DaeJae - Nem férek a bőrödbe 3/6

Youngjae

 – Annyi mindent csináltunk már együtt, Youngjae-ya, de nem voltunk még egyszer sem bulizni. Úgyhogy kapd fel a fekete lakkcipőmet, mert ma este táncolni fogunk, bébi!

– A micsodádat kapjam fel? Nem vagyok én ratyi. Jó, az vagyok, de akkor sem adhatsz rám bármit. Különben is, menjünk inkább át Himchanékhoz, hogy elrontsuk az első hónapfordulójukat.

– Jó, hogy eszembe juttattad! Boldog második hónapfordulót! Ezt meg kell ünnepelnünk!

El sem hiszem, hogy két hónapja trónolok Daehyun testében. Az első nap éjféléhez érve együtt izgultunk, hogy mi fog történni, amikor az óra nagymutatója elüti a tizenkettőt, de azon kívül, hogy fura hangok szűrődtek át a szomszédból, ami feltehetően annak volt köszönhető, hogy a férj végre hazatért megannyi távol töltött idő után, semmi változás nem következett be. Az első hét elteltével Daehyun meg is feledkezett arról, hogy újabb fordulóponthoz érkeztünk, de hiába parancsoltam oda magam mellé, minden ebben az abnormális kerékvágásban ment tovább. Egy hónap múlva a hullámvasúton ülve azon rimánkodtam, nehogy pont akkor kerüljek vissza a helyemre, amikor azon a vackon száguldozunk, mert két ilyen mértékű csapást már biztosan nem tudtam volna elviselni. Ma, a második hónapot is magunk mögé utasítva, eszembe sem jutott, hogy milyen jeles eseményre került a sor. Ez igazán rémisztő! Kezdem megszokni a helyzetet, már nem agyalok annyit a miérteken, nem fordítom időm nagy részét arra, hogy „ellenszer” után kutassak. Mégis mi lesz így fél év múlva? Annyira azonosulni fogunk ezzel az új szituációval, hogy nem is fog hiányozni az eddigi életünk?

– Még jó, hogy nem egy boát akarsz rám aggatni – morgok, mialatt szemügyre veszem a fent említett cipőt. Nem mintha szándékomban állna felvenni, de nehéz lenne figyelmen kívül hagyni, amikor a tulajdonosa konkrétan az orrom alá nyomja. Amint ránézek Daehyun felviruló arcára, realizálom, hogy egy irtó nagy butaság hagyta el a számat, de már késő visszaszívni. Úgy tűnik, mostanában szeretem előre megásni a saját síromat.

– Ez egy remek ötlet! Már hozom is! – Most komolyan van egy boája? Mondjuk, nem tudom, min vagyok meglepve. Azon sem csodálkoznék, ha valódi kígyókat tekerne a nyaka köré, hogy csábítóbbnak látszódjon tőlük. Lassan fontolóra kéne vennem azt a mondást, mi szerint ne szólj szám, nem fáj fejem. Múltkor például elmentünk Yonggukkal horgászni, ami mellesleg a világ legeslegunalmasabb tevékenysége, ebből kifolyólag Daehyun öt percen belül letette a botot, hogy más szórakozási lehetőség után nézzen. Ez pedig nem másban merült ki, mint hogy elkezdett papír repcsiket gyártani, amiket hol hyung hátának irányított, hol egyenesen a vízbe küldte néhány kő társaságában, hogy még azt a kevés közelben úszkáló halat is elijessze. Poénból megjegyeztem, hogy még szerencse, hogy nem löki be Yonggukot a vízbe, erre a következő pillanatban arra eszméltem, hogy szegény flótás a botjával hadonászik nem messze a parttól. Később fogott három pontyot, ha jól emlékszem, de nem hívott meg a belőlük készült vacsorára, pedig egész héten az a csodás lakoma lebegett a szemem előtt. – Tudod mit? Inkább én veszem fel, és kirakom az Instádra!

Basszus, ez már a gondolataimban is tud olvasni? Pont az jutott az eszembe, hogy abban nem lenne semmi különleges, ha én venném fel, hiszen ő ezek szerint gyakorta mutatkozik így, az viszont nem kis meghökkenést okozna a baráti körömben, ha engem látnának meg egy ilyen kiegészítővel. Kicsit kizökkent a bosszankodásomból az a látvány, ahogy lassú mozdulatokkal, kecsesen a vállára veti a boát, majd úgy pózol vele, mintha a Vogue fotózásán venne éppen részt. Nem értem, miért nem modellkedik inkább az asszisztenskedés helyett, amikor azzal sokkal több pénzt keresne, ráadásul élvezetesebb a kamerába néhány mosolyt villantani, mint beteg állatok mellett dolgozni. Daehyun viszont több egy üresfejű modellnél, az érzelmi intelligenciája nagyon magas, még ha néha véka alá is akarja rejteni ezt.

Amikor felemeli a telefonját, odaszökkenek hozzá, hogy megakadályozzam a kép elkészítésében. Megpróbálom elkobozni tőle a mobilt, de mivel nem adja könnyen, birkózásba fordul a civakodásunk, melynek következtében hamarosan a szánkat csupán egyetlen centiméter választja el egymástól. Daehyun már hanyatt fekszik a kanapén, én pedig fölötte támaszkodok a tenyeremen, de a kezem azon nyomban reszketni kezd a pillantásától. Mindketten megmerevedünk, mint a rossz gyerekek, akik tudják, hogy butaságot csináltak, ezért a mamájuk mindjárt leordítja a hajukat a fejükről, a tekintete mégis kétségtelenül azt sugallja, hogy egy csókért cserébe szívesen lemond a selcázásról.

Sosem tudom megfejteni Daehyunt, mintha ő lenne a világ legbonyolultabb rejtvénye, amit csak azért hoztak létre, hogy nekem fejfájást okozzon. Egy hónappal ezelőtt hevesen mart az ajkamra a csónakázó tóban, de azóta egy alkalommal sem próbálkozott be nálam. Egy hónapja valami nyilakról beszélt, ami véleményem szerint burkolt megfogalmazása volt annak, hogy bolondítsam magamba, de valahogy nem sikerül közelebb férkőznöm a szívéhez. Amikor hülyéskedünk, minden őrültségben benne van, de amint komolyra fordítanám a dolgok állását, meghátrál, és eltávolodik tőlem, ami után nagyon nehéz újra felépítenem a hozzá vezető hidat. Amióta ismerem őt, az életem nem áll másból, mint hidak építéséből. Keserves munkával létrehozok egyet, amit porrá zúz egyetlen meggondolatlan tett, aztán kezdhetek mindent elölről. Mostanság abszolút át tudom érezni a történelem órán megismert Sziszüphosz helyzetét.

– Inkább fotózzuk le Ganjit ezzel – jegyzi meg remegő hangon, miközben kibújik a karom alatt, hogy a lehető legmesszebb meneküljön tőlem. Sajnálom szegény kutyust, amikor bebugyolálja abba a vacakba, de annak örülök, hogy legalább neki jobb kedve lett. Én bekullogok a fürdőbe, hogy egy alapos zuhannyal megpróbáljam lecsillapítani felkorbácsolt vágyaim, és azon töröm a fejem, miként húzhatnám ki magam a bulizás alól. Már hozzászoktam ahhoz, hogy amíg Daehyun az éjszakában csatangol, én itthon önsajnálatba merülve várom, hogy kinyíljon az ajtó. Egyfelől rossz volt a négy fal közé begubózni, másfelől azonban kényelmesnek hatott minden este a kanapén heverészni Ganjival a lábamnál. Abszolút nem érzem hiányát a kicsapongó életvitelemnek, ami azért kicsit ijesztő is, mert ez egyben azt jelentheti, hogy kezdek felnőni, és nem hiszem, hogy ha visszakerülök a saját testembe, attól minden más a régi lesz.

