TIMELESS ~ 8 ~ One more time

– Mit szólnál egy vetkőzős pókerhez? – kérdezi Youngjae, amikor azon morfondírozik, hogy mit játszunk. Hyung megint elment valahova, úgyhogy a jelenléte nem lehet akadálya egy pikánsabb játéknak a szokásosnál.

– Remek ötlet! – Látom Jae-n, hogy meglepődik a reakciómon. Biztos arra számított, hogy fel fogok háborodni az ajánlatát hallva, de az az igazság, hogy pontosan tudom, hogy nincs esélye ellenem. Számos kaszinóban fordultam meg az elmúlt évek során hamis személyivel, ahol trükköket lestem el a nagy öregektől, megtanultam a különféle fortélyokat, ráadásul a szerencse sem került el, amikor kártyázni kezdtem. Hwang a pénz miatt küldött ilyen helyekre, én viszont nem azért élveztem a dolgot, hiszen a nyereményemből semmit nem tarthattam meg. De az felettébb szórakoztató volt, amikor túljártam a pöffeszkedő uraságok eszén, akik megszégyenülten óbégattak, ahányszor bezsebeltem a lóvéjukat.

– Ász pár – vigyorog Youngjae magabiztosan, amikor felmutatja a lapjait. A heccelése érdekében olyan fejet vágok, mintha elkeserítene a látvány, de a következő pillanatban elé helyezek három kilencest, amiről látszólag fogalma sincs, hogy mit jelent.

– Bár ezek csak kilencesek, mivel három van belőlük, én nyertem, mert a drill üti a párt – mondom egy gyilkos mosoly kíséretében. Azt hittem, azért akar pókerezni, mert ismeri a szabályokat, de ezek szerint az hajtotta, hogy engem ruha nélkül lásson, amiben nem lesz része ma este. Duzzogva megszabadul a pulcsijától, miközben megpróbálom a fejébe verni a játék menetét, bár kétlem, hogy figyelne.

– Sorom van tíztől ászig! – kiáltja lelkesen, mert úgy véli, ezzel minden bizonnyal a padlóra küld. Az a helyzet, hogy Youngjae képtelen pókerarcot vágni velem ellentétben, és végig rá van írva, hogy mit érez éppen. Én remekül blöffölök, amire még akkor sem jön rá, amikor ő már majdnem teljesen meztelenül ücsörög mellettem, amíg én nyakig begombolkozva terpeszkedek a kanapén. Egyik körben sem kellett levennem a gönceimet, mert amikor rosszul állt a szénám, egyszerűen kiszálltam, amit Jae kábé sose tett meg; ha a legszarabb lapokat tartotta a kezében, akkor is kockáztatott, annyira meg akart fosztani legalább egy ruhadarabomtól.

– Király full, bébi! Melyiket szeretnéd előbb ledobni magadról az alsógatyát vagy a zoknit?

– Ez nem ér! Fel sem fogtam a szabályokat, szóval simán becsaphatsz. Mi van, ha azt csak te találtad ki, hogy a full veri a sort? Inkább a kezembe kellett volna vennem az ügyet azzal, hogy saját magam vetkőztetlek le! – Kiengesztelésképpen lehúzom a pulóverem cipzárját, ami alá kivételesen nem vettem pólót, hadd legyen egy kis öröme, miközben az eszembe vésem csodás vonalait. Nem sokáig hagyja, hogy gyönyörködjek benne, mert az ölembe mászik, hogy ne csak a szemünket használjuk. Úgy látszik, elérkezett az a pont, amikor megunta a folytonos vereséget, de nem bánom, hogy egyéb módon szeretne játszani velem. Egy egész hónapja nem voltunk ilyen intim helyzetben. Jae minden este megkérte a bátyját, hogy hadd aludjunk együtt, de ő makacsul ragaszkodott a különléthez. Azt mondta, akkor úgysem az alvással töltenénk az éjszakát, ami rossz hatással lenne a tanulmányainkra. Ettől függetlenül a kedvesem mindig átszökött hozzám, de annak rendre az lett a vége, hogy pár perc csókolózás után hyung dörömbölése megszakította az örömteli pillanatot. Rosszabb volt, mint egy nyomozó; egyből kiszagolta, ha az öccse elhagyta a szobáját, és katonai fegyelemnek megfelelően visszaparancsolta a helyére, egyszer sem tett volna kivételt.

– Hé, öcskös! Gyorsan kapj magadra valamit, ha nem akarsz egy újabb szobafogságot! – Na, megjelent az emlegetett szamár. Lehetséges, hogy kamerákat rejtett el a lakás különböző pontjain, hogy bárhonnan hazarohanhasson, ha rosszalkodni lát minket?

– Vetkőzős pókert játszottunk, esetleg nem szeretnél te is beszállni? – kérdezem pimaszul hyungot. Nem is értem, honnan nyertem bátorságot arra, hogy ilyen hangnemet üssek meg vele, de a válasza az arcomra fagyassza öntelt mosolyomat.

– Ha újra pucéran akarsz látni, Daehyun-ah, tudod, hol találsz meg, ahhoz nem kellenek ilyen buta játékok.

– Újra? – mered rám elkerekedett szemekkel Jae öltözés közben. Zavartan a hajamba túrok, és olyasmit motyogok, hogy véletlenül rányitottam zuhanyzás közben, de semmit nem láttam, amivel végül is nem hazudok, mert a sötét miatt tényleg nem láttam őt, viszont letapiztam, és ha Youngjae megtudná ezt, nyilvánvalóan kiakadna, úgyhogy megpróbálom elterelni a szót.

– Mivel már hyung is köztünk van, activityzzünk!

– Benne vagyok. Ti ketten legyetek egy csapatban, mert még úgysem tudtok engem legyőzni – henceg Yongguk, és kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, ahonnan kitúr minket. Persze, hogy simán elbánik velünk, hiszen mi sosem tudjuk komolyan venni ezt a játékot. A rajzaink felismerhetetlenek, amin percekig tudunk röhögni, mutogatás közben gyakran elkalandoznak a gondolataink, ez által teljesen eltérünk az adott feladványtól. Amikor pedig hyungra kerül a sor, mindenféle hülyeséget bekiabálunk, csak a helyes megoldást nem, pedig ő általában nagyon a szívére veszi a feladatot, és tökéletesen szerepel, úgyhogy könnyű dolgunk lenne, ha nem marháskodnánk el. Ő valahogy azt is kitalálja, amit mi tök idiótán prezentálunk, amit nem tudom, hogy csinál. Lehet, hogy hasonlóan rejtett trükkökkel rendelkezik, mint én a kártyázásban, de valójában az a lényeg, hogy akárhányszor belevágunk, istenien érezzük magunkat. Tudjuk, hogy mi lesz a vége, hogy úgysem nyerhetünk ellene, de nem is a győzelemért játszunk, hanem a játék öröme miatt, meg azért, hogy felhőtlen időt töltsünk el egymás társaságában.

Nagyban mutogatom a következő feladványt, amikor egy olyan tragédia következik be, amire egyáltalán nem számítottam. Egyszer csak a semmiből felbukkan Zelo, majd a fiúk és közém esik. Úgy érzem, mintha egyszerre kapnék szívrohamot és agyvérzést, miközben rám gyújtják a házat, hogy a tűzben égve kárhozzak el. Félve pillantok körbe, hogy szembesülhessek a többiek reakciójával, amitől még nagyobb frász tör rám. Yongguk pisztolyt szegez a földön heverő barátomra, míg Youngjae halálra váltan tördeli a kezét, és a tekintete talán az enyémnél is nagyobb félelemről árulkodik. Miért tarthat hyung fegyvert a lakásban? És hogy vehette elő két szempillantás alatt?

