TIMELESS ~ 7 ~ Time of my life

Ólomlábakon haladnak a büntetés napjai. Kettős érzetem van, hiszen egyrészt lassítani szeretném az idő múlását, hogy minél tovább maradhassak itt, másrészt felpörgetném a perceket, hogy minél előbb lejárjon a hyung által kiszabott mandátum. A vasárnap volt a legkeservesebb, mert csupán az étkezések alatt láthattuk egymást Youngjae-vel, de a tesója közben végig rajtunk tartotta a szemét. Az iskolában egyre inkább belejöttünk a bujkálásba, viszont néhány édes pillanatnál ott sem kaptunk többet. Így csütörtök este váratlanul a nyakamba szakad a felgyülemlett frusztráltság, és fejemet a párnába temetve szenvedek a barátomról álmodozva. Túl vagyunk a nehezén, holnapután együtt megyünk Borával a nővére esküvőjére, úgyhogy nem kell már sokáig türtőztetnünk magunkat.

Ránk nem jellemző módon mindent megtettünk annak érdekében, hogy addig maradhassunk a suliban, ameddig lehetséges, mert ott legalább együtt lehettünk, nem úgy, mint otthon a zárt ajtók mögé kényszerítve. Így hát hétfőn nagy érdeklődést színlelve elmentünk az iskolai kóruspróbára, ami a vártnál is unalmasabbnak bizonyult. Az tartotta bennünk az erőt, hogy folyamatosan belevesztünk a másik tekintetébe, de ezt hamar megelégelte a kórusvezető, és éneklésre sarkallt minket. Azt viszont mi elégeltük meg egy idő után a borzalmas klasszikus darabok miatt, ezért közös megegyezéssel rázendítettünk a We Are The Championsre, aminek a végén természetesen kiraktak. Pedig inkább dicséretet érdemeltünk volna, mert olyan szépen trilláztunk két szólamban, holott nem gyakoroltuk be előtte.

Kedden kő-papír-ollóval döntöttük el, hogy a sport tevékenységek közül melyiket célozzuk meg, és szerencsétlenségünkre a foci nyert, bár kétlem, hogy például a kosárban jobban brillíroztunk volna. Én nagy bátran beálltam a kapuba, mondván, hogy a kapusnak van a legkönnyebb dolga, de egyetlen labdát sem sikerült kivédenem, így szereztem egy szuper napot az ellenfél csapatának. Youngjae többet feküdt csatárként, mint futott, ráadásul úgy felrúgták, hogy muszáj volt bekéredzkednie a betegszobára, így nem is láthattuk egymást az edzés fennmaradó részében.

Szerdán a rajzszakkört látogattuk meg, ahol nem volt elég, hogy nem tudtunk semmi értelmeset produkálni, belejavítgattunk a többiek festményeibe, mert szerintünk egy hatlábú ló, vagy egy bogarakból készült nyakláncot viselő nő sokkal mutatósabb. A rajztanárnő türelmesebbnek tűnt az előző napok oktatóinál, és kiszabott nekünk egy külön feladatot abban a reményben, hogy azt rendetlenkedés nélkül teljesíteni fogjuk. Youngjae lett a modellem, de nem tudtam kellő komolyságot produkálni, ezért inkább tűnt karikatúrának az eredmény, mint egy igényes portrénak. Azt hiszem, a tanárokat sikerült ráébresztenünk arra, hogy nem véletlenül kerüljük el a délutáni foglalkozásokat.

Ma pedig az úszásórán vettünk részt. Rögtön világgá ment a kedvem, amint belecsobbantam a még langyosnak sem mondható vízbe, és bizonytalanság tört rám, amiért nem ért le a lábam. Amikor azonban megláttam Youngjae-t egy szál fürdőgatyában, majdnem örömtáncra perdültem, amiért a tenisz helyett ezt javasoltam. Heves tempózásba kezdtem, de a medence felénél eljátszottam, hogy én mindjárt megfulladok ott helyben, amit Jae persze nem hagyott, és mint egy hősies életmentő a Baywatchból a segítségemre sietett. Rohadtul vissza kellett fognunk magunkat, hogy ne essünk egymásnak mindenki szeme láttára, hiszen a karjában tartott, a bőre az enyémhez súrlódott, melynek hatására az alig 23 fokos víz rögtön 38 fokosnak tűnt. Aztán együtt zuhanyoztunk az öltözőben, ami nagyon rossz ötlet volt. Mindkettőnkre elég látványos hatást gyakorolt a másik jelenléte, amit a vécébe rohanva próbáltunk meg száműzni…

Ó, basszus! Nem szabadna a meztelen Youngjae-re gondolnom, mert ennek nem lesz jó vége. Annyiszor álmodtam már vele, annyiszor ébredtem arra, hogy neki köszönhetően erekcióm támadt, de egyszer sem jutott eszembe az, hogy könnyíthetnék magamon, hogy egy időre megszabaduljak a feszültségtől. Most azonban úgy érzem, nem bírom tovább, és unaloműzésnek is jól jönne… Már nem kell Hwang naplóját olvasgatnom, mert a fiókom mélyén lapul a tőle kapott névjegykártya, amit nem tudtam még használni a szobafogság miatt. A házival végeztem, semmivel nem tudom lekötni magam, ezért olyat teszek, amit azelőtt soha. A velem egykorú vagy fiatalabb fiúk keze folyton a gatyájukban van, amint alkalmuk nyílik rá, de én valamiért szégyelltem ilyet tenni, pedig tudom, hogy nincs ebben semmi rendellenes. Kibújok a pizsamámból, hogy kényelmesebb legyen, majd a nyakamig húzom a takarót. Olyan óvatosan érek magamhoz, mintha attól félnék, pokolra fogok kerülni, ha folytatom, de néhány percnyi bénázás után egészen belejövök.

– Hadd segítsek, Daehyun-ah! Te nagyon sokat írtál a héten, így fáradt lehet a kezed. Én alig jegyzetelek a fotografikus memóriámnak köszönhetően, szóval… – Milyen élethűen hallucinálom Youngjae hangját! Olyan, mintha a fülembe duruzsolta volna az előbbi szavakat, de az lehetetlen, hiszen nem hagyhatja el a szobáját. – Hyungnak sürgősen el kellett mennie valahova, úgyhogy teketóriázás nélkül rohantam hozzád.

Felpattan a szemhéjam, de a sötét miatt egy darabig nem tudok fókuszálni. Mindenesetre nincs szükségem a látásra ahhoz, hogy tudjam, valóban itt van, mert a következő pillanatban megcsapja a bőröm a hirtelen beszökő hűvös levegő, amint becsúsztatja a kezét a paplan alá. Ujjaim görcsösen a péniszemre fonódnak, amiket megpróbál leoperálni onnan, de belepusztulok az idegességbe, ha arra gondolok, hogy mindjárt ő fog megérinteni azon a helyen. Isteni szerencse, hogy sötét van, máskülönben még kínosabbnak érezném a szituációt. Youngjae kényelmesen mellém helyezkedik, én azonban hátat fordítva neki a falhoz menekülök, ami sajnos nem szabhat határt elszántságának. Jesszusom, annyira kikapcsolt az agyam, hogy észre sem vettem, amikor bejött a szobámba… Ki tudja, meddig állt az ágyam mellett, hogy meddig hallgatta a sóhajaimat… Meg akarok halni!

Youngjae mozdulatai arról árulkodnak, hogy ő is ledobja magáról a ruháit, amiről hamarosan megbizonyosodhatok, amikor hátulról átölel, és a teste az enyémnek préselődik. Legszívesebben kiszaladnék a világból, amikor megérzem a kezét a lábam között, miközben az ő férfiassága keményen a fenekemnek feszül. Apró csókokkal borítja be a tarkóm és a vállam, ami valamelyest csökkenti a bennem tomboló ellenállást, és folyamatos kérlelésének engedelmeskedve megpróbálok ellazulni.

