ChanSoo - Forever and always 3/3

– Azta! Hogy kirittyentetted magad, apa! Pedig szerintem Chanyeol hyungnak egy sima melegítőben is tetszenél.

–  Kisfiam, kezded felvenni Juwon stílusát. Fogd vissza egy kicsit magad!

– És az miért baj? Juwon és Chanyeol hyung olyan menők! – Juwon az elmúlt néhány napot a kórházban töltötte, mert eltörte a karját. Seonggit hamarabb kiengedték volna, mert kisebb sérülést szenvedett, de annyira egymásra találtak a kissráccal, hogy el sem mozdult mellőle. Mivel éppen szünet van az iskolában, nem bántam, sőt, örültem annak, hogy végre szerzett egy barátot, mert hozzám hasonlóan elég visszahúzódó gyerek. Azt hiszem, Juwon olyan neki, mint amilyen nekem volt Sehun… Ah, most nem kéne rá gondolnom, így is elég ideges vagyok! Megbeszéltük Chanyeollal, hogy ma este átjönnek vacsorára, amitől az ikrek teljesen bepörögtek. Amíg én a konyhában tüsténkedtem, ők olyan szép rendet raktak a lakásban, amire még soha nem volt példa. Többször kell meghívnom őket, ha az érkezésük ilyen kis tündérekké változtatja a kölyköket.

– Megjöttek! – kiáltja Minji, miközben az ajtóhoz nyargal, hogy szélesre tárhassa a vendégeink előtt. Chanyeol rögtön felkapja őt, mire Seonggi mellettük terem, nehogy kimaradjon a jóból, én meg tanácstalanul ácsorgok, mert nem tudom, miként kéne üdvözölnöm a colost. A kézfogás túl távolságtartó lenne, az ölelés túl bizalmas, a puszi szóba sem jöhet… Végül csak esetlenül vállon veregetem, amikor kiszabadul a gyerekek gyűrűjéből. Mielőtt beljebb jönne, magyarázkodni kezd, hogy ne haragudjak, amiért magával hozta a kutyáját is, de Toben nem szeret egyedül lenni, ezért ha teheti, nem hagyja otthon. Engem nem zavar a jelenléte, és szerintem Vivit sem fogja, mert elég nyugis kutya, viszont a lakás méreteit tekintve már adódhatnak problémák.

– Mondd csak, a gyerekeidet is a cipőddel szoktad verni, mint engem? – céloz az edzőtermi incidensre, amikor megszabadul saját lábbelijétől.

– Ja. A ballal mindig Minji kap, a jobbal meg Seonggi. De ha a fiadnak meg neked rendetlenkedni támad kedvetek, a ti bajotokat a papucsommal fogom ellátni. – Chanyeol felnevet, és én is kezdek megkönnyebbülni a fesztelen nyitás miatt, amikor azonban leveszi a kabátját, el kell fordulnom, mert nyolc év elteltével sem bírom elviselni a fehér színt. Itthon semmi nem fehér, kivéve Vivit, de attól megpróbálok eltekinteni. Chanyeol egyből észreveszi hirtelen támadt zavaromat, amitől ő is kissé ideges lesz. Ki kell mondanom azt, ami böki a csőröm, különben egész este nem fogok ránézni, ami elég hülyén jönne ki. – Levennéd az inged?

– Te a gyerekek előtt akarsz rosszalkodni? – kérdezi egy pajzán mosoly kíséretében.

– Hülye! Ígérd meg, hogy nem fogsz bolondnak nézni, ha elárulom az okát… Arról van szó, hogy nem bírom a fehér színt… A kórházra emlékeztet…

– Akkor legközelebb fehér nadrágban jövök, hogy azt is levetesd rólam! – közli lazán, mialatt ledobja magáról az inget. Titkon hálás vagyok azért, hogy Chanyeol ilyen módon reagált, mert az sokkal rosszabb lett volna, ha el kezd sajnálni, és kifejezi az együttérzését a mániákusságomat illetően.

– Vedd fel ezt! Rám nagy, úgyhogy szerintem neked jó lesz – nyomok a kezébe egy fekete pólót, de azért rajta felejtem a tekintetemet kidolgozott felsőtestén egy pillanatra. Az tény, hogy a kémia működik köztünk, mert legszívesebben most rögtön hanyatt dönteném az ágyon, hogy megismételjük azt, amit a házában csináltunk, de megfogadtam, hogy nem fogom kihasználni többé. Csak akkor fekszem le vele, ha már biztos vagyok az érzéseimben.

– Apa nagyon jól főz, de szerintem ma este felülmúlta magát. Ez azért lehet, mert meg akarja hódítani Chanyeol hyungot. A nagyitól hallottam, hogy egy férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út – jegyzi meg bölcsen Seonggi vacsora közben. Olyan kicsi asztal fért be a szintén kicsi konyhába, hogy öten már nem tudtuk körülülni, ezért Minji az ölembe kucorodott, amit nem bánok, mert legalább a közelsége old a feszültségemen.

– De hát már rég meghódította az öregemet! Inkább apának kéne valahogy levennie Kyungsoo hyungot a lábáról, csak nem tudom, mivel… – elmélkedik Juwon teli szájjal.

– Ne nevezz öregnek! És ne mondd, hogy egyetlen jó tulajdonságomat se tudsz felsorolni! – csap gyengéden Chanyeol a fia kezére. Szóval azon nem háborodik fel, hogy Juwon azt állítja, én már meghódítottam őt. Ez megint azt támasztja alá, hogy ő többet érez irántam, mint amit megérdemelnék. Nekem nagyon gyors ez a tempó, és az a baj, hogy minél jobban nyomul, vagy a gyerekek minél jobban erőltetik a dolgot, én annál inkább bestresszelek, és visszabújok a menedékül szolgáló csigaházamba, ahol kellemesen elvagyok a Sehunról szóló emlékeim társaságában.

– De hát Chanyeol hyung olyan vicces! Biztosan tetszene apának a trollos vagy a zombis meséje – folytatja Seonggi a beszélgetést Juwonnal, mintha mi ott sem lennénk.

– Én nagyon remélem, hogy összejönnek, mert akkor mindennap ilyen isteni kaját ehetnék! Végre nem lenne több instant cucc.

– Fiam, az ilyen megjegyzésekkel tovább rombolod az egyébként sem jó imidzsemet. Inkább arról mesélj, milyen finom tortákat szoktam neked csinálni szülinapodra.

– Az igaz, na de az egy évben csak egyszer van! – A fiúk perlekedése közben arra leszek figyelmes, hogy Minji túl csendes ma, és a tányérjáról sem fogyott pár falatnál több. Általában ő szokta végigcsipogni a vacsorákat, amíg a testvére hallgat, szóval valami nem stimmel vele. Annak nagyon örülök, hogy Seonggi ilyen felszabadult, de a kislányom viselkedése aggaszt, ezért bemegyek vele a szobába, hogy kifaggathassam a bajáról:

–  Te nem kedveled annyira Chanyeol oppát?

– Kedvelem őt, apuci. Csak… azt hittem, boldoggá fog téged tenni, de te nem tűnsz annak… – Megsajdul a szívem, amikor meglátom, hogy Minji szája sírásra áll. Azt hiszem, nagy hibát követtem el azzal, hogy soha nem beszéltem Sehunról az ikreknek. A gyerekei, akik az én gyerekeim is, nagyon intelligensek, és sokkal jobban megértenék a helyzetemet, ha tisztában lennének azzal, hogy miért ilyen nehéz nekem belevágni egy kapcsolatba. Minji így azt feltételezi, hogy Chanyeollal van problémám, pedig ő semmiről sem tehet.

– Hercegnőm… Emlékszel arra, hogy mennyire imádtad az első tanár nénidet, amikor elkezdtél suliba járni? Aztán tavaly sajnos el kellett mennie, mert babája lett, és helyette Miss Yoona lett az osztályfőnökötök. Hetekig sírva jöttél haza, hogy te nem szereted őt, te a régi tanító nénidet akarod, aztán egy nap ez megváltozott. Mosolyogva újságoltad el nekem, hogy Miss Yoona gumicukrot adott neked ajándékba, és Barbie-s matricát ragasztott a füzetedbe. Azóta ő lett a kedvenc tanárod, és már nem hiányolod az előzőt, nem igaz?

– Értem, apuci, értem! – kiált fel Minji izgatottan, és a korábbi könnyeknek már nyoma sincs a szemében, amikor visszarohan a konyhába, hogy közölhesse Chanyeollal a tanácsát: – Chanyeol oppa, tudom, hogy mivel hódíthatod meg az apukámat! Vegyél neki gumicukrot meg Barbie-s matricát! – A fiúk nevetésben törnek ki, de Chanyeol komoly fejjel megígéri, hogy mindenképpen beszerez párat a fent említett dolgokból a cél elérése végett.

– Minji inkább Tobennel foglalkozik, mint velem – jegyzi meg Chan, amikor a vacsora után a lányom letelepszik a földre, hogy a kutyákkal játszhasson.

– Mert Toben cukibb nálad – közlöm vele lazán, mire felnevet, és megállapítja, hogy ez tagadhatatlan.

– A kutyáink jól kijönnek egymással, Seonggi szó szerint rajong Juwonért, és ez fordítva is így van, Minji remekül érzi magát köztünk. Már csak rajtunk a sor…

– Cha… Chanyeol… Adj még egy kis időt, kérlek!

– Nyugi, én nem akarlak siettetni, messze van a karácsony – mosolyog rám melegen. Ő tényleg nem akar rám erőltetni semmit, nem azért tesz ilyen megjegyzéseket, csak egyszerűen ez a stílus jellemzi, ami meg bejön, úgyhogy nem fogok kiakadni rajta a jövőben. Sőt, jó, hogy így viselkedik, mert egy hozzám hasonló megkeseredett pasival sosem jutnék egyről a kettőre. El kell ismernem, hogy rég éreztem magam ilyen komfortosan. Chanyeol meg én a kanapén ülünk, és hol Minjit nézzük, ahogy a kutyákat szórakoztatja, hol a fiúkat, akik valami videojátékot nyomnak nagyban, miközben semmiségekről beszélgetünk. Chanyeol nem kérdez Sehunról, én pedig nem teszek róla említést, de a szelleme továbbra is ott lebeg köztünk, ez az egyetlen zavaró tényező. Na meg az ajtó felől érkező dörömbölés, ami csúnyán félbeszakítja a meghitt pillanatot.