Nyilván rossz pontnak fog számítani a tettem, de gondolkodás nélkül Zelo mozdulatlan teste mellé térdelek, és aggódva kutakodok életjelek után. A francba! Zelo még meg sem született 93-ban, az anyja hasába is csak három év múlva fog bekerülni, úgyhogy nem tartózkodhat itt. Amikor fölé hajolok, szerencsére észlelem, hogy lélegzik, a pulzusa pedig gyengén, de érzékelhetően lüktet az ujjam alatt. Szeretetteljesen megsimogatom az arcát, mire hyung száját egy oroszlánokra hajazó üvöltés hagyja el. Kibiztosítja a fegyvert, aminek a csöve immár felém irányul, de mielőtt meghúzhatná a ravaszt, Youngjae elém ugrik, hogy a testével védelmezhessen. Yongguk mérhetetlen dühvel a szemében a szemközti falhoz vágja a pisztolyt, majd a haját tépve őrjöngeni kezd, amit csendben nézünk végig.

– Hogy lehettem ennyire vak? Apáék csalódnának bennem, amiért beengedtem az ellenséget a házba. Hónapokon keresztül nem vettem észre, hogy ez egy kibaszott időutazó! Szégyent hoztam a családra! Elárultam őket! Meg kell ölnünk ezeket, Youngjae! Nem érdekel, hogy mit érzel Daehyun iránt. Miattuk haltak meg a szüleink! – Elborzadva ízlelgetem hyung szavait. Ha tudja, mik vagyunk, az azt jelenti, hogy ő sem átlagember. Tényleg olyan nyomorult vagyok, hogy sikerült egy controller famíliába csöppennem? Hogy beleszerettem az ellenségembe, aki biztos egy véleményen van a testvérével. Mindjárt felkapja a pisztolyt, hogy ő maga olthassa ki az életemet Yongguk helyett. Youngjae gyűlöl, Youngjae gyűlöl… Csak ezt tudom ismételgetni magamban, amikor mellém lép, és remegő ujjaim köré fonja az övéit. Riadtan vizslatom az arcát, mert nem értem, mi velem a célja. Még egyszer utoljára meg akar érinteni, mielőtt a halálba küldene? De a szemében ugyanazt a gyengédséget látom, mint azelőtt, ami haragos morgást vált ki hyungból.

– Ne ostorozd magad, mert én vagyok az, aki elárulta a családot. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy kicsoda Daehyun. Gyanakodni kezdtem, amikor hirtelen kisétált a vécé fülkéből, de amikor kiesett az órája a táskájából, már biztosan tudtam, hogy kivel van dolgom… – Hyung váratlanul az öccsére veti magát, és ész nélkül viszi be neki a jobb meg a bal egyeneseket. Te jó ég, mit tettem? Yongguk annyira szereti a testvérét. Mindig védelmezte, mindent megtett a boldogságáért, erre hála a jelenlétemnek, úgy bánik vele, mintha ő is az ellenfél csapatát erősítené. Amikor az ujjai a szerelmem torkára kulcsolódnak, teljes erőmből rángatni kezdem, hogy leszedjem róla, ami többé-kevésbé sikerül.

– Hogy tehetted ezt? – ordítja Yongguk az öccse képébe, és miután még egyet behúz neki, elengedi, minek következtében Youngjae elvesztve az egyensúlyát a padlóra zuhan.

– Szeretem őt! De te ezt úgysem értheted, mert még sosem voltál szerelmes. A szívemnek nem tudom elmagyarázni, hogy nem doboghat érte, mert tulajdonképpen ő a zsákmány, amit le kell vadásznom. Nem akarok vadász lenni többé, érted? Miért kéne nekünk szenvednünk egy idióta hagyomány miatt? És különben sem Daehyun tehet a szüleink haláláról. Nem ő ölte meg anyáékat! Egy időutazó volt a gyilkos, de erről a többiek nem tehetnek… – Jelenleg Youngjae mellett térdelek, hogy a karjaimba véve csillapítsam a mellkasa közepéről feltörő zokogást. A pólóját az orrából származó vércseppek tarkítják, amik hyung ütéseinek köszönhetően indultak útnak. Bénázva előhúzok a zsebemből egy zsepit, hogy megtisztítsam az arcát egy kicsit, miközben hol őt, hol a magányosan fekvő Zelo-t nézem, akiért szintén rettenetesen aggódom.

– Egy csomó mindent megengedtem neked, de arról ne is álmodj, hogy ez a házamban maradhat! Oké, nem fogom megölni, de egy perccel sem tűröm meg itt tovább! – Yongguk odacsörtet Zelo-hoz, és lecsatolja a csuklójáról az órát. Undorodva pillant rá, szerintem, ha nem lennénk itt, le is köpné, vagy belerúgna… Aztán megcélozza a szobámat, és mindent felforgat, amíg meg nem találja az én utazásomhoz szükséges eszközt. Mialatt a fiókokat csapkodja, Youngjae arcára szorítom az ajkamat, és hagyom, hogy a könnyeim összekeveredjenek az övéivel.

– Miért csináltál ekkora butaságot? Miért nem engedted, hogy elmenjek aznap, ha tudtad, hogy ki vagyok?

– Mert azt is tudtam, hogy az az erős vonzalom, amit akkor éreztem, igaz szerelemmé fog alakulni, amitől önző módon nem foszthattam meg magam. Nem bántam meg semmit, és ugyanígy cselekednék, ha újra kéne kezdenem. Lehet, hogy most rohadtul fáj, lehet, hogy amikor elmész, még elviselhetetlenebb lesz ez az egész, de nekem megérte a veled töltött időért cserébe… – Zokogva a vállába temetem az arcom, miközben irigység tölt el szavai hallatán. Annyira csodálom, amiért így gondolkozik, mert az én első reakcióm az volt, hogy legszívesebben visszamennék a megismerkedésünk napjára, és úgy alakítanám a történéseket, hogy ne találkozzunk, mert akkor legalább őt megóvhatnám ettől a szívet tépő kíntól. De eljuthatna már az agyamig, hogy Youngjae-t nem kell megkímélnem az ilyesmitől, mert sokkal erősebb nálam. Mellesleg az órám hyung birtokába került, úgyhogy ha akarnám, se tudnám megváltoztatni az eseményeket.

– Ő Zelo? – bök a fejével lelki kisöcsém felé. Aprót bólintok, mire nagy nehezen feltápászkodik, és láthatóan sajgó tagokkal az udvar felé indul. Nem tudom eldönteni, hogy kövessem-e Youngjae-t vagy Zelo mellett maradjak, de mivel félek a hyungban tomboló haragtól, meg attól, hogy mit tenne a barátommal, ha egyedül hagynám, lekuporodom Zelo oldalán. Vajon hova ment a kedvesem? És vajon Zelo miért kockáztatta az életét azzal, hogy idejött? Fel fog még ébredni valaha? Beleőrülök, ha miattam ebben az állapotban marad! És Youngjae hogy lehetett olyan bolond, hogy annak tudatában, hogy hivatalosan ellenségeknek kell lennünk, nem törődött a szabályokkal? Tényleg annyira szeret, hogy képes lenne mindent feláldozni értem? Még mindig nem bírom felfogni, hogy végig tisztában volt azzal, hogy honnan jöttem. Ezek szerint nem csak én tépelődtem azon, hogy mi lesz, ha lejár az időnk, nem csak én aludtam el éjszakánként görcsben álló gyomorral… Azt hittem, hogy senki más nem őrizget nálam nagyobb titkot, és tessék!

– Zelo még nem él a mi időnkben, ugye? – Összerezzenek, amikor elhangzik Youngjae kérdése a hátam mögött. Ismét csak egy bólintásra futja tőlem, a szavak valamiért cserbenhagynak mostanság. Jae egy hatalmas injekciós tűvel a barátom mellé guggol, amit valószínűleg a garázsból hozott elő. – A szüleink nagy tudósok voltak. Generációról generációra szállt az, hogy megszerezzük az időutazók óráit, mert szerintük az események megváltoztatása előbb-utóbb tragédiába torkollhat. De ők sosem öltek meg ártatlanokat. Egyszer az útjukba került egy olyan fiú, aki még nem élt abban az évben, és ugyanazokat a tüneteket produkálta, mint Zelo. Addig dolgoztak, amíg létre nem hoztak egy olyan szert, aminek a befecskendezése után a srác teljesen rendbe jött – magyarázza Youngjae, mielőtt megszúrná a barátom karját.

