TIMELESS ~ 11 ~ Time to say goodbye

– Hogy tehetted ezt velem? Képes voltál fél éven keresztül becsapni? Megint kitörölted az emlékeimet, pedig nem egyszer kértelek meg arra, hogy ne csinálj ilyet! Ne játssz Istent, mert nem vagy az! Ha az lennél, akkor nem halnál meg pár év múlva!

Mielőtt bármit mondhatnék, Youngjae összeesik, ezért a kiborulás helyett a cselekvésen a sor. Épp ma akartunk visszamenni az idejébe, mert kezdett fizikailag gyengülni, de valószínűleg azért erősödött fel a folyamat, mert találkozott az itteni énjével, aki a személyes jelenlétével sokkal hatékonyabban szívta el az energiáját, mint amikor távol éltek egymástól. Vajon mi történhetett? Fél évig olyan jól ment minden, erre pont akkor leplezi le a titkolózásomat, amikor végre visszatérhetünk a szeretteinkhez.

Gyorsan beütöm az óráinkba a megfelelő adatokat, hogy a következő pillanatban már 1993. decemberében lehessünk. Az érkezésünk kicsit furára sikeredik, ugyanis az egész család szeme láttára bukkanunk fel, akik rémülten veszik szemügyre az ájult Youngjae-t. Elsőre azt hihetik, valami nagyobb baj történt, de hamar megnyugtatom őket, bár amint a kedvesem magához kezd térni, minden nyugalom tovaszáll. Amikor realizálja, hogy hol vagyunk, dühösen mered rám, olyan dühösen, mint még soha, majd letépi a csuklómról az órámat, hogy haragos pillantások közepette elvehesse tőlem.

– Nem fogom visszaadni az órádat, mert nem bízom benned többé. Ha nálad van, úgy játszadozhatsz velem, ahogy a kedved tartja, és nekem ebből most lett elegem! – Anélkül, hogy üdvözölné a testvérét vagy a szüleit, a szobájába vágtat, aminek az ajtaját jól hallhatóan kulcsra zárja. Szóval ezzel azt jelzi számomra, hogy nem áll szándékában mellettem aludni ma éjszaka. Vagy talán az egyik elkövetkezendő éjszakán sem. Igazság szerint lesokkol a viselkedése, ugyanakkor teljes mértékben megértem. Ha annak idején kéz a kézben sirattuk volna a jövőt, most nem érezné úgy, hogy elárultam. Lehet, hogy önző vagyok, de semmiért nem cserélném el azt a csodás együtt töltött fél évet, és ha visszamehetnék az időben, ugyanúgy cselekednék, mint akkor. Azt reméltem, az összes hátralévő évem ilyen boldogan telhet majd, de túl optimistának bizonyultak az elvárásaim. Youngjae most túl mérges ahhoz, hogy felfogja, milyen rohadt nehéz volt nekem minden egyes pillanat, amikor visszafojtottam az engem mardosó könnyeket, amikor úgy csókoltam, hogy nem zokogtam fel a szívem folyamatos sajgása végett…

– Felvilágosítanál arról, hogy mi történt köztetek? – lép oda megsemmisült alakomhoz Yongguk hyung. Képtelen vagyok a szemébe mondani, hogy nem sokára meg fogok halni, ezért enyhén megrázom a fejem, majd sarkon fordulok, hogy még nem tudom, hol, de ne ebben a házban töltsem az éjszakát. Hyung azonban könnyűszerrel elkap, hiszen egy csiga lassúságával vetekedve céloztam meg a kijáratot, és határozottan maga felé fordít.

–  Hagyj elmenni, kérlek! Ha majd Youngjae lenyugszik, elmondja, mi történt, én nem tudom…

– Alszom a kanapén. A szobám Zeloé meg a tiéd, biztos sok megvitatnivalótok van. – Elengedi a karom, nem rángat vissza erőszakosan a házba, megadja nekem a választás lehetőségét. Hálás vagyok neki azért, amiért nem faggat addig, amíg meg nem török, és a hideg utcán alvás helyett belemegyek az ajánlatába. Sajnálom őt, mert lerí róla, mennyire aggódik értünk, de az sem segítene rajta, ha elmondanám neki az igazságot, sőt, az csak tetézné a rossz érzetét. Miért tartom magam hibásnak? Miért fáj annyira, hogy másoknak fájdalmat okozok, amikor nem önszántamból teszem?

Zelo mellém heveredik az ágyon, de nem szól hozzám, hagyja, hogy némán bámuljam a plafont, amíg nincs kedvem máshoz. Tudom, hogy érzi, nagy a baj, ezért nem kezd kíváncsiskodni, és ezért simít vigasztalón a kezemre. Nagyon hiányzott már, és annyira örülök, hogy mellettem van, mégis könnyeket csal a szemembe az a tudat, hogy nekem Youngjae mellett lenne a helyem. Vajon ő mit tenne fordított helyzetben? Szerintem addig dörömbölne az ajtómon, amíg be nem törne, hogy aztán szemtől szembe könyöröghessen a bocsánatomért. Átölelne, még ha nem is akarnám, hozzám bújna, hogy tojva a sértődöttségemre tudassa velem, a történetünk nem érhet így véget. És mit csinálok én? Konkrétan a nagy semmit.

– Képzeld, Youngjae frászt kapott a 3D-s mozitól. Látnod kellett volna az arcát, amikor ráadtam a szemüveget! – Kurtán felnevetek a fejemben megjelenő kép hatására, és muszáj részletekbe bocsátkoznom annak érdekében, hogy még egy kis időre száműzzem a körülöttem ólálkodó árnyakat, és az emlékek segítségével újraéljem azt az időt, ami életem legboldogabb korszakát képezte.

Amikor visszaugrottam az időben, az ottani családom emlékeit nem semmisítettem meg, mert az idősebb Youngjae-t semmi pénzért nem fosztottam volna meg attól a pár édes órától. Előbb búcsúztam el tőle reggel, így a tökéletes időzítésemnek köszönhetően félúton találkoztam Jae-vel, aki éppen a ház felé tartott, de sikerült lebeszélnem az úti céljáról, hogy helyette a mozit támadjuk be. Tudtam, hogy egy zacskó popcornnal bármikor levehetem a lábáról, és már előre kárörvendtem magamban, mert abban is biztos voltam, hogy furcsállni fogja azt a fajta filmet, amire elviszem.

– Minek ez a szemüveg? Nincs semmi baj a látásommal… – kezdte a méltatlankodást, amikor a jegyszedő lány a kezébe nyomta a film élvezéséhez szolgáló eszközt. A megjegyzését hallva a csaj úgy nézett rá, mint egy marslakóra, de amint rávillantottam a legelbűvölőbb mosolyomat, azt is elfelejtette, hogy hányadik születésnapját ünnepelte idén.

A teremben nem sokan tartózkodtak rajtunk kívül, mivel a kora délelőtti órákat tapostuk. Youngjae azt mondta, neki teljesen mindegy, melyik filmet nézzük meg, ezért voltam olyan jó fej, hogy a legijesztőbbet választottam ki a palettáról. Egy romantikus-vígjátékhoz nem lett volna kedvem abban az állapotban, egy semmitmondó horror azonban jó mókának ígérkezett. Már azon jót derültem, hogy Jae milyen fejeket vágott a reklámok alatt, hiszen egyfolytában olyan kütyüket mutogattak a vásznon, melyekkel ő még életében nem találkozott. Fél percenként odafordult hozzám, és nagy kíváncsian megérdeklődte, hogy mit mire használnak, majd a lelkemre kötötte, hogy a film után mindenképpen menjünk el egy plázába, hogy élőben megszemlélhesse a figyelmét felkeltő tárgyakat.

– Dae, te nem szeretsz engem! Rájöttél, hogy az érzelmeid már nem ugyanazok, mint régen, ezért hoztál el erre a borzalmas helyre, igaz? Most éppen abban reménykedsz, hogy szívrohamot kapok, ugye? – Hangosan felnevettem riadt tekintetét látva, ami nem állta meg a helyét lévén, hogy abban a pillanatban kínoztak halálra egy fiatal lányt. Megkegyelmezve neki odahúztam magamhoz, és egy gyengéd csókot leheltem az ajkára, hogy ne kelljen végignéznie a kiscsaj haláltusáját, épp elég volt azt hallani is.

Vannak dolgok, amik sosem változnak, ugyanis a popcorn fele megint rajtam végezte, viszont ezúttal azért borult rám, mert Jae az életét mentve pattant fel a székéről, hogy minél messzebb iszkolhasson a gyilkostól, aki a három dimenziónak köszönhetően minket vett üldözőbe. Amikor utolértem a kijáratnál, megkértem, hogy bírja már ki a fennmaradó fél órát, hadd ne menjen kárba az a kisebb vagyon, amit kifizettem a jegyekre, mire egy szemforgatás kíséretében visszaült a helyére. Nekem muszáj volt kimennem a mosdóba a bevitt kóla mennyiség miatt, de sajnáltam őt egyedül hagyni, ezért szóltam az előttünk ülő pasasnak, hogy vegye át a helyem arra az időre, amíg kiszaladok pisilni.

