SeSoo - Forever and always 1/3

A történetet a Parachute: Forever and always című dala ihlette, amire véletlenül bukkantam rá pár évvel ezelőtt, és aminek a meghallgatása után fél órán át bőgtem, pedig én soha nem szoktam dalokon sírni...
https://www.youtube.com/watch?v=G0pbW-fUWLI

– …Egész életemben azt a férfit szerettem… – mondja nagyapa csendesen a kórházi ágyon fekve. Elhűlve emésztgetem az előbb hallott történetet, amit simán papírra vethetnék, ha író volnék, mert nagy valószínűséggel bestseller lenne belőle szívszorító alakulása miatt.

Nagyapa tizenkilenc éves volt, amikor megismerkedett a nagymamámmal, akit az egész családja bájosnak talált, és már akkor elkezdték tervezgetni az esküvőjüket, amikor még meg sem kérte a kezét. Pár hónappal az eljegyzésük után a lány bátyja hazatért Japánból, ahol egyetemi tanulmányait folytatta, és első látásra egymásba szerettek a papával. Manapság sem elfogadott társadalmilag a másság, de akkoriban sokkal keményebb idők jártak. Néhány titkos találkát követően a nagymama rajta kapta a vőlegényét a testvérével, és bánatában majdnem a folyónak ment, mert számára ő volt a nagybetűs szerelem. Ezzel szinte egy időben kiderült, hogy a mama teherbe esett, így össze kellett házasodniuk, hiszen a gyermekét senkiért sem hagyta volna el a nagyapám.

Valószínűleg akkor sem maradhatott volna azzal, akit valójában szeretett, ha nem lett volna útban a fia, így a nászéjszakáján végleg búcsút vett a kedvesétől. Ahelyett, hogy a feleségével tartott volna az esküvő után, a sógorát választotta, aki a következő napon felszállt egy repülőre, hogy maga mögött hagyhassa az országot fájó emlékeivel együtt. Pár évente váltottak egy-egy levelet, melyekből a papa mutatott néhányat, amik olvasása közben akaratlanul kicsordultak a könnyeim, de soha többé nem találkoztak.

Azt hiszem, apám megérzett valamit, mert kiskora óta nem jött ki az öreggel. Egyszer hallottam, amikor azt kiabálta neki mérhetetlen dühvel a hangjában, hogy „ha én nem születtem volna meg, jobb életed lett volna, igaz?” Amikor gyerek voltam, mondhatni eltiltott az édesapja közeléből, de mivel az én szívem százszor inkább a papa felé húzott, mindig átszöktem hozzá, és hidegen hagyott, hogy később megkaptam a szokásos fejmosást tőle. A mamát is szerettem, de szegény olyan megkeseredetté vált, hogy nem tetszelgett a tipikus nagyi szerepében, aki vidáman főzőcskézik az unokájának. Három éve halt meg, és ezek szerint sajnos úgy kellett távoznia az élők sorából, hogy nem tapasztalhatta meg, milyen érzés az, ha egy férfi igazán szereti.

– Tudod, miért meséltem el ezt most, Kyungsoo-ya? Mert nem akarom, hogy úgy járj, mint én. Látom, hogy Sehun és te milyen rajongással néztek egymásra… Menj, és mondd el neki, mit érzel iránta, mielőtt túl késő lenne! Ha újrakezdhetném az életem… Megszöknék vele, és esélyt adnék nagyanyádnak, hogy találjon magának egy olyan férfit, aki szívből szereti őt, és aki remek apja lenne a fiának. Ne habozz, gyermekem, mert az évek gyorsan szállnak, és a végén te is abba a hibába fogsz esni, hogy az örök plátói szerelmedről mesélsz az unokádnak a halálos ágyadon.

Kiszaladok a folyosóra, és addig kutatok a neten a nemrégiben hallott név után, amíg rá nem bukkanok a férfi elérhetőségére. Remegő ujjakkal ütöm be a telefonszámát, és majdnem kiejtem a kezemből a készüléket, annyira ideges leszek a hosszúra nyúlt kicsöngés következtében. Azon aggódom, hogy a hívott szám hamis, máshoz tartozik, vagy ami a legrosszabb, hogy már nincs, aki felvegye a telefont a vonal túlsó oldalán. Amikor megszólal egy idős női hang, lemerevedek, hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék, és nagyon félek attól, amit ő fog mondani nekem, de miután összeszedem a bátorságom, kiderül, hogy a férje még él, akinek egy perc várakozás után felvázolom a helyzetet.

Idegesen tördelem a kezem a papa ágya mellett ülve, aki egyre gyengébbnek tűnik az órák múlásával. Mi van, ha el fog késni a szerelme? Vagy ha meggondolta magát, miután bontottuk a vonalat, vagy ha a hír hallatán ott helyben szívrohamot kapott… Eszembe jutnak a nagyapám szavai, mi szerint be kellene vallanom Sehunnak, hogy szeretem, de szemtanúja akarok lenni annak, hogy ők ketten még egyszer utoljára meg fogják egymás kezét. Nem mintha garantálni tudnám neki, hogy ezek után megjön a bátorságom, és végre belekóstolok a boldogságba, amit eddig csak hírből ismertem, de annyira a története hatása alá kerültem, hogy ennek köszönhetően talán képes leszek végre cselekedni.

Megkönnyebbülés jár át, amikor a férfi megérkezik, és figyelmen kívül hagyva azt, hogy én is ott vagyok, érzelmekkel telve a karjába zárja a papát. Mindketten könnyekben törnek ki, amik engem is fojtogatnak, és olyan pillantásokat vetnek egymásra, mintha tegnap találkoztak volna utoljára. A nagyapám felém fordul, és azt üzeni a tekintetével, hogy induljak azonnal Sehun keresésére, majd egy őszinte mosoly kíséretében, melyhez hasonlót sosem láttam azelőtt felragyogni az arcán, ismét a kedvesének szenteli minden figyelmét. Itt az ideje kettesben hagynom őket, hiszen ha már az elmúlt ötven évet külön kellett tölteniük, legalább néhány meghitt óra hadd legyen az övék. Mielőtt elmennék, pityeregve magamhoz szorítom az öreget, akit kölyök korom óta úgy szerettem, mintha ő lett volna az apám, mert tudom, hogy mire visszajövök, nem lesz több lehetőségem átölelni.

Amikor beülök a kocsimba, sosem érzett magabiztosság és határozottság hatalmasodik el rajtam. A félelem, a gyávaság, melyek évek óta gúzsba kötötték lényemet, egy szempillantás alatt köddé válnak, és a zavaros kép, ami eddig homályba burkolózva tárult fel, akárhányszor megjelent lelki szemeim előtt, most kristálytisztán látszódik. Szerelmes vagyok Sehunba, és ő is e képpen érez irántam, sőt, ha rajta múlt volna, már régóta együtt lennénk, de én hárítottam a közeledéseit, mert rettegtem a ránk váró következményektől. Még egy barátnőt is beszereztem, csak hogy azt a látszatot keltsem a családom előtt, hogy „normális” vagyok, de ma végre rájöttem arra, hogy soha többé nem akarok normális lenni. Nem ítélhetem azt a lányt a nagymamám sorsára, és nem fekhetek úgy a halálra várva hetven évesen, hogy az egész életem csupa megbánásból áll. Apám ellökte magától az apját, és attól féltem, velem is ezt fogja tenni, ha megtudja, hogy milyen vagyok, de ettől a pillanattól kezdve nincs, ami meggátolhatna az érzelmeim kimutatásában. Világéletemben egy háziállatnak képzeltem magam, aki nem tehet semmi olyat, amivel felmérgesíti a gazdáját, mert különben utcára kerül, és vagy éhen hal, vagy halálra fagy. Ha az apám tudomást szerez a beállítottságomról, nem fogja tovább fizetni az egyetemet, sem a busani albérletet, de itt az ideje annak, hogy a saját lábamra álljak. Ha kell, éjszakai műszakot vállalok takarítóként, vagy ilyesmi, de egy perccel sem várok tovább a vallomásomat illetően.