Amikor az anyag Zelo szervezetébe ér, vonaglani kezd, és a fájdalomtól akkora kiáltás szakad fel a torkából, hogy a ház falai is beleremegnek. Ide-oda hánykolódik a gyötrelemtől, amitől megrémülök, mert félő, hogy a nagy hadonászásban megsérti magát. Ha nem bíznék maximálisan Youngjae-ben, azt hinném, hogy direkt okozott neki szenvedést, de az arcán tükröződő aggodalom alátámasztja, hogy ő sem erre a fordulatra számított.

– Akkora marha vagy! Ha fél munkát végzel, a gyerek pillanatokon belül kinyiffan. Valamire még szükség van, amit ezek szerint elfelejtettél. – Hyung úgy magasodik Zelo fölé, mintha ő lenne maga a Kaszás, aki éppen azon gondolkozik, hogy mi tévő legyen a kezében tartott lélekkel: hagyja, hogy továbbéljen, vagy magával vigye. Abból, ahogy a kölyökre néz, biztos vagyok benne, hogy nem fogja megmenteni, és ezt azzal igazolja, hogy a háta mögött összekulcsolt kezekkel, elégedett vigyorral az arcán szemléli a haláltusát. Youngjae idegesen fogja a fejét, és minden erejével azon van, hogy eszébe jusson a megoldás, amíg én könyörgőn hyungra nézek, de ő egy pillantásra sem méltat engem. Épp elhatározom, hogy feláldozom magam Zelo életéért cserébe, amikor Yongguk lassú mozdulatokkal előhúz egy hasonló injekciós tűt a közelben elhelyezkedő táskából. Nem siet, kényelmesen ballag vissza a gyerek mellé, majd olyan hirtelen döfi bele a tűt, hogy ellenkezni sincs időm. Mi van, ha ezzel még nagyobb szenvedést okoz neki? Vagy ha ettől fog meghalni, nem attól, amit Youngjae adott neki?

– Az ellenszer! – kiáltja megkönnyebbülten Jae. – Az előző adag csak a tetszhalálból hozta vissza Zelo-t, de annak az a „mellékhatása”, hogy valóban meghal az adott személy, ha nem kapja meg sürgősen a másik adagot, ami a felépülését szolgálja.

Olyan hirtelen múlik el a hánykolódás meg a kiabálás, mintha hyung egy varázspálcával érintette volna meg Zelo-t. Mielőtt odamennék a kölyökhöz, meggondolatlanul Yongguk nyakába vetődöm, hogy e képpen fejezzem ki a hálámat, mire ő morcosan eltaszít magától. Jogosan viselkedik így, de akkor is fáj, amit tesz, mert én még mindig bátyámként szeretem őt, nem érdekelnek a hülye megbélyegzések. Abban reménykedtem, hogy olyan szoros kötelék alakult ki köztünk, hogy ő is képes lesz túllépni a belé programozott utálaton, de nem úgy néz ki, mint aki hajlandó lenne változtatni az attitűdjén.

– Vissza kell adnod nekik az órákat, különben itt ragadnak, és meghalnak – közli Youngjae fagyosan állva a testvére kemény pillantását. Yongguk határozottan megrázza a fejét, és a szobájába megy, de Youngjae követi őt, és akkora veszekedésben törnek ki, amire eddig még nem volt példa. Nemcsak kiabálnak, tárgyak földhöz és falhoz vágása hallatszik a zárt ajtón át, amit tök felesleges volt bezárni, mert így is zeng a ház. Mivel semmit sem tehetek a vitájuk ellen, megfogom Zelo karját, és a kanapéhoz vezetem, hogy kifaggassam a jövetele okát illetően.

– Hwang létrehozott még egy órát, egy harmadikat, és a fejébe vette, hogy utánad jön.

– De hát ő nem esett át génmódosításon…

– Kiderült, hogy egy átlagember is képes ugrálni az időben az óra segítségével, ha egy időutazó magával viszi. Úgyhogy azt mondta, engem fog használni a célja eléréséhez, mivel te meg én közel állunk egymáshoz. Azt hitte, el fogom vezetni hozzád, de inkább meghalnék, minthogy te miattam halj meg. Ezért mielőtt megfoghatta volna a kezem, hogy együtt útra kelhessünk, egyedül indultam el. De az a baj, hogy a többiek be fognak dőlni neki, és akkor mással fog idejutni. Már tudja, hogy 93-ban talál, és hogy annak a helynek a közelében lakhatsz, ahol találkoztatok. Nagyon óvatosnak kell lenned, hyung!

– Oké, de hogy tehetted kockára az életedet? Ha Youngjae-ék nem controllerek lennének, örökre egy élőhalott maradtál volna!

– Tudtam, hogy Youngjae-ék controllerek. Bár arról fogalmam sem volt, hogy mi fog történni velem, vagy hogy ők segíthetnek rajtam, de ezt most hagyjuk.

– Tessék?! És nekem miért nem szóltál erről?

– Mert nemrég jöttem rá. Hwang aktái közt kutakodtam, és találtam egyet, amiben a controller családok vannak feltűntetve. Csupán három létezik belőlük az egész világon; az egyik Kolumbiában él, a másik Svédországban, és hát a harmadik itt. De van ennél durvább dolog is… Hwang… Hwang ölte meg a fiúk szüleit…

Valószínűleg összeesnék a hír hallatán, ha nem ülnék. Kezdjük ott, hogy korábban sosem beszéltek a srácok a szüleik halálának körülményeiről, ezért én naivan azt feltételeztem, hogy egy autóbalesetben vesztették életüket, vagy ilyesmi. Ma kiderült, hogy egy időutazó ölte meg őket, és most arról kell tudomást szereznem, hogy az maga Hwang volt. Bár gondolhattam volna, mert ahogy controllerből sincs sok a világon, időutazóból sem, így magától értetődő ténynek kellett volna lennie. De ettől még nagyobb bűntudat kerít a hatalmába. Azzal a fiúval bonyolódtam szerelmi viszonyba, akinek a szüleit lemészárolta az a férfi, aki kezdettől fogva azt akarta, hogy én legyek az utódja, ha ő már nem lesz.

– Lenne még egy kérdésem… Múltkor 94-ben láttam Borát és az egy éves énemet, ami azt jelenti, hogy sikeresen meg fogom menteni az anyukámat. 2012-ben mégsem változott semmi… Nem tudod véletlenül, hogy miért van ez így?

– De tudom… – Zelo olyan arcot vág, amiből arra következtetek, hogy baromira nem fog tetszeni, amit mond. Legszívesebben a fülemre tapasztanám a kezem, hogy ne halljam a szavait, de muszáj tisztában lennem a dolgok állásával az esetleges hibák elkerülése végett. – El fogod lopni Yongguk pisztolyát, hogy azzal lődd le Hwangot. Bele is eresztesz vagy három golyót, de az a szemétláda nem hal meg… Azt fogod hinni, végeztél vele, mert egy időre felszívódik, de miután teljesen felépül, folytatja az átkozott tervét. Másfél éves leszel, amikor el fog rabolni egy játszótérről. Az egyetlen jó az egészben, hogy Borát ezúttal nem öli meg, de szegény teljesen beleőrül a fia eltűnésébe…

– Bassza meg! Azt akarod mondani, hogy minden próbálkozásom hiábavaló lesz? Az istenit! – Felpattanva a kanapéról teljes erőmből a falba bokszolok. Sikerül akkorát ütnöm, hogy a bőr megreped az öklömön, sőt, egy jól látható pontból vér kezd szivárogni a padlóra, de jelenleg ez izgat legkevésbé. Úgy látszik, Zelo mindenről tud, bár lövésem sincs, hogy miként lett ennyire jól informált, de pillanatnyilag elment a kedvem a további kérdések feltevésétől. Letaglózó szembesülni azzal, hogy képes leszek változtatni az eseményeken, de az eredmény ezúttal sem lesz sokkal jobb, mint amilyen eredetileg volt. Bora kapcsolata is rámehet arra, ha a gyermekét keresi és siratja az elkövetkezendő években, és mi lesz a szerelmemmel? Amíg együtt volt a babával, olyan boldognak látszott. A vele töltött idő alatt képes volt egy darabig megfeledkezni az elvesztésem okozta fájdalomról, erre most azt is el fogja veszíteni, aki értelmet adott neki az élete folytatásához? Youngjae erős, de abba bele fog roppanni, ha még kicsi Daehyuntól is elválasztják…

