DaeJae - Nem férek a bőrödbe 1/6

Youngjae

Unottan ücsörgök a tömött buszon, ami annyira zötykölődik, hogy lefordulnék az ülésről, ha nem támasztana meg oldalról egy csaj, aki úgy bámul, mióta felszállt, mintha menten rám akarna mászni. Szerintem egy pasi sem utasítaná el a kinézete alapján, de velem rossz lóra tett, mivel nekem maximum csak akkor jönne be, ha borostás lenne az arca, a nadrágja pedig kidudorodna elől, amikor megfogdosnám a fenekét. Annak ellenére, hogy nulla érdeklődést tanúsítok iránta, a lány folyamatosan teszi-veszi magát, melynek következtében elveszíti az egyensúlyát, és majdnem elesik, amint a busz fékez egy nagyot. Haragosan pillant felém, amiért még akkor sem ugrottam, mikor kitörhette volna a nyakát, én viszont örülök neki, hogy ez a tettem arra sarkallja, hogy elhúzza mellőlem a csíkot. Végre fellélegezhetek, bár az izzadtságtól bűzlő kamasz fiú sem sokkal jobb, aki undorító módon rágózva dől a vállamnak kapaszkodás helyett.

Lesajnálón pillantok a csajra, aki ezúttal a velem szemben ülő srácnál próbálkozik be. Elég nagy pasivadász hírében állok, de olyan mélyre még én sem süllyedek, hogy a buszon utazók közül fanyalodjak rá valakire. Legalábbis eddig nem volt ilyenre példa. Amikor azonban a tekintetem összekapcsolódik a szemközti idegenével, furcsa bizsergés fut végig a gerincemen. Szeretném tudni, hogy ő vajon mire gondolhat ebben a pillanatban, szívesen belelátnék a fejébe, mert akkor tisztában lennék azzal, hogy örülne-e annak, ha fél órán belül valamelyikünk ágyában lennénk. Az unokahúgom azt mesélte, hogy ő mindig azzal szórakoztatja magát az iskolából hazamenet, hogy megpróbálja kitalálni, mire gondolhatnak a járművön utazó emberek. Engem sosem érdekelt, min töpreng a körülöttem lebzselő nép, bezárkóztam a saját kis világomba, de ez a fiú valamiért más, mint a többi, és jó lenne kideríteni, hogy ő is e képpen vélekedik-e rólam.

Rám villantja elképesztő mosolyát, amitől a szívem heves dobogásnak indul. Meg kell szereznem őt, sosem vágytam még senkire ilyen nagy intenzitással. Lehet, hogy hónapok óta ugyanezzel a járattal utazunk, és azért nem fedeztem fel eddig, mert inkább belebújtam a telefonomba az emberek megfigyelése helyett. Szedtem már fel pasit kávézóban, strandon, de olyat is produkáltam, hogy egyszer egyedül ültem be egy moziba, mert nagyon kíváncsi voltam az új kasszasiker várományos filmre, aminek a végén a mellettem ülő srác otthagyta a barátját értem. Erre nem vagyok büszke, de túlságosan feltüzeltek a vásznon lejátszódó jelenetek, különben meg csak azt lehet elcsábítani, aki hagyja magát. A buszon terjengő szagoktól, a rajta utazó alakoktól viszont már a felszálláskor rosszul lettem, így álmodni sem mertem volna arról, hogy a sok lom között egy ilyen gyöngyszemre bukkanhatok.

Nem számítottam semmiféle izgalomra a nap további részében, ugyanis úgy terveztem, hogy mivel korán befejeztem a melót, bevágok egy délutáni szunyát, amíg a lakótársaim nem tartózkodnak otthon. Jongup és Himchan sokszor az agyamra mennek, ami nincs az ínyemre a hosszúra nyúlt munka után, de ma legalább pihenhetnék egy kicsit. Kiskoromban a bátyám húzta folyamatosan az idegeimet, és amikor azt reméltem, hogy fellélegezhetek, az élet a nyakamba varrta ezt a kettőt. Alap járaton Jongup nem is zavarna sok vizet, de ha Himchan a közelében van, olyanok, mint a húsz éves házasok, én meg konkrétan a gyereküknek érzem magam, akinek muszáj végighallgatnia a marakodásukat. Nem keresek rosszul, de egyedül sajnos nem tudnék lakást bérelni, ezért még egy jó darabig rá leszek utalva a segítségükre, pedig legszívesebben már most kicuccolnék, ha módomban állna, ők meg hadd egyesüljenek, szaporodjanak, meg hasonlók.

Ó, Uram, add, hogy ez a srác egyedül éljen! Ahányszor felviszek valakit hozzánk, azok a jó madarak addig mesterkednek, amíg a partnerem hanyatt-homlok el nem menekül. Még egy autóm sincs, aminek a hátsó ülésén megdönthetném, és valószínűleg ő sem rendelkezik kocsival, hiszen akkor nem rohadna ezen a nyavalyás buszon. Valami azt sugallja nekem, hogy ugyanarra gondol, mint én: egy észveszejtőt akar szexelni velem határos időn belül. Mélyen a szemébe nézek, remélem, veszi azt az üzenetet, hogy felőlem már most is elkezdhetjük, mert teljesen kizártam a külvilágot, csak őt látom, csak azok a képek kavarognak tudatom peremén, melyeken ő szerepel anyaszült meztelen. Szeretném felfedezni, hogy vannak-e rejtett tetoválások teste legféltettebb helyein, hogy díszítik-e anyajegyek a bőrét ott, ahol nem láthatják sokan.