A mosdóban a semmiből tört rám a zokogás, ami váratlanul ért, mert amíg bent voltam, teljesen ki tudtam kapcsolni az agyam zakatolását. Majd’ belehaltam abba a gondolatba, hogy Youngjae egyedül fog rajzfilmeket nézni a fiunkkal, hogy nem leszek ott mellette, amikor le kell szidni Daewont, amiért túl korán néz titokban korhatáros jeleneteket. Mindenről az elcseszett jövőkép jutott az eszembe: nem szajkózhatom azt a gyereknek, hogy ne igyon sok kólát, amikor én is azt teszem, nem kell majd azért feszengenie, hogy neki két apukája van, mert csak egy szülője lesz, aki bár mindent meg fog adni a fiának, nélkülem nem lesz boldog…

Idejében vetettem véget a kezdődő pánik rohamomnak, mert nem kockáztathattam meg azt, hogy Youngjae utánam jön, ha túl sokáig maradok távol. Visszaérve meglepett, hogy a fickót, akire a páromat bíztam, nem találtam a helyemen, Jae viszont sokkal higgadtabbnak tűnt. Elmesélte, miről maradtam le, aztán közölte, hogy ennél unalmasabb filmet még életében nem látott, meg hogy szomorú, hogy 2012-ben ennyire leesett a színvonal, és a finálé helyett inkább nekem szentelte a figyelmét. Tetszett benne, hogy egy percig sem zavartatta magát amiatt, hogy a hátunk mögött ülők is minket néztek a film rovására. Érdekes módon ha ő velem volt, teljes mértékben el tudtam lazulni. Amikor a mosdóban sírdogáltam, azt hittem, ez már mindig így lesz, hogy amikor hozzám ér majd, még jobban hatalmába fog keríteni a szomorúság, de Youngjae varázserővel bírt, amit boldogan fogadtam magamba.

Amikor elsötétült a képernyő, furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Nem vagyok egy ijedős fajta, de akkor a hátamon is felállt a szőr, ezért megragadtam Jae kezét, hogy minél előbb kikerülhessünk a teremből, csakhogy az ajtó zárva volt. Rémülten vettem észre, hogy olyan sokáig csókolóztunk, hogy addigra a többiek elhagyták a helyiséget, csupán mi maradtunk, meg az egyre vérfagyasztóbb hangok.

– Az az alak, akit mellém ültettél, nagyon gyanús volt! Amikor egy percre elfordultam, felszívódott, és éreztem, hogy valami rosszban sántikál, csak nem akartalak téged megijeszteni. Meg fog minket ölni, Dae! – Szépen lassan engem is elfogott a rettegés, és minél több időt töltöttünk bezárva, annál nagyobb méreteket öltött bennem. Azt beszéltem be magamnak, hogy biztos ez a büntetésem azért, amiért hazudok Jae-nek, és hamarosan beletörődtem abba, hogy egy valódi horror áldozatai leszünk. Volt jó oldala is, hiszen együtt hallhattunk volna meg, és a szerelmemnek nem kellett volna végigszenvednie egy egész életet. Lelki szemeim előtt megjelent a hír, melyben közzéteszik a tévében, hogy két fiatal egy őrült csapdájába esett, aki csak azért ment el a moziba, hogy leforgathassa saját horrorfilmjét…

Soha nem hallott hangerejű sikoly hagyta el a számat, amikor a sötétben egyszer csak egy erős kéz fonódott a nyakamra. Még az is megfordult a fejemben, hogy ez Hwang műve, bár arra nem volt idegzetem, hogy kitaláljam, hogy csinálta. Az őrültekre hajazó nevetés, ami közvetlenül a fülem mellett hangzott fel, ismét rám hozta a pisilést, amit félő volt, hogy vécé híján a nadrágomba fogok ereszteni, pedig olyat még kisfiúként sem csináltam.

– Remélem, meg fogod nekem bocsátani ezt a kis tréfát! – hahotázott Youngjae, miközben visszajött a fény. A gyilkosnak vélt alak előttem állt, de cseppet sem hasonlított egy vérengző vadállatra, az arca ugyanakkora vidámságot tükrözött, mint a barátomé. – Kicsit berágtam rád, amiért egy ilyen filmre hoztál el, ráadásul a három dimenziós változatára, ezért amikor kimentél a mosdóba, szövetkeztünk ellened. Otthon majd kiengesztellek, jó?

– El tudom képzelni, mennyire be voltál parázva – nevet Zelo, amikor az egyik őrült emlékünk végére érek. – De arra is kíváncsi vagyok, hogy mivel tudott kiengesztelni, bár van néhány tippem…

Tényleg nagyon megijedtem, amire normális esetben az lett volna az első reakcióm, hogy legalább aznap estig duzzogok, de a jövőre való tekintettel nem tehettem ezt meg. Egyetlen percet sem pazarolhattam el abból az időből, amit Jae-vel közösen tölthettem. Végre megtanultam kincsként tekinteni arra, amit sokáig úgy gyűlöltem. Hiszen ha az eredeti felállást vesszük figyelembe, Youngjae és én csupán fél évet lehettünk volna együtt, mert nekem egyedül kellett volna visszatérnem a saját időmbe. Ha erről az oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor szerencsésnek mondhatom magam, mert hat további csodás évet kaptam ajándékba.

Így hát azon az estén a szerelmem karjaiban mindent átértékeltem. Miután ebédeltünk egy jót, végigjártunk három plázát, hogy aztán kimerülten rogyhassunk otthon az ágyra. De eszünk ágában sem volt olyan felesleges tevékenységekre fecsérelni az időt, mint az alvás, hisz végre kettesben lehettünk, amire már oly rég vártunk. Amikor Jae ajkai egyre merészebb területekre tévedtek, görcsbe rándult az egész testem, mire ő azt feltételezte, hogy az első alkalomtól tartok. Nekem azonban teljesen más indokom volt arra, hogy mereven feszengjek, amíg ő a mennyek kapujában érezte magát, de ezt nem fedhettem fel előtte, mert inkább szenvedtem egyedül, minthogy végig kellett volna néznem az ő fájdalmát is. Azt mondtam magamnak, jól van ez így, legalább őt boldoggá teszed, amíg te csendben tűrsz, de Youngjae varázsereje ismét működésbe lépett, és az érintései, a csókjai, egész lénye hamarosan egy olyan világba kalauzoltak, ahol nem létezett a múlt, nem voltak fájó emlékek, mert a szerelmünk lángjai minden rosszat hamuvá égettek.

Azon az éjszakán teljes átalakulás ment bennem végbe. A régi Daehyun a fürdőbe rohant volna szeretkezés után, hogy amíg a párja az álmok mezejére lép, ő a lelkét is kisírja. A régi Daehyun azt kívánta volna, bárcsak tényleg megölték volna őket a moziban, hogy ne kelljen végiggyötrődnie az előtte álló időt. A régi Daehyunt rémálmok kínozták volna egész éjjel, de Youngjae szerelmének hatására sikerült megváltoznom. Ahelyett, hogy összetört szívvel a fürdőbe menekültem volna, addig csókoltam, amíg újra tűzbe nem jöttünk, aztán olyan szépeket álmodtam, mint soha azelőtt. Az álmomban Daewonnal játszottunk, és amikor reggel felébredtem, nem ért rosszul az, hogy ezt csak a képzeletemben élhetem át, mert legalább ott velem lehetett az én kis angyalkám.

Igen, égette a mellkasomat a bűntudat, amikor Jae boldogságtól ragyogó szemébe néztem, hiszen ha nem avatkoztam volna bele a dolgok alakulásába, maximum a piától ködös tekintetével találkozhattam volna minden egyes napon. De úgy éreztem, ennyi jár nekünk a sok szenvedés mellett, ezért idővel a lelkiismeret-furdalás is távozott belőlem. Nem az motoszkált a fejemben, amikor az övé lettem, hogy minek éljük át ezt a csodát, ha túl gyorsan lesz vége, hanem átadtam magam a felejtést hozó boldogságnak, amibe fél évig bele tudtam merülni. Azt reméltem, a fennmaradó időm is ehhez hasonló mámorban fog telni, de a karmám egyszerűen nem engedi, hogy hosszabb távra magam mögött hagyhassam a démonjaimat.

– Biztos szívesen láttál volna nőnek öltözve. De van róla képem, úgyhogy meg tudom mutatni. – Zelo mohón a táskám után kap, hogy minél előbb a birtokába kerülhessen a kompromittáló fotó. Hanyatt esik az ágyon a nevetéstől, amikor megkaparintja, én pedig vele nevetek, mert ez az emlék is a boldog időkből származik, amiket legalább a képek segítségével újraélhetek.

Sokféle helyen dolgoztunk Jae-vel. Napközben pincérkedtünk, vagy éppen kocsikat mostunk; az volt a lényeg, hogy mindig egy helyen legyünk, és a szerencse gyakran mellénk állt ezen a téren. Sehol nem maradtunk huzamosabb ideig, mert minél több dolgot ki szerettünk volna próbálni, egyetlen hely nyerte el annyira a tetszésünket, hogy minden este ott kötöttünk ki a varázsa miatt.