Arra leszek figyelmes felbőszült járkálásom közepette, hogy a fiúkra nagy csend telepedett. Jézusom, remélem, nem nyírták ki egymást, már csak az hiányozna! Yongguk megjelenik az ajtóban, mögötte kiszúrom az öccsét is, aki egy bátorító mosolyt villant rám, és azt sugallja a tekintetével, hogy minden rendben lesz, de őszintén szólva én ebben nem igazán hiszek. Hyung a szobám felé int a fejével, én pedig kétségek közt tengődve követem őt. Egy fokkal nyugodtabbnak tűnik, de olyan hirtelen természete van, hogy nem tudhatom, mikor és mivel dühítem fel. Leül az ágyamra, és az eddig makacsul szorongatott órákat maga mellé ejti, amik elhagyatottan hevernek a paplanon, mert nem nyúlok értük, amíg engedélyt nem ad rá.

– Az apám orvosként dolgozott, az anyám meg fizikusként. A nagyszüleim kiskora óta arra nevelték anyámat, hogy egyszer majd át kell vennie a helyüket…

– Azok, akiket én is ismerek? – vágok közbe félénken.

– Nem. Nekik szerencsére semmi közük ehhez a baromsághoz. Szóval anyám controller volt, de mivel apám imádta őt, mindenben segítette, minden küldetésre elkísérte… Nem volt sok munkájuk ezen a téren, mert kábé tízévente bukkant fel egy időutazó, de akkor napokig, vagy akár hetekig az ügyön dolgoztak. Kilenc éves voltam, amikor először hagytak egyedül éjszakára, mert olyan fontosnak tartották azt a rohadt feladatot… Fontosabbnak a gyerekeiknél… Sosem féltem azelőtt, de akkor még az árnyékomtól is halálra rémültem, viszont ezt nem mutathattam ki, mert nem akartam, hogy az öcsém is megijedjen. Egész este anyáért sírt, de én ahelyett, hogy bőgtem volna utánuk, szörnyen mérges voltam rájuk, amiért ezt tették velünk. Azon az éjszakán megfogadtam, hogy soha nem fogom magára hagyni Youngjae-t, és annak ellenére, hogy még én is javában gyerek voltam, egy-kettőre fel kellett nőnöm… Anya nem akarta, hogy kövessük a példáját. Azt mondta, nekünk normális életet fog biztosítani, hogy ne járjunk úgy, mint ő. Aztán kilenc évvel később elérkezett a következő küldetés, ami az életükbe került. Képtelen voltam fájó szívvel gyászolni őket, mert annyira dühös voltam rájuk. Utáltam a sír mellett zokogó nagyszüleimet, akik belerángatták ebbe a szarba az anyámat. Utáltam anyát, amiért ő meg apámat rángatta bele. És utáltam apámat, mert nem értettem, hogy vehette el az eszét a szerelem olyan mértékben, hogy feláldozza a saját életét. Igaza van Youngjae-nek, nekem lövésem sincs arról, milyen szerelmesnek lenni. Örültem, amikor megismert téged, mert a világ legboldogabb srácává tetted őt, de ugyanúgy nem tudom megérteni a helyzetét, ahogy apáét sem tudtam. Ha lenne valaki, aki ilyen érzéseket ébresztene bennem, talán…

– Hyung, ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de van egy ötletem. Hadd hozzam vissza a szüleiteket! Annyi problémát okoztam neked, de ezzel visszafizethetném mind azt a jót, amit értem tettél. És Youngjae-nek is tartozom ennyivel. Akaratomon kívül el kell majd hagynom őt, de azzal, hogy visszaadom a szüleit, valamennyire kompenzálhatom a hiányomat. Ráadásul ismerem azt az embert, aki megölte őket… Az a gazfickó tett ilyenné engem… Én is úgy gyűlölöm őt, mint te, hyung! Az én anyámat is ő ölte meg… Azért jöttem ebbe az évbe, hogy megmentsem az anyukámat, álmaimban sem gondoltam volna, hogy halálosan szerelmes leszek… Hadd bizonyítsam be, hogy ezt a képességet nemcsak rossz dolgokra lehet használni! – Yongguk szemöldök ráncolva mered maga elé, mialatt a hangom hüppögéssé szelídül az engem fojtogató könnyektől. Amikor gyengéden megszorítja a kezem, rájövök, hogy mégsem szűnt meg az irántam érzett szeretete, csak érthető módon elvakította a csalódottság szülte düh.

– Legyen, de veled tartok az úton.

– Az lehetetlen! Nem akarlak bajba sodorni…

– Daehyun-ah, tudtommal 89-ben még nem éltél, ami azt jelenti, hogy kell valaki, aki beadja neked az injekciókat, különben semmit sem fogsz ott csinálni a mozdulatlan fekvésen kívül. – Egy nagy sóhaj kíséretében elismerem, hogy igazat beszél, ezenkívül joga van szembeszállni a szülei gyilkosával. Ő nem azért gyűlöli az időutazókat, mert ez a controller családok hagyományából adódik, hanem azért, mert miattuk romlott el az élete. Ha elbánik egyel, talán helyreáll a lelki békéje, és a szüleinek is képes lesz megbocsátani, hogy olyan fiatalon fel kellett nőnie, hogy helyettesítse őket.

– Hyung, kicsim, bejöhetek? – kérdezi Youngjae kopogás közben. Yongguk a csuklónkra helyezett órákra pillant, melyekbe már betápláltuk a megfelelő adatokat, és készen áll arra, hogy rányomjon az „OK”-ra, mielőtt az öccse felfedezné, miben mesterkedünk. A levegőben elkapom a kezét, hogy ne tudja végrehajtani a műveletet, és odasietek az ajtóhoz, mert nem akarom még egyszer kétségek közt hagyni Jae-t. Nagyon megijedne, ha se a bátyját, se engem nem találna a szobában, ezért nem mehetek el magyarázat nélkül. Nem fog neki tetszeni, amire készülünk, úgyhogy a részletekről nem számolok be, csak gondoskodom arról, hogy ne aggódjon túlságosan.

– Édesem… Hyung és én elmegyünk valahová, de igyekszem vissza hozzád, jó? Kérlek, addig ismerkedj össze Zelo-val, szerintem jól ki fogtok jönni.

– Szóval inkább a tesómmal utazgatsz helyettem? Ha visszajöttök, engem is el kell vinned! Még a nászutunkra sem került sor. Lehetne mondjuk 2000-ben valami csodálatos helyszínen… – Megpróbálja leplezni, hogy mennyire félt, de amikor szorosan magához ölel, érzem, hogy egész testében reszket. Mégsem kezd el faggatni arról, hogy hova megyünk, nem akadályoz meg abban, hogy elinduljak, csak egy érzelmekkel teli csókot nyom az ajkamra, mielőtt elengedne. Olyan büszke vagyok rá! Én tutira addig hisztiznék, amíg el nem érném, hogy velem maradjon. Zelo is irtó bátor, Yongguk is, miért pont én vagyok az a kivétel, aki erősíti a szabályt? Komolyan mondom, egy életképtelen báránynak érzem magam az erőtől duzzadó farkasok között.

– Vacsira vissza szeretnék érni. Megtennétek, hogy felfüggesztitek a smacizást?