Amikor fel akarom hívni Sehunt, hogy figyelmeztessem az érkezésemről, észreveszem, hogy huszonnyolc nem fogadott hívásom van az anyukájától. Talán az apámmal történt valami? Tudni illik, apám és Sehun anyja egy párt alkotnak, ami elég groteszk, hiszen ez még inkább ki fogja csapni a faternél a biztosítékot, mintha egy szimpla sráccal jöttem volna össze, de semmi nem tántoríthat el a döntésemtől. Először eddig titkolt szerelmemet hívom fel, de mivel ki van kapcsolva, bepötyögöm az anyukája számát, aki az első csörgés után felkapja a telefont.

A szívem elfelejt egy pillanatra dobogni, amikor zokogva közli velem a sokkoló híreket. Csak ülök megdermedve a volán mögött, és képtelen vagyok a gázra taposni, pedig a mögöttem ész nélkül dudáló autók azt jelzik, hogy egy ideje zöldre váltott a lámpa. Úgy érzem, semmi nem számít, nyugodtan hajtsanak belém, rángassanak ki a kocsiból, és verjenek agyon, én most egyszerűen képtelen vagyok mást tenni az összeomláson kívül. Valahol a fejemben, a tomboló hangok és képek árnyékában megjelenik egy tiszta gondolat, amibe kapaszkodva nagy nehezen kiszakadok a pillanatnyi sokkból, és megpróbálok a vezetésre koncentrálni. Életem végéig nem leszek képes megbocsátani magamnak, ha most is cserbenhagyom őt… Kimondhatatlanul nagy feladatnak bizonyul úrrá lenni a végtagjaim folytonos remegésén, leküzdeni azt az ólomként rám telepedő súlyt, ami nem csak a testemet, az agyam működését is lebénítja, de valahogy sikerül eljutnom a kórház parkolójáig, amit csupán pár percnyi gondolatok nélküli bámulás után tudok ott hagyni.

Egy napon belül a második kórházban vagyok. Két embert szerettem a világon a legjobban, abból az egyik talán már meghalt, a másik pedig… Nem! Ő nem halhat meg, nem teheti ezt velem! A liftig vezető út hosszabbnak tűnik az El Camino-nál, vagy én vánszorgok lassabban mint egy beteg csiga. Nem választhattam a lépcsőzést, mert ki tudja, milyen tempóban sikerült volna megmásznom, a felvonóról viszont hamar kiderül, hogy rossz ötlet volt. Hallom, hogy az emberek beszélnek körülöttem, de nem értem, mit mondanak, szavaik érthetetlen zsongássá alakulnak a fejemben. Látom, hogy az egyikük felnevet, amitől kiborulok, mert mindenkinek akkora fájdalmat kéne éreznie, amekkora az én szívemet marcangolja. Izzadtság szag és túlzásba vitt parfüm mennyiség bűze csavarja az orrom, amitől akkora hányingerem támad, hogy ha nem tapasztanám a számra a kezem, ott helyben megtisztelném a nagyérdeműt a gyomrom tartalmával. Bár a harmadik emeletre kell mennem, olyan lassan haladunk, hogy a légszomj is rám tör, melynek következtében fulladozva esek neki a lift oldalának. Nem vagyok klausztrofóbiás, de hirtelenjében azt érzem, hogy mindjárt meghalok, ha nem szabadulok ki a négy ember alkotta tömegből.

Szinte kizuhanok a liftből, amikor kinyílik. A szédülés miatt megtántorodom, ezért az egyik nő – az, amelyik nevetett – segítőkészen megfogja a karom, amit utolsó erőmmel sürgősen lerázok magamról. Kábultan térek rá a megfelelő folyosóra, de néha muszáj megtámaszkodnom a falban, ha nem akarom rongybabaként végezni az egyik kórterem előtt. Amikor a 308-as ajtóhoz érek, minden energiám elhagy, és térdre esek a fényesre suvickolt padlón. Féktelen zokogásban török ki, de azt remélem, hamar végigsöpör rajtam, mert előtte nem mutathatom ki, mennyire reményvesztetté váltam, annak érdekében, hogy erőt nyerhessen belőlem.

– Drágaságom… Az orvosok azt mondják… – A fülemre tapasztom a kezem, mert nem vagyok hajlandó meghallgatni Sehun anyukájának további beszámolóját. Soyou mellém guggol, hogy átölelhessen, mire én ellököm magamtól, mert nem bírom elfogadni a vigasztalását, és én sem tudok vigaszt nyújtani neki. Anyám helyett anyám volt, mindig mellettem állt, és most így hálálom meg a gondoskodását, amikor ő ugyanolyan gyötrelmen megy keresztül, mint én. – Sehun megtudta, hogy a nagypapád haldoklik, és azonnal rohant hozzád, hogy támogasson. Aztán jött egy autó, és…

– Hagyd abba! Ez azt jelenti, hogy miattam történt ez vele? – Hisztérikusan a földbe bokszolok, a fejem pedig hangosan a hideg falnak koppan. Nem szabadott volna eltávolítani a kezem a fülemről, mert akkor ezt a szörnyű tényt sem hallottam volna. Soyou azt ismételgeti, hogy ez nem az én hibám, de nyugtató szavai már nem érnek el hozzám. Hogy lehetséges az, hogy a boldogságom néhány rohadt percig tartott? Amikor eljöttem a papától, olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha, félénk gyerekből erőtől duzzadó férfivá avanzsáltam, és életemben először álmodoztam arról, milyen lehet a közös jövőm a szerelmemmel. Aztán az egész úgy hullott darabokra pillanatok alatt, mint egy hógömb, ami annak ellenére, hogy gyönyörű, szilánkosra törik, amint leesik a karácsonyfa ágáról.

Egy nővér odasiet hozzánk, hogy segítsen nekem, de rajtam csak az segítene, ha az ajtó mögött nem Sehun összezúzott teste lenne található. Felállok, és a kezemet a kilincsre helyezem, mert ha tovább agonizálok a tüsténkedő nő előtt, ideriaszt egy orvosokból álló hadsereget, hátha azok rendbe hozhatnának. Az én szívemen ejtett sebet azonban a legsikeresebb szívsebész sem tűntetheti el, úgyhogy kár a gőzért. Lassan lenyomom a kilincset, de egyszerűen nem merek benyitni azon az átkozott nyílászárón, mert abba az illúzióba ringatom magam, hogy ez csak egy rémálom, amiből mindjárt felébredek. Ha meglátom őt abban a kórteremben, a rémálom véglegesen valósággá fog válni, amibe könnyen lehet, hogy belehalok.