– Abban reménykedtünk, hogy megehetjük a maradékot, amit meghagytatok. Jé, Chanyeol is itt van? Erről nem tudtunk! – kerekednek el Jongin szemei, amikor meglátja a kanapén terpeszkedő alakot. Én tényleg nem szóltam neki arról, hogy vacsora vendégeink vannak, de lefogadom, hogy Chan elárulta Baekhyunnak, így a zabálás mellett azzal a hátsószándékkal érkeztek, hogy ellenőrizzék, hogy haladnak a dolgok köztünk. Egyáltalán nem haladtunk rosszul, de nekik köszönhetően lőttek annak, hogy jobban megismerhessük egymást.

– Hé, ez nem ér! Túl sok itt a fiú, én vagyok az egyedüli lány – nyafogja Minji, de a panaszkodása ellenére nem hajlandó kimászni Jongin öléből, még arra az időre sem, amíg eszik. – Adjatok nekem egy kishúgot! – néz jelentőségteljesen Chanyeolra és rám, melynek hatására a többiek felröhögnek, én meg pipacspirossá válok szégyenemben.

– Azon gondolkodom, melyikőtök lenne alkalmasabb egy gyerek kihordására. De én Chanra szavazok, mert benne több hely van – mondja Baekhyun minket méregetve.

– Van egy jó ötletem! Csinálj Baekből lányt, és máris megoldódik a probléma – közli Chanyeol egy cinkos vigyor kíséretében. Minji szó nélkül elrohan a smink készletéért, amit a nagyitól kapott, meg a magas sarkúért, amit Soyou egyszer véletlenül nálunk hagyott, és amint Baekhyun befejezi az étkezést, belevág a nagy műbe.

– Figyeljetek, miféle randi ez amúgy? Legközelebb passzoljátok le nekünk a kutyulikat meg a kölyköket, és üljetek be valahova vacsorázni, ne Kyungsoo-nak kelljen már főzni – mondja Baek, amikor a lányom éppen a szeme kifestésével van elfoglalva.

– Egyszer bíztam rád a fiamat, akkor is eltört a keze – világít rá Chanyeol arra a tényre, amiért nem szívesen fogadná el a barátja ajánlatát.

– De ő legalább azért nem figyelt rám, mert smároltak Jongin hyunggal. Igazán példát vehetnétek róluk – veti oda Juwon, aztán folytatja a játékot, mintha mi sem történt volna.

– Ti smároltatok a fiam előtt? – háborog Chanyeol, és bosszú gyanánt felkapja a földön heverő cipőket, hogy beléjük préselhesse Baekhyun lábait.

– Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy tetszel jobban, drágám, de a virgácsaid eszméletlenül mutatnak ebben a magas sarkúban, úgyhogy lehet, hogy be kéne szerezni néhány ilyet – vigyorog Jongin a párjára, és már épp azon van, hogy szájon csókolja őt, amikor Minji elrángatja tőle, nehogy elrontsa a precízen felkent rúzsát.

– Segítek elmosogatni Kyungsoo-nak! – kiáltja Baek, és bemenekül a konyhába, ahol az az első dolga, hogy lerúgja magáról a borzalmas cipőket. – Eszem ágában sincs segíteni neked, ártana a bőrömnek a tisztítószer, ezért vettem én mosogatógépet otthonra, de beszédem van veled.

– Ez ijesztően hangzik. – Nem igazán tudom őt komolyan venni azzal a mázzal, amit a lányom az arcára varázsolt, de amikor a tekintetéből lassan minden huncutság kiveszik, tényleg aggódni kezdek. Eddig akárhányszor találkoztunk, olyan idétlenül viselkedett, most azonban messziről lerí róla, hogy előjött a kemény énje, ami nem ismer határokat, ha a legjobb barátjáról van szó, mert kétségem sincs a felől, hogy Chanyeol érdekében akar velem beszélni.

– Gondolom, Chan nem mesélt neked a gyerekkoráról. Az anyja egy prostituált volt, hogy szép szóval fejezzem ki magam. Fiatalon hozzáment egy férfihez, akitől született egy lánya, de a pasi nem tudta kielégíteni az anyagi igényeit, ezért úgy döntött, a saját kezébe kell vennie a pénzügyeket. Lelépett otthonról a lányával, aztán pár évvel később felcsinálta őt az egyik kuncsaftja, így született meg Chanyeol. Nem volt apja, az anyja pedig sosem tett olyat, ami arra utalt volna, hogy szereti a gyerekeit. Én a szomszédban laktam, és Chan folyton nálunk lógott, mert a szüleimhez sokkal jobban kötődött, mint a saját anyjához. Az a ribanc gyakran a lakásukban fogadta a klienseit, szóval ezért is utált otthon lenni. Amikor felnőtt, Chan folyton azt hajtogatta, hogy az anyja vére csörgedezik az ereiben, ezért neki nem való kapcsolat, és sorra döntötte meg a szebbnél szebb pasikat, mintha csak egy selyemfiú lenne. Azt gondolta, ő sem képes szívből szeretni valakit, mert a génjeiben van a megcsalás, az, hogy több vasat tartson a tűzben egyszerre, aztán jöttél te. Én mindig mondtam neki, hogy a parasztságot nem lehet örökölni, meg hogy ő és az anyja ég és föld, de erre csak akkor jött rá, amikor megismert téged. Bár Juwon örökbe fogadása előtt járt egy sráccal, az egy barom volt, és miután szakítottak, még inkább abba a hitbe ringatta magát, hogy neki nem jár több a dzsigoló létnél. Tudom, hogy mögötted is borzalmas múlt áll, de arra kérnélek, hogy próbáld meg szeretni Chanyeolt, mert rajtad kívül senki nem váltott ki belőle olyan érzést, aminek a hatására végre elhiszi, hogy többet ér egy éjszakánál.

Leforrázva bámulom a konyhapultot, egyszerűen képtelen vagyok Baekhyun szemébe nézni. Pedig hálás vagyok azért, hogy úgy védelmezi a barátját, mint egy anyatigris, legalább ő mindig ott volt Chanyeolnak. Ugyanakkor haragszom is rá, mert neki köszönhetően még nagyobb teher nehezedett a vállamra, ami alatt moccanni se tudok, nemhogy cselekedni. Ez a kapcsolat Channak is hatalmas lépés lenne, amit én lehet, hogy nem tudok megtenni, mert túl kicsi a lábam, nem beszélve a szívemről. Nem tudom, hogy van-e benne hely még egy férfi számára…

– Ez neked a mosogatás? – érdeklődik Chanyeol, amikor meglátja az érintetlen edényeket. Baek legyint egyet, majd megbeszéli Jonginnal, hogy itt az indulás ideje, és miután lemossa az arcáról a sminket, távoznak. Amikor kinyitjuk az ajtót, hogy kiengedjük őket, Toben kiszökik, és üldözőbe veszi a szomszéd néni macskáját. Vivi sosem csinált ilyet, viszont a többi kutyára gyakran panaszkodott az idős asszony, úgyhogy előre felkészülök a szidásra.

– Ne haragudj, amiért a fiam rosszaságokra tanítja a tiédet – kezdi Chanyeol az ajtó előtt állva, miután beparancsolja a kis méregzsákot a lakásba. – Meg azért se, amiért Jongin egy olyan őrülttel jött össze, mint Baek. Meg azért se, hogy a kutyám miatt leordította a fejedet az a nő… A családom csak bajt hoz a tiédre.

– Seongginak végre van egy barátja, Jongin végre szerelmes, arra a kövér macskára meg igazán ráfért egy kis mozgás, úgyhogy ne aggódj. Nincs veletek semmi gond, sőt, színt visztek az életünkbe.

– Ez azt jelenti, hogy nem kerültünk tiltólistára? – felnevetek, és kicsit lábujjhegyre emelkedek, hogy közelebb férkőzhessek a szájához, de mielőtt megcsókolhatnám, egy nagy csattanás hallatszik ki a lakásból, amire szétrebbenünk, és benyitunk, hogy ellenőrizzük a terepet.

Naiv módon azt hittük, hogy Minji esett áldozatul, ehelyett ő támadt rá a fiúkra, amiért azok le akarták vágni a babája haját. Juwon jobb keze még mindig be van gipszelve, ennek ellenére azon nyomban rosszban sántikált, ahogy kitettük a lábunkat, Seonggi pedig követte a nála két évvel idősebb utasításait, mert a srác bármit csinálhat, a kisfiam bálványozza őt. De szerencsére senki sem sérült meg, és a baba haja is a fején maradt, úgyhogy mindenki boldog, amikor elbúcsúzunk egymástól. Illetve Juwon nem akar hazamenni, Seonggi nem akarja, hogy Juwon hazamenjen, úgyhogy emiatt támad egy kis hiszti, de gyorsan az ágyba parancsolom a gyerkőcöket, mivel már a fáradtság is nagy szerepet játszik a nyűgösködésben.

– Megosztanátok velünk, hogy miket szoktatok csinálni randizás címszó alatt? – érdeklődik Baekhyun a tengerparton heverészve. Mivel beköszöntött a nyár, az első meleg hétvégét kihasználva leugrottunk ide, hogy kipihenhessük a mögöttünk álló napok fáradalmait. A barátainkat nem hívtuk magunkkal, de őket ez nem igazán zavarta, és pár órával az érkezésünk után megjelentek, hogy még itt se kelljen nélkülöznünk epés megjegyzéseiket. – Három hónapja próbálkoztok a járással, de arra sem vagytok képesek, hogy megfogjátok egymás kezét. Az tény, hogy sok idő van még hátra decemberig, de ha nem tesztek lépéseket egy normális kapcsolat felé, honnan fog kiderülni számotokra, hogy működik-e a dolog vagy sem?

– Hé, nem kell engedelmeskedned Baekhyunnak – mondja kissé ingerülten Chanyeol, amikor a kezébe csúsztatom az enyémet. Rögtön ki akarja szabadítani az ujjait a „fogságból”, ezért egy kicsit rászorítok, hogy ne legyen lehetősége a menekülésre. Az utóbbi időben egyre gyakrabban találkoztam Chanyeollal, és nagyon élveztem a beszélgetéseinket, a hülyüléseket, amikből a gyerekek sem maradhattak ki, és szinte nem volt olyan program, ahova nem együtt mentünk volna. De Baekhyunnak igaza van abban, hogy ezekben a találkozásokban semmi romantikus töltet nem bújt meg. Személy szerint én olyan remekül éreztem magam, amire már rég volt példa, viszont végig egy jó barátként tekintettem Chanyeolra, és lassacskán a szexszel kapcsolatos gondolatok is kivesztek a fejemből. Szerettem vele lenni, imádtam, hogy a legfárasztóbb nap után is meg tudott nevettetni, és kényelmesnek találtam azt, hogy azon a szinten maradtunk, ami a komfort zónámon belülre esik. Talán nem is baj, hogy ezek ketten sokszor lógnak a nyakunkon, mert nekem kell néhány mentális seggbe rúgás ahhoz, hogy előre haladjak.