Kicsit megállok a klub előtt, hogy élvezhessem még néhány percig az esti levegő tüdőmbe áramlását. Régen lételemem volt a partizás, de most sokkal jobban élvezném, ha az egyik parkban sétálgatnánk Daehyunnal megvitatva az élet nagy dolgait. De ahogy egyre közelebb értünk a helyhez, annál inkább bepörgött, ezért azzal nyugtatom magam, hogy ha velem van, könnyebben el fogom viselni a benti légkört. Megakad a szemem egy jeleneten, amelyben két srác szerelmesen andalog egymás kezét fogva, de sürgősen figyelmeztetem az ábrándozó énemet arra, hogy mi nem ezért jöttünk ide. Azelőtt fel sem tűnt volna egy ilyen pár látványa, mert teljesen közömbösen viszonyultam a témához, és különben is, bulizni jártam a szórakozóhelyekre, nem pedig romantika után sóvárogni másokat nézve. Szeretnék átlényegülni, azt remélem, hogy amint belépek a zenétől dübörgő terembe, elragad a hév, és az itt szerzett emlékeknek köszönhetően előtör belőlem a vadász, de mint kiderül, az unottságomon három pohár narancsos vodka sem változtat.

– Gyerünk már! Abban semmi izgalmas nincs, hogy csak ülsz itt, és iszogatsz, azt otthon is megtehetnéd.

– Mondtam, hogy nem tudok táncolni. – Daehyun mit sem törődve az ellenkezésemmel, felrángat a székről, és befurakodik a táncoló tömeg közepére. Tulajdonképpen táncolni is tudnánk otthon, ráadásul az sokkal inkább kedvemre való lenne, ha kettesben ráznánk egy olyan dalra, amit szeretek, azok között a falak között, amiket már a magaménak érzek. Elég kiábrándítóan hat rám, hogy ilyen antiszociális lettem, de mit csináljak, ha egyszeriben nem villanyoz fel a hozzám dörgölőző testekből áradó izzadság vagy túlzásba vitt parfüm szag, sem az, hogy valaki két percenként a lábamra tapos, sem a bömbölő tuctuc, amitől hamar megfájdul a fejem. Nem az változtatott meg, hogy Dae bőrébe kerültem, hanem az iránta táplált érzéseim. Huszonnégy éves koromig annyit buliztam, annyi pasival voltam, ami másnak egy egész életre sok lenne, és megbánás nélkül folytattam volna a playboy stílust, ha nem ismertem volna meg őt. Csak az a baj, hogy én nem gyakorlok hasonló hatást rá…

– Hé, te becsaptál! – vinnyog felháborodottan Daehyun, amikor elkapom a zene ritmusát. Igazság szerint sosem e miatt kerestem fel ezeket a helyeket. Hangulatalapozás gyanánt bedobtam pár felest, és később csak azért mentem a táncparkettre, hogy felszedhessek róla valakit, aztán már távoztunk is. A belőle áradó szenvedély azonban bekúszik a pórusaimba, és hirtelen azon kapom magam, hogy nem csak lenyűgözve mustrálom őt, hanem egy ütemre mozdulok vele. A suliban botlábúnak csúfoltak, de szerintem azért voltam olyan béna a szalagavatóra készülve, mert ott egy konkrét koreográfiát kellett betanulni, ami görcsössé tett. Daehyunnal úgymond lötyögünk, mégis látszik a mozgásunkon, hogy a vérünkben van a zene, nem beszélve a köztünk szikrázó kémiáról, ami minden egyes érintkezésnél erősebb lesz. Levetkőzve a gátlásaimat megmarkolom a csípőjét, hogy közelebb húzhassam magamhoz, de ő sem játssza a félénk kisfiút, amikor a keze a mellkasomra siklik, hogy kigombolhasson pár gombot az ingemen. Az igazat megvallva azt sem bánnám, ha teljesen megszabadítana a felsőmtől, mert a fülledtségnek hála úgy érzem, mintha menten lángra gyúlna a helyiség.

Amikor végre beraknak valami normális zenét, teli torokból kezdjük énekelni az Uptown funkot, amit a többiek is átvesznek tőlünk, így hamarosan olyan érzésem támad, mintha egy koncert csarnokban lennénk. Régebben nem tartotta senki fogva a tekintetemet, ide-oda cikázott a pillantásom a meghódítandó fiúk között, ma este viszont képtelen vagyok levenni a szemem Daehyunról. Elbűvöl az összes személyiségével, mert az egyik pillanatban még olyan lépéseket tesz, mint egy hivatásos táncos, a másikban kisgyerek módjára ugrál, aztán hozzám préselődik, hogy az egyébként gyors dalra lassúzzon velem. Kicsit fura, hogy ameddig körülöttünk mindenki tombol, mi egy külön ritmusra ringatózunk, de én cseppet sem bánom, ha hülyének fognak nézni, mert végre a karjaimban tarthatom őt. Érzem heves szívverését, ami a tánc következtében gyorsult fel, de azt szeretném, hogy mástól dobogjon sebesebben, ezért közelebb hajolok az arcához.

– Fogadok, hogy az a fiúka az eseted! – Dae hirtelen elfordítja a fejét, és egy finoman szólva feminin srácra mutat. A kiszemelt észreveszi, hogy őt bámuljuk, majd vigyorogva megindul felém, mire én tiltakozva a mosdó felé veszem az irányt. Egy kiló smink van rajta, a gesztusait bármelyik plázacica megirigyelhetné, és ha felvenne egy magas sarkút meg egy szoknyát, konkrétan lánynak nézném. Na de ha a csajokra buknék, akkor nem lennék meleg, nem igaz? Elég elszomorító, hogy az ilyen fura lények miatt alakulnak ki bizonyos sztereotípiák a heterók fejében rólunk.

– Uram, a haverom szívesen meginna önnel valamit – szólítok le egy borotvált fejű, kétajtós szekrényhez hasonló pacákot, akinek a zsák méretű pólóján hatalmas izzadságfoltok terjengenek a hónaljánál. Dae szemrehányó pillantásokat lövell felém, amikor a fickó a vállára helyezi húsos kezét, de nem hat meg vele, mert még mindig rám jön a viszketés a lányfiútól, aki a mosdóba is követett, hogy kellőképpen lefárasszon az utóbbi fél órában. Még szerencse, hogy érkezett egy fura ízlésű pasi, és magával vitte a kicsikét.

– Gonosz vagy! Az a cukipofa legalább nem volt büdös. Minden pénzemet arra költöttem, hogy leitassam Shreket, mert csak így tudtam megszabadulni tőle. Utállak! – Felnevetek Dae durcás képét látva, és kiengesztelésként akarok adni neki egy kisebb összeget, de nem fogadja el, inkább meghívatja magát a következő körre, mert szerinte az nem néz ki olyan kínosan. Amióta kirúgták a fodrászatból, nem talál munkát. Van némi megtakarítása, de ha elmegyünk valahova kajálni, vagy ilyesmi, általában én fizetek, mivel nem szeretném, hogy miattam elfogyjon az összes megspórolt wonja. Őt kényelmetlenül érinti, akárhányszor állom a számlát, én azonban azon az állásponton vagyok, hogy nem tehet arról, hogy elvesztette a munkámat, a nem várt körülmények okozzák ezt a kalamajkát.