Soyou finoman megtol hátulról, és szélesre tárja az ajtót, majd amint bent vagyok, becsukja mögöttem, hogy kettesben maradhassak a fiával. Hátamat a falnak vetve megállok, kezem görcsösen ökölbe rándul, szorosan lehunyom a szemhéjamat, és próbálok mély lélegzetekhez jutni. Gyűlölöm a kórházakra oly jellemző fertőtlenítő szagot, ami akaratom ellenére az orromba kúszik, és gyűlölöm a szívmonitor folyamatos pittyegését, ami idegtépő mantraként visszhangzik a fejemben. Nem tudom megtenni… Képtelen vagyok odamenni az ágyához, ránézni, beszélni hozzá…

– Kyungsoo… – hallatszik fel Sehun hangja gyengén. Én sem érzem erősebbnek magamat nála, olyan, mintha a fájdalma belém szivárogna, és egyesülne az enyémmel, amit már tényleg nem bírok elviselni. Mégis megteszem az első lépést, majd a másodikat, mert nem lehetek annyira önző, hogy egy ostoba pánikroham miatt megfosszam a társaságomtól, amikor arra vágyik a legjobban. Szabályosan mellbe vág az elém táruló kép; egy mellkasomba fúródó golyó sem okozhatna nagyobb fájdalmat nyaktól lefelé bekötözött testének látványánál. Nem szorul lélegeztető gép segítségére, és csodával határos módon az arcát egy zúzódás sem csúfítja el, de azt hiszem, elég sérülést szerzett a nélkül is. A szeme be van csukva, nem alszik, ugyanakkor nincs teljesen magánál, tehát nem azért ismételgeti a nevemet, mert érzékeli a jelenlétemet. Meghat és egyben megőrjít, hogy minden gondolata körülöttem forog, hogy még akkor is engem hív, amikor miattam szenvedett balesetet.

– Itt vagyok, Sehunnie! Mostantól egy percre sem foglak magadra hagyni – suttogom megtörten, miközben gyengéden megszorítom puha ujjait. Még szerencse, hogy a keze kilóg a karján végigfutó kötés alól, mert szüksége van az érintésemre. Amíg tehetem, legyen az pár óra vagy nap, nem fogok elmozdulni mellőle, nem fogom elengedni a kezét.

– Kyungsoo… Hát eljöttél… Fogadtam Jonginnal ezzel kapcsolatban. Biztos volt benne, hogy amint értesülsz a balesetről repülni fogsz hozzám, és még időben ideérsz, de én azt hittem, el fogsz késni… – Nagyot dobban a szívem, amikor rám emeli kezdetben kissé zavaros tekintetét. Először azt feltételezem, hogy meg sem ismer, de lassan felszáll a köd az íriszeiről, és amint képes fókuszálni, mélyen a szemembe néz, és onnantól fogva nem ereszti el a pillantásomat. Az a csodálatos szempár az egyetlen mentsváram, mert azon kívül minden fehérbe öltözött, amitől újult erővel tör rám a hányinger. Fehérek a falak, a kövezet, a Sehun testét borító megannyi kötés, az ágynemű, holtsápadt az arca, ami oly sokszor pirult ki annak idején, amikor a közelemben volt. Még a haját is olyan világosszőkére festette, hogy már-már fehér benyomást kelt, ami cseppet sem áll jól neki. Uram atyám, most tényleg azon agyalok, hogy mennyivel jobban nézett ki feketén? Felőlem aztán kopasz is lehetne, csak ne hagyjon itt…

– De elkéstem. Kurvára elkéstem! – kiáltom kissé hevesen, és egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy visszanyerjem a lélek jelenlétemet, majd erősen a szám belsejébe harapok, hogy a kellemetlen érzés megakadályozzon abban, hogy folytassam a kifakadást.

– Do Kyungsoo kiabál és káromkodik? Köszönöm Istenem, hogy megengedted, hogy ennek még fültanúja lehessek – jegyzi meg egy halovány, de kellően pimasz mosoly kíséretében. Ha azt gondolja, hogy ebben a helyzetben vevő leszek a poénjaira, nagyot téved. De azon kicsit sem lepődöm meg, hogy Sehun még akkor is viccelődik, amikor a halál ott kopogtat az ajtón. Hadd dörömböljön csak az az átkozott, én nem fogom hagyni, hogy életem értelmének közelébe kerüljön, akkor inkább vigyen el engem.

– Évek óta menekülök az érzéseim elől, és amikor végre eldöntöttem, hogy elfogadom őket, ez történt veled. Ma mesélt nekem a nagyapám a plátói szerelméről, ami végigkísérte egész életén keresztül, és arra bíztatott, hogy keresselek fel, mielőtt túl késő lenne… De már túl késő… Meg akartam kérdezni tőled, hogy járnál-e velem, de…

– Akkor kérdezd meg! – mondja határozottan, és amennyire az erejéből telik, megszorítja a kezem. Minek kérdezzem meg? Sokkal előbb meg kellett volna tennem, de én gyáván a csigaházam rejtekében maradtam. Úgy érzem, a nagyapám szerencsésebb volt, mint én. Habár csupán néhány hétig lehetett felhőtlenül boldog az esküvője előtt, legalább az ő szerelme minden lehetséges téren beteljesedett azzal a fiúval. Mit nem adnék azért, hogy egyetlen éjszakát Sehunnal tölthessek. Hogy pár óra erejéig annyira boldognak érezhessem magam, amilyen sosem voltam, és amilyen már soha nem is lehetek. Ha évekkel ezelőtt bevallottam volna neki, hogy szeretem, csodálatos időszakot tudhatnánk magunk mögött. Lehet, hogy Sehun végül mindenképp ebben a kórteremben kötött volna ki, mert az égiek eldöntötték, hogy köztük van a helye, de akkor legalább nem kínozna ilyen mértékű megbánás. A fájdalom, a keserűség, a harag abban az esetben is tombolna bennem, de egy fokkal könnyebb lenne azzal a tudattal ülni itt, hogy mindent megadtam Sehunnak, amit megérdemelt. – Ha nem kérdezed meg, én akkor is válaszolni fogok. Persze, hogy járnék veled, hiszen erre vágyom, amióta megismertelek.

Két éves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Igazából nem bánom, hogy nincsenek emlékeim róla, mert akkor még jobban fájna a hiánya, így azonban teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy nekem csak egy apám van, aki mellesleg sosem erőltette meg magát, ha a szeretet kinyilvánításáról volt szó. Megteremtett minden tárgyi feltételt, ami a fejlődésemet szolgálta, de egyszer sem ölelt meg, nem ült le mellém, hogy együtt nézzen velem mesét, és nem érdeklődött az iránt, hogy milyen volt a napom a suliban.

Apám egyik este egy csinos nővel illetve annak fiával állított haza, és közölte, hogy mostantól nálunk fognak lakni. Tíz évet úgy éltem le, hogy a ház csendbe burkolózott, hogy senki nem mosolygott rám, amikor szomorúan konstatáltam, hogy megint nem értem a házi feladatot, és megint nincs, aki segítene benne. Nagyon fura volt, amikor Soyou rögtön egy öleléssel indított, amit aztán minden nap többször megismételt. Titkon imádtam a belőle áradó illatot, mert úgy képzeltem, hogy ilyen illata lehet egy anyának, és csodálattal figyeltem minden mozdulatát, de sokáig nem mertem hozzászólni. Attól féltem, valami rosszat fogok mondani, aminek az lesz a következménye, hogy elköltözik tőlünk, és ez nem fordulhatott elő. Esténként jó éjt puszit adott nekem, és betakargatott, ami könnyeket csalt a szemembe, miután kiment a szobámból, mert akkor jöttem rá, hogy valójában mennyire szükségem van egy anyára. Más gyerek elutasította volna a házba érkező új lakókat, de számomra a megváltást jelentették. Soyou szöges ellentétben állt a mesékben szereplő mostohaanyákkal, keresve sem találhattam volna nála szuperebb nőt az életembe.

