BaekYeol - Felhők felett |OS|

Lelkesen szállok fel az előttem álló gépre, amin ezúttal sem utasként foglalok helyet. Ha belegondolok, még sosem ültem repülőn azért, hogy eljussak egy általam választott országba. Légiutas-kísérőként ugyanis nem dönthetem el, hol akarok földet érni landolás után, de nem panaszkodom, hiszen rengeteg helyet látogathatok meg úgy, hogy még nekem fizetnek érte. A gépen én szolgálom ki az embereket, de amikor megérkezünk a megadott helyszínre, luxus hotelekben szállásolnak el, melyek kényelmét egyébként nem élvezhetném, mivel megfizethetetlen árban vannak. A munkámnak köszönhetően ideiglenesen hullámlovasnak állhattam Hawaii partjainál, tanulmányozhattam a perui őserdő népes állatvilágát, és megmászhattam az Alpok havas hegyoldalát két út között. Azt nem mondom, hogy akár a síeléshez, akár a szörfözéshez lenne tehetségem, de néhány esés nem tántoríthat el az új dolgok kipróbálásától.

Amint a fedélzetre érek, észrevétlenül körülpillantok, tekintetemmel egy bizonyos személyt keresve. Bingó! Ott ül a szokásos helyén, viszont most először látom társaság nélkül az elmúlt egy év alatt, amióta itt dolgozom. Eddig vagy az apjával érkezett, vagy szebbnél szebb nők vették körül, amiért egyszer sem mertem megszólítani. Nem mintha most megtenném, inkább a kolléganőim gyűrűjébe menekülve állok ellen a kísértésnek. Biztosra veszem, hogy százszor jobban fog örülni annak, ha valamelyik szépség szolgálja ki helyettem. A férfiak amúgy is fel szoktak nevetni, amikor meglátnak a stewardessek között, mert pechemre rajtam kívül egy fiú sem vállalja be ezt a munkát. Legalábbis ennél a társaságnál nem.

Kiskoromban az volt az álmom, hogy sok-sok méterrel a föld felett repülhessek, de a családommal maximum Incheonig jutottam el, mert anya retteg a „szörnyetegektől”, ahogy a repülőket nevezi. Jó fiú módjára elkezdtem az egyetemet, de annyira kellemetlenül éreztem magam a négy fal közé zárva, hogy muszáj volt valami olyan után néznem, amitől nem fuldoklok. Beiratkoztam a légiutas-kísérő képzésre, ami nem volt hosszú, de annál keményebb felkészítést igényelt. Szerencsére jó a nyelvérzékem, japánul, kínaiul, angolul perfektül beszélek, de a spanyol kifejezések is egyre jobban mennek. Nemcsak a kommunikáció fontos ennél a munkánál, toleranciára van szükség az utasokkal szemben, és egy állandó mosollyal az arcunkon kell biztosítanunk a jólétüket. Akárki nem alkalmas a feladat elvégzésére, de én számtalanszor bebizonyítottam, hogy idepasszolok, mert az emberek rendre jobb kedvűek lettek, miután váltottam velük pár szót. Feloldottam a magasság okozta gátlásaikat, a gyerekeket pedig rögtönzött műsorokkal szórakoztattam.

Megszeppenve veszem át a tálcát az egyik lánytól, aki a fülembe súgja, hogy szolgáljam már ki én Mr. Parkot, mert menten bepisil. Annyira remeg a kezem, hogy félő, a nyakába fogom borítani a pezsgőt, ami nem számítana jó kiindulási pontnak. Amikor felfedezem, hogy rám villantja azt az imádnivaló mosolyát, amiből eddig csak a nők kaphattak, megrogy a térdem, de az utolsó pillanatban összeszedem magam. Itt van a vissza nem térő alkalom, most mondhatnék neki valamit, de a gesztusaim miatt már így is ég a fejem, mi lenne akkor, ha kinyitnám a számat? Olyan áthatóan néz, mintha szintén azon törné a fejét, hogy beszélgetést kéne kezdeményeznie velem, de végül megrekedünk azon a szinten, hogy csak bámuljuk egymást.