Egy hatalmas robaj szakítja félbe ábrándozásomat. Pánikolva kapaszkodom az ülés szélébe, bár ez szart sem ér, ha a busz a feje tetejére áll. Biztosra veszem, hogy balesetet szenvedtünk, mely halálos áldozatokat is követel, és csak azért imádkozom, hogy legyek egy a szerencsés túlélők közül, és ha nem kérek sokat, akkor az a srác is. Majd’ kettéhasadok, a fájdalomtól nem tudok lélegezni, nem tudom kinyitni a szemem, de érthetetlen módon ez a fura állapot csupán egy pillanat töredékéig tart. Nem sokkal később érzékelem, hogy a busz sértetlenül halad tovább, nem hallok pánik sikolyokat, és simán ülök a helyemen, még a földre sem estem le. Két dolog azonban megváltozott: hihetetlenül fáj a fogam, továbbá hányingerem lett és szédülni kezdtem, amiért a menetiránynak háttal foglalok helyet. De hát én a másik oldalon voltam, sosem választanám ezt az ülést, mivel rám tör a rosszullét…

Óvatosan kinyitom a szemem, hogy kiderítsem, mi a fene történhetett. Először arra leszek figyelmes, hogy ismét az idegesítő cicababa van mellettem a szintén idegesítő tizenéves srác helyett, aztán nagyon lassan a velem szemben ülő felé fordítom a fejem. Ő is abban a pillanatban emeli rám a tekintetét, és amikor mindkettőnkben tudatosul a szörnyű valóság, egy lányokat megszégyenítő sikítás hagyja el a torkunkat. Az emberek rémülten arrébb húzódnak, miután felpattanok, nem sietnek a segítségemre, de nem is akarom, hogy beleavatkozzanak, csak abban reménykedem, hogy neki lesz annyi esze, hogy kövessen, különben még nagyobb pácban leszek, már ha ez egyáltalán lehetséges.

A busz összecsukja mögöttem az ajtót, de a sofőr megelégelve a másik srác dörömbölését, újra kinyitja, és padlógázzal száguld tovább, amint leugrik a járdára. A számra kell tapasztanom a kezem, egyrészt a kínzó fogfájás miatt, másrészt azért, hogy ismét fel ne ordítsak. A szemem látja, mégis képtelen vagyok felfogni, hogy saját magammal szemben állok. Mintha tükörbe néznék, vagy mintha hirtelen felbukkant volna az ikertesóm, akinek a létezéséről elfelejtettek beszámolni az őseim, de úgy sejtem, nem ilyen egyszerű a dolog. Amikor végigsimítok a hajamon, érzem, hogy rövidebb, mint amihez hozzászoktam, a ruha még sosem volt rajtam, amit most viselek, a belőlem áradó parfüm illata ismeretlen, és fáj a fogam! Nekem, akinek egyetlen lyukas foga sem volt huszonnégy év alatt!

– Mi a franc történt? Te is azt látod, amit én? – A hang, amin megszólalok, nem az enyém. Nagy álmodozásom közepette az is megfordult a fejemben, hogy vajon milyen lehet a hangja, de nem ilyen formában állt szándékomban először meghallani. A fiú megrázza a fejét, mintha azzal semmissé tudná tenni ezt az egészet, és mély lélegzeteket vesz, de amikor realizálja, hogy percek múlva sem történik változás, elkeseredetten megköszörüli a torkát.

– Magamat látom! Azt hiszem, belekerültem a bőrödbe, te meg az enyémbe. Megszálltál, elfoglaltad a testem, belém költöztél, kiűztél a porhüvelyemből! – kiabálja a hangom, pedig én ki sem nyitottam a szám. Még szerencse, hogy egy elhagyatott környéken szálltunk le, mert különben tuti, hogy mindkettőnket kényszerzubbonyban vinnének el. Bár ha sokáig marad fenn ez az állapot, nem kizárt, hogy előbb-utóbb tényleg egy diliházban fogok kikötni!

– Persze, én vagyok az ördög, a gonosz, akinek szüksége van egy testre ahhoz, hogy véghezvihesse világpusztító rombolását a Földön. De akkor ki vagy te? Mit keresel bennem? Hidd el, én rohadtul lennék benned, de nem így, szépségem! – Elvigyorodik a megjegyzésemen, aminek igazán örülök, mert ha ebben a helyzetben a humorunk is cserbenhagyna minket, akkor sokkal nehezebb lenne átvészelnünk ezt a borzalmat.

– A nevem Daehyun, és éppen a fogorvosomhoz igyekeztem. Megtetszettél, és azt kívántam, bárcsak bennem lennél, amikor megtörtént a csere… – Rákacsintok pajzán kijelentése hallatán, mire szégyenlősen félrenéz, pedig a buszon nem tűnt olyan szende szűznek, aki lépten-nyomon elpirul, ha egy pasi megkörnyékezi. Lehetséges, hogy azt hiszi, a kívánságának köszönhetően vándorolt a lelkem a testébe, az övé pedig az enyémbe? De hát ez badarság! Számtalanszor kívántam már, hogy hadd legyek milliomos, az USA elnöke, tejben-vajban fürdőző celeb, de sosem találtam magam Donald Trump vagy Justin Timberlake bőrében.