És ott volt a huncut tekintetű, cserfes Sehun, aki a kezdetektől fogva olyan közvetlen volt, mintha születésünk pillanatától ismertük volna egymást. Hosszú hetekig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy barátkozni szeretne velem, mert nekem nem voltak barátaim. Apám rideg nevelése kihatással volt az iskolában tanúsított viselkedésemre is, ami annyiban merült ki, hogy reggel bementem az osztályba, és csak akkor merészkedtem ki onnan a szünetek alatt, amikor meg kellett látogatnom a mosdót. Naphosszat a padban kuksoltam mélyen beletemetkezve valamilyen könyvbe, abban a reményben, hogy senki sem fog odajönni hozzám. Néha beszóltak a társaim a különcségem miatt, de szerencsére addig sosem fajult a dolog, hogy megverjenek.

Szégyelltem magam, amiért én egyetlen társasjáték szabályát sem ismertem, ezért nem fogadtam el Sehun invitálását, pedig minden délutánon megkérdezte, hogy nincs-e kedvem hozzá. Rendre a szobámba iszkoltam, és magamra csuktam az ajtót, majd az ágyon fekve azon ábrándoztam, milyen jó lenne addig szórakozni Sehunnal, amíg el nem jön a lefekvés ideje. Elképzeltem, ahogy magában játszik a nappaliban, és sajnáltam, amiért ilyen antiszociális gyerekkel lett megáldva, hiszen ő annyira szeretett volna egy olyan bátyót maga mellé, aki pótolja egy testvér hiányát.

Soha nem fogom elfelejteni, amikor egyik nap egy hatalmas dobozzal jelent meg a szobámban, ami olyan nehéz volt, hogy nem a kezében hozta át, hanem a földön tolta maga előtt. „Ha neked adom minden játékomat, szeretni fogsz?” Képes volt az összes létező játékát belezsúfolni abba a dobozba, hogy azok segítségével nyerje el a szeretetemet. Akkor először mosolyogtam rá, és azt feleltem butus kérdésére, hogy nem kell nekem adnia a cuccait, inkább osztozzunk meg rajtuk.

Sehun fenekestül felforgatta az életemet. Kezdetben olyan voltam, mint egy őserdőben nevelkedett gyerek, aki nem láthatott PlayStationt meg ahhoz hasonló dolgokat azelőtt, de gyorsan belejöttem a használatukba. Vele egy nap leforgása alatt többet nevettem, mint első tíz évemben, és olyan szinten felszabadultam a társaságában, amire mindig is azt hittem, képtelen vagyok. Azt gondoltam, bennem van a hiba, amiért nem tudom megtalálni a közös hangot a velem egykorú srácokkal, de Sehunnal minden gördülékenyen ment, mellette nyoma sem volt annak a zárkózott, önbizalom hiányos fiúnak, aki nélküle voltam. Beíratták abba az iskolába, amibe jártam, úgyhogy nem volt többé osztályteremben ücsörgés a szünetekben, mert ő még arra is rá tudott beszélni, hogy kosárra dobjak vele egy párat.

Egyszer lerángatott a táncórára, amin keddenként részt vett, mert azt akarta, hogy beálljak közéjük, ami ellen hevesen tiltakoztam. A gondolattól is rosszullét kerülgetett, hogy annyian néznék végig a bénázásomat, ezért leültem az egyik padra, hogy onnan követhessem figyelemmel az eseményeket. Amikor befejeződött a gyakorlás, Sehun megvárta, hogy mindenki elhagyja a tornatermet, és megkért, hogy legalább vele táncoljak. A számat húzva belementem, mert igazság szerint képtelen voltam nemet mondani a kívánságaira, és elkezdtem leutánozni a lépéseket, amiket mutatott nekem. Tudtam, hogy hülyét csinálok magamból, de Sehun nem gúnyolt volna ki az esetlen mozgásom miatt, ezért egyre bátrabban vittem véghez az elsajátított figurákat, sőt, egy idő után újakat találtam ki. Ráébredtem, hogy baromira élvezem azt, hogy szinte egybeolvadok a zenével táncolás közben, és úgy véltem, nem csinálhatom rosszul, mert Sehun kis idő elteltével megállt, és ahelyett, hogy folytatta volna, inkább szájtátva bámult.

Az elejétől kezdve csodálattal nézett fel rám, pedig én csak egy szürke kisegér voltam. Amikor azonban magam mellett tudhattam őt, egy vicces, élettel teli, lehengerlő személlyé alakultam át, aki el is hitte magáról, hogy olyan fantasztikus, mint amilyennek a szeretett fiú látja. Sehun felszínre hozta a rejtett képességeimet, amiknek a létezésére nélküle sosem jöttem volna rá. Mások előtt továbbra is a megszokott unalmas srác bőrében tetszelegtem, Sehun volt az egyetlen, aki előtt ki mertem tárulkozni. Ő jelentette számomra a teliholdat, ami tízévnyi sötétség után végre beragyogott az ablakomon, ezért kimondhatatlanul rettegek attól, hogy mi lesz velem, ha ki fog hunyni a fénye…

– Be kell vallanom neked valamit. Csak kamuztam, amikor azt mondtam, hogy félek a szekrényemben bujdosó szörnytől. Én soha nem féltem semmitől, csak azért találtam ki, hogy a közeledben lehessek – árulja el mosolyogva a titkát, amit amúgy sejtettem. Minden este felbukkant a szobámban a kispárnáját szorongatva, és azt állította, hogy borzasztóan meg van rémülve a szörnyektől, melyekből rengeteg lakozik a szekrényében, és megkért, hadd aludjon velem, mert azoktól a dögöktől nem jön álom a szemére. Megpróbáltam az ágy legszélére húzódni, hogy ne zavarjam őt alvás közben, de reggelre valahogy folyton egymás karjában ébredtünk. Be kellett vallanom magamnak, hogy hálával tartozom azoknak a szörnyeknek, mivel az éjjelek már nem lettek volna ugyanazok Sehun nélkül.

Amikor azonban tizenhét éves lettem, egyre kínosabbá vált a szituáció. Éreztem a saját testemben fellobbanó vágyat, ahogy az övét is, amit már korántsem nevezhettünk testvéri együttalvásnak. Tisztában voltam azzal, hogy Sehun nem egy szimpla bátyot lát bennem, de annak ellenére, hogy én sem kisöcsémként tekintettem rá, nem tettem semmit a menekülésen kívül. Ideiglenesen a nagyapámhoz költöztem, azt hazudva, hogy szüksége van a segítségemre, pedig akkoriban még nagy egészségnek örvendett. Aztán Busanba jelentkeztem egyetemre, mert abban a tévhitben éltem, hogy a távolság lesz a megoldás a problémáimra. Nem akartam elveszíteni Sehunt, mint barátot, mint testvért, de a bűnös gondolatokat gyökerestül ki kellett irtanom magamból, mert úgy véltem, így lesz jobb mindenkinek.

Az egyetem könyvtárában megismertem egy lányt, aki hasonlított rám. Búskomor volt, életunt, tulajdonképpen tökéletesen passzolt hozzám, ezért elhívtam egy randira. Idővel megnyílt előttem, és elmesélte, hogy mi okozza a depresszióját, de én nem számoltam be neki a saját nyomoromról. Areum egy csapásra beleszeretett az általam játszott sötét lovagba, és kihívásként kezelte a meghódításomat. Ő akart az lenni, aki megnevettet, aki elfeledteti velem a múltat, de sajnos bele kellett törődnöm abba, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen.