Park Chanyeol a legmenőbb légitársaság fejének fia, e mellett az a srác, aki miatt más értelmet nyert számomra a repülés. Amióta először megláttam, eltörpült az utazás öröme a boldogság mellett, hogy a közelében lehetek. Sokszor tartózkodunk egy gépen, mert amikor az apja nem ér rá, ő intézi az üzleti ügyeket. Nem tudom, miért gyakorol rám ekkora hatást, hiszen nem is ismerem, ő meg szerintem a létezésemről sem tudott a mai napig, arról nem beszélve, hogy van barátom.

Yifannal másfél éve járunk, bár olyan ritkán látjuk egymást, hogy ez az idő jelentősen kevesebb a valóságban. Soha nem voltam belé szerelmes, még a kezdeti időszakban sem. Tulajdonképpen azért jöttem vele össze, mert el akartam költözni a szüleimtől, lakást viszont tök feleslegesen vettem vagy béreltem volna, mivel alig vagyok otthon. Csúnya dolog, de nála ellakhatok egy kis hancúrozásért cserébe, így kölcsönösen használjuk ki egymást. Szerintem fűvel-fával összefekszik, amíg távol vagyok, és abban a hitben él, hogy én is ezt teszem a fényűző hotelekben. Hát, maximum ha Chanyeol lenne a szobatársam…

– Figyelmet kérek! Egy váratlan meghibásodás miatt sürgősen kényszerleszállást kell végrehajtanom. Ne essenek pánikba, és kövessék a személyzet utasításait! – hallom meg hirtelen a pilóta hangját. Ez remek! Ha azt mondják, ne essek pánikba, ezer százalék, hogy beparázok. Ez duplán gáz az én esetemben, hiszen nekem kéne nyugalomra inteni az utasokat. Eddig nem kerültem ehhez hasonló helyzetbe, és hiába tanultam meg, mit kell ilyenkor tenni, elég nehezemre esik átültetni az elméletet a gyakorlatba.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Volt már pár ilyenben részem, de mint látod, még élek. – Park Chanyeol tényleg hozzám szólt? De miért pont most? Nem elég, hogy a pilóta szavai miatt alig kapok levegőt, a szívem felgyorsulása is gondoskodik arról, hogy az ájulás kerülgessen.

Biztos vagyok benne, hogy mindketten hazudtak, mert a gép sebes tempóban veszi célba az alattunk elterülő szárazföldet. Az egyetlen jó hír az, hogy nem a tengerben fogunk kikötni, de attól még kinyiffanhatunk. Előkapom a telefonom, és írok egy szakító SMS-t Yifannak. Az ilyesmit szemtől szemben illő intézni, de tudatnom kell vele, hogy vége, mielőtt meghalok, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása miattam. Amint befejezem, Chanyeolra sandítok, akit olyan szívesen megcsókolnék a halálunk előtt. Hogy lehet ilyen igazságtalan az élet, hogy akkor vett rólam tudomást, amikor már túl késő? Úgy kell eltávoznom az élők sorából, hogy egyszer sem tarthattam valakit a karjaimban, akibe a hajszálaimtól a kislábujjamig szerelmes lettem volna. Vajon Chanyeol volt már szerelmes? Esetleg ebben a pillanatban is arra gondol, hogy mennyire fog szenvedni nélküle a kedvese?

Amikor felém nyúl, végképp elhagy minden erőm. Simán megkaphatnám a „munka hőse” címet, miután a kezét szorongatva végignézem, ahogy a lányok hideg vérüket megtartva uralják a helyzetet. De ennyi kijár nekem! Minek tüsténkednék, amikor azok az emberek velem együtt fognak másodperceken belül a mélybe zuhanni? Legalább az érintését hadd érezzem, hadd leljen ránk a vég összefűzött ujjakkal, hiszen ha úgy vesszük, ez rohadt romantikus. Rose-nak meg Jacknek sem adatott túl sok idő, de mi megdöntjük a rekordjukat. Miket beszélek? Chanyeol meg én nem vagyunk szerelmesek, és sajnos nem lesz rá lehetőség, hogy kiderüljön, bejönnék-e neki, ha jobban megismerne.

– Velem jössz? – kérdezi Chanyeol egy reménykedő mosoly kíséretében. Oké, nem haltunk meg, viszont hajléktalan lettem, mivel kiadtam Yifan útját. Ez talán egy fokkal jobb a halálnál, de ezzel a problémával később foglalkoznom kell. Végignézek a nyüzsgő emberseregen, akik egymást lökdösve tolonganak nem messze tőlünk, majd a tekintetem Chanyeolra emelem, aki hatalmas nyugalommal várja, hogy döntsek. Bólintok, mert jobb választásnak bizonyul a háborgó tömegnél, és követem, amikor megindul, bár fogalmam sincs, hová. Azt sem értem, miért húzza maga után a bőröndjeit; talán ismer itt valakit, akinél megszállhatunk?