– Negyed óra múlva végzek, szóval ha gondolod… – Daehyun kikerekedett szemekkel néz a pultosra, aki szemérmetlenül mosolyog rá, amikor átadja neki a rendelést. A másik felszolgáló meglepi egy ingyen piával, majd megjegyzi, hogy egy óra múlva szabadul, tehát szívesen beáll az előző társa mögé a sorba, ha igényt tart rá. Miután a ruhatáros közli, hogy az ő műszakja már le is járt, úgyhogy irány a lakása, Daehyun nem bírja tovább a hallgatást:

– Ha jól értem, megdugtad az egész személyzetet.

– Meg az itt bulizók háromnegyedét. Netán zavar téged?

– Az zavar, hogy az összes dögös példány rád hajt, ez nem ér! Na jó, versenyezzünk! Az nyer, aki több telefonszámot zsebel be egy órán belül. De nem csak a külső számít, a kisugárzás a legfontosabb, a meggyőzőképesség és a csáberő…

– Sosem szoktam elkérni valaki telefonszámát, rögtön a lényegre térek, de ahogy akarod. – Azt hiszem, Daehyunnak tetszik a magabiztos énem, ezért ebben a stílusban kell továbbfolytatnom az estét. Ha az kell ahhoz, hogy meghódítsam, hogy látja pasizni macsó Youngjae-t, ám legyen. Begyűjtöm én az összes létező telefonszámot, ha cserébe bármikor felhívhatom, és ő először rám csörög, ha valami gondja támad, vagy meg szeretné osztani velem az örömét.

– Részemről a Versace kabátod lesz a tét. Ha én nyerek, örökre nekem adod.

– Mi van? De hát arra hónapokig tettem félre… – Himchan gyakran hajtogatja azt, hogy azért nem tudom egyedül állni a lakbért, mert rögtön elszórom a fizetésem, amint kézhez kapom. Amúgy tényleg képes lennék fenntartani magam, mert nem keresek rosszul, de az egyetlen káros szenvedélyem a márkás cuccok vásárlása, ami jóval nagyobb költségekkel jár, mintha alkoholista és láncdohányos lennék egyben. De az az igazság, hogy ha tudtam volna, hogy Dae-nek ennyire tetszik az a dzseki, már rég odaadtam volna mindenféle verseny nélkül.

– És te? Mit szeretnél nyereményként?

– A szíved… Mármint azt az aranyos szív alakú párnát, amin olyan jókat alszom. – Dae furcsállón méreget, amiért én beérem egy ilyen ócskasággal az ő kívánságához képest, annak viszont örülök, hogy simán ki tudtam vágni magam, miután kicsúszott a számon a vallomásom. Vajon ha neki adnám az egész ruhatáramat, járna velem? Bár én szívesebben látnám meztelenül, mint akármilyen márkás cuccban, de hála az égnek még nem ittam annyit, hogy ezt is akaratlanul az orrára kössem.

El sem tudom mondani, mennyire nincs kedvem telefonszámokra vadászni, de ha Daehyun arra kérne, hogy szerezzek neki egy zsiráfot az állatkertből, szerintem arra is gondolkodás nélkül igent mondanék. Dae arca gyönyörű, a teste minden férfi álma, mivel azonban úgy közeledek a vendégekhez, mintha a fogamat húznák, nem igazán akarják megadni nekem az elérhetőségeiket. Egy idő után kedvesebb módra váltok, mert ha túl kevés cetlit helyezek a „riválisom” elé, el fog keseredni, amiért nem jön be sok pasinak. Nem az motivál, hogy megkapjam a kispárnáját, vagy hogy a birtokomban maradjon a kabátom, egyszerűen nem szeretném letörölni imádott mosolyát az arcáról.

– Megadná nekem a telefonszámát, uram? – lopakodok Dae mögé, aki automatikusan a karomba simul. – Tudja, a barátommal azon versengünk éppen, hogy ki szerzi meg több ember számát egy óra alatt, ami nemsokára lejár. – Hagyja, hogy hátulról magamhoz öleljem, aztán a fejét a vállamra hajtja, hogy egyenesen a fülébe suttoghassam a szavaimat. Érzem, ahogy enyhén megborzong, amikor a leheletem a bőrét csiklandozza, és boldogsággal tölt el ez a meghitt pillanat, mert ha annyira akarná azt a kabátot, nem engedné, hogy feltartsam, az utolsó másodpercig harcolna a győzelemért.

– És mit fog csinálni a számokkal, miután vége a játéknak?

– Az összeset kidobom, csak a magáét fogom megtartani.

– Tudod te, hogy kell elszédíteni valakit, Yoo Youngjae! Kicsit sajnálom azokat, akik futnak utánad. – vihog Dae, miközben firkant valamit az elé tartott fecnire. Én nem sajnálom azokat, akik utánam futnak, inkább magamat tartom szánalmasnak, amiért futni kezdtem valaki után. Pedig gyűlölök futni. A mozgással nincs bajom, de tempós sétánál ne legyen gyorsabb, mert leizzadni nem sport közben szeretek. Daehyun olyan számomra, mint egy taxisofőr, aki átnéz rajtam, mintha csupán egy szellem lennék. Hiába integetek ezerrel, kiabálok, hogy ne hagyjon ott magányosan a semmi közepén, zavartalanul továbbhajt, észre sem véve, hogy ott állok. Aztán futni kezdek, hátha akkor felfedez, de ő nem lát meg, akárhányszor eredek a nyomába.

A megadott időintervallum leteltével a zsebembe nyúlok, hogy megszámolhassam, hány elérhetőséget sikerült összeszednem, de az ujjaim csak egyetlen papírdarabot húznak elő.

„Mivel úgyis ki fogod dobni a többi számot, gondoltam, megteszem helyetted, hogy ne kelljen annyit fáradnod. Köszi a Versace-t:-)”

Az a kis tolvaj úgy hízelgett nekem, ahogy a kutyája szokott, amikor kaját kér, és miközben elvonta a figyelmemet azzal, hogy végighúzta a kezét a testemen, lenyúlta a begyűjtött cetliket. Azt hittem, a sajátját dugja a zsebembe, azért matat arrafelé, de ezek szerint „meglopott”, amíg engem lefoglalt az, hogy elvesszek az érintéseiben.

– Daehyun? – Épp őt veszem célba, hogy felvilágosítsam a fair play szabályairól, amikor egy mély férfihang megállásra késztet. Megfordulva egy sármos alakkal találom szemben magam, aki az előző undorító fószerrel ellentétben minden bizonnyal Dae esete lehet. Szőkére festett, hullámos haj, izmok, amik nem túl hivalkodóak, a sportos és az elegáns öltözék ötvözete, mindez megspékelve egy olyan erőteljes aurával, aminek a jelenlétét bárki képtelen lenne figyelmen kívül hagyni.

Két dolog jut egyszerre az eszembe, amikor táncolni kezdek a számomra idegen férfivel. Ha Dae meglát vele, örülni fog, amiért neki is akadt egy rajongója ezen a helyen, illetve megpróbálom féltékennyé tenni. Nem tudok kiigazodni a felém küldött jelein. Néha tök közvetlen velem, és olyankor biztosra veszem, hogy többet érez irántam barátságnál. Máskor azonban játssza a lazát, mintha szimpla haverként tekintene rám, akivel jókat tud hülyülni. Valahogy ki kell derítenem, mit gondol valójában a kapcsolatunkról. Muszáj kiugrasztanom a nyulat a bokorból, legalábbis nagyon remélem, hogy ugrani fog. Ha viszont rá se hederít, hogy valaki mással enyelgek, egyértelművé fog válni, hogy nem kötik hozzám gyengéd szálak.