Ebben a percben annyira gyűlölöm magam, hogy arra nincsenek szavak! Az elmúlt négy évben alig találkoztam Sehunnal. Ritkán szakítottam időt a chatelésre, és még ritkábban a telefonálásra, holott akkor éreztem úgy, hogy még mindig élek, amikor meghallottam a hangját. Ha nem lettem volna ekkora marha, a világ legboldogabb férfijává tehettem volna, még ha csak négy évre is. Amikor eljöttem a papától, azt gondoltam, mit nekünk négy év, hiszen előttünk áll még minimum ötven, de a sors kegyetlenül a pofámba röhögött. Mégis mit vétettem? Mit követtem el, amiért ilyen büntetést érdemlek? Amióta az eszemet tudom, él tanuló voltam, mindig megdobtam pár wonnal az egyetem közelében „lakó” hajléktalant, ingyen tartottam korrepetálást a fiatalabbaknak, sosem viselkedtem tiszteletlenül vagy renitensen… Erre azt kapom, hogy amikor végre jobbra fordulhatna az életem, egy rohadt autó egy szempillantás alatt mindent tönkretesz. Nem vagyok bosszúálló, eddig még senkit nem átkoztam meg, de most tiszta szívemből azt kívánom, hogy a másik jármű sofőrje legyen halott…

– Emlékszel arra, amikor megkértél, hogy tanítsalak meg csókolózni? Odasomfordáltál hozzám, és azt mondtad: „Hyung, nem akarok bénának tűnni az első csókom alkalmával, ezért megmutatnád, hogy kell jól csinálni? Nagyon tetszik valaki, és muszáj elérnem, hogy belém szeressen…”

– És te azt válaszoltad, hogy tanítani csak a diplomával rendelkező emberek tudnak, úgyhogy attól kezdve tűkön ülve arra vártam, mikor kerül végre-valahára a kezedbe a diplomád. Soo… Ugye nem akarod visszautasítani a haldokló szerelmed utolsó kívánságát? Csókolj meg, kérlek! – Összerándul a gyomrom arra a jelzőre, amit magára használ. Hogy ejtheti ki ilyen könnyedén azt az undorító szót? Tudom, hogy igaza van, én sem kergetek hiú reményeket a felépülésével kapcsolatban, és legszívesebben felordítanék a tehetetlenségtől, de egyelőre még tartom magam előtte. – Annyiszor elképzeltem, hogy milyen körülmények közt fog megtörténni az első, de egy kórház nem szerepelt egyik álmomban sem.

Minden porcikám tiltakozik a kérése ellen, mert attól félek, ha megadom, amire vágyik, megkönnyebbül, és a csókot követően magamra hagy. De hogy állhatnék ellen, amikor egész életében várattam őt? Hogy engedhetném úgy el, hogy egyszer sem bizonyítom be neki, hogy ő a mindenem? És az idő múlásával valószínűleg megbánnám, hogy nem tettem meg, de én nem akarok plusz egy megbánást felírni a listámra.

Megcirógatom gyönyörű arcát, és belenézek szerelemittas szemeibe. Nem látszik rajta szomorúság, kétségbeesés, semmi olyan, amit magamban érzek, csak az a színtiszta szeretet sugárzik róla, ami mindig is benne élt, és ami erőt ad a folytatáshoz. Fölé hajolok, és óvatosan a szájára simítom az enyémet, amin azonnal végignyal, majd nyelve sietősen bebocsátásért könyörög. Arra számítottam, hogy mivel le van gyengülve, egy finom kis csóknál nem lesz többre képes, de olyan hevesen ragad magával, hogy beleszédülök a hirtelen támadt érzetekbe. Bárcsak átölelhetne a csók közben, de esélytelen, hogy felemelje a karjait, amiket olyan gyakran font a testem köré gyerekkorunkban. Finoman a válla alá csúsztatom a kezem, hogy legalább így egy kicsit közelebb kerülhessünk egymáshoz, majd minden iránta táplált érzésemet beleadom a csókba. Arra a kis időre megfeledkezem a helyszínről, megfeledkezem arról, hogy holnap már nem bújhatok hozzá, hogy most először és utoljára repíthetem az egekig, és hagyom, hogy a tűnő boldogság átjárja egész lényem.

Rémülten húzódom hátra, amikor a mellettünk elhelyezkedő gép vészesen gyors csipogásba kezd, fájdalom jelei után kutatok az arcán, és már azon vagyok, hogy riasszak egy orvost, de csillogó szemei nem arról árulkodnak, hogy rosszabbra fordult az állapota.

– Ne aggódj, csak az izgalomtól ver hevesebben a szívem. Egyébként, ha tudtam volna, hogy haldokolnom kell ahhoz, hogy megcsókolj, már rég generáltam volna egy balesetet.

– Ne beszélj butaságokat! – szidom le, de az elragadtatott mosoly nem tűnik el az arcáról. Furcsa, hogy én is vadalma módjára vigyorgok, amikor ez kicsit sem illik bele a képbe. Puszikat hintek az állára, az orcáira, a homlokára, mire felkuncog, de újabb csókot követel helyettük. Nem tagadom meg tőle, hiszen én is vágyom rá, és lassacskán teljesen beleveszek a csókok meg az önfeledt kacagás keltette hamis látszatba.

– Mesélj nekem, hyung! – kéri, amikor egy kicsit elfárad. Kiskorában is mindig arra kért, hogy meséljek neki alvás előtt… Két okból sem szeretném valóra váltani a kívánságát. Egyrészt megutáltam a meséket, mert mindegyik happy enddel végződik, ellentétben a valósággal. Az én valóságommal. Másrészt, ha a mese végére érek, el fog aludni, és lehet, hogy soha többé nem ébred fel… Ezért inkább folytatom a saját emlékeink felidézését, miközben felváltva puszilgatom és simogatom az arcát. Kiszárad a szám a sok beszédtől, elgémberedik a lábam, pisilnem kell, de egy percre sem vagyok hajlandó felállni mellőle. Napokat töltenék ebben a pózban, ha megszánna az ég, és több időt adna nekünk. Napokon át mormolnám a fülébe a bugyuta sztorikat, ha ennek eredményeképpen jobban lenne…

Mosolyogva emlékeztetem arra az esetre, amikor Halloweenkor vámpírnak öltözve riogattuk a szomszédlányokat, majd arra, amikor biciklivel elgázolta a Télapót, mert persze akkor is rám figyelt, ezért nem észlelte, hogy a nagyszakállú időközben elhagyta a bevásárló központot. A Mikulásnak öltözött férfi nem vette zokon az őt ért kellemetlenséget, és mivel segítettünk neki összeszedni a szétszóródott ajándékokat, választhattunk magunknak egy-egy játékot. De olyanra is volt példa, hogy fizetés nélkül távoztunk az egyik legmenőbb étteremből. Gyanítom, randinak szánta, amikor olyan puccos helyre hívott meg, ahol két pohár koktél felért egy átlag félhavi fizetéssel, csak azzal nem számolt, hogy az est végén nem lesz annyi pénz a tárcájában, amiből állni tudná a dorbézolásunkat. Felvetettem neki, hogy hívjuk fel az anyukáját, de ő azt válaszolta, hogy „szeretem az izgalmakat, és az sokkal izgalmasabb lenne, ha most elfutnánk”, így felhúztuk a nyúlcipőt, és nevetve rohantunk hazáig.