– Ahogy a fiad is mondta anno, igazán példát vehetnétek rólunk, mert mi Jonginnal olyanok vagyunk, mint a nyuszik, ha érted, mire gondolok… – vonja fel sokat sejtetően Baekhyun az egyik szemöldökét.

– Ha tovább táncolsz az idegeimen, vacsit csinálok belőled, nyuszika – közli egykedvűen Chanyeol. A hüvelykujjammal apró köröket kezdek rajzolni a tenyerébe, hogy oldjam a feszültségét, mert nem szeretem, amikor ilyen. Mellesleg kifejezetten jó érzés, hogy az én kicsi kezem elveszik nagy mancsa melegében, ezért még akkor sem eresztem el, amikor visszaindulunk a szállásra. Tudom, hogy egy csiga is megirigyelné a lassúságomat, hiszen az már tényleg mindennek a teteje, hogy három hónap után érünk el a kéz a kézben való sétáláshoz, de nagy szerencsémre Chanyeol annyira türelmes velem, hogy egyszer sem rótta fel ezt nekem. Bár lehet, hogy Baeknek szokott panaszkodni, és ő szócsövet játszva továbbítja a frusztrációját, mindenesetre mostantól megpróbálok ráhangolódni a több mint barátság fogalmára. Mondjuk, engem ismerve az első csókunkra lehet, hogy egy év múlva fog sor kerülni…

– Örökké szeretni foglak…

– Te meg én mindig együtt leszünk…

Az előző mondat Jongintól származott, az utóbbit pedig Baekhyun súgta a párja fülébe, elég hangosan ahhoz, hogy mi is meghalljuk, pedig pár méterrel lemaradva lépkedünk mögöttük. Hirtelen elönt a düh egymásba feledkező mivoltjukat látva, ezért elengedem Chanyeol kezét, és megállok, mert nem szándékozom továbbnézni a nyalakodásukat.

– Valaki felvilágosíthatná őket arról, hogy nem létezik olyan, hogy örökké vagy mindig. Szar dolog, amikor abba a hitbe ringatod magad, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltok, ami lehetőleg jó sokára lesz, aztán jön egy autó, és a rózsaszín álom egy perc alatt semmivé válik. Te ott maradsz egyedül, és cseppet sem boldogan élsz tovább, ő meg… – A torkomra forrnak a szavak, amikor ráeszmélek arra, hogy miket mondok Chanyeolnak. Ez aztán a haladás egy normális kapcsolat felé… Zavartan köhintek egyet, és sebesen valami más téma után kutatok a fejemben, de mielőtt bármivel előrukkolhatnék, Chan megelőz:

– Megyek, mert mesélnem kell Juwonnak alvás előtt… – Határozott léptekkel az apartmanjuk felé indul, az én szívem pedig fájdalmasan összeszorul a mellkasom közepén csalódott hangja hallatán. Ennél átlátszóbb kifogást egyébként keresve sem találhatott volna a lerázásomra, ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy a fia már legalább két éve nem igényli, hogy babusgassa őt esténként. Mielőtt inamba szállhatna a bátorságom, a saját részlegem helyett az övét célzom meg, és nem törődöm szemrehányó pillantásával, amikor belépek a szobájába.

– Juwon már elaludt – motyogja a tarkóját vakargatva, hogy ezzel magyarázza ki, miért nem a fia ágya mellett ücsörög. Chanyeol az orráig húzza a takaróját, és tüntetőlegesen a fal felé fordul, hogy e képpen adja a tudtomra, nem szívesen lát az este további részében.

– Akkor hadd meséljek én neked. – Letelepszem az ágya szélére, és óvatosan a derekáig lehúzom róla a takarót, hogy zavartalanul simogathassam a hátát. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai az érintésemnek köszönhetően, ami két dolognak tudható be. Egyrészt megbántottam a negatív hozzáállásommal, másrészt pedig nincs hozzászokva az ilyesfajta gyengédséghez, hiszen nem ismeri az apját, az anyja meg sosem bánt jól vele. Remélem, azért Baek szüleitől hallott egy-két mesét, és hogy meg fogja érteni az általam felvázolt történet üzenetét. – Volt egy fiú, aki nem hitt a csodákban a múltban átélt szörnyűségek miatt. Egy napon találkozott valakivel, aki maga testesítette meg a csodát, ezért nem mert közeledni hozzá. Attól félt, előbb-utóbb ki fog derülni, hogy nem is létezik, vagy hogy keres helyette egy olyan embert, aki megérdemli a szeretetét. Izé… nagyon jó volt ma megfogni a kezed… Tudom, hogy egy katasztrófa vagyok, te meg csodálatos, szóval ez egy elég szerencsétlen párosítás…

– A legjobb párosítás. – Hirtelen megfordul, és mélyen a szemembe néz, amitől a pulzusszámom megtriplázódik. Ő nem csak egy barátot lát bennem, és az az igazság, hogy én is többet szeretnék ennél, de az aggályaimat nem tudom továbbra sem levetkőzni magamról. Itt az ideje a távozásnak, mert az a sok felszínre törő érzelem, amit eddig elfojtottam, eléggé összezavar, de mielőtt ott hagynám, egy lágy csókot lehelek az ajkára, ami kicsit hosszúra sikeredik, mert a körém fonódó karjai hozzá szegeznek.

– Szép álmokat, Kyungsoo! – villant rám egy reményteli mosolyt, amitől a bennem élő remények is újra életre kelnek.

– Chan, nem hiányzik a szex? Három hónapja nem csináltad, holott azelőtt néhány naponta meghúztál valakit. Szívás lehet ez az időszak neked – állapítja meg Baekhyun a strandon kialakított focipálya nézőterén ülve. Amióta Seonggi megtudta, hogy Juwon focizik, ő is mindenképpen ezt a sportot akarja űzni, ami ellen nincs kifogásom. Jó ideje jár edzésekre a barátjával, és amikor meghallották, hogy strandfocit rendeznek az itt nyaraló gyerekeknek, rögtön kaptak az alkalmon; bár ez nyilván eltér egy kicsit a normál labdarúgástól, mindketten lelkesen vágtak bele a meccsbe.

– Jól megvagyok, ne aggódj értem. Senkivel nem akarok lefeküdni, vagyis van egy kivétel, de… – Chanyeol elvörösödik, és szemlesütve az ellenkező irányba fordul, így próbálván leplezni zavarát. Amióta megismertem Chant, Jonginnal még szorosabb lett a kapcsolatunk, Baekhyun pedig belopta magát a szívembe, bár ezektől a megjegyzéseitől a falra tudnék mászni. Gyakran négyesben mentünk el szórakozni, amit értékeltem, mert igazán jól esett, hogy a barátkozás terén is fejlődtem. Azelőtt szinte csak kényszerből dugtam ki az orrom a lakásból, mostanság azonban várom azokat az estéket, amikor felszabadultan nevetgélve megvitathatjuk a hét eseményeit egy pohár sör társaságában.

– Nézzétek, milyen szexi az a pasi! – kiáltja hirtelen Jongin, mire automatikusan a mutatott irányba kapom a fejem. Nem látok semmi különlegeset a kiszemelt férfin, de Jongin hangos nevetése valamilyen turpisságról árulkodik. – Bebuktátok a tesztet, egyedül Chanyeol ment át a „vizsgán”, ugyanis ő Soo-ra nézett. Ezért még számolunk, drágám! – böki oldalba Baeket, de látszik rajta, hogy nem gondolja komolyan a fenyegetését. Én fészkelődni kezdek zavaromban, amikor eljut a tudatomig, hogy Chanyeol mindenhol csak engem stíröl, nem törődve azzal, ki van még a közelében. Pedig korábban akkora pasifaló volt, hogy lehetséges az, hogy egyik napról a másikra teljesen átlényegült monogám típussá? Ráadásul én sosem tartottam nagy számnak a külsőmet, a belső defektességemet meg már meg sem említem, szóval nem értem, mit eszik annyira rajtam.

– Góóóóóóóóóól! – kiáltom felpörögve, amikor a fiam berúgja a vezető találatot. A büszkeség mámorában lubickolva odafordulok Chanhoz, és egy örömtől fűtött csókot nyomok a szájára. Pislogva néz rám, és totál lefagy váratlan reakciómtól, én viszont sosem tapasztalt vágyat érzek magamban arra, hogy tovább folytassuk, ezért megfogom a kezét, és határozottan felrántom a helyéről, hogy az összetákolt öltözőbe húzzam őt.

A falnak préselem, és olyan hévvel kezdem ostromolni az ajkait, amibe beleszédülök, de eszem ágában sincs abbahagyni. Érzem Chanyeolon, hogy a meglepettsége még akkor sem múlik el, amikor már percek óta faljuk egymást, valószínűleg képtelen elhinni, hogy nem kell további hónapokat várnia a következő lépésemre. Kezdetben át sem ölel, megszeppenve álldogál, amíg én a pólóját markolászom, de egy idő után sikerül ellazulnia, és olyan erősen szorít magához, hogy abba minden porcikám beleremeg. Egy pillanatra elhúzódik tőlem, de csak azért, hogy áhítattal a szemében végighordozhassa az arcomon a tekintetét, majd egy sokkal lassabb és érzékibb csókot kezdeményez az előbbinél. Szétesek a karjaiban finom ajakmozgatásának meg nyelvjátékának köszönhetően, még szerencse, hogy olyan magabiztosan tart, mert különben a padlón végezném.

– Remélem, Seonggi rengeteg gólt fog rúgni a jövőben – vigyorog rám mámorosan, de mielőtt biztosíthatnám arról, hogy ezek után nincs szükségem indokokra ahhoz, hogy lekapjam, a gyerekek üdvrivalgások közepette ránk törnek. Chanyeol a magasba emeli Seonggit, majd a fülébe sugdos valamit, mire a fiam cinkosan kacsint egyet, és lepacsizik vele. El tudom képzelni, hogy mit mondott neki, de nem bánom, hogy jókedve van, mert a tegnap esti megnyilvánulásom miatt még mindig bűntudat gyötör.