A mozis incidens után jól összehaverkodtunk Casperrel, aki egyik találkozásunk alkalmával említést tett egy nemrégiben indult színi társulatról, ahol plusz embereket kerestek. Személy szerint engem kiskorom óta vonzott ez a pálya, ezért gondolkodás nélkül rábólintottam, és mivel Youngjae mindenhova velem akart jönni, ez sem képezett kivételt.

– Hát én lépek innen! – közöltem Youngjae-vel, amikor kijöttem a meghallgatásról. Nem értette, mi a problémám, mert ő nagyon jól szerepelt, oly annyira, hogy megkapta Rómeó karakterét, és izgatottan várta, hogy én kit alakíthatok a történetben. – Azt mondták, nőhiányban szenvednek, ezért legyek én Júlia! Érted ezt? Szörnyen megalázó! Nagy színészeket meghazudtoló műsort nyomtam le a főnöknek, erre mosolyogva közli, hogy tökéletes Júlia lennék…

– Drágám, nem értem, hogy mi a problémád. Én mindjárt fel tudok sorolni három érvet, amiért örülnöd kéne ennek a lehetőségnek. Először is, hogy az ókori és a középkori színházakban is férfiak személyesítették meg a női szereplőket, szóval ez egyáltalán nem számítana paródiának. Másodszor, sokkal nagyobb kihívás egy csaj szerepébe bújni, sokkal több munkát igényel a színész részéről a megformálása, úgyhogy értékelhetnéd, hogy az igazgató ekkora tehetségnek tart. És a harmadik ok, ami a legfontosabb, hogy egy párt alkothatunk a színpadon is, hát nem zseniális?

– Akkor legyél te Júlia! – makacskodtam, majd duzzogva kisétáltam a helyiségből. Viszont amikor másnap az igazgató személyesen keresett meg, hogy az egekig magasztaljon, és hogy egy elég nagy összeget ajánljon fel ahhoz, hogy igent mondjak, elfogadtam a szerepet. Tartottam attól, hogy előbb-utóbb meg fogom bánni, de ez is egy új területet jelentett, ami meghódításra várt, és akkoriban annyi harci kedvvel voltam megáldva, hogy még egy ilyen furcsa dolgot is bevállaltam.

A próbák jó hangulatban teltek, mivel olyan emberek gyűltek össze, akik önmagukban is veszélyesek, de ha együtt voltak, akkor aztán egy robbantással is felért a jelenlétük. Ott voltunk mi, akiknek nem kell a szomszédba szaladni ha poénkodásról van szó, Casper, aki azt leszámítva, hogy folyton azért nyavalygott, hogy miattam nem tudja egy jó nőn legeltetni a szemét, igazán vicces figurának bizonyult, Seyong, akit Tybaltként akárhányszor megölt Youngjae, ő továbbra is beszélt, és úgy szerepelt, mintha mi sem történt volna, és Marco, aki egyszerre őrjített meg a viselkedésével, és egyszerre nevettetett addig, amíg meg nem fájdult a hasam. Egyikünk sem tudta komolyan venni a darabot, ami miatt a főnök pár nap elteltével aggódni kezdett, mégsem tudott megválni tőlünk a megnyerő kisugárzásunknak köszönhetően, és azt remélte, amikor a nagy alkalomra kerül a sor, megfelelő viselkedést fogunk tanúsítani.

– Édes, ne akadj ki, de ma nagyon oda kell tenned magad – kezdte hízelgő hangon Youngjae egyik este. A fiúk a színpadon ülve lóbálták a lábukat, miközben kézről kézre járt a sojus üveg, amiből Seyong túl sokat ivott a kelleténél, ezért a következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy fókajárásban kúszik a padlón, miközben állathangokat utánoz. Direkt megkért minket az elején, hogy ne hagyjuk őt piálni, mert annak nem lesz jó vége, és én mindig gondoskodtam arról, hogy időben leálljon, de mivel Jae lefoglalt, nem tehettem semmit az érdekében. – Egy nagyon híres producer fogja megnézni a mai próbát. Ha meg lesz velünk elégedve, szponzorálni fogja a társulatot, ami még több darabot, még több lóvét jelent. Szóval… cicázz vele egy kicsit…

– Mit értesz cicázás alatt? Amúgy meg te lettél a főnök nyaligépe, vagy mi? Téged küldött, hogy megpuhíts, ahelyett, hogy a szemembe mondta volna a kívánságát? – Természetesen kiakadtam, mert nem elég, hogy bohócot csináltak belőlem a női jelmezzel, még azt is elvárták tőlem, hogy riszáljak egy fejesnek, és mindezt a pénz miatt. Ez csak egy fokra volt a testem áruba bocsátásától, bár a főnök biztos azt gondolta, hogy ha kell, attól se riadjak vissza. Ezen nem is csodálkoztam, de az meglepett, hogy Jae ilyen könnyen manipulálható, ezért úgy döntöttem, hogy belemegyek, de csupán azért, hogy egy kicsit megszívassam a pasimat.

Akkor este szó szerint ragyogtam a színpadon. Beleéltem magam egy valódi primadonna szerepébe, és messze túlszárnyaltam azokat a melegeket, akik lányosnak mondhatóak. Konkrétan megijedtem egy kicsit attól, hogy mennyire élvezem a csajoskodást, de úgy voltam vele, ha ezután travi lesz belőlem, arról kizárólag Youngjae tehet, mert ő rángatott bele ebbe az egészbe. Miközben a dadámnak ecseteltem, hogy mennyire imádom Rómeót, ördögi tervként az rajzolódott ki a fejemben, hogy lenyúlok egy-két ruhát az öltözőből, hogy otthon is magamra aggathassam őket, ezzel a frászt hozva Jae-re, aki éppen a kulisszák mögött próbálta helyre pofozni Seyongot. Nem mintha az a híres producer rajtam kívül bárki mással foglalkozott volna, úgyhogy tulajdonképpen a többiek jelenléte teljesen felesleges volt.

– Magánál csodálatosabb színésznővel még sosem találkoztam – ámuldozott a férfi az előadás végén. Amikor a karomhoz ért, nagy erőfeszítésembe került, hogy ne húzzak neki be egyet, és a feszültségemet továbbnövelte az az átható tekintet, ami egyre közelebbről vizslatott. – Megtisztelne, ha eljönne velem vacsorázni. A limuzinom kint parkol, bárhova elviszem, ahova csak szeretné…

– Egy limuzin? Honnan tudta, hogy az minden vágyam, hogy egyszer limóval utazhassak? Kis gondolatolvasó! – viháncoltam a karomat nyújtva annak az undorító kéjencnek. Próbára akartam tenni Youngjae-t. Kíváncsi voltam arra, hogy mikor fog elszakadni nála az a bizonyos cérna, de ahogy sejtettem, ennyitől már csillagokat látott idegességében, ezért nagy hévvel elénk vágtatott, hogy elállja a kijárathoz vezető utat.

– Ne haragudjon, uram, de kötelességemnek érzem figyelmeztetni önt. Tudja, a mi Júliánk elég szabados elveket vall. Megjárta már az egész társulat ágyát, amivel talán még nem is lenne gondja, na de mindenkit megfertőzött. Herpesze van! Tudja, milyen kellemetlen az? Higgyen nekem, én tapasztalatból beszélek. Már elmúlt, de amíg tartott…

– Szóval maga egészséges? Igazság szerint én Isten minden teremtményét szeretem, úgyhogy akkor a kisasszony helyett jöjjön ön velem!

– Ez remek ötlet! Youngjae amúgy is jobban preferálja a férfiakat, főleg ha olyan jóképűek, mint maga, szóval garantálhatom, hogy minden igényét ki fogja elégíteni – jegyeztem meg egy ártatlan mosoly kíséretében. Nagyszerűen szórakoztam, amikor a pacák Jae fenekére csapott, és valami malacságot súgott a fülébe, amitől a kedvesem holtsápadt lett, de azt azért nem akartam, hogy tényleg magával vigye az a perverz, ezért szóltam a főnöknek, hogy sürgősen cselekedjen, különben a büdös életben nem lát minket többé. Szerencsére vette az adást, és nyájasan elmagyarázta a producernek, hogy azt nem tartalmazta a megállapodásuk, hogy bárkit „vacsorázni” hívjon, így Jae egy kisebb vita után megmenekült. Nyomtam egy „kvittek vagyunk” csókot a szájára, de annyira a történtek hatása alá került, hogy nem is viszonozta, csak üveges tekintettel meredt abba az irányba, ahol a férfi végre eltűnt.

– Tudod, nem igazán szeretem ezt a darabot… – suttogtam neki, amikor a bemutató előtt a tetőn feküdtünk egymás karjaiban a csillagos eget bámulva. – Ígérd meg, hogy ha esetleg velem ilyen dolog történne, akkor te folytatni fogod az életedet! – Majdnem kicsúszott a számon, hogy muszáj küzdenie Daewonért, de még időben realizáltam, hogy nekem köszönhetően nem tud a fiunk létezéséről. Azt akartam, hogy hangosan kimondja, hogy nem fog elkövetni semmiféle őrültséget, mert az többé-kevésbé megnyugtatott volna, de ő kitért a válaszadás alól, és inkább felvázolt egy bolond tervet a darab opcionális befejezésére.