– Én Youngjae vagyok, aki messziről elkerüli a fogászatot, mert retteg tőle. Most viszont kénytelen leszek elmenni, mert nem elég ez a sci-fis izé, ami velünk történt, megpusztulok a fájdalomtól. Amíg így kínlódok, nem tudok gondolkodni, pedig az nagyon ránk férne. És velem kell jönnöd! Fognod kell a kezem, mivel a te kívánságod miatt mehetek ezen végig. – Nem tartom őt hibásnak, de muszáj bűntudatot keltenem benne, mivel szó szerint meghalnék, ha egyedül kéne átlépnem egy fogorvosi rendelő küszöbét. Az arcom, aminek a mimikájáért most Daehyun felelős, elszomorodik, majd a srác egyetértően bólogatva a cél felé indul. Ha túlélem a fogászatot, biztosítani fogom arról, hogy nem ő a felelős a történtekért, de jelenleg az, hogy a számban lesz egy fúró percek múlva, jobban megrémiszt, minthogy egy másik férfi testében vagyok.

– Daehyun-ssi, nyissa nagyra a száját! – Én hülye csak akkor kapcsolok, amikor a megszólított személy erősen a kezemre szorít. Nem tehetek róla, de nem szoktam még hozzá, hogy más névre hallgassak, bár arra azért rájöhettem volna, hogy mivel én ülök ebben a kényelmetlen székben, és engem kínoz a fájdalom, nekem intézték a felszólítást. – Ezúttal sem kér injekciót, ugye? Maga a legbátrabb páciensem, mindig azt mondja, hogy olyan magas a fájdalom küszöbe, hogy még azt sem venné észre, ha leszakadna a feje – vihorászik a doki, miközben az asszisztense előveszi az eszközöket.

– Ezúttal akár két injekciót is követelek! A lényeg, hogy teljesen el legyek bódulva. – Látszik a dokin, hogy meg van rökönyödve a reszketésemen, amin sajnos nem segít, hogy Daehyun jó fiú módjára fogja a kezemet. Gondolom, ő még kiskorában sem hívta be a mamáját, hogy vigaszt nyerjen belőle, és tudom, hogy ez vérciki, mert az asszisztens kisasszony szánakozó pillantásokkal jutalmaz meg, de ha belé se tudnék kapaszkodni, tutira elájulnék. Mondjuk, lehet, hogy az lenne a legjobb, mert akkor legalább nem volnék tudatomnál az ijesztő folyamat alatt. Hogy lehetek olyan peches, hogy pont egy fogfájós fickó testébe kerültem? Sosem féltem a pókoktól, gyerekjátéknak tartom az ejtőernyőzést, nem viszolygok a bezártságtól, sem az extrém szextől, de ez a hely…

Amíg arra várok, hogy az injekció hasson, a bennem rekedt Daehyun tanulmányozásával ütöm el az időt. Bár ez rossz ötletnek bizonyul, ugyanis szörnyen kiakaszt, hogy idegességében a körmét rágcsálja. Az én körmömet! Eddig kényszeresen vigyáztam a testem épségére; nem szégyelltem manikűröshöz járni, és minden étkezés után fogat mostam, sőt, néha többször is. Mi lesz, ha ez a kölyök egy hónapig fog a helyemen trónolni? A fogaim elrohadnak, a körömágyam tönkremegy, és a visszatéréskor nem abban a palotában fogom találni magam, amit el kellett hagynom, hanem egy lepukkant garzonban. Már ha egyáltalán létrejöhet valaha a csere, mert simán előfordulhat, hogy ha egyszer ez megtörtént, soha többé nem lehet változtatni a felálláson.

A fúró hangjától egy újabb pánikroham tör rám, ezért Daehyun kihúzza az MP3 lejátszómat a zsebéből, és gondoskodón a fülembe helyezi a fülhallgatót. A doki nyilván azt hiszi, hogy a pasim, de az talán elfogadhatóbb opció annál, minthogy egy idegen babusgat azért, mert az elhasznált testében ragadtam. Becsukom a szemem, a zenére koncentrálva kizárom a külvilágot a tudatomból, csak egy valamit érzek szüntelenül, Daehyun kezét, ami az enyémet cirógatja. Helyesebben szólva az én kezem cirógatja az övét, de ez részlet kérdés.

A megpróbáltatások után beülünk a közeli kávézóba, ahol én nem rendelek semmit, mert még mindig zsibbad a fél arcom, Daehyun előtt viszont egy csésze dupla tejszínhabos, gőzölgő forró csoki várja, hogy elfogyasszák. Mondjuk, jobban járna, ha inkább teázna, de úgy döntök, hogy szükségem van egy kis mókára ahhoz, hogy kibírjam ezt a faramuci helyzetet. Továbbra sem tudom felfogni azt a látványt, hogy szemben ülök saját magammal, hogy végignézem, amint a kezem megkavarja az italt egy kiskanál segítségével, majd a szám élvezettel belekortyol, amíg a szemem lecsukódik a finom ízek hatására.

– Milyen volt? – érdeklődöm magamban kárörvendve, amint az utolsó csepp is eltűnik a bögre aljáról.

– Isteni! – Kissé aberráltnak érzem magam, amiért tetszik, ahogy végignyal a nyelvével az alsóajkán. Ez olyan, mintha a saját testemtől jönnék lázba, pedig ennyire még én sem vagyok narcisztikus. Bár ő sem vette le a szemét rólam egész idő alatt, de nem tudhatom, hogy ez csak annak szólt, hogy képtelen elfogadni a cudar tényeket, vagy engem keresett a rám erőltetett álarc mögött.

– Örülök, hogy kiélvezted, mert úgy két perc múlva a mosdóba kell majd rohannod. Laktóz érzékeny vagyok, szóval nem ihatok tejet, maximum, ha laktóz mentes. – Daehyun a szemét forgatva megrántja a vállát, mintha nem hinné el, hogy képes lennék ilyen gonoszságot művelni vele, de amikor beindul nála a kellemetlen folyamat, sprintelve teszi meg a vécéig vezető távot. Sajnálom őt, de muszáj volt egy kis elégtételt vennem a fogorvos miatt, nem beszélve két körmömről, aminek az első fél órában búcsút inthettem. Bele se merek gondolni, hogy fogok egy nap múlva kinézni!

– Oké, vágom, kvittek vagyunk, de szerintem ezután azon kéne lennünk, hogy megkönnyítsük egymás számára ezt a fordított életet – jegyzi meg bölcsen Daehyun, amikor harmadjára tér vissza az asztalunkhoz. Megbeszéljük, hogy a másik mindennapjait fogjuk élni, hogy ne keltsünk feltűnést, ezért kulcsot cserélünk, és miután tisztázzuk, hogy ki, hol lakik, mindenki elindul a maga útjára. Amíg én egy üres lakást „nyertem”, szerencsétlen Daehyun megkapja járulékos kárként a lakótársaimat, amiért már most részvétet nyilvánítok neki. Kezdem megbánni a forró csokis csínyemet, elég nagy büntetés lesz számára az a két majom.

Amikor átlépem Daehyun lakásának küszöbét, rá kell ébrednem, hogy az én helyzetem sem lesz egy habos torta. Elfelejtett beszámolni a kis fehér szőrpamacsról, aki lelkesen rám ugrál, összenyal, megrágcsálja az ujjam, amitől totál kikészülök. Gyerekkoromban nem volt háziállatunk, mert a szüleim nem engedték, pedig akkoriban még minden álmomat egy ilyen kis dög jelentette. Amikor felnőttem, beszerezhettem volna egyet, de rájöttem, hogy tulajdonképpen hülyét kapnék attól, ha a kanapémat kutyaszőr borítaná, lusta lennék hajnalok hajnalán kivinni a parkba, és Himchanék amúgy is tökéletesen betöltötték egy házi kedvenc szerepét, mert folyton ugattak, elcsórták a kajámat, hogy csak a nyomdafestéket tűrő részeket említsem.

Nem igazán ismerem a környéket, ezért lövésem sincs arról, hogy merre lehet egy kutyafuttató, de a kis jószág elég okosnak bizonyul, mivel előttem szökellve mutatja nekem az utat. Amikor azonban elcsatangol, gondban vagyok, mert még a nevét sem tudom, így csak reménykedhetek abban, hogy a fütyülésre vissza fog jönni. Amíg erre várok, felfedezem, hogy egy tőlem pár méterrel arrébb lévő pasi rám mosolyog, ami persze Daehyunnak szól, de simán kihasználhatnám a lehetőséget. Biztos minden este találkoznak, amikor lehozzák a kutyájukat, de eddig még nem tették meg azt a bizonyos lépést egymás felé. Vagy épp ellenkezőleg. Minden este itt találkoznak, és miután az ebeik kirohangálták magukat, felmennek egyikük lakására, hogy elalvás előtt még ők is lefárasszák magukat.

Nem értem magam. Normális esetben kapva kapnék az alkalmon, főleg, hogy végre egy lakótársmentes övezetbe kerültem, mégsem teszek semmit. Visszamosolygok a srácra, de ezt követően összeszedem a bolhást, hogy minél előbb otthon lehessek, mert pillanatnyilag csak alvásra akarom használni Daehyun ágyát.

Daehyun lakása egy valódi álom kéró. Tökéletesen passzol a tulajdonosához, hiszen ő pedig a megtestesült álom pasi. A szememet csupán néhány szőrcsomó és mancsnyom szúrja, de holnap azokat is el fogom tűntetni. Az egész terület nem túl nagy, nekem azonban egy kastélynak hat ahhoz a lyukhoz képest, amiben azért kell nyomorognom, mert én vesztettem kő-papír-ollóban, amikor a szoba felosztás volt a tét. A bútorok ízlésesek, nem holmi luxus cikkek, a falakat családi fotók díszítik néhány idézettel kiegészítve, melyeknek nagy részét sosem hallottam ezelőtt, mégis akkora hatást gyakorolnak rám első olvasatra, hogy egy-kettőre a kedvenceimmé válnak. A szőnyeg egy fokkal sem puhább annál, mint ami az én szobámban van, a nappaliban terpeszkedő kanapé sem kényelmesebb a miénknél, de valamiért az összes apró cuccért rajongok, és nem nyugodhatok addig, amíg végig nem húzom a kezem a fiú minden féltett kincsén. Még a zenedobozát is kinyitom, fellapozom az emlékkönyvét, majd egyenként megölelgetem az ágyán sorakozó plüssállatokat. Az ötödik percben arra eszmélek, hogy soha többé nem akarom elhagyni Daehyun testét, ha annak köszönhetően örökre itt élhetek.

A hűtő egyenesen lenyűgöz. Na nem a márkája vagy a kinézete, hanem az, hogy dugig van. Amikor otthon kinyitom a hűtőt, maximum egy félig penészes sajttal találom szemben magam, mert Himchan mindent felfal, mire én hazaérek. Az a látvány, ami itt fogad, elképeszt, áhítattal bámulom a csordulásig megtelt polcokat, amiknek képtelenség ellenállni. Egy ideig nem nyúlok hozzájuk, mert feltámad bennem a sajnálat Daehyun iránt, aki ebben a pillanatban valószínűleg egy két napos, száraz kenyérszeleten tengődik, és különben is, ezeket a kajákat ő vette meg, ő fizetett értük, nincs jogom ahhoz, hogy nagy lakomát csapjak. De akkor hallani vélem a mogyorókrém hívó szavát, ami felbontásért könyörög, hogy örömet okozhasson nekem, a virsli kecsesen nyújtózik felém, lerí róla, hogy ha tehetné, egyetlen ugrással a számban teremne, ezért kicsit szégyenkezve bár, de fenséges vacsorát rittyentek össze magamnak.

A kádat talán még a hűtőnél is jobban imádom. Nálunk zuhanyfülke van, ahol rendre csak hideg vagy jobb esetben langyos vizet tudok magamra folyatni, mert a többiek elpancsolják a meleget, mire én sorra kerülök. Egy valóra vált álom számomra, amikor nyakig merülök a forró vízben, és nem hallok mást a lágy csobogáson kívül. Otthon folyton üvölt a tévé, vagy Himchan Jonguppal, vagy Jongup nekem, hogy szabadítsam már meg Himchantól… Alapjában véve egy pörgős személyiség vagyok, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer annyira fogom értékelni a csendet, hogy szinte sikerül egyesülnöm a békével, amikor lehunyva a szemem magamba szívom a fürdőkristály Hawaiira emlékeztető illatát. Nem értem, hogy lehetek ennyire nyugodt, amikor egy másik ember testét bitorlom, amikor fogalmam sincs arról, hogy miként kerülhetnék vissza a sajátomba, de úgy döntök, most csak élvezem az ajándékba kapott pillanatokat, mert megérdemlem, később is ráérek aggódni.

Törölközés közben eszembe jut, hogy a buszon arról álmodoztam, miként fogom felfedezni Daehyun testét. Nem ilyen áron akartam sort keríteni rá, bassza meg! Mégis alaposan szemügyre veszem enyhén izmos karját, márvány szobrokra emlékeztető mellkasát, feszes hasfalát, majd egy bizonyos testrészt kihagyva a tekintetem hívogató combjaira siklik. Nagyot nyelek, mert túlságosan is vonz, amit látok, de mire megyek vele, ha mindez most hozzám tartozik? Persze megtehetném, hogy a jobb kezemhez fordulok, ami eddig még sosem hagyott cserben, csakhogy olyan mocskosnak érzem ezt az egészet. Mi van, ha Daehyun nem örülne annak, ha taperolnám, nem akarok az engedélye nélkül hozzáérni. Inkább felemelem a fejem, hogy a tükörbe nézhessek, miközben azon rimánkodom, hogy ne az ő arca jelenjen meg előttem, hadd lehessek újra ízig-vérig Youngjae, a kívánságom azonban süket fülekre talál. Ha megdörzsölhetnék egy csodalámpát, azt kérném a benne lakozó dzsinntől, hogy kapjam vissza önmagam, aztán kapjam meg Daehyunt egy éjszakára vagy akár egy életre…

Az ágyat még a hűtőnél meg a kádnál is jobban imádom! Puha, meleg, és Daehyun illata van, ami érthetetlen módon teljesen elkábít. Egyetlen zavaró tényező a lábamhoz helyezkedő kutyus, de nem járnék jól, ha kizárnám a hálóból, ha ehhez szoktatták hozzá, mert addig vonyítana, amíg vissza nem engedném, szóval így megspórolok magamnak egy felesleges kört. Tulajdonképpen jól esik, amikor a fejét a lábszáramra hajtja, olyan, mintha ezer éve így aludnánk. Eszembe jut, hogy vajon mit csinálhat most a gazdája, de azt biztosra veszem, hogy nincs ilyen jó sora. Jongup valószínűleg azzal nyaggatja, hogy nézze meg azokat az idétlen videókat, amiket ő felettébb viccesnek tart, Himchan pedig a beszólásaival fárasztja, amiket meg ő tart viccesnek… Szegény srác!

Reggel mérges csaholásra ébredek. Fáradtan nyitogatom a szemem, legalább még plusz tíz óra alvás rám fért volna, de ha a bolhafészeknek pisilnie kell, akkor nincs apelláta. A nappaliba érve megtorpanok, ugyanis a kutyus nem azért ugat, mert hívja a természet, a kanapén kuporgó Daehyun bosszantotta fel, aki számára idegennek hat. A fiú álmosan pislog rám, a tekintete egyben bocsánatkérő, pedig minden joga megvan ahhoz, hogy a saját lakásában legyen.

– Elismerésem, amiért ennyi időn keresztül el tudtad viselni a lakótársaidat! Én az első estén feladtam. Hadd maradjak itt! Szerintem mi ketten jól kijönnénk, de persze megértem, ha elutasítod az ajánlatomat.

– Már miért utasítanám el? Ez a te otthonod, megtiszteltetésnek érzem, ha itt lehetek pár napig. – Elvileg a srácok nélkülem is tudják állni a lakbért, de azért küldök majd nekik egy e-mailt, amiben azt hazudom, hogy felszedtem egy pasit, akivel olyan jól mennek a dolgok, hogy megpróbálunk összeköltözni, és ha nem megy, hazatérek. Bárcsak ez lenne a színtiszta igazság! A történetünk alakulhatott volna úgy is, hogy megismerkedünk a buszon, aztán Daehyun felhív magához, és totálisan egymásba zúgunk. Ehelyett még azt sem tehetem meg, hogy csábosan ránézek, mert iszonyú kellemetlen, hogy a saját arcom bámul vissza rám.

– Vegyünk ki egy nap szabit, és ismerjük meg egymást! Közelebb férkőztem hozzád, mint bárki, mégsem tudok semmit rólad – veti fel Dae, amire lelkesen rábólintok. Mindketten elintézünk néhány telefont, reggeli gyanánt bekapunk pár falatot, de a nagyját behajigáljuk a hátizsákokba, hogy piknikezés formájában fogyasszuk el. Kanji – mint megtudtam, így hívják a kutyát – lelkesen ugrál körülöttünk, szemmel láthatóan felvillanyozza, hogy nem kell estig a gazdi hazatértére várnia, hanem egész napját a szabadban töltheti. Ettől én is fellelkesedem, mert ilyesmire legutóbb az osztály kirándulások alkalmával került sor. De ez a kiruccanás sokkal izgalmasabbnak ígérkezik annál, minthogy olyan emberekkel kelljen szórakoznod, akiket valójában nem is kedvelsz. Daehyunnak igaza van, nem ismerjük egymást, alig váltottunk pár szónál többet, mégis a zsigereimben érzem, hogy jól fogom vele magam érezni, hogy ez az egész nem egy átlagos túra lesz.

Hamar megbánom, hogy egy olyan helyet szemeltem ki, ahol kell hegyet mászni, megelégedhettem volna az egyik parkkal, ami a közelben található. Én imádok túrázni, és bár hosszabb időt nem tudok rá szakítani, néhány órát gyakran szentelek annak, hogy e képpen állítsam kihívás elé magam. Amikor elegem van a klienseim folytonos panaszáradatából, és a szórakozóhelyekben dübörgő zenétől is szétrobban a fejem, elmenekülök a friss levegőt adó, madárcsicsergéstől csengő erdőbe, ahol minden feszültségtől megszabadulok. Ezekre az elvonulásokra mindig egyedül kerítek sort, de mivel a természet számomra szent, úgy gondoltam, megosztom Daehyunnal, mert egy szimpla mozi vagy egy étterem nem lett volna méltó a párosunkhoz. Azzal azonban nem számoltam, hogy Dae abszolút nincs hozzászokva az ilyesfajta tevékenység űzéséhez, ezért a teste igazi szenvedésen esik át minden egyes méter megtételénél. Izzadok, szúr az oldalam, alig kapok levegőt, a lábaim leszakadnak, és akkor még a szőrpamacsot is cipelhetem, mert értelemszerűen ő sem tudna megtenni egy ilyen utat.

– Rágod a körmöd, két lyukas fogad is volt egyszerre, és kétszáz méter sétától elfáradsz. Kiborító a testedben lenni, Jung Daehyun! – nyavalygok, amikor egy tisztáshoz érve a földre rogyok. Jelenleg nem aggódom amiatt, hogy összepiszkolom a ruhámat, pedig normál esetben nagyon háklis tudok az ilyesmire lenni, de még egy perc állva, és a mentőknek kellett volna hazafuvarozniuk, de szerintem itt még térerő sincsen, hogy riasszuk őket.

– Ez azt jelenti, hogy teljes mértékben kiábrándultál belőlem a hanyagságom miatt, és a testemen sem lennél szívesen? – Elpirulok. Érzem, ahogy az arcomba szökik minden vér, és gyorsan a lábamhoz kapok, hogy cipőkötéssel próbáljam leplezni zavarom, holott a fűzők katonásan állnak a helyükön. Daehyun vidáman leteríti a pokrócokat, és gondtalanul végigfekszik rajtuk. Képzelődöm, vagy tényleg flörtöl velem? Felkönyököl, és iszonyat szexi pillantásokat vet rám; ha ezt így folytatja, egész nap olyan leszek, mint egy paradicsom. Milyen durva, hogy megtapasztalhatom, hogyan szoktam nézni a zsákmányaimra a klubokban; hirtelen az ő szerepükbe helyezkedtem, mintha most egy lennék közülük. De őt miért nem zavarja, hogy saját magát stíröli? Lehet, hogy az volt régebben a perverziója, hogy kikezdett a tükörképével?