Amint hyung ujja megjelenik a gomb közvetlen közelébe, inamba száll a bátorságom. Mi van, ha ezúttal ő is megsérül, netán annál rosszabb történik vele? Képtelen lennék azzal a tudattal tovább élni, hogy Jae még a testvérét is elveszítette. De az is előfordulhat, hogy én halok meg, és akkor hyung ott ragad 89-ben, mert nem lesz, aki visszahozza a saját idejébe. Visszakozni szeretnék, megmondani Yongguknak, hogy ez mégsem olyan jó ötlet, de abban a pillanatban „repülni” kezdek, úgyhogy már nincs mit tenni. Még egyszer próbára kell tennem magam, mint hős, és ha jól fog elsülni a „merénylet”, egy újabb csodával szolgálhatok a szerelmemnek, aminél nagyobb motivációs erő nem létezik.

1989. augusztus

Szörnyen rémisztő ez az „élőhalott” állapot. Kinyitnám a szemem, de nem tudom, megmozdítanám a végtagjaimat, de képtelen vagyok rá, mondani szeretnék valamit hyungnak, de egy hang sem hagyja el a torkom… Nem érzek semmit, olyan, mintha csupán egy élettelen testbe zárt lélek lennék, akinek fogalma sincs arról, hogy miként szabadulhatna a fogságból. Ez sokkal ijesztőbb az eddigi érkezéseimnél, hiába nem párosul hozzá fájdalom. Szerencsére nem tart tovább pár pillanatnál, mert hyung gyorsan cselekszik, de szerintem egy életre belém égett az elhagyatottság és a tehetetlenség megbéklyózó érzete.

Ha esetleg hiányoltam volna a fájdalmat, azon nyomban lecsap rám, amint Yongguk beadja nekem az első injekciót. Ezt a pokoli kínt sem fogom soha elfelejteni, az biztos, de engem nem hagy annyi ideig szenvedni, mint a barátomat, így hamar azt mondhatom, hogy kutya bajom. Viszont úgy döntök, hogy itt az ideje megleckéztetni hyungot. Sokszor piszkált minket, de azzal tette fel az i-re a pontot, hogy nem segített rögtön szegény Zelo-nak, amikor szüksége lett volna rá, ezért megérdemel egy kis szívatást. Annak ellenére, hogy teljesen jól érzem magam, szorosan lehunyva tartom a szemem, miközben visszafojtott lélegzettel próbálom eljátszani a hulla szerepét.

– Mi van veled, Daehyun-ah? Nehogy azt mondd nekem, hogy nálad nem hat ez a szar! Gyerünk, térj magadhoz, mert különben az öcsém egy egész életre meggyűlöl… – Sosem hallottam hyung hangját ilyen kétségbeesettnek azelőtt. Érzem a kezén, hogy remeg, amikor megpróbálja feltérképezni az életjeleimet, és minél tovább maradok mozdulatlan, annál nagyobb pánik lesz rajta úrrá.

– Minden oké, hyung, csak gondoltam, feszültség oldóként megviccellek – közlöm szélesen vigyorogva, amikor felülök. Yongguk arca egyszerre árulkodik megkönnyebbülésről és bosszúságról, de mielőtt revánsot vehetne rajtam, meglódulok, hogy ne legyen alkalma megverni. Utánam iramodik, így leginkább két rosszcsont gyerekhez tudnám magunkat hasonlítani, akik azon veszekednek, hogy melyiküké legyen az ajándékba kapott tábla csoki. Igazság szerint nem csak hyung tetteit akartam megtorolni, az is a célom volt, hogy a bolondozás hatására ne görcsöljünk annyira rá az előttünk álló küldetésre.

Amikor kitomboljuk magunkat, követem Yonggukot, akinek a léptei határozottan egy számára ismert hely felé visznek. Nekem nem igazán ismerős a környék, úgyhogy az otthonunktól távolabb helyezkedhet el, ami szerencsésnek mondható, mert akkor kisebb a valószínűsége annak, hogy belebotlunk a srácok itteni énjébe. Hyung állítása szerint amíg a szüleik a laborjukban kísérleteztek valamin, ők otthon ültek a tévé előtt egy bugyuta filmet nézve, amikor Hwang a szülők életére tört. Fel sem készülhettek a harcra, váratlanul érte őket, hiszen a helyiség remekül el volt rejtve a világ szeme elől.

– Mami! Uramisten, annyira hiányoztál! – veti magát Yongguk az anyukája karjába, amint meglátja őt. A labor a föld alatt található, ahova egy valódi labirintus vezetett el, és halálbiztos, hogy én nem tudnám megjegyezni az útvonalat, még akkor sem, ha napi szinten járnék ide, szóval nem értem, Hwang hogy lelhetett rá…

– De hát kisfiam, fél órája váltunk csak el. Különben is, megkértelek arra, hogy vigyázz az öcsédre, miért jöttél ide? – Meghat a törékeny hyung látványa, aki úgy bőg az anyukája ölelésében, mint egy nagyra nőtt csecsemő. Amint azonban a nő felfedezi az órát a fia karján, meghökkenve ellöki magától, és rettegés lángja gyúl a szemében. A lángok még magasabbra csapnak, amikor engem is észrevesz a háttérben, és a szájára kell tapasztania a kezét, hogy bent tartsa feltörni készülő sikolyát.

– Mami, ne félj tőlem! Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek titeket, hogy segítsek nektek. Ti… ezen a napon… meg fogtok halni, érted? Hwang rátalál a laborra, és agyonlő mindkettőtöket. Ő itt Daehyun. Időutazó, mi több, Hwang tette azzá, de olyanok, mint a tűz és a víz. Daehyun a családunk tagja lett, és az ő terve volt az, hogy megmenthetnénk az életeteket. Bíznotok kell benne! – Hyung odaint nekem, hogy lépjek előre, amit reszketeg lábakkal megteszek. Az anyja végtelennek tűnő pillanatokig méreget, és látszik rajta, hogy nem meri megfogni a felé nyújtott kezemet, de egy idő után meggondolja magát, és megszorítja a jobbom. Odasétálok az apja elé, aki a sarokban álló asztal mögött húzta meg magát, és egy mély meghajlást követően neki is be szeretnék mutatkozni, de ő mereven elutasítja a közeledésemet. Kételkedve végignéz rajtam, majd visszatemetkezik a papírhalmazba, ami előtte hever, hogy teljesen ignorálja a jelenlétemet.

Yongguk és én órákon át beszélgetünk az anyukájával. Elmondok neki mindent, amit Hwangról tudok, és azt is, hogy milyen körülmények között találkoztam a fiúkkal. Hyung beszámol arról, hogy szenvedtek nélkülük, és hogy Youngjae miként zárkózott magába, amíg engem meg nem ismert. A nő megkérdezi, hogy mi van az ujjamon, mert azt hiszi, az is valamilyen „varázserővel” bír az órához hasonlóan, mire szégyenlősen lesütöm a szemem, és mély hallgatásba burkolózok. Hyung lazán közli, hogy az bizony egy eljegyzési gyűrű, amiből van egy ugyanilyen az öccse ujján is, pedig eddig egy szót sem ejtettünk arról, hogy Youngjae-hez nem csak baráti szálak fűznek. Az asszony megmerevedik egy pillanatra, de visszatereli a témát a küldetésre; talán túl sok neki a dermesztő infóból mára.

A gyilkosság időpontja előtt fél órával már felszerelkezve állunk. Yongguk a hátizsákjában az injekciós tűkön kívül magával hozta a pisztolyát is, aminek a csövét határozottan az ajtó felé irányítja. Az anyja előbányászik két hasonló stukkert, de az apja nem fogadja el, amikor a kezébe akarja adni, így az asszony rám bízza a jéghideg tárgyat. Szó szerint lesokkol, amikor az ujjaimat egy olyan dolog köré fonom, amivel kiolthatom mások életét. Már attól kivagyok, hogy fognom kell, mi lesz, ha majd használom is? Ráadásul amíg ők profin bánnak vele, nekem egy csepp tapasztalatom sincs a lövés terén. Bár Yongguk anyja csodálkozik azon, hogy a fia ilyen határozottan nyúl a fegyverhez, mert mindig azt akarta, hogy elkerülje ezt a világot, de a haláluk után hyung kiképezte magát, hogy bosszút állhasson a szülei gyilkosán. Engem is ez hajt, csak vele ellentétben belőlem hiányzik a tökösség, ami a vesztemet okozhatja.