– A mi történetünkben Rómeó és Júlia ne haljon meg! Nem szólunk a főnöknek, amúgy is szívtunk már eleget miatta, el kell néznie nekünk ezt a kis turpisságot. Szerintem a nézők sem bánnák, ha ezúttal happy enddel zárulna, mert olyat még sehol nem láttak. Mégis mi a jó abban, hogy ezrek dolgozzák fel ugyanazt a sztorit ugyanúgy? Majd szólunk Marco-nak, hogy a levél idejében kerüljön a kezembe, így Rómeó értesül arról, hogy Júlia csak tetszhalott, és nem öli meg magát.

– És Marco bele fog ebbe menni?

– Szívem, Marco mindenbe belemegy, ami nem normális, emiatt ne aggódj! Tybalt meg visszatérhetne szellem formájában, és akkor Seyongnak sem kell túl korán távoznia a színpadról.

Így történt, hogy egy egész éjszakás próba következtében jócskán átvariáltuk a cselekményt, ami hatalmas sikert aratott. Sokszor improvizáltunk, Casper folyamatosan csajokat hívott fel magához a színpadra, hogy jobb legyen a komfort érzete, Jae meg állandóan fogdosott, mivel a közönségben ült az a bizonyos producer is, ezért egy percet sem szalasztott el, hogy a tudtára adhassa, én az övé vagyok. A főnök feje egyre nagyobb kiakadásról tanúskodott a darab vége felé, de amikor odamentek az emberek, hogy gratuláljanak neki a remek munkájához, természetesen boldogan fogadta a bókokat, minket pedig dicséretben részesített.

– Meg fogok halni, Zelo… – A kölyök rémülten kapja rám a tekintetét, ami miatt rögvest bűntudatom támad. Előbb még itt nevetgélt a buta sztorijaimon, most meg kétségbeesve válaszokra vár, amelyeket olyan nehéz megadnom neki. Nagyvonalakban vázolom a helyzetet, majd lassú léptekkel elhagyom a szobát. Tudom, hogy ilyenkor magányra van szüksége, nem az a fajta, aki a vállamra borulva sírja el a bánatát, egyedül próbálja meg rendbe tenni a dolgokat a lelkében. Én pedig végre összeszedtem a bátorságom ahhoz, hogy ott legyek, ahol a helyem van, ezért halkan lenyomom a szomszédos szoba kilincsét. Azt hittem, még mindig be van zárva, de az ajtó nyikorgása azt jelzi, hogy Youngjae várta az érkezésemet, úgyhogy három nagy lépéssel átszelem a közénk ékelődő távolságot, hogy mellé heveredhessek.

– Na végre! Igazán jöhettél volna előbb is… – Automatikusan magához húz, és úgy tesz, mintha órákkal ezelőtt nem borult volna ki a jóvoltamból. Mégis hogy lehettem olyan idióta, hogy azt feltételeztem, annyira megharagudott rám, hogy látni sem akar többé? Forró ajkai hamis reményekkel töltenek el, olyan ábrándokat hívnak bennem életre, melyeknek nem szabadna megszületniük, hiszen velem együtt úgyis meghalnak nemsokára. – Meg foglak menteni, szerelmem! Meg foglak menteni, hogy azzal magamat is megmentsem és a fiunkat is… – Ellenkezésre akarom nyitni a számat, de heves csókja belém rekeszti a szavakat, mi több, minden gondolat kiszáll a fejemből érintései nyomán. Ha így ölel, nem érdekel, hogy nem sokáig teheti már, ha így csókol, az azt jelenti, hogy ő sem akarja elpazarolni az előttünk álló éveket. Az a kevés idő nem büntetés, hanem ajándék, amiért örök hálával tartozom, és aminél szebb ajándékot sosem kaphattam volna.

Ha tudtam volna, hogy az a bizonyos éjszaka lesz egy darabig az utolsó, még hosszabbra nyújtottam volna. Youngjae másfél éve tudta meg, hogy mi fog történni a jövőben, és azóta se lát, se hall, egyfolytában annak a szernek az előállításával van elfoglalva, amivel megmentheti az életemet. Én meg jobb híján az órámat keresem, mert annyira kikészít, hogy perceknél többet nincs velem egy nap, hogy nem érdekel a kérése, újra ki akarom törölni az emlékeit, de úgy elrejtette azt a szart, hogy sehol sem találom. Egyszerűen beleőrülök abba, hogy még éjszaka sincs mellettem, mert muszáj akkor is a laborban dekkolnia, hiszen addig képtelen túltenni magát a megrögzöttségén, amíg meg nem találja a megoldást. Olyan megszállottan dolgozik, hogy neki tényleg nem hiányzik az, hogy együtt legyünk, teljesen más világba kerül a kutatása során, én viszont lassan megtölthetnék egy tengert is a könnyeimmel.

Pont ezért nem akartam, hogy emlékezzen. Olyan hat évre vágytam, amit boldogság és szerelem itat át, ami elfeledteti velem a nyomoromat, de a viselkedésével minden percben azt sugallja, hogy hamarosan eljön értem a Kaszás. Korábban sülve-főve együtt voltunk, folyton egymás nyakán lógtunk, ezért most még furcsább, hogy alig látom őt. Persze megtehetném, hogy ott üldögélek a laborban, amíg ő a különböző italokat kotyvasztja, de ezt pár hét után meguntam.

Egyik este arra jöttem haza, hogy az összes létező falióra darabokban hevert a földön, mert Youngjae azt állította, idegesíti őt a ketyegésük. Arra emlékeztetik, hogy minden egyes elvesztegetett másodperccel közelebb kerül ahhoz a pillanathoz, hogy elveszít engem. Sajnos attól, mert összezúzta az órákat, az idő múlása nem állt meg, azt akkor sem tudja lefagyasztani, ha nem vesz tudomást róla.

Én meg olyan vagyok az órám nélkül, mint egy szárnyaszegett madár. Idegesít, hogy kiesett a dolgok irányítása a kezeim közül, hogy nem tehetem azt, amit szeretnék, mint eddig. Nincs joga ahhoz, hogy megfosszon attól, hogy például meglátogassam a fiamat addig, amíg ő éjt nappallá téve azzal a szarral foglalkozik. Érthetetlen módon mindenki elnéző Youngjae-vel, még hyung is. Nem rugdosta ki a laborból, hogy menjen el tanulni vagy dolgozni, a szülei sem gátolják meg az ámokfutását, ami egyre nagyobb méreteket ölt. Nekem van munkám, de rohadtul frusztrál, hogy amikor este hazamegyek, nincs, akinek elmesélhetném, hogy mi történt velem aznap. Nincs, aki elmondhatná, hogy mit csinált ő, hiszen azt pontosan tudom, hogy Jae mit művel, ráadásul a próbálkozásai folyamatosan kudarcot vallanak. Egész nap azért imádkozom, hogy arra érkezzek haza, hogy boldogan azt kiáltja, hogy megvan az ellenszer, mert akkor végre újra az enyém lehetne. Nem is azért örülnék neki, mert megmentene, annyira belefásultam a várakozásba, hogy már teszek rá, meddig fogok élni.

Annak idején elhatároztam, hogy meg fogom akadályozni, hogy kicsi Daehyunt egybe olvasszák velem. Mégis mi értelme, ha én így is, úgy is meghalok huszonöt évesen? Ő viszont élhetne, ha az én megfertőzött génjeim nem keverednek az övéivel, akkor még nyolcvan évesen is az unokái körében lehetne. Elmondtam Borának, hogy semmi esetre se mondjon le a fiáról, de szegényt annyira könnyen lehet befolyásolni, hogy nem hallgatott rám, így kénytelen voltam a saját kezembe venni az ügyet.

Egyszerű szóval élve elraboltam kicsi Dae-t. Eldöntöttem, hogy az utolsó éveimet arra fogom áldozni, hogy őt neveljem, és majd amikor eljön az én időm, megkérek valakit, hogy juttassa vissza az anyjához a gyereket. Youngjae azonban érthetetlen módon a nyomomra akadt. Akkor bezzeg fel tudta függeszteni a kutatását, csak hogy kiszakítsa a karjaimból a babát. A mai napig nem bocsátottam meg neki, hogy elkábított annak érdekében, hogy ne legyek képes ellenállni. Kimondhatatlanul fájt, hogy üres kézzel ébredtem, hogy az az apró gyermek, aki többet érdemelt nálam, ugyanarra a sorsra jutott, mint én, hogy olyan gyenge vagyok, hogy még egy pici lényt sem tudok megvédeni… Napokig nem beszéltem senkivel, bár Jae-nek szerintem fel sem tűnt, mivel szokás szerint ki se lehetett robbantani a laborból. De nem csak rá, az egész családra haragudtam, mert cinkosok voltak abban, hogy elvették az esélyt egy ártatlan lélektől. Rajtam már nem lehetett segíteni, de a bébi helyettem is élhetett volna, ha nem tették volna tönkre a jövőjét, ha nem gyilkolták volna meg hidegvérrel. Az elcseszett valóság miatt attól a naptól kezdve nem tudok másképp tekinteni erre a családra, mint gyilkosokra…

Egyszer végső elkeseredésemben még azzal is megpróbálkoztam, hogy véget vetek az életemnek. Először egy csomó altatót hívtam segítségül, de amikor már a második dobozt is kivégeztem, rá kellett jönnöm, hogy ugyanúgy nincs rám hatással, mint az alkohol. Nagyon dühös lettem amiatt, hogy Hwangnak köszönhetően a saját halálnememet sem választhatom meg kedvem szerint, és nagy felindulásomban a penge után nyúltam.