Minden túlságosan hirtelen történik. Arra eszmélek, hogy kapok egy bal egyenest, de először fel sem fogom, hogy kitől. Aztán meghallom Daehyunt ordibálni, de úgy le vagyok sokkolva, vagy egyszerűen ő beszél össze-vissza, hogy nem értek semmit a mondandójából. Az viszont biztos, hogy azon bukott ki ennyire, hogy a „szőke herceggel” látott, aki legalább olyan zavartnak tűnik a felbukkanása okán, mint én. Dae az ideiglenes partneremnek is behúz egyet, majd feldúltan a kijárat felé indul, én pedig automatikusan követem, még ha nem is fogja értékelni a jelenlétemet.

– Nézd, nem történt köztünk semmi. Be akartam neked bizonyítani, hogy van, akinek te is bejössz. Ezenkívül… – A torkomra fagynak a szavak Daehyun tébolyult tekintetét látva, így nem teszem hozzá, hogy a féltékenység kiváltása is a terveim között szerepelt. Dae egy pillanatra sem áll meg, úgy megy előre, mintha azt sem tudná, hova tart, mintha nem érzékelné, hogy ott vagyok közvetlenül mögötte. Fogalmam sincs, hol fogunk kikötni, de nem hagyhatom magára ilyen állapotban, ezért vele maradok, amikor átvág egy parkon, a nyomában loholok, amikor olyan sötét utcákon tévelyeg, ahol normális esetben biztosan nem mászkálnék a környéken randalírozó csavargók miatt. Kábé fél óra elteltével lefékez, engem meg annyira váratlanul ér, hogy megállt, hogy a hátába ütközöm. Jókorát rúg a mellettünk húzódó falba, miközben egy gyötrődő kiáltás hagyja el a száját. Amint meglendíti a kezét, hogy az öklét is megismertesse a masszív betontömbbel, a csuklójára fonva ujjaim megakadályozom, hogy az ütése célba érjen. Hangosan beszívja a levegőt, attól félek, megint nekem fog behúzni egyet, amiért visszatartottam, de kisvártatva maga mellé ejti reszkető végtagját, majd rám emeli ködben úszó tekintetét.

– Nem rád vagyok mérges, Youngjae. Ne haragudj, amiért megütöttelek! Az a gazember Hansol az exem. Az egyetlen, akibe bele tudtam szeretni életem során. Egyszerűen eldurrant az agyam, amikor megláttam veled, vagyis magammal őt. Mégis mi volt ezzel a szándéka? Újra fel akart szedni? Ráadásul amióta a testedben vagyok, randizgatunk. Bocsáss meg, hogy kihasznállak, de bosszút kell állnom rajta. Jae… Hagyj most egyedül, kérlek!

Eszem ágában sincs egyedül hagyni, mégis erőszakkal a földhöz szegezem magam, mert tiszteletben tartom a kívánságát. A helyében én sem akarnám, hogy a nyakamban lihegjen valaki, amikor ilyen zaklatott vagyok. Addig maradok egyhelyben állva, utána meredve, amíg el nem tűnik a sötét éjszaka leple alatt. Azt sem tudom, hol tartózkodom éppen, de egy röpke húsz perces sétát követően fogok egy taxit, aminek a hátsó ülésén lassanként szétesek. Daehyun már volt szerelmes. Helyesbítek, a viselkedéséből ítélve még most is szereti azt a fickót. Nem tudom, mi vezethetett a szakításukhoz, de a reakciója arról tanúskodik, hogy ha rajta múlna, ma is vele lenne. Azt mondta, bosszút akar állni az exén, de szerintem magának is hazudik. Daehyunként volt annyi tartása, hogy ne keresse fel őt, de az én testemben mindent a nulláról kezdhetnek. Szóval ezért nem sietteti a visszaváltozásunkat! Hogy minél több időt tölthessen a nagy szerelme mellett. Mekkora balfék vagyok, amiért pont ehhez a csávóhoz mentem oda. Ez az este másképp is végződhetett volna. Bár az sem jelentene sokat, ha Dae a ma éjszakát az én oldalamon töltötte volna, nem igaz? Holnap újra nála kötne ki, amíg én otthon aggódnék azon töprengve, vajon merre járhat. A taxis rám rivall a megadott címhez érve, hogy vonszoljam már ki a seggem a járgányából, de amikor felocsúdok az őrlődésemből, realizálom, hogy a régi lakásom előtt állunk. Nagy szükségem lenne arra, hogy most a barátaim társaságában legyek, de túl büszke vagyok ahhoz, hogy előttük omoljak össze, ezért visszamászok a taxiba, és bediktálom a helyes utcanevet. Felpillantva az ablakunkra, meghitt fények szűrődnek ki a függöny mögül, melyek egyrészt azt sugallják, hogy jól döntöttem, hogy nem zavartam meg őket, másrészt egy újabb tőrdöfést mérnek a szívem közepébe, amiért én nem élhetek meg hasonló csodás pillanatokat.

A Daehyunnak „nyert” plüssmackót szorongatva ücsörgök a hűtő előtt. Tudom, hogy amikor hazaér, haragudni fog rám, amiért a vanília fagyit is megeszem, de annyira ki vagyok akadva, hogy nem bírom abbahagyni a zabálást. Igen, igen, ha itt lenne, a mellett sem menne el szó nélkül, hogy ennyit eszek, hiszen már tartott nekem kiselőadást arról, hogy figyeljek oda a napi kalória bevitelre, amíg a testében vagyok, mert rosszul lesz, ha kövéren fogja visszakapni magát. Majd koplalok a következő napokban, de most muszáj valamivel csillapítanom a bennem dúló érzelmek kavalkádját, és még mindig jobb fagylaltba fojtani a bánatomat a piánál.

Fel nem foghatom, hogy lehetek ekkora lúzer. Szerettem a Dae előtti életemet, akkor minden olyan egyszerű és könnyed volt. Amióta megismertem, csupa rossz dolog történik velem. Először is, kirúgták a fodrászatból, ahol imádtam melózni, mert arra is képtelen lenne, hogy egy játék baba haját normálisan levágja. Ugyanakkor én fogamat összeszorítva tűrök minden egyes napon az állatorvosi rendelőben. Yongguk Daehyun legjobb barátja, ami azt jelenti, hogy nem dobja ki, amint vét egy-két hibát, hanem szépen, nyugodtan elmagyarázza, hogy máskor mit kéne tennie. Felmondhattam volna valami kitalált indokkal, hiszen akárhányszor átlépem a rendelő küszöbét, elfog az émelygés. Fáj látnom azokat a védtelen állatokat, akik még az embernél is kiszolgáltatottabbak, mivel ők nem értik meg, miért kell kínok közt egy idegen keze alatt vergődniük. Fáj, amikor bele kell néznem egy kislány szemébe, és közölni vele, hogy a kedvence nélkül kell hazatérnie. Fáj látnom egy felnőtt férfi könnyeit, amint végső búcsút vesz attól, aki sosem árulta el, sosem ejtett rajta sebeket, hiszen sokkal tisztább, sokkal ártatlanabb az embereknél. De némán magamba fojtom a fájdalmamat érte, mert amíg én bármelyik fodrászatban elhelyezkedhetek ezután, tudom, hogy ő nem akarna elmenni hyung mellől.