–  Mit csinálsz? – állok meg előtte, amikor ledobja magát egy padra.

–  Elfáradtam, muszáj pihennem egy kicsit. – Hogy fáradhatott el, amikor kábé száz métert tettünk meg? Ezek szerint a testére tapadt póló alatt kirajzolódó izmok nem valódiak, csak odafestette őket. Tétován leülök a pad másik végébe, nehogy elbóduljak az illatától. Eszembe jut, hogy nem szabadott volna letegeznem, de mivel nem tette szóvá, megmaradok ennél a formánál, bár annyira zavarban vagyok, hogy lehet, többé hozzá sem fogok szólni. Ellentétben vele. Rögtön olyan fesztelen csevegésbe kezd, mintha ezer éves cimborák lennénk, és olyan részleteket oszt meg az életéről, amikbe én több hónapos ismertség után avatnám be.

Amikor lassan egy órája be nem áll a szája, feltesz egy kérdést, amit két tömör mondatban válaszolok meg. Egy multimilliomos csemetének a pilótával kéne ordibálnia, amiért hibát vétett, hisztérikusan az apját kéne hívogatnia, hogy megkérje, rúgja ki a férfit, és szabadítsa ki innen, ehelyett engem szédít a meséivel, amiknek véleményem szerint a fele sem igaz. Egyrészt imponáló, hogy nem olyan, amilyennek képzeltem, másrészt egyre jobban idegesít a faggatózásával; miért nem képes felfogni, hogy én nem vagyok olyan közvetlen, mint ő?

– Eltűntek! – kiáltok fel kétségbeesetten, amikor este visszatérünk oda, ahol a többiek gyülekeztek. Egy árva lélek sincs ott, de Chanyeol ezt is csak egy vállrándítással konstatálja.

– Úgy látszik, korábban érkezett a mentőosztag, mint amire számítottam. De ne aggódj, apám értem fog küldetni egy másik gépet, amint megtudja, hogy nem voltam rajta az előzőn. – Méregbe gurulok, mert azért ragadtunk itt, amiért a hülye történeteivel fárasztott. Nem szabadott volna vele tartanom! Mi van, ha a bőröndjeiben különféle fegyverek vannak, és a megfelelő alkalomra várt, hogy végezhessen velem?

Nem törődve a magyarázásával a házak felé indulok, mert eltökélt szándékom, hogy megszállok az egyikben. Nem a Four Seasonsről van szó, de egy éjszakát ki fogok bírni. Amikor a sokadik csengőt nyomom teljes erőmből, kezdek beletörődni abba, hogy ebben a nyomorult faluban nem lakik senki. Nem egy lakatlan szigetre tévedtünk, mégsem nyitnak ajtót, amitől egyre nagyobb düh lesz rajtam úrrá. Chanyeol végig készségesen egy zseblámpával világítja meg nekem az utat, amit legszívesebben kivernék a kezéből, úgy haragszom rá.

– Együnk! – mondja jókedvűen, amikor egy órányi felesleges bolyongás után visszatérünk a padhoz. Konzerveket húz elő az egyik bőröndből, és a kezembe nyom egy szendvicset, de az idegesség miatt nincs étvágyam. Azért nagy nehezen magamba tömök néhány falatot, miközben kérdőn meredek rá. – Mondtam, hogy egyszer-kétszer keveredtem hasonló helyzetbe, és akkor nem volt nálam kaja, szóval most alaposan felkészültem, aminek örülnöd kéne. – Ja, marhára örülök annak, hogy több szúnyogcsípés van rajtam, mint amennyi fog a számban, meg hogy ilyen moslékot kell ennem, meg hogy továbbra sem sikerült megszabadulnom ettől a dumagéptől. Mi tetszett egyáltalán benne? Jól néz ki, de a stílusától a falra tudnék mászni; vagy csak a körülmények miatt vagyok ennyire nyűgös? Ha most a tengerparton ücsörögnék mellette, és egy koktéllal a kezünkben hallgatnánk a levegőben szétáradó zenét, talán máshogy állnék hozzá.