Megengedtem a vizet a kádban, és a földön kuporogva szorongattam az életem kioltására szolgáló eszközt. Hallgattam a csobogást, lehunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy a piros vér kibuggyan a csuklómból néhány határozott vágást követően. De amikor cselekvésre emeltem a kezem, bevillant Youngjae arca a lelki szemeim előtt, aki boldogan mosolyogva szaladt felém. Ha végeztem volna magammal, soha többé nem mosolygott volna, a fiunk nem született volna meg, ami elég indok volt arra, hogy hagyjam, hogy a penge lassan kicsússzon az ujjaim közül, és éles koppanással padlót érjen.

Yongguk hyungnak pont abban a pillanatban kellett benyitnia, melynek következtében utána órákig bámulhattam vádló szemeibe. Hiába mondogattam neki, hogy nem tettem volna meg, amire készültem, nem hitte el, és mélységes csalódottsága még jobban elszomorított. Sem akkor, sem most nem látom a kiutat ebből a borzalomból. De ha sürgősen nem történik valami, végül kényszerzubbonyban fognak rám lelni az egyik diliházban, de talán ennél a létnél még az is jobb lenne, ha megbolondulnék, mert tiszta tudat híján a szívem se fájna annyira.

– Befejeztem! Nem vagyok híve a zsarolásnak, de ha ma sem jössz el velem randizni, szakítok veled – közlöm magabiztosan Youngjae-vel, holott úgy remeg a lábam, hogy nem szabad elengednem az ajtó kilincsét, ha nem akarok a szeme láttára összecsuklani. Öt perce állok a labor bejáratában. Amikor köszöntem, figyelemre se méltatva folytatta a számításait, amit egy rohadt bonyolult táblázatban vezet. Aztán feltettem a legbanálisabb kérdést, mi szerint „hogy vagy”, mire csak valami motyogás szerű választ kaptam, amiből egy büdös szót nem értettem. Most, hogy konkrétumok elé állítottam, egy pillanatra megáll a keze az írásban, és felnéz rám, de látom a tekintetén, hogy a gondolatai egészen máshol járnak.

– Már nagyon közel vagyok az igazsághoz. Ha most kizökkentenél…

– És mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, már nem szeretlek? Mégis ki szeretne egy olyan valakit, aki nem beszélget vele, aki még egy nyomorult vacsorára se hívja meg, aki arra nem képes hónapok óta, hogy jól megdugja a pasiját?

– Daehyun!

– Mi van? Már csúnyán sem beszélhetek? Vagy talán túl nyers voltam? Hát tudd meg, hogy te tettél azzá! Miattad keményedett meg a szívem… – Könnyeimmel küszködve erősebben ragadom meg a kilincset, hogy hangosan becsaphassam magam után az ajtót, de Youngjae megakadályoz benne, és elkapja a karom, hogy szemtől szembe kerülhessünk egymással. A pulzusom a magasba szökik, mert olyan szánalmas vagyok, hogy már az is örömet okoz, hogy elértem, hogy felálljon arról az utálatos székről, amihez hozzánőtt az utóbbi időben.

– Szerinted nekem nem hiányoznak azok a dolgok, amiket régen csináltunk? Miért nem tudod felfogni, hogy azért teszem ezt, hogy még sok-sok évig megdughassalak? – kiáltja haragtól villogó tekintettel. Hogy juthattunk el idáig? Mindkettőnknek igaza van, mégsem értjük meg a másikat. Mindketten egymást akarjuk, mégis letértünk arról az útról, amit kézen fogva kéne megtennünk. – Tényleg nem szeretsz már? – kérdezi halkan, a padlót fixírozva. Előbb indulatosan esett nekem, most azonban olyan védtelennek tűnik, mint egy ártatlan kiskutya, akit minden gazdája bántalmazott. Az egyik felem szó nélkül faképnél akarja hagyni, hiszen én annyiszor őrlődtem magányosan az elmúlt hónapokban, de szerencsére a másik felem győz, így végre szorosan a karjaimba zárom.

Legszívesebben rögtön az ajkára tapadnék, de valójában mindkettőnknek szüksége van erre az erős ölelésre, ezért hagyom, hogy elidőzzünk benne egy kicsit. Nevetségesen hangzik, de szinte már el is felejtettem, hogy milyen jó érzés az, amikor az arcát a nyakamba fúrja, amikor a lélegzete csiklandozza a bőröm… Olyan furcsa érzetem van, mintha most találkoznánk először, de a testünk pontosan ismeri a másik minden rezdülését. A tarkójára csúsztatom a kezem, majd lassan birtokba veszem az ajkait. Meglepetésemre Youngjae nem bírja sokáig, hevesen a falnak présel, hogy olyan szédületes csókban részesíthessen, amilyenhez régen mindennap szerencsém volt. Én buta meg azt feltételeztem, hogy annyira elvette az eszét a kutatás, hogy már teljesen közömbös irántam.

– Mindig szeretni foglak! Bocsáss meg, amiért nem értékeltem eléggé, amit értem teszel. Megyek is, hogy folytathasd a munkát.

– Egy óra múlva találkozzunk a ház előtt. Csípd ki magad nekem! – Összeborzolja a hajam, és még egy futócsókot nyom a számra, mielőtt elengedne. Azonnal visszarobog az asztalához, amint elfordulok, neki nem azért kell az az egy óra, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön, csak a kutatásban szeretne előrébb jutni. Az is lehet, hogy két óra múlva fog megjelenni a megbeszélt helyen, vagy talán kimegy a fejéből a találkánk, engem mégis új reménnyel tölt el az ígérete. Berohanok hát a szobámba, hogy dögösebbé tegyem magam, mint amilyen bármikor voltam, bár tudom, hogy Jae-nek egy szál melegítőben is tetszenék. Felhangosítom a zenét, és puszikat dobálok a tükörképemnek, miközben nagyban riszálom a csípőmet, és kiélvezem a jókedvet, amiben már rég volt részem. Lehet, hogy egy óra múlva megint sírni fogok, de addig is teli torokból harsogom az aktuális slágereket, hogy a ház többi lakójának tudtára adjam, egyelőre nem haltam meg.

Egy óra múlva nem esem kétségbe, amikor Youngjae nem jelenik meg a ház előtt, de én nem vagyok hajlandó elmozdulni a kijelölt pontról, mert abban reménykedem, bármelyik pillanatban felbukkanhat.

Két óra elteltével kezdek belefáradni az ácsorgásba, és idegesít, hogy még Zelo sincs a közelben, hogy legalább ő szórakoztasson, amíg várakozom.

A harmadik óra végén feladva minden bizodalmam, megfogom Baby pórázát, hogy egy kiadós sétára menjek vele. Amikor elindulunk, megfordul a fejemben, hogy mi lesz, ha Jae pont most fog keresni, de már nem érdekel, hogy csalódni fog, ha hűlt helyemet találja, mert mindennek megvan a határa. Mégis meddig kellett volna kicsípve őfelségére várnom? Mérgemben még a dögös szerelésemtől is megszabadultam, meg különben sem lett volna értelme abban kutyázni, úgyhogy belebújtam az első melegítőbe, ami a kezembe akadt.

– Meddig váratsz még, szívem? – kérdezi Youngjae vigyorogva, amikor visszatérek a kutyussal a parkból. Legszívesebben behúznék neki egyet, hogy letöröljem azt az önelégült görbületet az arcáról, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy nem elég, hogy egy szakadt mackóban lát, még sikeresen össze is koszoltam magam játék közben.

– Azt hittem, már nem is jössz, szóval ne hánytorgassuk fel, hogy ki várt többet. Nyugodtan menj vissza a laborba, már nincs is kedvem semmihez.

– Na, ne durcizz már! Kár, hogy nem rittyentetted ki magad… Mármint elbűvölően festesz, drágám, mehetünk? – Be akarok rohanni a szobámba, hogy egy elfogadható külsőt varázsoljak magamra, de Jae megakadályoz benne; úgy látszik, minél előbb azon a bizonyos helyen szeretne lenni, amit meglepetésnek szán nekem. Szerencsére az autóban találok egy dzsekit, amivel legalább a pulóvert el tudom takarni, a gatya meg nem annyira vészes, vagyis ezt próbálom beadni a megnyugtatásomra.