– Meséld el életed legkínosabb sztoriját! – Nem válaszolok a kérdésére, inkább egy ártalmatlan beszélgetést kezdeményezek, amin ő rendkívül jól mulat. Nem ér, hogy amíg rólam továbbra is folyik a víz, ő úgy néz ki, mintha csak a nappalija és a hálószobája közti utat tette volna meg. Zavar, hogy ilyen gyengének lát, ugyanakkor fordított esetben nem kerítenék nagy feneket a dolognak. Ha a saját testemben lennék, nem érdekelne, hogy Daehyun izzad, de még az sem, hogy három körmét tövig rágta, mert már az beindít, ahogy az ujját az ajkai közé helyezi, és lazán közölném vele, hogy más módon is meg tudnám izzasztani. De a körülmények miatt helytelennek találom az ilyesfajta megjegyzéseket, ezért megpróbálom a lehető leghétköznapibb mederbe terelni a beszélgetésünket.

– Életem legkínosabb sztorija az volt, amikor mit sem sejtve ültem a buszon, és megpillantottam egy elbűvölő srácot. Aztán ahelyett, hogy az ágyamban kötöttünk volna ki, a testében landoltam. Tudnál ennél cikisebbet mondani?

– Oké, ott a pont! Akkor térjünk rá a második legcikisebbre! – Imádom, ahogy Daehyun töpreng. Az eget fürkészi, mintha a felhőkből kiolvashatná a választ, miközben a homlokán kis ráncok jelennek meg az erős gondolkozás következtében, az ujja pedig akaratlanul megint a szájába kerül. Amikor rálel a megoldásra, elmosolyodik, amitől én totál kész vagyok. Annak ellenére, hogy az én számat használja a művelet végrehajtásához, ugyanaz a lehengerlő mosoly jelenik meg előttem, amit a buszon láttam. Amint rám emeli a tekintetét, hiába bámulok a saját szemeimbe, az a csillogás, ami belőlük árad, kizárólag a bőrömben lakozó srácnak köszönhető.

– Kábé tizenhárom éves korom óta tudom, hogy a pasik érdekelnek, de a huszonkettedik szülinapomon fogadást kötöttem a legjobb barátommal. Yongguk hyung azt mondta, ha megfektetek egy csajt, egy egész hétre kölcsönadja a robogóját, amire évek óta vágytam. Emlékszem, azt feleltem neki, hogy „ha két csajt fektetek meg, akkor két hétre adod oda?”, mire csak legyintett egyet, mintha pontosan tudná, hogy egyel sem fogok bírni. Egy klubban ültünk, ahol szebbnél szebb lányok tűntek fel, de engem egyik sem hozott lázba. Aztán megjelent egy igazi bombázó. Hazudnék, ha azt állítanám, merevedésem lett, amint ránéztem, de elhatároztam, hogy ő lesz az, akit a fogadásom áldozatának választok. Felálltam, odamentem hozzá, táncolni kezdtünk, aztán a kezem egyre merészebb helyekre tévedt. A lány ellenkezett, azt mondta, barátja van, de én a fülem botját sem mozdítottam, mert nagyon kellett az a moci. Persze nem erőszakoltam volna meg, de abban reménykedtem, hogy egy idő után teljesen belém esik, hiszen a suliban állandóan ostromoltak a lányok. Közben hyungot kerestem a tekintetemmel, hogy biztosan lássa, amikor elcipelem a prédámat, de ő nem volt a helyén, így azt hittem, kiment elszívni egy cigit. Aztán hirtelen előttem bukkant fel, és akkorát húzott be a szemem alá, hogy máig érzem az ökle nyomát. Kiderült, hogy a barátnőjével kezdtem ki, akit azért hívott oda, hogy bemutassa nekem, csak meglepetésnek szánta, ezért nem szólt előre. Sosem vert meg azelőtt, pedig sokszor olyan voltam, mint egy idegesítő kisöcs. Mindentől elment a kedvem, úgyhogy a robogó elúszott, én pedig egy izmos sráccal vigasztalódtam, ahelyett, hogy szoknyákra vadásztam volna.

– A történet tanúsága, hogy a nők csak bajt hoznak a férfiakra. – Annyira nevetek, hogy még a könnyem is kicsordul. Amikor Daehyun beszél, az én hangomat hallom, a hanglejtése mégis rá jellemző, ahogy a gesztusai és a mimikája sem az én testemnek köszönhetőek, hanem annak, ahogy ő irányítja a mozdulataimat. Elég betegesnek tűnhet, hogy le sem tudom venni a szemem magamról, de ez a srác a legrosszabból is képes lenne csodát varázsolni, ezért nem teketóriázok tovább, és a keze után nyúlok. A tekintete nem meglepettségről árulkodik, sokkal inkább azt üzeni vele, hogy „végre megtetted azt a lépést, amit már fél órával ezelőtt is megtehettél volna”.