Másodszor, akaratán kívül elérte, hogy beleszeressek. Felsorolhatnék még megannyi okot, amivel kiborít, de ez a legsúlyosabb, ez az, amiért addig kanalazom magamba a fagyit, amíg hányingerem nem lesz az ízétől. Nekem tetszett az az életforma, amit folytattam. Nem túl nehéz munka, ami közben tudtam szórakozni is, a haverok vérének szívása, és az a sok pasi, akik sorban álltak azért, hogy megtapasztalhassák legendás sármomat. Nem volt szívfájdalom, nem volt megbánás, csak móka és élvezet, aztán egy kiadós alvás, hogy másnap kezdhessek mindent elölről. Perpillanat szörnyen fáradt vagyok, mégsem pihenhetek békésen abban a kényelmes ágyban, mert nem tudom, merre jár éppen, mit csinál és kivel, amitől legszívesebben a falba verném a fejem.

Nem magával a szerelem érzésével van bajom, sosem zárkóztam el előle, sőt, valahol a szívem legmélyén vártam már az érkezését. De nem így képzeltem el. Amikor néha napján álmodozón elterültem a kanapén, és belefeledkeztem egy bugyuta nyálas történetbe, azt gondoltam, az én életemben is olyan varázslatos dolgok fognak történni, mint a filmvásznon. Totál klisés alap sztori lehetett volna: a hírhedt szívtipró végre találkozik valakivel, aki lassacskán élete értelmévé válik, de a romantikus-vígjáték sajnos drámába fordult. Az elején még úgy is éreztem, mintha Dae és én belecsöppentünk volna valami mesevilágba, ami azzal jár, hogy a vége kizárólag happy end lehet. Azt feltételeztem, miután visszakerülünk a helyünkre, mi leszünk a legszerencsésebb pár a világon, hiszen nálunk kalandosabban senki más nem eshet szerelembe. De mint minden mesében, a miénkben is szerepel egy gonosztevő, aki a felbukkanásával rohadtul elrontotta a dolgok alakulását.

Miért vagyok olyan szerencsétlen, hogy amikor végre megtalálom az igazit, kiderül róla, hogy sebzett a szíve, ami az enyémen is sérüléseket okoz? És az a legrosszabb, hogy tudom, innen nincs visszaút. Megtehetném, hogy elmegyek az éjszakába, és meghúzok néhány pasit, de miután visszatérnék a klubból, még üresebbnek érezném magam. Kezdetben folyton azon rágódtam, miképpen foglalhatom vissza a testem, most meg képtelen vagyok szabadulni ettől a fojtogató érzéstől, beférkőzött a tudatomba, a bőröm alá, világossá tette számomra, hogy mostantól nem menekülhetek. Bárcsak tudnék utazni az időben! Gondolkodás nélkül visszamennék arra a napra, amikor nyakamba szakadt az átok. Egyszerűen nem szállnék fel arra a nyavalyás buszra, inkább kilométereket gyalogolnék, csak hogy elkerüljem a végzetemet. Még azt sem bánnám, ha ennek fejében mondjuk Himchannal kéne helyet cserélnem. Na jó, ne essünk túlzásokba, azt bánnám!

– Hogy vagy, Jongup-ah? – A barátom biztos meglepődik azon, hogy Daehyun hívta fel telefonon, de muszáj hallanom egy olyan személynek a hangját, aki a múltamhoz köt.

– Minden a legnagyobb rendben! Képzeld, ma mindketten szabit vettünk ki, hogy az egész napot együtt tölthessük. Elmentünk moziba, aztán shoppingolni. Még arra is rá tudtam beszélni Himchant, hogy vegyünk egy páros pólót, hát nem szuper? Mondjuk, rajtam jobban áll, mint rajta, de ez maradjon köztünk. Később főzött nekem, most pedig éppen zuhanyzik, mert az előbb… Ahh, ezt Youngjae-nek úgysem mondhatnám el, mert kiakadna, de valakivel muszáj megosztanom! Szóval végre megtörtént az… érted… És tudod…

– Sajnos értem! Kérlek, ne részletezd, Jongupie, mert elég vizuális típus vagyok!

– Jaj, ne légy ünneprontó! Ez olyan Jae-s válasz volt.

– Nem. Jae nemes egyszerűséggel rád csapná a telefont azelőtt, hogy a szexes téma szóba kerülhetne, mert nem bírná végighallgatni az áradozásodat. – Jongup nevetve helyesel, aztán folytatja az önlengést, szerencsémre nem a szexet illetően. Hamar elkalandozok, ami azt jelentheti, hogy rossz barát vagyok, amiért nem bírok egy percnél tovább figyelni a mondanivalójára, de kivételesen nem erről van szó. Fáj, hogy amíg ők életük legszebb pillanatait élik át, én a konyha kövön ülök egy fagyival leevett pólóban, annak a mackónak a társaságában, ami azt hirdeti, hogy tök feleslegesen dobtam ki rá egy csomó pénzt, és öltem bele annyi energiát a megszerzésébe. Az elmúlt két hónapban többet fájt a szívem, mint az előtte lévő huszonnégy évben! Amikor Jongup visszakérdez, hogy „és veletek mi újság?”, akaratlanul legördül egy könnycsepp az arcomon. Szeretnék olyan lenni, mint egy normális szerelmes srác, olyan, mint ő, de nekem csak az érzés rosszabbik oldala jutott, amit jelenleg nem tudok eltitkolni.

– Dae, minden rendben van? Youngjae csinált valami rosszat? Figyelj, szereti megjátszani a nagymenőt, akinek senkire sincs szüksége, de te különleges vagy számára. Látom a szemében, ahányszor rád néz… – Persze, teljesen nyilvánvaló, hogy Youngjae csinált rosszat. Azt hazudom Jongupnak, hogy sürgősen ki kell vinnem Ganjit pisilni, és sietősen megszakítom a vonalat. Nem tudom kizárni Daehyunt a gondolataim közül. Nem értem, miért nem ejtett egy szót sem Hansolról az utóbbi két hónapban. Yonggukról bezzeg még azt is elmesélte, hogy egyszer poénból vett neki egy piros Mickey egeres alsógatyát, és véletlenül az volt rajta, amikor először vitte ágyba későbbi feleségét, aki annyira nevetett ezen, hogy egy időre száműzött mindenféle romantikát. Miért nem avatott be az élete szomorú részleteibe is? Azt hitte, ciki lenne ilyesmiről beszélni előttem, amikor én Bambi anyukájának halálakor sírtam utoljára, illetve a legnagyobb problémám az volt, hogy egy másik csávó lenyúlta előlem a Gucci pulcsit a tavaszi leértékelésen? Rossz ötlet volt ez a hívás, mert még zaklatottabb lettem tőle, de amint leteszem, csörögni kezd, és a kijelzőjén hyung neve villog.