– Egy luxus hotel? Mégis honnan volt erre pénzed? – hüledezek, amikor leparkol egy olyan fényűző szálloda előtt, amit eddig csak filmeken láttam. Nem létezik, hogy én oda bemegyek ilyen kinézettel! Miért nem engedte meg, hogy gyorsan átöltözzek, így teljesen le fogok égni…

– Az elmúlt órákat nem a laborban töltöttem, kivételesen nem a kutatás miatt kellett várnod rám. Megkértem Zelo-t, hogy vigyen el egy másik évbe, ahol elloptam egy pár dolgot annak érdekében, hogy el tudjalak ide hozni. – Elképedve hallgatom, hogy mi mindent tett meg azért, hogy kiengesztelhessen. Kicsit elszégyellem magam, amiért úgy nekiestem, és sajnálom őt, hogy ilyen módszerekhez kellett folyamodnia, mivel annak idején még azon is kiakadt, amikor elcsórtam egy szál virágot a szomszéd kertjéből. Nem akartam, hogy miattam belőle is bűnöző váljon, ráadásul engem az is szörnyen boldoggá tett volna, ha a szobánk rejtekén lehettünk volna kettesben, mit számít nekem a csodás látvány, amikor én állandóan csak Youngjae-t nézem? Mit számít az, hogy hol fog megcsókolni, az ajkai helytől függetlenül ugyanolyan falnivalóak…

– Kihívhatunk titeket egy bowling partira? – érdeklődik Yongguk hyung, aki hirtelen mellettünk terem Zelo-val a nyomában. Jae nyafog egy sort, amiért még itt is a nyakunkon lógnak, de szerintem ő sem bánja, hogy végre újra együtt a család. Ebben a hotelben minden egy helyen van, nem kell ide-oda rohangálnunk, ha jól akarjuk érezni magunkat. Kipróbáljuk az összes létező játékot, és olyan hangosak vagyunk, amivel megzavarjuk a pihenni vágyók nyugalmát, de kivételesen lehetünk olyan önzőek, hogy csak magunkkal foglalkozunk. Belecsobbanunk a medencébe, csinos lányok masszázsát élvezzük, bár lefogadom, hogy Jae fejében ugyanazok a gondolatok kavarognak, mint az enyémben: minél előbb zárt ajtók mögött lenni, hogy privát masszázsban részesíthessük egymást.

– Még a vacsoránál sem hagytok minket békén? – morog Youngjae, amikor a barátaink megjelennek a szépen megterített, gyertyafényben úszó asztalunk mellett.

– Miért, talán rosszabb íze lesz a kajának, ha veletek eszünk, öcskös? – csíp az arcába hyung, mire a kedvesem lemondón fújtat egyet, majd az evőpálcikája után nyúl.

– Azért remélem, a szobánkba nem akartok minket követni, bátyó.

– Isten ments! De kivettük a mellettetek lévőt, csak hogy otthonosan érezzétek magatokat. – Youngjae tovább méltatlankodik, én viszont egy gyanakvó pillantást vetek Zelo-ra. Nem vettem észre semmi változást a kapcsolatukat illetően, mégis furcsállom, hogy még itt is egy szobában fognak aludni, hiszen elég pénzt kaparintottak meg ahhoz, hogy akár külön lakosztályokban szálljanak meg.

Mielőtt visszavonulnánk, Jae és én kiülünk a kertbe két színpompás koktél társaságában. A vállára hajtva a fejem élvezem a hangszórókból felcsendülő fülbemászó dallamokat, miközben elveszek az emberek bámulásában. Amikor az a gondolat sejlik fel előttem, hogy akiket látok, együtt fognak megöregedni, ők még tíz év múlva is ellátogathatnak erre a helyre, megpróbálom visszaűzni agyam legrejtettebb zugába, nehogy Jae megérezze hirtelen támadt szomorúságomat.

– Seyong, gyere ide gyorsan a mamihoz! – A név hallatán mindketten felkapjuk a fejünket. Tekintetünkkel követjük a kisfiút, aki szófogadóan odaszalad az anyukájához, bár fél percnél többet nem tud nyugodtan ülve maradni mellette, így a következő pillanatban megint futkározni látjuk. Kísértetiesen hasonlít arra a srácra, akit 2012-ben megismertünk, és tulajdonképpen az életkora is stimmel, ezért odacsaljuk magunkhoz, mert jó mókának hat találkozni a gyerekkori énjével.

– Mondd csak, mit szeretsz a legjobban csinálni? – kérdezi tőle Jae, amikor nagy nehezen fel tudjuk magunkra hívni a figyelmét.

– Táncolni! – kiáltja, és hogy bebizonyítsa az állítását, belekezd néhány elképesztő lépésbe, amit én még huszonévesen sem tudnék megcsinálni.

– Hát ez tutira a mi Seyongunk! – örvendezek, miközben megpróbálom átölelni, ami felér egy konkrét kihívással, mivel egyfolytában izeg-mozog. Régebben utáltam az időutazást, de valójában rendkívül szórakoztató, amikor ilyen helyzetekbe csöppenünk. Mindennap eszembe jut, hogy mennyire gyűlölöm Hwangot, és hogy remélem, hogy a börtönben fog megrohadni, de ha ő nem létezne, egyrészt Youngjae meg sem született volna, másrészt nem ismerhettük volna meg egymást, ezért egy nagyon pici részem hálával tartozik neki.

– Nem szabad ilyesmit innod, még akkor sem, ha felnősz, érted? – magyarázza Youngjae, amikor Seyong el akarja venni tőle a cseppet sem alkoholmentes poharát. – Mivel szeretsz táncolni, távol kell tartanod magad az ilyen italoktól, mert ezektől maximum csak nagyokat eshetsz.

– Asszonyom, jól zárjon el otthon minden üveget, ami alkoholt tartalmaz! – mondom kedvesen Seyong anyukájának, aki rémülten néz rám a figyelmeztetésemet hallva.

– De hát a fiam még csak négy éves…

– Huszonnégy éves korában se hagyja inni! – erősködöm, mire Jae és én kacagásban törünk ki. Addig játszunk Seyonggal, amíg el nem álmosodik, bár én speciel el sem tudom őt képzelni alvás közben, aztán sietősen megrohamozzuk a szobánkat.

Ahogy átlépjük a küszöböt, lelököm Jae-t a kényelmesnek tűnő franciaágyra, és egy mozdulattal megszabadítom a felsőjétől. Szerencsére nem ellenkezik, nevetve hagyja, hogy a számmal feltérképezzem azt a területet, amelyen már olyan régen jártam, hogy eltévednék, ha nem véstem volna olyan jól az eszembe a vonalait. A magányos éjszakákon, amiken csak annyi jutott nekem, hogy a kispárnámat ölelhettem magamhoz, felidéztem minden egyes porcikáját, azok a képek tartottak eddig életben, amikre tisztán emlékeztem. Olyan boldog vagyok, hogy most végre nem az emlékeimre kell hagyatkoznom, hogy újra érezhetem a bőrét az enyémen, aminél fantasztikusabb dolog nincs a világon. Minden pillanatot behatóan kell memorizálnom, mert könnyen lehet, hogy a napfelkeltét követően megint hónapokat várhatok majd egy hasonló alkalomra, úgyhogy ma éjszaka nem fogok aludni, az tuti.

– Hallod, amit én? – kérdezi Youngjae megmerevedve. Mit kéne hallanom? Annyira elvette az eszem, hogy végigcsókolhatom imádott hasát, hogy sikerült teljesen kizárnom a külvilágot, így fogalmam sincs, mire céloz. Felkönyökölve fülelek egy darabig, holott semmi kedvem ilyesmivel húzni az időt, de amikor meghallok két nagyon is ismerős hangot szinkronban nyögni, kiszakad belőlem a nevetés.

– Szóval ezért léptek le olyan sietősen a vacsi után. Micsoda pancserek ezek! Eltitkolták, hogy együtt vannak, egész délután kábé egymásra sem néztek, erre azzal buktatják le magukat, hogy túl hangosak.

–  Most azonnal rájuk török, és a képükbe vágom, hogy mi már rég tudtuk, hogy össze fognak jönni.

–  Szex közben akarsz rányitni a bátyádra? Ez biztosan jó ötlet, édes?

– Igazad van. Először megvakulnék a látványtól, aztán meg hyung kinyírna engem, amiért zavarni merészeltem, szóval nagyon nem jó ötlet. Viszont… Mutassuk meg nekik, hogy te még fekvő helyzetben is ki tudod énekelni a magas C-t, bébi!

Youngjae fölém kerekedik, és olyan csókokban részesíti testem összes pontját, melyektől maximum alig hallható nyekergés hagyja el a számat, annyira elgyengülök az érintéseitől. Neki ez szemmel láthatóan nem tetszik, mert teljes erőbedobással küzd abban a versenyben, amit saját maga indított, mi szerint ki hangosabb az ágyban, ezért miközben ajkai a csípőmön barangolnak, a keze már lejjebb jár, abban a reményben, hátha azzal több hangot tud kicsalni belőlem.

– Basszus, hogy mi mekkora hülyék vagyunk! – Youngjae egyszeriben mindent abbahagy, és felpattan, hogy a táskájához rohanhasson, amit egy szempillantás alatt feltúr, hogy megtalálja azt, amit keres.

– Bébi, nem baj, ha nem hoztál magaddal óvszert… – nyöszörgöm az ágyon vergődve. Tudom, hogy szánalmas, amit művelek, de tényleg úgy érzem, hogy nem bírom, ha még egy percig tovább várat. Egy utolsó ribanccal vetekszem, amiért ennyire ki vagyok éhezve a szexre, de nem tehetek róla. Szükségem van a szerelmemre: mellettem, rajtam, bennem, ahhoz, hogy életben tudjam tartani a varázst, ami elfeledteti velem a szörnyű valóságot.