– Meséld el életed legszebb napját! – kéri, mialatt a másik kezével a kutyust simogatja, aki időközben megbarátkozott vele. Azt akarom mondani, hogy ez életem legszebb napja, de félek kiejteni ezeket a szavakat a számon. Valószínűleg őt cseppet sem zavarná, talán vár is arra, hogy ezt válaszoljam, de nekem még meg kell emésztenem ezt az egészet. Sosem kérdeztem meg egy fiútól, hogy mi volt élete legkínosabb sztorija, sosem kérdezte meg tőlem egy fiú, hogy melyik volt életem legszebb napja… A fodrászatban sokat beszélgetek a klienseimmel; ők elmondják nekem, mi nyomja a szívüket, én pedig megosztom velük a tanácsaimat, mint egy pszichológus, csak nem vagyok olyan drága, továbbá a lelki fröccs mellé kapnak egy jó frizurát. De a pasikat csak arra a bizonyos dologra szoktam használni. Be a klubba, felszedni a leghelyesebbet, ki a klubból, fel a lakására, végül irány az otthonom. Ennyiben kimerül egy potenciális partnerrel való kommunikációm. Himchannal és Jonguppal tudok beszélgetni, még ha gyakran nem is értünk egyet, a bátyámmal, a szüleimmel, a szomszéd nénivel… De egy olyan fiúval nem, aki tetszik nekem. Bár ez lehet, hogy annak tudható be, hogy eddig csupán a külseje miatt tetszett valaki, Daehyunnak viszont az egész lényéért odavagyok.

– A nagymamám hetvenedik szülinapja. Ott volt az egész család, és úgy viselkedtek, mint mindig. Nyomkodták a telefonjukat, fél szavakat vetettek csak oda egymásnak, amit egy idő után megelégeltem. Áramszünetet generáltam, azokat a telefonokat pedig eldugtam, amik még nem merültek le. Csupán néhány gyertya világította meg a szobát, körbeültük a nagyit, mint gyerekkoromban, és hallgattuk a véget nem érő történeteit, amik egy olyan világba kalauzoltak, amikor nem voltak iPhone-ok meg MP3 lejátszók, amikor még mindenki odafigyelt a másikra. Aztán mi is mesélni kezdtünk, nem akadtunk meg a szokásos szövegnél, hogy „minden rendben van, semmi különös nem történt”. Elmeséltem, hogy mennyire szeretem a munkámat, és véletlenül kicsúszott a számon, hogy tök helyesnek tartom a főnökömet, csak az a baj, hogy felesége van meg három gyereke. A családom nem tudta, hogy meleg vagyok, úgyhogy arra számítottam, akaratlanul szépen véget vetettem az általam okozott kis idillnek, mire a nagypapám megjegyezte, hogy ő is csak a pénzéért vette feleségül a nagyit, egyébként sokkal jobban tetszett neki a birka pásztor. A többiek nevetésben törtek ki, a bátyám pedig megszorította a kezem, pedig azt hittem, hogy agyba-főbe fog verni, ha ez kitudódik.

– Az én húgom tombolt, amikor megtudta, hogy meleg vagyok, de csak azért, mert rajta kapott, hogy azzal a fiúval smárolok, akibe szerelmes volt. Asszem, ez életem harmadik legkínosabb sztorija – vigyorog Daehyun, de szerintem most csak azért hozakodott elő egy újabb vicces emlékkel, hogy megpróbálja elrejteni előlem a szemébe szökő könnyeket. Vajon az ő családja milyen? Sosem érdeklődtem az iránt, hogy milyen lehet egy fiú családja… Ez a vég! Meg akarom ismerni az anyukáját, fociról beszélgetni az apukájával, ami engem hidegen hagy, de lelkesen felkészülnék a kedvenc csapatából, hogy bevágódjak nála. Féltékennyé akarom tenni a húgát azzal, hogy Dae a világ leggondoskodóbb srácával jött össze, amíg őt egy nőcsábász szédíti. De ahhoz, hogy ezekre sor kerülhessen, rá kell jönnünk arra, hogyan foglalhatnám el újra a testemet, és hogyan adhatnám vissza neki az övét.

– Töltsünk együtt minél több időt! Mármint… Ha távol vagyunk egymástól, talán nincs annyi esélyünk a helycserére, mintha sokat lógnánk közösen. – Tagadhatatlan, hogy ez egy elég nyomós érv, de nekem ugyanolyan fontos az, hogy annyit lehessek Daehyun közelében, amennyit csak tehetem. Nem hinném, hogy ellenezné a felvetésem, mégis összerándul a gyomrom, amíg nem reagál. Kanji elvonja a figyelmemet, amikor képen nyal, amit a Dae előtti én nagyon utálna, mostani valóm azonban játékosan megpöcköli a kutyus orrát, és neki adja a sonkát a szendvicséből.

– Mi van, ha ez a csere örökre szól? Az gyökerestül megváltoztatná az életünket. – Azt akarom mondani, hogy te már így is gyökerestül megváltoztattad az életemet, de ismét nem szólalok meg; talán kellő idő elteltével képes leszek mindent elárulni neki, amit őszintén érzek. Daehyun kikapja a kezemből a szendvicset, mondván, hogy az övé más ízesítésű, és beleharap egy jókorát. Már említésre se méltatnám azt a tényt, mi szerint még soha nem osztoztam egy kaján senkivel… Bár nem adott egyenes választ arra, hogy sokat kéne egymás társaságát élveznünk, közvetlen viselkedése, és folytonos csacsogása azt támasztják alá, hogy nagyon is benne van a dologban. Minden egyes múló perccel biztosabb leszek abban, hogy nem tévedtem, amikor az fogalmazódott meg bennem, hogy ez életem legszebb napja, ahogy a felöl sem kételkedem, hogy mellette nem ez lesz az első és utolsó fantasztikus huszonnégy órám.