– Nem értem pontosan, az okát, de Youngjae nálam van. Istenesen berúgott, és valamiért hozzám vezetett az első útja. Összevisszaságokat beszél, olyanokat mond, hogy én vagyok a legjobb barátja, és nagyon hiányoztam már neki…

– Vigyázz rá, kérlek! – súgom elcsukló hangon. Megkönnyebbülök, mert Yongguknál nem érheti baj. Végre tudom, hol van, így legalább amiatt nem kell idegeskednem, hogy merre kóvályoghat. Talán most már képes leszek aludni egy keveset, bár álmodni sem igazán szeretek, mert mostanság ugyanarra a szörnyű jelenetre riadok fel minden hajnalban. Daehyun szerelmet vall nekem, de miután megcsókol, holtan esik össze. Ezért rémültem meg, amikor lekapott az ajtóban, majd a csónakban. Amint kihúzott a vízből, szintén az ajkamra talált az övé, de konkrét nyelvezésre akkor sem került sor, csak a száján nyaltam végig. Ő talán azt hitte, azért viselkedek furcsán, mert nem akarom saját magamat csókolgatni, ami részben szerepet játszott a tetteimben, de az az iránti gátlásaimat könnyedén megsemmisítette egyetlen érintésével, a rémálomtól való rettegésemet viszont nem tudta száműzni.

– Szerintem jobb lenne, ha idejönnél.

Felpattanok a tárolóban árválkodó biciklire, mert bár szerintem elég rossz ötlet elmennem hyung lakására, újfent előrébb helyezem Daehyun jólétét az enyémnél. Útközben beugrok egy huszonnégy órás nyitva tartású boltba, hogy vegyek egy doboz fagyit, de mielőtt kifizetném, megakad a szemem a pénztár mellett sorakozó apró tárgyakon, amiket eddig sosem vettem figyelembe. Leemelek két kulcstartót az állványról, melyek egy-egy fél szívet ábrázolnak, és mosolyogva dobom be őket a jégkrém mellé, majd a bicaj kormányára akasztva a szatyrot nagyobb sebességre kapcsolok.

Jól esik az arcomba csapódó friss levegő, elbűvölnek a város fényei, amiket még érdekesebbé tesz az utcai lámpák keltette árnyak játéka. Bepillantok a busz ablakán, ami mellett elhaladok, de nem látok mást részegembereken meg hangoskodó fiatalokon kívül, akik most térnek haza valamelyik buliból, vagy éppenséggel nemrég indultak el az éjszakába. Hála az égnek, hogy van Daehyunnak biciklije, mert sokkal komfortosabb innen szemlélni a járművön tolongó tömeget, mint egynek lenni a nyomorgók közül. Ettől függetlenül amióta megismertem a testem bitorlóját, melegség önt el, akárhányszor feltűnik előttem egy busz, mert ott kezdődött minden. Nyilván mazochista vagyok, hiszen nem sok jó származik abból, hogy találkoztam vele, mégis torkomban dobogó szívvel fékezek le Yongguk házához érve, mivel alig várom, hogy átléphessek a küszöbén.

– El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál, Youngjae! – veti magát a nyakamba Daehyun, amint a barátja a vendégszobába kísér. Sietősen bevágom magam mögött az ajtót, nehogy olyan dolgok szivárogjanak ki a helyiségből, amik más fülre nem tartoznak, bár Dae ordibálásán szerintem még egy hangszigetelt nyílászáró sem segítene. Nem láttam még ittas állapotban, és őszintén szólva nem is vágytam az elém táruló képre, mert összeszorul a szívem a látványától. Feldagadt, vöröslő szemei arról árulkodnak, hogy nem kevés könnyet hullattak, a haja kócosan mered a szélrózsa minden irányába, a felsőjét több folt is borítja, de ami a legfeltűnőbb rajta az a mosolya. Annak ellenére, hogy mint mindig, felfelé görbülnek az ajkai, ezúttal csupa ürességet tükröz az arca a megszokott ragyogás helyett.

– Yongguk hívott, de nem hinném, hogy túl jó társaság lennék neked…

– Hogy érted ezt? Te vagy az én másik felem. Azt nem mondhatom, hogy a legjobb barátom vagy, mert hyung megsértődne, de a mi kapcsolatunk nagyon különleges. Jae, én azt hiszem… – Túl késő már hátraugranom, amit Daehyun kiad magából, a pólómon landol, köszönhetően a nagy ölelgetésének. Hosszan kifújom a levegőt, nehogy felrobbanjak, de könnybe lábadt tekintetét látva nem tudok sokáig haragudni rá. – Ezt le kell venned. – bök a hányásban tocsogó felsőre, amit egy mozdulattal leránt rólam, majd a padlóra hajítja. – Olyan gyönyörű vagy! Mármint ez baromság, mert a saját felsőtestemet bámulom, de akkor is örülök, hogy hozzád érhetek…

– Hagyd abba, Daehyun! Részeg vagy, és butaságokat beszélsz. Mondjuk, az sokszor előfordul veled józanon is… – Nagy nehezen lefeszegetem magamról az ujjait, amiknek túlságosan jól esik az érintése, de nem engedhetem, hogy felülkerekedjen rajtam a vágy. Alapból is elég groteszk az, hogy engem simogat, mégis a saját mellkasát tapizza, amin a részegsége fényéveket ront. Nem akarok egy pótlék lenni, akivel jobb híján vigasztalódik, és mikor felszáll az agyáról az alkohol okozta köd, mindent megbán. Kihasználhatnám a lehetőséget, mert iszonyatosan sóvárgok utána, és más körülmények között úgysem lehetne az enyém, de sajnos én túl józan vagyok. Bárcsak vele mentem volna, bárcsak együtt ittuk volna le magunkat a sárga földig, hogy aztán gátlások nélkül szabadulhassunk meg a minket fogva tartó láncoktól.

– Megmagyaráznád, mi folyik itt? Miért hívjátok egymást a másik nevén? – szegezi nekem a kérdést Yongguk, miután kimenekülve a szobából kérek tőle egy inget. Ezek szerint jól sejtettem, hogy semmit nem ér az, hogy becsuktam az ajtót!

– Ez a perverziónk. Azt játsszuk, hogy szerepet cseréltünk, meg ehhez hasonló baromságokat. Tudod, mindketten kellően lököttek vagyunk – vigyorgok kényszeredetten, mialatt belebújok a kölcsönkapott ruhadarabba. Yongguk gyanakodva méreget, bár nem hinném, hogy azt inkább elfogadná, ha az igazsággal rukkolnék elő. Nem értem, minek hívott ide, és nem értem, miért ugrok egy füttyentésére, mint egy pincsi. Mitől lesz jobb Daehyunnak, ha én itt vagyok? Hyung biztos így akarta kivédeni, hogy őt hányja telibe. Én viszont piszok kényelmetlenül érzem magam. Nem bírok egy légtérben tartózkodni Dae-vel, mert még akkor is odavagyok érte, amikor egy szörnyen kiábrándító dolgot művel, ugyanakkor Yongguk vádló tekintetét szintén képtelenség elviselni, ezért kioldalazok a teraszra, hátha az üdítő tavaszi szellő kiűzi a sötét gondolatokat a fejemből.

– Mindig fel akartam venni ezt az inget, de hyung nekem sosem adta kölcsön! – Megmerevedek, amint meghallom Daehyun nyafogását a hátam mögött. Istenem, milyen bűnt követtem el, amiért ilyen módon kell vezekelnem? Hogy tudnék megszabadulni ettől a sráctól, ettől az érzéstől? Küldj egy jelet! Azt szeretnéd, hogy papnak álljak, mert mostanában egyre kevesebben választják ezt a hivatást? Ám legyen, ha ennek köszönhetően feloldozol! – Mondtam már, hogy tök helyes vagy? Nem az én testemben, hanem úgy alapból, érted… Azon gondolkozom, hogy a lakás minden pontjára tükröt kéne felszereltetnem, és akkor mindig láthatnálak…

– Halkabban már! Felvered az egész környéket. – Daehyun megtántorodik, amikor felém indul, de mivel látom az arckifejezésén, hogy mire készül, kitérek előle, így a következő adagot a terasz kövezete kapja. Hirtelen elveszti az egyensúlyát, melynek következtében térdre esik, természetesen pont a hányás kellős közepébe, amitől a nadrágja nagy része olyan lesz.