Amikor meghalljuk a közeledő lépteket, Yongguk és az anyja kibiztosítják a fegyvereiket, ami az én kezemből abban a pillanatban kiesik, amikor eldördül a Hwang által leadott első lövés. Azt kiabálja a folyosóról, hogy „azonnal adjátok ide, amiért jöttem”, majd berontva a helyiségbe újabb golyó hagyja el a pisztolyát. Pánikba esem, legszívesebben elbújnék az egyik szekrényben, amíg vége nem lesz a harcnak, és úgy érzem, inkább a terhükre vagyok, mint a hasznukra, amikor bénázásom közepette még el is esek. Szeretek akciófilmet nézni, de az átélése kurvára nem jön be. Valamiért azt gondoltam, hogy ez nem lesz ilyen durva. Naivan azt reméltem, hogy Hwang szépen besétál a csapdába, csevegést kezdeményez, és amikor a legkevésbé számítana rá, kap a hátába egy golyót, ennyi.

Miután felállok, észreveszem, hogy Hwang a fegyvertelen apa ellen fordítja a pisztolyát. Az ujja már a ravaszon, én pedig az apa előtt, hogy a saját testemmel fogjam fel a sebesen felé száguldó golyót. Két lövés dördül el egyszerre, és látom, hogy Hwang összecsuklik, de az én lábaim is felmondják a szolgálatot. A helyiség vonalai meglepő gyorsasággal mosódnak el előttem, csak hyung ordítását hallom, aki folyamatosan a nevemet ismételgeti. Kellett nekem ráijesztenem Yonggukra, amikor most tényleg a halálba vezető szakadék felé tartok…

– Dae, hallasz engem? Ne csináld ezt velem! Gondolj Youngjae-re… Küzdened kell miatta!

– Youngjae… – lehelem alig hallhatóan. Ha jól érzékelem, hyung kihozott a szabad ég alá, mert a Nap égető sugarai a bőrömet perzselik, bár lehet, hogy csak a belém fúródott golyó keltette bennem életre a tüzet. Yongguk tenyere a kézfejemhez súrlódik, amikor beprogramozza az órát, de annyira remegnek az ujjai, hogy többször kell próbálkoznia, mert folyamatosan elrontja az adatokat. Meg szeretném kérdezni tőle, hogy a szülei túlélték-e az összecsapást, de érthetetlen nyöszörgésen kívül nem vagyok képes többre. Hwang még biztosan él, máskülönben nem lehetnének rajtunk az órák… De mi van, ha annak a golyónak köszönhetően hamarosan kileheli a lelkét? Akkor úgy kell visszatérnem a saját időmbe (jobb esetben), hogy nem búcsúzhattam el Youngjae-től… Bárcsak magához ölelne most, akkor nem rettegnék annyira attól, ami rám vár…

– Hyung, te mit keresel itt? Elaludtál a film alatt, én meg kiszöktem, mert hiányoztak anyáék… De… miért van rajtad az az óra? És ki ez a fiú? – Istenem, sosem hittem benned, de azt hiszem, mégiscsak létezel, ha teljesíted az utolsó kívánságomat, bár én nem éppen így képzeltem el a dolgot… Annak ellenére, hogy az itteni Youngjae hangja kicsit más, mivel a mutálás közepén lehet, ezer közül is felismerném. Annyira szeretném őt látni, de a szemhéjaim ezúttal sem engedelmeskednek nekem, pedig minden erőmet bevetve küzdök.

– Ő itt életed szerelme, Youngjae-ya. De ha azt akarod, hogy négy év múlva találkozzatok, most mennünk kell, különben itt vérzik el, és akkor nem ismerheted meg – közli hyung higgadtságot erőltetve magára.

– Életem szerelme? És négy évet kell várnom rá? – Youngjae hangjából izgatottsággal vegyített szomorúság cseng ki. Nem akarja, hogy elmenjek, de tisztában van azzal, hogy nincs más út. Előre látom, ahogy húzgálja a strigulákat a naptárjában, és számolja a napokat addig a pillanatig, amíg össze nem futunk a suliban. Mélázásomból puha ajkak szakítanak ki, melyek határozottan nyomódnak a számra. Nem törődve azzal, hogy hyung a másik oldalamon foglal helyet, a karjába von, majd kisöpri a homlokomból az oda hullott tincseket. Annak következtében, hogy megmozdított, újult erővel hasít a vállamba a fájdalom, de nem érdekel, mert az arcom teljes felületét elárasztó puszik feledtetik velem a szenvedést. Fogamat összeszorítva végre sikerül kinyitnom a szemem, amit rögtön vissza is csukok, mert a vakító fény nem tesz jót neki. De elég volt egy röpke másodperc ahhoz, hogy Jae tekintetébe mélyedhessek, aki ugyanolyan rajongással pillantott rám, mint mindig. Így nézett a kicsi énemre is, így néz rám minden egyes napon, ami azt jelenti, hogy mindegy, milyen körülmények között találkozunk először, a bennünk élő szerelem ugyanolyan erős lesz bármelyik alkalommal. – Legyen négy nap, négy hét vagy négy év, várni fogok rád, én hősöm! – Drága Youngjae-m ugyanolyan pozitívan szemléli a világot, mint általában, attól függetlenül, hogy még csak tizenöt éves múlt. Én kezdetektől fogva azért nem akartam vele összejönni, mert rettegtem a következményektől, ő viszont az első pillanattól hitt a szerelmünk erejében, annak ellenére, hogy tudta, mi választ el minket. Nélküle már rég összeroppantam volna, de amíg az ő szívében ég a láng, az enyémben sem fog kihunyni.

– Na, ebből konkrétan most lett elegem! Ez nem az a mese, amiben a csókoddal feltámaszthatod a főszereplőt, nem érted? Így is elég hisztissé tesz, hogy most határozatlan ideig nem fog kaját csinálni nekem a sérülése miatt, ne feszítsétek túl a húrt.

– Gyógyítsd meg őt, hyung, mert ha négy év múlva nem fog megjelenni, kinyírlak! – kiabálja Youngjae, mialatt a bátyja megnyomja a megfelelő gombot az órán, így a következő mondata elhal a messzeségben.

1993. május

– Miért árultad el Jae-nek, hogy mi fog történni? Ezzel megváltoztattad az eredeti körülményeket – tudakolom Yongguktól nagy fájdalmak közepette, mialatt lefektet az ágyára. Figyelmeztetnem kéne arra, hogy ez nem túl jó ötlet, mert csupa vér lesz a párnája meg a takarója, de amikor hozzám ér, leírhatatlan kín nyilall a vállamba, ez által bennem rekednek további szavaim.

– Himchan akkoriban verte át az öcsémet, aki ezt követően hónapokig siránkozott utána. Úgy gondoltam, ha közlöm vele, hogy nem az a barom volt a nagy Ő az életében, megóvom saját magamat attól, hogy a nyafogását hallgassam. És szerintem nem bánod, hogy kicsit változtak a dolgok, mert legalább többet lehettetek együtt, nem?

– Emlékszel mindkét verzióra? Azt hittem, erre csak én vagyok képes, de ez biztos azért van, mert velem utaztál, és mivel a folyamat részét képezted, te sem felejtetted el az előző forgatókönyv részleteit. – Ismét elhallgatok, amikor fölém tornyosulva közli, hogy ki fogja szedni belőlem a golyót. Azt sejtem, a némaságom sikoltozásba fog átfordulni, amint nekikezd a műveletnek, bár nem lenne jó Youngjae-re hozni a frászt, aki egyébként teljes erejéből az ajtót veri a nevemet kiabálva. A bátyja nem akarja beengedni, amíg nem végez az akcióval, amit nem bánok, mert Jae pánikja csak felerősítené az enyémet. Kicsit megnyugszom, amikor hyung azt mondja, először altatót juttat a szervezetembe, és fél perc elteltével már se kép, se hang állapotban vagyok a szernek hála, így legalább a golyó eltávolítása alatt nem leszek tudatomnál.