– Mondd, hogy rólam fantáziáltál, és nem az isteni testtel rendelkező úszóedzőről. – Lehelete csiklandozza a fülem alatt található érzékeny bőrt, amitől jólesően kiráz a hideg. Fokozza az élvezeteket, amikor finoman bekapja a fülcimpámat, és szívogatni kezdi, melynek hatására akaratlanul kiszökik belőlem egy visszafogott nyögés. Amúgy meg azt sem tudom, hogy néz ki az úszóedző, mivel én végig őt figyeltem, de ezt képtelen vagyok szavakba önteni ebben a helyzetben.

Szoborrá dermedek, amikor meghallom a bejárati ajtó csapódását. A rohadt életbe! Hyung sosem volt még ilyen gyors! Ellököm magamtól Jae-t, és összegömbölyödve a térdemre hajtom a fejem, hátha elmúlik hatalmas pánikrohamom a tüdőmbe préselt mély levegővételek következtében. Reszketek, a sírás kerülget, amit a barátom szoros ölelésével próbál megszűntetni. Eddig is szégyenlős voltam, de ha arra gondolok, hogy a nagy tesó az ajtóm előtt áll, amíg mi egymáshoz simulva pucérkodunk, leírhatatlan kényszert érzek arra, hogy változtassak a történéseken.

– Hol van Youngjae? – dörmögi Yongguk gyanakodva. Majdnem elájulok az engem ostromló rosszulléttől, de muszáj válaszolnom, ha nem akarom felbőszíteni őt. Még a végén kimenne a kertbe, hogy az ablakon át bemászhasson hozzám, és az üvegen keresztül távolítsa el mellőlem az öccsét.

– Kiugrott a boltba, mert elfogytak a hozzávalók a holnapi reggelihez. – Úgy remeg a hangom, mintha éppen pisztolyt szegeznének a fejemhez, de azt remélem, hogy a kaja említésével elterelem hyung gondolatait.

– És cipő meg kabát nélkül távozott? Tudom, hogy nálad van, Daehyun-ah, nem kell hazudnod. Amint kiteszi a macska a lábát, cincognak az egerek, mi?

– Csak egy fél órát adj! Pár napja jöttünk össze, könyörgöm, ne árnyékold be a boldogságunkat! – kiáltja Jae feszülten, miközben én felkészülök arra, hogy a bátyja mindjárt a fülénél fogva rángatja ki innen.

– Még szerencse, hogy egy fiúval jársz, így legalább attól nem kell félnem, hogy teherbe ejted. De ha egy nyikkanást meghallok, utána már csak a fájdalomtól fogtok nyögni!

– Szeretlek, hyung! – gügyögi az öccse lelkesen. Yongguk jól hallhatóan bekapcsolja a tévét, és maximumra állítja a hangerőt, hogy még véletlenül se legyen fültanúja a szobámban zajló eseményeknek. Youngjae lenyom a párnára, hogy folytathassa azt, amit félbehagyott, de most még inkább befeszülök, hiszen a testvérétől csupán egy nyavalyás ajtó választ el. Ezúttal hanyatt fekszem, így könnyűszerrel végigcsókolja a mellkasomat, a hasamat, amitől egy csapásra újabb merevedésem támad, bár az izmaim továbbra is görcsben állnak. Hogy tudnak a fiatalok úgy szexelni, hogy egy köpésre vannak a szülőktől? Jesszusom, szülők… Ebben az ágyban aludt a fiúk apukája és anyukája, mi több, valószínűleg itt hozták őket össze. Ez egyre rosszabb! Tudom, hogy nem kéne ilyenekre gondolnom, amikor a világ legédesebb sráca tart a karjaiban, de képtelen vagyok leállítani az agyam működését akár egy fél órácskára.

– Lazulj el, kicsim! Nem kell szégyellned magad, hiszen szerelmesek vagyunk. Minden lehetséges módon szeretni akarlak téged… – Végigsimítok Youngjae tincsein, amik kissé izzadtan tapadnak a homlokához. Felhúzom magamhoz a fejét, mert szükségem van a csókjára az általa említett lazuláshoz. Nyelvünk olyan érzéki, lassú táncba kezd, hogy egy idő után én nyúlok a kezéért, hogy visszahelyezzem türelmetlenül lüktető tagomra. Szerencsétlen testemet tizenkilenc évig megfosztottam az e fajta örömöktől, ezért amikor Youngjae rátalál a megfelelő ritmusra, minden porcikám többért és többért kiált. A párom szokás szerint a gondolataimban olvas, amikor nem diktál gyors tempót, hogy minél tovább húzza az élvezetemet. Olyan gyengéden és lassan mozgatja az ujjait, hogy az érintései nem mosódnak össze, minden egyes simogatás után kivárja a reakciómat, amit szívesen megadok neki.

– Istenem… – nyögöm ezredjére a szám elé tartott párnába, ami a hangom tompítására szolgál, amikor fogai az egyik mellbimbómat karcolják. Ahhoz képest, hogy nemrég tíz körömmel ragaszkodtam a szűz kislány style-hoz, Jae könnyűszerrel eléri, hogy a kis ártatlanból kiéhezett döggé váljak, akit egy hajszál választ el attól, hogy mindenestül felfalja a vágyai megtestesítőjét. Más mellett nem lennék képes így elengedni magam, de mivel Youngjae az igazi, előle nem kell elrejtőznöm.

– Kezdek féltékeny lenni erre az Isten nevű fickóra. Nem gondolod, hogy az én nevemet lenne illő ismételgetned? – Felkacagok, amiben csatlakozik hozzám. Hogy lehet az, hogy életem legerotikusabb momentumában is képes rám hozni egy röhögő görcsöt? A fakutyákra hajazó vihogás annyira nem szexi, ahogy az sem, hogy újfent félbe kell szakítanunk a forró pillanatot annak érdekében, hogy jól kiszórakozzuk magunkat, mégis erre volt igazán szükségem ahhoz, hogy végleg búcsút mondjak az idegeskedésnek. És hát ezek vagyunk mi: ahelyett, hogy a szex közben heves vonaglásba kezdenénk, heves nevetésben törünk ki. Mások nem pazarolnák ilyen felesleges dolgokra az időt, ha be vannak indulva, de örülök, hogy mi eltérünk az átlagtól, és ettől csak még szerelmesebb leszek belé.

Ismét befordulok a fal felé, de most nem a menekülés a célom. Ugyanazt a pózt akarom felvenni, mint amiben hyung érkezése előtt voltunk, és amint ezt végrehajtom, ringatni kezdem a csípőmet. Youngjae felszisszen, amikor a testem hozzányomódik, mire hátratolom a fenekem, hogy még erősebben érezzen. A hülyülés után könnyedén elkapjuk a bujaság fonalát, mintha mi sem történt volna, és már az sem érdekel, hogy hyung a húzásunk érdekében egy pornó csatornára állította a tévét.

– Így én is el fogok menni – zihálja a csípőmet markolászva egyre vadabb lökéseimnek köszönhetően.

– Épp az a célom – nyöszörgöm, amikor mér egy nagyobb rántást a férfiasságomra. A mozdulatai már nem olyan jól megfontoltak, a neki okozott élvezet következtében koordinálatlanná váltak, de az, hogy ilyen mértékben elvettem az eszét, még jobban feltüzel. Mielőtt átléphetnék a gyönyör kapuján, hátranyúlok, hogy a kezem bevetésével Youngjae-t is magammal rántsam. A körmei a hátamba mélyednek, a fogam meg a párnába, de az ágy nyikorgása elárulja, mi következik, hiába vagyunk csendben. Kintről lövések dörrenése hallatszik éppen, ami remélhetőleg elnyomja az általunk keltett zajt, amikor egymás nevét nyögve élvezünk el.

– Letelt a fél óra – figyelmeztet hyung, mialatt izzadságban úszva, ragacsosan, és mámortól szédülten csókolózunk. Youngjae olyan szorosan ölel, hogy alig kapok levegőt, de jelenleg azt sem bánnám, ha meghalnék, mert a halál csak szép lehet, ha az ő karjában ér. Nem akar elszakadni tőlem, ahogy én sem tőle, de a harmadik bekiabálás után Yongguk hangja figyelmeztetőből dühösre vált, úgyhogy egy utolsó hosszúra nyújtott csókot követően eltolom őt magamtól.

– Álmodj velem, édes! – suttogja az ajkamra, miközben hyung már a kilincset rángatja. Hiába van bezárva az ajtó, ha kellőképpen méregbe gurul, még a végén ránk rúgja.

– Mindig veled álmodom. De attól félek, hogy ezek után képtelen leszek elaludni. – Remegő kézzel fordítom el a kulcsot, amit Youngjae folyamatosan meg akar akadályozni, de muszáj cselekednem, mert ha rajta múlna, egész éjjel hyung dörömbölését hallgathatnánk. Amikor kinyitom az ajtót, Yongguk egy kézzel kirántja rajta az öccsét, amíg a másik kezével becsapja a nyílászárót, hogy e képpen válasszon el minket egymástól. Hirtelen el fog a szomorúság, amikor arra gondolok, hogy ezt az ajtót bármikor kitárhatom, ha látni szeretném Youngjae-t, nem ez a valódi akadály, ami közénk ékelődik.

– Szeretlek, Dae! Nagyon… őrülten… örökkön-örökké! – kiáltja Jae az előtérből. Hallom, hogy hyung a zuhany alá cipeli, azzal a címszóval, hogy két legyet üt egy csapásra, mert egyrészt megfürdeti végre a tesóját, másrészt azt reméli, hogy a hideg víz majd észhez téríti egy kicsit. Mosolyogva hallgatom a civakodásukat, amivel félő, hogy felverik a szomszédokat, amit tetéz Jae óbégatása, amikor a bátyja megnyitja a csapot. Vajon, ha megkérdezném hyungtól, hogy megmoshatom-e a barátom hátát, megengedné? Na jó, ez még költői kérdésnek is rossz volt. Nekem sem ártana lehűtenem magam valamivel, mert a kialvatlanság felszínre hozza az elviselhetetlen énemet. Ha nem pihenek eleget, holnap zombiként fogok egyik óráról a másikra támolyogni, és a legkedvesebb ismerőseimnek is leharapom majd a fejét a nyűgösségből kifolyólag.

A percek ismét nagyon lassan telnek. Eszembe jut egy zseniális ötlet, ami nem is értem, miért nem ugrott be előbb. Csak annyit kell tennem, hogy beütöm az órába a reggeli időpontját, és egy szempillantás alatt magam mögé utasíthatom ezt a nyögvenyelősen haladó éjszakát. Igen, ez egy szuper terv lenne, ha le tudnék nyomni huszonnégy vagy több órát alvás nélkül, de mint mondtam, álmosan rosszabb vagyok egy beszívott kecskénél, úgyhogy járhatóbb útra kell lépnem, ami az éjszaka közepén Youngjae szobájába vezet. Képtelen vagyok tovább az ágyamban szenvedni, és biztos vagyok benne, hogy ha magamhoz ölelhetem, azon nyomban mély álomba fogok merülni. Vagy nem… Lehet, hogy végigcsókolózzuk az éjjel fennmaradó részét, de annál bármi jobb, hogy egyedül gyötrődöm a plafont bámulva.

Lábujjhegyen osonok ki az ajtómon, aztán be Youngjae-én, nehogy felébresszem hyungot, mert akkor se ölelkezve alvás, se csókcsata nem lesz. Remélem, Jae nem hagyta szanaszét a cuccait szokásához híven, mert nem akarok hasra esni az ágya felé menet. Úgy botorkálok a sötétben, mint egy részegember, és amikor megpróbálom kitapogatni, hogy merre járok, szerencsésen felborítok egy éjjeliszekrényre helyezett poharat. Hála az égnek nem volt benne semmi, ami kiömölhetett volna, de kis zajt sikerül csapnom vele. Megszaporázom a lépteimet, hogy legalább egy puszira fussa, mielőtt hyung értem jön, hogy a hajamnál fogva cipeljen vissza a szobámba. Lelkesen az ágyra huppanok, miután megtalálom a szélét, és hevesen a pasim testét kezdem taperolni. Örömmel telve végigfuttatom az ujjaim fedetlen oldalán, mire összerezzen, pedig azt reméltem, hogy magára fog rántani, amint észleli a jelenlétemet. Valami nem stimmel… Bár nem sokszor nyílt lehetőségem eddig Jae vonalainak feltérképezésére, egyetlen alkalom elég volt ahhoz, hogy a mellkasának minden részletét az eszembe véssem. Tuti, hogy nem volt seb a vállán, az illata meg olyan, mint… Yongguk hyungé?!

– Daehyun-ah, annyira megszédített a boldogság, hogy összekeverted az irányokat? Mondd, hogy erről van szó, és nem arról, hogy szerelmet akarsz nekem vallani. Felőlem összejöhetünk, de akkor maximum a holnap reggelt élhetjük meg. Az nem kérdés, hogy Youngjae kinyír minket, de arra fogadhatunk, hogy melyikünkkel kezdi. – Komolyan ennyire béna vagyok, hogy a tőlem jobbra lévő szobába tértem be a bal helyett? Szentséges Isten! Fogdostam hyungot, aki ráadásul félmeztelenül van, vagy ami még rosszabb, tök pucér! Amikor megszólalt, akkorát ugrottam, hogy pár méterrel arrébb kötöttem ki, így most a földön kuporogva, kezemet tördelve próbálok kinyögni valami bocsánatkérés féleséget. – Jól van. Átmehetsz hozzá, de el ne áruld neki, hogy én adtam rá engedélyt, mert akkor veszítenék a tekintélyemből. Nem mintha annyira tisztelne… – nevet fel kurtán. – Figyelj csak! Ha már itt vagy, nem akarsz adni egy puszikát? Ez lehetne a mi kis titkunk.

Fejvesztve menekülök hyung elől, akinek a hahotázását még akkor is hallom, amikor már a saját szobám rejtekén gubbasztok. Elment a kedvem attól, hogy meglátogassam Jae-t, sőt, teljesen összezavarodtam, ami ijesztően kétségbeesetté tesz. Nem értem, mi ütött belém, de hirtelen mindenből elegem lesz, és csupán annyit szeretnék, hogy ennek az egésznek most rögtön legyen vége. Nem akarok boldog lenni annak tudatában, hogy nemsokára életem végéig tartó bánat fog gyötörni. Nem akarom ezt a csodálatos érzést, ha nem maradhatok együtt azzal, aki megteremtette ezt a csodát.

Gondolkodás nélkül rántom ki a fiókot, amibe az órát dugtam, és őrült módjára ütöm be a saját időm és helyem adatait. Egy perccel sem vagyok hajlandó tovább itt tartózkodni, túl sok nekem az az érzelmi áradat, amit a Youngjae-vel közös pillanataink okoztak. Eddig is tisztában voltam azzal, hogy teljes szívemmel és lelkemmel szeretem őt, de ma este rémisztően közel kerültünk egymáshoz, melynek következtében szinte már lélegezni sem tudok. Most érkeztem el arra a pontra, hogy meg kell szabadulnom attól a mázsás tehertől, ami a vállamat nyomja, máskülönben összeroppanok alatta.

2012. június

Muszáj felülkerekednem a szokásos rosszulléten, miután felbukkanok az árvaház előtt, nehogy Zelo kiszagolja, mire készülök, mert biztosra veszem, hogy megakadályozna benne. Nagy nehezen elvonszolom magam Hwang irodájáig, ahol ég a villany, ami jó jelnek számít. Kopogás nélkül esek be az ajtón, és a gazember lába előtt landolok, aki homlokráncolva néz le rám. Nem fogom feladni az ellene irányuló harcot, de valamiért azt vettem a fejembe, hogy ő megoldhatja a problémámat, ezért kerestem fel.