Chanyeol felfedez két függőágyat, ami az egyik ház kertjében lóg a fák ágaira erősítve. Átmászunk a kerítésen, hogy jobb híján azokon hajtsuk álomra a fejünket.

–  Mit művelsz? – vinnyogom két oktávval magasabb hangon, amikor vetkőzni kezd.

– Otthon is bokszerben szoktam aludni, ráadásul dög meleg van. – Még jó, hogy nem meztelenül szokott aludni! Miután lefekszünk, eszébe jut valami, amit feltétlenül közölnie kell velem, de néhány perc elteltével már csak ütemes szuszogását lehet hallani. Fellélegzek a megkönnyebbüléstől, mert komolyan úgy éreztem, hogy a maradék energiámat is elszívja, ha még egy szót szól. Lopva rápillantok, ami hiba volt, mert túlságosan tetszik a látvány, pedig szükségem lenne az alvásra.

A telihold fénye átszűrődik az ágak között, így tökéletes rálátást nyerek összegömbölyödött alakjára, amitől mosolyognom kell. Olyan békésnek tűnik, mintha kivették volna belőle az elemet, ami egész nap hajtotta. Meg kell állapítanom, hogy a gyerekekhez és a háziállatokhoz hasonlóan Chanyeol is alvás közben a legaranyosabb. Nem tudom eldönteni, hogy széles válla, kidolgozott hasfala, izmos combjai, vagy az a terület vonz-e a legjobban, amit ruhával takar, de valószínűleg egy az egyben csábít az egész teste. Görcsösen összeszorítom a szemem, abban a reményben, hogy követem őt az álmok mezejére, de az emlékeimben cikázó képek jó darabig nem hagynak nyugodni.

Másnap reggel zuhogó esőre ébredek. A kevés alvásnak meg a kellemes ébresztőnek köszönhetően a tegnapinál is morcosabb vagyok, ellentétben Chanyeollal. Felettébb bosszantó ez a folytonos jókedv, főleg akkor, ha az én hangulatom valahol a béka segge alatt van. Mivel úgysincs semmi tennivalóm, azt tűzöm ki célomnak, hogy kiderítem, mivel tudnék más érzelmeket kicsalni belőle, de jelenleg nincs ötletem arra, hogyan kezdjek neki.

– Sétáljunk! – mondja lelkesen a reggeli elfogyasztása után. Továbbra sem tartom épelméjűnek, amikor egy szál alsógatyában, mezítláb vág bele az útba a zuhé ellenére. Amikor megfogja a kezem, szeretnék elhúzódni tőle, de olyan jól esik a közelsége, hogy leküzdöm hirtelen támadt ellenszenvemet.

– Ha belegondolok, hogy most a Karib-tenger partján napozhatnék lebarnult, szörföző pasikat bámulva… – kezdek bele a panaszáradatomba, amit nem hagy folytatni a közbeszólásával.

– De hiszen itt áll melletted a legszexibb, minek akarnál olcsó utánzatokat nézegetni?

– Hol? Én rajtad kívül senkit nem látok a közelben – kémlelem a tájat, mintha a fent említett legszexibb példányt keresném. Van önbizalma a srácnak, de bennem kemény dióra lelt. Valóban istenien mutat, de eszem ágában sincs bevallani ezt, mert akkor még nagyobb lenne a szája. Annyira igazságtalan, hogy ő még most is úgy fest, mintha valami divat magazinból lépett volna elő; abba bele se merek gondolni, hogy engem mi fogadna, ha tükörbe néznék.

– Amúgy mi a bajod az esővel? Remélhetőleg hűlni fog a levegő, és a szúnyogok egy részét is elűzi. Inkább hálát kéne adnunk az égnek, amiért megáldott minket vele. – Chanyeol teljesen kiszámíthatatlan, sosem tudhatom, hogy mi lesz a következő lépése. Elengedi a kezemet, és felemelt karokkal az égre néz, hogy egy két perces monológgal, amit hangosan kiabál, nehogy véletlenül ne hallják meg a fentiek, köszönetet mond az esőért. Hajlong egy párat, összeteszi a kezét a szíve előtt, és szertartásszerűen hálálkodik. Mielőtt visszafordulhatnék, hogy magára hagyjam az őrületével, elkapja mindkét csuklómat, hogy olyan pózba állítson, amilyenben ő van. Túl hevesen rántom el magam, melynek következtében meglököm, ő pedig elvesztve az egyensúlyát a sárban végzi. Nem, még akkor sem változik meg az arckifejezése, amikor miattam dagonyázni kényszerül, pedig most aztán tetőtől talpig koszos lett. – Tudom, miért csináltad ezt. Be akartad piszkolni a gatyámat, hogy azt is levegyem magamról. – Feltartott kezekkel elhátrálok tőle, mert egy percig sem kételkedek abban, hogy képes lenne meztelenül flangálni előttem. Nevetve feláll, és ismét átadja magát az esőnek, ami olyan intenzíven hullik alá, hogy a sár nagyját lemossa róla.