Pocsékul érzem magam a felébredésem pillanatában. Lassan hozzá kéne szoknom ahhoz, hogy minden tagom sajog, mert ebben nincs semmi meglepő mostanában. Nyöszörögve vizet kérek, és a pohár azon nyomban a számnál terem, amint kiejtem a kívánságomat. A szememet megint nem bírom kinyitni, de tudom, hogy Youngjae ültet fel picit, hogy anélkül itathasson meg, hogy megfulladnék. Miután leteszi a poharat, gyengéden végigsimít az arcomon, és még annál is gyengédebben visszafektet a párnára, hogy folytathassam a pihenést. De én nem akarok pihenni. Beszélgetni szeretnék vele, és megtudni, hogy mit gondol erről az egészről…

– Hogy vannak a szüleid?

– Neked köszönhetően jól…

– Haragszol rám? – kérdezem, amiért olyan távolságtartónak tűnik a hangja. Megijedek, amikor nem kapok rögtön választ. Normális esetben lelkesen azt kellett volna felelnie, hogy „sosem haragudnék rád”, de számomra egyelőre érthetetlen okok miatt nem így reagált. Fel szeretném emelni a kezem, hogy megcirógathassam a bőrét, de az ágy vasmarokkal húzza vissza, ezért felnyögök az újabb frusztráló tényezőtől.

– Ha meghaltál volna, én… Tisztában vagy azzal, hogy csupán pár nyavalyás centiméteren múlt az életed? – Hallom, hogy a könnyeivel küszködik, és érzem, hogy minden izma megfeszül, ahogy a teste az enyémet súrolja. Tudom, hogy egyesek szerint nem vagyok több egy kibaszott mártírnál, hogy sokan bolondnak néznének, amiért egy olyan férfi védelmére keltem, akit akkor láttam először, és aki határozottan elutasította a közeledésemet. De az lebegett a szemem előtt, hogy Jae olyan boldog lesz az apukájával az oldalán, mint amikor a nagypapáját hoztam vissza, és amikor ő jár a fejemben, képtelen vagyok józanul gondolkodni. Nem mintha megbántam volna a tettem. A fiúk szülei nem haltak meg, és én is élek, csak egy jókora fájdalmat kaptam jutalmul, de mint mondtam, ez már meg sem kottyan nekem.

– Sajnálom. Ha arra kérnélek, hogy feküdj ide mellém, visszautasítanál? – Egy sor morgolódás után óvatosan végigdől a jobb oldalamon, hogy még véletlenül se érjen hozzá a bal vállamhoz. A tarkóm alá csúsztatja egyik kezét, amíg a másikkal simogatni kezdi a karom, ami azt sugallja számomra, hogy elérkezett a megbocsátás ideje. Fölém hajol, hogy egy lágy csókkal pecsételhessük meg a kibékülésünket, majd apró puszikkal járja be az arcom, ahogy négy évvel ezelőtt tette, ami nekem tegnapnak tűnik.

– Hyung mindenről felvilágosított. Elmesélte, hogy a szüleink meghaltak, és te meg akartad menteni őket, ezért mentetek vissza az időben. Ez nagyon fura! Az én emlékeimben anyuéknak semmi baja nem esett, és most is épp a kedvenc vetélkedőjüket nézik, azon vitatkozva, hogy ki tudja a helyes választ. Az én emlékeim szerint a suli vécéjében találkoztunk néhány hónappal ezelőtt, és annyira boldog voltam, amiért felbukkantál, mint még soha. Szorosan átöleltelek, és úgy rád tapadtam, hogy azóta sem engedtelek el. A múlt megváltoztatása előtt hogy történt?

– A helyszín stimmel, de nem éppenséggel az ölelkezéssel indítottunk. Behúztam neked egyet, mert sértegetted Borát… – Az én fejemben kétféle múlt létezik. Illetve, ha belevesszük a nagypapás sztorit, satöbbi, akkor lényegesen több, de most nem szeretnék a számolgatással bajlódni. A legutóbbi változtatást követően Youngjae várt rám hyung figyelmeztetésének köszönhetően, ezért olyan kitörő örömmel üdvözölt, mintha az elmúlt négy évben erre a pillanatra készült volna, ami valószínűleg így is volt. Meg lettem kímélve a befogadásom körüli vitától, hisz mindannyian tudták, hogy ki vagyok, és a szülők ugyanolyan kedvesen viszonyultak hozzám, mint a srácok, még az apjuk is. Mivel az ősök szobája foglalt volt, Youngjae-ét kaptam meg, ő pedig ideiglenesen a bátyjához költözött. A történések megváltoztatása nekem is ajándéknak számított, ugyanis ezzel elkerültük azt a huzavonát, amit anno a járásunk előtt éltünk át. Kezdetektől fogva egy párt alkottunk, senki nem kérdőjelezte meg az érzéseinket, én pedig hálát adtam a sorsnak, amiért nyertem plusz két hónapot a boldogságból.

– Akkor én az első csókunkra sem úgy emlékszem, ahogy te?

– Hú, melyik első csókra gondolsz, mert abból annyi volt, hogy már én is belezavarodok – nevetek fel kurtán, mire Jae értetlenkedve hümmög mellettem. – A legeslegelső csókunk után visszamentem az időben, hogy megsemmisítsem, mert nem olyanok voltak a körülmények, amilyeneket szerettem volna.

– Tessék? Ilyet nem ér csinálni! Nem akarom, hogy az első szeretkezésünk emlékét is kitöröld a fejemből… Dae, ugye nem…?

– Dehogy! Mégis hogy lett volna rá alkalmunk, amikor a bátyád hat lakat alatt őriz minket? – kiáltom fülig pirulva. Az az első csók, amire Youngjae is emlékszik, itt tartózkodásom harmadik napján történt, lényegesebben korábban, mint az eredeti. A havas utcákat róttuk iskola után, kezdett alkonyba borulni a város, amikor Jae megállt, hogy közelebbről szemügyre vehesse a hajamat tarkító megannyi hópelyhet. Azt mondta, gyönyörű látványt nyújtok, ennél szebbet festeni sem lehetne, de nem szeretné, hogy megfázzak, ezért rám adta a sapkáját. Miközben a fejemre simította a sötétkék anyagot, egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, majd azt suttogta az ajkamra, hogy mivel szájvédővel nem tud szolgálni, kénytelen lesz a saját szájával felmelegíteni az enyémet. Ez a pillanat lényegesen romantikusabb volt a földön fetrengősnél, bár a fejemet szorító sapka rontott az összhatáson. Utáltam a sapkákat, nem véletlenül hanyagoltam a hordásukat, úgyhogy a csodálatos érzés mellett végig az motoszkált az agyam rejtekén, hogy mikor szabadulhatok meg nem kívánatos fejfedőmtől.

– Ez azt jelenti, hogy minden máshogy alakult? Ez igazságtalanság! Még hyung is emlékszik a múltra, csak én felejtettem el a közös emlékeinket… – jegyzi meg csalódottan. Résnyire nyitva a szemem látom, hogy olyan mértékben a szívére vette a dolgot, hogy mindjárt elsírja magát, amit nem hagyhatok. Felemelem egymásba fonódó kezünket, és összefűzött ujjainkra pillantok, melyeken ott pihennek a Bora hajából elbitorolt hajgumik.

– Vannak, amik pontról pontra ugyanúgy történtek meg. – Ragyogó szemekkel nyugtázza, hogy életünk egyik legszebb pillanatából nem maradt ki. Próbáltam azon lenni, hogy a minimálisra csökkentsem azokat az eseményeket, amik eltértek a múltbéliektől, és az egyik kedvencemet még véletlenül sem hagytam volna ki. Mázlista vagyok, amiért én kétszer is átélhettem azokat a csodás momentumokat; legalább lesz miből erőt nyernem, amikor végleg elválnak útjaink. – A túsztámadás is ugyanúgy történt – folytatom a felsorolást. – Vagyis… Eredetileg az a lány felakasztotta magát, de most…

– Most tudtad, hogy mi fog következni, ezért még időben odaértünk, és megakadályoztuk, hogy butaságot csináljon – fejezi be a gondolatmenetet a kedvesem.

– Basszus, kezdem Istennek érezni magam! – kacagok fel mámorosan. Nem csodálkozom azon, hogy Hwang azt feltételezi, ennek az órának a birtokában bármit megtehet, csak az a baj, hogy ő mindig rossz dolgokra használja a képességét. Mellesleg nem halt meg a hyung által beleeresztett golyó következtében, de legalább felszívódott, ami csak részben jó. Az a gond, hogy hiába van meg a névjegye, már nem kereshetem fel, hiszen találkozott velem 89-ben, így tudja, hogy időutazó létemre a controllerek táborát erősítem. Pedig muszáj lenne előkerítenem valahonnan, mert nem hagyhatom, hogy bekövetkezzen a Zelo által elém tárt jövő. – Tudod mit? Van egy ötletem! Amint felgyógyulok, felelevenítjük az összes emléket, ami neked nem rémlik. Attól persze nem fognak eszedbe jutni, de legalább átélheted őket.

– A monoklit kihagynám, de azt leszámítva minden jöhet – mosolyog elragadtatva, és kissé erősebben szorít magához a kelleténél. Feljajdulok a vállam miatt, mire bűntudatosan hátrébb húzódik, és megpróbál úgy helyezkedni, hogy a szánkon kívül szinte semmi másunk ne érjen egymáshoz. – Túl sok volt nekem az abnormális dolog mára. Valami ijesztően átlagosra vágyom!

– Akkor rakj be egy filmet, és hozz popcornt, mert sajnos egy ideig még nem leszek képes kimozdulni ebből a szobából.

– Ehetem rólad a kukoricát? – érdeklődik pajkosan csillogó, mégis ártatlanságot színlelő tekintettel.

– Eheted.

Youngjae anélkül választ filmet, hogy egy pillantást vetne a polcon sorakozó videokazetta gyűjteményre. Neki teljesen mindegy, mi megy a tévében, a rólam való falatozás sokkal inkább felcsigázza az érdeklődését. Vele ellentétben én próbálok úgy tenni, mint akit felettébb leköt a film cselekménye, és tekintetemet a képernyőre függesztve fekszem, amíg ő egy laza mozdulattal rám szór egy marék kukoricát. Valamiért azt hittem, hogy a ruhámra fogja borítani, és a kezével szedegeti le onnan, hogy közben simogathasson, de gondolhattam volna, hogy ennél merészebb lesz. Azt hiszem, a moziban bénázó jelenetet felesleges megismételnünk ezek után!

Nem vét meggondolatlan mozdulatokat, annak ellenére, hogy be van indulva, minden egyes érintése arról tanúskodik, mennyire vigyáz rám. Felhajtja a pólómat, hogy fedetlenül gyönyörködhessen a hasamban meg a mellkasomban, és egyenként kapja be a rajtam tanyázó kukoricaszemeket. Már a látvány is szörnyen izgató, ahogy kidugja a nyelvét, hogy annak segítségével szerezze meg a darabokat rólam, hát még az érzés, ami egyre nagyobb forrósággal önt el, minél lejjebb halad. Amikor a köldökömbe helyez egy szemet, hogy miután körülcsókolgatja a területet, egy szippantással eltávolítsa az oda nem illő nasit, már nem a vállam sajgása miatt nyögök. A fájdalmat tulajdonképpen nem is érzem, amióta kényeztet.

– Bejöhetünk? – hallatszik hyung dörmögése az ajtó túloldaláról, de lenyomja a kilincset, mielőtt válaszolhatnánk. Annyi időnk még maradt, hogy Jae gyorsan rám dobja a takarót, így sikerül valamennyire elfedni az altájamon végbemenő dolgokat, ő maga pedig szorosan hozzám simul, hogy így leplezze saját merevedését, bár szerintem ezzel csak mindkettőnk vágyát növelni fogja.

– Krm… Romantikus filmezést tartunk Dae-vel.

– Tudtam, hogy nem szabadna kettesben hagynom veled. Megmondtam, hogy pihenésre van szüksége. Az egész testének mozdulatlannak kell maradnia a minél előbbi javulás érdekében, még a fütykösének is.

– Hyung! Mondom, filmeztünk! És ne használd az f betűs szót Zelo előtt, mert ő még kiskorú. Meg előttem sem, ha nem akarod viszontlátni a popcornt.

– És milyen a film? – érdeklődik ártatlanul Zelo, hogy félbeszakítsa a testvérek civakodását. A film? Már arra a pár percre sem emlékszem, amit az elején nagy beleéléssel figyeltem, ezért hadoválok valamit, ami bármelyik romantikus-vígjáték esetén megállná a helyét. Miután lecsillapodnak a kedélyek, Yongguk és Zelo az ágy előtt elterülő puha szőnyegre heverednek, míg Youngjae mellettem marad, és a fenn maradó háromnegyed órát szundikálással tölti. Én Zelo fejét simogatom, aki örömmel veszik bele az érintésembe. Nagyon hiányzott már, és most, hogy mindannyian együtt vagyunk, úgy érzem, még sosem voltam ennyire boldog; ez egy tökéletes pillanat, ami oly ritkán köszönt be az ember életébe. Kintről behallatszik a fiúk anyukájának nevetése, amiről eszembe jut Bora, de nem bánom, hogy ő nincs velünk, mert jelenleg éppen Shinwoo-val randizik, de holnap mindenképp kap tőlem egy szoros ölelést.

– Kérdezhetek valamit, hyung? – kezdi Jae rá nem jellemző félénkséggel a hangjában, amikor elérkezünk a szereplők nevének kiírásához. – Megengeded, hogy Dae és én egy szobában maradjunk? Most, hogy Zelo itt van, ő aludhatna a tiédben, én meg Dae-vel az enyémben…

– Nekem sokkal logikusabb lenne az, hogy te nálam maradsz, és Zelo-t tesszük Daehyun mellé.

– Ne már, hyung! Alig egy hónapunk van hátra… Addig minden egyes percet a szerelmemmel akarok tölteni… – mondja Youngjae szipogva. Kivételesen nem esett sértődötten és hisztérikusan a bátyának, inkább kijátszotta a „szegény szerelmeseknek egy hónap múlva örökre el kell válniuk” kártyát, ami ezek szerint bevált, mert Yongguk zsörtölődve belemegy a kérésbe.

–  Neked megfelel ez így? – kérdezem halkan Zelo-tól, amíg a másik kettő vitatkozik még egy darabig.

– Persze… – feleli bátortalanul. Az arca valamilyen okból kifolyólag elég riadtnak tűnik, ezért nem tágítok, és ugyanolyan kérdőn nézek rá, mint előbb. – Yongguk hyung néha olyan félelmetes, de nem baj…

– Ugyan már! Hyung olyan kutya, amelyik csak ugat, de esze ágában sincs megharapnia valakit. Hidd el nekem, aranyból van a szíve.

Mielőtt a srácok újra kettesben hagynának minket, megkérem Jae-ék anyukáját, hogy csináljon rólunk egy fotót. Megígértem Zelo-nak a közös képet, bár lehetne szebb a háttér, meg a vállamon lévő kötés is a csúfos körülményekről mesél, de valójában az arcunk a lényeg, amin egy csepp rosszkedv sem tükröződik. Zelo nemrég amiatt szomorkodott, hogy ott kellett hagynia a helyettesítésemre szolgáló babát 2012-ben, akit úgy megszeretett, de azt mondta, ha választania kell közte és köztem, mellettem dönt. Yongguk nyugtalan mostanság, mert úgy véli, a szüleik továbbra is titkolnak előlük valamit, minket pedig az elválásunk közelgése fenyeget, de egy kép erejéig elengedjük a kétségeinket, hogy mindannyian boldogan nézegessük majd, amikor évek múltán a kezünk közé akad.