– Ezt direkt csináltam ám. Hogy le kelljen vennem a gatyát, mert annak már tutira nem tudnál ellenállni… Szexelj már velem, Youngjae! Arra az időre legalább elfelejteném őt… – Felnyalábolom a földről, hogy a fürdő felé kormányozhassam. Nincs undorítóbb annál, ha valaki a hányásában fetreng, amit utána nekem kell letakarítani róla, mégsem tudok kiábrándulni belőle. Mi a fenét kéne tennie ahhoz, hogy sikerüljön? Kérjem meg, hogy molesztálja a tizenkét éves unokahúgomat, hátha akkor olyan mértékben csalódok benne, hogy örök életre eltemetem magamban az iránta táplált érzéseimet? Arról meg aztán ne is álmodjon, hogy csak azért lefekszem vele, hogy pár percre megnyugvásra leljen. Azért ennyire mártír még én sem vagyok. Azzal bezzeg senki sem törődik, hogy nekem is szükségem lenne megnyugvásra… – Haragszol rám, Jae?

– Dehogy. Sosem mulattam még ennyire királyul! – felelem morcosan, miközben kissé hevesen teszem a helyére a szappant. Dae olyan szomorú kiskutya szemeket mereszt rám, mint Ganji szokott, amikor nincs kedvem játszani vele, ami elég ahhoz, hogy megjelenjen egy halvány mosoly az arcomon. Hogy lehetek ilyen gyenge? Hogy tud akkor is manipulálni, amikor legszívesebben itt hagynám a francba, hogy frusztráltságomban jól megdöntsek valakit? Két hónapja nem szexeltem, holott azelőtt kétnaponta küldtem harcba rendíthetetlen katonámat. De amióta megismertem ezt a Youngjae szomorító alakot, inkább töltöm az estéket vele filmeket nézve, vagy arra várva, hogy hazajöjjön, minthogy a példáját követve kirúgnék a hámból. Most azonban jól jönne feszültség levezetés gyanánt egy kiadós dugás, Dae azonban megragadja a csuklóm, és nem ereszt, amíg a tetőre nem vonszol. Ilyenkor bezzeg nem dülöngél, határozott léptekkel vezet a célja felé, ahol kényelembe helyezve magát az ölembe hajtja a fejét, miután leülök.

– Énekeljünk himnuszokat! Én tizenegy országét tudom fejből – közli diadalittasan, és mielőtt ellenkezhetnék, rázendít az elsőre. Amúgy sem értem a nyelvet, amin hablatyol, de a pia miatt koreaiul is alig tud beszélni jelenleg, úgyhogy mondhatom, fantasztikusra sikeredik a produkciója. Pedig igazán szeretem, amikor Dae énekel. Miközben tusol, megállás nélkül kezd bele az egyik dalba a másik után, amíg én azon morfondírozok, hogy azok a hangok akkor is olyan tisztán csengenének-e, ha én szólaltatnám meg őket. Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy gyanús csend telepedett a fürdőre, ezért odalopóztam az ajtóhoz, hogy meglessem, mégis mit csinálhat. Mint kiderült, nagyon rossz ötlet volt, ugyanis az tárult a szemem elé, ahogy éppen örömet okoz magának. Szerencsére be volt csukva a szeme, így nem vette észre a kukkolásomat, amit még izgalmasabbá tett, hogy az éneklés helyett immár szapora lélegzetvételeit és visszafogott nyögéseit hallgathattam.

Miután kilibegett a zuhany alól, besprinteltem mellette, majd feldúltan végigmértem kívánatos testét, amire általában egy pillantást sem vetettem a kísértés miatt. A férfiasságom megkönnyebbülésért könyörgött, ezért úgy gondoltam, ha már mással nem vagyok hajlandó ágyba bújni, legalább tőlem kapjon némi kielégülést. Simogatni kezdtem Dae testének olyan részeit, amikről azt képzeltem, ő ugyanannyira imádná, mint én, a tekintetemet végighordoztam formás idomain, ami elég volt ahhoz, hogy a csúcs közelébe érjek. Morbidnak hatott, hogy a saját látványom indított be, de valójában az a test, ami mindent elsöprő vágyat keltett bennem, nem hozzám tartozott, ezért hamar elengedtem a zavaró kétségeket. Amikor kinyitottam a szemem, Daehyun öntelten vigyorgott vissza rám a kis résen keresztül, a tudtomra adva, hogy ő ugyanúgy látta az összes mozdulatomat, ahogy én korábban az övét. Pír lepte el az arcom, szégyelltem magam, amiért nem tudtam tovább türtőztetni a rám törő kéjt, de szerencsére tiszteletben tartotta a privát szférámat, és nem kérdezett semmit az ügyet illetően. Még jó, hogy a végén nem mondtam ki hangosan a nevét, csupán a fejemben visszhangzott szüntelenül.

– Én csak a kanadai himnuszt tudom kívülről – kapok észbe, hogy valamit nem ártana válaszolnom Dae faggatózására.

– Miért pont azt?

– Mert kábé tizenöt évesen szerelmes voltam egy kanadaiba…

– Miiiiii? Szóval hazudtál nekem, Yoo Youngjae, amikor azt állítottad, hogy te még sosem voltál szerelmes?

– Ez nem olyan szerelem volt. Ryan Reynoldsba estem bele, miután megnéztem vele a Nász-ajánlatot a moziban. Kilencedikben elmentem randizni egy lánnyal. Eleinte meg akarta fogni a kezem, beszélgetést próbált kezdeményezni, de én minden figyelmemet a filmvásznon megjelenő alakra fordítottam. A végén a csaj is kedvet kapott, és egymás szavába vágva áradoztunk a főszereplőről. Nem jöttünk össze, de megalapítottuk az RR fan klubot, és a rajongás még sokáig összekötött minket.

– Milyen cuki lehettél, ahogy csorgattad a nyálad a pasasra! Megnéztem volna, hogyan fangörcsölsz… Én világéletemben csak Hansolt bálványoztam. Nem voltak sztárok, akikért rajongtam volna, de amikor ő felbukkant, egyszerre testesítette meg számomra a legvonzóbb hollywoodi filmcsillagot és a bátor mesebeli herceget. Egy hollywoodi sztár, aki éppen egy bátor herceget alakít…

Inkább énekelje el a kilencedik himnuszt is, amit ismer, bassza meg! Daehyun nem árulta el, hogy miért szakított az exével, de abból, ahogy a klubban viselkedett, lerí, hogy nem lehetett egy szép történet. A vonásai mégis ellágyulnak, amikor az a barom szóba kerül, a tekintete gyengédségről tanúskodik, pedig mélyen megsebezte az, akiről éppen áradozik. Úgy viszonyul Hansolhoz, ahogy én hozzá: tehet bármit, nem tudja kiverni a fejéből, nem tudja kitörölni a szívéből.

– Jobb lenne, ha aludnál egy keveset – jegyzem meg halkan, és már épp azon vagyok, hogy felálljak, hogy a szobába kísérhessem, de a mellkasomra helyezve kezét, finoman visszanyom, így hanyatt fekvő pózba kerülök, ő pedig odateszi a fejét, ahol előbb még a keze volt.