– Kérem… Tudom, hogy haragszik rám, amiért eltűntem, de segítenie kell nekem… Maga annyi kísérletet hajtott már végre, mondja, hogy tud adni nekem egy szert, ami kitörli az emlékezetemből őt… Vagy valami olyat, ami érzelemmentessé tesz, amitől immunis leszek a szerelemre. Tépje ki a szívemből ezt a fájdalmat, mert beleőrülök!

– Természetesen tudok segíteni rajtad. Hogy utasíthatnám vissza a kedvenc gyermekem kérését? Menj a laborba, és pillanatokon belül megszűntetem ezt a kínt… – Kitámolygok az irodából, és megcélzom a fent említett helyiséget. Szerencsére nincs túl messze, így néhány keserves méter után elérek a bejárathoz. Mielőtt azonban átléphetném a labor küszöbét, hátulról valaki megragadja a karom, és durván maga felé fordít.

–  Mi a francot csinálsz itt, hyung? – förmed rám Zelo halálra vált arckifejezéssel.

– Hwang megígérte, hogy ad egy szert, aminek köszönhetően elmúlik a Youngjae iránt érzett szerelmem… Azt mondta, képes megszüntetni ezt a fájdalmat! – kiáltom hisztérikusan, és megpróbálom lerázni magamról a kezét.

– Te normális vagy? Mégis mit képzeltél, hogy van egy polca, ahol mindenféle bajok elmulasztására sorakoznak különböző üvegcsék? Az egyik kitörli az emlékeidet, a másiktól halhatatlanná válsz, a harmadiktól képes leszel repülni… Tudod, hogy akar véget vetni a szenvedésednek? Egy lövéssel a szíved közepébe! Hallottam, amikor néhány napja elmesélte a feleségének, hogy találkozott veled 93-ban. Az egy dolog, hogy abban az évben még nem ismert téged, de most tisztán emlékszik arra, hogy beszélgettetek. Rájött, miben mesterkedsz, ezért vadászik rád, érted? Eddig csak vissza akarta szerezni a kedvenc teremtményét, de már a véredre szomjazik, mivel veszélyezteted az életét. Ne legyél hülye, hyung! Azonnal visszaküldelek oda, ahonnan jöttél. – Zelo az élettelenül lógó karom után nyúl, mivel realizálja, hogy én ebben az állapotban nem tudnám használni a végtagjaimat. Logikus, amit mond, fogalmam sincs arról, hogy feltételezhettem azt, hogy Hwang bármi más felett uralkodhat az időben való utazgatáson kívül. Olyan szinten elhatalmasodott rajtam a pánik, hogy elfelejtettem ésszerűen gondolkodni, melynek következtében önként sétáltam be a vadász puskája elé.

– Nem akarok visszamenni oda! Egy másik időpontot üss be, kérlek! – Zelo szólásra nyitja a száját, hogy védőbeszédet tartson a szerelem javára, de nincs sok időnk, hiszen Hwang bármelyik pillanatban megjelenhet, ezért engedelmeskedve nekem egy olyan évre esik a választása, amiben eddig még egyszer sem jártam.

1994. július

Kimondhatatlanul nagy fájdalom hasít a fejembe, amikor földet érek valahol. Csukott szemmel mély lélegzeteket veszek, de ettől nem leszek jobban. Innom kellett volna a löttyből, de hát nem volt lehetőségem rá. Így aztán ki tudja, meddig fogok szenvedni. Minden alkalommal ittam a folyadékból hazatérés után, úgyhogy nincsenek tapasztalataim arra nézve, hogy miként lehet anélkül átvészelni ezt az időszakot. És vajon hol lehetek? Mi van, ha a szavanna közepére kerültem, és mindjárt kettétép egy oroszlán? Vagy valami háborús övezetbe, ahol más fogja kioltani az életemet Hwang helyett?

– Mikor fogsz beletörődni abba, hogy nem jön vissza? – Megnyugtató, hogy Yongguk hyung hangját képzelem el felcsendülni, bár a belőle áradó keserűség nem tetszik. Sokkal jobban szeretem, amikor kinevet minket, vagy a rovásunkra szórakozik, miért nem vagyok képes egy ilyen momentumot hallucinálni?

– Soha nem fogok beletörődni, mert tudom, hogy visszajön hozzám. – Youngjae kezdetben megtört, majd elcsukló hangja kijózanít. A rohadt életbe! Meg fogom ölni Zelo-t, ha egyszer a kezem közé kerül. Tény, hogy 1993 helyett 94-be küldött, de a helyszínt nem programozta át, így Jae-ék garázsában fekszem éppen. Ők nem láthatnak engem, mert szerencsére a felhalmozott lomok takarásában vagyok, de nekem kitűnő rálátásom nyílik a kertben beszélgető testvérpárra. A szerelmem egy kemping széken ücsörög, arcát a tenyerébe temetve, míg hyung szemöldökét összevonva a szék támlájára támaszkodva áll mögötte. Látszik rajta, hogy legszívesebben egy mozdulattal felborítaná az öccsét, hátha annak hatására észhez térne, de inkább visszafogja magát. Valamikor július táján járhatunk, mivel nagyon szép idő van, mi több, én konkrétan majd’ megsülök a dzsekimben, de bárcsak ez lenne a legnagyobb problémám.

– Szóval ez az életcélod? Naphosszat a házban rohadsz arra várva, hogy hátha egyszer Daehyun visszatér hozzád? Nem jársz el szórakozni, nem keresel munkát, bár ne feledkezzünk meg arról, hogy még le sem érettségiztél, mert pont abban a periódusban kellett annak a baromnak lelépnie!

–  Ne beszélj így róla, hiszen te is szeretted.

–  De én már nem tudok egy olyan valakit szeretni, aki tönkretette az öcsém életét.

– Én… nem tudom, mi tévő legyek, hyung! Mi van, ha pont akkor jön vissza, amikor nem vagyok itthon, és ezért továbbáll? Ez a ház magához láncol, mert itt láttam őt utoljára, és tudom, hogy itt fogom őt újra látni. Olyan vagyok Dae nélkül, mint egy üres koporsó, amiből hiányzik a hulla, érted? Felesleges a létezésem, ha ő nincs mellettem.

– Ez aztán a hasonlat, öcskös! Nem hiába vesztettél tavaly azon a költészeti versenyen. – Yongguk szeretetteljesen megveregeti a testvére vállát, aztán magára hagyva őt, visszaballag a házba. Amikor Youngjae egyedül marad, útnak engedi a szemében gyülekező könnyeket, melyeken megcsillan a nap fénye, miközben végigcsorognak az arcán. Egyfolytában ugyanazt a pár szót ismételgeti, amit a motyogása miatt nem hallok, de olyasmit olvasok le a szájáról, hogy „gyere vissza hozzám”. Zelo direkt nem programozta át a helyszín koordinátáit. Nem véletlenül vagy idő hiányában hagyta így, az volt a célja, hogy szembesüljek azzal, mi történne, ha többé nem mennék vissza Youngjae-hez. De miért zilálja még szilánkosabbra a szívem, amikor már amúgy is össze van törve? Oké, tegyük fel, hogy visszamegyek 93-ba, és a fennmaradó három hónapot a kedvesemmel töltöm, de tök mindegy, hogy most hagyom el vagy nyáron, a végeredmény ugyanez lesz. Még jó, hogy totál ki vagyok ütve, mert különben nem tudnám megfékezni magam, és odamennék Youngjae-hez, hogy szárazra csókoljam az arcát.

Beesteledik, mire csalódottan a házba kullog, én pedig felbátorodva kinyitom Amanda ajtaját, és előveszek egy tollat meg egy papírt a kesztyűtartóból. Írok egy levelet, ami csupa összefüggéstelen gondolatból áll, ráadásul úgy remeg a kezem, hogy a lefirkantott jelek össze-vissza dülöngélnek, mintha berúgtak volna. A soraimban Youngjae tudtára adom, hogy mindennek ellenére szeretem őt, és hogy az egyetlen vágyam az, hogy boldognak lássam. Belehalok, amikor lekörmölöm, hogy ne várjon rám tovább, mert nem térhetek vissza hozzá, de muszáj megtennem, annak érdekében, hogy továbblépjen. Nem pazarolhatja arra a fiatalságát, hogy feleslegesen reménykedik. Tanulnia kell, dolgoznia, és bizonyos idő elteltével szerelembe esnie…

Miután az ülésre ejtem a levelet, bepötyögöm az órába az 1993-as évet, és a helyszínen én sem változtatok. Nem hagyhatom magára Youngjae-t, hogy legalább a középiskolai tanulmányait végezze el, meg hát belepusztulok a hiányába, úgyhogy ki fogom használni az utolsó másodpercet is, amit együtt tölthetünk. Ezenkívül eddig még csak ő mondta ki hangosan, hogy mit érez irántam, amit sürgősen be kell pótolnom.

Mielőtt megnyomnám az „OK” gombot, zajra leszek figyelmes, ami kizökkent a művelet végrehajtásából. Oldalra sandítva látom, hogy Bora érkezett meg egy fiúval az oldalán és egy babával a kezében. A fiú a kocsinál marad, miután megcsókolja őt, Bora pedig megcélozza a bejárati ajtót, ami anélkül tárul ki, hogy bekopogna rajta. Újra feltűnik Youngjae a látóteremben, aki sugárzó mosollyal nyúl a ficánkoló gyerekért. Amint a pici észleli Jae jelenlétét, rögvest izgalomba jön, és addig nem nyugszik meg, amíg a karjába nem kerül.

Uramisten, ez azt jelenti, hogy… Azt jelenti, hogy sikerülni fog megmentenem Bora életét, aki ráadásul egy éven belül talál magának egy szerető párt, és nevelőapát a gyermeke mellé. De akkor hogy lehetséges az, hogy amikor előbb 2012-ben jártam, ott minden a régi volt? Ha meg fogom változtatni az eseményeket a múltban, a jövőnek automatikusan vele kéne változnia, de az árvaház meg Zelo még mindig ugyanolyan, mint azelőtt… Ennek utána kell járnom, de most kénytelen vagyok beleveszni a Youngjae és kicsi Dae nyújtotta látványba, annyira édesek együtt.

– Tudom, hogy amikor a kisfiammal vagy, jól érzed magad, de én azt szeretném, ha mindig boldog lennél. Próbáld meg elfelejteni Daehyunt…

– Daehyun nem azért ment el, mert nem szeretett, más oka volt rá, ezért bízom abban, hogy ha megoldja, visszajön hozzám. És mivel nagyon szeret engem, előbb-utóbb meg fogja oldani, ez csak idő kérdése, érted? Menj, és élvezd ki a szabad estét a férjeddel, én meg hadd élvezzem a kincsem társaságát. – Szóval Bora és az autónál várakozó srác között olyan komolyra fordultak a dolgok, hogy már össze is házasodtak? Ez csodálatos! Végre valami jó hír! A lány megpuszilja a fia feje búbját, és szomorú mosolyt villant a barátjára, mintha nem hinne abban, hogy valaha viszontlátnak engem. A kicsi nem sír, amikor a mamája távozik, vidáman gügyög Youngjae kezében, aki csak arra az időre rakja le, amíg kihoz egy tepsit a konyhából. Hyung abajgatja a picit, mialatt Youngjae előpakolja a kerti piknikhez szükséges kellékeket, de a baba ahelyett, hogy Yongguk bohóckodására figyelne, végig megbűvölten Jae bácsi mozdulatait lesi.

– Kicsit későn tanultam meg ennek a sütinek az elkészítését. Ha előbb meg tudtam volna csinálni, magamhoz köthettem volna vele az én Daehyunomat, ahogy a mama tette a papával – magyarázza Youngjae a pokrócon heverészve a csöppségnek. Kicsi Dae az evés helyett inkább azzal van elfoglalva, hogy minél jobban összekenje csokival Jae bácsi arcát, aki cseppet sem bánva ezt, nagyokat nevet. Órákon át láttam búskomoran üldögélni őt, de a pici mellett olyan ragyogó a mosolya, mint amikor velem volt. Annyira szeretetteljesen néz gyermeki énemre, ahogy egyedül rám nézett azelőtt, ami könnyeket csal a szemembe. És a babán is látszik, hogy Jae-hez húz a szíve. Nem azt mondom, hogy egy évesen szerelmes lett belé, de tudat alatt az ő társaságát keresi, nem szaladgál körbe-körbe a kertben, mint a vele egykorúak, inkább egyfolytában Youngjae közelében van.

A sütizés után néhány percre eltűnnek, gondolom, Jae megmosakszik, és a kicsi pofiját is megtisztítja. Azért fohászkodom, hogy ne kezdjenek el mesét nézni, mert akkor nem láthatnám többé őket, és szerencsére az imáim meghallgattatnak, amikor kisvártatva egy kirakóval térnek vissza. Kicsi Dae nem hazudtolja meg önmagát, amikor az elé helyezett kockákból kirak egy nyuszi fülű, madártestű, patás valamit, és látszólag nagyon meg van elégedve a művével, mert vidáman tapsikol. Ahelyett, hogy Youngjae felelősségteljes felnőtt módjára elmagyarázná a kicsinek, hogy ilyen állat nem létezik, és megmutatná neki, hogy kell helyesen egymás mellé tenni a kockákat, ő is létrehoz egy hasonlóan fura kinézetű lényt.

– Bárcsak ismerhetted volna azt, akiről a nevedet kaptad! Ha most itt lenne, ketten játszanánk veled… – Kicsi Dae úgy dönt, elege van a kirakózásból, és hajigálni kezdi a kockákat. Az agymenésének célpontja Jae bácsi, aki felemelt kezekkel próbálja kivédeni a támadást, de egyébként nem zavarja különösebben a rá záporozó kocka áradat. – Ne legyél már ilyen féltékeny! – hahotázik, és megpróbálja felvenni a babát, aki a játék utolsó darabját a homlokához vágja. Youngjae felszisszenve kap a fájó ponthoz, amit a kicsi megszeppenve néz végig. Annyi esze már van, hogy tudja, rosszat csinált, ezért félénken odasomfordál Jae bácsihoz, hogy nyomhasson egy nyálas puszit a sebre. Youngjae szeme elfelhősödik, de szerintem nem a homlokára mért ütés miatt, a szívében tátongó űr festhet könnycseppeket az arcára. A baba vonásai még kétségbeesettebbé válnak. Megijed attól, hogy olyasminek lesz a szemtanúja, amit eddig Youngjae magába fojtott, amikor együtt voltak. Belecsimpaszkodik a nyakába, a fejét pedig a mellkasába fúrja, hátha ez megvigasztalja szeretett bácsikáját, de Jae teste még nagyobb rázkódásba kezd a kedves gesztus eredményeként.

Nem kell előreutaznom az időben ahhoz, hogy tudjam, mi lesz ennek a vége. Kicsi Dae bálványozni fogja Jae bácsit, és azt kívánja, ne csak két nap menjen érte az iskolába. Ahelyett, hogy az osztályába járó gyerekekkel lógna, inkább Youngjae társaságát fogja keresni, aki örömmel látja vendégül, akárhányszor a házához téved a fiú, hiszen csak akkor képes megfeledkezni arról a mérhetetlen fájdalomról, ami évek óta gyötri, amikor vele van. Kicsi Dae nem arról álmodozik, milyen jó lenne összejönni egy idollal, mert az ő életének egyetlen csillaga Jae bácsi, aki tiltott terület számára ugyebár. A szalagavatóján mégis összeszedi minden bátorságát, és megcsókolja álmai hercegét, csak az a kérdés, hogy a férfi mit lép válaszul. Az a majdnem húsz év korkülönbség végül is semmi, hiszen a szerelemben nem számít a kor, a nem vagy a bőrszín. Az már nagyobb probléma, hogy Daehyun Youngjae legjobb gyerekkori barátjának a fia, de reménykedjünk benne, hogy Bora megértő lesz, hiszen az, akit testvéreként szeret, sok-sok év múlva újra megtalálhatja a boldogságot…

De valami nincs rendben ezzel a feltételezett jövőképpel. 2012-ben ugyanúgy a Hwang által üzemeltetett árvaház tagja vagyok, ráadásul az a szemétláda nem halt meg, hiszen a saját két szememmel láttam, hogy még mindig él és virul. Istenem, add, hogy Zelo kiderítsen valamit ezzel kapcsolatban, mert én egyszerűen nem értem ezt a paradoxont!

Youngjae lefekszik a kertben található hintaágyra, és a mellkasára vonja a babát. Az ágy lomhán ringatózik alattuk, mialatt belefog egy nem szokványos altatódalba; az én zenelejátszómról hallott egyik számot énekli, melynek szövege nekem szól.

A szívet melengető jelenetet nem csak én néztem végig, Yongguk az ablakból figyelte őket, és amikor megbizonyosodik arról, hogy már mindketten alszanak, odamegy hozzájuk, hogy rájuk teríthessen egy meleg takarót. Amint visszavonul a házba, kimerészkedek a rejtekhelyemről, és odasettenkedek az alvó páros mellé. Nem érintem meg Youngjae-t, csak nézem, aztán az összes energiámat mozgósítva azt üzenem neki, hogy minden rendben lesz, és hogy sosem fogok senkit úgy szeretni, mint őt. Jae szemhéja megrándul, mintha álmában megjelennék, hogy a tudtára adjam a gondolataimat. A keze önkénytelenül felemelkedik a pici hátáról, és találkozik az enyémmel. Óvatosan megszorítom, mire ellazulnak az izmai, majd az előzőnél mélyebb álomba merül.

– Szeretlek! – suttogom az éjszakába, mielőtt megnyomnám azt a gombot, amit már két órával ezelőtt meg kellett volna nyomnom.

1993. április

– Úristen, Dae! Azt hittem, itt hagytál… hogy nem foglak újra látni… Ha azért mentél el, mert túl sok volt neked az, amit este csináltunk, esküszöm, soha többé nem érek úgy hozzád, csak kérlek, ne tűnj el még egyszer! – Youngjae fél perccel később rohan ki a házból, miután megérkezem. Ha egy kicsit tovább hezitálok, szemtanúja lett volna a semmiből való felbukkanásomnak. Zokogásban tör ki, amint meglát, bár a szemei már eleve fel voltak dagadva, ami azt jelenti, hogy egy ideje utánam sírdogál. A rosszullét ismét felülkerekedik rajtam, így összeesek a kert közepén, mielőtt Jae elkaphatna. Mellém térdel, és a karjába von, hogy szorosan átölelhessen a nagy ijedelem után, de az arckifejezése megkönnyebbültből riadtra vált. – Te tüzelsz a láztól!

– Ne haragudj! Én csak… ki akartam szellőztetni a fejem. Nem állt szándékomban rád hozni a frászt. Szeretlek… Nagyon, őrülten, örökkön-örökké… Nem lehetek egy üres koporsó, aminek a létezése teljesen felesleges a bele illő hulla nélkül…

– Te most éppen egy hullához hasonlítottál?

– A legédesebb és legszexibb hullához – mosolygok rá bágyadtan. Hevesen megcsókol, ami vélhetőleg hatásosabb minden gyógyszernél, mert rögtön jobban érzem magam, legalábbis ami a lelki világomat illeti, mert fizikailag továbbra is padlón vagyok.

– Hyung! Dae beteg. Itthon maradhatok vele, hogy ápoljam? – kiált oda Youngjae a bátyjának, amikor megjelenik az ablakban.

– Persze, hogy megbetegszik, ha a hideg talajon fetrengtek. Na jó, megengedem, hogy vele legyél, holnap úgysem mentek be az esküvő miatt, egy nappal meg lehet hosszabbítani a „vakációt”. De tényleg gondoskodj róla, és ne olyan ápolót játssz, aki kikezd a betegével.

– Te vagy a legeslegjobb tesó a világon! – lelkendezik Jae, miközben álló helyzetbe segít.

–  Hah, az vagyok, amikor eleget teszek a kéréseidnek.

–  Hát igen. Tegnap nem voltál az, és lehet, hogy holnap sem leszel, úgyhogy élvezd ki ezt a pillanatot. – Yongguk fejcsóválva felkapja a táskáját, de mielőtt munkába indulna, vállon vereget, és jobbulást kíván.

Youngjae lefektet az ágyamra, hogy nyakig bebugyolálhasson. Hideg vizes borogatást helyez a homlokomra, ad lázcsillapítót, amit csak azért veszek be, hogy eltereljem magamról a gyanút. Egyetlen csodaszer segíthetne rajtam, annak híján maximum az idő múlása hozhat rendbe. Teát csinál, ami nagyon finomra sikeredik, ezért kérek még belőle, de az sem a gyógyulásomat szolgálja, csupán ízlik. Ahányszor az ágyamnál terem egy újabb dologgal a kezében, csókot nyom az ajkamra, ami mindenképp felgyorsítja a regenerálódásomat.

– Készítek neked levest! – kiáltja vidáman, miután kifogy a betegség elűző ötletekből.

– Ne!

– Nem bízol a főző tudományomban? Azt hiszed, a kaja borzalmas lesz, a kupi meg nagy, amit majd neked kell eltakarítanod? – Pontosan!

– Nem erről van szó, szívem. Hányinger gyötör, úgyhogy valószínűleg két kanál után viszontlátnád, amit minimum két órán át készítettél volna. Inkább feküdj ide mellém, és ölelj át, ha már mást nem csinálhatunk. – Jae engedelmeskedik a kérésemnek, és bebújik a paplan alá, hogy a teste melegével biztosítsa, hogy tutira ne fázzak. A fejemet a mellkasára hajtom, és élvezem, ahogy az ujjai a tincseim közt kalandoznak. Jó lenne kihasználni a kettesben töltött időt, de tényleg olyan szintű a hányingerem, hogy nem merem megkockáztatni a csókolózást, nehogy már telibe okádjam őt. Mondjuk, az passzolna a stílusunkhoz, és Jae biztos nem venné zokon, inkább jót nevetne rajta, de én nem szándékozom ilyen kiábrándító tevékenységeket művelni. Annak ellenére, hogy minden porcikám sajog, boldog vagyok, amiért együtt lehetünk. Nem fogok elválni tőle, amíg be nem köszönt az a nap, amikor muszáj mennem. Nem hagyom, hogy a félelmem legyőzzön, bátran szembe nézek vele, ahogy gyerekkoromban tettem. Sosem tartottam az utazástól, a rablástól, a lebukástól… Egyetlen egy dologtól rettegek, ami Youngjae elvesztése, de ezzel ráérek akkor foglalkozni, amikor itt lesz az ideje. Mindig azt mondogattam, hogy attól nem fog könnyebben menni a lopás, ha előtte szétstresszelem magam, attól nem leszek se ügyesebb, se bénább, ha napokig azon agonizálok, mi fog történni. Most is ezt kell tennem. Gondtalanul élni addig a pillanatig, amikor majd minden összeomlik…

És hát miért ne lehetnék optimista egyszer az életben? Hófehérke se gondolta volna, hogy feltámadhat a mostohaanyja okozta halálból, aztán megjelent a hercege, és egyetlen csókjától magához tért. Nekem már van hercegem, úgyhogy simán reménykedhetek abban, hogy a szerelmünk ereje elég lesz ahhoz, hogy elbánjunk a számomra kijelölt sorssal. Meg simán lehet, hogy valahol van egy tündérkeresztanyám, aki engem keres, hogy normális kölyköt varázsolhasson belőlem. Végül is, ha képesek vagyunk ugrálni az időben, miért ne létezhetnének varázspálcával hadonászó hölgyek, akiknek az a feladata, hogy a hozzám hasonló szerencsétleneken segítsenek?

– Nos, hogy hasznosan töltsük az időt, matekozzunk egy kicsit! – javaslom Youngjae-nek, aki felháborodva mordul fel a képtelen ötlet hallatán. A barátom minden tantárgyból remekel, de ezen a téren van elmaradása, amit meg szeretnék szüntetni. Muszáj leérettségiznie, még egy plusz rossz nem száradhat a lelkemen. – Egy neked való példával kezdjük, ne aggódj! Számold meg, hogy egy perc alatt mennyit dobban a szívem, azt szorozd meg annyi nappal, ami azóta telt el, hogy megismerkedtünk, majd a kapott számot oszd el kettőnk életkorának összegével, végül az eredményt emeld hatványra.

–  Nem próbálkozhatnék inkább meg a leves főzéssel? – nyafogja reménykedve.

– Mi a baj? Esetleg nem tudod, hogy pontosan melyik napon ismerkedtünk meg? Ha mondasz egy megfelelő eredményt, talán rávehetem a kezem arra, hogy olyasmit csináljon, mint tegnap este… Szerintem az nem fokozná a hányingeremet.

– Gonosz vagy!

– Én azt mondanám, jó motivációs eszközeim vannak. – Youngjae fél óra számolgatás után benyög egy helytelen megoldást, mire én a tarkóm alá csúsztatom mind a két kezem, hogy húzzam. Egy újabb feladatot követel, aztán még egyet, és még egyet… Úgy a tizedik körül feladja a harcot, amit nem bánok, mert olyan fáradtság jött rám, hogy majd’ leragad a szemem. Énekel nekem egy altatót, miután megjegyzi, hogy úgysincs szüksége a matekra, mert belőle bizony előadó művész fog válni, és természetesen, ahogy az életben, a színpadon is én leszek a társa. Így hát arról álmodom, hogy kiderül, hogy hyung egy igazi angyal, aki feltárja előttem a szárnyait, amikor beszámolok neki a történetemről, és csodát tesz, hogy a testvérével maradhassak. Ezek után Youngjae és én nagy csarnokokat töltünk meg, és a turnénkon Zelo a háttér táncosunk. Bora az elsőszámú rajongónk, aki az angyali hyungnak köszönhetően boldogságban nevelgeti a kis Daehyunt, akivel elkísérnek minden koncertünkre minket… Bárcsak sose ébrednék fel!

– A vetkőztetésben jobb vagyok, mint az öltöztetésben – morogja Youngjae, amikor másnap reggel a nyakkendőm megkötésével szenved. A kiadós alvásnak, meg a csodálatos álmoknak hála olyan vagyok, mint akit kicseréltek, így kárörvendve torkollom le a páromat, holott én ugyanolyan csapnivalónak bizonyultam ezen a téren. Nem siettetem, mert tökéletesen lekötöm magam azzal, hogy az öltönyös alakját bámulom, amiben újra beleszerettem. Bár nem hiszem, hogy lenne olyan ruhadarab, ami ne mutatna jól rajta, de ebben az összeállításban kifejezetten bejön. Ő nincs ezen a véleményen az öltözékemet illetően, mert többször megjegyezte, hogy meztelenül sokkal szívesebben látna, főleg amikor percek óta reménytelenül rángatja azt a nyavalyás nyakkendőt.

– És te még külön akartál költözni tőlem, amikor fel sem tudsz öltözni egyedül – dorgálja hyung a tesóját, és arrébb löki, hogy megoldja a problémát. A hajunk sem nyeri el a tetszését, pedig nem kis munkánkba telt belőni, de ő egy mozdulattal tönkreteszi a művünket, és szépen megfésül minket egymás után. Azt mondja, nem buliba megyünk, ezért csinál nekünk egy szolid frizurát, de szerintem csak arról van szó, hogy hiányolja a kicsi Youngjae-t, akit szívesen nevelgetett, és próbált a saját képére formálni. Lehet, hogy titkon alig várja, hogy Bora babája megszülessen, hogy legyen kit megtanítania az élet nagy dolgaira.

Bora kicsit rosszkedvű, amikor beszállunk a kocsijába. Yongguk olyan komolyan vette ezt a szobafogságosdit, hogy még azt sem engedte meg, hogy elmenjek shoppingolni vele, ennek ellenére mesésen áll rajta az a ruha, amit felvett erre a nem kívánatos alkalomra. Azonban nem sokáig tart a melankóliája, ugyanis az én drága pasim, elkezdi felvázolni előtte, hogy mit csináltunk csütörtök este. Én totál kiakadok, amikor felhozza a témát, de egyöntetűen lehurrognak, és felvilágosítanak arról, hogy kiskoruk óta mindenről beszámolnak egymásnak, még annak a néhány kimaradt évnek az eseményeit is egy nap alatt bepótolták. Jae vállat rántva közli, hogy ugyan miért ne mesélhetné el, amikor ő is tudja az összes apró részletet Bora babájának megfogantatásáról, amitől újult erővel tör rám a hányinger. Nem tudom, hogy mi a jobb: azt hallgatni, ahogy Jae az együttlétünket ecseteli anyámnak, vagy az, hogy az anyám együttlétét ecsetelik nekem, de én egyikre sem vagyok kíváncsi, az biztos. Inkább elkobzom az MP3 lejátszómat a barátom zsebéből, hogy maxra állítva a hangerőt, kizárjam a tudatomból a fecsegésüket. Azt viszont látom, hogy rendkívül jól szórakoznak szűzies viselkedésemen, de tegyék csak, ha ez kell ahhoz, hogy Bora vidám legyen.

Úgy érkezünk meg a szertartás helyére, hogy Bora belém karol, Youngjae pedig mögöttünk lépked. Zavar, hogy nem foghatom meg a kezét, bár valószínűleg őt még jobban frusztrálja az ötödik kerék szerep, de hősiesen viseli a helyzetet a legjobb barátja kedvéért. Én kevésbé tudom visszafogni magam, amikor meglátom az önelégülten vigyorgó vőlegényt. Bármit megadnék azért, hogy még egyszer bemoshassak neki, és őszintén szólva a büszkén feszítő nénikémnek sem tudok semmi jót kívánni. A megbocsátás nagy erény, de hogy bocsáthatnánk meg olyanoknak, akiken a megbánás egy apró jele sem látszik? Ha hülyén néz ki, ha nem, rá kell ülnöm a kezeimre, hogy véletlenül előre ne lendüljenek, a lábamat meg képzeletben a padlóhoz szögelem egy kalapács segítségével. Elég durva a kép, ami megjelenik lelki szemeim előtt, de még mindig inkább ezt bámulom, minthogy a kedves párocskát nézzem.

– Tessék, Dae! Neked adom a csokrot, mielőtt a nővérem fejéhez vágnám. Az a ribanc képes volt odahajítani a lábam elé, pedig húsz másik lány ölte egymást azért, hogy ők kaphassák el – nyomja a kezembe Bora a menyasszonyi csokrot a templom előtt.

– És én mégis mit csináljak vele? Amúgy láttam, hogy végig a fotós sráccal szemeztél. Tartsd meg, mert lehet, hogy előbb fogsz férjhez menni, mint gondolnád. – Annyira örültem, amikor elvette a fényképész a kamerát az arca elől, mert kiderült, hogy arról a fiúról van szó, akit 94-ben láttam Bora oldalán. Nem hiába beszéltem rá erre a lagzira, ha itt ismerkedik meg álmai férfijával. Reméltem, hogy lesz valaki, aki előbb-utóbb betöltheti a pótapuka szerepét az életünkben, de megnyugtató, hogy ilyen korán rátalál a szerelem az anyukámra.

– Egyértelmű, hogy nem telik bele sok idő, és ti ketten összeházasodtok. Az én közelembe meg egy pasi se jöjjön rajtatok meg a kisbabámon kívül! – Dehogyisnem! Az a fiú nagyon szimpatikusnak tűnik. Azt akarom, hogy ő legyen az apukám! És lerí Boráról, hogy neki is tetszik, csak fél lépni az előző kudarc miatt, de majd én kezembe veszem az ügyet. Ugyanakkor nem tudom kiverni a fejemből, amit a Youngjae-vel való házasságomról mondott, ezért hirtelen ötlettől vezérelve felhívom Yongguk hyungot, hogy sürgősen pattanjon autóba, és taposson a gázba.

Bora apró fonatokat csinált a hajába, amiknek a végét egy-egy színes gumi fogja össze, melyekből mögé lépve elcsórok kettőt. Jae-nek fogalma sincs arról, hogy miben mesterkedek, mert kellemesen cseverészik a fotóssal, ami azt jelenti, hogy ő is jó fejnek találja. Megkérem őket, hogy menjünk le a közelben fekvő tó partjára, hogy készíthessünk néhány fotót a festői környezet társaságában, de ez persze csak egy mondvacsinált indok. Amikor a fiú megtudja, hogy Bora is velünk tart, habozás nélkül igent mond a kérésemre, pedig elvileg nem hagyhatná el a helyszínt, mert a vacsorán is fényképeznie kéne, ahonnan épp most lépünk le egy szó nélkül.

– Miért kellett idesietnem? – kérdezi hyung gyanakodva, amikor begördül a megadott partszakaszra. Kölcsönkérhette a főnöke autóját, mert Amandával nem ért volna ide ilyen gyorsan, bár azon is csodálkozom, hogy feladva az elveit belement a száguldozásba. – Amikor azt mondtad, életbevágóan fontos, azt hittem, megint elláttad a vőlegény baját, és bevittek az őrsre. Vagy hogy az öcsém nem bírt magával, és mindenki szeme láttára lekapott, ezért kitiltottak titeket az esküvőről, és nincs mivel haza jutnotok…

– Bora összead minket! A fotósunk is megvan, aki egyben az én tanúm, te meg Youngjae-é leszel. – Előveszem a tenyeremben rejtegetett világoskék hajgumikat, és az egyiket felhúzom Jae gyűrűsujjára. Meghatottan pislog, szóhoz sem jut, ami nála piros betűs ünnepnek számít, és mielőtt leutánozná a mozdulataimat, a szájához emeli a kezem, hogy egy puha csókot lehelhessen rá.

– Krm… Azt akarod mondani, hogy azért riasztottál fel a szombat délutáni sziesztámból, hogy asszisztáljak egy bohóckodáshoz, amin Bora papot játszik, pedig egy kicsit sem hasonlít egy csuhásra, és ahol gumikkal helyettesítitek a gyűrűket?

– Hyung… – mondja Youngjae kérlelőn, miközben elmorzsol egy könnycseppet. Yongguk egy szemforgatással válaszol, de nem szól többet, hogy zavartalanul folytatódhasson a ceremónia. Bora elénk lép, és szinte szóról szóra visszaadja azt a szöveget, amit a paptól hallott nemrég. Képtelen vagyok kiigazodni magamon. Tegnapelőtt ki akartam tépni a szívemből a Youngjae iránti érzéseimet, el akartam felejteni az összes közös emlékünket, ma pedig itt állok a kezét szorongatva, örök hűséget fogadva neki. Az „örökké” szó nem ildomos a mi helyzetünkben, de még az „amíg a halál el nem választ” sem, mert én nem lehetek ott Jae mellett öreg napjain, hogy a karjaimban térjen végső nyugovóra. Hiába mondok igent arra, hogy vele leszek jóban, rosszban, egészségben, betegségben, ha a körülmények nem teszik ezt lehetővé. Egy év múlva annyi változás lesz a történetben, hogy amikor nap mint nap utánam fog sóvárogni, nézegetheti az ujján lévő bohókás gyűrűt… Nem! Életem egyik legcsodálatosabb pillanatában nem gondolhatok ilyenekre! Biztos vagyok benne, hogy Yongguk hyung egy angyal, csak még azért nem mutatta meg a szárnyait, mert szeret minket szívatni…

Amikor a fogadalom tétel részhez érkezünk, ráeszmélek, hogy olyannal nem rendelkezünk, hisz azt előre szokás megírni. Kitalálhatnánk egy spontán szöveget, de amikor egymás szemébe nézünk, mindketten arra a véleményre jutunk, hogy nincs szükség az agyon csépelt szavakra ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mit érez a másik. Nem kell hangosan kimondania, hogy szeret, mert a tekintetében végbemenő kavalkád mindent elárul: egyszerre boldog, meghatott, hálás a sorsnak, világgá szeretné kürtölni, hogy milyen szerencsés, kicsit fél, nagyon szerelmes, és ugyanezeket az érzelmeket tükrözi az én pillantásom is.

–  Most pedig megcsókolhatjátok egymást! – jelenti ki Bora, aki szintén a könnyeivel küszködik.

– Csak miután elmentem! – hőbörög hyung, de a lány elkapja a karját, mielőtt megszökhetne. Jae hevesen magához szorít, de a csókunk nem több egy hosszúra nyújtott szájra puszinál, mivel a testvére így sem győzi takargatni a szemét.

– Akkor indulhatunk is a mézes hetekre! – lelkendezik a kedvesem, mire különböző reakciókat kap. Bora természetesen egyetért vele, Yongguk tarkón vágja, én pedig nem tudok mást csinálni a mosolygáson kívül.

– Amint a sulinak vége, rögtön megyünk, jó? – Beletörődve felsóhajt, mialatt végigcsókolja a nyakamtól kezdődő utat a homlokomig, hogy e képpen torolja meg a bátyja tockosát.

– Annak ellenére, hogy nem voltam meghívva a nővéred esküvőjére, Bora, be kell csempésznetek a vacsorára, hogy egyek egy jót, ha már ide lettem rángatva – közli hyung, és lazán elindul az ominózus étterem felé.

– Nyugodtan képviselhetsz minket, mert én elmegyek Jae-vel egy romantikus sétára, Boráról meg csinálhatna pár művészi fotót Shinwoo. – Bízom hyungban, simán ki fogja magyarázni, hogy mit keres hívatlanul a vendégseregben, viszont Bora vonakodva pislog rám, ahelyett, hogy határozottan a fiúhoz lépne. Egy kis noszogatás után azért belemegy a megfelelő hely keresésébe, ami a képek elkészítésére szolgál, sőt, rövid időn belül úgy nevetgél a sráccal, mintha ezer éve ismerné. Épp elkapom a nővére és az újdonsült férj dühös pillantását, akik az étterembe menet őket nézik. Tökéletesebben nem is alakulhatott volna a délután, mert hiába játszottam volna el remekül Bora új pasiját, sokkal hitelesebb az, amilyen rajongással mustrálja őt Shinwoo. Ráadásul elegem volt már a színészkedésből, hiszen nekem is van valakim, akit rajongva mustrálhatok.

Kéz a kézben rójuk a naplementében fürdőző partot Youngjae-vel. Szokatlan, hogy mindketten némaságba burkolózunk, mivel ez egyáltalán nem jellemző ránk, de a mostani meghittséget kár lenne megtörni a bolondozással. Arra meg nincs szükség, hogy állandóan azt ismételgessük, „szeretlek”, mert a gesztusaink többet mondanak minden szónál. Papírok se kellenek, és a gyémántgyűrű sem vonz, ez a megoldás teljesen passzol az imidzsünkhöz. Mi anélkül is összetartozunk, hogy az egyház vagy a társadalom elismerné a kapcsolatunkat. Csak azt szerettem volna, hogy akik fontosak számunkra, részesei legyenek ennek a jelképes házasságnak. Sajnálom, hogy Zelo nem lehetett itt, de megígértem neki, hogy egyszer lesz egy olyan képünk, amin ő is rajta van, és én mindig állom a szavam.

– Nézd, milyen aranyos kacsák! – Na, eddig tartott a meghittség meg a csend, mert Youngjae kiabálva rohan a víz felé, hogy közelebbről szemügyre vehesse a tollas jószágokat. Kis ideig nézem, ahogy gyerek módjára örvendezik egy olyan hétköznapi dolognak, mint egy ostoba madár, aztán követem őt, hogy együtt etethessük meg a követelőző szárnyasokat, mert vele ez a tevékenység is feledhetetlen élményeket okoz.