– Eljössz velem este egy randira? – kérdezi hátat fordítva nekem, lehunyt szemekkel. Kész szerencse, hogy nem frontálisan tette fel a kérdést, mert nem örülnék, ha szemtanúja lenne ledöbbenésemnek. Tegnap a rengeteg információ közt azt is az orromra kötötte, hogy először egy nála hét évvel idősebb pasival smárolt, aki ráadásul a tanára volt. Már akkor meglepődtem, mert nem feltételeztem róla, hogy meleg, de most szabályosan sokkot kaptam. Miért akarna randizni velem, amikor nem is ismer? Alig szóltam hozzá, amióta együtt vagyunk, és akkor sem voltam túl kedves.

– Hova szeretnél elvinni? Abba az étterembe, ahol jól öltözött szúnyogok a pincérek, és tücskök húzzák a talpalávalót? Esetleg egy olyan moziba, ahol a madár pornón kívül nem tűznek mást a műsorra? Kösz nem!

– Ne csináld már! Döntsük el kő-papír-ollóval! Ha nyerek, randizunk. – Megperdül, hogy szembe kerülhessen velem, és feltartott kézzel várja, hogy rábólintsak zseniális ötletére.

– Az ostoba véletlenre akarod bízni? Akkor nem is szeretnéd annyira – tettetem a csalódottat lebiggyesztett ajakkal. – Van egy javaslatom. Ha három órán keresztül csendben maradsz, azzal bebizonyítod, hogy tényleg komolyak a szándékaid.

Ez a marha elég jól állja a próbát, amit nem vártam volna. Önmagában elég nagy büntetés számára, hogy nem szólalhat meg, de én rendkívül gonosz módon még ráteszek egy-két lapáttal a szenvedésére. Például megcsikizem, meghúzom a haját, cipőstül rálépek a csupasz lábára, annak érdekében, hogy elveszítse az önuralmát, és beszélni kezdjen. Pókerarccal viseli a szívatásomat, de amikor különböző témákról állok neki csacsogni, látom rajta, hogy alig bírja türtőztetni magát, hogy ne fejtse ki a véleményét egy adott dologgal kapcsolatban. Amúgy sem fair a játék, mert nem tudjuk mérni az idő múlását, ugyanis mindkettőnk telefonja lemerült, karórával meg egyikünk sem rendelkezik. Szerintem minimum egy óra telhetett el, amikor feladom, és megmondom neki, hogy nyugodtan beszéljen. Magamnak se vallanám be, de hiányzik a hangja, és az egyoldalú párbeszédek folytatása egyáltalán nem vicces.

– Csinosítsd ki magad, nemsokára érted jövök. – Lefagyva nézem távolodó alakját, aztán kétségbeesve nyüszítek fel. Hogy lehetnék dögös egy ilyen helyen? Egy normális randi előtt az ötödik szerelésben pózolnék a tükörrel szemben, ami nem tetszik, és azon hisztiznék, hogy nincs egy alkalomhoz illő göncöm sem. Az csak műbalhé lenne, mert minden ruhám menő, és bármelyik tökéletesen megfelelne, de most egyik sincs itt, mert én nem hurcoltam magammal a bőröndömet. Két napja nem fürödtem, egy árva szemceruzát sem rejt a zsebem, a hajamhoz inkább hozzá sem érek, mert akkor biztosan elsírnám magam… Az álmaim megtestesítőjével fogok randizni, és olyan leszek, mint egy rakás szerencsétlenség! Emberi körülmények között ez alkalommal nem ötször, hanem legalább nyolcszor öltöznék át, és egy órát áztatnám magam a forró vízben, mielőtt találkoznánk.