– Kicsim, öltözz, mennünk kell! Annyi a dolgunk, hogy 2010-be utazzunk, és akkor megszerezhetjük az ellenszert, mielőtt a tűz martalékává válna!

– Tényleg… Hogy nem jutott ez előbb az eszünkbe? De… Most már, hogy tudjuk, ráér fél óra múlva is, nem? Fejezzük be, amit elkezdtünk, és…

– Nem! Gyorsan elintézzük, aztán megígérem, hogy holnap ki se mozdulunk a négy fal közül.

Elcsigázva veszem vissza a ruháimat, mialatt Jae folyamatosan siettet, és úgy pattog előttem, mint egy Duracell nyuszi. Jelenleg nem látszik az arcomon, de tényleg nagyon örülök annak, hogy végre rátaláltunk a megoldásra, ami hosszú idő óta az orrunk előtt volt. Azt hiszem, túlságosan elfáradtam, ezért nem tudok megfelelően reagálni, de amikor Jae a csuklómra csatolja az órát, újult energiával töltődöm fel. Hiányzott már az a nyavalyás utazás, pedig mindig arra vágytam, hogy ne legyen több belőle. Mégis rég várt ismerősként köszöntöm az érzést, ami elfog, amint megkezdődik a folyamat.

Pontosan a labor előtt landolunk, és Youngjae hezitálás nélkül berohan az épületbe, észre sem véve azt, hogy az egyik szárny már lángokban áll. A francba! Sikerült pont arra a napra visszamennünk, amikor kigyulladt ez a szar? A pánik megint eluralkodik rajtam, így elfelejtve, hogy csak annyit kéne tennem, hogy az előző napra ugrom, futok Jae után.

– Fogd meg a kezem, kicsim! El kell innen tűnnünk, mert lángol a labor! – kiáltom oda a páromnak, aki nem törődve a kérésemmel matat a különböző üvegcsék között. Ebben a helyzetben sajnos nem lenne az elég, ha egyedül mennék vissza egy napot, muszáj magammal vinnem őt, különben itt fog szénné égni. A fenébe, egyedül sokkal könnyebb volt az utazás! De még Yongguk hyunggal is. Youngjae viszont irányíthatatlan, ami félő, hogy egyszer a vesztét fogja okozni.

– Mi az istenért van itt ennyi üveg? Honnan tudjam, hogy melyik kell nekünk? – toporog kétségbeesetten, de mielőtt nagyobb baj történhetne, besöpröm mindet a táskájába, aztán megragadom a karját, hogy kirángathassam a helyről. Némán lessük, ahogy az épület elpusztul, és egymás kezét szorongatva biztosítjuk a másikat arról, hogy velünk minden rendben lesz, mi már nem juthatunk erre a sorsra. A megkönnyebbülés zokogás formájában jut el hozzám, ami mindent elsöpörve tör ki belőlem. Most tudatosul bennem igazán, hogy nem fogok meghalni, hogy csupán egy hajszál választ el attól, hogy örökre a társam oldalán maradhassak.

– Daehyun? – Youngjae hangját hallom, mégsem ő szól hozzám. Mindketten a hangforrás irányába fordulunk, mire megpillantom az idősebb Youngjae-t, és automatikusan a karjaiba omlok. – Leégett a labor, az ellenszer meg bent volt… Olyan rég vártam arra, hogy eljöjj, hogy oda tudjam neked adni, de elkéstél… Vagyis nekem kellett volna jobb helyen tárolnom, vigyáznom kellett volna rá… – zokogja a vállamba.

– Krm, csak lassan a testtel! Ő az én pasim, vili? Lehet, hogy te és én ugyanazok vagyunk, és hogy te a korodnak köszönhetően sokkal sármosabb vagy nálam, de hátrébb az agarakkal, oké? – Jae sziszegve közénk férkőzik, hogy kettéválasszon minket. Nevetve megpuszilom a száját, és a karomat a vállán hagyom, hátha annak köszönhetően gyorsabban fog távozni belőle a feszültség. Olyan szívesen megvigasztalnám az idősebb énjét, hiszen régóta gyászolt engem, és még abban a kegyben sem részesülhetett, mint a 2012-es Youngjae. De ha megváltoztatjuk a múltat, akkor hamarosan neki is lesz egy Daehyunja, ezért türtőztetem magam.

– Időben érkeztünk, így sikerült kimenekítenünk az összes üvegcsét, amit találtunk. – Youngjae szeme felragyog a könnyein át, és izgatottan elkéri tőlünk a táskát, hogy megmutathassa, melyik szerre lesz szükségünk. Két üvegben is az a szer van, ami a túlélésemet szolgálja, így a másikat odaadhatjuk Zelo-nak. Nem törődve Jae szúrós tekintetével, jó erősen megölelem a másik énjét, mielőtt utunkra bocsátana minket, aztán a hotelszobába érve őszinteségi rohamom támad, mert mától kezdve mindent tiszta lappal szeretnék kezdeni.

–  Csókolóztam a 2012-es éneddel. Egy egész éjszakán keresztül.

– Mondd, hogy én csókolok jobban, különben nem kapod meg az ellenszert! – Felnevetek, mert őszintén szólva arra számítottam, hogy féltékenységi rohamban fog kitörni, de ő is csak nevetgél, ami valószínűleg annak a boldogságmámornak köszönhető, ami mindkettőnket megszállt. Szerintem most bármilyen borzalmat bevallhatnék neki, jól reagálna, annyira örül.

– Egyszer véletlenül letapiztam a tesód meztelen felsőtestét, mert rossz szobába nyitottam be. – Youngjae-ben először bent reked a levegő, ezért attól félek, túllőttem a célon, de aztán akkora hahotázásba kezd, hogy az biztosan áthallatszik a szomszédos szobába.

– Most valld be az összes bűnöd, mert holnap már nem leszek ilyen elnéző.

– Nincs több. Már csak szerelmet tudok vallani. Te vagy a mindenem, Youngjae! – Mielőtt túlságosan elérzékenyülhetnénk, Jae nekiesik a pulcsim cipzárjának, hogy ott folytathassuk, ahol nemrégiben abbahagytuk. Attól féltem, a kis közjáték miatt már nem lesz ugyanaz a hangulatom, de mekkorát tévedtem. Készen állok bevasalni a pasimon azt az ígéretet, mi szerint az egész holnapot itt töltjük.

– Hyungék szerintem időközben elaludtak. Itt az ideje felébreszteni őket, bébi!

– Az én nyuszikám már meg is itta az ellenszert. Most te jössz, Zelo, húzz bele! – meséli nagy átéléssel az éjszaka eseményeit Jae, majd a barátom elé helyezi a kis üveget. – Végig a kezünkben volt a megoldás kulcsa, ez hihetetlen!

– Igazán örülök, hogy végre eljutott az agyatokig, hogy mit kell csinálnotok. Én az első pillanattól fogva tudtam, de úgy gondoltam, rád fér egy kis szenvedés, öcsikém, hogy felnőj – közli hyung unottan az egyszerű tényeket.

– Mi? Te tudtad, és ennek ellenére hagytad, hogy vért izzadva gyötrődjek minden átkozott napon? Majdnem ráment a kapcsolatunk Daehyunnal…

– Épp ma akartam szólni, de tényleg. Annyira még én sem vagyok kegyetlen, hogy további négy évig szívattalak volna.

– Na persze! Lefogadom, hogy az utolsó nap szóltál volna max. De tudod mit? Kvittek vagyunk, bátyuskám. Én meg évek óta tudom, hogy össze fogtok jönni Zelo-val. Remélem, jó éjszakátok volt – vigyorog Jae a ledöbbent tesója képébe. Zelo szégyellősen közelebb húzódik hyunghoz, és menedéket keresve nála a kezébe csúsztatja az övét. Kezdetben azt feltételezem, Yongguk el fogja lökni magától, de meglepő módon gyengéden szájon csókolja, mire az én bolond pasim örömujjongásban tör ki.

– Honnan tudtátok, hogy össze fogunk jönni? – kérdezi Zelo halkan, amikor kettesben hagyjuk a civakodó testvérpárt.

– A jövőben láttuk, ahogy egymást faltátok a táncparketten. Aztán később azt is, hogy idősebb korotokban szintén együtt vagytok. – Zelo reszketegen kifújja a bent tartott levegőt, és idegesen tördeli az ujjait. Megsimogatom a haját, mint kiskorában, és magamhoz vonom, hátha megnyílik nekem, mert látom rajta, hogy valami nincs rendben vele, de csak tagadóan megrázza a fejét, amikor megkérem, hogy mesélje el, mi nyomja a szívét.

– Most minden oké köztünk, de nagyon nehezen ment az elején… Ha tudtam volna, hogy… Na mindegy, ma az ünneplésen a sor! – Ki akar bontakozni az ölelésemből, hogy visszamehessen a hotel halljába, de én szorosan tartom, hogy egy kicsit még az oltalmamban maradjon. Bűntudatom van, mert Jae végig el akarta mondani nekik, hogy járni fognak, és ha én nem beszéltem volna le róla, akkor sok viszontagságtól megvédhettem volna a kölyköt. Ugyanakkor hyung viselkedése sem volt fair velünk szemben, hiszen jócskán megszenvedtük az utóbbi másfél évet, de bízom abban, hogy mindannyian túl fogunk lépni a múlt árnyain, és mostantól az élet naposabb oldalán fogunk sátrat verni.