– Soo… Nagyobb házba kell költöznünk, mert az én lakásom túl kicsi lesz a gyerekeknek… Azt szeretném, ha két gyerekünk lenne, vagy te nem akarsz egyet sem? Lakhatnánk a tenger mellett, az Vivinek is tetszene… mert naphosszat futkározhatna a parton… Szeretnéd, ha egy cicánk is lenne? Én nem rajongok annyira értük, de beszerezhetek egyet a kedvedért…

Sehun elaludt fél órára a mesélésem közben. Ezalatt néma csendben figyeltem megfakult vonásait, és minden lélegzetvételénél attól rettegtem, hogy az lesz az utolsó. Álmában elmosolyodott, így arra gondoltam, biztos valami szép helyen jár, ahova természetesen én is vele tartottam. Megengedtem az engem kínzó könnyeknek, hogy kiszabadulva börtönükből végigcsorogjanak arcomon, hogy végül Sehun ajkain telepedhessenek meg. Olyan békésnek tűnt az alvás során, de amikor felébredt, valami nem stimmelt vele. A tekintete ezúttal nem tisztult ki, össze-vissza kezdett beszélni a magas láznak köszönhetően, ami időközben elhatalmasodott rajta. Az orvosok adtak neki lázcsillapítót, de az nem igazán fejtette ki a hatását, ezért számat a homlokára nyomva könyörögtem egy láthatatlan erőhöz, hogy oltsa el a kedvesem testét égető tüzet.

– Soo… Szerinted milyen színűek legyenek a falak? Azt akarom, hogy nagyon tetsszen neked az új ház… – Reszketve fújom ki a levegőt, és felkészítem magam a válaszadásra. Korábban tisztában volt azzal, hogy milyen súlyos baleset érte, még viccelődött is a halálát illetően, de most egy olyan jövőről beszél, ami nem lehet a miénk. Bosszantott, amikor gúnyt űzött abból, hogy meg fog halni, de az apró darabokra szaggatja a szívemet, hogy azt hiszi, valóra fog válni az elképzelése.

– A hálószobánk fala legyen olyan színű, mint a tenger, hogy akkor is a közelébe érezzük magunkat, amikor egész nap az ágyban fogunk heverészni. A gyerekeknél meg lehetne Disney figurás tapéta – suttogom elcsukló hangon. El sem tudom mondani, mennyire nehéz úgy tennem, mintha minden rendben lenne, mintha én is hinnék a boldog befejezésben, de a Sehun arcán játszó édes mosoly megér minden kínlódást.

– Annyira büszke vagyok a gyerekeinkre, Soo! Látod, milyen szépen rajzol a lányunk? A fiunk meg egy őstehetség a fociban, úgyhogy nem rád ütött, mondjuk rám sem. Látod, milyen gyönyörű gólt rúgott? Ha felnő, jobb lesz, mint Messi!

– Látom, kicsim, látom… – Sehun köhögésben tör ki, aminek azt hiszem, soha nem lesz vége. Kezdek szétcsúszni, nem tudom, meddig bírom még ezt folytatni, ezért pár percre kiszaladok a mosdóba, hátha egy fokkal jobban leszek a hideg víztől, amit az arcomba fröcskölök. Amikor belenézek a csap felett lógó tükörbe, szabályosan elborzadok attól, amit benne látok. Rá kell jönnöm, hogy én sem festek jobban Sehunnál, nem mintha ez bármit is számítana. Az a terv sokkal lényegesebb, ami hirtelen befészkeli magát a fejembe, és aminek a megvalósításának rögtön nekilátok, amint kiérek a folyosóra.

– Gyorsan szerezz valahonnan két gyűrűt! Én felhívom Kang atyát, ő biztos nem fog nemet mondani a kérésemre – magyarázom hevesen, amikor megtalálom Soyou-t a kórház kávézójában egy asztal fölé görnyedve.

– Ez őrültség, Kyungsoo! Nincs semmi értelme…

– Megtennéd, hogy eleget teszel a kérésemnek, anya? – Soyou szeme elfelhősödik, amikor anyának nevezem. Kiskoromban gyakran hívtam így, de amikor elkezdtem az egyetemet, tőle is eltávolodtam, ami többek közt abban nyilvánult meg, hogy a keresztnevén kezdtem szólítani. Mielőtt teljesítené a kívánságom, magához szorít, és most nem taszítom el, mert mindkettőnknek szüksége van egymás támogatására ahhoz, hogy végigcsináljuk a hamarosan beköszöntő legnehezebb részt.

Soyou-nak nem kellett messzire mennie gyűrűkért, mert amikor a váróban üldögélő pár értesült a történetünkről, önként húzták le az ujjukról a karikákat, hogy könnyes szemmel átadják nekünk. Kang atya is megérkezett fél órán belül, és annak ellenére rábólintott a ceremónia levezénylésére, hogy rajtunk kívül egyetlen meleg párt sem adott össze. Kisfiúként minden héten elvitt a nagyapám a misére, és olyan jó viszonyba kerültem a helyi pappal, hogy biztosra vettem, hogy meg fogja tenni nekem ezt a kis szívességet, ha felhívom.

– Sehunnie, örülsz annak, hogy a tengerparton tartjuk az esküvőnket? – kérdezem halkan a kezét szorongatva. Mindenki a helyén van: Kang atya előttünk áll, Soyou az ágy másik oldalán ül, és még egy nővérke is tartózkodik a teremben, hogy meglegyen a két tanú.

– Olyan szép vagy a naplementében… Köszönöm, hogy ilyen csodálatos esküvőt szerveztél nekünk… – Bárcsak én is azt a csodás helyet látnám magam előtt, mint ő! Bárcsak tényleg ott lehetnénk… Felhúzom az ujjára a gyűrűt, majd ugyanezt teszem a sajátommal is, és meghallgatjuk az atya beszédét, aminek a végén mindketten igennel felelünk. Megcsókolom Sehunt, aki örömében felnevet, és azt mondja az anyukájának, hogy ne viselkedjen házsártos anyósként velem a jövőben. Soyou meg én egyszerre sírunk és nevetünk, még az idős pap sem tud uralkodni az érzelmein, pedig valószínűleg távol áll tőle két férfi egymás iránt tanúsított szerelme.

Legalább egy órája annak, hogy a többiek kettesben hagytak minket Sehunnal, amikor vonaglani kezd. Amióta itt vagyok, moccanni sem bírt, de most olyan szintű fájdalmak uralkodnak el a testén, melyek akaratlan hánykolódást váltanak ki belőle. Eddig csak halkan tudott beszélni, de most artikulálatlan kiáltások hagyják el a száját, amik éles tőrként fúródnak a szívembe. Egy orvos siet a kórterembe, miután megnyomom a segélyhívó gombot, aki együttérzően közli, hogy nincs mit tenni, elérkezett a vég. Szeretném túlüvölteni Sehunt csalódottságomban, amiért az a mocskos halál a nélkül bejutott az ajtón, hogy bárki kinyitotta volna előtte.

– Nagyon fáj! Annyira félek, és fázom… Féltelek, Soo… – Nem értem, hogy gyötörheti ekkora fájdalom, amikor eddig idézőjelesen nem volt semmi baja. Miért kell ennyi kínon átmennie? Nem elég az, hogy meg fog halni, még szenvedjen is egy csomót? Ráadásul nemrég azt mondta, soha nem félt semmitől, erre most a rettegés is reszketésre készteti... Gyűlölöm azt, aki létrehozott egy egész világot, azért, hogy utána egyenként végignézze a teremtményei halálát. Azt, aki elragadta tőlem az anyámat, és most a szerelmem lelkére pályázik. A nagyapám elvesztését nem írom a számlájára, mert az természetes, hogy egyszer meg kell halnunk, és ő már belépett abba a bizonyos korba, de azt sosem fogom megbocsátani, hogy elválaszt attól, aki értelmet adott nyomorúságos életemnek.

