TIMELESS ~ 4 ~ Don't hesitate, don't waste your time

2012. június

Amióta megszöktem, először látogatok vissza a születési helyemre, ami elég kockázatos rám nézve. Simán előfordulhatna, hogy Hwang irodájában vagy hálószobájában landolok, ami végzetes hiba lenne, mégis muszáj megtudnom, hogy mi történt erre felé az elmúlt egy hónapban. Alig alszom mostanság, mert szinte egész éjszaka a monitor előtt ülök információk után kutatva, aminek mellesleg semmi haszna nem volt eddig. Abban reménykedem, hogy Zelo több sikerrel járt, és olyan adatokkal fog szolgálni, amik alapján végre belekezdhetek a valódi terv végrehajtásába.

Maga az utazás nem kellemetlen; olyan gyorsan vége lesz, hogy mire feleszmélsz, már csak az utóhatásait érzed, de azokat nagyon. Elszoktam már az ilyesfajta rosszulléttől, ami felülmúlja az összes betegséget együttvéve, amit valaha átéltem, és az az érzésem támad, hogy ezúttal erősebb fájdalmak rohamoznak meg, mint azelőtt. Hiába küzdök, nem tudom kinyitni a szemem, ami elég veszélyes, mert nem elég, hogy képtelen vagyok lábra állni, még az esetleges ellenség közeledését sem fogom látni.

Hangos csaholás csapja meg a fülemet, amit egyre közelebbről hallok, míg végül közvetlenül mellettem harsan fel az izgatott hang. Még szerencse, hogy King Kong most nincs a szer hatása alatt, mert akkor apró darabokra szaggatná mozdulatlanul heverő testem. A kutya hamar felméri a bajt, és rögvest visszafut a házba, hogy riasszon valakit az érkezésem miatt. A francba, nem lesz ez így jó! Fel akarom emelni a kezem, hogy beüssem az órába az 1993-as évet, mielőtt lebukhatnék, de akárhogy erőlködöm, a végtagjaim nem engedelmeskednek az agyam által küldött parancsnak. Mindig attól féltem, hogy a rosszullétek egyre gyötrelmesebbek lesznek, ami a végén bénuláshoz, vagy akár halálhoz fog vezetni.

– Hyung! Te jó ég, annyira örülök, hogy láthatlak! – hallom meg Zelo meghatott kiáltását. – Nem kell félned, mert piszok jól időzítettél. Hwangék elutaztak három napra, a többiek szokás szerint csavarognak, úgyhogy nem lesz semmi gond. – Amikor meghallja artikulálatlan nyöszörgésemet, felméri a helyzet súlyosságát, és azon nyomban szétfeszíti a számat, hogy belém diktálja azt az undorító löttyöt. Semmit sem érzek azon a borzalmas ízen kívül, ami jelenleg felettébb szörnyűnek tűnik, ezért úgy, ahogy van, kihányom az egészet.

– Adj… adj még… ebből a szarból… – hörgöm nehezen forgó nyelvvel. Erőt kell vennem magamon, mert akármennyire taszít az a kotyvalék, annak segítségével leszek jobban. Egy szempillantás alatt felhajtom a következő adagot, és még egyet kérek, mert ritka pocsék állapotban vagyok továbbra is. Amikor a szememet végre ki tudom nyitni, Zelo aggodalmas vonásaival szembesülök, amit King Kong izgatott farok csóválása követ. Amint azonban hátrébb viszem a tekintetemet, egy babát pillantok meg a padon feküdni egy takaróba csavarva. Zelo idegesen fut oda hozzá, mintha a velem való törődés miatt megfeledkezett volna a létezéséről, és olyan gyengédséggel öleli magához, ahogy azt a legjobb apák szokták tenni. De mégis kié lehet ez a lurkó? Zelo még gyerek, kizárt, hogy az övé legyen. Meg azért nem találkoztunk olyan régen, hogy ne tudhassak a dologról.

– Miután elmentél, Hwangék tajtékoztak a dühtől. Bevették, hogy a szerelem hatására ment el az eszed, és utánad küldtek, hogy próbáljalak meg visszahozni. Az utóbbi egy hónapban többször indítottak a te keresésedre, mint melózni, mert abban bíztak, rám hallgatnál, és visszajönnél, ha megkérnélek. Ezzel párhuzamosan kerítettek egy szülés előtt álló nőt, és amint világra jött a gyermeke, idehozták a kicsit. Helyetted van itt, hyung. Ráadásul azt mondták, tizenkét év túl sok idő, ezért felgyorsítják a folyamatot, és már nyolc évesen elküldik az első bevetésre. – A szívemhez kapok, ami hirtelenjében jobban fáj minden tagomnál. Miattam meghalt egy újabb ártatlan nő, és egy újabb ártatlan lelket kaparintott meg az a vadállat. Azzal nem számoltam, hogy az én kiesésem mivel járhat, és az az érzésem, nemhogy egy tapodtat sem haladtam előre az ügyet illetően, hanem ezernyi lépést tettem meg hátrafelé.

– Mi a neve? – kérdezem krákogva, mintha jelentene bármit is, hogy hívják.

– Nincs még neve. De sürgősen találnom kell neki egyet, mert Hwang a névadás területén is csapnivaló. – A baba sírdogálni kezd, mire Zelo előkotorja a cumisüvegét, és gyakorlott mozdulatokkal a szájához helyezi. A kisfiú hüppög párat, mintha az édesanyja oltalmára várna, de amikor nem kapja meg azt, ráfanyalodik az elé tartott etetésre szolgáló eszközre. Könnybe lábad a szemem Zelo-t nézve, aki sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnik ahhoz képest, mint amilyen egy hónapja volt. Azt hiszem, a baba gondozása jó hatással van rá, megnyugtatja, mert leköti a figyelmét, annak ellenére, hogy azt kívánja, bárcsak a mamája mellett lenne a pici. Benne talált menedékre helyettem, ugyanakkor a bébi felelősségteljessé tette. Már nem szorul a védelmemre, ő védelmezi kis sorstársunkat, amitől egy csapásra felnőtt. Megszakad a szívem az újabb árváért, és Zelo-ért, akinek nem ezt kéne csinálnia tizenöt évesen. – Mesélj, kérlek! Hol tudtad meghúzni magad? Találkoztál anyukáddal?

A folyadéknak köszönhetően, amiből kivételesen extra mennyiséget töltöttem magamba, képes vagyok felülni, sőt, néhány bizonytalan lépést követően a padot is elérem, ahol letelepszem Zelo mellé. Egyik kezemmel a babát simogatom, másikkal King Kong fejét, aki időközben a lábamhoz helyezkedett, és jólesően fogadom Zelo súlyát, aki a vállamra dőlve hallgatja az élménybeszámolómat. Amikor megemlítem Youngjae nevét, görcsbe rándul a gyomrom, mert iszonyú távol érzem magamtól, ami sokkal rosszabbul érint az előbbi kínzó állapotnál. Minket ugyanis nem egy óceán választ szét, nem a Föld más kontinensein élünk, arra várva, hogy a családjaink úgy döntsenek, közelebb költözhetünk egymáshoz.

– Nézd! Ő itt Youngjae, ő pedig Yongguk hyung – húzok elő egy fotót a zsebemből, amin úgy vigyorgunk, mint a vadalma. Én vagyok középen, és annak ellenére, hogy mindhárman össze vagyunk ölelkezve, messziről virít rólam a Jae iránt táplált érzésem. Egymásra nézünk ahelyett, hogy a kamerába fókuszálnánk, és a mosolyunk nem azért olyan széles, mert arra lettünk felszólítva, hogy vágjunk cuki fejet a kép elkészítése végett. Zelo szája szomorkás mosolyra húzódik, ami feltételezésem szerint annak köszönhető, hogy ő nincs rajta a fotón. Tudom, hogy ha magammal vittem volna, ugyanúgy szeretnék, mint engem, legalábbis remélem, hogy Jae nem fojtotta volna meg álmában a nagy féltékenység eredményeként. Megfogadom magamban, hogy egyszer egy olyan fényképet fogunk nézegetni, amin négyen vagyunk, és ezt közlöm Zelo-val is. Igazából most rögtön elvinném pár órára, hiszen Hwangék távolléte alatt feltűnésmentesen eljöhetne innen, de nem hagyhatja magára a babát.

– És megtörtént már a nagy vallomás? Te vagy ő lépett előbb? – kérdezi Zelo vidámabb hangszínre váltva. Én teszem a hülyét egy ideig, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy mire célozgat, mire egy lesajnáló szemforgatást kapok. – Elárultad Yongguknak, hogy beleestél?

–  Hyungnak? De hát nekem Youngjae tetszik…

– Most lebuktál! Bár elég csúnya dolog hazudni a legjobb barátodnak. Mi az, hogy tetszik neked? Halálosan beleszerettél az első pillanatban, amikor megláttad. Ezt akartad mondani, ugye? – Tépelődve mélyesztem az ujjaimat King Kong vastag bundájába, és legszívesebben felpattannék a hatalmas testére, hogy messzire nyargalhassak vele a kellemetlen kérdések kereszttüzétől. Eddig csak gondolati szinten fogalmazhattam meg, hogy beleszerettem Youngjae-be, ezért halálra rémülök attól, hogy hangosan mondjam ki. De ha kiönteném a szívem valakinek, talán megkönnyebbülnék, ezért a további beszámolóm kizárólag a Jae-vel kapcsolatos érzéseimre korlátozódik. Nagyon kellett, hogy egy olyan személlyel beszéljek, aki egy cipőben jár velem, aki tudja, min mentem keresztül gyerekkoromtól kezdve, és aki nem mellesleg a kisöcsém, bár a meglátásait hallva sokkal inkább ő mutatkozik idősebbnek.

– Tudom, hogy attól rettegsz, hogy mi lesz, miután letelik a fél év. De szerintem túl sokat rágódsz a jövőn. Amikor két ember egymásba szeret, és járni kezdenek, nem gondolkodnak azon, hogy mi lesz, ha fél év múlva jön egy harmadik fél, ami szakításhoz fog vezetni. Vagy hogy pár hónap múlva vége lehet a kapcsolatuknak, mert az egyikük családja elköltözik, mert az apuka egy jól fizető állást kapott a világ másik felén. Vagy hogy jön egy autó, ami elüti őket, és amíg az egyikük túléli, a másik meghal… Neked sem szabadna azon töprengened, hogy mi lesz fél év múlva, mert könnyen lehet, hogy miután összejöttök, néhány hét elteltével érkezik a suliba egy szuper pasi, aki totálisan elcsavarja Youngjae fejét. De tegyük fel, hogy nem történne ilyen. Tegyük fel, hogy fél év múlva is menthetetlenül egymásba lesztek zúgva. Én a helyedben megragadnám az alkalmat, és amint visszatérnék 93-ba, addig csókolnám őt, amíg izomlázas nem lesz a nyelvem. Nézd, én ismerlek téged. Szeretsz drámázni, szóval valószínűleg az utolsó napodra tartogatod a nagy csókjelenetet. Lesmárolod, hazajössz, többé nem találkoztok, aztán egész életedben azon bánkódsz, hogy miért nem használtad ki azt a pár hónapot. Hogy miért nem éltél úgy abban a pár hónapban, mintha az lett volna életed legboldogabb időszaka. Tudod te, hányan vannak a világon, akik soha életükben nem tapasztalhatják meg az igaz szerelmet? Egyik kapcsolatból a másikba menekülnek, abban a reményben, hogy egyszer megtalálják azt, akit minden porcikájukkal tudnak szeretni. És ezek az emberek bármit megadnának egy fél évre szóló boldogságért, mert az sokkal több annál, amit ők valaha kaphattak. Ha én választhatnék az örök megbánás és egy cseppnyi boldogság között, az utóbbi mellett döntenék. Ne légy gyáva, hyung! Ne hezitálj, és ne pazarold el az értékes időt, mert az idő kincs, még ha te az ellenségednek is tartod ebben a pillanatban.

– Én… nem tudom, mit mondhatnék erre… Muszáj volt ilyen gyorsan felnőnöd? – kérdezem könny áztatta arccal, magamhoz szorítva őt. Amíg a bölcsességét hallgattam, úgy éreztem, átszáll belém az ereje, melynek segítségével könnyedén Jae elé fogok állni, miután visszatérek, de attól tartok, hogy ez az erő rögvest el fog hagyni, amint Zelo eltávolodik tőlem. Hihetetlenül büszke vagyok rá azért, hogy ilyen szintre felvértezte magát néhány hét leforgása alatt. Amikor itt hagytam, sütött róla a kétségbeesettség, és le sem tagadhatta volna, hogy tíz körömmel kapaszkodott belém, annyira félt attól, hogy többé nem élvezheti óvó mivoltomat. Most azonban egy kész férfi mosolyog vissza rám, akinek félő, hogy sosem fogok a nyomába érni. Szerintem én évek múlva is olyan gyerekes leszek, mint ebben a pillanatban, ami nem feltétlenül rossz, de néhány dolog terén nem ártana hasonlítanom a kölyökre.

– Azon ki sem akadsz, hogy egy másik fiúba vagyok szerelmes? – kérdezem bizonytalanul.

– Ha tudnád, miket láttam a legutóbbi utazásom során, nem csodálkoznál azon, hogy természetesnek veszem ezt. Mondjuk, ott szó sem volt szerelemről, a férfiak csak…

– Nem akarom tudni! Nem szabadna ilyeneket látnod, túl fiatal vagy még az ilyesmihez.

– Nem vagyok már az az ártatlan gyerek, akit ismertél. Két hete lefeküdtem egy nővel, mert másképp nem tudtam volna ellopni a gyémánt nyakéket, amit a férjétől kapott. Ha én lennék abban a szerencsés helyzetben, hogy szerelmes vagyok valakibe, aki ráadásul viszont szeret, egy percig sem haboznék. – Elborzadva markolom meg a pad szélét, mert a hallottak után ismét rám tör a szédülés. Zelo-nak egy sulis bálon kellett volna megcsókolnia azt a lányt, aki már régóta tetszett neki, és hónapokkal később bemászhatott volna az ablakán, hogy titokban szeretkezzen vele, amíg a szülők a másik szobában alszanak. Az én nyomorúságos életem sosem számított, de neki jobb sorsot szántam. Kemény pillantásokkal állja a tekintetemet, mialatt én helyette is elsiratom elveszett fiatalságát. Mellette szeretnék maradni, mert számomra mindig is ő jelentette a családot, de az a gondolat, hogy többé nem láthatom a másik családomat, újabb zokogó görcsöt idéz elő bennem.

Zelo átadja nekem Hwang naplójának bejegyzéseit, amiket éjszakánként másolt át egy füzetbe. Hálát adok az égnek, hogy nem bukott le, mert már csak az hiányzott volna, neki pedig azért tartozom hálával, mert nélküle egyhelyben toporognék. Hiába mentem el arra a helyre, ahol az árvaház található, 93-ban még mások laknak ott, és az interneten sem találtam semmit, ami Hwang nyomára vezetett volna, mert annyira jól rejtőzködik az a patkány. Biztos naphosszat a laborjában üldögél, és kísérletezik, hogy minden tökéletesen menjen az első gyerek elrablásakor. Nem hinném, hogy a naplója tartalmazza a pontos címet, ahol rábukkanhatok, de jól tudok olvasni a sorok között, ami remélhetőleg a hasznomra fog válni.

1993. március

Megint a mosdóban landolok, amit jó jelnek veszek, mert ha már kétszer sikerült megcéloznom, legközelebb is összejöhet. Lehet, hogy a vécécsésze sem közömbös irántam, azért vonz folyton magához. Néhány pillanatig falnak támasztott homlokkal álldogálok, hogy valamilyen szinten lecsillapodjanak a bennem kavargó érzetek, és közben szorgalmasan hegyezem a fülem, nehogy akkor lépjek ki a fülkéből, amikor valaki a közelben tartózkodik.

Direkt a tanítás utáni időre jöttem vissza, hogy elkerüljek egy kiadós fejmosást, mert biztosra veszem, hogy Youngjae kibukott, amiért egész délután nem talált. Amíg én Zelo-nál voltam, ő kétségbeesetten keresgélhetett engem, miközben folyamatosan a számomat tárcsázta. Tuti, lecseszett volna, amiért szó nélkül tűntem el, meg hogy még a mobilomat sem vagyok képes felvenni szokás szerint, úgyhogy okosabbnak látom felülírni a múltat. Ezzel nemcsak magamat akarom megkímélni a veszekedéstől, hanem őt is a felesleges aggodalomtól.

– Végre itt vagy! Öt perce várok rád.

– Örülj neki, hogy nem öt órája vársz – közlöm vele vigyorogva. Elmegyek mellette, mert minél előbb ki akarok szabadulni az iskola fojtogató falai közül, de mielőtt a kapuhoz érhetnék, elkapja a karom, és maga felé fordít, hogy tüzetesen szemügyre vehessen.

– Te sírtál, Dae? – érdeklődik olyan gyengédséggel a hangjában, hogy attól újfent sírni támad kedvem. Arról megfeledkeztem, hogy a felduzzadt és kivörösödött szememet nem tudom elrejteni előle. Sürgősen be kell szereznem egy napszemcsit az ilyen eshetőségekre!

– Én? Dehogy! Biztos előjött az allergiám valamitől. Ne viccelj, még a Love Storyt se könnyeztem meg! – mondom lazán. Örülök, hogy végre egy olyan filmnek jutott eszembe a címe, ami már Youngjae születése előtt is létezett, lekicsinylő pillantása viszont arról árulkodik, hogy tudja, hogy hazudom. Mind a mostani, mind a film alatti sírásomat illetően. Hirtelen eszembe jut egy mondat, amit Oliver mondott az apjának Jenny halála után. „A szerelem azt jelenti, hogy sohasem kell azt mondanod: sajnálom.” Oliver akkor is feleségül vette volna a szerelmét, ha már a megismerkedésük pillanatában tudta volna, hogy a lány nemsokára meg fog halni, és nem öregedhetnek meg együtt. Én miért nem tudok olyan bátor lenni, mint Oliver, vagy mint Zelo?

– Ma este bulizni fogunk. Illetve ez barokkos túlzás, mert Bora babaváró partijára vagyunk hivatalosak, de megígértem neki, hogy ott leszünk, úgyhogy miután hazaérünk, lassan készülődhetünk is. – Ez igazán jó hír, mert végre bebocsátást nyerhetek abba a házba, ami pár hónapon belül az otthonom lesz. Bár azzal szerettem volna tölteni az estét, hogy elkezdem kielemezni a Zelo által szolgáltatott infókat, de nem egy napon fog múlni a jövőnk.

– El sem képzelnétek, mennyire boldog vagyok, hogy eljöttetek! – lelkendezik Bora szoros ölelésbe vonva minket. Nem lepődöm meg azon, hogy ennyire örül az érkezésünknek, mert rajtunk kívül senkit nem ismer a díszes kis társaságban. Az iskolából nem kíváncsiak rá a többiek, ezért azokat a lányokat hívta el, akik egy terhes jógára járnak vele. Néhányukat elkísérte a pasija, de vannak köztük szingli mamik is, akik talán idővel össze fognak barátkozni Borával.

Negyed óra elteltével azt hazudom, hogy ki kell mennem a mosdóba, de helyette az anyukám szobáját célzom meg. Tipikus rózsaszínben pompázó, a Bora fajta tini lányokra jellemző helyiség tárul elém, aminek az egyik sarkába egy kiságyat tettek. Meghat, hogy annak ellenére, hogy még négy hónap van hátra a születésemig, tele pakolta a szekrényét nekem szánt játékokkal, és mindenféle olyan cuccal, ami egy baba gondozásához szükséges.

A falon látható képen minden bizonnyal a nagyszüleim szerepelnek, akik olyan fiatalok, hogy nehezemre esik ezzel a jelzővel illetni őket. Sajnálom, hogy nincsenek itthon, mert szerettem volna megölelni őket, de már az is több a semminél, hogy megtudhatom, hogy néznek ki. A nagyi kiköpött anyu, aki kedvesen mosolyog a lányára, a nagyapa viszont szigorúan mered a kamerába, és lerí róla, hogy csak kötelességből állt oda melléjük. Felfedezek még egy lányt a nagyi mellett, aki inkább a mogorva ábrázatú úrra hasonlít, ami azt jelenti, hogy van egy nagynéném. Pár évvel idősebb lehet Boránál, úgyhogy azt feltételezem, azért nincs itt, mert egyetemre jár, azt viszont nem értem, Bora miért nem mesélt soha róla. Talán nem jó a kapcsolatuk?

Kicsit sokáig bámultam az ominózus képet, de nem ártana az apámról is látni egyet, ezért belenézek Bora fiókjába, hátha ott találok valamit. A naplóján kívül más említésre méltó dolog nem akad a kezembe, azt viszont Hwangéval ellentétben nem akarom elolvasni, mert annyira azért nem vagyok bunkó, hogy ilyen módon másszak bele a magán szférájába. Mielőtt becsukhatnám a fiókot, megérzek valamit az alján, ezért meggondolom magam, és még egy esélyt adok a kutatómunkámnak. Egy újabb képet érintenek az ujjaim, ami három embert ábrázol. Anyu és a nénikém között egy jóképű fiú feszít, aki annak ellenére, hogy Bora vállát karolja át, a másik lányt nézi. A fotó össze van gyűrve, mintha a kukából szedték volna ki, és amikor megfordítom, elém tárul a hátulján lévő megjegyzés: „árulók”.

– Hé, ha Bora megtudja, hogy hozzányúltál a cuccához, csalódni fog benned – mondja Youngjae közvetlenül a hátam mögött állva. Gyorsan becsapom a fiókot, és talpra ugrom, mert nyilvánvaló, hogy Borának nem kéne még egy emberben csalódnia. Olyan zavarban vagyok, mintha azon kapott volna rajta, hogy ellopom Bora egyik karkötőjét, ezért idegesen kivágtatok a folyosóra, és célba veszem a kertet, mert szükségem van a friss levegőre. – Bora és a nővére nagyon szerették egymást. Aztán egy napon Bora megismerkedett azzal a sráccal, akiért teljesen odavolt, és járni kezdtek. Pont a szülinapját ünnepelték, amikor meglátta a nővérét a pasijával smárolni. Zokogva hívott fel telefonon, de én annyira megbántva éreztem magam, hogy ahelyett, hogy a segítségére siettem volna, egy szó nélkül bontottam a vonalat. Utána Bora minden fiúval flörtölni kezdett, ezért elterjedt róla, hogy egy ribanc, de valójában semmi komolyat nem csinált velük. A nővére másik városba költözött azzal a fickóval, és nemrég nagy boldogan újságolta el a hírt, hogy terhes. Érted ezt? A két testvér egy apától vár gyereket! Bora azért nem bánta, hogy fűvel-fával hírbe hozzák, mert nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen arról, hogy ki a babája apja.

– Bassza meg! Nem lennék Bora gyerekének a helyében – nevetek fel keserűen. Lelki szemeim előtt megjelenik egy kép, amin három éves vagyok, és a nagynénémék látogatóba jönnek hozzánk. Bemutatják az unokatestvéremet, aki igazából a tesóm, és a nagybátyámat, aki meg az apám… Miféle elcseszett világba csöppentem én? Nem mintha az a világ értelmesebb lenne, ahonnan jöttem. Hirtelen szeretnék elszökni egy harmadik világba. Oda, ahol nincsenek magára hagyott anyák, nagynéniket felcsináló apák, ártatlanságuktól megfosztott gyerekek, beteljesülhetetlen szerelmek… Ezért kellett nekem az apám személye után kutakodnom? Bárcsak soha ne tudtam volna meg az igazat! Milyen kár, hogy a fogantatásom előtti időpontra nem tudok visszamenni. Ha megtehetném, figyelmeztetném Borát, hogy messzire kerülje el azt a vadbarmot.

– Amúgy köszönöm, hogy kibékítettél vele. Annyi szar szakadt a nyakába az utóbbi időben, hogy nem hiányzott neki még az én büntetésem is – cirógatja meg a kezem Youngjae. El kéne húzódnom tőle, de az elmúlt órák olyan szinten lehangoltak, hogy muszáj elvesznem a közelsége nyújtotta múló boldogságban. Az öregnek látszó kapunak támaszkodva állunk, ami olyan rozsdásnak tűnik, amilyennek a lelkemet érzem. A kertet is elég leharcolt állapot uralja, pedig egy ilyen gazdag családnál simán megférne egy kertész, de ezek szerint már nem érdeklik őket a külsőségek. Ezen a helyen minden a pusztulásra emlékeztet, amitől egyre nő bennem a nem kívánt szomorúság. Bora szobája az egyetlen, ami az általa olyannyira várt élet eljöveteléről tanúskodik, de abban is csak tárgyak tükrözik a gondolatait, ami nekem nem elég. Kell bele valami, ami nem az elmúlást, hanem a születést szimbolizálja, és már tudom is, mi lesz az.

– Látod azt a nárciszt? Le akarom szedni Borának! – bökök a szomszédos kertben nyíló virág irányába. Youngjae megrökönyödve kapja rám a tekintetét, mintha azt mondtam volna neki, hogy nyúzzunk meg pár macskát, hogy a bőrükből kesztyűt készíthessek a lánynak.

– Te tényleg lopni akarsz? – Drága, tiszta lelkű Youngjae! Nem szeretnéd látni azt a listát, amin az általam ellopott tárgyak szerepelnek. Megértem, ha ellenáll a bűnbe csábításnak, ezért nem fáradok a győzködésével, csak elindulok a két házat elválasztó kerítés felé. Mielőtt azonban földet érnék a másik oldalon, megkapaszkodik az egyik lécben, hogy ő is átlendülhessen a szomszéd kertjébe. Szerintem azért jött velem, mert attól tart, hogy bajba kerülök, én azonban rutinosan állok neki a megszerzendő préda becserkészésének.

– Ti meg mit kerestek a mi területünkön? – hangzik fel egy számon kérő hangocska, amikor az egyik virágért nyúlok. – Le ne merészeld tépni, mert azonnal szólok az anyukámnak! – folytatja a kis méregzsák a pattogást. Youngjae összerezzen, és látom rajta, hogy vissza akar rohanni a másik házba, de mivel én nem mozdulok, ő is a helyén marad. Határozottan a kislány szemébe nézek, aki olyan pöttöm, hogy alig ér fel a derekamig, és megkeresem azt a mosolyomat, amivel le szoktam venni a lányokat a lábukról.

– Nektek annyi virágotok van, amíg a szomszéd kertben egy sem nőtt. Hadd vigyünk el egyet, az anyukádnak fel sem fog tűnni, hogy kevesebb lett a nárciszok száma. – A kislány vág egy grimaszt, majd csípőre teszi a kezét, és kérlelhetetlenül mered rám. Nehogy már egy pisis fogjon ki rajtam! Az elmúlt években senki sem kapott el lopás közben; és most nem elég, hogy lefüleltek, még hatást sem tudok gyakorolni a kis spiclire. Annyira belelovallom magam a dologba, hogy eldöntöm, nem vagyok hajlandó kitenni a lábam innen a virág nélkül. Lapul pár száz won a zsebemben, amiből futná egy takaros csokorra, de most már presztizskérdést csinálok belőle.

– Ha nem mentek el, hívom a rendőrséget! – Rendőrséget? Még mit nem! A fenyegetőzést a tévéből tanulta, de fogalma sincs arról, milyen számot kéne beütnie ahhoz, hogy célba érjen a bejelentése. Youngjae azonban nem veszi észre azokat az árulkodó jeleket, amik nem járnak túl egy profi tolvaj eszén, ezért elkapja a karom, hogy annál fogva rángasson vissza a kerítéshez. Ennek a kislánynak felvágták a nyelvét, de ahhoz még túl kicsi, hogy ténylegesen megvédje a birtokát. Azt reméli, ha ránk ijeszt, eldicsekedhet a suliban azzal, hogy lekoptatott két betörőt, akik ki akarták rabolni az egész házat, de én nem adom olyan könnyen magam.

– Nézz erre a fiatalemberre! Rajta fogom szemléltetni a virágok kérdését. Nos, amint látod, Youngjae-nek jó sok haja van. Ha kitépem az egyik hajszálát, észre sem veszed, hogy egy másodperccel előbb egyel több volt, igaz? Nem kopaszodott meg attól, hogy magamhoz vettem az egyik hajszálát. Ugyanez lenne a nárciszokkal is, érted? – Jae felszisszen, amikor megszabadítom az egyik tincsétől, és olyasmit mormol az orra alatt, hogy magamon is bemutathattam volna a példát. A markomba zárom a megszerzett hajszálat, mintha azt tervezgetném, hogy az éj leple alatt szerelmi kötést fogok létrehozni annak segítségével, csakhogy nekem nincs szükségem ilyesfajta boszorkányságra ahhoz, hogy a választottam viszonozza az érzéseimet, ezért szétnyitom az ujjaimat, hogy a tincs a porba hullhasson.

– Elvihettek egy szálat, ha adtok helyette egy tábla csokit. – Ezt a zsarnokot! Jó üzletasszony lesz belőle, amikor felnő. De másokon kell gyakorolnia az alkudozás mesterségét, mert sajnos varázsolni nem tudok, másképp viszont nem juthatnánk hirtelenjében csokoládéhoz.

– A csoki rendkívül káros a fogakra. Ha sokat eszel belőle, tíz év múlva több lyukas fogad lesz, mint egészséges, és két héten át napi szinten ülhetsz majd a doktor bácsi székében. Szerinted nem ijesztő a fúró hangja? Nézz csak Youngjae-re! Nem eszik édességet, ezért olyan gyönyörű fogsora van, hogy elmehetne egy fogkrém reklámba. – Intek Jae-nek, hogy csináljon úgy, mintha nagyban vigyorogna, hogy prezentálhassuk a szájában található fehérséget, de a kislány felháborodottan a kezemre csap, amit nem tudok mire vélni.

– Hazudsz! Tiszta csoki a szája széle! – sipákolja fennhangon. Most először ijedek meg, mert félő, hogy felveri a házban tartózkodókat a vinnyogásával, ráadásul Jae tetézi a helyzetet kihívó pillantásával, és ajkai közül előbukkanó nyelvével, amit lassan végighúz a száján. Fel kéne hívnom a figyelmét arra, hogy pont azt a területet nem érintette, ahol maszatos, de előbb azt kéne megfejtenem, hogyan kell lélegezni, mert a látványtól még azt is elfelejtettem.

– Mondtam neked, hogy nyald le. Ha megtetted volna, most nem szirénázna a kiscsaj – duruzsolja a fülembe, amitől vészesen megremeg a térdem. Eszembe jut, hogy akkor is hasonló állapotban voltam, amikor végignéztem, amint a tortaszeletet kis falatonként eltűntette a szájában. Nem, akkor még rosszabb volt a helyzet, mert ráharaptam a nyelvemre, magamba állítottam a villát, és fuldokló rohamban törtem ki, amit teával akartam csillapítani, de azzal csak annyit értem el, hogy leforráztam az amúgy is fájó nyelvemet. – Hozhatok egy sütit, ha az megfelel – intézi szavait a gyereknek, aki a megjegyzése hatására elhallgat, és lelkesen rábólint a felvetésre.

– Ti, felnőttek elég szánalmas lények vagytok. Még a lopásra is ráveszitek magatokat, hogy a szerelmetek kedvében járjatok. Sosem akarok felnőni! – közli a kislány, miután Youngjae eltűnik a kerítés mögött.

– Tévedsz. Az anyukámnak szeretném adni a virágot. Árvaként nőttem fel, mert egy gonosz bácsi elszakított tőle kisbaba koromban, és most, hogy rátaláltam, meg szerettem volna lepni egy szép virággal. – Ezzel már korábban is előrukkolhattam volna, mert a gyerek megértő arckifejezésre vált, amikor a mondandóm végére érek. Nagyon szeretheti az anyukáját, és amint belegondol abba, hogy milyen lenne az élete nélküle, megkerül engem, hogy ő maga hajoljon le egy szál virágért, amit mosolyogva nyújt át nekem, miután felegyenesedik.

– Hé, ez kettő. Elég lett volna egy is.

– Az egyik az anyukádé, a másikat pedig odaadhatod a szerelmednek.

Amikor Youngjae meghozza a kislány fizetségét, a kezébe nyomom az egyik nárciszt azzal a címszóval, hogy ő is adjon egyet Borának. Háborog egy sort, amiért feleslegesen passzolt le egy finom tortaszeletet, amit szíves-örömest felfalt volna, ha értesült volna arról, hogy időközben nyélbe ütöttem az üzletet, de nem hagyom sokáig nyavalyogni, inkább a kerítés felé lökdösöm, mert jó lenne már a másik oldalán lenni. Nem kéne megkockáztatni, hogy az utolsó pillanatban lássanak meg a gyerek szülei, ezért kissé hevesen intézem el az ugrást, melynek köszönhetően leesek, pontosabban ráesek a kezemben szorongatott virágra, ami csúnyán összenyomódik a testem alatt.

– A francba! Még jó, hogy két virágot hoztunk… – nyöszörgöm a karomat dörzsölgetve.

– Kit érdekel az a nyavalyás virág! Te jól vagy? – guggol mellém Jae aggodalmas ábrázattal. A szája ugyanolyan közel kerül az enyémhez, mint a vadászat alkalmával, de most sem válhat valóra az, amire mindketten áhítozunk. Felkapjuk a fejünket az ajtó felől érkező kiabálásra, és a vágyainkat háttérbe szorítva pattanunk fel, hogy a hang forrása felé szaladhassunk. Egyrészt megkönnyebbülök, amiért megint félbeszakították bizalmas pillanatunkat, másrészt azt kívánom, bárcsak más módon vetettek volna véget neki, mert a minket fogadó látvány baromira nem tetszik.

Ott áll az apám velem szemben, és én egy percet sem hezitálok, mielőtt a képébe másznék. Egy fiú nem verheti meg az apját, ha az húsz évvel idősebb nála, mert mindennek dacára neki köszönheti az életét, de én perpillanat Bora egyik legjobb barátja vagyok, aki kénye-kedvére döngölheti földbe ezt a szemétládát. Az a baj, hogy nem állok le egy ütés után; annyira elvakít az a mérhetetlen düh, amit a tettei miatt érzek, hogy képtelen vagyok megállítani az öklömet, még az sem szab gátat az ámokfutásomnak, hogy az előbb még fájlaltam a karom. Nem értem, hogy pofátlankodhatott ide ez a féreg, de nem nyugszom addig, amíg el nem távolítom Bora közeléből. Ha ennek az lesz a vége, hogy koporsóban fogják elvinni, ám legyen.

– Dae, hagyd abba! Nyugodj meg, oké? Csak nyugodj meg… – Egy ismeretlen srác elrángatja az apámat, de ahelyett, hogy biztonságba helyezné, ő is behúz neki egy jókorát. Valamelyik kismama párja lehet, akinek gondolati szinten sem fordult meg a fejében, hogy magára hagyja a várandós barátnőjét. Engem Youngjae tart erősen, nehogy még egyszer nekirontsak annak az alaknak, és ütemesen simogatja a hátam, hogy minél előbb lehiggadjak. Amikor észreveszem, hogy az ő nárcisza is megtiporva végezte, könnyekben török ki, amiket a vállára hullatok. Két virágot is megszereztünk attól a harcias kislánytól, aki ügyesen védte a területét a korához képest, erre mindkettőt elveszítettük, ami rettentően elszomorít. Úgy érzem magam, mint egy katona, aki sikeresen túlvészelte a háborút, de amikor azt hiszi, hogy befejeződött a harc, egy nem várt lövés végez vele. Persze nem ez a kiborulásom fő oka, de jobb erre fogni a valódi probléma helyett.

Bora az ágyára heveredik, amíg mi a szőnyegén nyújtózunk el. Jae aggódva méreget, pedig rajtam maximum egy karcolás éktelenkedik, mert annyira bedurvultam, hogy az apámnak esélye sem volt a védekezésre. Ezzel szemben a lelkemen nem egy sérülés keletkezett, de ahhoz meg kezdek hozzászokni, úgyhogy nem fordítok túl sok időt a sebeim nyalogatására.

 – Na jó, vessünk véget ennek a búskomorságnak, mert a baba mindent érzékel. Meséljetek neki valami szépet, hogy megnyugodjon – töri meg a csendet Bora, miközben leszedi a faláról a képet, hogy egy laza mozdulattal a folyosón álló kukába hajítsa. Azt követi a fiókja mélyén rejtőző fotó, amit rituálészerűen miszlikre tép, mielőtt megszabadulna tőle. Mialatt Youngjae mesél, egy olyan képet illeszt a másik helyére, amin csak a szüleivel van a nővére nélkül, és legnagyobb meglepetésemre hármunkról is kitesz egy szép emlékül szolgáló darabot.

– Volt két lovag, akik felkerekedtek, hogy kimentsék a toronyba zárt királylányt. Útközben számos tényező akadályozta a célba érésüket, még egy szörnyeteggel is meg kellett vívniuk, hogy a tőle megszerzett kincset a királylány lába elé tehessék. Később azonban sikeresen elveszítették a kincset, de sokkal nagyobb értékre tettek szert annál. Rájöttek, hogy a kalandjaik során egymásba szerettek, így nem mentek el a toronyig, inkább haza siettek, hogy minden létező idejüket egymással tölthessék. – Sűrű csend ereszkedik a szobára Youngjae szavait követően. Én a szőnyeg egyik bolyhát piszkálom kínomban, de legszívesebben az apám után iramodnék, hogy beverjek neki még párat. Igazság szerint feszültség levezetőnek is tökéletes volt az ellene irányuló támadásom, bár kezdem sajnálni, hogy ő nem ütött vissza. Keresnem kell valakit, aki hajlandó félholtra verni, hátha akkor a fizikai fájdalom elvonná a figyelmemet az egyéb eredetű bajaimról.

– Hé, ez egy elég egoista mese volt! Azért kiszabadíthatták volna a királylányt, aztán mehettek volna isten hírével. Te jössz, Dae! Szerintem ezzel nem sikerült kellőképpen megnyugtatni a babát. – Semmi kedvem beszélni, nemhogy meséket kitalálni. Egyébként is elég csapnivaló vagyok ezen a téren. Mindig irigyeltem Zelo-t a fantáziadús történetei miatt, amiket mesekönyv hiányában mondott a többieknek. Én maximum énekelni tudtam nekik, de azt nem mindenki értékelte, úgyhogy inkább nem fárasztottam őket a dalolászással, pedig véleményem szerint nincs rossz hangom. Amikor kérdő tekinteteket érzek magamon, rájövök, hogy elkalandoztak a gondolataim, amíg ők ketten arra vártak, hogy megszólaljak, ezért fogamat szívva belefogok valamibe, ami számomra eléggé valóság szagúnak hat.

– Volt egy fiú, aki olyan képességgel rendelkezett, amit sokan irigyeltek volna tőle, ő azonban a háta közepére kívánta. Utazni tudott az időben, amit mások jó bulinak tartottak, de számára óriási terhet jelentett. Főleg akkor, amikor talált magának egy olyan családot, amire világéletében vágyott. Végre boldog lehetett, de a boldogsága nem volt felhőtlen, hiszen az elejétől kezdve tudta, hogy az ideje véges, ami nem engedte, hogy kimutassa valódi érzéseit. Amikor eljött a visszatérése napja…

– Elég! Ez a sztori Jae-énél is rosszabb! A baba még szomorúbb lesz miattatok. Menjetek, mert nem tudunk pihenni, ha ilyen sötét aurák vesznek körül.

Feszengve ülök Youngjae mellett, aki folyamatosan közeledni próbál hozzám, de én minduntalanul hárítom azt a közeledést. A párral érkező kismamák a terem nagyságú nappali közepén lassúznak, amíg az egyedülálló lányok velünk egyetemben az asztaloknál üldögélnek. Kár, hogy Bora nem jött le, mert a jelenléte feloldaná a rám telepedő kényelmetlenséget, annak viszont örülök, hogy talált magának egy csajszit, akivel a szobájában csacsoghat, mert szüksége van egy barátnőre is a mi társaságunkon kívül.

Negyed órát bírok ki csupán ebben a légkörben, azt követően felveszem a szemkontaktust az egyik lánnyal a szomszédos asztaltól. Youngjae abban a pillanatban elhallgat, amint észleli, hogy mit csinálok, és feláll, hogy körülnézzen Boráék alkohol készletének háza táján. Tisztában vagyok azzal, hogy nem fog lekopni rólam, ha továbbra is megragadok az ártatlan szemezés kategóriánál, ezért stratégiát váltok, ami abban nyilvánul meg, hogy odamegyek a választottamhoz, hogy egy mosoly kíséretében beinvitáljam őt a vendégszobába. Talán túl messzire megyek ezzel a tettemmel, de képtelen lennék végigcsinálni ezt az egészet, ha közben Jae csalódott tekintetét érezném magamon.

Hála az égnek kiderül, hogy a lány nem terhes, csak a várandós húgát kísérte el, így azért nem lesz akkora lelkiismeret-furdalásom. Az is kiderül, hogy egyáltalán nem az esetem a csaj. Nem mintha lenne női ideálom, de az biztos, hogy az ő fajtájától egyenesen felfordul a gyomrom. Két mondat váltása után ugyanis odalép hozzám, hogy kigombolhassa az ingemet, amitől kedvem támad felvilágosítást tartani neki az erkölcsről, de a mondandóm nyilván bemenne az egyik fülén, aztán rögtön kijönne a másikon, feleslegesen meg nem fogom fárasztani a számat. A számat, amit láthatóan elszántan próbál megérinteni az övével, ami egyre jobban felkavarja háborgó gyomrom tartalmát.

– Figyelj, cica, köztünk nem lehet semmi, világos? Nem fogom elmagyarázni az okát, mert úgysem értenéd meg, de arra szeretnélek kérni, hogy amikor kimegyünk innen, tégy úgy, mintha együtt lettünk volna. Kicsit kócold össze a hajad, gyűrd meg a ruhád, és nyald le a szádról azt a ronda rúzst, ami egyébként borzalmasan áll, mintha én tettem volna. – A lány levegő után kapkod, mert valószínűleg még soha, senki nem kért tőle ilyesmit. Az a fajta liba, aki azt gondolja magáról, hogy ő a legszebb lány a suliban, illetve az országban, netán az egész földkerekén, így ezzel a húzásommal teljesen megingattam a magába vetett hitét. Remélem, nem fog összeesni nagy agonizálása közepette, mert nem az volt a célom, hogy mentőt kelljen hívni hozzá.

– És mit adsz cserébe? – kérdezi pókerarcot öltve magára. Aha, szóval a kiborulás után jöhet az üzlet. Miért vagyok ma csupa olyan fehérnéppel körülvéve, akik szívességből semmit sem adnak? Morogva a zsebembe nyúlok, ahol a Borának szánt nyaklánc található. Tényleg csak a legfontosabb dolgokra szoktam költeni a hyungtól kapott pénzt, ami leginkább az evésben merül ki, de kivételesen félretettem egy keveset erre az ajándékra, mert nem akartam üres kézzel érkezni. Most mégis kénytelen vagyok odaadni fizetség gyanánt, így a virág mellett ez sem fog eljutni az anyukámhoz. A lány elfintorodik, amikor elveszi tőlem, mivel nyilván nagyobb zsákmányra számított, de sajnálatos módon be kell érnie ezzel a darabbal. Pedig sok időmbe telt, mire találtam egy olyan láncot, amire a ló, a rózsa és a cipő motívumok vannak felfűzve, amik Bora kedvencei. Rengeteg cipőt gyűjtött össze, imádja a lovakat, és a rózsa illatát szereti a legjobban a virágok közül.

Nagyjából húsz percet töltünk a helyiségben összezárva, és esküszöm, ez életem leghosszabb húsz perce. Az utóbbi hetekben szerettem volna lelassítani az órák múlását, hogy többet lehessek az új családommal, de most legszívesebben levenném a falról az órát, hogy előreállítsam a mutatóit, mert szörnyen kínos ez a szitu. Csendben ülök a szoba legtávolabb eső pontján, és a földet bámulom, miközben az elégedetlen sóhajokat hallgatom, amikből egyre több lesz az idő előrehaladtával. Elhiszem, hogy sérti a büszkeségét, hogy egy szobában tartózkodik egy fiúval, aki még egy pillantásra sem méltatja, és igazából becsülöm azért, hogy nem szaladt ki innen öt perc után a haját tépve.

Amikor kilépünk az ajtón, magamra erőltetek egy elégedett mosolyt, és csak remélni tudom, hogy a lány arca ugyanilyen örömről árulkodik. A külseje elég zilált ahhoz, hogy meggyőzőek legyünk, és én sem gomboltam vissza azt a néhány gombot, amit még az elején nyitott szét az ingemen. Amikor belenézek Youngjae élettelen tekintetébe, szúró fájdalmat érzek a hasam tájékán, ami szépen, lassan felkúszik egészen a szívemig. Nem kezdem el megszámolni, hogy hány üres üveg hever mellette szanaszét, de eléggé ledöbbenek azon, hogy ennyit kiivott nyavalyás húsz perc alatt. Nem lett volna szükség a mesteri „színpadra lépésünkre”, a nélkül is bevált a terv, bár arra nem számítottam, hogy ennyire jól fog sikerülni.

– Ne igyál többet, jó? – lépek oda Youngjae-hez, amikor meglátom, hogy egy újabb üveg felbontásával szenved. Fütyülve a kérésemre jócskán belehúz az italba, miután megszabadítja a kupakjától, és úgy tesz, mintha nem érzékelné az ittlétemet. Rásimítok az üveget szorongató kezére, abban a reményben, hogy akkor elengedi, hogy elveszhessen az érintésemben, de ehelyett akkorát lök rajtam, hogy meg kell kapaszkodnom az asztal szélében, ha nem akarok elesni. Egy szó nélkül felugrik a székről, és tántorogva a bejárat felé indul. Követem, bár kétségem sincs a felől, hogy nem azért jött ki a kertbe, hogy friss levegőt szívjon, hanem azért, hogy e képpen rázzon le, de nem hagyhatom magára ebben az állapotban, főleg, hogy én sodortam bele.

– Mi tetszik neked azon a nőn? Mit változtassak magamon, hogy én tetsszek neked? – kérdezi alig érthetően. Hirtelen azt kívánom, bárcsak én is részeg lehetnék, mert akkor kevésbé fájna a látvány, amit nyújt. De pár éve rájöttünk Zelo-val egy csomó üveg pia elfogyasztása után, hogy akármennyit ihatunk, nem fogunk berúgni. Biztos ez is a génmódosításnak köszönhető, amiért a haragom újra lángra lobban. Nem elég, hogy Hwang tönkretette az életemet, még azt sem tehetem meg, hogy istenesen bebaszva megfeledkezzek pár óra erejéig erről az elrontott életről.

– Ne merészelj semmit megváltoztatni magadon, mert te így vagy tökéletes. – Két kezem közé fogom az arcát, és olyan közel hajolok hozzá, hogy a lélegzete az államat csiklandozza. Úgy árad belőle a pia szag, hogy ha nem lennék immunis az alkoholra, már ettől berúgnék. A szeméből aláhulló könnyek végigfolynak az ujjaimon, amiket letörölhetnék az arcáról, de ennyivel nem elégszem meg. Mit érek azzal, ha eltűntetem a fájdalma nyomát, ha magát a fájdalmat nem tudom megszűntetni? Nem jól sült el az ötletem, ezért cselekednem kell, hogy elfeledtessem Youngjae-vel a látottakat. – Édesem… Egy rohadt önző alak vagyok, aki vissza fog élni a képességével. Muszáj… muszáj megcsókolnom téged, de erre a csókra kettőnk közül csak én fogok emlékezni, mert miután elcsattan, visszamegyek az időben, hogy megváltoztassam a történteket. Tudom, most bolondnak nézel, de néhány perc múlva úgysem fogsz emlékezni arra, amit most mondok. – Azt hiszem, Youngjae csak a „csók” szót ragadta ki a szövegkörnyezetből, mert amint elhallgatok, az ajkamra hajol, hogy beteljesíthesse a vágyait, mielőtt meggondolhatnám magam.

Sosem érezhettem azt a bódulatot, amit a részegség okoz, de ez a csók szerintem valami ahhoz hasonló állapotot idéz elő nálam, azzal a különbséggel, hogy nem kell rókáznom tőle. Mielőtt megismertem Jae-t, nem fantáziáltam arról, hogy milyen lehet megcsókolni valakit, azóta viszont folyton ez kísért az álmaimban, de a valóság messze felülmúlja a várakozásaimat. A szája annyira puha, amikor az enyémre simul, egész testemet forróság járja át, amint végighúzza a nyelvét az alsóajkamon, és beleremegek a finom kóstolgatásba, amiben részesít. Azt hittem, a részegségnek köszönhetően vadul fog nekem esni, de pozitívan csalódok, érezve lágy gesztusait.

Végül én vagyok az, aki nem bír magával, és kiéhezetten Youngjae ajka után kapok, hogy egy kis szívogatás után elmélyítsem a csókunkat. Mindketten felnyögünk, amikor a nyelvünk egymásba gabalyodik, és kétségbeesetten préselődünk közelebb egymáshoz, hogy még többet érezhessünk a másik testének melegéből. Youngjae nekilök a hátam mögött húzódó kerítésnek, miközben a hajamba túr, hogy fokozza az élvezeteket a fejbőrömet masszírozó ujjaival. Ha józan lennék, azon aggódnék, hogy megláthatnak a partin résztvevő fiatalok vagy a szomszédok, de Jae csókja jobban kiüt, mint a legerősebb vodka, úgyhogy jelenleg képtelen vagyok ilyeneken agyalni.

– Megtiltom, hogy kitöröld ezt az emlékeim közül, érted? Megtiltom! – zihálja a számba, miközben egy percre sem ereszt el. Reszketni kezdek, mert egy szál pulóverben csörtettünk ki a szabadba, és érzem, hogy Youngjae is vacog, annak ellenére, hogy egymás karjaiban valamennyire melegítjük a másikat, ezért hamarosan elhúzódok tőle. Nem akarom, hogy megfázzon, bár ha úgyis felülírom a történteket, az esetleges megbetegedésén is változtatnék, de nem bírom tovább folytatni ezt a játszmát. Az első csókom után boldognak kéne lennem, főleg úgy, hogy nem egy akárkitől kaptam, de a tátongó ürességen kívül, ami a mellkasom közepét uralja, nem vagyok képes mást érezni.

– Youngjae… Te vagy az első, aki megtetszett nekem, vagyis akiért totál odavagyok, vagyis… akibe szerelmes lettem akaratom ellenére. Más körülmények közt… Sajnálom… Sajnálom, de meg kell tennem. – Ne haragudj, Zelo, de egy gyáva kutya vagyok, aki nem tud kincsként tekinteni arra az időre, amit te annak látsz. Könyörögve néz rám, amikor felemelem a kezem, de sikerült megkeményítenem magam annyira, hogy ne hasson meg az érzelmekkel teli pillantásaival. „Ha nem tudom, nem fáj”, tartja a bölcs mondás, amivel nem értettem egyet mindaddig, amíg bele nem csöppentem egy olyan helyzetbe, amiből nem látok más kiutat. Egyáltalán nem fair, amire éppen készülök, de azt hiszem, ez a szó törlődött a szótáramból, amikor belevágtam ebbe az őrjítő utazásba. Piszkosan játszok, hiszen nem lett volna jogom csókot lopni tőle, ha utána még az emlékeitől is megfosztom, de mi a fenét csináljak, ha egyszer egy vérbeli tolvajjal van dolga szegénynek?

– Te jössz, Dae! Szerintem ezzel nem sikerült kellőképpen megnyugtatni a babát. – Pontosan erre a percre akartam visszatérni. Annyi a különbség, hogy most nem fekszek Jae mellett a padlón, hanem Bora mellett ülök az ágyon, aki elbűvölve nézegeti a nyakláncot, amit ráadtam. Így legalább az sem fog illetéktelen kezekbe kerülni! Direkt nem korábbra időzítettem a műveletet, mert azt semmi pénzért nem hagytam volna ki, hogy apám megússza dühös ökölcsapásaimat.

– Volt egy szamár, aki egy napon megismerkedett két gyönyörű versenyparipával. Úgy gondolta, nincs helye köztük, hiszen ők egy hozzájuk hasonló szépséges lovat érdemeltek volna barátjuknak, de idővel meggyőzték arról, hogy nem az számít, hogy hova születünk, vagy hogy mit takar a múltunk. Boldogan szelték át együtt a napsütötte mezőket, és a paripák mindig bevárták a lassabb, ügyetlenebb szamarat, nem nevették ki, amiért ő képtelen volt felvenni velük a versenyt. Örök barátság szövődött hármuk közt, és egy tapodtat sem tettek egymás nélkül a jövőben. Amikor a lány pacinak megszületett a kis csikója, szeretetben nevelgették, és nem volt szükségük másra a boldogsághoz. – Megrázom a fejem, amikor rájövök, hogy ez olyan „rút kiskacsásan” hangzott, de Bora mosolyából arra következtetek, hogy elnyerte a tetszését a mesém.

– Tényleg egy szamár az, aki ilyen csacsiságokat állít magáról. Te és mi egyenlőek vagyunk, ne butáskodj már! – Mindketten átvetik a vállamon a karjukat, és megkönnyebbülök, amikor Jae arcán meglátom azt a széles mosolyt, amit vissza akartam varázsolni rá. Nem szeretném még egyszer olyan állapotban látni, ugyanakkor bűntudatom támad, amiért ő nem emlékezhet arra a csodára, ami nekem életem leggyönyörűbb emlékét jelenti. Lopva végigsimítok a számon, amiben még mindig érzem a kókusz likőr ízét, amit Jae hagyott a nyelvemen. Azt nem tudom még eldönteni, hogy megérte-e a tettem, mert mi van, ha az által, hogy megízleltem édes ajkait, sokkal jobban fogok sóvárogni a csókjai után, mintha örök életemben csak álmodoztam volna róluk?

– Lépjünk le! Szerintem a többiek jól szórakoznak nélkülünk is, észre sem fogják venni a távozásunkat. El szeretnék menni egy virágboltba, hogy vegyünk neked egy igazi rózsát a szobádba. A nyakláncodon lévő is nagyon szép, de egy tárgy nem helyettesíthet egy élőlényt. – Bora és Youngjae helyeslik az ötletemet, úgyhogy vidáman felkerekedünk, hogy beszerezzük a fent említett növényt.

Az út jókedvű cseverészéssel telik, amit úgy teszünk meg, hogy Bora van középen, mi a két oldalán helyezkedünk el a kezét fogva. Néhány ember furcsán méreget minket, hiszen a lánynak már rendesen gömbölyödik a pocakja fiatal kora ellenére, ráadásul másoknak úgy tűnhet, hogy két udvarlója is akad, akiket nem zavarja a másik jelenléte. Az értelmesebbeknek azért biztos az jön le, hogy a barátai vagyunk, akik nem hagyják el a pasijához hasonlóan, és meleg mosollyal nyugtázzák az általunk festett képet.

– Jongup? Ezer éve! – kiált fel lelkendezve Youngjae, amikor belépünk a virágoshoz. A rég nem látott fiú arcán ugyanolyan örömteli mosoly jelenik meg, mint a barátomén, melynek hatására kissé megsajdul a szívem. Egymás szavába vágva kezdenek beszélgetni, amit fél füllel hallok, mialatt Borával a virágok közt válogatunk. Ha jól értem, azóta nem találkoztak, hogy Youngjae szülei meghaltak, ezért nem volt a srác szemtanúja a keserves éveknek, melyekről egy szó sem esik. Inkább a múlt felidézésére fektetik a hangsúlyt, illetve Jae arról az időszakról mesél egy keveset, amikor már engem ismert.

Jongup meghívja őt a közeli kávézóba, amire Youngjae rábólint, és miután elbúcsúzik tőlünk, nevetgélve követi a gyors léptű fiút. Nem bánom meg, hogy visszaforgattam az idő kerekét, amikor becsukódik mögöttük az ajtó, mert ha legalább az ő számára happy end lehet a történet vége, nekem már megérte. Kezdetben azt hittem, ha együtt lát valaki mással, ki fog belőlem ábrándulni, de ez nem bizonyult járható útnak. Az viszont sikeres lehet, ha Youngjae talál magának mást helyettem. Egy ideje a számára megfelelő személyt keresgéltem, de sokkal célra vezetőbb, ha a beavatkozásom nélkül jön szembe vele az igazi. Sőt, nem feltétlenül kell az igazinak lennie, a nagy Ő később is felbukkanhat, de arra tökéletesen megfelel, hogy megingassa az irántam táplált érzéseiben.

Bora egy vörösen izzó rózsát választ magának, mert úgy véli, az szimbolizálja leginkább az élni akarást intenzív színe miatt. Úgy döntök, hogy hazaviszek egy fehéret, jól fog mutatni a szobámban, és minél tovább szagolgatom, annál jobban tetszik az a gondolat, hogy ez az illat fogja beárasztani a szobámat. Sokan valami élénkebb árnyalatú virágot választottak volna, de számomra a fehér a megtisztulást és az újrakezdést jelképezi. Örömmel fogom nézegetni, amíg Jae randizni jár majd, mert ha ő megleli a boldogságát, én is boldog leszek.