Chanyeol mosolyogva (milyen meglepő) jön felém a naplementében, mintha egy mesebeli lovag bőrébe bújt volna. Szerencsére nem az öltönyt vette vissza, de térdig érő kék nadrágjában, és egy árnyalattal világosabb kék pólójában is kiborítóan jól néz ki. Rajtam minden ugyanaz, ami cseppet sem zavarja őt, de nem tudom levetkőzni a kisebbségi komplexusomat.

– Nem vagyok hajlandó még egyszer enni ebből a förtelemből – duzzogok, jó messzire tolva magamtól a konzervet.

– Mi a kedvenc kajád?

– Pizza. – Chanyeol a szemét forgatja válaszomat hallva, mintha a pizzát nem tartaná ételnek.

– Pincér, kérünk egy óriás pizzát jó sok sajttal meg baconnel! – kiált a távolba, végképp bebizonyítva, hogy nem százas. Egy pokrócon ülünk, amit szintén ő hozott magával, és amin átszivárog a víz az egész napos esőzés eredményeként. Gyertyafény helyett a csillagok világítanak, ami elnyerte a tetszésemet, de ez nagyon kevés a sok negatívummal szemben.

– Ennek a pizzának odaégették a szélét, és túl hideg. Nem adunk borravalót, és nem jövünk ide többet, neten meg lehúzzuk a helyet. – Hiába próbáltam fapofát vágni, Chanyeol kicsikar belőlem egy halvány mosolyt. Annyira élethűen adta elő, hogy milyen finom a kaja, hogy a pizza ízét éreztem a számban, mialatt kikanalaztam a konzerv egész tartalmát.

– Baek, véletlenül kiborítottam a popcornt, úgyhogy másikat kell vennünk. – Igen, már a moziban vagyunk, és annyira ellazultam, hogy elkapom a feldobott labdát, amit eddig figyelmen kívül hagytam.

– Inkább nachost vegyünk, azt jobban szeretem. – Chanyeol szemei szebben ragyognak bármelyik drágakőnél, amikor belemegyek a játékba. Olyan beleéléssel adja elő a film részleteit, hogy látom, sőt, átélem a jeleneteket. Nem tudom, a képzelete szüleménye-e a történet, vagy egy klasszikust idéz fel, de nagyon jól szórakozom rajta.

– Nem olyan jó ez a film, legközelebb te választasz. Unalmas. Nem szeretnél olyasmit csinálni, amit a moziban szoktak a párok?

– Tapizni egymást a ruha alatt?

– Én a csókolózásra gondoltam, de semmi esetre sem állnék a vágyaid útjába – nevet fel, melynek köszönhetően pír lepi el az arcom.

Az ölembe ejt egy nyilvánvalóan alkoholt tartalmazó üveget, aminek egy húzásra eltűntetem a felét. Felháborodhatnék, amiért le akar itatni, de muszáj erőt gyűjtenem, mert józanul nem mernék továbblépni.

– Szeretnél mondani valamit? – kérdezi halkan a hátamat simogatva, amikor már úgy szédülök, hogy alig látok.

– Igen. Te nem vagy normális. Utálom ezt a helyet! Zuhanyozni akarok, és nem esővízzel… – Folytatnám a sort, de bennem reked a szó elkomoruló arcát látva. Amikor némán feláll, összefacsarodik a szívem arra a gondolatra, hogy végül mégiscsak sikerült eltűntetnem a mosolyát. Elértem a célom, mégis mindent megtennék azért, hogy visszavarázsoljam a helyére.

Chanyeol a függőágyban fekszik, és úgy tesz, mintha aludna. Alap esetben félnék attól, hogy leszakad a kifeszített vászon, ha ketten vagyunk rajta, de inkább összetörném magam, minthogy szomorkodni hagyjam. Mellé fészkelődve az arcára teszem a kezem, és addig cirógatom, amíg ki nem nyitja a szemét.