– Milyen szépen ragyognak a csillagok. Hansollal gyakran feküdtünk ki a tetőre az égboltot fürkészni. Mindig azt mondta, hogy annyira szeret, ahány csillag van az égen. Amióta szakítottunk, nem néztem fel az éjszakai égboltra, mert minden egyes csillag a hazugságát támasztaná alá. Komolyan, négy éve nem láttam egyetlen csillagot sem, de neked köszönhetően ma megtehetem. Mert melletted biztonságban érzem magam, veled akkora békére leltem, amit egy szerelem sem nyújthat.

Ma éjjel temérdek csillag van az égen. Több mint amennyi általában szokott. Amikor rájuk nézek, azt üzenik nekem, hogy Daehyun ennyire szereti Hansolt, én pedig úgy szeretem Daehyunt, hogy annyi csillag öt égbolton sem férne el. Mégis miféle elcseszett romantikus sztori ez? A fiút, akinek soha, senki nem okozott még fájdalmat, totálisan padlóra küldi egy srác, aki rengeteg fájdalmat hordoz magában. Tudom, hogy Dae próbálkozott. Megpróbált belém szeretni, továbblépni, kiirtani a szívéből azt a gazt, ami egykoron fenséges virágként pompázott, de annak ellenére, hogy ma már csak egy kóró, olyan mélyen vert gyökeret benne, hogy nem képes szabadulni tőle. A vidámparkban elkezdtük a gyomlálási folyamatot, és jól haladtunk vele addig, amíg meg nem történt az az ominózus eset pár órával ezelőtt. Már csak az utolsó szálat kellett volna eltávolítani, de azzal, hogy Daehyun együtt látott Hansollal, még több mérgező mag került elültetésre, melyek termését egytől egyig az a szemét arathatja le.

Azt hiszem, mostantól én nem bírok majd a csillagokra nézni. Becsukom a szemem, hogy ne lássam őket, de azt a tényt nem tudom elfelejteni, hogy Daehyun egykor úgy feküdt Hansol karjában a tetőn, mint ahogy ezen az estén az enyémben. Sőt, biztos vagyok benne, hogy arra vágyik, hogy ebben a pillanatban is együtt legyenek. Ezt a gyötrő feltételezést hamarosan alátámasztja az, hogy Dae álmában Hansol nevét suttogja a vállamba, hozzá könyörög azért, hogy ne hagyja el. Engem ölel, az én felsőmet markolássza görcsösen, az én mellkasomat áztatja megannyi könnyével, de utána sír, azt szeretné, ha ő szorítaná magához. Mialatt vigaszt adón simogatom a hátát, remélve, hogy abba a tévképzetbe ringatom, hogy Hansol söpri ki izzadt tincseit a homlokából, ő nyomja féltőn az ajkát forró bőrére, szétesem. Ma már másodjára. Túl sok nekem ez az egész, képtelen vagyok valakinek meggyógyítani a szívét, aki épp most töri darabokra az enyémet.

Egy szerelmes férfi nem tesz olyat, amire én készülök, legalábbis az épelméjűek biztosan nem. Óvatosan talpra állítom Daehyunt, és miután lekecmergünk a tetőről, leültetem a teraszon, amíg megkeresem hyung kocsi kulcsát. Szegény nem érdemli meg, hogy ezt műveljem vele, de majd kitalálok valamit, amivel rendbe hozhatom a hibámat. Nincs jogsim, de régebben gyakran lenyúltam Himchan autóját, akitől mindig kiadósat kaptam, amikor visszaadtam neki, ez mégsem tántorított el attól, hogy legközelebb is meglovasítsam a járgányát. Yongguk végre nyugovóra tért a kislánya és a felesége oldalán, és mire felébred, a helyén fogja találni a verdát, szóval nem lesz ideje aggodalmaskodni.

Daehyunnak van egy jegyzetfüzete, amiben minden ismerőse elérhetősége megtalálható. Kitéphette volna azt az oldalt, amin Hansolé szerepel, de az, hogy nem semmisítette meg, arra enged következtetni, hogy nem tudja elengedni, bár erre sajnos nem csak a megtartott cím és telefonszám világított rá. Magammal hoztam a füzetet, mivel ebből néztem ki Yongguk címét is, így könnyűszerrel odatalálok Hansol lakásához, ami ráadásul egy számomra ismerős környéken helyezkedik el. Dae talán azt hiszi, hogy hazaviszem, vagy fel sem fogja, hogy mi történik vele, mert egész úton meg sem szólal, némán ücsörög mellettem a kezemet szorongatva. Miért kapaszkodik úgy belém, mintha én lennék az utolsó mentsvára? Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajta.

Hétfőn például elmentünk a játszótérre, ahol órákon keresztül hintáztunk, miközben felidéztük az összes gyerekkori emlékünket, ami az ilyesfajta helyekhez köthető. Aztán kedden, amikor felvetettem, hogy megint elmehetnénk, Daehyun közölte, hogy neki hányingere támad, ha hintába ül. Szerdán majdnem felfalt egy egész tortát abban a cukrászdában, ahova elhívtam, de csütörtökön visszautasított egy kocka csokoládét, mert azt állította, ő egy hete diétázik. Pénteken azt mondta, imád velem filmezni, mert rajtunk kívül nincs még egy ember a Földön, aki hangosan röhög a horrorokon, szombaton mégis egyedül ültem a tévé képernyőjét bámulva, mivel ki tudja, merre kódorgott. Illetve, most már tisztában vagyok azzal, hogy kinél volt. Arra már nem is emlékszem, hogy vasárnap mit csinált, de az a lényeg, hogy ha az egyik napon esetleg belém szeretne, simán előfordulhatna, hogy másnapra szertefoszlanának az érzései.

Hansol megrökönyödik, amikor becsengetünk hozzá. Szerintem arra számít, hogy én (azaz Daehyun) fogok a nyakába ugrani, de végül is megérti, amikor elmagyarázom a helyzetet. Youngjae belehabarodott annak idején a fodrászatban, és az érzelmei egyre nőttek iránta a találkáik alkalmával. Kiborult, amikor látta Hansolt az exével, ezért rúgott be, de mivel Daehyun, vagyis én és Jae barátok vagyunk, tudom, hogy ide szeretett volna jönni.

– Ne merészelj úgy bánni vele, ahogy velem bántál anno – vetem oda foghegyről Hansolnak, aztán Daehyunhoz fordulok, aki még mindig a kezemet fogja. Azért fohászkodom, küldök ezernyi imát az ég felé, hogy ne engedje el. Mondja azt, hogy ő nem is akart idejönni, otthon szeretne velem lenni fagyit majszolva, és a semmin kacarászva, ahogy akkor tettük, amikor még minden rendben volt. Szinte hallom, ahogy megreped a szívem, amint meglazul a szorítása, szinte hallom, hogy hullik darabokra, mialatt Hansol kezébe csúsztatja az övét.

Nem nézek hátra, nem nézek fel az égre, csak az anyósülésen lévő fagyis dobozt bámulom, amiből Daehyun egy falatot sem evett a rosszulléte miatt, ezért szarrá olvadt a tartalma. És minél tovább meredek a szatyorra, felfedezem a két kis szíves kulcstartót, amiből az egyiket nem adtam át Daehyunnak, és amit ezután sem fogok, inkább kihajítom őket az ablakon, hogy amikor áthajtanak rajtuk az autók, olyan állapotban legyenek, amilyenbe az én szívem került.