– Apa, most nem engem kéne puszilgatnod, hanem hyungot – forgatja meg Seonggi a szemeit, amikor a következő góljánál odaszaladok hozzá, hogy jól megölelgessem. Nevetve elengedem, aztán visszamegyek a fiúkhoz, akik minden bizonnyal a csókjelenetünkről beszélnek, mert Jongin és Baekhyun úgy olvadoznak, mintha a saját első csókjuk emlékét élnék újra.

Nem repesek az örömtől, amikor este ismét kis lakásomban találjuk magunkat, úgy maradtam volna még egy hetet a tengernél. De legalább Chanék is itt vannak, így az egész helyiség zeng a fiúk kiabálásától, akik PlayStationön folytatják a foci mániájukat, miközben Minji és Chanyeol pompomlánnyá avanzsálva fennhangon szurkolnak nekik. Én szokás szerint a konyhában sürgök-forgok, de olyan jó a közelemben tudni az óriást meg a gyerkőcét, hogy eltervezem, jó darabig nem fogok megválni tőlük.

– Juwon elaludt játék közben, úgyhogy kénytelenek lesztek itt tölteni az éjszakát – közlöm a gyerekszobát elhagyó Chanyeollal, aki boldogan ringatta álomba a lányomat, hiszen az ő fia már visszautasítja az ilyesfajta gondoskodást.

– Biztos csak színlel, így akarja elérni, hogy több időt legyünk kettesben, úgyhogy felrázom, és megyünk.

– Ne! Én is azt szeretném, ha több időt lennénk kettesben… – Végigsimítok az arcán, és egy puha csókkal bizonyítom be, hogy tényleg azt szeretném, ha maradna. Lehet, hogy túl hirtelen történt nálam tempóváltás, és most meg kicsit gyorsabban haladok a kelleténél, de nem akarom, hogy véget érjen az a varázs, ami tegnap kezdődött. Eszembe jut, milyen zavarba jöttem, amikor bekente a hátam naptejjel, mivel a testem rögvest reagált az érintésére. Megkértem, hogy hagyja abba, és inkább a lányom kezébe nyomtam a flakont, amin Chanyeol nem sértődött meg, mert rá ugyanúgy hatott a közelségem, ami nem volt szerencsés egy szál fürdőgatyában a gyerekek előtt, ezért mellőztük a továbbiakban az ilyesmit, de most nem kell visszafognunk magunkat.

– Hoznál nekem egy takarót? – kérdezi végignyúlva a kanapén, a feje alá gyűrve az egyik díszpárnát. Most komolyan a nappaliban akar aludni? Egyrészről tetszik, hogy úriemberként viselkedik velem, másrészről viszont hallani sem akarok arról, hogy nem simulhatok hozzá éjszaka, szóval ha ő nem jön az ágyamba, akkor én csatlakozok hozzá a kanapén. – Remélem, nem ez lesz az első és egyben az utolsó alkalom, hogy így együtt alszunk – fogalmazza meg a kívánságát, ami némi kétséget hordoz magában.

– Ne haragudj, de soha többé nem fogunk így együtt aludni. – Chanyeol riadtan kapja rám a tekintetét, mire felkuncogok, majd magyarázatot adok előző kijelentésemre, hogy ne aggódjon feleslegesen. – Nem vagyok hajlandó még egyszer ezen a kanapén nyomorogni, amikor ott van az a nagy ágy. – Megkönnyebbülve kifújja az eddig bent tartott levegőt, de mielőtt azt javasolhatnám, hogy menjünk be a hálóba, a nyakamba fúrja az arcát, és elnyomja őt az álom. Én órákkal később sem tudok elaludni, nincs kedvem felhagyni a bőre cirógatásával, békésen pihenő alakja bámulásával, mert úgy érzem, ebből sosem elég. Szorosabban ölelem át, amikor arra gondolok, hogy a szüleitől nem kapta meg ezt a fajta gondoskodást, és már Juwon sem tart igényt arra, hogy az apjához bújva aludjon, más férfiak jelenlétére pedig nem kíváncsi, ezért én vagyok az egyetlen, aki megvigasztalhatja, ha rosszat álmodik, akivel sokáig nevethet elalvás előtt. Kiváltságosnak tartom magam, amiért engem választott, és egyre biztosabbnak érzem, hogy egyszer eljön az a nap, amikor én is őt fogom választani.

Kimerülten szállok ki az autómból a házunk előtt. Ma is sokáig voltam bent az irodában, ahol egyre jobban unom a rám bízott munkát. Amióta Chanyeollal vagyok, minden téren izgalmasabb dolgokra vágyom, ezért egy ideje azon töprengek, hogy ott kéne hagynom a könyvelői állásomat. Nem fizet rosszul, de jó lenne végre valami olyanba vágni, amit szívből csinálnék. Például nyithatnék egy éttermet, ahol Chanyeol gitározhatna esténként, Baekhyun meg pincérkedhetne, most úgyis melót keres. A szeretteim imádják a főztöm, miért ne oszthatnám meg a tudásomat másokkal is? Van egy kis megtakarított pénzem, amiből vehetnék egy saját vendéglőt, mert ott mindent az ízlésemnek megfelelően alakíthatnék ki, ellentétben azzal, ha már egy meglévő helyre szegődnék el séfnek.

Kettesével szedem a lépcsőfokokat, annyira felvillanyoz hirtelen támadt ötletem. Amint átlépem a küszöböt, az lesz az első dolgom, hogy beülök egy kád forró vízbe, aztán felhívom Chanyeolt, hogy elmondjam neki a tervemet. A gyerekek Soyou-nál vacsoráznak, csak lefekvésre hozza haza őket, úgyhogy addig lesz egy kis időm tüzetesebben megfontolni a jövőmet érintő változást. Változás… Mosolyt csal az arcomra, amikor eszembe jut, hogy lassan a szeptember végét tapossuk, ami azt jelenti, hogy egy-kettőre itt a karácsony. A szívem sebesebb tempóra kapcsol, ha arra gondolok, hogy idén nem csak hármasban fogunk ünnepelni. Legszívesebben előre tekerném az időt, hogy végre bevallhassam Channak, hogy mit érzek iránta. Nem mintha a határidő lejárta előtt nem tehetném meg, de azért van még bennem egy adag félelem, úgyhogy kényelmesebb kivárni az általa kijelölt dátumot.

Június óta Chanyeolék szinte mindig nálunk aludtak, illetve alvás helyett gyakran csókolóztuk át az éjszakákat. Továbbra sem siettetett, pedig nem egyszer éreztem a testemnek feszülni vágyának bizonyítékát, de annak ellenére, hogy én ugyanabba az állapotba kerültem csókjai és simogatása következtében, nem tettem semmit, amivel elmulaszthattam volna a bennünk tomboló éhséget. Baekhyun folyton a szememre vetette, hogy mekkora egy szűz kurva vagyok, amiért felhúzom Chant, aztán kielégítetlenül hagyom, és megint el kellett ismernem, hogy igaza van, de valamiért nem tudtam magam rávenni a dologra. Egy ideje egyre kevesebbet gondolok Sehunra, sőt, az álmaimban átvette a helyét Chanyeol, tehát az érzéseimet illetően nincs kétségem, mégsem akarom egy bizonyos okból, hogy teljesen a rabjává váljak.

Az ajtón benyitva meglepetten konstatálom, hogy Chanyeol kabátja a fogason lóg, a cipői meg szokás szerint nem szépen egymás mellé helyezve állnak, hanem szanaszét hevernek, mivel általában csak úgy lerúgja őket a lábáról. Pár hete adtam neki kulcsot a lakáshoz, mert néha ő hozza el az ikreket a suliból, amikor túlóráznom kell, de mivel most a nagyinál vannak, és mi sem beszéltünk meg találkát, nem értem, mit keres itt. Bár természetesen nem bánom, legalább személyesen adhatom a tudtára az étteremmel kapcsolatos gondolataimat.

Egyre furcsábbnak érzem a szituációt, amikor sem a konyhában, sem a fürdőben, sem a szobákban nem találom őt. Fokozatosan növekszik bennem a pánik, amikor rájövök, hogy kizárásos alapon már csak egy helyen lehet. De hát annak az apró lyuknak jól elrejtettem a kulcsát, nem találhatott volna rá, ha nem kutakodott volna utána. Biztos foglalkoztatta az a kérdés, hogy miért van az az ajtó mindig zárva, és nem bírta tovább legyőzni a kíváncsiságát. A tiltott dolgok miért vonzzák mindennél jobban az embereket, amikor tudják, hogy nem véletlenül tilos a felderítésük? Chanyeol is tudhatta, hogy fájdalmat fog okozni magának, ha kinyitja azt az átkozott ajtót, mégis megtette. És én mi tévő legyek? Nyolc éve nem jártam abban a szobában, ha bemegyek, minden bizonnyal rossz hatással lesz rám az a megannyi emlék, amit ott gyűjtöttem össze, de nem hagyhatom, hogy Chanyeol egyedül őrlődjön, ezért muszáj felülkerekednem a rémületemen.

Kizárólag Chanyeolra fókuszálok, amikor belépek a kis helyiségbe, aki térdét átkulcsolva a földön kuporog. Amikor megérzi a jelenlétemet, felemeli a fejét, és olyan bánatosan néz rám, hogy fájdalommal teli tekintete súlya alatt megremeg a lábam. Egy pillanatra a háta mögött lévő falra sandítok, amit ugyanaz borít padlótól plafonig, mint a másik hármat: megszámlálhatatlan közös kép Sehunnal. Ezt a szentélyt a halála után hoztam létre, kiraktam az összes létező fotónkat, elhelyeztem a tőle kapott plüssmacit, meg néhány egyéb rá emlékeztető tárgyat, mert azt hittem, ha itt fogok ücsörögni, és belemerülök a múltunkba, könnyebb lesz, de cseppet sem volt könnyebb, ezért azóta ki se nyitottam ezt az ajtót. Chanyeol most biztos azt hiszi, hogy miután esténként elválok tőle, bejövök ide, hogy arról álmodozzak, Sehunnal tettem meg mindazt, amit igazából vele, de ez nem így van.

– Azért jöttem, hogy meglepetést szerezzek neked. Aztán ránéztem erre az ajtóra, és… Ne haragudj, amiért az engedélyed nélkül betörtem… – szólal meg rekedt hangon. Jelenleg nem sír, de feldagadt, piros szemei arról tanúskodnak, hogy elég könnyet hullatott már az érkezésem előtt. Leülök mellé, és átölelem a vállát, de ijesztően távolságtartónak érzem. Akárhányszor mellé kerültem, ölelgetni kezdett, még akkor is, ha nekem nem volt kedvem éppen hozzá, és most, amikor én kezdeményezek, szinte tudomást sem vesz rólam.

– Chan, nem kéne ennyire kiborulnod. Én sem jártam évek óta ebben a szobában. Kérlek, ne tulajdoníts nagy jelentőséget neki…

– Ismerem ezt a fiút… Sehunt… – Döbbenten pislogok, amikor suttogássá szelídült hangja eljut hozzám. Amint belekezd a történetbe, nem fordul felém, üveges tekintettel mered a szemközti falra, ahonnan boldog mosollyal nézünk vissza rá. – Olyan húsz éves lehettem, amikor egy srác megmentett egy késeléstől. Az egyik buliból tartottam hazafelé, amikor rám támadtak, de az a fiú elém vetette magát, így őt érte a szúrás. Fel nem foghattam, miért tette ezt, amikor tök idegen voltam számára, de tudtam, hogy hálával tartozom neki, ezért bementem vele a kórházba. Amíg nem engedték ki, mindennap meglátogattam, és ez idő alatt sokat beszélgettünk. Azt mondta, eléggé el van keseredve, mert a szerelme egy messzi városban tanul, így azt feltételeztem, biztosan azért áldozta fel magát, mert úgy gondolta, ha nincs mellette a kedvese, nem akar élni… De végül is örült annak, hogy nem halt bele a sérülésbe, mert eltökélt szándéka volt végleg magába bolondítani a kiszemeltjét. Én felajánlottam neki, hogy vigasztalódhat velem, mert mindenképp meg akartam valahogy hálálni, amit értem tett, és akkoriban nem jutott eszembe semmi más lehetőség azon kívül, hogy a testemmel fizessek. De ő udvariasan visszautasított, ami először rosszul esett, mert engem azelőtt senki nem utasított vissza, az a szerelem azonban, amit a szemében láttam, elhallgattatott. Akkora rajongással és szeretettel beszélt a másikról, hogy teljesen meghatódtam. Azt kívántam, jöjjenek össze, és örökre maradjanak együtt, mert ha valaki olyan szerencsés, hogy megtapasztalhatja ezt a hihetetlen érzést, az megérdemli, hogy sose múljon el. Azóta is gyakran gondoltam erre a srácra, és mindig azon járt az eszem, vajon együtt van-e a szerelmével. Az én képzeletemben együtt voltak, boldogan éltek… Erre kiderül, hogy az a fiú már rég halott, ráadásul a te nagy szerelmed… Az élet kibaszott igazságtalan! Neked vele kéne lenned…

– Hagyd ezt abba! Először is, Sehun csak a volt nagy szerelmem. Másodszor, sokáig én is azt gondoltam, hogy az élet igazságtalan, de aztán megismertelek téged, és rájöttem, hogy mégsem akkora köcsög, mint amilyennek tartottam. – Amikor Chanyeol elmesélte, hogy Sehun elkeseredésében egy kés elé ugrott, majdnem szívrohamot kaptam. De Sehun már nincs mellettem, nem tudom lecseszni, amiért ilyet tett, őt viszont egyben kell tartanom, mert az újból útnak induló könnyei semmi jóról nem árulkodnak.

– Még mindig hordod a gyűrűt, ennek ellenére azt állítod, hogy már nem szereted?

– Azt egy szóval sem mondtam, hogy már nem szeretem. Soha nem fogom elfelejteni, ő volt az első szerelmem, és lehet, hogy ő lett volna az egyetlen, de meghalt, érted? Kaptam egy második esélyt, újra szerelmes lettem, és nem fogok lemondani erről az érzésről azért, mert te megkérdőjelezed. Ez a gyűrű meg már rég csak szimbolikusan van az ujjamon, de ha neked az bizonyítja, hogy továbbléptem, ha leveszem, hát tessék! – Erőszakkal rángatom le magamról az ékszert, és hevesen elhajítom. Eléggé felemeltem a hangom, amit nem szokott meg tőlem, de olyan szinten dúlnak bennem az érzelmek, hogy nem tudnám csendesen Chanyeol tudtára adni a létezésüket. Amikor feláll, és egy szó nélkül az ajtó felé veszi az irányt, az indulataim a tető fokára hágnak. Most vallottam neki szerelmet, és ezek után képes faképnél hagyni engem? Tisztában van azzal egyáltalán, hogy milyen nehéz volt számomra elfogadni az újrakezdés lehetőségét, és hogy még annál is nehezebb volt átültetni a gyakorlatba a megvalósítását? Ezt nem teheti velem! – Chanyeol, nézz rám! Lehet, hogy az utóbbi hónapokban nem jól fejeztem ki azt, amit irántad érzek. A fenébe, tudod, miért voltam sokáig olyan távolságtartó? Oké, kezdetben Sehun miatt, de később azért, mert nem akartam kötődni hozzád! Az életem egy rettegés… Állandóan attól félek, hogy mi lesz az ikrekkel, és amióta megismertelek, már érted is aggódhatok. Hát nem érted? Ha téged is elveszítenélek, azt én már nem élném túl! Csak meg akartam óvni magam…

Hiába csupaszodom le teljesen Chanyeol előtt, ő csak megy előre, mintha nem is hallaná, amit mondok, mintha egy gép lenne, amit arra programoztak, hogy ebben a pillanatban hagyja el a házat. Darabokra hullok, amikor a kapu is becsapódik mögötte, és a lépcsőre rogyva próbálom kicsit összeszedni magam. Channak csak időre van szüksége. Ha átgondolja ezt az egészet, fel fog hívni, és mindent rendbe hozunk. Harcolni fogok érte, és ha kell, őrültségekre is képes leszek, annak érdekében, hogy bebizonyítsam neki az iránta érzett szerelmemet. Olyan hosszú ideig voltam magányos, nem is reménykedtem abban, hogy még egyszer átélhetem ezt a csodát. Nem fogom hagyni, hogy a gyönyörűséges pillangó, amit végre sikerült elkapnom, kiröppenjen a kezeim közül, és csak egy tűnő időre legyen az enyém.

– Apuci! – Na, már csak az hiányzott, hogy a gyerekeim ilyen állapotban találjanak rám a lépcsőházban! Rémülten szaladnak oda hozzám, de ahelyett, hogy azt mondanám nekik, nincs semmi baj, eldöntöm, hogy előttük sem fogok tovább titkolózni. Minden joguk megvan ahhoz, hogy tudják az igazat a születésük körülményeiről, és hogy megismerjék az igazi apukájukat, mert Sehun megérdemli, hogy a gyerekei tudomást szerezzenek arról, milyen fantasztikus embernek köszönhetik az életüket. Így hát leültetem őket a kis szobában, és elmesélem a történetünket. Nem színezem ki, nem lépem át a rizikós részeket, ami lehet, hogy megrázó számukra, hiszen még csak nyolc évesek, de vannak olyan erősek és okosak, hogy megértsék, miért árulom ezeket most el nekik. Figyelmesen végighallgatnak, Minji egyre közelebb húzódik hozzám, amíg végül az ölembe nem fészkeli magát. Seonggi feltesz néhány kérdést Sehunnal kapcsolatban, mert kíváncsi arra, hogy mennyi közös van bennük, de nem bánja, amikor kiderül, hogy inkább a testvére hasonlít rá.

– Mostantól minden este Sehun apuhoz fogok imádkozni, mielőtt elalszom – jegyzi meg Minji halkan egy kis szünet után. Azt hiszem, felfogták, hogy a mi családunk kicsit fura, de ez nem zavarja őket. Talán már nem sokáig élvezhetem az elfogadásukat és a megértésüket. Lehet, hogy tíz év múlva Seonggi szégyellni fogja, hogy az apja egy másik férfival él, vagy Minji nem meri majd bemutatni nekem az udvarlóját, mert tartani fog a reakciójától, de bízom benne, hogy az a szoros kötelék, ami kialakult köztünk, sosem szakad el. Az nem gond, ha olykor meglazul, mert én mindig azon leszek, hogy újra olyan erős legyen, mint amilyen most. – És… akkor Chanyeol oppa olyan neked, mint nekem Miss Yoona? Már értem, mire céloztál akkor, apa!

– Igen… Meg is akartam kérdezni tőletek, hogy nem zavarna-e titeket, ha Chanyeolék ideköltöznének…

– Már hogyne zavarna! – csattan fel Seonggi. Á, szóval annyira nem szereti Juwont, hogy állandóan egy levegőt szívjon vele. A gyerekek szava az első, úgyhogy akkor másképp kell megoldanunk. Majd Chan itt alszik, amíg a kicsik Soyou-nál vannak, az ő fia meg a nővérénél, bár az nem lesz ugyanolyan, mintha együtt élnénk, de jobb a semminél. – Nekünk kell hyungékhoz költöznünk! Apa, az egy hatalmas ház, és még medencéje is van! Ez a lakás Vivinek sem jó, két kutya végképp nem férne el benne… – Tehát erről van szó. A fiamnak igaza van, de nem akarok élősködni Chanyeolon. Még a végén azt hinné, csak a háza miatt szeretnék összeköltözni vele. Mellesleg nagyon magabiztosan tervezgetem itt a közös jövőnket, amikor lehet, hogy ő látni sem akar többé…

Miután lefektetem a gyerekeket, fogok egy nagy dobozt, és leszedem a falakról a képeket, hogy az őket megillető helyre tegyem mindegyiket. Nem fogom elégetni vagy kidobni az emlékeimet, de a Sehunnak épített oltárt le kell rombolnom. Emellett bízom abban, hogy tényleg el fogunk innen költözni, és akkor magammal szeretném vinni a múltam bizonyítékát. Nehéz lesz itt hagyni ezt a lakást, de akkor tudnék mindent tiszta lappal kezdeni, ha elmennék innen. Új munka, új otthon, új szerelem… Ez nem hangzik rosszul, csak az a baj, hogy jelenleg egyikben sem lehetek biztos, ami könnyekre fakaszt. Ahogy az is, amit a képeken látok. Minden egyes emléket elsiratok, melyek feltűnnek a fotókon, és rituálészerűen elbúcsúzom tőlük, amikor lecsukom a doboz fedelét.

– Jongin-ah, tudom, hogy nagyon késő van, de megkérhetnélek arra, hogy vigyázz a gyerekekre? Sürgősen át kell mennem Chanyeolhoz – mondom újult erővel a telefonba. Hajnali három múlt, de egy perccel sem vagyok hajlandó tovább várni. Olyan sokat várattam Chanyeolt, és magamat is, hogy egyszeriben elegem lett a félelmekből. Nem élhetek úgy, hogy minden egyes napon azon parázok, mi lesz, ha Chan holnap meghal, mert lehet, hogy nyolcvan évesen is egymás kezét fogva nézzük majd a kertünkre ereszkedő naplementét. Nagy butaság lenne megfosztani magunkat egy csodás élet lehetőségétől az ostoba aggodalmaim miatt.

– Szívesen! Baek, ébredj, mert megyünk bébicsőszködni!

– De könyörgöm, ne csináljatok semmi perverzet a gyerekek előtt.

– Egy feltétellel! Ha te a világ összes perverz dolgát megcsinálod ma Chanyeollal.

– Jól van, jól van, csak induljatok már, hogy minél előbb bele tudjunk kezdeni!

– Juwon itthon van? – teszem fel a legfontosabb kérdést Chanyeolnak, amikor ajtót nyit nekem. Szerintem ő sem aludt, mert elég ébernek tűnik, na meg döbbentnek, amiért ilyenkor a háza előtt toporgok. Megrázza a fejét, mire szabályosan belököm az előtérbe, hogy egy szenvedélyes csókkal üdvözölhessem. Kezdetben az a hév is meglepi, amivel lerohanom, mert az eddigi csókjaink elég szűziesre sikeredtek, kivéve az elsőt; persze azokkal sem volt semmi baj, mert nagyon élveztem őket, de most nem bírnám a szájának lassú feltérképezését, minél hamarabb meg akarok kapni mindent.

– Azt szeretném, ha énekelnél nekem, Soo. Az a fiú… szóval Sehun említette, hogy nagyon szép hangja van a szerelmének… vagyis neked. Hallhatnám? – Jesszusom, erre aztán nem számítottam. Amikor maga után húzott, azt hittem, a hálóban fogunk kikötni, erre egy olyan helyiségbe vezetett, ami tele van hangszerekkel. Mindegyiken képes játszani? Hát valószínű, hogy nem csak dísznek vannak itt, de ez igazán meglep, mert én eddig csak a gitárról tudtam. – A dob Juwon kedvence, imádja püfölni, és nem is csinálja rosszul. Majd megtaníthatja Seongginak, akkor legalább nem a fára mászáson meg az egyéb veszélyes dolgokon fog járni az eszük.

– Még szerencse, hogy ez a szoba hangszigetelt – nevetek fel feszülten, mialatt Chanyeol helyet foglal a zongora előtt. Ellágyulok, amint játszani kezd, és újra beleszeretek, amikor hosszú ujjai olyan könnyeden érnek a hangszerhez, mintha csak simogatnák a billentyűket, mégis a legszebb hangokat csalják ki belőle. Legszívesebben órákon keresztül ezt hallgatnám, élvezve a belőle áradó tehetséget és a művészet legmagasabb fokát, de ő arra vár, hogy az énekemmel kísérjem, amire nagyon nehezen veszem rá magam. Tudom, hogy nincs rossz hangom, mégsem mertem soha megcsillogtatni a tudásomat mások előtt, Sehun volt az egyetlen, akinek megengedtem, hogy hallgasson. Ezenkívül nyolc éve nem énekeltem, és az utolsó alkalom olyan borzalmas volt, hogy amint eszembe jut, hatalmas gombóc nő a torkomban. De amikor Chanyeol rám emeli szerelemittas tekintetét, ami arra kér, hogy ajándékozzam meg a hangommal, nem állhatok ellen. Egy dallal talán a tudtára adhatom, hogy milyen fontos nekem, és biztos csodálatos lesz egy olyan emberrel duettezni, akinek minden porcikájában ott rejtőzik a zene, ezért kinyitom a számat, és reménykedem benne, hogy nem fogok beégni olyan hosszú kihagyott idő után.

– Édesem, mi történt veled? – ugrik oda hozzám aggódva Chanyeol, amikor a sírástól összeomolva a padlón kötök ki. – A fehér billentyűk miatt volt, igaz? Befestem őket! – Hisztérikus nevetésben török ki, amikor elképzelem, hogy kékre festi a zongora billentyűit, mert biztosra veszem, hogy megtenné. Hanyatt döntöm a puha szőnyegen (vajon mindegyik helyiségben ilyen kényelmes szőnyeg van, mert akkor tök felesleges az ágy), és rátelepszem, hogy csókokkal áraszthassam el. Előbb nem a bánat hatalmasodott el felettem, épp ellenkezőleg. Annyira felszabadító volt énekelni, konkrétan azt éreztem közben, hogy lehullanak rólam a lelkemet bilincsként fogva tartó láncok, és ez olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy szétestem. Hány csodát fog még tenni velem ez a srác? Annyi mindent köszönhetek neki, hogy egy élet sem lesz elég, hogy visszafizessem. Bár tudom, hogy ez a dolog kölcsönös, hiszen Baekhyun rávilágított arra a tényre, hogy Chanyeol számára én ugyanolyan különleges vagyok, mint ő nekem.

– Ezt meg tudnám szokni – sóhajt fel, amikor végignyalok a kulcscsontján. A földhöz szegezem, bár ha úgy akarná, simán fölém kerekedhetne, de szerencsére hagyja, hogy én irányítsak. Kényeztetni akarom, annyi örömöt szerezni neki, amennyitől megfosztottam az utóbbi hónapokban. Chanyeolnak a lélegzete is eláll merész megnyilvánulásaimtól, a további szavak benne rekednek, a nevem folytonos ismételgetésénél nem futja többre tőle jelenleg.

– Minden este korán ágyba dugjuk a kölyköket. Nem fog nekik tetszeni, de sajnos mi vagyunk a főnökök. Aztán lejövünk ide zenélni, és aztán… – Egész testében megremeg, amikor egyre lejjebb halad a kezem a hasán. Már nincs rajta semmi, a ruháitól fél perc alatt megszabadítottam, úgyhogy akadálytalanul érhetek hozzá ott, ahol csak akarok. Közben persze le se veszem a szemem izmos alakjáról, amire tökéletes szögben esik a halványan világító kis lámpa fénye. – Jongin azt mondta, hajtsak végre veled minden perverzséget ma éjszaka… – súgom kihívóan, mialatt érzékien végignyalok az ajkamon csupán pár centire nemességétől.

– Mindig is tudtam, hogy jó gyerek ez a Jongin. Majd megmondom Baeknek, hogy megfelelő jutalomban részesítse a remek tanácsért cserébe – vigyorog egyre szaporább lélegzetvételekkel. Több mint fél éve voltunk ilyen helyzetben, bár az a közelében sem járt ennek, hiszen akkor csak két idegen szexelt egy jót, most viszont két szerelmes szeretkezik, amire a „jó” nagyon gyenge kifejezés; valószínűleg meg sem találnám azt a szót, ami tökéletesen tükrözné az érzéseimet, ezért inkább nem is keresem, csak hagyom, hogy átjárjon a boldogság, és beleveszek a szerelem lángjaiba, melyeket sosem hagyok kihunyni ezután.

– Úristen, ti összejöttetek! – visítja Juwon, amikor berobban az ajtón meghitt reggelink közben.

– Már fél éve együtt vagyunk – állapítja meg Chanyeol összeborzolva a fia haját.

– De most először látok Kyungsoo hyung arcán olyan ragyogást, amit csak a szerelmes emberek arcán látni. És ma reggel nem lépett le, mint anno, hanem romantikus szavakat gügyögve megetetett. Meglestelek titeket az ablakon át! Ez amúgy elég nyálas, hányingerem is lett tőle, de folytassátok nyugodtan, én felhívom Seonggit, hogy elújságoljam neki a jó hírt.

– Azt akarom, hogy mindig ilyen hányinger gerjesztően nyálasak legyünk – villant rám egy lélegzetelállító mosolyt Chanyeol, majd leutánozva az előbbi mozdulataimat, a számba helyezi a következő falatot. Kicsit lassan megy a táplálkozás, mert amint lenyeljük az ételt, egymás ajkaira tapadunk, de kész vagyok korábban kelni, ha minden reggel végigcsinálhatom vele ezt a folyamatot, ami bearanyozza az egész előttünk álló napot.

– Hé, mit művelsz, fiatalember? – kérdezem Juwont, amikor arra leszek figyelmes, hogy nagyban kattog a vaku pár méterre az arcunktól.

– Az ikrek nem hitték el, hogy teljesen egymásba habarodtatok, ezért bizonyítékot kell küldenem nekik – mondja jókedvűen, és már szalad is, hogy eleget tegyen a gyerekeim kérésének.

– Mi lesz velünk, ha ezek hárman össze fognak ellenünk – kacag fel Chan az államat puszilgatva. Hihetetlenül jól érzem magam a karjában, ha tehetném, legalább egy hétig nem mozdulnék mellőle. Egy hónapja is klassz volt vele, meg egy héttel ezelőtt is, de tegnaptól minden olyan más. Tegnap ébredtem rá véglegesen arra, hogy nem vagyok hajlandó nélküle folytatni az életemet, mert ha Sehun volt a sötét éjszakában világító holdam, és a gyerekei az én kis reményt adó csillagaim, akkor Chanyeol a napom, ami meleg sugaraival körülölelve biztosít arról, hogy nem lesz több fagyos éjszaka, mialatt magányosan fekszem a sötét eget bámulva. – Szeretném, ha hordanád ezt – vesz elő a zsebéből egy nyakláncot, amin a Sehunnal közös gyűrűnk lóg. Amikor este összepakoltam a képeket, sokáig keresgéltem az eldobott karikát, mert megbántam, hogy megszabadultam tőle, és be akartam rakni az emlékeim közé, de ezek szerint Chan elhozta magával, nehogy mérgemben az ablakon hajítsam ki. – Sehun a múltad, amit nem szeretnék elvenni tőled. De én vagyok a jelened és a jövőd, ezért tettem rá egy nyakláncra a gyűrűt, mert az ujjadra majd egy másikat akarok húzni.

– Szeretlek! – szorítom magamhoz, miután bekapcsolja a láncot. – Nagyon nincs kedvem hozzá, de be kell mennem az irodába – mormolom a nyakába, amikor realizálom, hogy itt az ideje indulni.

–  De hát ma szombat van!

– Sajna ezen a szar helyen néha hétvégén is melózni kell. Viszont ezúttal csak azért ugrok be, hogy felmondhassak. Amíg nem nyitom meg az éttermet, nálad fogok lébecolni a wellness részlegen.

– Akkor kénytelen leszek lepasszolni néhány ügyfelet a kollégáknak – suttogja csábosan, miközben finoman megszívja a nyakamon található puha bőrfelületet. Muszáj elszakadnom tőle, mert ha így folytatjuk, Juwon egy pornó filmet fog forgatni rólunk, amit jó pénzért feltesz a netre. – Ne kísérjünk el?

– Maximum három óra, és itt vagyok. Visszafele beugrom a srácokért, és rohanunk hozzátok. Addig készíts valami fincsi ebédet.

– Azt akartad mondani, hogy rendeljek pizzát? Meglesz, szívem!

Kicsit messzire parkoltam az autómat, mert amikor éjszaka megérkeztem, végig álltak a környező utcákban, így egy darab hely nem volt. Elvarázsoltan haladok előre, élvezem, ahogy a nap az arcomat cirógatja, és azt képzelem, hogy Chanyeol ujjai érintik a bőröm a sugarak helyett. A boldogság szétárad az ereimben, amikor visszaemlékszem a közös éjszakánkra, és legszívesebben hazarohannék, ahelyett, hogy abba a rémunalmas irodába megyek. Nem túlzás, ha már otthonomként tekintek Chan házára? Imádom a zeneszobát, amit mi konkrétan nem csak zenélésre használtunk, meg a konyhát, ahol olyan enyelgést produkáltunk reggel, amitől mindig rosszullét kerülgetett, ha másoktól láttam, de vele mindennap megismételném. Ez a szerelem! Olyan dolgokat művelsz, melyeket alap esetben nem csinálnál, mégis szörnyen boldoggá tesz, hogy olyan idiótává váltál, amilyen soha nem akartál lenni.

Chanyeol: Nem tudom eldönteni, hogy éneklés, nevetés vagy nyögés közben szeretem legjobban a hangod, de már most borzalmasan hiányzik minden reakciód, minden vonásod… Szeretlek!

Vigyorogva olvasom az üzenetét, azon meg hangosan felnevetek, amikor küld magáról egy képet, amin olyan aranyos fejet vág, mint egy szeretetéhes kiscica. Nézem a szemét, a száját, amitől forróság önti el az összes létező porcikámat, a szívem pedig gyorsabban kezd verni, ha eszembe jut, milyen szerelmesen suttogta a fülembe azt a szót, amit azelőtt senki szájából nem akartam hallani, de azt nem tudnám megunni, ha ő naponta akár százszor elismételné.

Egy másodpercen múlik minden. Egyetlen pillanat, ami a figyelmetlenségemet, a szórakozottságomat kihasználva véget vethet annak a tökéletességnek, ami nagy sokára beköszöntött az életembe. Úgy kell nekem, ha a telefonomat bújva mászkálok az úttesten, nem igaz? Sokat gondolkoztam azon, vajon mekkora fájdalmon mehetett át Sehun a balesete következtében, de arra nem számítottam, hogy a saját bőrömön fogom egyszer megtapasztalni. Főleg most nem. Most, amikor megtaláltam azt, akiért érdemes élnem, akinek köszönhetően nem csak létezni fogok ezután. De a sors biztos nagyon utál engem, mivel életem eddigi legszebb reggelén küldött egy autót, hogy belém csapódjon. Nem hibáztathatom, hiszen ezúttal én vagyok a vétkes, amiért nem vigyáztam eléggé, csak azért fohászkodom, mielőtt elveszíteném az eszméletemet, hogy hadd kapjak még egy utolsó esélyt…

Olyan furcsán érzem magam. Nem fáj semmim, hiába próbálok meg emlékezni, nem megy, valami különös könnyedség uralkodik el rajtam, mintha a víz felszínén lebegnék, és a kéklő eget bámulva relaxálnék. Nem tudom megmondani, hogy hívnak, hol lakom, ezért hagyom, hogy átjárjon ez a földöntúli érzés, amibe jó lenne minél tovább beleveszni. Kis idő múlva azonban megzavarja a békémet egy ismerős idegen, aki felbukkan az engem körülvevő köd mögött. Nem tudom, ki ő, de azt igen, hogy ismerem, és hogy szeretném, ha közelebb jönne. Az alak magabiztosan átvág a ködön, és amikor elém ér, felém nyújtja a kezét, amit gondolkodás nélkül elfogadok.

– Sehun… – suttogom, amint összerakom a széthullott puzzle darabkákat. Izgatott borzongás lesz rajtam úrrá, amikor elmosolyodik, szeretnék örömtáncra perdülni, mert annyi könyörgés után végre eljött! Itt van, érzem a kezét az enyémben, látom huncutul csillogó szemét, és közelebb kell húzódnom hozzá, hogy még többet kaphassak belőle. A nyaka köré fonom a kezem, hogy birtokba vehessem sápatag ajkait, de mielőtt összeérhetne a szánk, hátralépek, és hagyom, hogy a karjaim a semmibe hulljanak az ölelése helyett. Csak azért láthatom, érezhetem őt, mert a halálom küszöbén állok, ez más, mint amikor egyszer-egyszer eljutott hozzám a hangja. De én nem halhatok meg! Ha egy évvel korábban történt volna meg ez, vagy akár a múlt hónapban, talán nem lett volna elég erőm harcolni az életben maradásért, de most muszáj küzdenem. Ott vannak a gyerekeim, és… Van még valaki, akire kétségbeesetten szeretnék visszaemlékezni, de nem látok mást egy üres folton kívül.

– Kyungsoo, ne csináld ezt velem! – Valahonnan a messzi távolból felsejlik annak a bizonyos személynek a könyörgése, aki egyre csak a nevemet ismételgeti. Belekapaszkodok abba a mély, bársonyos hangba, melynek nem szabadna ennyi fájdalmat magában hordoznia, és becsukom a szemem, hogy kizárólag rá koncentrálhassak. – Válassz engem, Kyungsoo, válassz engem! Tudom, hogy sokat jelent számodra, de ne menj el vele! Ha én nem is számítok, legalább a gyerekeidre gondolj! Emlékszel, mit mondtál nekem tegnap este? Hogy nem élnéd túl, ha én meghalnék. Szerinted én túlélném, ha te…? Ez az én hibám! Nem hagytalak aludni, aztán meg üzeneteket kezdtem neked küldözgetni, és azért történt...

Ez Chanyeol! Az, akibe szerelmes vagyok, az, aki megmutatta, hogy nem csak élhetek, hanem boldog is lehetek, az, akiért küzdenem kell, mert mi ketten megérdemeljük azt, hogy együtt őszülhessünk meg. Továbbra is hallom a zokogását, miközben látom magam előtt Sehunt, aki várakozón pillant rám. Határozottan odalépek hozzá, hogy a karomba zárhassam, és óriási megkönnyebbülés jár át, amikor ráeszmélek, hogy a mérhetetlen szeretetnél már nem érzek többet iránta. Chanyeolt akarom megcsókolni, vele akarok szeretkezni, és megöregedni…

– Kicsikém… Annyira örülök, hogy még egyszer ilyen közel érezhetlek magamhoz. Kimondhatatlanul hálás vagyok azért, amiért segítettél abban, hogy megismerkedhessek Chanyeollal. Mindig szeretni foglak, de… Beleszerettem, ezért őt választom. Egy darabig várnod kell még, mire újra találkozhatunk…

– Helyes döntés, Soo – mosolyog elégedetten, majd egy utolsó szoros ölelés után útnak indul, és lassacskán egyre távolabb kerül tőlem. Hagyom, hogy egy pillanat erejéig megszakadjon a szívem, amikor végleg eltűnik a ködben, majd minden erőmet abba fektetem, hogy visszataláljak arra az ösvényre, ami a szerelmemhez vezet.

– Channie, abbahagyhatod a sírást, mert nagyon elcsúfítja azt a szép kis pofidat – nyöszörgöm, amikor nagy nehezen rálelek a hangomra, és a szememet is ki tudom nyitni. Már megint egy kórházban vagyok, csak ezúttal engem illet a balesetet szenvedő szerepe, de ennek a történetnek happy end lesz a vége. Chanyeol képtelen abbahagyni a sírást, viszont legalább már nevet is közben, ami elég hisztérikusra sikeredik, ezért ha látná egy kívülálló, azt hihetné, hogy diliházban a helye.

– Engem választottál… – szipogja a szemét törölgetve, és annak ellenére, hogy kijelentésnek szánta előző mondatát, megerősítem a megállapítást, hogy teljesen biztos lehessen az álláspontomban.

– Téged választottalak, Park Chanyeol.

Néhány bordatörésnél és koponyazúzódásnál nem lett nagyobb bajom, ettől függetlenül pár napot a kórházban kell töltenem. Amíg a gyerekek iskolában vannak, Chanyeol az ágyam mellett virraszt, délután hazamegy, hogy ellenőrizze a házi feladatukat, ágyba dugja őket, aztán visszajön hozzám. Az ikrek kezdetben nagyon megijedtek, főleg azért, mert nem sokkal korábban meséltem el nekik, hogyan halt meg az édesapjuk, de Chan gondoskodásának hála, hamar megértették, hogy engem nem fognak elveszíteni. Ráadásul ideiglenesen beköltöztek a Park házba, hogy a páromnak ne kelljen rohangálnia köztük meg a fia közt, úgyhogy belevetették magukat a menő srácok életébe.

Amikor az orvosom közli a jó hírt, mi szerint haza engednek, Chanyeol épp nincs velem, mert szinte az összes kollégája lebetegedett, ezért mondtam neki, hogy pár órára nyugodtan bemehet dolgozni, én nem fogok elszökni. Most, hogy kiderült, végre leléphetek innen, mégis azt teszem, mivel egy zseniális terv kezd kirajzolódni a fejemben. Elkérem a srácokat az utolsó óráikról, még Juwont is, akik nagyon örülnek, hogy láthatnak, na meg amiért lóghatnak a suliból. Közben telefonon kibérelek egy helyet, és odarendelem Jongint meg Baekhyunt, hogy segítsenek az előkészületekben. Chanyeolnak írok egy SMS-t, hogy a kórház helyett a megadott címre jöjjön, mire bepánikolva felhív, hogy miért nem vártam meg, ő rögtön rohant volna a kórházba, hogy hazavigyen, de sikerül meggyőznöm arról, hogy kutya bajom sincsen, és élvezem, hogy végre nem szorulok mások támogatására.

Elégedetten hordozom végig a tekintetem a kis helyiségen, ahol ezúttal nem a megszokott zene szól, ugyanis én állok az erre az alkalomra összedobott színpadszerűségen, és az All I want for Christmas is you című dalt éneklem. Igen, még csak szeptember van, és igen, tényleg képes vagyok közönség előtt énekelni, bár végig Chanyeol szemébe nézek, és azt képzelem, hogy rajta kívül nem hallgat senki más, és a zeneszobában vagyunk. A mini Mikulás, akit Seonggi személyesít meg, a stílszerűen krampusz jelmezbe öltözött Juwon, és a rénszarvas maskarát viselő Minji nem igazán foglalkoznak a rögtönzött koncerttel, inkább azon versenyeznek, hogy ki tud több mézeskalácsot magába tömni. Még a barátaink is beöltöztek, mindketten angyalnak, amit nem igazán tartok ildomosnak az esetükben, de inkább nem kritizálom őket, ha ez kell nekik az átszellemüléshez. Még jó, hogy glória nincs a fejükön, mert az már valódi szentségtörés lenne.

– Mi történik itt? – A műfenyőn, amit Baektől kértem kölcsön, színpompás díszek virítanak, és az egész dekoráció karácsonyi feelinget tükröz, még a levegőben is olyan illatok terjengenek, melyek az ünnepre jellemzőek, Chanyeolt azonban rajtam kívül semmi más nem érdekli. Amint vége a produkciómnak, szorosan a karjába zár, és érzelmek kavalkádjával a szemében szájon csókol.

– Az egyezségünk úgy szólt, hogy ha karácsonyig sikerül elérned, hogy beléd szeressek, együtt maradunk, és boldogan élünk. Három hónap van hátra az ünnepekig, de nekem nem kell annyi, hogy tudjam, mennyire szeretlek, ezért úgy gondoltam, előre hozom. – Chanyeol meghatottan pislog, de ahelyett, hogy könnyekben törne ki, inkább rám villantja ezer wattos mosolyát, aminél jobb köszönetnyilvánításra nincs is szükségem.

– Ha már azt játsszuk, hogy karácsony van, ajándékot is fogunk kapni? – érdeklődik Seonggi közénk furakodva. Felháborodást színlelve megcsóválom a fejem, de Chan leguggol hozzá, hogy kényelmesen a szemébe mondhassa azt a hírt, aminek én ugyanannyira örülök, mint a fiam.

– Az elég jó ajándéknak számít, hogy végleg beköltözhettek a házunkba? – Seonggi Chan nyakába veti magát, melynek következtében a kedvesem elveszti az egyensúlyát, és hanyatt dől a padlón. Minji meg Juwon is kapnak az alkalmon, és ráugranak a kupac tetejére, amit elragadtatva nézek. Annyira szeretem az én óriásomat és a törpéimet, akik egymást csikizve, óvodások módjára viháncolnak, hogy a folyamatos vigyorgás, amivel Chan fertőzött meg, szerintem már sosem fog elmúlni. A hónapok előrehaladtával Juwon ugyanolyan fontossá vált számomra, mintha a saját gyerekem lenne, és ő sem egy rideg mostohát lát bennem, az ikrek pedig kezdetektől fogva rajonganak Chanyeolért, úgyhogy ezen a téren nem lesz gond.

– Azt a szöveget tőlünk loptad. Beperellek plagizálásért! – horkant fel Jongin, amikor felfedezi az „örökké szeretni foglak” és a „te meg én mindig együtt leszünk” feliratokat, amiket egy nagy plakát hirdet a fenyőfa mellett. Hegykén felemelem a középső ujjam, nehogy már azt higgye, hogy csak ők ketten szerethetik ennyire egymást, és boldogan konstatálom, hogy Chan a szemét törölgeti, amint megpillantja az írást. Neki köszönhetően újra hiszek ennek a két szónak a jelentésében, és ezt minden lehetséges módon a tudtára akarom adni.

– Kyungsoo-ya, olyan kapcsolataid vannak, melyek segítségével még azt is el tudod intézni, hogy havazzon – bök Baekhyun az ablak irányába. A gyerekek izgatottan kirohannak az épületből, és mi is követjük a példájukat, de egy félreeső helyet választunk, ahol elrejtőzhetünk a kíváncsi szempárok kereszttüzétől.

– Szerinted Sehun így akarja tudatni velünk, hogy áldását adja a kapcsolatunkra? – kérdezi Chanyeol halkan, távolba révedő tekintettel. – Azon az estén… A megismerkedésünk estéjén szörnyű vihar tombolt, én meg éppen Baekkel söröztem a kanapén. Juwon már aludt, szerencsére még a mennydörgés sem zavarja, ha mély álomba merül. Egyszer csak egy erős késztetést éreztem arra, hogy a Hannam hídhoz menjek. Baekre bíztam a gyereket, gondoltam, úgy nem eshet nagy baja, ha alszik. A barátom persze teljesen kiakadt, amiért abban az időben kitettem a lábam a lakásból. Egy láthatatlan erő hozzád vezetett, és bár először nagyon mérges voltam, hogy egy öngyilkos jelölt miatt vergődtem el odáig, amikor másnap a parkban is összefutottunk, már tudtam, hogy minél gyakrabban szeretnélek látni.

– Hidd el, hogy nagyon boldog, amiért minket boldognak lát – motyogom Chan vállába, mialatt visszagondolok a halál közeli élményemre, amikor újra magamhoz szoríthattam őt. Azt hiszem, Sehun nagyon megkedvelte Chanyeolt abban az időszakban, amikor bejárt hozzá a kórházba a késelés után, és neki ugyanolyan boldog életet szánt, mint nekem. Biztos megérintette a magányos srác, aki az anyja elutasító viselkedése miatt senkit sem képes szeretni, és azt akarta, hogy ezen valaki változtasson. Örök hálával tartozom Sehunnak, amiért segített abban, hogy mi ketten találkozzunk, mert a közbenjárása nélkül talán sosem botlottunk volna egymásba.

– Nagyon jó volt ez a parti, de mit szólnál, ha most elrabolnálak? – kérdezi incselkedve, és nyom egy apró csókot a szám szegletébe. Mit sem sejtve hagyom, hogy a kocsijához vezessen, talán haza akar ugrani egy gyors összebújásra, amíg a többiek élvezik a hirtelen jött havazást, de a szavai másról árulkodnak: – Nem csak te készültél nekem meglepetéssel. Irány a reptér!

– A reptér? De miért? Hogy elbúcsúzzunk valakitől, aki elutazik? – Chanyeol felnevet, majd a fejével a hátsó ülés felé bök, amin két hatalmas bőröndöt helyezett el. Á, szóval azért megyünk oda, mert mi fuvarozzuk el valakinek a csomagját, világos.

– Egy teljes hétre elutazunk. Az első három napban a nővérem fog a gyerekekre vigyázni, aztán két napig Soyou lesz velük, és szintén két napot Baekhyunéknál töltenek.

– Ó, ne már! Akkor öt nap múlva jöhetünk haza. – El sem hiszem, hogy ennyi időt fogunk kettesben lenni Chanyeollal. Mégis ahelyett, hogy aggódni kezdenék a gyerekek épsége miatt, és megkérném, hogy sürgősen forduljunk vissza, izgatottan várom, hogy megtudjam, pontosan hova tartunk. Bár az az igazság, hogy nekem teljesen mindegy, hogy Mexikóba megyünk vagy a szomszéd kerületbe, ha ő velem van, nincs szükségem se a kék tengerre, se luxus lakosztályra. Sosem töltöttem fél napnál hosszabb időt a kicsik nélkül, úgyhogy biztos hiányozni fognak, de egyáltalán nincs ellenemre egy kis romantikus kiruccanás a párommal. Mostanában olyan dolgokat művelek, melyeket nem csináltam ezelőtt, viszont minél többször szeretnék csinálni ezután.

– Nem lesz gáz a srácokkal. Az utóbbi időben sokat fejlődtek bébicsőszködés terén. Szerintem gyakorolnak az apaságra. – Na jó, megpróbálok bízni bennük, de az biztos, hogy abban a két napban, amíg Jonginék vigyáznak a kölykökre, fél óránként meg fogok ejteni egy hívást. Furcsa módon a repülés gondolatától sem rettegek, pedig azelőtt azt mondtam volna, hogy fel nem szállok egy olyan borzalomra, ami háromezer méter magasban közlekedik, és több variáció lejátszódott volna a fejemben arról, hogy miként fogunk szörnyet halni utazás közben. Most azonban alig várom, hogy ellazuljak a fedélzeten a fülhallgatóból áradó lágy zene hatására, mialatt belemerülök az égbolt tanulmányozásába. Talán még Sehunt is felfedezhetem, aki az egyik felhőn lustálkodik, és ránk mosolyog, amikor elhaladunk mellette.

– Ha nem szállunk ki, le fogjuk késni a járatunkat – mormolja Chanyeol az ajkamra a reptér parkolójában. Az az egy dolog nem tetszik az utazásban, hogy amíg tart, nem érintkezhetünk úgy, ahogyan szeretnénk, ezért leálltunk egy fél órácskára, hogy feltöltődjünk. Már a kezemet is becsúsztattam Chan pólója alá, akiből örömteli sóhaj szakadt ki, amint az ujjaim a bőrét súrolták, de sajnos tényleg le kell állnom, ha nem akarom, hogy az orrunk előtt szálljon fel a gép. Amikor nagy nehezen kikászálódok az autóból, és megfogom a szerelmem kezét, hogy úgy vágjunk neki az útnak, azt érzem, hogy egy teljesen új élet kezdődik számomra. Eddig csak a gyerekeimért éltem, de mindig hiányzott valami, amiről azt hittem, már senki nem tudja megadni nekem, a történetem mégis happy enddel zárul. Illetve mit beszélek én itt befejezésről, amikor még csak az „egyszer volt, hol nem voltnál” tartunk? Azt javaslom azoknak, akik hozzám hasonlóan elvesztették, vagy egyszer el fogják veszíteni a nagy szerelmüket, ne utasítsák el a következő nagy szerelem lehetőségét, ha az kopogtat az ajtajukon, mert a hosszantartó pokolnak csak az vethet véget, csak az emelhet az egekig.