– Régóta tetszettél nekem. Az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak…

– Tetszettem, amíg öltönyben meg aktatáskával láttál. Amíg egy jól fésült ficsúr voltam… Az igazi énem viszont idegesít… Az üzleti életben magamra tudok erőltetni egy maszkot, de az nem én vagyok. – Az alsóajkamba kell harapnom, hogy visszatartsam a könnyeimet. Azt hiszi, egy selyemfiú vagyok, aki a gazdag üzletemberekre utazik. Tudnia kell, hogy az volt életem legjobb randija, amikor nem ettem pizzát, és nem néztem filmet, mégis elhittem, hogy azt csinálom. Mert mellette nem létezik fekete és fehér. Rengeteg színt tárt elém, olyanokat is, amiket még sosem láttam, és ez elsőre megrémisztett. De én akarom azokat a színeket. Mindet. És velük együtt őt is.

– Nincs légkondi a szobánkban. Panaszt kéne tennünk a recepción. És ez nekik a nászutas lakosztály? Pereljük le a gatyát róluk, szivi! – Szavaim hallatán kissé felfelé görbül a szája, de amikor közelebb hajolok hozzá, visszahőköl.

– Ne! Csak a pia miatt akarsz megcsókolni…

– Ez a lehetetlen helyzet, amibe csöppentünk, kibillentett a komfort zónámból, kifordított önmagamból, de azt, hogy „nem vagy normális”, pozitív jelzőnek szántam. Melletted egy percig sem lehet unatkozni, még egy olyan helyen sem, ahol rohadtul nincs semmi. – A tegnapelőtti Baekhyun nem dobná le magáról a pólóját, hogy a bőrén érezhesse egy szinte idegen férfi leheletét, de a mai megteszi, és nem bánja meg. Chanyeol mellett más lettem; gátlástalanabb, fesztelenebb, bolondabb, és immár nemcsak ő tetszik, hanem az újjászületett Baekhyun is. Amint megérzi a számat az övén, nem visszakozik tovább, hevesen magához szorít, így megkockáztatjuk, hogy a függőágy tényleg nem fogja kiállni a strapát, aminek alávetjük.

– Büdösek vagyunk, és mocskosak – kuncogok fel két csók közt a hajába túrva.

– És szerelmesek. – Annyira édesen mosolyog, hogy nincs szívem elmondani neki, hogy én nem vagyok olyan biztos ebben. Nagyon jól érzem magam vele, de ez elég ahhoz, hogy ilyen fajsúlyos kijelentéseket tegyünk? Mi van, ha tényleg csak az alkohol vette el az eszem, és a varázs tovaszáll, miután felkel a nap? Ha a napfelkelte ezzel fenyeget, inkább élnék örök sötétségben Chanyeol karjaiban, ő úgyis képes betölteni a fény szerepét az életemben.

A nap száz ágra süt, és én még mindig úszom a boldogságban. Alig aludtunk, de ezúttal nem a bogarak zavartak, egyszerűen nem tudtunk elszakadni egymástól. Képes voltam megfeledkezni arról, hogy mennyire vágyom a tisztaságra és a kényelemre, mert Chanyeolra sokkal jobban vágytam azoknál. Mégis futólépésben közelítem meg a gépet, ami minden bizonnyal a megmentésünkre érkezett, hátrahagyva a srácot, akivel olyan boldog voltam.

– Bárcsak később jöttél volna…

– De három napban egyeztünk meg, főnök… – Hallom a Chanyeol meg a pilóta között folyó társalgást, amit nem tudok értelmezni. Amikor Chan észreveszi, hogy ott állok mögötte, megrémül, de addig nem tágítok, amíg nem ad magyarázatot a hallottakra.

– Te is az első pillanattól tetszettél nekem, bár azt hitted, a létezésedről sem tudok. Nem volt rá alkalmam, hogy a tudtodra adjam, mert folyton a nyakamon lógott valaki. Elhatároztam, hogy ráveszem a pilótát, játssza el, hogy kényszer-leszállásra van szükség, hadd töltsek veled három napot a külvilágtól elzártan. Szerencsére velem tartottál, így ők tovább tudtak menni, anélkül, hogy lebuktam volna.

– Akkor… Nehogy azt mondd nekem, hogy egy egész falut kilakoltattál emiatt!

– Egy öt csillagos hotelben lettek elszállásolva, ahol jakuzzi van a szobájukban. Szerintem vissza se akarnak majd költözni. Mondjuk, én szívesen cserélnék velük.

– Kizárt! Most azonnal indulunk haza!

– Mit szólnál egy utolsó éjszakához?

– Ne reménykedj, nem fogok lefeküdni veled. Maximum a hetedik randi után.

– Mi?! Rendben, azt gyorsan le fogom zavarni. Az első megvolt, aztán lesz egy reggel, és egy este, így a harmadik nap éjszakáján már mindenestül az enyém lehetsz.

–  Ez a három nap a mániád? Miért pont annyit töltöttünk itt?

–  Mert tudtam, hogy ennyi idő elég ahhoz, hogy belém szeress.

– Olyan öntelt vagy! Csak csókolózni és aludni vagyok hajlandó veled, a beszédet mellőzzük. Amúgy, ha meghívtál volna egy normális helyre, igent mondtam volna. Minek kellett ez a felhajtás?

– A normális dolgok unalmasak. És valld be, hogy elképesztően romantikusnak találod a tettemet.

Meghatottan puszilgatom Chanyeolt a magángépen, ahol rajtunk kívül csak a pilóta és egy stewardess kapott helyet. Most először történik meg az, hogy engem szolgálnak ki utazás közben, de ami ennél is fontosabb, hogy a világ legőrültebb pasijának társaságát élvezhetem. Őrülten szexi, őrülten romantikus, és őrült lennék, ha ezt nem ismerném el. Ő az első, akiért feladnám azt az életformát, amit képviselek. Úgy nem lehet fenntartani egy kapcsolatot, ha az egyik fél folyton a levegőben meg tengerentúl van, de érte szívesen váltanék hivatást.

– Ne aggódj, nem kell lemondanod a munkádról. Majd összeegyeztetjük az útjainkat, hiszen én is sokat utazom. És amikor megszállunk azokban a flancos hotelekben… – Még a gondolataimban is képes olvasni, hát nem tökéletes? És ha ilyen szemeket mereszt rám, ha ilyen érzékien búg a fülembe, az a hetes szám, amit a randizásra vezettem be, gyorsan a felére fog csökkenni.

Zavartan sütöm le a tekintetemet, amikor a repülőnk földet ér. A kis faluban megszerzett magabiztosságom semmivé foszlik a nagyvárosban, ezért furcsa módon visszavágyom arra a helyre, ahonnan annyira el akartam jönni. Talán Chanyeol is azért szeretett volna tovább maradni, mert attól félt, hogy az ott keletkezett burkot elhagyva minden megváltozik.

– Van szükséged segítségre ahhoz, hogy hazacipeld a bőröndjeidet? – kérdezem remegő hangon, a földet pásztázva. Chanyeol bőröndjei tök üresek egy-két ruhát leszámítva, úgyhogy alig van súlyuk, ráadásul nem buszon kell hazáig zötykölődnie, mert az álom autója előtt állunk.

– Mindenképp – vigyorog rám, és szélesre tárja előttem a kocsi ajtaját.

Chanyeol lakása ugyanolyan lenyűgöző, mint az autója, bár nem láttam belőle sokat, mert rögtön megcéloztam a fürdőt. Amíg ő tartózkodik bent, le akarok lépni, mivel nem áll szándékomban kihasználni a jóindulatát.

– Chan, miért zártad be az ajtót? – kiabálok a kilincset rángatva.

– Mert tudtam, hogy meg akarsz majd szökni, amíg fürdök. Viszont van egy rossz hírem. Elvesztettem a kulcsot. Komolyan, nem találom sehol! – jelenik meg egy szál törölközővel a derekán. Elkezdhetném keresni a kulcsot, mert nem dughatta olyan helyre, ahol ne bukkannék rá, de az új Baekhyun inkább odasétál Chanyeolhoz, hogy a csókjának köszönhetően visszaköltözzön belé a határozottság. Ami tegnap még kérdés volt, ma megkérdőjelezhetetlen felkiáltás, amit világgá szeretnék kürtölni: SZERELMES VAGYOK PARK CHANYEOLBA! Vele minden pillanatban a felhők felett érzem magam, mert csupán a mosolyával képes az egekig repíteni. Nem fogom kihasználni, ha itt maradok, hiszen szeretem őt, szóval nem hasonlíthatom az előző kapcsolatomhoz. Visszaköltözhetnék a szülői házba, esetleg birtokba vehetném Chan hatalmas franciaágyának bal oldalát, és igazán buta döntés lenne részemről, ha nem az utóbbi opciót választanám.

– Könnyűvérűnek tartanál, ha az első randi után megadnám magam?

– Nem. A világ második legszerelmesebb emberének tartanálak.

– Miért, ki az első?

– Hát én.