés, a vágy; ettől függetlenül léteznek, és nagyobb
szükségünk van rájuk, mint bármilyen vizualizációra.
Sehun továbbtetézi az előző ötletét azzal,
amikor elenged, hogy egyedül folytassam a táncot. Megrémülök, mert úgy
gondolom, nélküle nem fog menni, ő az, akibe kapaszkodva bármilyen sötét órát
is túlvészelek, ha viszont magamra hagy, elveszetté válok. A rajongóink
bíztatása azonban erőt ad, így egy mély lélegzetvétel után azt teszem, amit a
szívem diktál. Nem a régi koreográfiánk egyikéhez nyúlok, improvizálni
próbálok, ami rosszul is elsülhetne, de ha hiszek magamban, meg tudom csinálni.
Bármit megtehetek, amit igazán akarok. Hamarosan annyira elhatalmasodik rajtam
az extázis, hogy már abban sem vagyok biztos, mit művelek éppen, mégsem állok
le, mert túlságosan tetszik ez a delíriumos állapot. Egy sztár vagyok, egy
csillag, aminek a fénye kihunyt egy időre, de amint újraéled, fényesebben ragyog,
mint valaha. Én a színpadra születtem, és ezt nem változtathatja meg semmilyen
baleset, egyszerűen a véremben van a zene, amit senki nem irthat ki onnan. Majd
ha a koporsóba tesznek, lenyugszom, addig is folytatódjon a vigasság!
– Az esés is a show része volt? –
érdeklődik kuncogva Minseok hyung, amikor egymás hegyén-hátán elterülünk az
öltözőben. Hát igen, egy valamire való lányregényben nem taknyolt volna egy
hatalmasat a főszereplő a tökéletes produkciója végén, hogy azzal mindent
elrontson, de nem én lennék, ha zökkenőmentesen fejeztem volna be. Mellesleg
nem rázott meg a dolog, mert Sehun rögtön ott termett, hogy felsegítsen, a
közönség szeretete pedig töretlen maradt. Százszor is elbukhatok, ők mindig mellettem lesznek, hogy talpra rántsanak.
– Szerencséd, hogy összeszedted magad,
Baek, mert a menedzserek már azt pedzegették, hogy Suho hyung fog helyetted a
CBX-be kerülni, de szerintem borzalmas lenne az a név, hogy ChenSuXi – meséli
Jongdae, miközben lelöki rólam Jongint, hogy közelebb férkőzhessen hozzám.
Mindenki egymás szavába vágva kezd beszélni, arról érdeklődnek, jól vagyok-e, mit
terveztem pontosan, mi változtatta meg a véleményemet, és én minden kérdésükre készségesen
válaszolok. Tudniuk kell, hogy nálam semmit sem vehetnek biztosítéknak, megeshet,
hogy egy hónap múlva előrukkolok a következő baromságommal, de azt az egyet
kétségek nélkül állíthatom, hogy ha zavarodottságomban ki is repülnék a fészkemből,
előbb-utóbb visszatérnék, mert számomra csak ott létezik otthon, ahol ők
vannak. Ugyanakkor nem akarom, hogy ezentúl mindennap azon aggódjanak, hogy
talán ma lesz annak a napja, amikor ismét megbolondulok, és szívből remélem,
hogy erre nem is fog sor kerülni többé.
– Szeretnék Sehunnal abba a lakásba
költözni, amit a balesetem után kaptam. Persze csak akkor, ha ő is benne van. –
A kedvesem beleegyezőn megszorítja a kezem, és nyom egy röpke csókot a számra,
amitől a többiek hangos fújolásba kezdenek. Imádok a srácokkal élni, és tuti,
hogy gyakrabban fogunk vendégeskedni náluk, mint képzelnék, de akarok egy olyan
helyet, ahol csak ketten vagyunk, mint egy normális pár. Ahol nem kell attól
tartanunk, hogy mikor rúgja ránk Chanyeol az ajtót, hogy játszani hívjon
minket, miközben nekünk éppen máshoz van kedvünk, vagy mikor ront a szobánkba
kopogtatás nélkül Minseok hyung, hogy elvégezhesse kényszeres takarítási
mániáját.
– Végre egy értelmes ötlet pattant ki a
fejedből. Akkor mától jól aludhatok! – sóhajt fel Kyungsoo arra a nem kevés
éjszakára célozva, amikor nem fogtuk vissza magunkat a hangunk kieresztése
terén szex közben. Főleg én. Mondjuk másnap mindig kamatostul megfizettünk a rosszalkodásunkért,
mert szépen levezette rajtunk a kialvatlanság okozta feszültségét, ami
véleményem szerint hiányozni fog neki.
– Én nem akarom, hogy elmenjetek. Mi
lesz velem a legjobb barátaim nélkül? – motyogja Chanyeol szipogva, mire Sehun
arrébb csúszik, hogy megveregethesse a vállát.
– Szerintem D.O hyung szívesen lesz a
legjobb barátod, miután mi elmegyünk – jegyzi meg iróniától csöpögő hangon,
Chan pedig kapva az alkalmon rögtön Soo nyakába csimpaszkodik, de csak egy
fejbevágást kap cserébe. Legalább Kyungsoo-nak lesz kit püfölnie helyettem.
– Gyerünk vissza a színpadra! Élvezzétek
ki ezt az egyedülálló alkalmat, mert legközelebb már az egész koncerten részt
fogok venni, és akkor úgyis túlragyoglak titeket egytől egyig. – Méltatlankodó
felmorranás hullámzik végig a csapaton, de azért nagy nehezen felkászálódnak, majd
egymás után kiszállingóznak a helyiségből. Sehun marad utoljára, és mielőtt ő
is csatlakozhatna a többiekhez, a nyakamba fúrja a fejét. Már nem vagyok azon a nézőponton, hogy mást kéne szeretnie. Megtiszteltetés, hogy a hibáimmal együtt
engem választott, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ezekből a
hibákból egyre kevesebb legyen.
Emlékszem arra a szappanoperára, amiért
a nagyiék odavoltak kiskoromban. Egy vak lányról szólt, aki a végén
visszanyerte a látását egy műtétnek köszönhetően. Az én esetemben már az elején
leszögezték az orvosok, hogy ne ábrándozzak a gyógyulásról, de ebben a
történetben nem is ez jelentené a boldog befejezést. Az én happy endem a szerelem
és a barátság, illetve az, hogy megtanultam elfogadni magam olyannak, amilyen
vagyok. Szerintem ez sokkal nagyobb kincs annál, mintha holnap egy csoda
következtében megjavulna a szemem. Számomra Sehun a csoda, akit izgatottan
várok a többiekkel egyetemben, hogy a koncert végén újra és újra köszönetet
mondhassak nekik, na meg hogy Baekhyunos módra megünnepelhessük a
visszatérésemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése