SeJin - The Greatest Story Never Told |OS|

– Hogy a jó életbe csinálhattál ilyet? Normális vagy? Oké, ez költői kérdés volt. De azt feltételeztem, annyi eszed azért van, hogy ne verd be totál nyilvánosan egy rajongó pasijának a képét… – háborog Jinseok a kórházi ágyam mellett járkálva. Látszik rajta, hogy nagyon felhúzta magát, mert a többiekkel ellentétben nem veszi birtokba a látogatók számára idehelyezett széket, pedig elég fáradtnak tűnik. Komolyan mondom, megrémülök haragos tekintetétől, mert amióta ismerem, csak kétszer láttam így felpaprikázva. Ez az egyik alkalom, a másik pedig akkor volt, amikor értesült az öccse igazgatói intőjéről. Emlékszem, Hongseokie egyenesen a dormba jött a tanítás után a testvére parancsára, és csak késő este mehetett haza, mert Jinnie túlságosan belelendült a kioktatásába, amit olyan hangosan vágott a fejéhez, hogy zengett a ház. Valószínűleg most velem is így kiabálna, ha nem lenne tekintettel az orvosokra, és a többi betegre, akik az épületben fekszenek.

– Ha te sem azért jöttél, hogy megérdeklődd, hogy érzem magam, leléphetsz. Gunwoo hyung fél órás kiselőadást tartott nekem az illemszabályokról, Insoo hyung lelkiismeret-furdalást generált bennem, JunQ meg felolvasta a cikk alá érkező kommenteket, amik nem voltak éppen kedvesek. Nem beszélve a menedzserek fejmosásáról, és a családom aggodalmas hívogatásáról, szóval elegem van! – Jinnie az ajtó felé veszi az irányt, ami kicsit elszomorít. Ilyen könnyen feladta? Azt reméltem, hogy legalább ő mellém fog állni, de amint kilép a kórteremből, szertefoszlik a belé vetett reményem. Nem elég, hogy egy helyben kell feküdnöm, aminél jobban semmit nem utálok, még egyedül is vagyok. De inkább töltöm magányosan az órákat, minthogy azt hallgassam, hogyan csesztem el a tegnap estét.

Insoo szóló koncertjén voltunk, amikor olyat tettem, amit talán sosem fognak nekem megbocsátani, de bátran mondhatom, hogy nem bántam meg, és újra megtenném, ha szembe jönne velem az a bunkó, aki Jinnie-t szapulta nyomdafestéket nem tűrő módon. Tulajdonképpen minden tagunkat leoltotta a rákba, amit egyre idegesebben hallgattam. Nem moccantam meg, amikor a többieket ócsárolta, az meg végképp hidegen hagyott, amiket rólam fröcsögött, de amint Jinnie-t illette bántó szavakkal, a kezem magától emelkedett fel a testem mellől. Próbáltam kordában tartani, de annak a baromnak nem volt elég a szidalmazás, meglökte a maknae-nkat, amitől végleg elszakadt az a bizonyos cérna, és az öklöm gondolkodás nélkül vágódott az arcába.

A fickó felhúzta magát nem várt reakciómon, és kirángatott a csarnok elé, hogy férfiak módjára intézzük el egymást, és én voltam annyira hülye, hogy nem hagytam faképnél, hanem engedtem, hogy istenesen nekem essen. Gyerekkoromban elég gyakran kerültem verekedésbe, de az már annyira régen volt, hogy teljesen kijöttem a gyakorlatból. Nem kíméltem, de ahhoz ügyetlen voltam, hogy egyszerre védekezzek, és ütlegeljem őt, ezért én is kaptam rendesen. Abban a pillanatban teljesen elfelejtettem azt, hogy ki vagyok, és hogy tilos lenne ilyesmit művelnem, mert ezzel nemcsak magamra, hanem az egész MYNAME-re rossz fényt fogok vetni. Persze akadt minimum egy ember, akinek a telefonja felvételre kész állapotban állt, és csak arra várt, hogy megörökíthessen valami izgit, ami sajnos ki is került a világhálóra. Hwanhee hyung negyed óra leforgása alatt elérte, hogy töröljék, de annyi idő is elég volt ahhoz, hogy sokak emlékezetébe bevésődjön a tettem. A MYgirlök egyöntetűen engem támogatnak, főleg miután este a kórházból feltöltöttem egy bocsánatkérő / magyarázkodó videót, amivel megpróbáltam tisztára mosni a nevem.

– Hoztam neked egy rakás fagyit, ettől majd jobban leszel. Most elmegyek próbálni, de amint végzünk, visszajövök – közli Jinnie tárgyilagosan, miközben lehelyez az ágyam melletti szekrénykére egy jégkrémes dobozt. Tehát előbb csak azért ment el, hogy hozhasson nekem édességet, ugyanis köztudott, hogy a nagy cukor mennyiség bármikor fel tudja dobni a hangulatomat. Kiskoromban hihetetlenül sokat estem, mivel folyton ugráltam, fára másztam, ha negyed óránál többet ülve töltöttem, a szüleim már azon aggódtak, hogy biztosan megbetegedtem. A beszerzett sérülések persze fájtak, de felfedeztem, hogy ha magamba tömök egy csomó édességet, a fájdalom, mint egy varázsütésre elmúlik. És a csoki meg a fagyi fogyasztás akkor is bevált, amikor szomorú voltam, vagy féltem valamitől. Amikor például nem mertem bevallani a nővéremnek, hogy rájöttem, meleg vagyok, kivégeztem két tábla csokoládét, és három tölcséres fagyit, mire előrukkoltam az igazsággal, aminek az lett a vége, hogy a vécé fölé görnyedve vallottam be neki két öklendezés között, mert rám tört a hányinger a túlzott cukor bevitel miatt.

Amint elpusztítom a jégkrémes doboz tartalmát, kimászom az ágyból, és a falhoz támasztott mankóért nyúlok. Olyan szerencsétlenül jártam tegnap, hogy még a bokám is kiment verekedés közben, ami szörnyen rossz időpontban jött. Egy hónap van a nagy koncertünkig hátra, ezért nem vagyok hajlandó beletörődni abba, hogy amíg a többiek gőzerővel próbálnak, én az ágyat nyomom, úgyhogy kiosonok a folyosóra, hogy keressek egy „bűntársat”. Rövidke itt tartózkodásom alatt sikerült magamba bolondítanom pár nővérkét, az egyik már csak segíteni fog a szökésben.

– Te mi a fenét keresel itt? – esik nekem villámokat szóró tekintettel Jinnie, amint meglát. A többiek nem tudják, hogy kinek intézi dühös szavait, mert háttal állnak, ő volt az egyetlen, aki érzékelte a jelenlétemet, és ezért gyorsan megfordult, hogy odaszaladhasson hozzám. Lenyom az egyik székre, pedig szerintem legszívesebben most rögtön hívna egy mentőt, hogy visszavigyenek a kórházba, de megpróbál uralkodni magán.

– Az orvosok elengedtek, hogy legalább nézhessem a próbát – füllentem vállat rántva.

– Lefordítanám, amit előbb Seyong mondott. Cukiskodott egy kicsit az egyik ápolónőnek, hogy fedezze őt, amíg megszökik a kórházból – tolmácsolja mondanivalómat Insoo cinkos mosollyal az arcán. Oké, oké, kábé hét éve ismerjük egymást, szóval nem meglepő, ha átlátnak a hazugságaimon.

– Annyira nem vagyok elvetemült, hogy beálljak, de ti is tudjátok, hogy szükségetek van a tanácsaimra ahhoz, hogy gördülékenyen menjen a próba. JunQ-ya, ne úgy mozogj, mint egy robot, most nem az a koncepció! Gunwoo hyung, kérlek, ne ess olyan túlzásokba a tánc terén, amilyenekbe éneklés közben szoktál. Insoo hyungot nem kritizálom, mert akármit fog csinálni az elkövetkezendő egy hónapban, úgyis imádni fogják a fanok. – Jinnie, aki időközben visszaállt a helyére, kérdőn néz rám, arra várva, hogy őt is megajándékozom valami csípős megjegyzéssel, de nem tudok semmi rosszat felhozni a lépéseit illetően, ezért csendben nézem végig, ahogy lenyomják a soron lévő koreográfiát. A talpam szó szerint viszket a ritmus hallatán, kész kínzás, hogy pont én nem táncolhatok, amikor az az életem. Így, hogy csak megfigyelő lehetek, észreveszem, hogy Insoo feltűnően sokat hibázik, de nem említem meg neki, mert valószínűleg messze járnak a gondolatai, amiért nem hibáztatom, mert én is hozzá hasonlóan viselkednék a rá váró időszak előtt.

A tekintetemet inkább Jinnie-re függesztem, de az a baj, hogy túl sokáig felejtem rajta. Lehet, hogy fel fog tűnni nekik, hogy egyfolytában őt bámulom, de a tegnapi koncerten történt velem valami, amit még én magam sem értek, és abban reménykedek, hogy ha elég ideig nézem, előbb-utóbb megvilágosodom. Amikor Insoo a Love letter című balladáját énekelte, miért az jelent meg a lelki szemeim előtt, hogy ha írnék egy szerelmes levelet, a „Drága Jinseok” megszólítással kezdődne? Miért nyúltam a keze után a dal közben, amit mellesleg szerintem nem is érzékelt, annyira bele volt merülve hyung előadásába. És miért zakkantam meg, amikor inzultálták? Vajon arra is ilyen indulatosan reagáltam volna, ha mondjuk Gunwoo-t érték volna illetlen szavak?

– Hiányzik az otthonunk! Muszáj ma éjszaka is a kórházban aludnom? – nyafogok Jinnie-nek, amikor újra a kórterembe vonszol. Valamilyen okból kifolyólag nem engedte, hogy a többiek hozzanak vissza, pedig mindannyian felajánlották a segítségüket, de Jinnie makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő kísérjen el. Azt hiszem, bűntudata van. Magát hibáztatja a tettemért, és amiatt, hogy idekerültem, ezért szeretne mellettem maradni. Mégis mi más vezérelné? Senki nem vágyik arra, hogy fertőtlenítőtől illatozó, steril falak között töltse az idejét, amikor egyébként teljesen egészséges, hiszen még a betegek sem szívesen vannak itt.

– Számítottam arra, hogy ezt fogod mondani, ezért bepakoltam néhány dolgot, amitől otthon fogod érezni magad. Tegnap éjjel rögzítettem, ahogy Gunwoo hyung horkol, ami remek altatódalként fog szolgálni. Ezt a levest Insoo hyung csinálta, és szívének minden szeretetét beletette, erre gondolj, amikor megeszed. Nem utolsó sorban elhoztam JunQ büdös zokniját, hogy az illatok terén se legyen panaszod. És itt vagyok én, hogy személyesen képviseljem a hazai hangulatot.

– Kapcsold ki azt a borzalmat! Az egyetlen jó abban, hogy itt kell aludnom, hogy nem hallom a leaderünk horkolását. Azt meg eszem ágában sincs megenni! Elhiszem, hogy Insoo hyung beletette minden szeretetét, csak kár, hogy annak nincs íze. A zoknit meg komolyan képes voltál idehozni? Fúj!

– Á, szóval egyikre sem tartasz igényt. Hát jól van, akkor fogom ezeket, és hazamegyek, mielőtt az én jelenlétemmel is problémád lenne – közli sértődötten, miközben leállítja a telefonjából származó hangokat, és visszarakja a dobozra a tetőt, amit értékelek, mert a kajának maximum egy fokkal jobb az illata a zokninál.

– Ne! Maradj itt! Kérlek… – Talán egy kicsit hevesen csattanok fel, amikor itt akar hagyni, de tényleg szükségem van arra, hogy mellettem legyen, most jobban, mint valaha. Fejcsóválva eltesz minden nem kívánatos dolgot a közelemből, mielőtt mellém helyezkedne az ágyban. Arrébb csusszanok, hogy kényelmesen elférjen, aminek az lesz az eredménye, hogy én majdnem leesek, de valahogy nem zavar az, hogy a bal kezem a semmibe lóg, ha a jobb az ő testéhez simulhat.

Nem beszélgetünk, mert szinte azonnal elnyomja az álom, én viszont nem vagyok olyan szerencsés, hogy ilyen gyorsan bealudjak, pedig a fáradtság engem is rendesen gyötör. De hogy aludhatnék úgy, hogy itt fekszik mellettem az a fiú, akitől érthetetlen módon gyorsabb tempóra kapcsol a szívem? Még jó, hogy nem olyan komolyak a sérüléseim, és nem kötöttek szívmonitorra, mert félő, hogy kiakadna a gép a sebes szívverésemtől, én meg a folyamatos pittyegésétől készülnék ki.

Egy szemhunyást sem vagyok képes aludni egész éjszaka, holott a testem előbb regenerálódna, ha kellőképpen kipihenném magam. De nem hagyhatom ki ezt a vissza nem térő lehetőséget, hiszen ha jobban leszek, úgysem fog mellém kucorodni. Jinnie szeret úgy aludni, ha hozzábújhat valakihez, ezért gyakran mászik be a hyungjai mellé, de az én ágyamban hat év alatt egyszer sem fordult meg. Most is csak a bűntudat meg a sajnálat tartja mellettem, ami egyszerre elszomorít, és egyszerre örülök neki, mert legalább így az oldalamon tudhatom. Elég gáz, hogy olyan mélyre kerültem, hogy boldoggá tesz egy szánalom együttalvás, de van egy olyan érzésem, hogy ennél lejjebb is fogok süllyedni.

Jinnie és én eleinte nem jöttünk ki jól. Szöges ellentétben áll kettőnk személyisége, ezért amíg engem idegesített a visszafogottsága és a félénksége, őt az őrületbe lehetett kergetni a folytonos pörgésemmel meg a be nem álló számmal. A debütálásunk idején sokat sírt a kimerültségtől, illetve a szülei hiánya miatt, és én ahelyett, hogy vigasztalón megfogtam volna a kezét, vagy erőt adó szavakkal bíztattam volna, ostoba módon röhögtem rajta, és gúnyolni kezdtem, ami még több könnyet csalt a szemébe. Megbántam az akkori viselkedésemet, amit iránta tanúsítottam, mert nem tehet arról, hogy nem olyan lazán veszi az élet akadályait, mint én. Szerencsés típusnak mondhatom magam, amiért nagyon ritkán fordul velem elő olyan, hogy a padlóra kerülök, de ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül kell hagynom azokat, akik érzékenyebb lélekkel lettek megáldva.

Érthető módon Jinnie bárki társaságát szívesebben élvezte az enyémnél, ami akkoriban nem rázott meg. Sok baráttal büszkélkedhettem, nem voltam rászorulva arra, hogy mindig a csapatomban lévő srácokkal lógjak, akik az első pillanattól kezdve egymásra hangolódtak. Dacból sem kerestem a társaságukat, mert kívülállóként tekintettem magamra. Abban a hitben éltem, hogy túl sok vagyok nekik, hogy túl fárasztó, amikor én még akkor is fennhangon magyarázok a buszban, amikor ők félholtan igyekeznek túlélni az utat, ezért amíg velük voltam, takarékra állítottam az energiáimat, ami nagy nehezemre esett. Hónapokig nem éreztem azt a boldogságot, ami egy frissen befutott banda tagjának kijárt volna, mert kalitkába zárva tartottam a valódi Seyongot, hogy ne legyen a társai terhére. Emellett akkor tudatosult bennem igazán, hogy ezennel végleg búcsút inthetek a focista karriernek, amire egész kölyökkoromban készültem, és ez szintén lehangolt, mert az egyik álmomat fel kellett adnom a másik miatt.

A színpadon nem tudtam megjátszani magam, ott szabadjára engedtem valódi énemet, hadd tomboljon, és arra lettem figyelmes, hogy a rajongóknak bejön a stílusom. Úgy gondoltam, hogy nekem bőven elég, ha a MYgirlök szeretnek, bár olykor irigykedve néztem, hogy a többiek milyen könnyen megértik egymást. Jó lett volna úgy igazán közéjük tartozni, de túl büszke voltam ahhoz, hogy megkérjem őket az egyik vacsora alkalmával, hogy beszéljük meg a hozzám való viszonyulásukat. Olyanokat képzeltem be, hogy kevesebbet érek náluk, amiért az én gyakornoki periódusom volt a leghosszabb, ami persze butaság, hiszen egyetlen együttes esetén sem lehetett úgy kalkulálni, hogy mindenki egyenlő ideig legyen trainee.

Aztán az egyik este szemtanúja voltam annak, hogy Jinnie milyen keményen próbál, ami megmozdított bennem valamit. Ott maradt a teremben, hogy hosszú órákon át egyedül folytassa a gyakorlást, nem az anyukája után sírt, nem videojátékozott mondván, hogy ő már mindent tud, hanem addig táncolt, amíg szusszal bírta. Ott hagyhattam volna, mert a haverjaimmal megbeszéltem egy találkát, de vele maradtam, és megmutattam neki néhány lépést, amit magától még nem tudott. Amikor végre úgy érezte, hogy meg van elégedve a teljesítményével, lehúztam a padlóra, és a hátunkat a falnak vetve beszélgettünk reggelig.

Másnap megkértem JunQ-t, hogy együtt gyakoroljuk el a rap szövegeket, amit azelőtt mindig egyedül csináltam, és segítettem Insoo-nak a vacsi elkészítésében. Az más lapra tartozik, hogy szokás szerint borzalmasra sikeredett, és mehetett a kukába, mi meg étterembe, de kajacsinálás közben rengeteget nevettünk, aminek köszönhetően egyre több fal dőlt le, melyek addig felesleges barikádként szolgáltak. Kiderült, hogy nem is tartanak akkora parasztnak, amilyennek én saját magamat éreztem, és azóta bátran mondhatom, hogy a sosem volt bátyáimra, öcséimre leltem a személyükben.

Jinnie-vel továbbra sem szűntek meg a mindennapos civakodásaink, de azok nem bántóak voltak, csupán testvérek közti vitaként lehetett felfogni. De ha öcsémként szeretem őt, miért keringenek tegnap óta olyan furcsa gondolatok a fejemben? Azzal, hogy a férfiakhoz vonzódom, kábé tíz éve tisztában vagyok, tehát nem az a tény rémít halálra, hogy egy olyan valaki tetszett meg, aki ugyanolyan csomagot hord a lába között, mint én. Attól készülök ki, de nagyon, hogy egy olyan fiúról van szó, akit nyugodtan nevezhetek az egyik legjobb barátomnak, és aki mellesleg száz százalék, hogy soha a büdös életben nem viszonozná az ilyesfajta érzéseimet.

Hajnaltájt kikecmergek az ágyból, mert a kavargó gondolataim súlya alatt képtelen lennék a szemébe nézni, amikor felébred, inkább megcélzom a kórház kávézóját, hátha magamhoz térek egy nagy adag koffein után. Legnagyobb meglepetésemre Insoo-ba botlok, amint teszek pár lépést a folyosón, akinek az útja ezek szerint az ébredést követően rögtön hozzám vezetett. Meghat a törődése, főleg abban az időszakban, ami számára is meglehetősen nehéz, ezért a köszönést mellőzve köré fonom a karom, hogy könnyes arcom a vállába rejthessem.

– Most miért hagytad el a kórtermet? Csak nem az érzéseid elől menekülsz ezúttal?

– Hiányozni fogsz – szipogom, figyelmen kívül hagyva a kérdését. Általában nem szoktam sírdogálni mások előtt, de úgy látszik, valami nagyon nincs rendben velem a fellépése óta. Fáj, hogy egy hónap múlva már nem öten leszünk, még ha nem is örökre szól az elválásunk, de sosem adtam a tudtára, hogy ez mennyire megvisel. Jinnie nem szégyellte a könnyeit, a japán koncertünkön nemcsak mi láthattuk azokat, megosztotta a rajongóinkkal a szomorúságát. Elég kemény pillanatok voltak, engem mégsem törtek meg, mert végig az zakatolt az agyamban, hogy ha én is összeomlanék, mi lenne velük? Belül megszakadt a szívem, egyrészt Insoo távozása miatt, másrészt nagyon megrendített a maknae-nk elgyengülésének látványa, de az arcomon semmi nem tükröződött. Úgy hoztam vissza a jó hangulatot, hogy közben haldokoltam, de nem engedhettem, hogy a motor leálljon, mert akkor a gépezet nem tudott volna tovább működni. Ugyanis én vagyok a csapatunk motorja, ami rohadt fárasztó feladatnak bizonyul, mert állandó munkában kell lennem ahhoz, hogy minden stimmeljen. Néha baromi jó lenne bezárkózni egy hangszigetelt szobába, ahol kedvemre bőghetnék egy egész napon át.

– Lefordítom, hogy mire gondoltál. Azért pityeregsz éppen, mert ezen az éjszakán ébredtél rá végérvényesen, hogy szerelmes vagy a mi kis Jinseokunkba.

– Ya, hagyd ezt abba, vagy különben a sok fordítgatás miatt Google hyungnak foglak hívni! Amúgy miről beszélsz?

– Négy éve sejtem, hogy bele vagy zúgva, és három éve pontosan tudom, hogy igazam van.

– Tessék? Ez baromság! És … lehetetlen…

– Miért is?

– Mert félek, hyung!

– Hogy mit csinálsz? Kim Seyong semmitől se fél! Sem a pókoktól, sem a csótányoktól, sem a magasságtól, sem a sebességtől, de még az észak-koreai elnöktől sem. Miért pont Jinnie-től félsz? Könyörgöm, az egy arany gyerek! Egy földre szállt angyal…

– Éppen ez a gond. Egy angyalnak egy másik angyal jár, és mindketten tudjuk, hogy én nagyon nem vagyok az.

– Ha valakinek elmondanám, hogy önbizalom hiányban szenvedsz, körberöhögne.

– Jaj, hyung, hagyjál már! Ha esetleg igent mondana, akkor is kivitelezhetetlen lenne…

– Miért lenne az? Ha egy másik idolba szerettél volna bele, vagy egy hétköznapi emberbe, sokkal nehezebb volna megszervezni a találkozókat. Házon belül viszont gyerekjáték az egész. – Nem számítottam arra, hogy Insoo ilyen könnyedén fogja venni a dolgot. Vajon a maradék két tagunk mit szólna hozzá? Á, felesleges ezen agyalnom, mert kizárt, hogy meghódítsam Jinnie-t, nem mintha szándékomban állna megpróbálkozni vele. – Boldognak akarlak látni titeket, amikor elmegyek, úgyhogy egy hónapod van arra, hogy összeszedd magad. Motiváció gyanánt rád hagyom az autómat, amíg a katonai szolgálatot töltöm. De csak akkor kapod meg, ha összejöttök, különben megy Gunwoo-nak. – Ó, te jó ég! Azóta arra a kocsira áhítozom, mióta begördült vele a dorm elé! Belegondolva, ha összejönnék Jinnie-vel, két legyet üthetnék egy csapásra: vinném a szuper verdát, meg az álom pasit, ez a lehető legjobb párosítás. Az meg egyenesen vérlázító lenne, ha Gunwoo-nak adná, aki nem is szeret vezetni, azt se tudja, milyen márkájú, vagy hogy hány lóerős… Nekem kell az a kocsi! Nagyon kell! Ha már ideiglenesen elvesztem hyungot, legalább valami előnyöm hadd származzon belőle.

– Jó volt veled aludni – mormolja Jinnie ásítozva, amikor visszaosonok a kórterembe. Iszonyat édes látványt nyújt álmos szemeivel, amik a korai időpont ellenére mosolyognak, és szép kezével, amit az arca elé tart, hogy azzal próbálja meg csökkenteni az ablakon betörő fény okozta kellemetlenséget. – Otthon is aludhatok veled? Gunwoo hyung mellett folyton füldugót kell használnom, ami kényelmetlen, JunQ, meg mindig felébreszt, amikor beszélni kezdek álmomban. Meg sem tudom mondani, mikor aludtam utoljára ilyen jót.

– Hát… persze… – nyögöm ki a választ, mialatt belül táncra perdülök arra a gondolatra, hogy ezentúl minden éjszakán ilyen közel érezhetem magamhoz.

– Azt hittem, alvás közben is olyan kibírhatatlan vagy, mint ébren, de pozitívan kellett csalódnom – kacsint rám, nekem pedig muszáj leülnöm, mert alapból gyenge az egyik lábam, ha meg ilyeneket művel, az egészségi állapotomtól függetlenül padlót fognék. Pár évvel ezelőtt magamra vettem volna a „kibírhatatlan” jelzőt, de ma már tudom, hogy csupán heccel engem, úgyhogy nem sértődöm meg. Ráadásul bármilyen ronda szóval illethetne, ha közben ilyen cukin mosolyog hozzá, mert azzal totál elvonja a figyelmemet arról, amit mond.

– Izé… Mondanom kell valamit. Összefutottam Insoo hyunggal, aki ajánlott nekem egy üzletet. Ne kérdezd, miért, de azt feltételezi, hogy tetszünk egymásnak, vagy ilyesmi, és azt szeretné, hogy járni kezdjünk, mielőtt elmenne. Megígérte, hogy odaadja az autóját, ha összejövök veled, és tudod, hogy mennyire imádom azt a kocsit!

– Arra akarsz kérni, hogy legyek a kamu pasid a következő egy hónapban, hogy a tiéd lehessen a járgány? – Nem, én azt szeretném, ha igazából a pasim lenne, de a magabiztos sárkány hirtelenjében félős nyuszikává változik, aki felveszi a nyúlcipőt, amikor rá mosolyog egy angyal. – Belemegyek a játékba, ha megosztozunk az autón. Egyik nap nálad lesz, a másik nap meg nálam, oké? – Olyan opció nincsen, hogy ketten ülünk bele minden nap, mert akkor 0-24-ben együtt lehetnénk? Egyébként leesett az állam, de komolyan. Azt hittem, teljesen fel lesz háborodva azon, hogy ilyet kérek tőle, meg hogy Insoo ezt szabta feltételként, ehelyett lazán közli, hogy benne van, ha felváltva használjuk a kocsit. 

– Oké – vigyorgok örömittasan, mert az előttünk álló időszak izgalmasnak ígérkezik. Lehet, hogy csak egy hónapra fog szólni a boldogságom, ami ráadásul egy álkapcsolatból fakad, de mostanság vagyok olyan nyomorult, hogy az ilyenekből élek. Ha egy álmodozó lennék, abban reménykedhetnék, hogy a napok múlásával Jinnie rá fog jönni arra, hogy ugyanúgy szeret, mint ahogy én őt, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk, blablabla… De ijesztően realista jellemem nem engedi, hogy a tengerszint felett repkedjek három méterrel, két lábbal a földhöz szegez, és józanságra bíztat a bolondos képzetek kergetése helyett.

Hála az égnek másnap kiengednek a kórházból. Az az igazság, hogy Jinnie-vel az oldalamon bármeddig ott maradtam volna, de mégiscsak jobban esik az otthon melege. Arról nem beszélve, hogy meglepő módon úgy körülugrálnak, mintha olyasmiről értesültek volna, hogy halálos betegséggel küzdök, amit kicsit kihasználok, mielőtt leállítanám őket. Most éppen a reggelimet fogyasztom a nappali kanapéján, amit normális esetben nem engednének meg nekem a hyungok. De ma elmarad a lehordás, hogy miért nem vagyok képes elmászni a konyháig, így kiélvezve a sérülésem előnyeit elterpeszkedek, magamba tömve a fincsi kaját, ami már nagyon hiányzott a kórházi koszt után.

– Show time, baby! – huppan le mellém Jinnie, a combomra helyezve a kezét. Nem vágom, mire célozgat, ezért értetlenül pislogok rá, miközben rágni is elfelejtek. Érzem, hogy végigcsorog a lekvár az államon, amit hirtelen nagyon cikinek találok, pedig azelőtt rohadtul nem érdekelt, ha csupa maszatos képpel mutatkoztam a többiek előtt. – Finom ez az extra tejszínhabos forró csoki, de szerintem te adhatnál valami finomabbat ennél… – Felemeli a kezét, és a benne lévő szalvétával letörölgeti rólam az ételmaradékot, amit kicsit bánok, mert sokkal jobban örültem volna annak, ha szimplán a kezével, vagy esetlegesen a nyelvével távolítja el. Fél szemmel megpillantom a közelben pakolászó Insoo-t, mire összeáll a kép, hogy Jinnie miért környékezett meg. Nagyon akarhatja azt az autót, ha ilyen gyorsan szerepbe vágja magát, amint meglátja.

Felvesz egy szőlőszemet a tányéromról, és megkér, hogy tátsam ki a számat, hadd etessen ő. Én meg vagyok olyan béna, hogy amint a nyitott számba teszi a gyümölcsöt, túl gyorsan csukom be azt, melynek eredményeképpen ráharapok szegény kicsi Jinnie egyik ujjára. Elkapja a kezét, és végignyal a sebén, mintha attól csillapodna a fájdalom, én pedig a mennybe megyek, amikor realizálom, hogy ugyanaz az ujjacska volt nemrégen a számban, ami most az övében van.

– Úgy látom, harapós kedvedben vagy ma reggel – csap rá a vállamra kissé mérgesen.

– Szeretnéd, hogy máshol is megharapjalak? – kérdezem incselkedve, hogy azért én is tegyek valamit az autó megszerzése érdekében. Jinnie zavarában felnevet, de mielőtt véghezvihetném a fenyegetőzésemet, feláll, és a mosogatóhoz cipeli a tányéromat. Nem akarom, hogy azt szintén ő csinálja meg helyettem, ezért arrébb tolom, hogy átvehessem az uralmat a koszos edények felett.

Jinnie úgy dönt, folytatja a játékot, és megállva a hátam mögött a tarkómra szorítja a száját, ami olyan váratlanul ér, hogy kicsúszik a kezemből a félig már tiszta pohár, és ripityára törik a padlóra érve. Szent ég! Ha ez így megy tovább, a hónap végére lerombolom a lakást, Jinnie meg tele lesz általam okozott sérülésekkel. Féltem magamtól őt meg a környezetemet is.

– Azt a poharat az anyukámtól kaptam, és magammal akartam vinni a szolgálat idejére, hogy amikor abból iszok, azt gondoljam, ő készítette nekem a kávét. Ha a szerelem ilyen két balkezessé tesz, átvállalom tőled a mosogatást a következő egy hónapban – közli Insoo tettetett szomorúsággal az arcán. Nem hiszem, hogy annyira gyászolja azt a poharat, inkább csak bűntudatot akar bennem kelteni kitűnő színészi képességével, de engem nem hat meg. Mi több, kapok azon a lehetőségen, hogy helyettem mosogasson, hisz megérdemli, miután ilyen gonosz feltételeket szabott az autója kölcsönadásához.

Napról napra egyre szerelmesebb leszek Jinnie-be. Olyan furcsa, hogy évekig nem fordultak meg a fejemben ilyen gondolatok, aztán egyik percről a másikra elment az eszem. Hogy lehetséges az, hogy korábban nem fedeztem fel, milyen hatást képes gyakorolni rám csupán a mosolyával vagy egy szexi tekintettel? Igen, mert bizony tud bugyi szaggatóan (jobban mondva esetemben alsógatya szaggatóan) nézni, amit azelőtt egyszer sem láttam tőle.

Emlékszem, milyen kis rémült volt a megismerkedésünk idején. Minden zajra összerezzent, mint egy bántalmazott cica, és besértődött a poénokon, amiket sosem gondoltam komolyan, de egyszerűen nem értette a vicceimet. Azon a véleményen voltam, hogy maknae-nak elmegy, mivel aegyozni jól tudott, ezenkívül a lányok többsége odavan az ártatlan kisfiú style-ért, arra azonban nem számítottam, hogy eljön az a nap, amikor ki fog törni ebből az imidzsből. Eleinte pár sort kapott, de én annyit is sokalltam ráosztani, mert elég átlagosnak tartottam a hangját. Ma azonban irtó büszke vagyok rá, amikor a szóló dalait énekli, mellesleg tökéletesen, tisztán, egyetlen hiba nélkül. Az első ilyen alkalommal jobban izgultam, mint ő, azért hogy rendesen kijöjjön minden hang, ne rontson, mert tudtam, hogy azt nehezen viselné. Teljesen kikészültem abban a röpke négy percben, amíg egyedül állt a színpadon, de könnyekig hatott, hogy meg tudta csinálni, és azóta nem aggódom érte, amikor ilyesmire kerül a sor.

A mi kicsi Jinnie-nk felnőtt, bár lehet, hogy a rajongók még mindig azt az édes kisfiút látják benne. Én mostanában folyton a férfivá érett énjével találom szemben magam, ami egyszerre tetszik, egyszerre megijeszt, mert így még inkább a rabja leszek. Ha nem vagyunk együtt, akkor visszanézem a videókat, amiken persze végig csak őt fixírozom, a lejátszási listámon meg állandó ismétlésre állítottam az általa énekelt dalokat. Szóval mondhatni kissé a megszállottja lettem.

Az éjszakáim is érdekesen alakulnak, mert örülök, hogy minden este az én oldalamon tér nyugovóra, ez viszont azzal jár, hogy alig tudok aludni. Nézem őt, hallgatom a szuszogását; csupa olyan nyálas dolgot művelek, amiért annak idején mindig kicikiztem a romantikus beállítottságú barátaimat. Úgy látszik, bennem is megtalálható a romantikára való hajlam, csak kellett valaki, aki előhozza belőlem Rómeót. Emellett Jinnie gyakran beszél álmában. Ez általában semmitmondó motyogás, de néha tisztán kivehetően hallom, hogy azt mormolja: „szerelmem”. Ami azt jelenti, hogy vagy álmában is beleéli magát a szerepébe, vagy van egy konkrét személy, akit titkon szeret. Azon szoktam töprengeni nagy álmatlanságomban, hogy ki lehet az, mert soha nem mondta senkire, hogy tetszene neki. Még azt sem tudom, hogy a lányok vagy a fiúk jönnek-e be neki…

A kis buszban vagyunk éppen, ahol Insoo – nyilvánvalóan direkt – úgy eltehénkedik, hogy emiatt nem férünk el rendesen, ezért Jinnie se szó, se beszéd az ölembe helyezkedik. Meddig fognak még ezek ketten kínozni engem? Könyörgöm, csak mocorogni ne kezdjen, mert akkor itt halok meg!

– Ha gondolod, más valaki ölébe is ülhetek… – Még mit nem! Ez szörnyű ötlet! Az eddig lazán, mellettem lógó karjaimat szorosan köré kulcsolom, hogy véletlenül se tudjon megszökni tőlem. Inkább kínlódok, minthogy ne engem érjen a teste melege. – Most, hogy „járunk”, szeretnék többet megtudni az előző kapcsolataidról – mondja halkan, miközben hátradönti a vállamra a fejét, így egy vonalba kerül az arcunk. Az az egy szerencséje van, hogy mozdulatlanul üldögél, mert különben ledobnám a lábamhoz, és nyomoroghatna ott. Amúgy meg ne is reménykedjen abban, hogy az exeimről fogok neki mesélni. Kezdjük azzal, hogy azokra nem lehet ráaggatni a kapcsolat jelzőt, nagyrészt az egy éjszakás kalandokra utaztam, amivel nem szívesen dicsekednék el. – Volt egy srác a középsuliban, aki nagyon tetszett, de nem mertem a tudtára adni, mert negyedikbe járt, amikor én elsőbe. Egyébként hasonlított rád…

Oh my gosh! Tehát ő is a saját neméhez vonzódik! És miben hasonlíthatott rám az a srác? Külsőre, vagy ugyanolyan kerge volt, mint én? Jézusom, így még kényelmetlenebb ez az egész szituáció. Mikor érünk oda a fotózásra? Nagy pánikom közepette átlényegülök Szamárrá a Shrekkből, és fél percenként kérdezgetem a többiektől, hogy „ott vagyunk már?”

– Én… még soha nem voltam szerelmes ezelőtt – nyögöm ki, amikor Jinnie minduntalan meg akarja tudni a válaszomat. Ezzel végül is nem hazudok, ugyanakkor nem számolok be arról a megannyi pasiról, akikhez közöm volt az évek során.

– És most szerelmes vagy? – kérdezi hatalmas, ártatlan szemeket meresztve rám. Rohadtul, menthetetlenül, végleg elraboltad a szívem, Chae Jinseok!

– Igen. Miért, te nem? – Mialatt játékosan összeborzolom a haját, jelentőségteljesen Insoo irányába bökök a fejemmel, jelezve, hogy csupán a színjáték részeként tettem előző kijelentésemet.

– De. – Megpuszilja az arcom, én pedig lehunyom a szemem, mert elképzelem, hogy komolyan gondolta, amit mondott, és nem más járt közben az eszében. Bárcsak valóság lehetne az álmaimból, és ebből az idegőrlő játékból, amibe hülye fejjel belementem.

A fotózáson sem jobb a helyzet. Végig kell néznem, ahogy az öltöztető fiú flörtöl az én cukorfalatommal, és az a legdühítőbb az egészben, hogy Jinnie szintén teszi a szépet a srácnak. Ha nem csak kamu lenne, ami köztünk van, azt hihetném, hogy féltékennyé akar tenni, de mivel erről szó sincs, valószínűleg tényleg bejön neki a gyerek.

Az az idióta ráadja az inget, és begombolja, mintha Jinseok egy öt éves, taknyos kölyök lenne, aki a mamája nélkül nem tud felöltözni. Ha a nadrágot is ő akarja rásegíteni, esküszöm, feljelentem szexuális zaklatásért! Ijesztően közel állok ahhoz, hogy ismét munkába küldjem az ökleimet; tettre készen feszengenek mellettem, de úrrá leszek magamon, hiszen a múltkori ügyet is nehezen tudtuk eltusolni. De miért van az, hogy nem elég, hogy felöltözteti, a folyamat tovább tart, mint maga a fotózás? Ha nem hagyja abba sürgősen, olyan fejem lesz a képeken, mintha a fogamat húznák, aminek nem örülnének a fanok, úgyhogy el a kezekkel a bébimtől! Kezelhetjük felőlem továbbra is kisbabaként, de akkor én fogok gondoskodni róla.

Amint lelép a csávó, odaoldalgok Jinnie-hez, és rendezgetni kezdem az egyébként tökéletesen álló inget. Nem hagyhatom, hogy annak a bájgúnárnak az ujjlenyomata tarkítsa, ezért jól összetapizom, hogy a sajátom vegye át a helyét. Bárcsak a csupasz bőrével is ezt tehetném! Az nagyon hülyén nézne ki, ha szétgombolnám az ingét, és aztán újra visszagombolnám, csak hogy egy pillantást vethessek hibátlan felsőtestére? Bár a lelki szemeim előtt a nélkül megjelenik a csodálatos kép, hogy végrehajtanám a műveletet, mert elégszer láttam már póló hiányában ahhoz, hogy minden pórusa az eszembe vésődjön. És amikor ingoványos talajra tévednek a gondolataim, mi szerint mit tennék azzal a testtel egy párhuzamos dimenzióban, eléggé feszülni kezdek ágyéktájon, úgyhogy inkább bemenekülök a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam a fotózás kezdetére.

Késő este van. A többiek már alszanak, Jinseok azonban nagyban dolgozik valamin a nappaliban lévő asztal fölé görnyedve. Álmos vagyok, az utóbbi napokban mázsás teherként szakadt rám a próbák utáni fáradtság. Szinte egész nap mást se csinálok, mivel be akarom hozni a lemaradásomat, ezért nem ártana lepihennem végre, de nem tudom abbahagyni Jinnie mustrálását. Ha kitűzne egy napi bámulási díjat, tutira gyorsan gazdaggá tenném. Nem értem, miért gyűri össze a sokadik papírt, és hajítja mérgesen a földre. Nagyon festőien néz ki a galacsinokkal borított padló, mondhatom. Felemelem az egyik lapot, ami éppen a lábam előtt landolt, és széthajtogatom, hogy kiderüljön, mit tartalmaz.

– Szeretnék írni egy dalszöveget, de nem megy – jegyzi meg Jinnie, amikor beleolvasok az irományába. Szerintem nem olyan rossz, amit lekörmölt, főleg ahhoz képest, hogy most először csinál ilyet, de ha neki nem tetszik, hadd próbálkozzon tovább. – Az a baj, hogy érzelmekre lenne szükségem, mert azok nélkül nem tudom hitelesen megírni. Segíts! – Segítsek? Én bármiben, bármikor a segítségére sietnék, de pillanatnyilag fogalmam sincs arról, mivel sikerülne előcsalogatni belőle az ihletet.

Jinnie feláll a székről, ahol eddig ücsörgött, és odatelepszik mellém a kanapéra. Mire készülhet? A helyiségben félhomály uralkodik, csak az asztali kis lámpa ad némi világosságot, ami előny, mert így kevésbé feltűnő az egyre piruló arcom, amikor a kezemre helyezi az övét. Végighúzza az ujjait a karomon, aztán megcirógatja az államat, míg végül a tincseim babrálásával foglalja le magát. Én szoborrá dermedve feszengek mellette, levegőt se merek venni, mert attól félek, ha megtenném, megszakítanám ezt a varázslatos pillanatot.

– Csókolj meg! – suttogja pár centire a számtól. De miért kér tőlem ilyeneket? Insoo nincs itt, szóval felesleges műsoroznunk. Ja… értem már. Így akar ihletet meríteni. Azt reméli, egy csók lehet a kulcsa a sikeres dalszöveg megszületésének. Megfogadtam, hogy minden kívánságát teljesíteni fogom, és én Gunwoo-val ellentétben mindig betartom az ígéreteimet. Tudom, hogy sérülni fogok, mert amíg ő csak egy eszköznek használja a csókot, nekem a világ legnagyobb kincsét fogja jelenteni, ami csak néhány tűnő pillanatig lehet az enyém.

Becsukja a szemét, a szája kissé megremeg, amikor a teste köré fonom a karom. Közelebb húzom magamhoz, de nem veszem rögtön birtokba az ajkait, muszáj még néznem egy darabig gyönyörű arcát, éreznem kell egyre szaporább lélegzetvételeit, amik forrón az államnak csapódnak. Vajon kit képzel a helyembe? Halk nyöszörgésbe kezd, amikor óvatosan végigsimítom a száját az enyémmel, amit rossz jelnek veszek. Elhúzódom, mert azt hiszem, meggondolta magát, és rájött, hogy mégsem jó útja ez az ihlet gyűjtésnek.

Felpattan a szeme, és kérdő tekintettel vizslat, mintha a visszavonulásom okát kutatná. Félrenézek, mert nagyon is szeretném folytatni, de eszem ágában sincs kényszeríteni őt. Hirtelen megérzem a kezeit az arcomon, amik az előző pozícióba fordítják a fejem. Aztán az ajkai kissé hevesen nyomódnak a számnak, amitől egyből menekülni támad kedvem. Nem akarom, hogy csak egy nyavalyás dal miatt csókoljon meg, ezért megpróbálom kitépni magam a szorításából, de olyan erősen tart, hogy nem járok sikerrel. Annyit érek el csupán, hogy a hátrálásomnak köszönhetően hanyatt dőlök a kanapén, ő meg rám borul, így szinte esélytelenné válik a kiszabadulásom. Határozottan nyal végig összepréselt ajkaimon, amiket dacból nem áll szándékomban szétnyitni, de a testem nem igazán engedelmeskedik az agyam parancsának. Magabiztos nyelve a következő pillanatban utat törve nyomul beljebb, hogy felfedezhesse a szám rejtett zugait. Képtelen vagyok belemerülni az általa kiváltott érzetekbe, és ahelyett, hogy őt szorítanám magamhoz, a kanapé karfáját markolászom görcsösen. Nagyon jó, amit csinál, túlságosan is, de nem veszhetek bele az élvezetekbe, mert akkor sokkal jobban fájna a szétválás.

– Seyongie… Ez így nem jó. Hogy jussak érzelmekhez, ha olyan vagy, mint egy darab fa? Kérlek… Nekem fontos lenne az a dal. – Jinnie nem használta a nevem után a „hyung” jelzőt? Soha nem hagyta el ezelőtt, amikor megszólított. Most komolyan ezen agyalok? Egy angyal karjaiban vagyok, aki olyan édesen néz rám, mintha ez az egész nem is egy játék része lenne, ráadásul a szívemig hatolt az a „kérlek”, ami túl meggyőzően szökött ki isteni ajkai közül. Ellenálltam, amíg lehetett, de mivel csak egy gyarló ember vagyok, a szilárdnak vélt elhatározásaim végesek, ezért egy mély levegővételt követően átveszem az irányítást.

Ülőhelyzetbe tornászom magunkat, ami nem tart sokáig, mert egy szempillantás alatt fölé kerekedek, hogy ezúttal én szegezzem a testét a kanapéhoz. Hezitálás nélkül az ajka után kapok, mert ha még egyszer leállnék nézegetni őt, megint az inamba szállna a bátorságom, úgyhogy muszáj cselekednem. Az előzővel ellentétben ebbe a csókba mindent beleadok. Már nem érdekel, hogy valószínűleg az egész éjszakám arra fog rámenni, hogy a szívem összetört darabkáit szedegetem majd, és megpróbálom újra összeilleszteni őket. Jinnie arra kért, hogy egy érzelmekkel teli csókkal ajándékozzam meg, tehát nem játszhatom tovább a fadarabot, ami amúgy is elég nehezemre esett. Nem tudom, hogy érzi-e az elsöprő vágyat, ami az egész testemet perzseli, vagy a reményvesztett szerelmet, ami annyira mardos, hogy könnyeket fest az arcomra, vagy a mértéktelen boldogságot, ami lehet, hogy holnapra mélységes szomorúságba fordul át, de jelenleg az itt és most számít.

Folyamatos nyögdécselésével totálisan megőrjít, ölelő karjai hihetetlenül szorosan tartanak, amin meglepődöm, mert nem gondoltam volna, hogy egy ilyen törékeny srácba ennyi erő szorult. Sosem mesélt arról, hogy hány emberrel csókolózott élete során, de annyira gyakorlottak a mozdulatai, hogy ha nem ismerném, azt gondolnám, hogy végigsmárolta a fél idol világot. Rohadtul félek attól, hogy nem fogok tudni megálljt parancsolni magamnak, főleg az után, hogy megérzem az ujjait csupasz hátamon kalandozni. Amikor elszakad a számtól, csalódottság járja át egész lényemet, de hamar kiderül, hogy csak a nyakamra vándorolnak át ajkai. Most rajtam a sor, hogy felnyögjek, mert olyan jól esnek a bőrömre hintett apró puszik.

– Le kell jegyeznem a sorokat, amik eszembe jutottak, nehogy elfelejtsem őket – suttogja a számra búcsúzóul, majd egy futócsókot lehel rá, mielőtt ott hagyna. Kábán túrok a hajamba, ahol egy perce még az ő keze volt, a nyakamra szorítom az ujjaim, amit az ő ajkai becéztek, és csukott szemmel idézem magam elé újra és újra az észveszejtő pillanatokat. Hallom a tolla sercegését a lapon, és halk mormolását, amiből egy szót sem értek, mégis a legédesebb melódia a fülemnek. Feltápászkodom, és megállok mögötte, hogy a vállára helyezve a kezem, belelessek a szerzeményébe. A gyönyörű szavak láttán ismét könnyek csípik a szemem, miközben abba a hitbe ringatom magam, hogy ezek nekem köszönhetően születtek meg a fejében. Sosem láttam még ilyen csodálatos dalszöveget, bár lehet, hogy csak az elfogultság beszél belőlem. – A dallammal bajban leszek, de nem szeretném, hogy egy idegen találja ki. Nem dolgoznál rajta? Legyen ez a mi dalunk!

– Rendben… – Már megint mibe egyeztem bele? Nem csináltam még ilyet, mi lesz, ha nem fog menni? De képtelenség ellenállni annak a mosolynak, amit a papírból felnézve villant rám. Amikor feláll, azt hiszem, befejezte a remekművet, és mehetünk aludni, de neki láthatóan más tervei vannak. A nyakam köré kulcsolja a kezét, és ismét olyan közel húz magához, hogy minden létező ponton érintkezzen a testünk.

– Hiányzik négy sor a végéről. Kell még egy kis ihlet – közli nemes egyszerűséggel. Egyszerre mozdulunk, a szánk annyira tökéletesen passzol egymáshoz, mintha direkt a másik csókolására teremtették volna. A gesztusaink természetesek, mintha ezer éve ezt csinálnánk. Ez a csók lassabb az előzőnél, Jinnie finoman kóstolgatja az ajkaim, mielőtt továbblépne, én pedig hagyom, hogy kedvére játszadozzon velem. Egy levegőt lélegzünk be, a szívünk ugyanazt az elbűvölő dallamot dúdolja, és minden annyira tökéletes, hogy, ebből kétségtelenül egy tökéletes dal fog születni.

De mi üthetett belé, hogy ennyire rákattant a témára? Józan egyáltalán? Lehet, hogy megtalálta Gunwoo dugi soju készletét! Vagy esetleg megbetegedett? Kényszerítenem kell a kezem, hogy maradjon a derekán, és ne tapadjon a homlokára, hogy megbizonyosodhassak arról, nem tüzel-e a láztól. Vagy én csöppentem bele egy túlságosan valóságosnak tűnő álomba? Kiütött a fáradtság, és most mély transzba estem a takaróm alatt, miközben ez a csodálatos fantáziavilág magába szippantott.

– Mit szólnál ahhoz, ha a következő albumunk összes dalához te írnád a szöveget? – csókolok a nyakába, mire felkuncog. Igen, rá kell dumálnom a bandát és a menedzsereket, hogy hagyják Jinnie-t érvényesülni ezen a téren, mert akkor rengeteg ihletre lesz szüksége, melynek következtében minden éjjel a karjaimban fog kikötni. Sőt, ha egymás után jönnénk ki koreai meg japán albummal, az dupla annyi dalt jelentene, úgyhogy mindenképp szorgalmaznom kell a koreai comebacket, ami elég nagy kihívásnak ígérkezik az egyik fő vokalistánk nélkül, de majd megoldjuk valahogy.

Amikor visszaül az asztalhoz, besomfordálok a hálóba, mert túl sok nekem az érzelmek áradata erre az estére. Nem tudnám az éjszakát Jinnie mellett tölteni, mert attól tartok, elhatalmasodna rajtam a vágy, aminek képtelen lennék parancsolni, és akaratlanul rámásznék. Ezért az ágyam helyett JunQ-ét célzom meg, mivel Jinnie már alapból nem a sajátjába fekszik, hanem az enyémbe. Ledőlhetnék az övére, de ha rájönne a turpisságra, valószínűleg követne, úgyhogy muszáj bebiztosítanom magam. JunQ morogva fogadja a megjelenésem, és egy ideig azon van, hogy eltávolítson a közeléből, de egy kisebb fejbevágás után lenyugszik, és duzzogva befordul a fal felé.

– Jin-ah, mit tettél este Seyongie hyunggal? Nem muszáj elmondanod, de légy szíves, soha többet ne csinálj ilyet, mert én nem akarok vele aludni! Egész éjjel a vágyakozó sóhajait hallgattam, ami kiverte az álmot a szememből, és nem mertem elaludni, nehogy maga alá gyűrjön – ecseteli JunQ teli szájjal a reggeli elfogyasztása közben.

– A fogaid lesznek kiverve, nem az álom a szemedből, ha nem hallgatsz el sürgősen – sziszegem a fülébe, de mérges arckifejezésemet látva a többiek úgyis levágják, hogy nem kedves szavakat súgtam neki.

– És még bántalmazott is! Úgy akarta elérni, hogy aludjak, hogy leütött. – Aish, azt véletlenül nem akarja megosztani velük, hogy amikor egy percre elnyomott az álom, Jinnie nevét ismételgettem? – És amikor egy kicsit elaludt… – A szájára tapasztom a kezem, hogy ne tudja befejezni a mondatot. Édes Istenem, hogy lehettem ilyen hülye, hogy pont a falurádiót választottam alvótársnak? Ezzel az erővel kiakaszthattam volna egy plakátot a nappaliban, ami hatalmas betűkkel azt hirdeti, hogy visszafordíthatatlanul beleestem a maknae-nkba. Insoo mindentudó vigyorral a képén méreget minket, ami cseppet sincs ínyemre. Lehet, hogy annyira jól ismer, hogy azt is tudja, mi történt köztünk az este?

– Ma kénytelenek vagyunk itthon próbálni, mert jó fej módon kölcsönadtuk a termünket egy feltörekvő bandának, de muszáj haladnunk, mert két nap múlva koncert – tárja elénk Gunwoo a tényeket. Kicsit átrendezzük a nappalit, hogy nagyobb helyünk legyen, és már kezdődhet is a több órányi vért izzadás.

Az utóbbi hetekben egy pillanatra sem vettem le a szemem Jinnie-ről gyakorlás közben, de ma képtelen vagyok ránézni. Mereven a földre szegezem a tekintetem, és gépiesen végzem el a betanult mozdulatsorokat. Közben nem a hangfalból bömbölő zenére koncentrálok, hanem azt a dallamot próbálom meg kitalálni, ami passzolna az általa megírt szöveghez. Csupán néhányszor olvastam el, de örökre az agyamba vésődtek a szavak. Muszáj kiötölnöm mellé a tökéletes melódiát, hogy büszke lehessen rám. Ez viszont azt eredményezi, hogy több hibát vétek a próbán, mint valaha. Kimondhatatlanul utálom, ha rontok, ami hamar hisztissé tesz. A bénaságom, a csók emlékei, meg a dallam kitalálása miatti frusztráció felülkerekedik rajtam, aminek az lesz a következménye, hogy Gunwoo beküld a szobába, hogy inkább pihenjek.

Mérgesen terülök el a szőnyegen, mert még ahhoz sincs kedvem, hogy elvánszorogjak valamelyik ágyig, és dudorászni kezdek, hátha kisül belőle valami jó. Nem telik bele sok idő, az ajtó kinyílik, majd valaki karja az enyémhez súrlódik, amikor lefekszik mellém a földre. Szorosan lehunyom a szemhéjamat, de a nélkül is tudom, ki simul hozzám, hogy rápillantanék.

– Megfájdult a bokád? – érdeklődik Jinnie az arcomat cirógatva. Nemet intek a fejemmel, pedig igazság szerint eléggé sajog, mert nem kíméltem, amikor durva és nyers mozdulatokkal táncoltam. Bele sem gondoltam abba, hogy ez visszaesést jelenthet a bokámat illetően, a gondjaim miatt megfeledkeztem arról, hogy nem ártana vigyázni rá.

– Megtanulhattad volna már, hogy kár hazudnod, mert senki nem veszi be. – Odatérdel elém, és finoman a kezébe veszi a bal lábamat, majd óvatosan masszírozni kezdi. Isteni érzés, ahogy azok a puha ujjacskák lágyan nyomkodják a bokámat, de túl sokáig nem élvezhetem ezt a gyengédséget. A jó érzések következtében, na meg azért, mert ezeket a jó érzéseket Jinnie idézte elő bennem, nem kívánt merevedésem támad, ami szörnyen kellemetlenül ér. Felnyúlok egy párnáért a mellettünk elhelyezkedő ágyra, amit az ágyékomra szorítok, de nem veszem nagy hasznát. Arra megfelel, hogy eltakarjon, viszont annyira szerencsétlen vagyok, hogy amikor Jinnie keze megindul felfelé, hogy a vádlimat is átgyúrja, egyre közelebb kerülök a csúcsponthoz.

– Pi… pisilnem kell… – dadogom, miközben felugrok, hogy a fürdőbe sprintelhessek. Amilyen a formám, nagy siettemben megrántom a másik bokámat is. Bravó, Kim Seyong! Nem akarod esetleg az egyik karodat is eltörni a koncertre? A hideg csempének támasztom a homlokomat, hogy lecsillapítsam a szívem ütemtelen verését, nem beszélve a lábam közt zajló buliról.

– Mondtam már, hogy ne hazudj, mert felesleges! – töri rám Jinnie az ajtót. – És húzzál kifele, mert nekem tényleg pisilnem kell! – Elkapja a karomat, és annál fogva tuszkol ki, hogy magára zárhassa az ajtót. Ez annyira kínos! De ha ilyen szarul hazudok, akkor Insoo miért vette be, hogy összejöttünk Jinnie-vel? Le kéne lépnem, mert ezek után aztán végképp nem fogok tudni a szemébe nézni, de hirtelen akkora fájdalom nyilall a bokámba, hogy a padlóra rogyok. Végignyújtózom a szőnyegen, mint előbb, hogy Jinnie ne szúrja ki a szenvedésem, és a kigondolt dallam dúdolásába kezdek, hogy eltereljem a figyelmem a kínom középpontjáról.

– Ez a szövegemhez van? – heveredik le mellém Jinnie lelkesen, amint visszatér a fürdőből. Szóval eltökélt szándéka a pesztrálásom a próba folytatása helyett. Ha már így alakult, mosolyogva felé fordulok, és előadom neki a szerzeményem, amit elégedetten nyugtáz csillogó tekintetével. Előveszi a zsebéből a papírt, amire a szöveget írta, hogy hozzápróbáljuk a dallamhoz, és meglepően klasszra sikeredik az összecsengésük. – Ezt tekinthetjük a közös gyerekünknek – mondja ártatlanul, mire nekem majd’ kiugrik a szívem a helyéről a „gyerek” szó hallatán.

Amíg a dalunkat énekelgeti, elkalandoznak a gondolataim, melyek egy vidéki házba vezetnek. A képzeletemben Jinnie és én oda fogunk költözni, amikor kiöregedünk a zeneiparból, hogy nyugodt, békés körülmények közt nevelhessük fel a két lurkót, akiket örökbe fogadunk. A kisfiú naphosszat rúghatná velem a bőrt az udvaron, amíg a lányka a másik apukájával sütögethetne a konyhában, hogy estére legyen mit falatozni, amikor összebújva letelepszünk a tévé elé. Jinnie kiteljesedhetne másik szenvedélyében, a festészetben, amíg én színésznek állnék, végül is, arra a szakra jártam az egyetemen. Valahol a közelünkben laknának a többiek, akikkel gyakran összejönnénk egy kerti parti erejéig, hogy megvitassuk a hét történéseit, és hogy felidézhessük a múlt feledhetetlen emlékeit.

Összeszorul a torkom, amikor eszembe jut, hogy pár nap múlva mindennek vége. Insoo elmegy, ami alapjában véve is rossz, de ráadásképpen a kamu kapcsolatom sem folytatódhat tovább Jinnie-vel. Mindig azt a nézőpontot képviseltem, hogy nem szabad a múlton sajnálkozni, illetve nem kell azon rágódni, hogy mi lesz a jövőben, csak a mának éljünk. Pont ezért félreteszem a szomorkás gondolatokat, és hagyom, hogy átjárjon a pillanat szülte örömmámor. Hallgatom a kintről beszűrődő zene és nevetgélés hangjait, majd csatlakozom Jinnie-hez a dalunk szüntelen éneklésében. Kis idő múlva azon kapom magunkat, hogy felhőtlenül kacarászunk a semmin, és mindezt kéz a kézben tesszük. Kivételesen nem kezdek el azon gondolkozni, hogy miért rajzol apró köröket a hüvelykujjával a tenyerembe, vagy hogy miért mélyeszti a fogait néha az alsóajkába, csak élvezem az együttlétünket aggodalmak nélkül.

Idegesen toporgok az öltözőben, ahol mindenki furcsán mered rám. Nemsokára kezdünk, de rajtam sosem tapasztalt pánik lett úrrá, amit a többiek is észrevettek a nézésük alapján. Az elmúlt két napban végig pihentettem a lábamat, bekentem mindenféle csodaszerrel, borogatást tettem rá, ezért most nem fáj, de attól tartok, hogy a koncert közben túl fogom erőltetni, melynek következtében ott kell hagynom a színpadot. Ezenkívül egyre jobban fojtogatnak az engem ostromló gondolatok, amiket jelenleg sem vagyok képes kizárni a fejemből.

Egyszer csak arra eszmélek, hogy Jinnie odalép hozzám, és az ajkaimra nyomja az övéit, úgy, hogy a srácok premier plánban élvezhetik az előadást. Ledöbbenve pislogok rá, amikor eltávolodik tőlem, és Insoo-t leszámítva a többiek is lesokkolódva álldogálnak levegő után kapkodva, főleg a leaderünk.

– Tudjátok, hogy Seyongie hyung jobban érzi magát, ha kap egy kis édességet. Egész úton cukorkát szopogattam, és azt gondoltam, helyre jön, ha megérzi az ízét.

– Nem is vettél be cukorkát, végig veled voltam – árulkodik JunQ, akit Jinnie hálából jól oldalba könyököl.

– Maximum akkor érezné az ízét, ha rendesen megcsókoltad volna – jegyzi meg nagy bölcsen Insoo, majd teli torokból skandálni kezdi, hogy „csókot, csókot”. Ezennel rajtam a sor, hogy egy hátba vágással elhallgattassam, miközben zavartan a padlón tartom a tekintetemet.

– Milyen igazad van, hyung! De akkor menjetek ki, légyszi, mert szégyenlős vagyok. – JunQ úgy letáborozott, hogy esze ágában sincs megmozdulni, Gunwoo meg még mindig nem tért magához, ezért Insoo megragadja mindkettőjük karját, és kirángatja őket az öltözőből, így kettesben hagyva minket. Jinnie finoman megcsókol, amit nem tudok mire vélni, ezért elhúzódom tőle, és feldúltan szegezem rá kérdő pillantásom.

– Ezúttal is ihletre van szükséged? Nincs idő megírni még egy dalt, majd máskor. És JunQ-nak igaza volt, nem ettél semmi édeset, szóval…

– Szóval a csókom önmagában nem elég ahhoz, hogy megnyugodj, és hogy jobb kedved legyen? – kérdezi lebiggyedő ajakkal, mint egy kisfiú, akinek most szólták le a homokvárát.

– Nem erről van szó… – mondom remegő hangon, miközben egyre szarabbul érzem magam. Ha ez így folytatódik, képtelen leszek kimenni a színpadra, bár akkor legalább nem kéne a bokám miatt aggódnom.

– Tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat, de el kell mondanom valamit. Az elmúlt egy hónapban egy átverés részese voltál. Olyan hidden kamera feelingű dolgot képzelj el, csak ez egy kicsit sokáig tartott. Egy ideje rájöttem, hogy tetszel, de nem mertem a tudtodra adni, mert azt hittem, neked a magadfajta pasik jönnek be. Amikor előhozakodtál azzal a kamu kapcsolat dumával, mindent bevallottam Insoo hyungnak, mert tanácsra volt szükségem. Elárulta, hogy te ugyanúgy érzel irántam, és azt vette a fejébe, hogy megviccel, ezért megkért, hogy ne beszéljek senki másnak arról, hogy odavagyok érted. Azt mondta, félsz tőlem, amin rettentő jól szórakozott, és felajánlotta a lakását, ha cserébe hagylak őrlődni egy darabig.

– Na várjunk csak! Engem lekenyerezett a kocsival, neked meg egy lakást ajánlott?

– Seyong, ennyi az egész, ami lejött a sztoriból?

– Nem, az is lejött, hogy csúnyán becsaptál.

– Tehát az hidegen hagy, hogy szerelmes vagyok beléd. Hát jó! – Sértődötten az ajtó felé veszi az irányt, de a derekánál fogva visszahúzom, mielőtt kiléphetne rajta. Szembe fordítom magammal, és olyan rajongással nézek rá, amiből szavak nélkül tudnia kell, hogy milyen boldoggá tett a vallomásával. Felháborodhatnék az átveréses részen, de nem pazarolhatom tovább az időt, már így is túl sokat vesztegettünk el.

– Amúgy egy magamfajta fickótól két perc után falra másznék. Ha egy hozzám hasonló vérmérsékletű sráccal jönnék össze, annak az lenne a vége, hogy vagy kinyírnám, vagy ő ölne meg engem, de fiatal vagyok még a halálhoz és a börtönhöz egyaránt. – Miután végigcsókolom az álla vonalát, mélyen beszívom szédítő illatát, kezd visszatérni belém a hírhedt „Seyong power”, amit tetéz a tincseimbe kúszó ujjaival.

– Tudod, miért mentem bele Insoo hyung játékába? Mert arra gondoltam, hogy hasznunkra lesz az a lakás… – vallja be félénken, egyre piruló orcákkal. – És egyébként nehogy azt hidd, hogy nekem nem volt nehéz. El kellett játszanom a kezdeményező félt, mert te annyira visszahúzódtál, ami nem volt könnyű számomra. Aztán kitaláltam azt a szövegírós butaságot, hogy végre megcsókolj, de azzal meg az volt a baj, hogy utána alig bírtam leállni. Nagyon közel jártam ahhoz, hogy feladjam, és sajnáltalak, amiért azt hitted, engem nem az irántad táplált érzelmek vezéreltek. De most már igazán visszalényegülhetnél a valódi éneddé, mivel én az eredeti Seyongba szerettem bele, nem egy félénk nyusziba. Szedd össze magad, mert ha így állsz színpadra, még a MYgirlök is ki fognak belőled ábrándulni. Kapj el, smárolj le úgy isten igazából, aztán menjünk.

Jóízűen felnevetek azon, hogy annak ellenére, hogy parancsokat osztogat nekem, olyan cukin teszi, hogy mindjárt megzabálom. És mivel pont azt akarja, hogy faljam fel, egy percig sem hezitálok, hiszen az ő kérése számomra szent. Nekipréselem a mögöttünk álló szekrénysornak, és akkora hévvel csapok le a szájára, amibe a teste érezhetően beleremeg. Úgy kapaszkodik belém, mintha attól félne, hogy megint rám fog törni a bizonytalanság, melynek következtében ott hagyom őt, de ez többé nem fordulhat elő. Sokat kínoztam magam azzal, hogy Jinnie oldalán egy olyan férfit tudnék elképzelni, aki csendes, jól fésült, diplomata táskával a kezében, öltönyben mászkál naphosszat, és nagy okosságokat mond a szemüvege mögül, amitől még műveltebbnek tűnik. De ez ugyanolyan baromság, mint ahogy ő azt hitte, hogy én a hozzám hasonló energiabombákra bukom. Különben is, az ellentétek vonzzák egymást; kiegészítve a másikat egy tökéletes egységet alkotnak együtt. Én vagyok a tomboló tűz, és ő a víz, ami lecsillapítja a lángokat, amikor úgy kívánja a helyzet. Ha egy másik tüzes személyiségű emberrel jönnék össze, felgyújtanánk egymást, ami egyikünknek sem lenne jó, úgyhogy nekem a vízre van szükségem. Nagyon nagy szükségem van rá!

– Fighting! – vigyorgok rá, amikor elengedem. – Ja, és szeretlek! – szólok vissza a vállam felett, de nem állok meg, mert félő, hogy ha leragadnánk romantikázni, ismét felszínre törne az érzékeny énem, de most az őrült Seyongon van a sor.

Szerintem a mai életem legfantasztikusabb koncertje. Jobban pörgök, mint valaha, megfeledkezve a bokámról, ami a vége felé megfájdul, de figyelmen kívül hagyom. Amikor Insoo távozásáról beszélgetünk, én is a többiekkel sírok, ezúttal nem fojtom el az érzéseimet. Többé semmilyen körülmények között nem fogom megjátszani magam, mert végre tudatosult bennem, hogy mindenki olyannak szeret, amilyen vagyok. Ha nevetek, velem nevetnek, és azt sem róják fel nekem, ha alkalomadtán elérzékenyülök.

És amikor Jinnie előrukkol a dalunkkal, én vagyok a világ legboldogabb embere. Nem mondta el, hogy mire készül, és mivel ilyen rövid idő alatt nem lehetett meghangszerelni a nótát, a cappella adja elő. Amíg szólózik, át kéne öltöznöm, de nem hagyhatom ki azt a pillanatot, amikor a szerelmem dalba önti az érzelmeit, amiről csak én tudom, hogy nekem szólnak. Nem zavar, hogy nem tárja fel a közönség előtt, hogy ki ihlette a sorait, abszolút egyetértek azzal, hogy a számunkra legfontosabb embereken kívül más ne legyen tisztában a titkunkkal. Oldalról figyelem őt, és ahelyett, hogy könnyekre fakadnék az előadásától, boldog mosolyt küldök felé, amit viszonoz, amikor kiszúr. Lehet, hogy az egyéb tényezők sírásra késztetnek majd a jövőben, de a kapcsolatunk miatt egy könnycseppet sem fogok ejteni, mert tudom, hogy biztos lábakon fog állni. A tekintetünk összefonódik egy pillanatra, mialatt talán még a föld is elfelejt tovább forogni, és mi abban a meghitt pillanatban fogadunk egymásnak örök hűséget, gyűrűk és mindenféle felesleges szertartás nélkül.

– Elég egyedi módszereid vannak arra, hogy összehozz két embert, te elcseszett Cupido utánzat! – veregetem vállon Insoo-t, mielőtt megszabadulnánk a teljes színpadi felszereléstől.

– A végeredmény a lényeg, nem? – villant rám egy pimasz vigyort, én pedig annak ellenére vonom egy csontropogtató ölelésbe, hogy mindketten félmeztelenek vagyunk.

– Ez nekem túl sok mára! – takargatja a szemét Gunwoo fintorogva.

– Kim Seyong! Még csak három órája járunk hivatalosan, és te máris megcsalsz? – vágtat oda hozzánk Jinnie tettetve a durcást, miközben nem tudja leplezni a mosolyát.

– Ne féltékenykedj, Jin-ah, mert annak büntetés lesz a vége, pedig még az átverés miatt sem kaptál – duruzsolom a fülébe magamhoz rántva, mire enyhe libabőr jelenik meg a karján.

– Hogy lehetséges az, hogy én semmit nem vettem észre abból, ami körülöttem folyt? – morfondírozik Gunwoo a fejét vakargatva.

– Anno azt sem vetted észre, hogy eleinte te jöttél be Seyongnak – közli Insoo hahotázva.

– Mi?

– Mi?! Na jó, húzzál el most rögtön katonáskodni, de gyorsan! – vágom hozzá az alsógatyámat, amit igenis megérdemelt. Amúgy meg kivételesen el van tévedve, mert nem Gunwoo tetszett eleinte, hanem ő, de ezt még véletlenül sem fogom az orrára kötni, így is túlságosan nagy egóval bír.

– Nyomorúságos napok várnak rám – jegyzi meg Gunwoo, miután sikerül meggyőznöm arról, hogy soha nem fűztek hozzá gyengéd szálak. – Ezek ketten egymáson fognak lógni, JunQ meg Insoo után fog sírni, én meg szépen egyedül maradok.

– A válladon fogok sírni, hyung, hogy ne legyél egyedül – borul JunQ Gunwoo nyakába szintén félmeztelenül, mire a leaderünk inkább kimenekül az öltözőből. Majd visszarohan, amint rájön, hogy ő is csak egy szál gatyában van.

– Madárkáim, fizetek nektek egy hotelszobát ma éjszakára. Sajnos a lakásomat kölcsön kellett adnom az újoncoknak, de pár nap, és kicuccolnak onnan – nyújtja felénk Insoo a bankkártyáját.

– Tudod, mikor! Olyannak tűnök, aki az első éjszakán hagyja, hogy…? – háborog Jinnie vörös fejjel. Elsőnek végez az öltözéssel, és kitrappol a buszunkhoz, hogy ott várja meg, amíg befejezzük a hülyülést, ami kicsit hosszúra nyúlik. Olyan felemelő úgy nevetni, mint régebben. A japán koncert után mindannyian melankóliába zuhantunk, ezzel szemben most annyira vidámak vagyunk, mint amilyenek az első fan meetingünk után voltunk.

Insoo túljár a legfiatalabb tagunk eszén, mert amikor Jinnie meg én kiszállunk a buszból, int a sofőrnek, aki padlógázzal tovább hajt, így egyedül maradunk a dormban. Valószínűleg ők mennek hotelbe helyettünk, de az, hogy az ismerős falak közt lehetünk, cseppet sem old Jinnie feszültségén, és igazság szerint az enyémen sem.

Idegesen kerülgetjük egymást, az ételt csak piszkáljuk, ahelyett, hogy magunkba tömnénk, pedig én elég éhes vagyok, de egy falat sem megy le a torkomon. Kényszeredett beszélgetést kezdeményezünk, amit hamar fel is függesztünk, mert nem vagyunk képesek megfogalmazni egy épkézláb mondatot. Amikor megunom ezt a lehetetlen állapotot, beosonok a fürdőbe, hogy üzenetben tanácsot kérhessek a többiektől.

Én: Szerintetek mit kéne csinálnom? Olyan kínos ez az egész!:/

JunQ: Vegyél neki virágot meg bonbont.

Insoo: Ha ma éjszaka elveszed a szüzességét, nektek adom a Jeju-i nyaralómat is!

Én: Nincs is Jeju-n nyaralód!:-P

Gunwoo: Felőlem bármit csinálhattok, csak ne az én ágyamban tegyétek!

Ezek aztán remek tanácsok! Bár mind közül JunQ-é tűnik a legértelmesebbnek, úgyhogy a fürdőből egyenesen a fogason lógó kabátomhoz megyek, hogy miután magamra kapom, leszaladhassak a közeli boltba. Arról lövésem sincs, hogy virágost merre találhatnék, de majd kérdezősködöm, valaki csak útba tud igazítani a környéken.

– Te hova szöksz? – kérdezi Jinnie, amikor a cipőmet fűzöm. A fenébe, nem voltam elég gyors! Pedig leült a tévé elé, ahol éppen a kedvenc műsorát sugározták, így volt esélyem, mert abból eddig egy részt sem hagyott ki. Úgy bele szokott merülni, hogy azt sem hallja meg, ha valaki hozzászól, most bezzeg rögtön kiszagolta a távozási tervemet.

– Virágért meg bonbonért megyek – vetem oda foghegyről.

– Minek? Meg akarod hódítani a szomszéd csajt is?

– Azt sem tudtam, hogy lakik egy csaj a szomszédban. Természetesen neked lesz.

– De nekem nem kell! Hozzád vágom, ha tényleg veszel. Nehogy már erre pocsékold az időt az első közös éjszakánkon! Azt mondtam, nem adom oda magam ma, de azért egyéb dolgokat lehet csinálni… – Megremeg a hangja, és lesüti a szemét, mintha nem tartaná helyesnek a fejében kavargó gondolatokat, pedig szerintem nagyon is helyénvalóak azok.

– Nem tudom, mit értesz „egyéb dolgok” alatt, de benne vagyok. Irány Gunwoo hyung ágya! – Kérdőn néz rám, de a magyarázkodásra sem fecsérelném az értékes perceket, inkább a fent említett hely felé kormányozom Jinnie-t, miután lerúgom a cipőt, és ledobom magamról a kabátot. Megjátszva a nagymenőt, végignyúlok az ágyon, pedig belül újra elhatalmasodnak rajtam a kételyek, mert nem tudom, vajon meddig mehetek el. Ha túl óvatosra veszem a figurát, azt mondja, az nem én vagyok, de nem is rohanhatom le, mert azt sem szeretné. Aigo, Chae Jinseok, nehéz eset vagy ám!

– Összegezzük a mai nap termését – ajánlom jobb híján. Félénken az ágy szélére helyezkedik, de nekem túl sok az a távolság, ami közénk ékelődik. Egyszerűen képtelenség megfejteni a rejtvényt, ami ő maga. Amíg csak kamuból jártunk, jóval rámenősebb volt, most, hogy tisztában vagyunk egymás érzéseivel, alig mer rám nézni. Nálam fordítva volt ez, de szerintem sokkal logikusabb az én működésem. Amikor nem tudtam, hogy szeret, féltem közeledni hozzá, de már nincs mitől félnem. Ő miért nem így gondolja? – Az elkövetkezendő másfél-két évre gazdagabbak lettünk egy kúl verdával és egy pöpec kéróval.

– Ez így van, de igazán egyik sem érdekel. Számomra az a legfontosabb, hogy te az enyém vagy. – Továbbra sem néz rám, a takarónak intézi szívemet felpörgető szavait, de azért remélem, hogy nekem szánta. Az kicsit fájna, ha végül lecserélne egy takaróra! Ráadásul Gunwoo takarójára!

– A tiéd vagyok, kicsim! Éppen ezért bíznod kell bennem. Gyere ide! – Szeretném magamhoz szorítani, hogy minden lehetséges módon a tudtára adjam, hogy az összes porcikám az övé, de a hirtelen mozdulattól megijedne, ezért megvárom, hogy ő lépjen. Olyan lassan közeledik felém, hogy ezernyi centiméternek érzem a távot, amit megtesz. Amikor végre körém fonja kissé reszkető karjait, puszilgatni kezdem az arcát, hogy oldjam a benne lévő feszültséget. Megcsikizem lapos hasát, és addig cukiskodok neki, amíg végleg el nem lazul a teste. Hangosan felnevet a bolondozásomon, és inkább az ajkaimra forrasztja az övéit, nehogy még egy badarság csússzon ki a számon.

Reggel három hang óbégatására ébredünk. Gunwoo azon sápítozik, hogy az ágyában fekszünk, Insoo mindenáron meg akarja tudni, hogy mi történt éjszaka, JunQ meg szimplán a kedvenc zokniját keresi, amit én kábé egy hónapja hajítottam ki a kórház ablakából. Jinnie rögtön talpra ugrana, amint észleli a jelenlétüket, de én visszanyomom a párnára, hogy a mellkasára hajtva a fejem tovább szunyókálhassak. Úgysem tudnék nagy sztorival szolgálni, mert úgy öt percnyi csókolózás után annyira ránk ereszkedett a fáradtság, hogy még a szerelmünk ereje sem volt elég ahhoz, hogy egész éjszaka fenntartson minket. De nem kell sietni, számtalan éjszaka áll előttünk, amit ki is fogunk használni, amint kipihentük a nagy hajtás okozta kimerültséget.