– Ne félj, kicsim, mindjárt vége, nem fog többé fájni. Értem pedig ne aggódj, velem minden rendben lesz… – A mondanivalóm utolsó része nyilván hazugság, mert kurvára nem lesz semmi rendben velem, de most már kitartok addig, amíg még itt van, utána jöhet az összeomlás.

– Énekelnél nekem, hyung? – kérdezi alig hallhatóan. Pánikba esek, mert én nem tudok mások előtt énekelni, csak Sehun társaságában, de időközben visszajött Soyou, bent van az orvos meg két ápolónő is, akik jelenlétében egy hang sem fog kijönni a torkomon. De le kell küzdenem a félelmeimet, hiszen Sehun félelmei sokkal nagyobbak az enyémeknél, melyeken talán enyhíthetek a dalommal. Kizárva a többieket a tudatomból, mellé fekszek, és a karomba vonom meggyötört testét. Már nem érdekelnek a kötések, nem tartok attól, hogy a mozdulataim fájdalmat okozhatnak neki, hiszen ha nem érek hozzá, akkor is fáj mindene.

Énekelni kezdek, és a torkomban növekvő gombóc ellenére a hangom erőteljesebben, tisztábban szól, mint valaha. Azt akarom, hogy ez a dal tökéletes legyen. Sehun megnyugszik az ölelésemben, és mosolyogva hunyja le a szemét, hogy átadhassa magát a melódia varázsának. Tudom, hogy többé nem fog rám ragyogni az az elbűvölő szempár, ezért egy pillanatra bennem reked a levegő. Tudom, hogy ennek az altatónak köszönhetően örökre elalszik, hogy az én hangom az utolsó, amit hallhat, így akkor sem hagyom abba az éneklést, amikor a szívmonitor hosszúra nyúlt sípolása azt jelzi, hogy befejezhetem. Megszállottként folytatom a sorokat, miközben görcsösen szorítom magamhoz elernyedt testét, és csak az orvos erős kezei tudnak eltávolítani tőle egy idő után, aki határozottan talpra állít.

– Nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem! – borulok a padlóra, amint a doki leveszi rólam a kezét.

– Ne gyötörd magadat, kincsem! Azt hiszed, attól, mert nem mondtad ki azt, hogy „szeretlek”, nem volt tisztában azzal, hogy mit érzel iránta? Akkor is tudta, amikor hónapokon át nem találkoztatok, akkor is tudta, amikor bejelentetted, hogy barátnőd van…

Figyelmen kívül hagyom Soyou szavait, és miután feltápászkodom, visszaszédelgek az ágyhoz, hogy a szélére omolva ismételjem el, ahányszor csak tudom, hogy szeretem őt. Lehet, hogy a teste felmondta a szolgálatot, de a lelke még nem járhat messze. Hallania kell azt, amit sosem mondtam el neki, tudnia kell, hogy számomra ő volt az egyetlen, és hogy nélküle nem szándékozom folytatni ezt az életnek csúfolt valamit. Szabadjára engedem a tébolyt, amit fél napon keresztül meg kellett fékeznem, hadd tomboljon, de a doktor úr nem hagyja sokáig folytatódni az ámokfutásomat, és leszedál, nehogy kárt tegyek magamban.

Elcsigázva fekszem az Everest egyik szakadékjának közelében. Mindig is rossz véleménnyel voltam a hegymászókról, mert nem tudtam megérteni, hogy kockáztathatják családapák az életüket egy ostoba szenvedély miatt. Ha nekem lennének gyerekeim, párom, akik esténként haza várnak, biztos, hogy nem vállalkoznék ilyesfajta kihívásra. De mivel nekem senkim sincsen, néhány nappal ezelőtt úgy döntöttem, hogy nekivágok az útnak. A vérbeli hegymászókat a sportág szeretete vezérli, a csúcs meghódításának vágya hajtja őket, de bennem nem munkálnak ehhez hasonló motivációs erők. Én meghalni jöttem ide.

Három hónapja vesztettem el Sehunt. Nem mentem el a temetésére, mert képtelen lettem volna végighallgatni azt a maszlagot, amit ilyenkor lenyomnak a csodás élet lehetőségéről a másvilágon, de később ellátogattam a sírjához néhányszor Vivivel. Amikor a kutyája olyan keserves vonyításba kezdett, hogy attól még inkább megfájdult a szívem, az az érzésem támadt, hogy neki talán jobban hiányzik Sehun, mint nekem. Órákon át hallgattam panaszos sírását, miközben a sír melletti padon ültem az eget bámulva üveges tekintettel. A kutya nem engedett közel magához, hiába próbáltam vigasztalón megsimogatni, elhúzódott, mintha számára egyedül Sehun létezett volna. Megértettem őt, hiszen ez az én esetemben sem volt másképp, és egy idő után nem csináltam egyebet vele az etetésen meg a sétáltatáson kívül.

Beköltöztem Sehun lakásába, ami apai örökségként maradt rá. Amikor elmentem az egyetemre, ő is eljött otthonról, és ott élt haláláig. Egyszerre ölt meg és tartott életben az ágyneműjéből áradó illat, a ruhái látványa, amik sokkal jobban álltak rajta, mint rajtam, de szerettem a pólóiban végignyúlni a kanapén. Szerencsére már alig volt hátra egy kicsi az egyetemből, így ritkán kellett bejárnom, és mivel nem volt sok kedvem hozzá, még annál is kevesebbszer mentem be. Alig ettem, pedig Soyou rendre beállított hozzám az általa főzött étellel, amit egyébként imádtam, de ha egy féltányérnyit magamba erőltettem, már szaladhattam a vécé fölé görnyedni. Areum minden nap többször felhívott, amit egy darabig nem vettem figyelembe, aztán egy napon belefutottam, és akkor egyszerűen a fejéhez vágtam, hogy sosem éreztem semmit iránta. Tudom, hogy kegyetlenül viselkedtem, de mivel velem sem volt kegyes az élet, nem érdekelt mások jóléte.

Nemrégiben megakadt a szemem egy műsoron, amit a tévében vetítettek. Többek közt arról szólt, hogy hány százalék az elhalálozás esélye hegymászás közben, és az a nem kis szám megragadta a figyelmemet. Sokkal könnyebb lett volna egy doboz altató társaságában befeküdni a kádba, de én szó szerint áhítoztam a fizikai fájdalom után, hátha az el tudná nyomni egy időre a szívem sajgását. Így nem haboztam sokáig, elvittem Vivit Jonginhoz, és a nélkül, hogy bárkitől elbúcsúztam volna, belevágtam a halálomhoz vezető útba.

Az expedíció tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. Volt csontig hatoló hideg éjszakánként, volt az izmaimat kínzó gyötrelem egy-egy fárasztó szakasz után, voltak önkívületben töltött órák, amikor a végkimerültségtől már lélegezni is alig bírtam… A társaim folyton arról beszéltek, hány métert kell még megtenni ahhoz, hogy elérjük azt a helyet, amit ők szentként kezeltek, de előttem csak egyetlen cél lebegett, amihez egyre közelebb kerültem a napok múlásával. Mindenkinek jutott egy kevéske élelem, vagy legalább víz, de én nem fogyasztottam egy-két kortynál többet, hogy még biztosabbra menjek a halálomat illetően. Direkt elvétettem a lépéseimet, hogy sérüléseket szerezzek be, tárt karokkal vártam azt a pillanatot, amikor újraláthatom Sehunt, viszont az valamiért nem akart eljönni.