1999. augusztus

– Jön a baba! Yebin most telefonált, hogy elfolyt a magzatviz! – Pánikolva ugrunk be a kocsiba, amint kirángatom Jae-t a zuhany alól. Szegény meg sem tudott törölközni, a hajából is csavarni lehet a vizet, de ha a mi várva várt kisfiunk születéséről van szó, mindent eldobunk. Úgy remeg a kezem a kormányon, hogy félő, hogy abban a pillanatban, amikor a kicsikénk meglátja a napvilágot, mi szörnyet fogunk halni, de biztosra veszem, hogy ha Jae vezetne, akkor sem lennénk jobb helyzetben. Isteni szerencse, hogy nem nekünk kell átesni ezen a folyamaton, mert én tutira rengeteget híztam volna terhesség alatt, ami kiborított volna, és depressziós lettem volna tőle, Jae-nek meg olyan alacsony a fájdalomküszöbe, hogy már az első összehúzódásba belehalna. Isten áldja a béranyákat, akik olyan szuperek, hogy vállalják mindezt, amikor nem is ők fogják felnevelni a gyereket, akivel kilenc hónapot végigszenvednek.

– Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha inkább Jaewon lenne a babánk neve? – veti fel Youngjae reszketeg hangon, miközben folyamatosan azt ellenőrzi, hogy minden fontos holmit bepakoltunk-e.

– Mi lenne, ha vállalnánk még egy babát, akinek meg te lehetnél az édesapja? És akkor ő rólad kaphatná a nevét.

– Szereted jól átvariálni a dolgok alakulását, igaz? Már alig várom, hogy nyakig kakis legyek, hogy az éjszakai felkelésektől leragadjon másnap a szemem a munkában, hogy a két gyerek felváltva hányjon telibe, és később egymás után nyissanak ránk szex közben…

– Ez most egy burkolt igen akart lenni, apuci? – Imádom a piros lámpákat, mert amíg tartanak, agyon tudom csókolgatni a világ legelbűvölőbb srácát. Ilyenkor az sem zavar, ha a mellettünk lévő autóból szitkozódva átkiabál egy negyvenes pacák, aki beledöglik az irigységbe, mivel az ő felesége hét napból nyolcszor fejfájásra hivatkozva visszautasítja a próbálkozásait.

– Veszek egy csokor virágot Yebinnek. Megérdemli, ha már ennyi mindenen kell keresztülmennie a mi gyerekünkért.

– Csak azért akarsz bemenni, hogy flörtölhess a virágárus fiúval, ugye? – csap a combomra Jae. Sosem fogom lemosni magamról, hogy amikor Bora megszülte a húgomat, ugyanebbe a boltba tértünk be, hogy virágot vigyünk neki, és azért késtük le a nagy eseményt, mert az eladó srác annyira rám kattant, hogy alig akart elengedni. Én meg udvarias és rendkívül aranyos létemre nem küldtem el a fenébe, hanem szó nélkül hagytam, hogy végigmutogassa a világ összes létező virágát, csak hogy többet lehessen a közelemben.

Youngjae a kocsiban marad, mert azt mondja, nem képes még egyszer végignézni azt a nyáladzást, amit a gyerek leművelt, de úgy látszik, ez a szerencsenapom, ugyanis egy idősödő hölgy szolgál ki, így két perc alatt végzek is. Fütyörészve indulok vissza, megszaporázva a lépteim, hisz bármelyik pillanatban világra jöhet a fiam. Büszkén dagadó mellkassal, peckesen haladok a célom felé, amikor egy vasmarok hátulról a tarkómra fonódik, és addig nem ereszt, amíg egy lépcsőházba nem rángat be.

– Örülök, hogy újra találkozhatunk, Daehyun. Te is örülsz nekem, igaz? – köpi Hwang az arcomba gyűlölködő szavait. Annyira meglep, hogy itt van, hogy védekezni is elfelejtek, így hamarosan a földről hallgathatom tovább a monológját, ugyanis olyan erővel vág fejbe a puska csövével, amit szorongat, hogy nem bírok talpon maradni. – Csak miattad szöktem meg a börtönből, tudod? Évek óta arra készülök, hogy kijussak onnan, de nem azért, hogy hamis személyazonossággal külföldre meneküljek, nem azért, hogy ne kelljen tovább tűrnöm a cellatársak állandó bántalmazását, hanem azért, hogy végezzek veled. Utána akár fel is adnám magam, hogy önként vonuljak vissza a rácsok mögé, de nem élhetek úgy tovább, hogy te lélegzel, boldog vagy… Ha te nem lennél, a fiam velem jött volna, és…

– Youngjae sosem ment volna magával, ha én nem lennék, akkor is a családját választotta volna, mert ők egytől egyig csodálatos emberek, ellentétben egyesekkel, akik nem elég, hogy nem csodálatosak, de még embernek sem nevezhetőek… – Bravó Jung Daehyun, te címeres ökör! A tévé előtt ülve mindig hangosan veszekszem a főhőssel, hogy ne szóljon vissza a gyilkosnak, mert azzal csak tovább idegesíti, azzal csak még őrültebbé teszi, sokkal bölcsebb, ha hallgat, erre én elkezdek pofázni, hát gratulálok! Sikerül függőlegesbe tornáznom magam, de Hwang nem fecsérli arra az időt, hogy egy újabb ütéssel a földre küld, inkább kibiztosítja a fegyverét, és gondolkodás nélkül meghúzza a ravaszt.

– Neeeeeeeeeeeee!

Youngjae a lábam elé esik, amikor eltalálja a nekem szánt golyó. Amikor az apja rám szegezte a pisztolyt, egy másodperc alatt felbukkant a semmiből, hogy elém vethesse magát. Biztos furcsállta, hogy miért vagyok olyan sokáig távol, amikor felfedezte, hogy nem az a srác az eladó…

A vér túlságosan gyorsan alakul hatalmas tócsává, ami azt sejteti, hogy nagy a baj. Képtelen vagyok gondolkozni, a látásom egyre homályosabb, a szívem dobogása megszűnik, amint Youngjae becsukja a szemét. Ezerszer is elátkozom magam, amiért pár éve elégettük az órákat. Normális életet akartunk élni, nem kellettek természetfeletti utazgatások az időben ahhoz, hogy boldogok legyünk. Pedig ebben a helyzetben az jelentené az egyetlen megoldást! Most csak annyi lenne a teendőm, hogy visszamegyek pár percet, és nem térek be a virágoshoz. Mi az istenért kellettek azok a kibaszott virágok? Attól nem fog kevésbé fájni Yebinnek a szülés! És különben is elvesztették a fehér ragyogásukat, mert minden szirmot pirosra festett a szerelmem vére. A szerelmem, aki a karjaimban haldoklik, mert sokadjára mentette meg az életemet. De én nem akarok nélküle élni!

Bevillan a kisfiam képe a lelki szemeim előtt, aki talán épp most születik meg, aminek elég erőt kéne adnia ahhoz, hogy felálljak, és hogy a saját bőrömet mentsem, mielőtt az az elmebeteg velem is végez. De képtelen vagyok megtenni azt, amiről annyiszor papoltam anno Youngjae-nek. Milyen rohadtul ironikus ez az elbaszott sors! Éveken keresztül azt hittem, én fogok meghalni, erre Youngjae utolsó lélegzetvételét kell az ajkamon éreznem. Istennek képzeltem magam, akárhányszor megváltoztattam a múltat, mégsem sajnáltam, amikor búcsút intettem a képességemnek, mert egy átlag halandó mindennapjait szerettem volna élni. És az bizony nem kizárt, hogy egy átlag halandó szerelme meghal, hisz nincs semmi a kezében, amivel meg tudná menteni az életét.

Azt mondtam Youngjae-nek, hogy Júlia helyében én tovább folytatnám az életemet. Arra kértem, hogy ha én meghalnék, harcoljon a fiunk miatt, de nem tudom követni a saját tanácsaimat. Daewont majd felneveli az anyám, olyan sok jó ember lesz körülötte, semmiben sem fog hiányt szenvedni. Tudom, hogy a könnyebb utat választom, hogy egy gyáva patkány vagyok, amiért nem nézek szembe a fájdalommal, amiért nem bírom elviselni azt a csapást, amit az ég rám mért. Youngjae felnevelte a fiunkat, Youngjae most is azt tenné, ha engem ért volna a golyó. Youngjae, Youngjae, Youngjae…

Felemelem a pisztolyt, ami kicsúszott Hwang kezéből, amint realizálta, hogy a fia esett ámokfutása áldozatául. Látom a szemében a rémületet, mert azt hiszi, ő a célpontom, őt fogom bosszúból megölni, amiért kioltotta a szerelmem életét, de nekem más terveim vannak. Szembe fordítom magammal a fegyvert, mert attól a pillanattól, hogy Youngjae szívének működése leállt, az enyém sem ver tovább, csak egy ostoba visszhang kong üres mellkasom közepén, aminek véget kell vetnem. Megfogom az egyetlenem kezét, és megpróbálok olyan pontosan célozni, ahogy Hwang tette.

Durrrrrrrrrrrrrrrr…