Most úgy érzem, az erőm végleg elhagyott, mégsem köszönt be a megváltás, pedig jó ideje annak, hogy itt fekszem elhagyatottan. Muszáj cselekednem, mielőtt rám talál valaki, és megmenti az életemet, ezért kúszva megpróbálom megközelíteni a szakadékot. Arra már nem vagyok képes, hogy felálljak, így is csak araszolva tudom magam előre húzni, ezért az öt méterre elhelyezkedő mélység sokkal nagyobb távnak hat.

Olvasd el azt a levelet, amit neked írtam!

Istenem, végre olyan állapotba kerültem, hogy tökéletesen hallucinálom Sehun hangját. Még egy kis erőfeszítést kell tennem, és akkor láthatom is, érezhetem, ahogy a karja körém fonódik…

Nem hagyom, hogy meghalj, Kyungsoo! Olvasd el azt a levelet!

Olyan mérgesnek tűnik, mint amikor azt mondtam neki, hogy van nála helyesebb srác az iskolában. Hogy hallhatom ennyire élethűen a hangját?

Kérlek… teljesítsd a kérésemet…

Hirtelen stratégiát vált, és könyörögni kezd, hátha azzal nagyobb eredményt ér el. Nem tudom eldönteni, hogy a több napos kimerültség okozza ezt, vagy tényleg ő beszél hozzám, de nem számít, hogy már nem él, a kéréseit muszáj teljesítenem, ezért utolsó erőmmel a zsebembe nyúlok, és kihúzom a benne található levelet. Soyou adta oda a papirost, amin Sehun nekem szánt üzenete szerepelt, de idáig nem tudtam magam rávenni, hogy elolvassam.

Legdrágább Kyungsoo-m!

Úgy döntöttem, levelet írok neked, mert attól félek, nem fogsz időben ideérni. Vagyis nem én írom, megkértem Jongint, hogy a diktálásom alapján vesse papírra a soraimat. Nagyon remélem, hogy lesz alkalmam arra, hogy még egyszer láthassalak téged, de a biztonság kedvéért hagyok egy üzenetet számodra.

Először is, tudom, hogy kezdettől fogva szerettél. Kérlek, ne ostorozd magad, amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna. Elképesztően boldoggá tesz, hogy megismerhettelek, hogy az életed része lehettem, és hogy egy ilyen tiszta és erős érzést ébresztettél bennem. Vannak olyanok, akik sosem érezhetnek ilyet senki iránt, és akiket nem szeretnek viszont, pedig több kapcsolatot tudnak a hátuk mögött. Lehet, hogy a mi szerelmünk nem mászta meg az összes lépcsőfokot, mégis sokkal szerencsésebbnek érzem magam azoknál, akik több évtizeden át nem találják meg az igazit, és úgy kell meghalniuk, hogy nem élhették át ezt a csodát. Tudom, hogy nem értesz egyet az álláspontommal, és utánam akarsz majd jönni, de remélem, hogy a következő mondataim kiverik a fejedből ezt a butaságot, és erőt adnak a folytatáshoz.

Te voltál az egyetlen férfi az életemben, Soo, de a hormonjaimnak nem tudtam parancsolni, ezért lefeküdtem néhány nővel. Sajnos egyszer nem vigyáztam eléggé, és az egyiket teherbe ejtettem. Nem az a fajta csaj volt, aki hisztizni kezd, hogy vedd feleségül, ha már egyszer felcsináltad, legszívesebben elvetette volna a gyereket, de későn jött rá, hogy útban van. Így közölte, hogy nevelőotthonba fogja adni, mert neki ugyan nem kell, amibe én nem egyeztem bele. Fel akartam nevelni a picit, azt akartam, hogy te meg én ketten neveljük fel, de sajnos a sors közbeszólt.

Kérlek, drágám, ne hagyd, hogy az az ártatlan lélek szenvedjen! Te is tudod, hogy Jongin az első néhány évét egy ilyen helyen töltötte, aztán meg borzalmasabbnál borzalmasabb nevelőszülőkhöz került, akik nem egyszer bántalmazták. Neveld fel a gyermekemet, Soo! Ő nyilvánvalóan nem én lennék, de egy részem benne fog továbbélni.

Mindig vigyázni fogok rád, mostantól én leszek az őrangyalod, és örökké szeretni foglak! Csak annyit kérek, hogy ne felejts el, emlékezz a közös pillanatainkra, de folytasd az életed, és ha a szerelem újra bekopogtat az ajtódon, ne rúgd ki páros lábbal, legalább egy esélyt adj neki!

Szeretlek!

Sehun

Megszeppenve, mégis izgatottan álldogálok a kórház folyosóján. El sem hiszem, hogy képes voltam ismét betenni a lábam ide. Bár ha jobban belegondolunk, a kórházak nem csak a halál színhelyéül szolgálnak, hiszen ott van a mérleg másik nyelve, a születés.

Amikor elolvastam Sehun levelét, egy percig sem töprengtem azon, mi tévő legyek. Segítségért kezdtem kiabálni, de a hangom gyenge volt, a társaim pedig már messze jártak. Órák múlva két serpa talált rám, akik azonnal gondoskodtak rólam, és riasztották a hegyimentőket. Az orvosok szerint csodával határos módon éltem túl olyan állapotban annyi időt. Azt mondják, szinte képtelenség, hogy ép bőrrel megúsztam, de én tudom, hogy a személyi őrangyalom járt közben annak érdekében, hogy életben maradjak.

Amikor az egyik nővérke megkérdezi, hogy én vagyok-e az ikrek apukája, teljesen lefagyok. Két gyerek? De hiszen Sehun csak egyről beszélt. Arról lehet szó, hogy nem tartotta az anyával a kapcsolatot, csak a baba születését követően akarta felkeresni, hogy magához vegye, így nem értesült a fejleményekről. De a víziójában két porontyot látott, úgyhogy tudat alatt megérezte, hogy nem egy csöppség lesz a házunk lakója. A házunk… Hogyan élhetnék egy olyan helyen, ahol ő nincs mellettem? Hogy gondoskodhatnék két gyerekről, amikor még egy kutyával sem bírok el? Hogy adhatnék nekik szeretetet, amikor mindent gyűlölök magam körül, mióta elment?

– Szóval ön a picik apukája? – teszi fel újra a kérdést a nővérke. A pánikolásom közepette elém helyez két apró lényt, akik úgy be vannak bugyolálva, hogy csak az arcocskájuk látszik ki. Természetesen fehér pólyát kaptak, amitől felerősödik az engem kerülgető roham a rossz emlékek hatására, ezért megpróbálok pisze orrukra és dacos vonallá préselt szájukra koncentrálni. Szent ég, kiköpött Sehun mindkettő! Óvatosan a karomba veszem az egyiket, és abban a pillanatban, amikor megérzem kicsiny teste melegét, tudatosul bennem, hogy ezentúl minden egyes éjszakán ezt akarom érezni. Gyorsan cserélek az ápolónővel, hogy a másikat is megszeretgethessem, miközben újra meghallom Sehun hangját, aki örömmel konstatálja, hogy első látásra beleszerettem a gyerekeibe. Egy pillanat erejéig elszakadok a bennük való gyönyörködéstől, hogy határozottan a nő szemébe mondhassam a válaszom:

– Igen, én vagyok az apjuk.